Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mézes hetek
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
19
Bekezdés
1080
Mondat
2269
Szó
27927
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
III.
A sikoltásra előjött a kalauz is s most a két öreg urral együtt mind a hárman elkezdtek beszélni, hogy az még nem olyan nagy szerencsétlenség, ha valaki lemarad , utánunk jöhet a következő vonattal.
S én most már szégyeltem, hogy olyan rettenetes sikoltást vittem végbe, mint valami oktalan kis leány, holott már asszony vagyok, a ki magában is utazhat és nyolcz hónap mulva husz éves leszek.
De azért mégis csak borzasztó dolog az idegen országban elveszteni a férjünket s ugy maradni egyedül egy tova robogó vonaton, mely elvisz bennünket Velenczéig, a hol kiszállunk egy krajczár nélkül, mert nincs nálam még pénztárcza sem.
Igazán kétségbeejtő helyzet.
Mi lesz belőlem?
Oh bárcsak soha el ne indultunk volna Olaszországba!
Mihez kezdjek már most?
De a két öreg ur megnyugtatott.
Nabresinában kiszállunk s megvárjuk a legközelebbi vonatot , Laczinak is lesz annyi esze, hogy Nabresinában kiszáll, gondolhatja, hogy várja a felesége.
Ujra elővettük az utmutató könyvet s kikerestük, mikor érkezik a legközelebbi vonat Nabresinába.
Csak este kilencz órakor.
Borzasztó lesz ugyan addig várni, de nem tehetek egyebet.
Milyen jó mégis, hogy ez a két öreg ur velem van.
Bezzeg hogy szerettük volna lerázni őket a nyakunkról s most hálát adhatok az istennek, hogy itt vannak.
Nélkülük nem tudom, mi történt volna velem.
Valami rémitő szerencsétlenség.
De ők vigasztalnak , gondot viselnek rám, mintha két régi jó barát volna.
Erőltetnek, hogy igyam még egy pár cseppet a baraczkpálinkából, az nagyon jó az ijedtség ellen.
S csakugyan ugy érzem, hogy az a baraczkpálinka hasznos ilyen sorscsapás alkalmával s erőt önt az emberbe!
- Most már csak jó ebédre van szükségünk - szólt a tiszttartó bácsi, mikor Nabresinánál leszálltunk s az állomásfőnökkel láttamoztattuk vasuti jegyeinket az ut félbeszakitása miatt.
De akkor ujabb rémület szállt meg.
Hiszen nincs egy krajczár pénzem sem.
Szerencsére étvágyam sincs, keservesen esnék nekem most minden falat.
- Csak tessék ebédelni, én nem ebédelek, - küldöm el magamtól a két öreget.
Egy ideig próbálgattak kérlelni.
- De nagysádkám, hajnal óta semmit sem evett.
No jőjjön, ne busuljon.
- Legalább egy pár kanál levest, - könyörgött a plébános.
De én beültem a váróterembe és nem mozdultam ki.
Nem sokára azonban érezni kezdtem a mardosó éhséget gyomromban.
Egy pohár viz lecsilapitotta ugyan egy ideig, de aztán annál nagyobb erővel tört ki.
Éreztem, hogy melegem lesz, arczom lázban égett s egyre sürübben ittam egyik pohár vizet a másik után.
De nem használt semmit, az éhség mindegyre mardosóbb lett.
Néztem az órát.
Oly kinosan lassan multak a perczek.
A tiszttartó bácsi és a főtisztelendő ur oda ültek mellém s igyekeztek mulattatni; de alig értettem, hogy mit beszélnek.
Fejem égett, füleim zugtak.
Látták, hogy rosszul vagyok s a tiszttartó azt ajánlotta, hogy menjek ki velök egy kicsit sétálni, a friss levegő majd helyre állit.
De nem állitott helyre, csak még rosszabbul lettem utána.
Fejem szédült.
Leültem megint a váróteremben egy sarokba és vártam, hogy mikor lesz már este.
Oly szerencsétlennek éreztem magamat és oly elkeseredett voltam, hogy nem bántam volna, ha mindjárt meghalok.
A váróteremben jöttek-mentek az emberek s bámulták, hogy mi lelte azt a fiatal asszonyt, a ki ott a sarokban meggörnyedve busul.
Egy öreg német hölgy oda is jött hozzám s megkérdezte tőlem, hogy talán beteg vagyok?
Nem tudtam neki mit mondani.
Igen, rosszul vagyok.
A mit különben láthatott is, mert képzelem, hogy sárgult, zöldült az arczom.
Észrevettem, hogy az utasok összesugdosnak s megütötte a fülemet az a szó:
- Kholera.
Szent isten! még kholerás betegnek fognak tartani s elszállitnak valami barakkkórházba.
Mert abban az időben csakugyan emlegették a lapok a kholerát s olvastam, hogy intézkedéseket tettek mindenfelé.
Megrémültem, hogy letartóztatnak s ijedtemben ugy kiegyenesedtem mint a nádszál és sétálni kezdtem, hogy lássák, hogy nincs semmi bajom.
Aközben végre beesteledett s bár szörnyü éhes voltam, majd elájultam, azt gondoltam magamban: most már csak kiállom, ha eddig kiálltam.
A plébános és a tiszttartó bementek az étterembe vacsorálni.
Engem is hittak megint : de én azt feleltem, hogy megvárom a férjemet, majd vele együtt vacsorálok.
Szédelgő fejjel, égető kinnal a gyomromban s lázzal minden tagomban járkáltam föl s alá a perronon, várva a vonat érkezését.
Végtelen lassan mozdult a mutató a nagy kivilágitott órán, de valamit mégis mozdult.
Mindjárt kilencz óra lesz.
A plébános meg a tiszttartó kijöttek az étteremből, hogy segitségemre legyenek a tolongásban, ha majd a vonat megérkezik.
A táviró sodrony egyre csöngetett, jelezve , hogy a vonat már közeledik.
Szivem hangosan dobogott.
Végre a gőzgép fütyülését is hallottuk s föltünt fénylő nagy vörös szemével mint valami kisértet az esti homályban a lokomotiv.
A vonat a pályaudvarra berobogott.
Az utasok leszálltak a kocsikból s én a bejárat felé rohantam.
A két öreg ur alig birt követni.
Remegve kerestem Laczit a sokaság közt.
Csupa idegen arcz.
Nincs köztük.
Végig vártam mind.
Nincs, nincs köztük.
Lábaim roskadoztak, szemeim előtt összefolyt az egész világ.
Félig aléltan leültettek egy padra s a főtisztelendő ur mellém ült, mialatt a tiszttartó elment körülnézni , hátha nem vettük észre Laczit.
Végigment az étteremben az asztalok körül, aztán a perronon ácsorgók közt, azután elsétált a kocsik mellett is és betekintgetett, mig csak egy vasuti kalauz el nem utasitotta, hogy tessék visszamenni a perronra, még nem lehet beszállni, a kocsikat tologatják szét.
Tanácsot tartottunk, hogy mitevők legyünk.
Azaz csak a két öreg ur, mert én alig tudtam, hogy élek -e vagy halok.
Azon gondolkoztak, hogy tovább utazzunk -e ezzel a vonattal vagy megvárjuk a hajnalban érkező gyorsvonatot?
Azt határozták, hogy megvárjuk.
Hátha azzal jön Laczi.
Én nem szóltam.
A kétségbeeséstől és az éhségtől csaknem megdermedve ültem ott azon a padon s azt gondoltam, hogy többé soha sem látom sem Laczit, sem szüleimet és testvéreimet, itt fogok elveszni ilyen nyomorultul.
A perron kiürült, az utasok visszaültek a kocsikba s a vonat elrobogott velök.
Az éj hüvös kezdett lenni, dideregtem.
- Menjünk be, nagysádkám, - szólt az öreg tiszttartó.
Zaklattak, hogy most már igazán vacsoráljak s arra én sirva fakadtam, mert akkor már minden büszkeségem és minden bátorságom elhagyott.
Az öreg tiszttartó reám nézett, aztán a homlokára csapott:
- Milyen birka vagyok én, hogy nem jutott előbb eszembe.
Kihuzta a pénzes erszényét, mely tele volt huszfrankos aranyakkal.
- Az isten áldja meg nagysádkám, ha nem akar ilyen öreg embert csuffá tenni s szégyenben hagyni egész életére, hát vegyen el egy párt belőle.
Majd visszaadja Laczi öcsém.
Elvettem egyet s mosolyogni próbáltam hozzá, a mi nem könnyen ment, de mégis ment.
Most már miután megvacsoráltam, valamennyire kibékültem sorsommal is és nem láttam azt többé oly kétségbeejtőnek.
Laczinak csak meg kell jönni; ugyan hát hol maradna ?
Bár nem tudtam megérteni, hogy miért nem jött a kilencz órai vonattal, de biztosan számitottam rá, hogy a hajnalival csak megérkezik.
Most már okosnak és bátornak igyekeztem mutatni magamat az öreg urak előtt.
Nagyon resteltem, hogy olyan siralmasan gyönge voltam mindjárt az első akadálynál, mely az életben előmbe fordult.
Eszembe jutott, mit mondana most apa, ha látott volna ?
Szegény apa, a ki mindig olyan jól vélekedett felőlem.
És Laczi, mire fog becsülni Laczi, ha ilyen félénknek és gyámoltalannak tapasztal?
De azért mégis azt mondom, hogy borzasztó éj volt ez egy szegény fiatal asszonynak, a ki nászutra indult a férjével s most itt ül egy füstös váróteremben egyedül s az órára pislog.
Hiába magyarázza az öreg tiszttartó, hogy van itt vendégfogadó, a hol jó ágyat kaphatni s a hol hajnalig kipihenhetem magamat.
Makacsul megmaradtam a mellett, hogy nem, nem fekszem le.
Az öreg urakat elküldtem, hogy ők menjenek aludni.
De nem mennek, itt őriznek egész hajnalig.
Engem elnyomott a fáradtság s a támlásszékben ugy ülve mély álomba merültem.
Mikor fölnyitottam szemeimet s az órára tekintettem, láttam, hogy már három óra elmult éjfél után.
A plébános és a tiszttartó mellettem álltak s mondták, hogy nemsokára megérkezik a vonat.
Lázas izgatottság szállt meg ujra.
- Menjünk, menjünk, - nógattam két utitársamat.
Egy-két vasuti ember homályos alakja jelent meg a perronon.
Meggyujtották a lámpákat .
De sötét különben sem volt, mert a hold gyönyörüen fénylett.
Kimentünk és vártuk a vonatot.
Az pontosan megjött, de Laczi nem jött meg.
Nem láttuk a kiszálló utasok közt.
- Megnézem még a kocsikat, - szólt a tiszttartó fejét csóválva; - hátha valamelyikben alszik?
De már én előbb oda rohantam s kétségbeesetten kiabáltam be a kocsikba:
- Laczi!
Laczi!
Az álmaikból fölriadó utasok káromkodtak.
Azt hitték, hogy egy őrült asszony szaladoz és kiabál ott.
Fölugráltam a kocsikba s lázasan kerestem Laczit még akkor is, mikor már régen elcsöngették a másodikat.
- Szálljon le, hamar, hamar! - kiáltott be a kocsiba utánam a tiszttartó.
Már harmadikat csöngettek.
Késő leszállni.
És most jut csak eszembe, hogy itt maradtam egyedül, idegenek közt, pénz nélkül.
Szörnyü rémület lepett most meg.
De abban a pillanatban látom, hogy nyilik az ajtó s az én két öregem mászik be a kocsi lépcsőjéről, hová az utolsó pillanatban fölkapaszkodtak.
A kalauz, egy haragos német pörölni kezdett velök:
- Hogy mertek az urak?
A két öreg törülgeti verejtékes homlokát.
Biz isten, magok sem tudják, hogy mertek.
- Nagy vakmerőség volt; igaz -e, szent atyám?
- Büntetést fizetnek, - pöröl a német.
- Fizethetünk, - felel a tiszttartó most már nagy lelki nyugalommal, hogy ide bent lehet s nem a vaggon kerekei alatt.
- De nagysádkám, - fordul hozzám, - az ilyen öreg kisérőknek rossz már a lába s félek, ha sokat ugrálunk, baj lesz.
Szégyeltem magamat s szerettem volna ezt a két jó embert kiengesztelni.
- No, no, miattunk ne busuljon, nagysádkám, - szólt a tiszttartó; - csak az a baj , hogy minden holmink lent maradt.
Minden, az én holmim is, a bundák, a plaidek, minden az utolsó darabig.
Most már mit csináljunk?
Leszálljunk a legelső állomáson s visszamenjünk Nabresinába ?
Vagy folytassuk utunkat Velenczéig?
Én már legjobban szerettem volna haza térni .
Nekem elég volt a nászutból ennyi.
Nem akarom látni Olaszországot.
Csak azt tudnám , hogy Laczi hol van.
A miatt voltam halálos aggodalomban.
Bizonyosan valami baja esett.
Képzeletemben megfordult mindenféle vasuti szerencsétlenség, a mi csak történhetik.
Oh édes istenem, oltalmazd meg az én Laczimat!
Beszélhetett nekem az öreg tiszttartó, hogy igy, hogy ugy, bizonyosan eltévesztettük , nem vettük észre s Laczi már elment Velenczébe az esti vonattal.
- Meglátja nagysádkám, hogy ott találjuk.
De én már nem biztam abban sem.
Csak ott ültem remegve a tele zsufolt kupéban, hol az emberek szemtelen kiváncsisággal nézegették kisirt szemeimet.
Hiába tettem föl magamban, hogy erős leszek; a köny ujra meg ujra kigördült szememből.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE