Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Midas király
Keletkezés ideje
1906
Fejezet
6
Bekezdés
4962
Mondat
11597
Szó
139858
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
Harmadik rész
1
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonyhoz .
Trouville.
Kedves, imádott Helén kisasszony!
Íme, itt vagyok, jelentkezem.
A lustaság ördöge le van küzdve.
Az erény diadalmaskodott.
Remélem, meg van elégedve velem?
Először is, köszönöm a könyveket.
A Zord időkethamarjában mindjárt el is nyeltem.
Volt rá időm.
Tegnapelőtt egész nap nem csináltam egyebet, csak olvastam, mert itt is átkozott zord idők járnak.
Mondja, kérem, de tegye a kezét a szívére, nem bolondság -e Trouvilleba jönni , csak azért, hogy az ember Kemény Zsigmondot olvassa?
Kegyed azt fogja mondani, hogy én nem is azért jöttem ide, hanem amiatt , mert hőn szeretett Alisz néném beteg.
Erre én azt válaszolom, hogy hőn szeretett Alisz néném nem beteg, hanem ellenkezőleg: igen jeles színésznő.
Színleli, esküszöm kegyednek, hogy csak színleli a betegséget.
Az egész kirándulás csak arra való, hogy megpuhítson, és a fejembe verje, hogy drága Viktor fia egy gondviselésszerű lény, aki egyesegyedül arra van hivatva, hogy engem boldogítson.
( Mennyi »hogy «!...
Ne haragudjék, kedves aranyos Helén kisasszony !...)
Mondhatom, hogyha hőn szeretett Gina néném látná ezt a ravasz mesterkedést , amit itt hőn szeretett Alisz néném kifejt, tüstént lefeküdnék és menten meghalna (már ti. a vén Gina, mert Alisz néném sem meg nem hal, sem meg nem adja magát, semmi áron ).
Persze, óvakodom elárulni az öreg Alisz előtt, hogy átláttam a szitán.
Kitelnék tőle, hogy összeesküdnék ellenem a többiekkel, s egyszerre csak mindnyájan a faképnél hagynának, legalább egyelőre, amíg úgy nem táncolok, ahogy ők fütyülnek.
Egyedül pedig csak nem csavaroghatok a világban!
Mit mondana hozzá ünnepélyes nagybátyám, az érsek?!
De térjünk okosabb dolgokra.
Érdemes nagynéném már beletalálta magáta trouvillei életbe, s olyankor, ha nincsenek zord idők, mindig csak azt míveljük, amit előtte való nap cselekedtünk.
Alázatos szolgálójának életrendje a következő:
Reggeli 9 óra.
Kornyikálás.
Hát nem borzasztó az, kedves, drága Helén kisasszony, hogy egy huszonegy esztendős duenna még kornyikálni tanuljon?!
És méghozzá, Miss Hariettől!
Ó, milyen boldog ön, hogy nem ismeri, Miss Hariett-et!
Brrr!
Nem szeretnék a férje lenni!
10 óra.
Fürdés.
Tenger mormogása, tenger habja fölött futó szél zúgása.
És az én sóhajaim.
11 óra.
Lawn-tennis.
Társaság kritikán alul.
Csupa majmok.
Nincs itt senki, de senki, Helén kisasszony, senki, még a kis Birulov se, imádnivaló paraszt-vicceivel!
Ó, milyen sivár is ez az élet!
12½ óra.
Villásreggeli.
A betegnek mesés étvágya van.
Aztán rövid szabadság.
Szabadság, szerelem!...
( Lásd Petőfit.)
Ebben a boldog időben firkálom önnek ezeket a sorokat.
2½ óra.
Megint kornyikálás.
Elégikus sóhajok.
Lemondás.
Aztán: ki az estacade-ra.
Hatkor ebéd, néha még egy kis séta, rendesen a szobában csücsülés és pont.
Szóval: végtelenül, kimondhatatlanul unatkozom.
Alisz néném kiállhatatlanabb, mint valaha.
Ugye, el se tudja képzelni, hogy még kiállhatatlanabb is lehet, mint aminőnek már akárhányszor mutatta magát ?!
Igen, de kegyed nem látta olyankor, mikor nagy, de nagyon szeretetreméltó akar lenni.
Nos, mondhatom, ilyenkor szenvedhetetlen.
De jaj, már hallom a Miss galambhangját!
Isten önnel, drága, aranyos Helén kisasszony!
Billiószor csókolja
öreg Masája.
U. i. Henrik unokatestvéremtől egy tréfás levelet kaptam, melyben arra kér , hogy fizessem ki az adósságait.
Azt mondja, csak úgy lehet jövője a közélet terén, hogyha rendbe hozom.
Adjon jó tanácsot, kedves Helén kisasszony , megtegyem -e neki?
Az adósság hétszáznegyvenezer forint.
A kutyafáját!
Nem loptam a pénzemet, hogy így dobáljam!
Nem igaz?
Még egy u. i. De megvallom, nem tudok haragudni erre a szegény Henrikre, mióta kijelentette, hogy ne hallgassak az anyjára, mert ő bizony nem pályázik a kezemre; nem pályázik pedig már csak azért se, mert ujjal mutatnának rá, hogy a feleségéből él.
Szeretem az őszinteségét.
A büszkesége ugyan kissé ingadozó, de a nyíltsága mégis szép, ugye?
Csókok, s a többi.
Masa.
2
Ugyanaz, ugyanannak .
Szerda (vagy csütörtök ?)
Ó, maga... legkedvesebb, legjobb, legaranyosabb minden zsémbes vénkisasszony közül!
Úgy, úgy, dorgáljon csak meg!
Húzza össze a szemöldökét, csináljon szigorú, rettenetesen szigorú arcot, és pirongasson, pirongasson!
Mintha bizony nem tudnám, hogy minden nagy zsörtölődéseinek kiáltó dacára, mennyire szereti ezt a lelketlen, illetlen, és mindenképpen »atlan «, »etlen «, rossz kis teremtést!
Szívem teknőjének legfenekéből köszönöm kedves, haragos prédikációit!
Ami a szegény Henriket illeti, azt hiszem, kissé szigorú iránta.
De minek vitatkoznánk róla?!...
Oly kevéssé érdemli meg a szót!...
Képzelje, van egy nagy újságom!
Már nem vagyok olyan elhagyatott, mint panaszoltam, s a jókedvem kezd visszatérni.
Mindezt egy inci-finci kis személy okozta, akiről tavaly sokat beszéltem önnek.
Amint tegnap az estacade-on őgyelgek, árván, mint egy gólyamadár, a távolba mélázó szemem egyszerre csak egy ismerős ábrázatot fedez föl a látóhatáron.
De hisz ez Pimprenelle márkiné, saját személyében!... mint ahogy a színdarabokban mondják.
Persze, hogy ő volt.
Odarohanok hozzá, s balul sikerült kísérletet teszek, hogy majd megfojtom az ölelésemmel.
Ő tűri, (úgy látszik, szokva van az ilyen jelenetekhez ), végre, nagynehezen, lefejt magáról, megnéz, rám ismer és felkiált:
- Nini, az én kis művésznőm!
Elmondom neki, hogy azóta felhagytam a fazekassággal.
- Azt ugyan nagyon rosszul tette - feleli ő.
Aztán így simogatja meg a hiúságomat:
- Mondhatom, édesem, sohasem láttam tehetségesebb szobrásznőt, mint maga.
Az jutott eszembe, hogy már maga ez a szó is: »szobrásznő« - milyen ostobául hangzik!
De bölcsebbnek találtam megkérdezni tőle:
- Becsületszavára?
Egy kicsit meghőköl, aztán így vágja ki magát:
- Azért habozom, kedvesem, mert ebben a pillanatban nem vagyok tisztában vele , hogy tulajdonképpen van -e nekem becsületszavam, vagy nincs?
Én bámuló arcot vágok, ő folytatja:
- Tudja, olyan régen nem gondoltam a becsületemre, s mikor utoljára foglalkoztam vele, olyan kényes helyzetben volt szegény, hogy hamarjában igazánnem tudok visszaemlékezni, hogy mi történt vele?!...
Ah, igen, igen , emlékszem már!...
Megmenekült, ismét megmenekült, de őszintén szólva, ha nagyobb baj nem történt vele, az nem az ő vitézségén, hanem a támadó ügyetlenségén múlt.
S mindezt csak úgy, az első lélegzetre!...
Ha még kétségeim lettek volna, erről ráismerhettem.
Mert nem változott egy cseppet sem.
Éppolyan szeleburdi, meggondolatlan kis személy, s éppolyan nagy szájhős, amilyen volt.
Természetesen, nagyon megörültünk egymásnak.
Annyival inkább, mert ebben a közönséges, hogy ne mondjam: ronda fészekben egyikünk se várta a másikat.
- De hát hogy kerül ön ide? - álmélkodtam.
- Hisz én önt St. Mauriceban képzeltem.
- Takarékosságból, édesem, hitvány, nemtelen takarékosságból!...
Nekem voltaképp Schveningenbe kellett volna mennem, de a férjem így gazdaságosabbnak találta a dolgot.
Amint tudja, Pimprenelle itt van egy kőhajításnyira; Trouvilleban gubbaszkodnom tehát éppen annyi, mintha otthon ülnék...
Ó, az én férjem nagyon sötét jellem, édesem!
Isten óvja önt hasonló veszedelemtől!
De hát ön, ön mit csinál itt?!...
- Mi sorra járjuk a nagy állomásokat, mintha vándorló komédiások volnánk .
Igazánnem tudom, miért.
Kérdezze Alisz nénémet.
De nem, ne kérdezze.
Miért szerezne magának egy nagyon rossz napot?!...
Elpanaszoltam neki, hogy az idén még lóversenyek sincsenek Trouvilleban .
Harmadéve legalábbérdekes lovakat láthattunk, ha már érdekes embereket nem is .
De most!...
Ó, nyomorúság!...
Majdnem sírva borultunk egymás nyakába.
Megígérte, hogy egy pár napra elvisz magával Pimprenellebe.
Ott legalább nem untatnak bennünket hamburgi szivargyárosok, sem kedves csemetéik.
Pimprenelleben magunkra leszünk és nagyokat fogunk nevetni.
Legközelebbi levelemet már alkalmasint Pimprenelleből fogom világgá röpíteni , az én szép Budapestemre, az én kedves, veszekedő öregemnek,
akit egyszerűen imád
a különböző nagynénik szerencsétlen áldozata (Ó, XIX. század !):
M.
3
Ugyanaz ugyanannak .
Trouville.
Igenis, Trouvilleból küldöm ezeket a szarkalábakat.
Nem megyünk Pimprenellebe.
Mit mondtam önnek?
Hogy Trouville unalmas?
Szó sincs róla.
Ellenkezőleg; hisz ez roppant kedves hely!
És ami fő, rendkívül mulatságos.
Nézeteim ilyetén gyökeres átalakulásában kiváló része van egy kisded, de érdemekben máris gazdag kolóniának, mely csak az imént telepedett le a Montjoliban.
De akár hiszi, akár nem, meg kell vallanom, Helén kisasszony, hogy Trouville, mely kilencezer fürdővendéggel még rettentő fészek volt, most, hogy kilencezernégyen vagyunk, igen helyes, és érdekességekben bővelkedő várossá változott át.
( Ugye, szép mondat ?)
Hallgasson meg és igazat fog adni.
Nekem határozott szerencsém van.
A véletlen úgy akarta, hogy Trouville újjáalakítóinak a bevonulásán jelen lehettem.
Kár, hogy virágot nem szórtam eléjük.
Összebeszéltünk a márkinéval, hogy az öreg Aliszt elvisszük ebédelni a Casinóba.
Az ebéd ugyan a Casinóban is elég gyászos volt, de legalább nem olyan dermesztő, mint otthon.
Már éppen indulni készültünk, mikor egyszerre csak elléptet előttünk a díszes társaság.
Nagy feltűnés.
Mindenki az új ábrákat nézi.
Én vigyorgok.
Hogyne!
Egy lengő vörös szakállt látok, s ennek vidám ficánkolásából egyszerre megjóslom Trouville szép napjait.
A szakáll epikus.
De a társaság sem jelentéktelen.
Azt mondanám, hogy: Guy, Gontran és Gaston.
( Remélem, emlékszik a Journal Amusant gavallérjaira ?!)
Csakhogy négyen vannak.
Az első - látnivaló, hogy ez a társaság feje - egy huszonnyolc-harminc éves , jóképű fiatalember, kackiás szőke bajusszal, melyet minduntalan elégedetten pödörget.
Csinos gyerek; de az arca valamivel több észt is sugározhatna.
Úgy rémlik, mintha ezt a figurát már láttam volna valami képes újságban.
De hol?
A második a vörös szakáll viselője.
Hosszú, hórihorgas ember, szüntelen mosolygó, apró, víg szemmel.
Semmi kiválóságot vagy nevezetességet nem sejtet .
Minden egyéb jelentéktelen rajta, de a szakáll, az igazán tüneményes.
Ilyen nevető, vidám szakállat nem láttam még soha.
Negyven-negyvenöt éves lehet (nem a szakáll, hanem az ember ).
A harmadikat nem mondhatom sem öregnek, sem fiatalnak, sem csinosnak, sem rútnak, se szőkének, se barnának.
De egy kis könnyelműséggel rá lehet fogni ezeknek a tulajdonságoknak mindegyikét.
Ami a leghatározottabb rajta, az , hogy egy kicsit kopasz.
Roppant érdekes.
Minden vonása, minden mozdulata kiáltja a párizsit, aki megfordul »minden világokban «, aki nem csinál semmit , akinek sohasem volt semmi foglalkozása, még csak szenvedélye sem.
Csak »él« és jár a világban.
Esküszöm, hogy ez a jellemzés találó.
A pofa nem szellemtelen.
A legfurcsább alak a negyedik.
Nagyon szép fiú; fekete haj, érdekes, okos , veszedelmes szem.
Komoly, mint egy bank; soha még csak el se mosolyodik.
Mintha fogadásból mulatna.
Vagy ez a komolyság csak rendszer?
Alig foglalnak helyet, megerednek a találgatások.
A szőke arcképét a márkiné is látta valami képes lapban; de ennyi az egész, amit tudunk.
Különben nincs ember a teremben, aki nem töri a fejét.
Végre egy ismerőstől, aki több értesülést szerzett, mint mi, meghallunk annyit, hogy a szőke ezt a nevet írta a vendégkönyvbe: »M. d'Alicante .«
De ez a név csak valami inkognitót takar.
A többi név nem mond semmit; egyik is, másik is teljesen ismeretlen.
Pedig annyi bizonyos, hogy a négy ember közül egyik sem »akárki «.
Kik az ördögök lehetnek tehát?
Persze, amíg a Casinóban együtt volt a társaság, kifogástalanul viselkedtek .
Hanem azután a következők történtek:
1.
( Egész bűnlajstrom ez, rövid két nap alatt.)
Van Trouvilleban egy auvergne-i cigány, aki vörös nadrágban jár, és Miczkievicz Ádámnak nevezi magát.
Tehát : mikor a jeles társaság magára maradt, a szőke elhozatta Miczkievicz Ádámot és a bandáját, aztán zeneszó mellett dőzsölt reggelig a cimboráival.
Reggel nyolc órakor a szőke és a vörös az asztal alatt feküdtek, katalepsziában.
Mikor a párizsi is hanyatlani kezdett, a fekete felállt, frissen, »mintha esküvőre menne «, s azt mondta, hogy: »Most már talán mehetünk haza «.
Megszámlálták ; huszonegy üveg volt körülötte.
A pincérek kocsiba rakták a három gentlemant; s a fekete szépen hazavitte őket.
Azt mondják, azután sétálni ment a tengerpartra.
2. Másnap őrült szerenádot csaptak Micaëla úrhölgynek, aki a spanyol követ Micaëlája.
Egész sereg párbajra van kilátás.
3. Ugyanakkor este a vörös kifosztott egy játékbankot, mely a Hôtel de Bagdadbantartja titkos üléseit.
4. Végre tegnap bált rendeztek a Montjoliban, amelyre a táncosnőket egy különvonat hozta Rouenból.
Azt beszélik, ki volt adva a rendelet, hogy ezen a bálon faubourg - saint - germain - i hangnak kell uralkodnia.
A hölgyek aztán szörnyen igyekeztek előkelők lenni, s ez pokolian mulatságos volt.
Elég két napra, ugye?
Persze, mindezt, magában véve, még nem találnám túlságosan mulatságosnak.
Az , hogy ők megisszák a huszonegy üveg bort, engem még nem tesz jókedvűvé.
Hanem annál jobban mulattat az a rendkívüli hatás, mellyel ezek a csinos botrányok máris dicsekedhetnek.
Ha látná, édes Szép Helénám, a többieket!
Hogyan tüszkölnek, berzenkednek, s mily rettentően fel vannak háborodva!
Az általános elszörnyedés leírásához Jeremiás próféta sötét színeit kellene használnom.
Azóta, hogy megérkeztek , egész Trouville forrongásban van.
A szivargyárosok eddig már két bizalmas értekezletet tartottak, melyeken csak arról folyt a tanácskozás: hogy mi módon lehetne tőlük szépszerével megszabadulni?!
Nyíltan azonban aligha fognak fellépni, mert úgy látszik, ezek az urak, ha maguk tréfás emberek is, a mások tréfáit nemigen kedvelik.
Egyébként pedig, a négy kiváló fürdővendég rá se hederít a többi kilencezerre .
Sőt, úgy tetszik, a fekete nemigen törődik sem a kilencezerrel, sem a maradék hárommal.
Mert olyan fagyasztó komolysággal vesz részt a cimborái kirúgásaiban , mintha mélyen megvetné ezt a mulatságot.
Mondhatom, nincsen jó ízlése.
Alisz néném a szerenád óta magánkívül van.
Ma délelőtt azzal állott elém, hogy egy pár hétre menjünk át Cabourgba.
Tiltakoztam.
Neki jutott eszébe, hogy idejöjjünk, hát most már csak maradjunk itt.
Én és a márkiné el vagyunk ragadtatva.
Titokban megvallottuk egymásnak, hogy hideg szemlélőnek maradni a botránkoztatók és a botránkozók között, királyi élvezet.
A márkiné azt indítványozta, hogy öltözzünk fehérbe, kössünk a derekunkra háromszínű övet, s vigyünk Trouville felszabadítóinak két-két babérkoszorút.
Az ajánlatot helyénvalónak találtam, s állottam elébe.
De a márkiné az utolsó percben visszarettent.
Mondom, hogy szájhős.
Különben pedig, levelemet ezennel bezárva, maradok hűséges és jó kis tanítványa:
Masa.
4
Ugyanaz ugyanannak .
Trouville, egy péntek este.
Micsoda őrült meglepetés, Helén kisasszony!
Tudom már, kik a botrányhősök ; legalább háromról tudom, hogy kicsoda.
Botrányhősöket mondtam?
Bocsánat, visszavonom.
Sokkal előkelőbb (vagy előbbkelő?!...
Nem, nem kelnek valami korán.
Tehát:) sokkal előkelőbb személyek, semhogy ilyen diákos hangon lehetne beszélni róluk.
Legalább Trouvilleban azt tartják, hogy az ilyen »magas« vendégeket nagyon meg kell becsülnünk, ha oly kegyesek voltak, s leereszkedtek közénk, közönséges halandók közé.
Tudniillik, tegnap óta szörnyen süvegeljük őket, amin kegyed sem fog csudálkozni, ha megtudja, hogy:
a szőke ő királyi fensége Dom...
Bizony isten, elfelejtettem a neveit.
Csak arra emlékszem, hogy hét férfi- és két leányneve van.
Tekintettel arra, hogy a bajusza elég tömött, a leánynevei bizonyára feleslegesek voltak.
Szóval: princ, s hazája egy szép kis, egzotikus ország, ahol a "Dom " -ról ítélve, nagyon meleg lehet .
Ez az egzotikus kis ország különben közömbös nemcsak rám nézve, de a princre nézve is.
Azt mondják, nagyon gyéren látogatja.
Esztendők óta Párizsban lakik , ahol meglehetősen éli világát, s közönségesen csak a Gardénia-herceg néven ismeretes.
A félig csúfolódó, félig kedveskedő elnevezés eredete költői.
A princ ugyanis hölgy-ismerőseinek, különösen a balerináknak - mert inkább abban a világban forog, ahol az előkelők vigadnak, mint abban, ahol az előkelők unatkoznak - gardéniát szokott osztogatni, ahányszor csak találkozik velük.
A gardénia tudniillik a legkedvesebb virága.
Költői princ; kár, hogy nem bírja az italt.
A másik, aki bírja, még híresebb ember, mint a princ.
Nem, sohase találnád el, kedves, ártatlan öregem, hogy ki az a gavallér, akit eddig csak a párizsinak neveztem.
( Ugye, nem haragszik meg érte, hogy forró szeretetemnek egyszerre csak a második személyű megszólításban kellett kitörnie ?!)
A párizsi, kedves Helén kisasszony, maga a híres Monplaisir.
Persze, magától kitelik, hogy még most se tudja, kiről van szó.
De hát, igazán , sohase kukkantott bele abba az elátkozott Gil Blasba , amikor egynéhányszor elkobozta tőlem?!
Ha vagy kétszer belenézett volna, tudná, hogy a Gil Blas mindennap tele van Monplaisir-rel.
Monplaisir itt, Monplaisir ott , Monplaisir mindenütt, akár Figaro.
De belátom, hogy bővebb magyarázatokkal kell szolgálnom, mert maga oly kétségbeejtően romlatlan, hogy mindezekről a dolgokról még csak sejtelme sincs.
Tehát: Monplaisir a királya, a feje, a hadvezére azoknak a fiatalságukat élő , tomboló, vidám, gondtalan fiatalembereknek - vannak köztük igen régóta fiatalok is - »akik mulatnak «, akik Párizsban a legnagyobb pazarlást űző könnyűvérű hölgyecskék világában élnek.
Ez a rettentő gárda rendezi mindazokat a meglehetősen érdekes mulatságokat , melyekről a Gil Blas annyi kényes dolgot tud pletykálni.
Fájdalom, orcapirulással kell megvallanom, hogy a különböző napihírekből én már meglehetősen ismerem a gárda minden nevesebb tagját.
Monplaisirről meg éppen egy kötetre való mindenféle apró történetet tudok.
Maga nem gondolja, édes Szentem, hogy micsoda tekintély ez a Monplaisir!
A félvilágnak ama bizonyos negyedében a Monplaisir ízlése szab törvényt és határt.
Ő rendezi a szépségversenyeket, ő röpíti világgá a félvilág csillagait , ő nevezi ki az uralkodó planétákat.
( Példának okáért, a Smilis-lányokat, akik Pesten, már nem tudom melyik nagy mulatóban énekeltek, Párizsban ő »hozta divatba. «)
Sőt Monplaisirnek befolyása van a toalett-politikára is.
Worth , Laferrière, Paquin rettegnek tőle s megkérdezik a véleményét.
Ő küszöbölte ki a világból az utálatos alguazil-kalapokat, s neki köszönhető, hogy a vörös frakk réme nem jutott el a tánctermekig.
A Monplaisir név különben, amelyet a hölgyek adtak neki, és amelyen nemcsak mulatság közben emlegetik, hanem akkor is, amikor a Gil Blas közönségének jelentéseket írnak róla - csak afféle komázó elnevezés.
Az igazi neve Fervacques.
Egy anjoui kurtanemes fia; soha életében nem csinált semmi okosat.
Most jön a nagy meglepetés.
Képzelje, a vörös szakállas!
Ez az ember, akire nem lehet nevetés nélkül ránézni, ez az ember, aki arra született, hogy egy cirkuszi némajáték első előadásán restauráció-korbeli esti öltözékben négyest táncoljon, ez az ember nem más, mint: Lord Fitzroy, a három királyság és a kontinens első Don Juanja!
Mikor ezt megtudtam, azt hittem, hogy álmodom.
De hát őrültek az asszonyok?!
Úgy látszik, igen.
Mert akármilyen hihetetlenül hangzik, minden kétségen kívül ez a Lord Fitzroy az, aki a szegény Mullem grófnét megszöktette.
Tudja, a szép , szőke Mullem grófnét, akit kegyed is ismert Ostendeban, s akiről mindnyájan azt hittük, hogy tízig se tud olvasni.
Igen, az én vörös szakállasom; az aki Mullem grófnét megszöktette, aki Lavergne bárónét elválasztotta az urától, aki mint Mefisztó szerepelt Mac Gregor úrnak Mrs. Mac Gregor ellen indított pörében, s akiért a szegény kis Davril megmérgezte magát.
( Hisz emlékszik?
Aki Belcolort játszotta a Françaisban.)
Képzelheti, mióta kitudódott, hogy a vörös szakállas kicsoda, nagyban foglalkozunk azzal a mondakörrel, mely a nevéhez fűződik.
Rettentő dolgokat beszélnek róla.
De mindezeknek a koronája az, hogy ennek a vörös Don Juannak nem kevesebb, mint nyolc élő gyermeke van, akik mind törvényesek, mind igen jól érzik magukat, s mind el vannak készülve rá, hogy egykor tizenketten lesznek .
Azt mondják, Lady Fitzroy bolondul a vörös ura után, aki otthon úgy bánik vele , mint egy cseléddel, s koronkint, patriarkálisan, meg is veri.
De lehet, ez csak túlzás.
Ó, szív örvényei!
Ki láthatna mélységeitekbe?!
Hinné ezek után, kedves Helén kisasszony, hogy Lady Fitzroy, mióta a férje nem térhet vissza Angliába, Rosny gróffal való párbaja miatt, Brüsszelbe költözött, csakhogy közelebb legyen az urához.
Mondja, Helén kisasszony, milyen odds-ot ad a tizenkettedik gyermekre ?
Másfélszeres pénz ellenében sokat tennék rá.
Hanem, úgy látszik, a vörösnek van egy kiengesztelő tulajdonsága, ami némiképpen megmagyarázza, asikereit.
Úgy vív, mint Gomard, és úgy lő, mint Carver.
Csak nemrég ünnepelte meg az ötvenedik párbaját.
Amint mondják, e párbajoknak volt annyi eredménye, hogy az orvosok elvesztettek, az ördög pedig nyert vagy tíz pácienst.
A negyedikről, a feketéről, még most se tudom, hogy kicsoda.
Ha kiderül, azonnal megírom.
Képzelem, mennyire kíváncsi rá.
Őszintén szólva, gyanakszom, hogy untatom.
De, istenem, csak nem írhatok folyton Alisz nénémről?!
Végre, megverni nem fog érte, hogyha untatom is, mint egyszer, kicsi koromban , mikor nagyon rossz voltam.
Emlékszik -e még rá?
Én úgy emlékszem, mintha ma történt volna.
Tulajdonképpen, az, hogy megvert, már rég kiment volna a fejemből, de sohase felejtem el, hogy aztán mindjárt hogy megsiratott!
Soha , sohase felejtem el, mint hullottak a könnyei, és most is hallom azt a pár szót , amit akkor mondott: »Ó, te szegény kis árva, még én is, én is bántalak !«
Igen, emlékszem rá, hogy én már rég elhagytam a sírást, s az én kedves kis öregem még mindig sírva csókolta az arcomat.
Még nekem kellett helyrevigasztalnom!
Be jó is volt hozzám mindig, mindig!
Áldja meg érte azisten!
Ugye, most is eszébe jut néha, hogy mikor elválasztanak öntől, mennyire, de mennyire elhagyatott vagyok?!
És ilyenkor nem haragszik meg nagyon, hogyha rosszalkodom is?!
Csókolom azt a jóságos kis kezét.
Masa.
5
Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek .
De, kedves Masa, micsoda rémségeket ír maga nekem össze?!
Egy hölgy, aki úgy keresi a becsületét, mint a kesztyűjét, és attól tart, hogy elhagyta valahol!...
Egy herceg, aki szereti a balerinákat, de nem szereti a hazáját !...
Meg az a lord, az a borzasztó lord, nyolc gyermek apja, akinek nincs egyéb gondja, minthogy elbolondítson, sőt halálba kergessen egy egész sereg szánandó , szerencsétlen asszonyi teremtést!
Ki hallott már ilyen szörnyűségeket?!
Igazán , a gyönge és véges emberi elme néha elámul és képtelen megérteni az Isteni Gondviselés titokzatos, magas célzatú rendelkezéseit.
Nyolc gyermek nevelése, rábízva egy romlott s minden kötelességről megfeledkező férfira, aki dézsaszámra ontja a vért, s megmételyezi a hitükben megrendült asszonyok lelkét!...
De az Ő szándékai kifürkészhetetlenek.
És meglehet, a Gondviselés csak azért adott ilyen apát ezeknek a boldogtalan, s minden részvétre méltó , kedves gyermekeknek, hogy maguk előtt látva a bűnt, lelkükben szent irtózat ébredjen, s annál inkább őrizkedjenek a jó útról letérni.
Szinte hihetetlen, hogy ilyen lordok, ilyen főnemesek is vannak a világon!
S maga még úgy tesz, mintha mulatna rajta!
De édes Masa, édes Masa!...
Pedig még nem is ez a legborzasztóbb.
A legborzasztóbb az, hogy maga érdekesnek talál egy fiatalembert, aki sohase kel fel az asztaltól anélkül, hogy huszonegy üveg ne legyen körülötte!
És még azt mondja, hogy Henrik gróf iránt túlságosan szigorú vagyok!
Ne csodálkozzék rajta, kedves Masa, hogy nem tudok neki könnyű szívvel megbocsátani.
Örömest elismerem, hogy Henrik gróf igen szép tehetségű s kellemes fiatalember, de nem tagadhatom, hogy meggondolatlanságai aggodalmakat keltenek bennem jövője iránt, így nem kárhoztathatom eléggé önnel szemben elkövetett könnyelműségeit.
Maga az az egy, hogy nem gondolva önre, olyan szégyenletes újságokat járatott a házhoz , amilyet múltkori levelében ön is említett, elég volna rá, hogy megrendítse személyébe helyezett bizalmamat .
Csakhogy, fájdalom, ezt a bizalmat már régen elvesztettem; akkor, mikor fogadása ellenére ismét kártyához nyúlt.
Különben, ha már arról a bizonyos újságról van szó, amelynek a nevét se akarom leírni, engedjen meg, kedves Masa, de nem olvasta maga azt olyan gyakran, mint dicsekszik vele.
Maga engem csak rémítgetni akar.
Azt mondta magában, hogy : » Majd megijesztem egy kicsit azt a zsémbes vénkisasszonyt.
Előbb megijesztem , aztán elérzékenyítem.«
Mondhatom, sikerült is mind a kettő.
Azaz hogy bizony csak az utóbbi sikerült , mert ha egy kicsit megijesztett is, az ijedtség nem tartott sokáig, s mindjárt átláttam a szitán.
Engem ugyan nem tart bolonddá.
Ismerem én az én Mikulásomat.
Ami azonban Pimprenelle márkinét illeti, ha még egyszer szerencsém lesz hozzá , bizony lesz neki egy kis mondanivalóm.
Hát illik az, így beszélgetni gyermekleányokkal!
Addig is adja át neki szíves üdvözletemet.
Ennek a szeleburdi asszonykának egy dologban nagyon igaza van.
Igen helyesen említette, hogy végtelen kár volna, ha az én kis tanítványom csakugyan abbahagyná a szobrászati tanulmányait.
De hogy is gondolhat erre, édes Masám , mikor már oly szép sikerei voltak!
Bizonnyal magam sem vagyok barátja annak a szemérmetlenségnek, amelyet még nálunk is látni a múzeumban, tudniillik, hogy fiatal, sőt serdületlen lányok teljesen öltözetlen női szobor-alakokat mintáznak, de hát hol van megírva, hogy enélkül nem válhatik valaki művésznővé?
A művészet oly szép, oly fenséges, oly magasztos!... nem hihetem el, hogy össze kell lennie kötve a szemérmetlenséggel.
Mintha enélkül nem lehetne szép dolgokat alkotni!
A Psychét , megvallom, nem szerettem; de lássa, édes Masám, az imazsámolynál térdeplő leánnyal oly jeleset alkotott, hogy mindenki, aki látta, el volt ragadtatva.
( Nem szeretném, hogyha valami nagyon elbizakodottá válnék, de magának éppen az ellenkezőre van hajlandósága.)
Köszönöm, nagyon köszönöm, kedves Masám, a szíves sorokat, melyekben annyi szeretettel szól rólam!
Hisz maga mindig... de nem, mert megint elérzékenyedem.
A grófné őméltóságát mély tisztelettel üdvözlöm.
Magát pedig számtalanszor csókolja
szerető öreg tanítónője: Szoláry Helén.
U. i. Nem írja, kedves Masám, forgatta -e már Krisztus követésénekamagyönyörű kiadását, mellyel születésnapjára az érsek úr őnagyméltósága volt kegyes meglepni.
Ne felejtse el megírni.
Felbontom ezt a levelet, mert fontos dolgot kell közölnöm Önnel.
Az imént - nagy meglepetésemre - igen előkelő vendég járt nálam.
Az érsek úr őnagyméltósága kegyes volt meglátogatni.
Eleinte nem tudtam elgondolni, mire magyarázzamezt a példátlan kitüntetést.
Semmiségeken... - mit mondok?! - szeretetreméltóságokon kezdte, amelyekkel igen megtisztelte csekélységemet.
Aztán más tárgyra tért át.
- Elégedetten értesültem - szólt elismerő hangon - hogy Mária húgom önként , csak szíve sugallatát követve, ötvenezer forintot ajándékozott a tarjáni templom építésére.
Ez egyszersmind alkalmul szolgált neki, hogy megelégedéssel nyilatkozzék arról a tántoríthatatlan vallásos érzületről, melyet maga , kedves Masám, mindnyájunk örömére, oly gyakorta tanúsít.
Elismeréssel említette azt is, hogyha szent célokról, ha az egyház érdekéről vagy a szegényekről van szó, az én kis tanítványom bőkezűsége nem ismer gazdasági tekinteteket.
Még ekkor se tudtam elképzelni, hogy vajon mit akarhat?!
Azért, hogy ezt nyilvánítsa, csak nem ereszkedik le az egyház egy hívséges, de igen szerény szolgálójához?!
Hanem egy pár pillanat múlva már tájékozhattam magamat.
- Csakhogy sajnos - folytatta őnagyméltósága - ez a bőkezűség nem csupán szent célokat ismer, s tartok tőle, hogy a családi vagyon, melynek Mária húgom a Gondviselés kegyelméből egyedüli és korlátlan ura, nagyon meg fogja szenvedni az ő leányos tapasztalatlanságát.
Azután előadta, hogy az, amit ő »leánygazdálkodás « -nak nevezett, mekkora anyagi veszteségekkel s mi mindenféle veszedelmekkel jár.
Végül odanyilatkozott , hogy nagyon kívánatosnak tartaná, ha a kegyed uradalmai erős karú vezetőt kapnának, ha a családi vagyon ismét férfigazda kormányzása alatt állana.
Tudom, kedves Masám, hogy amit írok, kegyednek nem kellemes; de kötelességem megírni.
Igenis, ezután lecsapott a bomba, mint kegyed szokta mondani.
Őnagyméltósága kijelentette, hogy ebből a zavaros helyzetből csak egy kijáró van.
Az, ha maga , édes Masám, úgy a maga, mint a család érdekében lemond » kisleányos függetlenségi ábrándjairól« (az érsek úr szavai ), s nőül megy Viktor grófhoz.
- Kegyednek - szólt hozzám őnagyméltósága - jelentékeny befolyása van Máriára , amit én természetesnek találok.
Remélem, ezt a befolyást érvényesíteni fogja , Mária és a család közös érdekében.
Ijedtemben, zavaromban, meglepetésemben azt az őrültséget szalasztottam ki a szájamon, hogy az én tudomásom szerint maga, édes Masám, a Jóistenen kívül, nem hallgat a világon senkire.
S rám kevésbé, mint bárki másra.
Magam is megijedtem a szavaimtól s mentségképpen megjegyeztem, hogy ezt persze én sem találom örvendetesnek.
Őnagyméltósága kissé szigorúan felelt, s megvallom, majdnem rosszul esett, amit mondott.
Azután a lelkemre kötötte, hogy beszéljek önnek a szívére, s tegyek meg minden lehetőt a Viktor gróf érdekében, amely egyszersmind az ön érdeke is.
Továbbá meghagyta, fejezzem ki ön előtt határozottan, hogy az, amit írok, az egész család óhajtása.
Valóban, most is zavarban vagyok egy kissé, mikor ezt a kötelességet teljesítenem kell.
De azért nem mulaszthatom el emlékeztetni, kedves Masám, hogy Viktor gróf igen komoly férfi, akire bizonyára nagy politikai jövő várakozik.
Komolysága , meggondoltsága s jellembeli egyéb jeles tulajdonságai pedig arra nézve is kezességet nyújtanak, hogy mint férj a példás kivételek közé fog tartozni.
Az élet nem tréfa, kedves Masám; bizonyára bátorságosabb egy erős akaratú, komoly férfi karján járni be, mint egyedül, dísztelen magánosságban.
Szerető Helénje.
6
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak .
Nem ért maga, kedves kis öregem, a házasságszerzéshez!
Sohase is erőlködjék ; úgyis hiába minden.
Hagyja abba ezt a csúnya mesterséget.
Mondhatom, a szegény Viktor kilátásai átkozottul rosszak.
Oly mélységesen nem törődöm én szegény fejével, mint azzal a fényképésszel, aki az itt küldött arcképet csinálta (csinos pofácska, ugye ? ), s aki szintén igen komoly ember.
De lehetne tőlem a szerencsétlen Viktor a világ legszeretetreméltóbb gavallérja ( amitől távol áll, annyit mondhatok); akkor se gondolnék vele valami sokat.
Mert van valami más, ami elfoglal, de nagyon.
Igen érdeklődöm egy úr iránt, akinek nem tudom a nevét.
Tudja, a fekete.
A huszonegy üveges.
Ki lehet ez az ember?!
Tegnap kirándultunk; meglátogattuk a saint - arnould - i apátságot.
Az elhagyott kert, a romok, a pusztuló templomhajó, mind, mind nagy hatást tettek rám.
De ez nem tartozik ide.
Ha érdekelni fogják saint - arnould - i benyomásaim: a naplómban majd megtalálja őket.
Most nem erről van szó.
Csak azért említem a dolgot, mert éppen a romoknál történt, amit el akarok beszélni.
Ahogy keresztülbúvok egy ajtónak nem nevezhető, veszedelmes kő-hasadékon : egyszerre csak, a másik teremben, ahová beléptem, magam előtt látom az én négy gavalléromat.
Éppen szembejöttek velem.
Át akartak menni abba a szobába, ahonnan mi jöttünk .
Ahogy megpillantottak, természetesen félreálltak, s helyet engedtek nekünk.
Alisz nénémmel voltam, s első meglepetésemben nem állhattam meg, hogy - rá se nézve a gavallérokra, ami magától értődik - oda ne szóljak az öreg Aliszhoz , persze magyarul:
- Nini, az én lovagjaim!
A fekete állott hozzám a legközelebb.
S ahogy ezt a pár szót kimondtam, ez a gentleman, aki soha semmi iránt nem érdeklődik, hirtelen rám nézett, s egy másodpercig úgy tett, mint aki meg van lepetve.
Csak nem tud magyarul?!
A dolog már azért se valószínű, mert a következő pillanatban hidegen elfordult .
Talán előbb azt hitte, hogy ismerős szókat hall, és csak aztán vette észre , hogy ránézve érthetetlen, s furcsa nyelven szóltam.
De az se lehetetlen, hogy magyar és megértett.
Mert a mozdulata ezt is jelenthette:
- Hát aztán?!...
Hogyha magyar is?!...
Mi közöm hozzá?!...
S mit érdekel engem?!...
Ki lehet ez az ember?!...
Szép gyerek, annyi bizonyos.
Az én ízlésem.
Igen csodálnám, ha utazó ügynök volna.
És ha már maga, édes Helénám, házasságról, férjhezmenetelről beszél nekem, hát én is mondok magának valamit.
Eszem ágában sincs férjhez menni.
De nem tartom kizártnak a lehetőséget, hogy egyszer felesége leszek ennek az úrnak, akinek nem tudom a nevét.
Szinte látom, milyen kis ijedt arcot vág az én jó Lenkám ehhez az újsághoz !
Tessék, egy másik bomba!
No, ne ijedjen meg!
Még nincs nagyobb veszedelem.
Kezét csókolja hálás
Masája.
U. i. Még egyszer elolvastam a levelét, és feltűnt benne valami, amit először , a fuzsitus fejemmel, nem vettem észre.
Ha bátyám, az érsek, ismét kegyes lesz Önt meglátogatni, kérem, mondja meg neki, hogy sem én nem vagyok olyan nagy frajla, sem ő nem olyan rettentő Dalai Láma, mint elhitetni szeretné.
Emlékeztesse őt, hogy az én érdemes szépmamám, s az ő fölöttébb tisztelt nagymamája, egy császár szeretője volt, és azt a nagy vagyont, melyet ő bizonyos megelégedéssel emleget, ennek a gyöngéd és nyereséges érzelemnek köszönhetjük.
Mondja meg, hogy ezt én üzenem neki; vagy talán legjobb lesz, ha egyszerűen megmutatja neki a levelemet.
Ha őnagyméltóságát ez a kis családi emlék sem indítaná több alázatosságra , mindenesetre jó lesz figyelmeztetni, hogy az egész világ tisztában van vele , minek köszönheti őnagyméltósága díszes állását, meg a többi földi jót, amik , úgylátszik, egy kissé elvakították.
Az, hogy valaki egy félszázadig görbült, hajlongott és csúszott-mászott , teljességgel nem ok arra, hogy azután olyan peckesen járjon, mintha nyársat nyelt volna, és úgy beszéljen, mintha ő volna a magasságbeli kinyilatkoztatás.
Azért talán nem ártana, ha őnagyméltósága egy olyan szent leánnyal szemben , mint az én tanítónőm, valamivel kevésbé magas hangot használna, ha már olyan szerencsés, hogy szóba állnak vele.
Ne haragudjék, édes szép Helénám, ezekért a sorokért, s ne mondjon mindjárt szabadkőművesnek.
Imádom a derék, egyszerű, jólelkű plébánosokat; de ki nem állhatom az érsekeket.
II-ik utóirat.
Igaz, a komoly Viktor!
A komoly Viktor, akire oly szép politikai jövő vár, egy nagyképű szamár, akit gyűlölök, mint a bűnömet.
De hogyha ez a szép törekvésű ifjú mindjárt maga a Tói Lancelot volna is, akkor is lehetetlen kérő volna az én szememben.
Van tudniillik ennek az igyekvő politikai tehetségnek egy olyan tulajdonsága, amit soha, semmi szín alatt nem tudok neki megbocsátani: éspedig az , hogy tulajdon édes fia az én hőn szeretett Alisz nénémnek.
S mi több, a szerencsétlen még rettentően hasonlít is kedves mamájához!
Nagyon értem, hogy ez a komoly ifjú szíves volt észrevenni az én millióimat , amelyek nem volnának éppen ártalmára a politikai küzdőtéren.
Én is azt hiszem , hogy ezek a milliók valamivel simábbá tennék az útját s megkönnyítenék joggal várható diadalait.
De kissé merésznek találom azt a kívánságot, hogy a hozományomhoz adjam oda ráadásul a személyemet is, mivel az illendőség ezt így hozná magával.
Sajnálom, de ezt a kívánságot nem teljesíthetem, még akkor se , ha a dolog nem csupán »az egész család óhajtása «, hanem egyszersmind Magyarország összes úri családjaié.
Nem, kedves Helénám, szó se lehet a komoly Viktorról; soha, de sohase leszek a felesége.
Ellenben, ha a komoly Viktor nem volna érzéketlen egy-kétszázezer forintnyi végkielégítés iránt, hajlandó volnék ez ügyben a családi tanáccsal komolyan értekezni.
Hanem, tudja mit, aranyosom?
Máskor ne beszéljünk efféle nyomorúságokról.
Mind a két kezét számtalanszor csókolja
engedelmes tanítványa :
Masa .
7
Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek .
Kedves Masám!
Ha talán megbánta, amit írt, sietek megnyugtatni, hogy a két utóiratot kivágtam leveléből és rögtön elégettem.
Kedves sorainak csak első részét tettem el az emlékeim közé.
Nagyon szereti, öleli, csókolja az öreg
Helén.
8
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak .
Péntek, 13-ika, kritikus nap.
Kedves Helén kisasszony!
Bolondságot cselekedtem, mégpedig háromemeletes, tornyos és kupolás bolondságot.
Sietek meggyónni, valahogy ne a kedves rokonaim előadásából tudja meg a dolgot.
Íme a tényállás, a maga ridegségében és szárazságában.
Caudebec-ben kigyullad egy viskó, s leég az egész utca.
Szegény nép; jó öreg plébános; gyűjtések; szivargyáros fiúk jótékony célú ünnepet rendeznek.
Délután korzó, este álarcos-mulatság.
( A szerencsétlen hamburgiak azt képzelik, hogy helyreállítják az álarc becsületét húsz fok Réaumur mellett.)
Szivargyáros fiúk küldöttsége, meghívó.
Márkiné, Masa vigyorognak.
Kijelentjük, hogy nem őrültünk meg.
Második fejezet.
Délután két órakor vihar kerekedik, korzó fuccs.
Borzasztó hideg, brrr, nehéz órák.
A tenger utálatos, az élet unalmas, mint egy litánia .
Kis Daranda térdre hull (elfelejtettem megírni, hogy Bécstől kezdve mindenütt a nyomomban van ), megváltozott hangulatok.
Márkiné, Masa összesúgnak.
Közjáték.
Ellengőz, Alisz, vén boszorkány.
( Ballábbal kelt föl?
Vagy azt nem tudta megbocsátani, hogy megint kidobtam tízezer frankot abból, amit már a Viktor vagyonának tart?!
Rejtély.)
Harmadik fejezet.
A vétek gondolatban.
Ingerlő akadályok, kis Daranda laposakat pislant, készülődések mindenfelé.
Börtönőr hajlíthatatlan.
Márkiné, Masa összeesküsznek.
Kijelentjük, hogy megőrültünk.
( Ez előtt a kis márkiné előtt csak meg kell pendíteni valami eszeveszettséget , már lángol.
Vajon jó emésztése van -e a férjének ?!)
Negyedik fejezet: vétkezés cselekedettel.
Eugénie, a márkiné szobalánya.
Ügyes leányzó, dominó, minden.
Szélcsend, képmutatás.
Márkiné, Masa álmosságot tettetnek.
Öreg boszorkány be van csapva.
Nagyjelenet.
Éjszaka, 10½ óra.
Némaság, sötétség.
Márkiné értem jön.
Elhagyott folyosók, három árnyék (elvittük Eugéniet is) szökés.
Illa berek, nádak , erek.
Közjáték.
Kalandok a bálban, melyekről később.
12-kor szépecskén haza.
Finálé: óriási botrány.
Másnap reggel gyónás.
Öreg boszorkány magánkívül.
Szóval: ott voltam a bálban, Alisz nénémnek a tudtán kívül.
Tudom, kedves Helén kisasszony, mit fog mondani.
Igen, ez menthetetlen őrültség volt.
Magam is elrémültem másnap, mikor eszembe jutott, hogy mi mindennek tettem ki magam; egy ostobaságért, semmiért.
De, legyen nyugodt, megbűnhődtem érte.
Persze, a botrányos csínyt itt senki se sejti, kivéve Alisz nénémet, a bűntársakat, meg még egy embert, aki felismert.
De ez az ember nem számít.
Azt akarom, hogy ez a levél még a déli postával elmenjen.
Nem szeretném, ha például a paptól értesülne erről a diákos cselekedetemről.
( NB. Az utóiratokat nem bántam meg; különben is, minek az a nagy elővigyázat ?!)
Kezét csókolja
bűnbánó Masája.
9
Ugyanaz, ugyanannak .
Vasárnap.
Tanácsot kérek, kedves, drága Helén kisasszony, komoly és szíves tanácsot , aminőt csak kegyedtől remélhetek.
Főbenjáró dologról van szó; meglehet , életkérdésről.
( Ami attól függ, hogy kegyed miképpen fogja fel a dolgot.)
Előre kijelentem ugyanis, hogy vakon fogom követni a tanácsát.
Tehát: hozzá menjek -e a kis Darandához, igen vagy nem?
A szegény fiú most talán már negyedszer kért meg.
A kitartása és hűsége igazántiszteletre méltó.
Mondhatom kegyednek, hogy tegnap, mikor újra előállt örök fohászával, s mint egy ágrólszakadt kis troubadour, újra elzengte előttem a tökéletes szerelem dalát, igazánmeghatott.
Borús nap, ólomszürke ég; unalmas, végetlen, kaccenjammeres délután.
És ez a szegény kis lantpengető!
Elmondta, hogy miattam kilépett a diplomáciai szolgálatból.
Athénba küldték követségi titkárnak; nem láthatott volna soha.
Aztán elkezdett rimánkodni , igen, rimánkodni, ez az igazi szó.
És mialatt beszélt, mintha két könnycsepp ragyogott volna a szemében.
Látnivaló, hogy a szegény fiú tökéletesen elvesztette az eszét, és most kétségbe van esve.
Istenem, én nem tehetek róla; miért nincsen valamivel több akaratereje?!
Persze, kegyed azt fogja kérdezni, hogy hát én, én elvesztettem -e az eszemet ?!
Nem, ezt nem mondhatnám.
És ha már erről van szó, kénytelen vagyok megvallani , hogy bár a kis Darandát igen kedvesnek találom, szeretni nem szeretem egy cseppet se.
Ha az ő szeme véletlenül nem akad meg rajtam, azt hiszem, egy örökkévalóságig élhetne mellettem, s azt se tudnám, hogy létezik.
Különben, ami a szerelmet illeti, úgy számítom, hogy eddig mindössze három-négy férfit szerettem.
Az első ideálom Baradlay gróf volt, huszárkapitányi egyenruhájában.
Kegyed persze ezt nem is gyanította; pedig, mondhatom , tizenhárom éves koromban nagyon bele voltam habarodva.
Őszintén szólva, olyan régen nem láttam, hogy már nem is emlékszem rá.
Aztán, pár évvel később, vagy két órán át szerelmes voltam egy lányosan rózsás arcú, ismeretlen fiatalemberbe, aki az Opera Comiqueban az egész előadás alatt le nem vette rólam a szemét, és akinek a csillogó tekintete olyan gyermekes nyíltsággal árulta el a lelkesedését, hogy engem a Beaumarchais apródjára emlékeztetett.
A harmadik lángom Wolf ezredes volt, de csak gálában, ha föltette az összes rendjeleit és vitézségi érmeit.
Civilben nem szerettem; civilben egyszerűen csinos fiúnak tűnt fel előttem.
Végre, nemrég, megismertem azt a szerelmet is, melyről Shakespeare azt a bizonyos, ismert s könnyelmű nyilatkozatot tette, hogy: »Ki nem szeretett, s haj, legelső látásra ?!«
A Bois-de Boulogne-ban történt; visszatérőben voltunk.
A lovaink már lépésben mentek.
Gina néném egy kissé szundikált mellettem; én éppen ábrándos kedvemben voltam.
Ő ott állt a gyalogjárón, egy nagyobb társasággal.
S mialatt elhaladtunk mellettük, egyszerre csak belébolondultam, amint hosszan nézett rám, mialatt a kocsi lassan ment tova.
Azóta viszontláttam, anélkül, hogy ez a találkozás nagyobb hatást tett volna rám.
Nem éreztem egyebet, csak annak a különös megrázkódásnak az emlékét.
Ő maga nem tett rám többé semmi hatást, de eszembe jutott az a sajátságos felindulás, melyet a Boisban éreztem, s ennek puszta emlékére újra átéltem azt a megérthetetlen érzést majdnem olyan erősen, mint az első alkalommal.
Íme, ez szerelmeimnek a története.
A kis Daranda nevét, fájdalom, nem vehetem fel a lajstromba.
Hanem azért hozzámegyek, ha ön úgy tanácsolja.
Végre is, nagyon jó fiú, és igen tiszteletreméltó tulajdonságai vannak.
Aztán meg szőke, és én imádom a szőkéket.
Egy heti gondolkozási időt kértem tőle; ha akkorra megkapom a kegyed válaszát , boldoggá tehetjük szegényt.
Kezét csókolja
nagyon, de nagyon unatkozó tanítványa:
Masa.
U. i. Nem küldhetné még egy pár Kemény Zsigmondot?
Nagyon megköszönném.
N. B. Talán meglepi, hogy a feketéről nem beszélek többet.
A fekete nem létezik.
M.
10
Ugyanaz, ugyanannak .
Kedves, kedves, drága kis öregem!
...És méghozzá expressz, ajánlott, retour-recepisszes levélben siet válaszolni , hogy valahogy bolondul oda ne ígérjem magamat egy kis szőkének, akit nem szeretek!
Nagyon hálás vagyok érte.
Őszintén szólva, azóta egy kissé el is ment a kedvem a dologtól.
Észrevettem, hogy a kis Daranda nem származik a legagyafúrtabb fejű bölcsészektől.
Aztán meg, nem hasonlít a belvederi Apollóhoz sem.
Pisze , édesem, határozottan pisze.
Meg vagyok győződve, aranyosom, hogy vannak az életben helyzetek, melyekben egy asszonyt öngyilkosságba kergethet a férje piszesége.
Éppen nálunk volt szegény, mikor a kegyed levele megérkezett.
Kint ültünk a teraszon.
Nem állíthatom, mintha nagyon meleg lett volna, de a kis Daranda olvadt.
- Íme, itt van az ön halálítélete vagy boldogsága - szóltam, rámutatva a levélre.
- Sajnos, az expressz nem jelent semmi jót.
A kicsi elsápadt.
- Várjon egy pár percig, még nem bontom fel.
Hogy meggyőzzem a jó hajlandóságaimról, előbb egy alkut ajánlok önnek.
Rámnézett.
Láttam a tekintetéből, hogy kételkedik bennem.
És én még tízezerszer lássam ugyanezt a tekintetet!
Nem állhattam meg, elnevettem magamat.
- Azt ajánlom, hogy döntsük el a dolgot sorshúzás útján.
Tegyünk be a kalapjába két cédulát: egy igent-t és egy nem-et.
És aztán válasszon.
A kis Daranda búsan rázta a fejét.
- Mi baja?
Azt hiszi, hogy csalni fogok?
Hát mondok mást.
Bízzuk a döntést a baden-badeni nagy versenyre.
Nézze, Quadalquivir és Dunsinan a győzelemnek meglehetősen egyforma eshetőségével indulnak.
Ha Quadalquivir győz, az öné leszek, ha Dunsinan , nem látjuk egymást többé soha.
No , és ha outsider jön be, akkor - újra kezdjük.
Megegyeztünk?
Igen, nem?
- Ön csak játszik velem! - szólt a kis Daranda szomorúan.
Aztán fölállt, kezet nyújtott, és el akart menni.
- Hová megy? - kérdeztem.
- Mit tudom én?! - felelt ő.
- Elmegyek, mintha már bejött volna Dunsinan.
-Ej, ez nem lovagias - szóltam én.
- Hisz ön meg sem várja a válaszomat.
Megvárta.
Olyan siralmas képet vágott szegény, hogy sajnáltam a határozott nemmel elkeseríteni.
- Tudja mit? - szóltam, mikor elolvastam a kegyed levelét - adjon még egy negyedévi haladékot.
Várjunk a Cambridgeshireig.
- Nem.
Adjon már egyszer határozott választ, az isten áldja meg.
Hadd legyen vége ennek a vergődésnek.
- De hát mi ütközött önhöz?
Honnan egyszerre ez a nagy határozottság?
Hisz én nem ismerek rá önre?!
- Ön tudja, hogy mennyire szeretem!...
S ha az, akit szeretünk - kisasszony, a vers vége csak kétféle lehet.
Vagy-vagy.
Nem igaz?
Nekem tehát nincs más választásom, mint hogy elutazzam, örökre.
- És ugyan mért utaznék el?
- Mert nagyon szenvedek.
Hanem azért mégsem utazott el »örökre «.
Abban egyeztünk meg, hogy csak egy év múlva adok határozott feleletet.
Ne mondjon üresszívűnek, kedves Helenám.
Vagy ha annak mond is, higgye el, nem tehetek róla, ha ilyen vagyok.
Ez a kis Daranda csak egy szegény kis pincsi , akit meg kellett vernem, mert rosszul bántak velem.
Masa.
11
Ugyanaz, ugyanannak .
Vasárnap éjjel.
Rejtély?
Micsoda rejtély?
Nincs rejtély.
Ha nem említem többet azt az urat, ennek oka egyszerűen a következő.
Az az úr nem érdemli meg, hogy foglalkozzam vele.
Íme, ez történt azon a híres bálon:
Mikor beléptünk a terembe, egyszerre elhagyott minden bátorságom .
Belekapaszkodtam a márkinéba, s könyörögve kértem:
- Valahogy meg ne szökjék tőlem, kedvesem!
Mintha hirtelen megvakultam volna , nem látok semmit, csak egy sötét tömeget, és szédülök, rettentően szédülök.
A márkiné egy cseppet se volt elragadtatva.
Észrevettem, hogy terhére vagyok .
Mit volt mit tennem?
Teljes szabadságot adtam neki, kikötve, hogy Eugénie, a szobaleány, egy pillanatra se tágít mellőlem.
Lassankint aztán magamhoz tértem.
Kegyed már régen kitalálta, hogy mi vitt engem ebbe a szerencsétlen bálba.
A kíváncsiság.
A gyerekes ostoba kíváncsiság.
Szánom-bánom, de úgy van.
Tudtam, hogy a szőke és cimborái nem fogják elmulasztani ezt a kitűnő alkalmat , s előkerülnek, ha egyébért nem, már csak azért is, hogy egy kicsit zavarják a vizet.
Bizonyosra vettem tehát, hogy ott lesz a fekete, az ismeretlen is.
Ne ítéljen el mindjárt, aranyosom.
Tudom, hogy a kegyed élete tisztább, mint a Szentek életéneklegszebb fejezete.
De mondja, soha , sohase jutott eszébe, milyen érdekes lehet: beszélgetni egy ismeretlen úrral , aki meg fog halni anélkül, hogy csak sejtené is: kivel beszélgetett?!...
Ugye, ez még önnek is eszébe jutott egy-egy unalmas, nyirkos téli este ?!
Csakhogy ön elűzte magától a csábító gondolatot, mert ön szent; én pedig nem tudtam ellenállni neki, mert »szobrásznő« vagyok.
( Ó, csúnya szó, ó, csúnya fogalom !)
Különben van egy mentségem, amit kérek a javamra betudni.
Az ördög , márkiné-képben, szíves volt értem eljönni, személyesen.
Szóval, már benne voltunk.
És - ó szégyen! - egy lámpalázas negyedóra múltán , bele is találjam magamat a nem éppen nekem való, furcsa mulatságba.
A dominó igen kényelmes viselet.
Lassankint visszaszerezte a bátorságomat.
Sőt , mintha a kölcsönzött ruhával kikölcsönöztem volna más, ismeretlen lényeknek a bátorságát is.
Ami talán sok is volt egyszerre.
Elég az hozzá, amennyire féltem az első pillanatban, olyan elbizakodottá váltam valamivel később.
Alig bírtam a kikölcsönzött énnel.
Azt hittem, hogy láthatatlan és megcsíphetetlen vagyok, mint Puck, más néven : Robin pajtás.
De nem részletezem az apróságokat.
Fél tizenkettő tájban, egyszerre csak magam előtt találom a feketét.
Egy oszlopnak támaszkodott, s onnan nézte a sok vihogó rózsaszínű dominót, meg a velük elméskedő Flor de Cubá-kat és Imperiales-eket.
Úgy nézte őket, mintha csak ezt gondolta volna magában: »Látom, hogy a világon vagytok, látom; de istenuccse nem tudom kitalálni, hogy miért ?!«
Karjába csúsztattam a karomat, s ezt súgtam a fülébe, persze franciául:
- Éhes vagyok .
Rámnézett.
- Vacsorálni akarsz? - kérdezte.
- Igen.
- Jó.
Nem bánom.
- De ez nem minden - szóltam, s rámutattam Eugéniere, aki mellettem állott.
- Ő is éhes.
- Ő is vacsorálni akar?
- Ő is.
- Jó.
Nem bánom.
Vagytok még többen is?
- Nem, csak ketten vagyunk - feleltem - de mind a ketten olyan éhesek, hogy négy helyett fogunk enni.
- Jó.
Nem bánom.
Gyertek.
S azzal megindult velünk az étterem felé.
Ilyen hidegvérrel vezérelhet egy berlini impresszárió két sziú-indián hölgyet , akik sétára kívánkoztak.
Megkímélem, kedves Helénám, azoktól a léhaságoktól, amiket a nagy folyosó mentén összebeszéltem.
Nem az ön fülének való dolgok ezek...
Azt kérdheti, és méltán, hogy olyan dolgok, amiket önnek nem jó hallania, miképp csúszhattak ki az én szájamon?!...
Nem tudom.
Elég az hozzá , hogy a sok összeolvasott illetlenség csak úgy dűlt belőlem; egyik a másik után surrant le nemes metszésű ajkaimról, mint megannyi gyík a tisztes kőfalak közül .
( Sajnáljon egy kicsit, kérem szeretettel !)
Szóval: kegyed nem ismert volna rám , s én nem ismertem magamra.
A látvány újsága annyira megrészegített s a dominó olyan elbizakodottá tett , hogy igazánelhagyott az eszem.
Valósággal boldog voltam abban a tudatban, hogy a maskara alatt szabadon játszhatom a félvilági hölgyet egy olyan úr előtt , akit nem ismertem, s akiről azt hittem, hogy sohasem fog megismerni.
Gondoljon rólam, édes angyalom, amit tetszik; és dorgáljon meg, amúgy istenigazában.
Önnek szabad.
Ön az egyetlen lény a világon, akinek szabad.
De nem tagadhatom le a dolgot.
Így volt, én vétkem, én legnagyobb vétkem.
A kísérőm egy darabig hasonló hangon felelgetett; Eugénie hallgatott.
A derék szobaleány csak némajátékkal vett részt a mulatságban, mint egy agyonrekedt tenor, aki erősen gesztikulál az együttesben, csakhogy észre ne vegyék, hogy nem énekel.
Valószínűleg ez volt a vesztem; ez kelthette fel a lovagom gyanúját.
Akárhogy történt, íme, így lett vége szegény Vig Andrásnak.
A fekete, mikor elpukkantottam az egyik leghatalmasabb szellemi rakétámat - nem gondoltam, hogy ez a nagy mondás lesz a hattyúdalom a léhaság mezején - hirtelen rám tekintett, s úgy tett, mintha álarcom hasadékán át a szemem közé akarna nézni.
Ugyanaz az érdeklődő, szokott közömbösségéből kivetkezett tekintet volt ez, melyet már a saint - arnould - i apátságban is láttam; az a tekintet, mely mintha így beszélne: »Nini, hát még akad olyan dolog is, ami majdnem meglep ?! «...
Hanem ez csak egy pillanatig tartott.
A következő másodpercben már szórakozottan nézte az utunkat megszakító veres dominókat, hidegvérrel vontatott tovább, s méltó rémületemre, így szólított meg, szépen, magyarul:
- Meg kellett győződnöm róla, grófnő, hogy kegyed nem haszon nélkül forgatta a Goncourt Henriette Maréchalját , s ebben amunkában igen megragadta a figyelmét az álarcosbáli jelenet.
Szerencsét kellene kívánnom , emlékezete elevenségéhez, ha azt, amit emlékezete olyan jól megőrzött, valami nagy nyereségnek tartanám kegyedre nézve.
De - mit gondol? - ha azokat a szavakat, melyeket ez a szobalány az imént hallott, s hallott egy másik ismeretlen ember is, egy láthatatlan fonográf megőrizné akkorra, mikor majd kegyed feleség és anya lesz: vajon sikerültnek tartaná -e ezt a tréfát akkor is , úgy öt - tíz - tizenöt év múlva?!...
A szemtelen!
Ijedségemben, haragomban, szégyenemben, egy igen buta gondolatba kapaszkodtam bele.
Az jutott eszembe, hogy ha tettetem magam, mintha nem értettem volna, ha tovább is franciául szólok hozzá s a régi hangon kérdezem meg tőle: hogy ugyan micsoda érthetetlen dolgokat beszélt? - talán még hamis nyomra vezethetem, s el tudom hitetni vele, hogy csalódott.
Fájdalom, úgy látszik, nem születtem színésznőnek.
- Mért folytatná a tréfát, grófnő?! - fújta szét a fekete reményeimnek a pókhálóját; s kétségbeejtő nyugodtsága és közömbössége felháborított.
- A színjátszás ebben a percben már nehezére esik önnek; és célja sincs, mert , amint láthatja, felismertem kegyedet, és nincs kétségem, hogy talán csalódhatom.
Kár volna az idejét arra pazarolnia, hogy ezt elhitesse velem ; mert az áruló jelet nem dobhatja el magától.
Hogy felismertem, abban nincsen semmi ördöngösség.
Kegyed igen tökéletesen beszél franciául, de a legtökéletesebben beszélő idegen kiejtésében is van valami, ami elárulja a nemzetiségét.
Kegyed is ráismer az angolra, a spanyolra, az olaszra, akármilyen jól beszél franciául; ráismer a szókiejtés alig-alig észrevehető árnyalatkülönbségeiről, amelyek a fül figyelmét nem kerülik el, s amelyek a beszélő szerv minden színészi képességén kifognak...
Ráismer a magyarra is ...
Aztán meg a kegyed tréfái nagyon is irodalmiak voltak... azok, akiknek a hangját utánozta, sokkal kevésbé emlékeztetnek Goncourtra...
S minthogy Trouvilleban ma kegyed az egyetlen, aki...
De bocsánat az értekezésért.
Csak most veszem észre, hogy mindez igen unalmas, érdektelen és közömbös.
Nekem azonban nem igen van érzékem az érdekes dolgok iránt... ami kegyedet szintén nem érdekli.
Magam sem értem, hogy végighallgattam, hogy nem hagytam mindjárt a faképnél , hogy volt türelmem elnyelni mindezt a laposságot.
De inkább félholt voltam , mint eleven.
Aztán meg van ebben az emberben valami vakmerően megvető vonás, ami az első pillanatra megkapja az embert.
Mintha csak azt mondta volna:
- Tudom, hogy mindezt nem érdemes elmondani, de semmit sem érdemes elmondani .
Azért engem mégis végig szoktak hallgatni... ami különben engem nem tesz boldoggá, mert nekem minden és mindenki mindegy.
Szóval, talán még most is gépiesen kocognék az oldalán, ha el nem követi azt az ostobaságot, hogy egy kissé tüntetett is az udvariatlanságával.
Ez az utolsó ízléstelenség azonban visszaszerezte a lélekjelenlétemet.
Megszólaltam most már magyarul.
Nem méltóztattam a játékot folytatni.
- Köszönöm az őszinteségét.
Igaza van: nagyon rossz ötlet volt, hogy megszólítottam.
Föl kellett volna ismernem önön a Childe - Harold - vonást.
Egy kicsit mosolygott.
- Tegyük fel, hogy tanár, vagy afféle vagyok; hisz az mellékes, ugye?
Akármi , mindenesetre nagyon megtisztelő rám nézve, hogy kegyes volt megszólítani.
De , amint láthatja, nem érdemes velem megismerkedni.
- Ha úgy gondolja - szóltam -, akkor nem illenék, ha tovább tartóztatnám.
S kivontam a karomat a karjából.
Már közel voltunk az étteremhez.
A szegény Eugénie nem tudta, mit csináljon .
Annyit gyanított, hogy a tréfa csak az étterem ajtajáig tart, de nem mert megállapodni addig, amíg jelt nem adok neki.
Mint utóbb megvallotta, egy kő esett le a szívéről, mikor intettem, hogy várjon.
S a következő kis jelenet alatt, lelkében örvendezve, de külsőleg sötéten, és némán állott mellettem, mint egy kísérőnő a klasszikus szomorújátékokban.
Így illett az eseményekhez.
Mert drámai jelenet következett.
Nem, sohase képzelné el, kedves Helén kisasszony, mire vetemedett az alávaló!
- Ha már elég balszerencséje volt - szólt mosolyogva -, hogy egy pedánsra kellett bukkannia, némi kárpótlásul fogadja el tőlem azt a semmiséget, ami egy pedánstól kitelik: a kéretlen jó tanácsot.
Óvakodjék, grófnő, az apró őrültségektől.
Kis patakokból lesznek a nagy folyók.
Arcom lángolt a maskara alatt; s reszkettem a felindulástól.
De türtőztettem magamat, s csak ennyit mondtam neki:
- Ön máris nagyon megbánatta velem a tévedésemet; az utolsó sértés teljesen felesleges volt.
Adieu.
Nem mondhatnám, mintha valami nagyon meg lett volna illetődve.
A bal kezét még most sem méltóztatott kihúzni a zsebéből.
Egyszerűen annyit mondott, hogy:
- Kár volna haragudnia.
De ha úgy tetszik, isten önnel.
És utat engedett, hogy ott hagyhassam.
Soha ennél szégyenletesebb elvonulást!
A márkinéra hamar ráakadtunk.
A lorddal ízetlenkedett.
Odasúgtam neki, hogy én nem maradok tovább.
Minden várakozás ellenére, rögtön kész volt követni.
Hanem méla volt az egész úton.
Nem törődtem vele; egyébbel voltam elfoglalva.
Akkor éjszaka föltettem magamban, hogy másnap az első dolgom lesz: megtudni , bármi áron, hogy ki volt az a vakmerő, aki a mulatságomat megrontotta.
De reggelre jobbat gondoltam.
Ellenkezőleg; még azt is el fogom felejteni, hogy valaha láttam.
És nem is tudom ma sem, hogy kicsoda.
Senki.
Nem létezik.
Íme, ez a története annak a híres bálnak.
Kérem, kedves Helén kisasszony, rójon rám súlyos penitenciát: Ibykus darvaithétszer, Theramenes elbeszélését tízszer, és a Karácsonyi ének egész első fejezetét.
De teljes feloldozást kérek.
Vagy ne is büntessen meg.
Minek?
Hisz a bűn úgyis magában hordja a bűnhődést .
Én legalább megkaptam, amit kerestem.
Kezét csókolja
hóbortos Masája.
12
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak .
Fogságom második havában, nem tudom hányadikán.
Kedves, jó Helén kisasszony!
Szorgalmasan tanulok görögül, és Lebonnard úr, akitől órákat veszek, azzal biztat, hogy nemsokára már Homért olvashatjuk.
Lebonnard úr úgy találja, hogy tanulékonyságom meglepő, s hogy az az előmenetel, melyet máris tettem, a mesével határos.
Az egészben pedig nincsen semmi csoda.
Haladásom titka az, hogy minden időmet ennek az egy örömömnek szentelem.
Reggeltől estig nincs egyéb gondolatom.
Alig várom már, hogy végre megláthassam az Akropoliszt.
Ez az egyetlen vágyam.
De nem akarom, hogy csak azért, mert elég szerencsétlen voltam leánynak születni, olyan bután álljak majd előtte, mint egy borjú az új kapu előtt.
Azt akarom, hogy akkorára a kisujjam hegyéig tele legyek görög szellemmel.
Csak legalább a Louvretól ne zártak volna el!...
Holnap vagy holnapután Párizsba megyek, hogy vagy tíz percre viszontlássam a milói Vénust és a Gladiátort.
Isten önnel, kedvesem.
Lebonnard úr itt van, futok elébe.
Kézcsókok, százezer,
Masa.
U. i. Édes jó angyalom, nem küldhetné utánam a piros napernyőmet ?!...
M.
13
Ugyanaz, ugyanannak .
Kedves angyalom!
A férfiak mind ostobák.
Mind, mind egy szálig.
Nincsen kivétel.
Meglássa, a kegyed öccse is csak olyan lesz, mint a többi.
Igen, Emilke, akit most is magam előtt látok fekete bársony-kabátkájában, és sötétkék, nagy máslijával a nyakában, aki ma még olyan kedvesen, olyan ártatlanul néz önre diószínű, nagy hajsátora alól: Emilke egy szép nap rekedt hangon fog krákogni kegyed előtt valami butaságot, és ekkor kegyed észreveszi, hogy Emilke már férfi.
Ó, be csúnya dolog is férfinak lenni!
Leánynak lenni pedig nyomorúság.
Aláírom.
Az ember megőszül, hogyha bölcselkedik.
Az eső úgy zuhog, mintha dézsából öntenék.
Előveszek egy francia regényt, s ahogy kinyitom a könyvet, ezt a mondatot olvasom nagy lelki épüléssel:
» Minden nő életében van egy pillanat, amikor ingadozik.
Csak ezt a pillanatot kell megtalálni, és ...«
Ó, a háromcsillagos hülye!
De hát ezek az emberek mind egyformán gondolkoznak, vagy mind egyformán nem gondolkoznak?!...
Soha, sohase emelkednek odáig, hogy egy percre belepillanthatnának egy olyan nő lelkébe, aki méltó erre a névre?!...
Ó, a szerencsétlenek!
Úgy hiszem, egy nőnek, aki szeret, ha nem vág hozzá olyan bárány-arcot, mint a színpadi Ágnesek, nagyon rossz dolga lehet ezen a világon.
Azok a bizonyos urak rögtön hajlandók nekik tanácsokat adni.
De hát nem tudják elképzelni, hogy micsoda sátáni gőg lakik egy hozzám hasonló lénynek a lelkében?!...
Nem tudják elképzelni, hogy ha az életemet kellene megváltanom egy szennyességgel?!... ha elég szerencsétlen volnék úgy imádni egy férfit, mint az istent! ...inkább beleugranám az első pocsolyába!...
Mondom kegyednek, hogy vakok és ostobák.
Masa.
U. i. Ugye, ott lesz szombaton a Papa gyászmiséjén?!
Valahogy el ne felejtkezzék róla, édes angyalom!
14
Ugyanaz, ugyanannak .
Képzelje, édesem, minő szerencsétlenség!
Jewesstellopták!
Vége.
Sohase simogathatom meg többé gyönyörű, olajzöld tollazatát...
Kedvem volna sírni.
Ó, milyen hitványság is, ellopni egy szegény papagájt!
Egy nyomorult madarat , amelynek csak arra nézve van értéke, aki megszokta és szereti szegényt!...
Egy nyomorult madarat, amelynek a tolvaj nem veheti semmi hasznát, mert bajos olyan valakit találnia, akinek eladhatja!...
És még erre a menthetetlen tolvajlásra is akad vállalkozó!...
Ki fogom hirdettetni, hogy ötszázfrankot adok a becsületes megtalálónak.
De a reménységeim nagyon halványak.
M.
U. i. Most kapok Hollósytól egy levelet, melyben bocsánatot kér tőlem amiatt , hogy késve érkezvén meg Tátrafüredről, nem küldötte meg kegyednek a szegényeink részére járó összeget annak idejében, hanem csak napok, sőt talán egy hét múltán.
De, istenem, hisz akkor kegyed a magáéból volt kénytelen előlegezni a kis Ilmának, meg a szegény Zsófiának!...
Bocsásson meg, édes angyalom , bocsásson meg!
15
Ugyanaz, ugyanannak .
Csak egy szót írok, mert nagyon fáradt vagyok.
Természetesen, úgy van jól minden, ahogy intézkedett.
Miért is kérdezi?
Hisz ha otthon volnék, akkor sem tudnék egyebet tenni, minthogy kegyedtől kérnék tanácsot.
El vagyok keseredve; el vagyok törődve; még az életemet is meguntam.
Mindig esik, mindig esik, mindig esik!
Csak már szeptemberben volnánk!
Ó, Biarritz, második hazám!
M.
16
Ugyanaz, ugyanannak .
Augusztusban, de májusi délelőtt.
Itt van Birulov!
Egyszerre érkezett meg a napfénnyel; s nem tudom, melyiknek örültem meg jobban a kettő közül.
Ahogy megláttam kefe-haját és macska-bajuszát; ahogy a távolból felém villant gonoszságtól ragyogó szeme, felugrottam a székemről, és elébe szaladtam.
- Hurrah, Birulov!
Bravó Birulov!
Éljen a régi gárda !
Megráztam a kezét és majd a nyakába borultam.
- Kedvem volna önt megcsókolni! - kiáltottam fel örömömben.
- Tegye meg, grófnő, az isten áldja meg.
Higgye el, megérdemlem, olyan nagy utat tettem meg önért.
- Csak nem értem jött, örök udvarló?!
- Azért jöttem, hogy megkérjem a kezét.
- Ön is, fiam Brutus! - botránkoztam.
- A házasság nálunk családi betegség - mentegetőzött.
- De hát, hogy jutott eszébe ez a képtelenség?
És minek köszönhetem, hogy rám gondolt?
- Meguntam a sok csavargást s arra gondoltam: milyen jó volna letelepedni a kandalló mellé, ahol egy gyönyörű karosszék, nem, valóságos trón várja önt , vagy négy esztendő óta.
Reménykedni kezdtem, hogy talán már ön is megelégelte a nomád életet, és - itt vagyok.
Gondolja meg a dolgot, Masa grófnő.
Egy , kettő, három, adjon kezet, s nevessük át együtt az életet.
- Nem, szegény Birulov, az ötlet nem jó.
Az egész tervben csak egy okos pont van: a nevetés.
- Kedvem volna erről is lemondani, ha már a többiről le kell mondanom.
De nem tette.
Még mindig a régi kedves kölyök.
Két útitáskát hozott tele mulatságos esettel.
Az első nap nem is engedtem át a társaságnak.
Átvigyorogtuk az egész délutánt.
Másnap már a márkiné elkaparintotta előlem, s csak a lawn tennisnél találkoztam vele.
Ez a márkiné valóságos polip.
Száz karja van, és ha csak teheti, hasznát veszi mindegyiknek.
Birulov megjelenése felvillanyozta az egész társaságot.
Még a hamburgi lányok is kedvesebbeknek látszanak, mióta ő itt van.
Különben semmi újság.
Azaz bocsánat: Birulov bemutatta a lordot és Fervacques-ot.
Fervacques elég kedves.
A lord szemtelen és nyugtalanító.
A négy »elválaszthatatlan« közül, mint itt nevezik őket, most csak ez a kettő van Trouvilleban.
A gardeniaherceg meg a negyedik elmentek Honfleurbe.
Csókok; egyelőre ezer millió.
Masa.
17
Ugyanaz, ugyanannak .
No, látja, édesem, ez a hála!
Én voltam a leghűségesebb trombitása; én kürtöltem a dicsőségét a leglelkesebben és a legtöbb kitartással.
Világos, hogy ha egyszer életében meg kellett bántania valami fehérszemélyt, ez nem lehetett más, mint az én csekélységem.
Igazán, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a Gondviselés egész külön hivatalt tart, mely csakis arra ügyel fel, hogy minden ember, mindig , következetesen hálátlan legyen.
Nem tudja, aranyosom, kiről van szó ?...
Emlékszik -e még rá?
Négy vagy öt évvel ezelőtt Berlinben voltunk.
Akkor még mázoltam; következésképp kötelességemnek tartottam, hogy egész nap ott üljek a nemzetközi kiállításban.
Úgy, hogy Birulov azt a paraszt-viccet költötte rám és a kiállításra, hogy:
- A képek silányak.
De van ott egy nagyon takaros kis személy, aki őrzi a képeket; azt érdemes megnézni.
Nos, volt ezen az emlékezetes tárlaton egy kép, valami Angelus , s volt ennek a képnek egy lelkes, elszánt, s a legőrültebb rajongásra kész bámulója: Galanthay Masa.
Ó, mennyi vitatkozásom volt e miatt a kép miatt!...
De hagyjuk.
Nem mintha megváltoztattam volna a véleményemet.
A kép gyönyörű, ha az, aki festette ... nem, legyünk tárgyilagosak.
Tehát: azt a híres Angelust valami Biró Jenő nevű úr festette.
És ez a Biró Jenő nevű úr egy és ugyanazon személy azzal a fekete hajú úrral, aki Trouvillet és az álarcos bálokat örökre meggyűlöltette velem.
Igen, édesem, a huszonegy üveg borok és a huszonegy fontos gorombaságok kedvelője: kiváló tehetségű hazánkfia, Biró Jenő úr.
Mindezt Fervacquestól tudom (aki, mellékesen szólva, igen kedves majom ).
A fölfedezés nem érdektelen, ugye?
Egy darabig tűnődtem rajta: méltó -e rá, hogy kegyeddel közöljem?
De arra a végső eredményre jutottam, hogy: igen.
Az eset anyagot adhat a gondolkozásra a bölcselkedő elmének.
Megígértem ugyan kegyednek, hogy az illető úrról nem beszélek többet, de bah! - a gentleman nem érdekes többé, bátran beszélhetek róla.
És tudja -e, mért nem érdekes?
Íme, egy őszinte vallomás.
Egy bizalmas adalék lelkemnek mélységeiből.
Azt a fénykört, melyet a vakmerősége vont a homloka köré, lefújta, a márkinénak egyetlenegy, megbélyegző, leleplező, megsemmisítő szava.
Kedvesem, ez az ember házas!
A márkiné látta a jegygyűrűjét a tulajdon szemével.
Minő sátáni elbizakodottság!
Feleséges ember és még kevélykedik!
Mert ha egy legényember vakmerő, annak még van értelme.
Annak joga van hozzá.Ez az örök harc a nők és férfiak között.
De egy házas ember!
Egy ember, aki már készen van!...
Szinte látom a feleségét.
Egy kis, idegbajos sárgaság, aki madárfejét kacérul rejti el egy rengeteg kalap árnyékába.
Az a bizonyos nagy, égő fekete szem , azokkal a bizonyos legyezőszempillákkal; apró orr, melyet a rokonságban bájosnak találnak.
Ha jár, hogy előkelőbbnek lássék, kissé fölfelé szegzi a vállait; s az utcán megfordulnak utána a férfiak, mert a szeme fehére feltűnő , s úgy tudja forgatni ezt a legfőbb kincsét, mint egy köszörűs.
A vendéglőben kesztyűs kézzel eszik, és kesztyűs kézzel nyúl a szájába, hogy kivegye belőle a csirkecsontot.
Kicsit kacér, de csak azért, mert ez »chic «, - esküszöm rá, hogy még a »chic « -nél tart - különben pedig nagy, éhes szemével majdnem felfalja az urát...
Szegény ember!
Mondom önnek, hogy a fekete, polgári nevén: Biró Jenő úr, nem létezik többé .
Tragikus véget ért, mint Phoebus de Châteaupert, akiről, attól a perctől fogva , hogy megházasodott, a Notre-Dame költője nem ír többé .
Rám nézve legalább meghalt.
Vége; fuit.
Meg akartam írni a gyászbeszédjét és ezekben a sorokban eltemetem őt.
Zöld gallyal övezem körül nevét és - menjünk tovább.
Új nap derült ránk, mely új életre hí.
Imádja önt, jobban mint valaha
képfaragó művész, remekművek alkotója, és jó kislány.
Masa.
18
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak .
Biarritz.
Hisz -e ön a Végzetben, kedvesem?
Ments isten, hogy a predesztinációra, vagy a kálvinisták egyéb szörnyűségeire gondoljak.
Elégetném a kezemet, mint Mucius Scaevola (remélem, ő volt ), ha elég ügyetlen volna leírni valami efféle eretnekséget, ami bármilyen hóbortos vagyok is, soha meg nem fordul a fejemben.
De lássa, én így képzelem a dolgot:
A Végzet angyala, hogy pontosan felelhessen meg rengeteg feladatának, egész intézetet tart az égben, s ennek a magasban székelő intézetnek egyik alárendelt, élces alkalmazottja kedvét leli benne, hogy minket szegény halandókat minduntalan kicsúfoljon.
Ez a vidám aeon ismeri legtitkosabb gondolatainkat, s könnyebb a lelkének , hogyha, a felsőbbsége háta megett, mókázhat velünk.
Például:
Tegyük fel, szegény ember, neked az a bogarad, hogy nem akarsz a vízbe fúlni .
Úgy találod, hogy a sáros halál csúnya halál.
Hogy ezt a csúnya halált elkerülhesd, megtéssz minden képzelhető óvóintézkedést.
Megmérgezed magadat , aztán felmész egy torony tetejére, onnan leugrasz, s abban a pillanatban elsütsz egy pisztolyt, melyet szépen a halántékodnak irányoztál.
És holnap mégis ott vagy a jogászbálban.
Mert méreg helyett tévedésből kőrösi szentelt vizet ittál, a télikabátod gombjával fennakadtál a torony egy állványán, s kiderül, hogy pisztolyodat párbajsegédek töltötték meg.
El vagy keseredve, s fölteszed magadban, hogy megnyugszol sorsodban, de sohase ülsz hajóra, még propellerre se.
Légy nyugodt.
A vízbe fogsz fúlni.
Nápolyban véletlenül megbetegszel , eszméletlen állapotban hajóra tesznek, a gőzös - pokoli bizonyossággal - elsüllyed, olyan alaposan, hogy még egy légy se menekül meg róla.
Vagy mondjuk, nem mész Nápolyba; nagy óvatosságodban negyven esztendeig ki nem mozdulsz a lakásodból.
Légy nyugodt.
Belefúlsz a fürdőkádadba.
Vagy:
Te, másik szegény ember, szereted az egész világot, az első keresztények testvériességével, a Peabody jóságával, s egy angol regényíró hölgy gyöngédségével.
De van egy ember a világon, akinek az orra neked nem tetszik , aki iránt valami csodálatos, megmagyarázhatatlan idegenkedést érzesz .
Szétosztod vagyonodat a szegények között, sírva búcsúzol el tizenkét gyermekedtől, s elbújdosol az őserdőkbe, Patagóniába, vagy az északi sarkra , csakhogy ezt az embert ne lásd.
Légy nyugodt.
Mindenütt az utadban fogod találni.
Nem hiszi, hogy így van?
Tehát hallgasson rám.
Biró Jenő úr, mint Barbarossa Frigyes császár, jól meghalt, és jól el van temetve.
Meghalt, volt, vége; eltemettem őt feledésem népes mauzóleumába, s hogy valamiképp fel ne találjon támadni, lenyomtattam őt megvetésem súlyos kövével.
És íme, kikel sírjából; mi több, kényszerít rá, hogy foglalkozzam vele.
Láttam, a tulajdon két szememmel láttam, mikor elutazott Trouvilleból, a hercegével együtt.
Örömem oly tiszta és tökéletes volt, hogy misét mondattam volna, ha attól nem tartok, hogy derék abbénk megver.
Természetesen, nem mulasztottam el megtudni Fetvacquestól, hogy hova mentek.
Ha azt mondja, hogy délre mennek, biztosíthatom, kedves Helén kisasszony, hogy Szibériának viszem a vén Aliszt.
Fervacques pontos felelettel szolgált, mely igen megnyugtatóan hangzott .
Angliába mentek, Arbroaths Castleba, s ott is maradnak október végéig.
Ez három héttel ezelőtt történt.
És íme, ahogy megérkezünk Biarritzba, az első ember, akit megpillantok, az én halottam.
De ez még semmi.
Ez egyszerűen csak bosszantó lett volna.
Hanem, úgy kellett történnie - hiszi -e már, hogy van egy gonosz aeon, aki incselkedik velünk?! - úgy kellett történnie, hogy Biró Jenő úr, két napra rá , hogy Biarritzba megérkeztünk, szolgálatot tegyen nekem, mégpedig komoly , jelentékeny szolgálatot.
Kegyed azt fogja kérdezni, hogy talán megmentette az életemet?!...
Higgye el, nem csodálkoznám rajta, ha így kellett volna történnie.
Nem ülök lóra, csak azért, mert bizonyos vagyok benne, hogy ha eszembe jutna egyszer kilovagolni, múlhatatlanul bekövetkeznék az, amit mind a ketten kétmilliószor olvastunk kétmillió angol regényben.
A ló elragadna; erre ő, a napbarnította ifjú, utána vágtatna megdühödt paripámnak, utolérné, acél öklével megfékezné a veszett állatot, aztán leemelne a nyeregből, s én mindjárt ottmaradnék szépen a nyakában.
Mint ahogy a balladában zengik:
Es half ein feiner Edelknab Der Königin vom Ross herab: Es war in dunklen Bogengängen - Sie blieb an seinem Halse hängen .
Nem, kedvesem, nem mentette meg az életemet.
De annyit mondhatok, hogy nélküle most igen náthás volnék.
S mivel mostanában kitűnően érzem magamat, a szolgálatot, melyet tett, nem kicsinyelhetem.
A dolog így történt.
Harmadnapra, hogy megérkeztünk, gyönyörű reggelünk volt; s az ön lusta tanítványát, aki máskor kilencig alussza az igazak álmát, ez egyszer felköltötték reggel hat órakor.
Aki felköltötte, az nem volt más, mint őfelsége, a Nap, saját úri személyében .
Olyan lever-m volt, mint Madame de La Vallièrenek; talán még valamivel szebb.
Kinéztem az ablakomon.
Szeretem a májusi reggelt, mint mindent a világon, ami szép.
Csakhogy a májusi reggel (Biarritzban úgy, mint másutt) egy egészséges, élettől duzzadó, csinos vászoncseléd, a szeptemberi reggel pedig (Biarritzban, egyedül Biarritzban ) , az arab regék bűbájos királykisasszonya.
Minő hatások!
A részleteket illetőleg lásd Vajda Pétert, Loti Pétert, meg a többi leíró Pétereket.
Inkább lefestem az egészet, minthogy leírjam.
Elég az hozzá , el voltam ragadtatva, meg voltam illetődve, tönkre voltam silányítva.
Eszem ágában se volt, hogy megint lefeküdjem, és tovább aludjam.
Bolondos fejemben egy szép és nagy gondolat érlelődött meg.
Kegyed, drágám, aki mindig a tyúkokkal ébred és kel, nem tudja, talán nem is sejti, minő hangulatok szálljak meg a délig alvót, ha egyszer, véletlenül korán talál felkelni.
Az ember tízszer annyi erőt érez magában, mint máskor, s kéjesen fürdik abban atudatban, hogy hőstettet követett el.
Mindent szebbnek lát maga körül, mint rendesen; a világ újnak, szűznek és elragadónak tűnik fel előtte.
Ez a nagy vállalkozások, a merész ötletek s a hirtelencselekvések órája.
Aki ebben az órában nem érez kedvet olyan nagyszabású tettekre, amelyektől máskor borsódzik a háta, az már el van veszve.
S én még elég jól érzem magamat.
Tehát: nem késlekedtem, hanem gondoltam »merészet és nagyot «, s mindjárt hozzáis fogtam az eszme megvalósításához.
Addig szutyongattam Lenkét, míg végre illőképpen felöltözött, s aztán , nem is hederítve az álomkórban szenvedő öreg személyekre, kimentünk a hegyek közé.
Bizonyosan emlékszik rá, kedves Helén kisasszony, milyen nehezen szántam rá a fejem, hogy ezt a szegény Lenkét hozzam el magammal, aki egész Közép-Európán át folyvást Nagy-Becskerekről sóhajtozik nekem.
De végre, mit tehettem egyebet?!
Lívia, az én felejthetetlen Líviám, aki tavaly még aggasztóan kacérkodott az Orsini-család legfrissebbik hajtásával, sok hányattatás után a derék Kovács szerelmében talált révpartot, s a törvényes és boldog szerelmet elébe tette a kalandoknak, a kulcsárt elébe a történelmi neveknek.
Ida pedig sokkal rövidebb idő óta van nálam, semhogy nyugodtan rábízhattam volna magamat.
Bele kellett nyugodnom tehát, hogy sorsom osztályosa ez a becskereki Zrínyi Ilona legyen.
És mondhatom, leszámítva azt, hogy Makót bosszantóan sokáig magasztalta Interlaken rovására, jobban viselte magát, mint vártam.
Csakhogy az a könnyelműség, hogy siettem a Lenke képességeiben teljesen megbízni, hamarosan megbosszulta magát.
A tapasztalt és sokat hányódott Líviával ez a kaland sohase esett volna meg.
Kitalálja -e, mi történt?
Eltévedtem; igenis eltévedtem.
Tudja, hogy úgy ismerem Biarritz-t, mint a zsebemet.
Ezeket a hegyi utakat százszor is megjártam; és mégis megtörtént.
Talán éppen azért történt meg, mert nagyon elbíztam magamat.
Kerestem a mellékösvényeket, s addig vadásztam a rövidebb utat, míg végre a hosszabbat se találtam meg többé.
Ez magában még nem lett volna baj.
Hanem abban a percben, mikor kiderült, hogy nem tudom, merre kell visszatérnünk, egyszerre csak besötétedett az ég, s ahogy felnéztem, aggasztó , szinte fenyegető fellegeket pillantottam meg a hegylánc felett.
Ennek a fele se volt tréfa.
Ha még egy óráig kóválygunk így, fejvesztve : kétszer kettő négy, hogy bőrig ázva érkezünk haza.
S tudja, mennyire félek az esőtől.
Méghozzá, olyan könnyedén voltunk öltözve, mint két balerina.
A náthát biztosra vehettem.
S hiába, nem ismertem ki magam.
Lenke is hasztalanul meresztgette a szemét: Makó körvonalai sehogy se akartak feltűnni a látóhatáron.
És így ő se tudta tájékozni magát.
Természetesen, sehol egy élőlény; akkora se, mint az öklöm.
Már láttam magamat náthásan, s előre hallottam, hogyan magasztalja Lenke, nagy tüsszögések közt, Becskereket, ahol hasonló helyzetben az ember meghúzhatja magát vendégszerető kocsiszínek alá.
Ebben a válságos percben, ahogy ide-oda szaladgálunk, s véletlenül kibukkanunk egy tisztásra: megpillantom az én halottamat, amint a legnagyobb nyugalomban ül egy hordozható festőállvány előtt, és pingál.
Az első pillanatban nagyon megörültem neki, s feléje iramodtam.
A másodikban visszahőköltem.
Ha egyszer meghalt, s nem létezik rám nézve?!...
Igaz, hogy egyszerűen Lenkét küldhettem volna hozzá.
De világos, hogy felnéz, s megtudja, hogy nekem tette a szolgálatot.
Talán már látott is.
Akkor már egyenesebb s helyesebb, ha magam fordulok hozzá.
Vajon megtegyem -e?
Vajon nem derekabb dolog -e, tovább is békén hagyni a halottat, megázni, és a tulajdon erőnkből vergődni haza?
Igen, csakhogy először is, nem egyedül ázom meg.
És másodszor, csakugyan büszkeség volna -e ez, vagy pedig gyávaság?!...
Mert, hiszi -e vagy nem, valami különös előérzet lepett meg.
Az az előérzet , melyet jól ismernek mindazok, akik sokáig szoktak ingadozni a nagy elhatározások előtt.
Előérzet, mely már majdnem látás a jövőbe.
Éreztem, hogy ha most nem szólítom meg, akkor igazán meg van halva , mélységesen, alaposan, örökre.
És éreztem azt is, hogy ha most megkérdem tőle az utat, ebből a semmiségből még nagy dolgok fognak következni.
Eh, miért ne mernék szembeszállani ezekkel a nagy dolgokkal?!...
Csak nem ijedek meg tőlük, mint egy iskolásleány, mint egy játékszer, melyet a sors ide-oda dobál?!...
Csak nem fogok kitérni a jövő elől, mintha valami végzetes szenvedélytől félnék?!...
Mikor sorsomnak nem a Végzet az ura, hanem én magam!
Szóval, édesem, a kis hiúságom volt az, ami rábírt, hogy csakugyan megszólítsam.
Ahogy feléje tartottam, észrevett és felállott.
Ha véletlenül meggondolom magamat, akkor se fordulhattam volna vissza.
A legelső ötletem az volt, hogy franciául szólítom meg, mintha nem ismerném s idegennek tartanám.
De ezt a gondolatot elutasítottam magamtól.
Ha rászorulunk valakire, vonjuk le helyzetünkből az összes következéseket s ne hangsúlyozzuk a kérelmünkben , hogy:
- Ezzel a kéréssel úgy fordulunk önhöz, mint a legelső jöttmenthez.
Ne érezze magát nagyon megtisztelve.
Ha vannak norma-percek, amikor nincs jogunk valakit lenézni, úgy ezek a percek bizonyára azok, amelyekben kéréssel terheljük.
Kérni és egyúttal páváskodni hozzá, ez nem volna lovagiasság.
S egy igen szigorú bíráló azt mondta egyszer rólam:
- Lovagiasabb fiatalembert, mint ez a Masa, keveset találni.
( Emlékszik -e még rá ?)
Aztán meg, ha így cselekszem, bizonyára mosolyog egyet a bajusza alatt .
Kitalálja, hogy csak nem akarom megismerni, s azt képzeli, hogy haragszom.
S ha nem lett volna szép bosszantanom, ennyire megtisztelni sem akartam.
Úgy fordultam tehát hozzá , mint egy ismerőshöz, akivel egyszer találkoztunk, s akire emlékezünk.
- Biró úr, kérem - szólítottam meg magyarul - nem lenne szíves megmondani , merre kell mennem a Casino felé?
Eltévedtem, s tartok tőle, hogy megázom, ha még sokáig keresgélem az utat.
- A legjobb irányban volt, grófnő - felelt -, de ha megengedi, hogy elkísérjem...
- Nagyon lekötelezne.
Nem állhattam meg, hogy egy pillantást ne vessek az állványra, s megjegyeztem:
- Hanem a képe...
Valószínűleg vár valakit, aki eljön érte és az eszközeiért...
- Bátran itthagyhatnám.
Alig van még ezen az állványon egyéb, mint a vászon .
Különben, van nekem itt, vagy tíz lépésnyire, egy Robinson-barlangom, ahol biztonságba helyezhetem a kincseimet.
Úgy tett, ahogy beszélt.
Aztán rendelkezésünkre bocsátotta magát, s átvette a vezérlő angyal szerepét.
Biarritzról beszéltünk, ahol most van másodszor, majd Spanyolországról, ahonnan csak pár napja érkezett meg.
A társalgása elég kellemes; nem látszik ostobának.
Volt benne annyi tapintat, hogy Trouvillet egy árva szóval sem említette, s úgy viselkedett, mintha annak rendje s módja szerint ismerkedtünk volna meg .
Szóval, nem lehetett ellene kifogásom; és ez nagyon bosszantott.
Ha már föl kellett támasztanom, szerettem volna meggyőződni róla, hogy : fajankó, akivel, akár él, akár hal, nem érdemes törődnöm.
Tartozom neki azzal az elégtétellel, hogy megvalljam: nem, ez az úr nem fajankó; ámbár mintha fából volna, mert feltűnően rossz melegvezető.
Azt fogja mondani, aranyosom:
- Ez a hiúságokból összetákolt kis teremtés bizonyosan azt várta, hogy a szerencsétlen ember mindjárt útközben a lába elé boruljon, s tüstént, ott a hegyek közt, tartson bűnbánatot, és vezekeljen meg minden bűnéért.
Nos, igen, ezt vártam.
Remélem, meg is várhattam volna.
Biarritzban, mely, zárójelek között mondva, az idén majdnem olyan unalmas, mint Trouville, van egy sereg csinos spanyol asszonyka, de a többiek között, bízvást állíthatom, csak egy hölgy van, aki imádnivaló.
Ennek a hölgynek a nevét a szerénység tiltja megmondanom.
Maradjon a név örök titok.
Elég az hozzá, hogy jó ízlésű gavallértól, aki azonkívül művész is, elvárná azember, hogy ennek a kivételes hölgynek a láttára ( különösen, ha elég szerencsés egy óráig beszélgetni vele) őrüljön meg teljesen és tökéletesen.
Szó sincs róla.
Ez az úr az én csinosságomat nem is vette észre.
Semmi félreértés.
Ha egy úr színészkedik s úgy tesz, mintha nem venné észre az efféle aprólékos körülményeket, valósággal pedig nagyokat hunyorgat a szemével: ennél hízelgőbb és kedvesebb dolog nincsen a világon.
Sajnáljátok őt , felebarátaim; nyakig van ő a pácban, nyakig.
De ha az illető nemcsak mímeli a hideg normannt, hanem vak igazán , valósággal , tökéletesen: ez már fölháborító.
Maga, kedves kis angyali ártatlanságom, maga ehhez nem ért.
De én, aki félelmetes tudós vagyok a kacérkodás művészetének összes szak- és segédtudományaiban, mondhatom kegyednek, hogy ez rengeteg különbség.
És megjegyezhetem azt is, hogy engem pedig a tekintetem sohasem csal meg.
A kacérkodás ügyeiben az én tekintetem a haruspex tekintete; a haruspexről ugyanis fölteszem, hogy oda se nézett és jósolt.
Igen, akármilyen hihetetlennek, akármilyen megbotránkoztatónak tessék is: ez az úr nem vette észre, hogy van Biarritzban egy elragadó arcocska, amelyhez képest a világ összes andalúziai hölgyei stb.
( Lásd a Magamhoz írt költeményt.)
Tanulság: Biró úr lehet jó útmutató, lehet egy második Bastien Lepage, lehet még egy csomó kitűnő tulajdonság boldog birtokosa, de ízlése nincsen.
Ámbár tagadhatatlan, hogy tett az alulírottnak egy jó szolgálatot.
Ezt az érdemét nem vitathatom el.
Alig érkeztünk a Casinóhoz, az eső vastag cseppekben kezdett hullani.
Íme, ez volt a regényem ezzel a második Jaufre Rudellel, aki előbb meghal, s csak azután nyájaskodik:
Melisandedal.
19
Ugyanaz, ugyannak .
Csak futtában írok, mert itt van Georges; Georges, aki tavaly még Lenthéric jobbkeze volt.
Nem szalaszthatom el azt a rendkívüli szerencsét, hogy végre alkalmam nyílt ezzel a kiváló férfiúval fésültetnem meg magam; azt mondják, csodákat művel.
Ah, ha csakugyan geniálisabb, mint maga a mester!
Mily boldogság volna!
Ma este nagyon szép akarok lenni.
A Casinoban leszünk, ahol Réjane és Cadet valami szörnyűséget fognak eljátszani.
Réjanet már láttam; csúnyább és elragadóbb, mint valaha.
Egy ismerős amerikai hölgy, Mrs. Archer beszélte, hogy az előadáson ott lesz Pablo is, a híres torreádor.
Természetesen, el akarom bűvölni ezt az őrült spanyolt.
De nem erről akartam írni.
Kérem, nagyon kérem, édes szentem, ha még mindig megvan az a rossz szokása , hogy megőrzi az irka-firkáimat, égesse el Trouvilleból írt utolsó levelemet .
Nincs benne semmi különös; de szeretném, hogyha nem írtam volna meg.
Addig is, míg kézcsókjaimat természetben, stb. stb.
Masa.
Nem állhatom meg, hogy még egy pár szót ne firkantsak.
Olvasta?
Észrevette?
A Figarobanolvasom, hogy a lord, a vörös szakállú , szörnyeteg lord, Brüsszelben véresen viaskodott P. márkival.
Ki ez a P. márki?
Tartok tőle, hogy a mi szegény márkinénk meg tudna felelni erre a kérdésre, ha ugyan nem volna elfoglalva egy súlyos beteg ápolásával, akinek nincs ugyan vörös szakálla, de azért mégis megérdemel némi részvétet.
M.
20
Ugyanaz, ugyanannak .
Kedves, aranyos Helén kisasszony!
( Felkiáltójel, pont, vagy csak vessző ?)
A gyűjtés szenvedélye rettenetes.
Vannak, akik lepkéket, érmeket, vagy elhasznált bélyegeket gyűjtenek; vannak olyanok is, akik nem gyűjtenek mást , csak leveleket.
A levélgyűjtő a legveszedelmesebb minden gyűjtő közül.
Istenem, ha elgondolom , hogy engem az ön irományai alapján legalább is hivatalvesztésre és polgári jogaim elveszítésére lehetne ítélni!...
De ha már benne vagyunk, egy vallomással több vagy kevesebb, mindegy.
Íme tehát egy vallomás, melyet már egy hét óta fojtogatok vissza a kebelembe.
Megint egy rossz tréfáról van szó, mely, félek, a torkomra fog forrni.
Alisz néném, enyhén és rokoni tisztelettel szólva, fölöttébb lehetetlen asszonyság.
Úgy őriz az imádóimtól (akik, elképzelheti, számosan vannak ), amint Bartolo, Arnolphe és Argus együttvéve se volnának képesek.
Ez a túlságos nagy gondoskodás lelki békémről, komolyan mondom, néha terhemre van egy kissé.
Egy szép nap elhatároztam, hogy megbosszulom magamat.
Elkezdtem sóhajtozni.
Reggeli alatt szemem a semmiségbe tévedezett, odakünn el-elmerengtem, kétszer aláhúzott ah-okat és oh-okat bocsátottam világgá , szóval úgy adtam a szerelmest, mint egy vidéki szende.
Azt hiszi, nem ment lépre?
Dehogynem.
A félelem majdnem olyan hiszékennyé tesz , mint a hiúság.
Amit szeretünk hallani, azt szívesen elhisszük; amitől nagyon félünk, annak a rémképétől is könnyen megijedünk.
( Úgy hiszem, ezzel a bölcs mondással nem fosztottam meg dicsőségétől se La Bruyère-t, se Pascal-t ; mindegy.)
Szóval, ravasz asszony létére, beugrott.
Beugrott olyan együgyűen, mint egy falusi a csepűrágónak.
Ez az igazi szó.
Mondhatom, a drámai szende mímelésében nyomorult kontár vagyok.
Úgy hiszem, hogyha valaha igazánszerelmes lennék, akkor se tudnám mutogatni szívem sebeit.
És ha már erről van szó, tudja -e, hogyan képzelem a dolgot?
Ha engem megcsípne a szerelem tarantellája, a következő regényes dolgok történnének:
I. fejezet.
Kis Masa egy szép őszi este megállapítja, hogy tönkre van silányítva.
II. fejezet.
A nevezett megvizsgálja lelkiismeretét.
A kérdés az, hogy a Céladon lángol -e, vagy nem lángol?
A) Ha nem lángol.
Egy méla sóhaj; hosszú vonás, s a szerelmi főkönyv lezáratik.
B) Ha lángol.
Bonyodalmak, újabb kérdések.
Vajon a királyok vagy a pásztorok rendjéhez tartozik -e?
a) Király, vagy királyka.
Eszerint semmi sem tartja vissza, hogy elpanaszolja: »Ó, hölgy, a legfényesebb gyémánt hiányzik koronámból !«
A legfényesebb gyémánt kéreti magát, de leereszkedik a koronához.
b) Pásztor.
Föltétlen diadala annak az örökkön igaz életelvnek, hogy: »Többet ér egy ifjú pásztor, mint egy vén király.«
Újabb kérdések.
1. Ha Mahomet jön a hegyhez.
Minden rendben van.
2. Ha Mahomet nem jön a hegyhez.
A hegy megadja magát a kényszerűségnek, és ő megy Mahomethez.
III. fejezet.
Érsek, orgonaszó, harangzúgás, nyolc nyoszolyóleány, fáklyatánc .
Masa és Céladonja lelépnek a színtérről.
Viktor bosszúságában megbuktatja a kormányt, Henrik kártyába temeti bánatát.
Vége a komédiának.
Amint láthatja, kedvesem, ez igen komoly tervezet, melyben semmi helye a szerelmi áradozásoknak.
A dolgot úgy határoznám el Ő úrral, mintha üzletet kötnék vele.
S ha eszébe jutna az első napon így udvariaskodni: »Szeretlek , szép kis Vadvirág !« - azt mondanám neki: »Céladon úr, az effélét lehet gondolni, de nem lehet mondani «.
Gyűlölöm a frázisokat.
Különösen a szerelmi frázisokat.
Azért nagyon boldog volnék.
Csak nem keresnék szavakat a boldogságomhoz.
De térjünk vissza a tárgyhoz.
Olyan rendszerkedvelő elméhez, mint aminő az enyém, nem illett ez az elkalandozás.
Tehát: a Júliákhoz semmi hivatásom, és bizony mondom, olyanformán játszottam a szerelemtől olvadó hölgyet, mint Aranyváry Auróra Lignerolles Lujzát.
Remélem, emlékszik még az Aranyváry-családra, illetőleg színtársulatra?
Én most is magam előtt látom szegényeket, mintha csak tegnap jöttem volna el Szent-Ivánról.
Pedig Szent-Ivántól századok választanak el.
Patriarkának képzelem magam, ha Szent-Ivánra gondolok.
Elég az hozzá, akármilyen rossz műkedvelő vagyok is, Alisz nénémet sikerült becsapnom.
Addig faggatott, míg végre keblére borultam, s megvallottam neki , hogy: igen, ó, igen, a virágnak megtiltani nem lehet.
Már egy hét óta nem volt egyéb gondolata, mégis azt hittem, hogy megüti a guta .
De nem csinált jelenetet.
Összeszedte magát, s egész költői lénye ezt fejezte ki: »No, majd meglássuk !«
Komolyan azt hiszi, hogy mert ő elsőrangú mester a diplomácia művészetében, én pedig csak liba vagyok: az lesz, amit ő akar, s nem az, amit én találok kieszelni a hóbortos fejemmel.
Annál jobb rá nézve.
Talán rám nézve is.
Vagy három napig egy hanggal se említette a dolgot.
És azt vettem észre, hogy kételkedik.
Ekkor követtem el azt a bolondságot, mely most egy kicsit aggasztani kezd.
A Réjane-este, a Casinoban, bemutattam neki az én Birómat.
És mikor bemutattam , egy pillantást vetettem Alisz nénémre.
A pillantás azt jelentette, hogy:
- Ez az.
Nem tudom, micsoda ördög bújt belém.
Persze, arra számítottam, hogy otthon majd ki fog törni, szét fog robbanni, s ekkor majd azt mondom neki:
- Kedves néném, az a gavallér házasember és nyolc gyermeke van.
Az ő társaságuk csupa nyolc gyermekes családapákból áll.
Egyelőre tehát mindnyájan nyugodtan alhatunk.
Nekem elveim vannak.
Csakhogy rosszul számítottam.
Nem tört ki és nem robbant szét.
Pedig megértett.
Láttam, hogy megértett.
Többet mondok, azóta emberemet nem téveszti szem elől.
Tud minden lépéséről.
És... itt a bökkenő.
Ez az ember nem is olyan lehetetlen férj, mint képzeltem .
Megtudtam, hogy hat év óta özvegy; egy kisfia van, aki itt van vele Biarritzban.
Úgy hiszem, Alisz néném mindezt hamarább tudta meg, mint én magam.
S most már nem hinne nekem.
Annyival kevésbé hinne, minél inkább az igazatbeszélném.
Ő maga hallgat mélyen.
S ez a nagy csend kezd nyugtalanítani.
Valamit forral.
A nagy diplomaták, ha hamis nyomon járnak, nagy ügyetlenségeket szoktak elkövetni.
Félek ettől a gyanús némaságtól.
Ha valami ügyetlenséget követne el!...
Ha el találná árulni a gyanúját!...
Ha ez a kék szemű ember azt hinné, hogy...
Fúj!
Íme, Masa zavarban.
Természetes, hogy most már alaposan elment a kedvem attól, hogy tovább is ugrassam ezt a mindenre kész vénasszonyt.
Kegyed legelőször is azt fogja kérdezni, hogy honnan ez a nagy atyafiság a nevezett úrral?
Miért mutattam be Alisz nénémnek?
És így tovább.
Minderről máskor.
Látogatóm van, nem akarom sokáig várakoztatni.
Ha sokáig váratnám, igen szigorúan ítélné meg a mázolásaimat.
Kezét csókolja az öreg
M.
21
Szoláry Helén Galanthay Masa grófnőnek .
Budapest, szept. 15.
Édes Masám!
Hogy önnek a legkedvesebb időtöltése: riogatni azokat, akik önt szeretik, az már régi dolog.
Én ugyan nem értem ezt a kedvtelést.
Istenem, egy olyan együgyű, gyáva vénleányt, amilyen én vagyok, könnyű megriasztani.
Olcsó mulatság ez, nagyon .
Hogy, mégis, mi öröme lehet benne, ha a rakétája elpukkan, nem tudom elképzelni.
De eszem ágábansincs ezért panaszkodni.
Elég jó maga nekem a hibáival együtt ; nem óhajtom másnak, mint amilyen.
A hibái nélkül talán nem találnám olyan kedvesnek, mint így.
Sőt, megvallom, ez a gyermekesség is szeretetreméltónak tűnik fel előttem .
Mindig úgy tapasztaltam, hogy akiket az Isteni Gondviselés oly fényes tehetségekkel tüntetett ki, mint önt, azokban a magasabb rendű értelmiség rendesen meglepő gyermekességekkel egyesül, talán azért, hogy a többiek ne zúgolódjanak.
Tehát, valahogy félre ne értsen, nem akarok szemrehányást tenni.
Csak el akarom mondani őszintén, ami nyugtalanít.
Egy darabig azzal biztattam magamat: »Nini, Masa megint a mumust játssza « .
Annyira hozzászoktatott már a mulatságához, hogy eleinte nem is gyanakodtam.
De ma már komolyan meg vagyok riadva.
Újra meg újra elolvasom kedves leveleit, melyekért nagyon hálás vagyok, amint elképzelheti; iparkodom olvasni a sorok között, és nem ismerem ki többé magamat.
Vénülök, gyöngül a szemem, mely talán sohase is volt egészen jó.
Ezekben a nekem oly kedves, várva-várt levelekben mind gyakrabban és gyakrabban van szó egy úriemberről, akiről már tudom, hogy fekete haja és kék szeme van , de mindössze csak ennyi az, amit róla tudok.
Ellenben sejtem, hogy ez az úr azok közül az úgynevezett érdekes emberek közül való, akik rengeteg sokan vannak; s így messziről azt a hatást teszi rám , mintha a mi silány angol regényeinkből szökött volna meg.
Hogy teljesen elmondjam, amit gondolok, mindenekelőtt sehogy sem tudom felfogni, hogy maga, aki olyan kényes ízlésű, aki annyira gyűlöl mindent, ami közönséges, hogyan foglalkozhatik ennyit egy olyan úrral, akinek minden érdekessége abban áll, hogy szereti a bort, s hogy fiatal lányokkal szemben nyersen viselkedik?!
A szegény hindu, aki egy kis rizsből él, azt tartja, hogy: ne üsd meg a nőt , még virággal se, s bizonyosan hozzágondolja, hogy: ne bántsd meg soha, még jó tanáccsal sem.
Csak egy angol regényhősben lehet annyi önzés és durvaság, hogy a nyerseséggel akarjon hatni üvegházban felnőtt fiatal leányok gyöngéd képzeletére.
De ez mellékes.
Bizonyára nagy megtiszteltetés volt arra az úrra nézve, hogy kegyed észrevette, hanem ez már megtörtént.
A kérdés nem ez.
A kérdés csak az, van -e annak akármilyen kis jelentősége, hogy maga oly feltűnően sokat foglalkozik ezzel az úrral, hozzám írt, kedves leveleiben?
Mert, talán észre se veszi, de - nagyon sokat ír róla.
Tréfa -e mindez elejétől végig, vagy van benne talán egy szemernyi komolyság is?
Nagyon szeretném, hogyha azt felelné: persze, hogy tréfa volt az egész .
Szeretném, ha kiderülne, hogy ezt csak az én együgyűségem nem vette észre.
Őszintén megvallva, azt vártam, hogy egy szép nap a maga jókedvéből fog ezzel az újsággal megörvendeztetni; de hiába vártam.
Nincs más választásom, mint hogy megkérdezzem egyenesen.
Nagyon aggódom, édes Masám, nem tagadom.
Az az úr, akit én az ön leveleiből ismerek nemigen kelt bennem rokonérzést.
A huszonegy üveg, melyet maga fénykörben lát a feje körül, énrám nincsen semmi hatással.
Higgye el, édesem, még a legiszákosabb férfiak sem érdemlik meg, hogy szeressük őket.
Nevessen ki, lelkem, nagyon szeretném, hogyha kinevetne.
Csúfolja ki ezt az ijedős, poltron vénkisasszonyt; ő maga fog rajta a legjobbízűt nevetni, hogyha kicsúfolja.
Attól tartok, hogy nem fog kicsúfolni.
Nagyon is tudom, hogy a tréfái alatt néha veszedelmesen komoly dolgok rejtőznek.
Nagyon félek, édes Masám, a szeszélyeitől; mert tudom, hogy azoknak az ötleteinek, amelyeket nem tagad meg máról holnapra, holnapután bolondja , későbben rabja, s ha kell, vértanúja is tud lenni.
Nem pörlök én, lelkem, e miatt.
Ez a hiba nagylelkű, nemes természetek hibája ; köznapi lelkek nem szoktak beleesni.
De, Isten bocsássa meg, azt óhajtanám: volna más, sokkal csúnyább tulajdonsága , csak ne ez, mely következéseiben mindig komoly, néha végzetes.
Ez a szép, kedves hiba csábít azokra a balgaságokra, melyek közül egy elég egy életre.
Meglehet, semmi értelme, hogy mindezzel előhozakodom; kívánom is, hogy úgy legyen.
Akár így, akár úgy, bocsássa meg: tudja, milyen könnyen elhagy a bátorságom, s ilyenkor, milyen hamar elvesztem a fejem.
Elég az hozzá, arra kérem, ne ijesztgessen tovább, s szóljon végre egészen komolyan.
Tudom, hogy nem hiába hivatkozom a nyíltságára.
Öleli, csókolja az öreg
Helén.
22
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak .
Biarritz.
Kedves Helén kisasszony!
Ígérem, hogy komoly leszek; olyan komoly, amilyen csak tudok lenni.
Az ember nem tökéletes.
A kérdés tehát ez: van -e egy szemernyi igazságis abban a temérdek gyerekességben, amit összefirkáltam?
Íme, a tiszta igazság, az egész igazság:
Nem tudom.
Magam se tudom.
Legalább ma még nem vagyok tisztában magammal.
Az az úr (mert hiszen róla van szó, ugye ?) ma még csak a nagy X., az ismeretlen.
Hogy holnap nem válik -e előttem a nagy Ő-vé, arról fogalmam sincs.
Teljességgel nem tartom lehetetlennek, hogy egy félesztendő múlva felesége leszek annak az úrnak.
Ez függ egy kissé tőle is (mert nem képzelem, hogy valami nagyon kapna ezen az ötleten ), és függ egy kissé tőlem is, a holnapi, a holnaputáni énemtől, melyet nem ismerek, s melyről csak annyit tudok, hogy nagyon bájos lesz.
És függ különösen annak a gonosz aeonnak kiszámíthatatlan ötleteitől.
X. úr mindenesetre érdekel.
Érdekel, mint érdekeltek összes eltemetett szerelmeim, s rajtok kívül számos művészeti nagyság, többek közt két vagy három híres tenor is.
Ma X.-nek határozott előnye van az operisták felett, sőt úgy hiszem, még Birulovot is erősen hátraszorította kegyeimben.
De, kérem, ne csodálkozzék azon se, ha ezentúl nem írnék róla többet, s három hónap múlva azt is elfelejteném, hogy létezett.
Minden attól függ, mit hoz a jövő.
Ezzel befejezhetném a komolyságot, s áttérhetnék a napirendre.
De tartok tőle , hogy nem fogja kielégítőnek találni a feleletemet.
Hogy tehát semmit se hallgassak el: ítélje meg maga a helyzetet.
Íme, a tények.
A tények, vagyis: oknyomozó története annak, hogyan keveredtem atyafiságba kiváló nevű honfitársammal.
1. Mikor első találkozásunk után a Casino előtt elbúcsúztam tőle, nagylelkű akartam lenni, és azt mondtam neki:
- Igaz, nem nézné meg egyszer a mázolásaimat, meg a szobrászati remekeimet ?!
Lekötelezne, ha egy kicsit agyonbírálna.
Például holnap, fél tizenkettőkor?
Tüntetni akartam vele, hogy a sértése nem hatott fel hozzám, vagy legfeljebb olyan jelentéktelen volt, hogy a kis szolgálatával lemosottnak tekintem.
Aki kővel dob meg, dobd vissza olyan kitüntetéssel, amelyben közönséges halandók nem szoktak részesülni.
Udvariasan tért ki s azt felelte, hogy valami kötelesség foglalja le arra az időre.
Nem erőszakoltam s ő se kért más órát.
2. Kíváncsi voltam, mi lehet az a kötelesség, mely előbbvaló, mint Masa őfensége, és az ő gyönyörűséges mázolásai?
Vajon létezik -e ilyen kötelesség ?
Vagy az egész csak ürügy volt s tulajdonképp fél tőlem?
Megtudtam, hogy féltizenkettő a kisfiának a fürdőórája, s hogy a gyermek fürdésénél ő is mindig jelen van.
Ugyanekkor megtudtam azt is, hogy özvegy ember, hogy a kisfiával egy öreg nevelőnő és egy öreg bonne van, s hogy a Continentalban laknak.
3. Néhány nap múlva találkoztam vele, amint a kisfiát sétáltatta.
Lenkével voltam, s abban az irányban mentem, amelyben ők.
A gyermekkel lehetetlen volt egy pár szót nem váltanom; vagy kétszáz lépésnyire együtt maradtunk.
A gyermek eszményien szép.
Akar egy háromcsillagos őszinteséget, aranyosom?
Íme:
A gyermek egy pillanatra álmodozóvá tett.
Ezzel túlestem regényemnek legkényesebb fejezetén.
4. Kerti mulatság Billion bárónénál, akit nyájas újságírók Biarritz királynőjének szoktak nevezni.
Megpillantok egy macska-bajuszt, egy kefehajat, egy nevető arcot, s örömömben elrikkantom magamat:
- Birulov!
Egy fekete frakk állott mellettem, akit előbb nem vettem észre.
A mi emberünk.
Lelkesedésem felköltötte a figyelmét.
Arra fordult és megnézte Birulovot.
Ez volt az első és utolsó udvariassága.
Karoncsíptem Birulovot s otthagytam biarritzi lovagjaimat.
- De hát mi jó szél hozta önt ide? - kérdeztem az én szerelmes fiamtól, akiben nekem kedvem telik.
- Hisz önnek ma Moszkvában kellene lennie?!
- Eljöttem, grófnő, hogy megkérjem a kezét.
- Ó, Birulov, ön tökéletes volna e nélkül az unalmas, léha refrain nélkül!...
- Ha ez a história nem mulattatja önt:
Nous allons la, la, la recommencer.
Egy szép nap be fogja látni, hogy a világ egyformán unalmas Birulovval, vagy Birulov nélkül, és elfogad a sorstól, mint egy új csapást, amely nem számít többé.
- Soha, barátom, soha.
- Ha tudná, grófnő, hogy versztekben kifejezve, milyen hosszú az az út, amelyet önért tettem!...
Olyan kedvesen mondta, hogy majdnem meghatott.
Különben Birulovnak nagyon jó napja volt.
A szerelemnek ettől a Demokritoszától semmi sem áll távolabb, mint a nagyhangúság, s a reménytelen szerelmest már igazán nem lehet szeretetreméltóbban és vidámabban adni.
Néha magam is azt hiszem, hogy az egész csak udvarias tréfa; de vannak mondásai, amelyek elárulják, hogy ez alatt a sok nevetés alatt van egy kis komolyság is.
- De hisz én önt egy hónappal ezelőtt még Trouvilleban hagytam!...
- Másnap már útban voltam hazafelé.
Eltemettem a nagybátyámat, s pár nap múlva ismét elhagytam Moszkvát, hogy mint kegyeletes örököshöz illik, teljesítsem vagy legalább teljesíteni igyekezzem az elhunyt utolsó kívánságát.
Fájdalom, ez nemcsak rajtam áll; s tartok tőle, hogy a Birulov-családnak én vagyok és én maradok az utolsó sarjadéka.
- Istenem, hisz ön csupa gyász, szegény barátom !...
Igazságtalan voltam iránta.
A körülményekhez képest elég mulattató tudott lenni.
Koronkint úgy tetszett, hogy még sohase láttam ilyen kedvesnek.
Kifogyhatatlan volt a paraszt-viccekben, s egy-egy pillanatra eszembe jutott , hogy a téli esték Pertofkában, ilyen jó cimborával, elég kedélyesek lehetnek ...
De éreztem - és ez az, ami följegyzésre méltó - hogy Birulov rosszkor jött .
Akaratom ellenére összehasonlításokat tettem, és ezek nem ütöttek ki a Birulov előnyére.
A »bonvivant« lehet akármilyen szeretetreméltó, az »első szerelmes « -nek mindig van egy előnye, mely megmagyarázhatatlan, de el nem vitatható, mint maga az őserő.
És hiába veszekedtem magammal, hiába nevettem ki a benyomásaimat, úgy rémlett, hogy az a másik a komoly szerelmesek osztályába tartozik.
Ismeri kegyed az ilyen buta hangulatokat?!...
Úgy, hogy mikor Birulov egy újabb madrigált kockáztatott meg, nem is állhattam meg, hogy azt ne mondjam neki:
- Nincs szerencséje, szegény Birulov!
Mi mind a ketten mostohagyermekei vagyunk a sorsnak; tele volnánk ragyogó tulajdonságokkal, de hiányzik belőlünk az , amelyik a legfontosabb: hogy tudniillik a kellő időben támadjanak az ötleteink.
Birulov gyanakodva tekintgetett körül.
- Teringettét, annyira elkéstem volna?! - kérdezte, és nevetett hozzá.
- Víz, víz - feleltem - akármerre tekint, mindenütt víz.
Akit ő nem talált meg, azt én még kétszer láttam ezen az emlékezetes napon.
A reklám-királynő nem takarékoskodott a meghívóival; ott volt nála az egész Biarritz.
Nem lett volna benne semmi különös, ha emberem ebben a sokaságban végképp eltűnik a szemem elől.
S ha így történik, másnap már aligha gondolok vele.
De az a bizonyos gonosz aeon másképp akarta.
Alig egy negyedóra múlva, újra találkoztam vele.
Darzens-szal beszélgetett, a híres festővel, akit ön is ismer.
A báróné éppen akkor vált el tőlük, s szembe jött velem.
Lehetetlen volt elmulasztanom, hogy a mulatságról egy pár jó szót ne mondjak neki.
A mester és a tanítvány alig egy pár lépésnyire állottak tőlem, s jól hallottam mindenik szavukat.
A Látomásrólvolt szó, a tanítvány legújabb képéről .
Darzens csupa bók volt.
- Milyen haladás a Léda óta! - szólt, nem minden édeskésség nélkül, mely úgy látszik, kissé bosszantotta a másikat.
- Ön nagyon türelmes a Látomással szemben, de kissé szigorú a szegény Léda iránt.
Abban legalább volt egy kis fiatalság!...
- Ez a harmincéves vaskalapok gőgje - vitatkozott Darzens nevetve.
- Mondja, hogy azoknak a negyvenéveseknek a szomorúsága, akik már túlélték magukat - felelt amaz.
Én is úgy gondolkoztam, mint Darzens, s egy kissé kiábrándultam a művész úrból .
Az elbizakodottságot és az önteltséget majdnem annyira gyűlölöm, mint a hazugságot.
( Nem szeretném, ha rágalmazónak látszanám.
Azóta rájöttem, hogy tévedtem .
Emberünk őszintén elégedetlen minden újabb munkájával.
Ez egyszerűen érthetetlen, de így van.)
Mikor harmadszor találkoztam vele, nem kerülhettem ki, hogy megszólítsam .
Feltűnőnek találhatta volna.
Különben is kezdtem belátni, hogy sorsa elől senki se menekülhet.
Ha ennek az úrnak az a hivatása, hogy szerepet játsszék az életemben: ám lássuk, minő szerepet választ?!
- Tudja -e - szóltam hozzá -,hogy meg akarom ismételni a múltkori merész vállalkozást?!
De minthogy az ég bizonyára ismét önt szemelte ki, hogy hazavezéreljen, nem volna -e egyszerűbb, ha mindjárt velem jönne?!
Úgy vettem észre, nem volt túlságosan elragadtatva.
De azért igent mondott .
Látszott, hogy nagyon udvarias akar lenni irántam; talán, hogy jóvá tegye, amit Trouvilleban vétett.
- Tehát: szombaton reggel hat órakor a Casinónál találom, ugye?
Biztatott, hogy csak rendelkezzem vele.
Aztán közömbös dolgokról beszéltünk .
Két perc múlva visszatértem Birulovomhoz.
Aggasztó tünet: minderre pontosan emlékezem .
5. A séta.
Ez igen nevezetes fejezet; tudniillik, ezen a sétán barátkoztunk meg.
Egyéb említésreméltó nem is történt aznap.
Úgy nekikészülődtem ennek a kirándulásnak, mintha az északi sarkra indultam volna.
De minden óvatosság és esőköpönyeg felesleges volt.
Tapasztalatlanságom felett Lenke őrködött; meg kell jegyeznem, nemigen volt dolga.
A párbeszédből csak ennyi érdemes a följegyzésre:
Én: Lássa, hisz mi egészen jó pajtások lettünk !...
Őszintén szólva, Trouvilleban még nem gondoltam, hogy ennyire meg fogunk barátkozni.
Ő: Köszönöm, hogy végre alkalmat ad rá...
Én (közbevágva): Ó, Trouville meg van bocsátva.
A biarritzi szívesség mindenesetre jelentékenyebb volt, mint a seb, melyet Trouvilleból hoztam.
Ő (mosolyogva): Képzeltem, hogy nem érezte magát szerencsétlennek.
Az egész históriáról nem váltottunk tíz komoly szót.
Valami olyanformát mondott, hogy nincsenek mindig olyan silány hangulatai, mint akkor este, s hogy bizonyára a legostobább dolog ilyen hangulattal álarcosbálba menni.
S aztán egyébről beszéltünk.
Szóval kiderült, hogy nem akárki.
6. A Réjane-este, mikor elég balgatagvoltam emberemet a vén Alisz ellen kijátszani: semmi új.
Ismét meggyőződtem róla, hogy nincsenek meg benne azok a formátlanságok, amelyek a festő urak nagy tömegétől annyira elveszik a kedvemet.
Ezt hálával nyugtatom.
Nem szeretnék olyan úr iránt érdeklődni, akit Birulov megítélhetne.
7. Végre megnézte a tudvalevő pocsolyákat és gólyákat.
Szegény szobraimat, meg kell vallanom, nemigen magasztalta.
Biztat, hogy ne hagyjam abba a mázolást.
Ez sújtó a szegény imádkozó lányra.
Aggasztó tünet.
Nem nagyon haragudtam meg az inkább lesújtó, mint biztató bírálatért.
Egy félóra múlva elmúlt aharagom.
Egy óra múlva lehetségesnek tartottam, hogy egyben-másban igaza is lehet.
Ekképp híven beszámoltam volna legújabb szerelmem egész történetével.
Ítéljen , aranyosom, maga, s közölje velem, hogy: elveszettnek tart -e?
Ami az én véleményemet illeti, Montaignet kell idéznem: »Mit tudom én azt ?! «
Meglehet, ezzel befejeztem róla szóló értekezésemet, de megeshetik az is, hogy nemsokára már így írhatom alá a leveleimet:
Biróné ténsasszony.
23
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak .
Biarritz, szeptember végén.
Kedves Helén kisasszony!
Meglobogtatom a vörös zászlót, a veszedelemjelzőt.
A helyzet kezd kétségbeejtővé válni.
Viktor, szabadítóm, hol vagy?!
Ha már kicsikarta belőlem az ígéretet, hogy nyílt leszek, íme.
Bár megvallom , egy darabig gondolkoztam, ne hallgassak -e a dologról mélyen, mint aki érzi , hogy ludas, és célszerűnek látja, nem adni életjelt.
Tehát, tudja -e, hogy az az ember kezd nekem nagyon is tetszeni?!
De tréfán kívül.
Ó, tudom igazolni ezt a jobbra át-ot!
Győződjék meg maga, hogy ha nézeteimen csavarintok egyet, igazamvan -e, vagy nincs?
Előszámlálom a jó tulajdonságait.
1. Sohase hazudik.
( Márpedig ez a jótulajdonság magában foglalja az összes erényeket.
Hősöm tehát kifogástalan lévén, ezzel be is végezhetném a felsorolást.
De várjon csak.)
2. Nem közlékeny, és 3. nem törődik vele, hogy mit gondolok róla.
4. Nem beszél rosszat senkiről, de nem is érdeklődik senki iránt.
5. Jó cimboraságot tart velem, és ha elgázolna a vonat, elmondaná rólam, hogy : » Szegény leány !«
( Ehhez hozzá kell tennem: soha, egy pillanatig se jut eszébe , hogy annak az elragadó teremtésnek, akivel beszél, kissé udvarolhatna is.
Ha már nagyon észrevehetően pályázom erre, úgy beburkolja az udvariasságait, mint Chevet a legelső rangú gyümölcsöt.
Nem tagadom, ebben a pontban megbocsátanék neki némi gyengeséget; a bosszantó erényekért nem rajongok.)
6. Szereti Poe Edgart.
7-100.
Műveltebb, mint mutatja, egyszerűbb a beszédében, mint a gondolkodásában, türelmes, mint aki kijárta az élet összes iskoláit, nem szereti Alisz nénémet, stb. stb. stb.
Ezeket a jelentéktelen erényeket kissé unalmas volna felsorolni.
101. Határozottan nagyon szép szeme van.
Mindebből persze semmi se következik.
Lehetne tőlem oly dicső, mint maga a tökéletesség, és mégse törődném vele.
A Pantheon nem remegteti meg a szívemet.
De... hogy is mondjam?
Van ebben az emberben valami nyugtalanító.
Például mintha egy nagy, nagy bűn nyomná a lelkét.
Vagy, mintha...
Végre is, nem tudom.
Szóval, meg vagyok győződve róla, hogy ennek az embernek valami titka van.
S én szenvedélyes talányfejtő vagyok.
Ne essék még egészen kétségbe, aranyosom, de nem hallgathatom el, hogy tegnap magam is megrökönyödtem magamtól.
Képzelje csak.
Roland, a kis négerem, most fog először gyónni és áldozni, s mialatt erre készülődtünk, kiderült, hogy Roland, bár régóta a leggondosabb vallásos nevelésben részesül, még nem volt megkeresztelve.
Nosza, szerezzünk hamar egy keresztapát, de kit?
Az első pillanatban rágondoltam.
De - nem mertem megkérni rá, mert a keresztanya én leszek.
Ez a gyávaság az, ami azóta gondolkodóba ejtett.
Ha érdekli a Roland sorsa, megnyugtathatom, már meg van keresztelve .
Keresztapjául Birulovot választottam.
Birulov örömmel fogadta el ezt a sok felelősséggel járó hivatalt.
Elég aljas volt megjegyezni, hogy ez az új összeköttetésünk méltó az ő légies szerelméhez.
A kis szerecsent Roland, Antal, Márius, Árpád és Szergiusz nevekre kereszteltettem.
A Szergiusz nevet Birulov tiszteletére kell hordania.
A pap igen szép beszédet tartott a keresztelőn, s kijelentette, hogy a tizennégy éves kis néger most már az én gondjaimra van bízva, s hogy, mint lelki anyja, tartozom gondot viselni rá, hogy az erény útjáról le ne térjen .
A gyermek ma egész este ájtatosságait végzi.
Holnap Birulov elviszi a templomba, hogy meggyónjék és megáldozzék.
Birulovot még nem láttam ilyen ünnepies körülmények között.
Azt hiszem, ő maga is fél egy kicsit, hogy holnap nem fogja tudni a leckéjét.
De minthogy a tennivalója jóformán semmi, remélem, kifogástalan lesz.
Isten önnel, édesem, megszámlálhatatlan csókok.
Masa.
24
Biró Jenő úrnak.
Aláírás nélkül .
Meggondoltam magam, nem megyek.
Pedig úgy örültem ennek a kirándulásnak, mint egy gyerek!
Belebeszéltem magamba, hogy csodákat fogok megismerni; csodákat, melyek talán nem léteznek.
S ha véletlenül hízelegni talál a férfiúi kevélységének, megpótolom ezt a kijelentésemet azzal, hogy: nem tudom, kettőjük közül melyik érdekelt jobban : ön -e, vagy a tenger?
De nem, ez nem hízeleg önnek.
Ez is mindegy; minden mindegy.
Az egész história oly kevéssé érdekli önt, mint ama bizonyos megmerevedett nyakú egyiptomi istenséget.
Jó.
Én nem így voltam.
Én gyerekül, bolondul, bután örültem a tréfának.
És ezt nem szégyellem megvallani.
Sohase gondolok és sohase teszek olyat, amit szégyellnék elmondani.
Hanem azért mégsem megyek.
Megmondom, miért nem.
Ön tegnap este alaposan megrontotta a kedvemet.
Láttam, hogy megbánta, amit elejtett; de hiába, már késő volt.
Én ugyan igyekeztem a gonosz szókat elfelejteni, s aludtam rájok egyet, de hasztalanul védekeztem ellenök, a méreg már hatott.
Mondja, kérem, mi ütközött önhöz?
Vallja meg őszintén, olyan bőkezűen, olyan pazarul szórta az elkedvetlenítő, a lesújtó, az agyonbíráló, a megsemmisítő észrevételeket, hogy az méltán zokon eshetett az ön legalázatosabbik tanítványának is.
Mi jutott eszébe?
Ön tudja, hogy igaz lelkesedés él bennem, már akármit érek.
És hogyha koronkint magam is úgy beszélek, mintha kísérletezésem csak egy elkényeztetett kamaszleány ideig-óráig tartó szeszélye volna: ez nem a művészetnek, hanem magamnak a kicsinylése.
Nem könnyelműség, hanem szemérem.
Tudja azt is, hogy nem képzelődöm, hogy már majdnem elvesztettem minden bátorságomat.
Miért tesz hát úgy, mintha valami nérói hiúság volna bennem, mintha elkapatott volna a tömjén, s mintha a »szárnyaim « -at meg kellene nyirbálni, a tulajdon érdekemben?!
Ó, tudom én, hogy az én szárnyaim csak strucc-szárnyak.
Nem arra valók, hogy repüljek, hanem csak, hogy kocogjak velök!
S ön mégis úgy beszél, mintha engem a hiúság megvakított volna, mintha én egy hülyén elbizakodott félbolond kis teremtés volnék, akit néha-néha nem árt egy kis jeges zuhannyal leönteni.
De, istenem, ha jót akarunk valakinek, s látjuk, hogy: no mindjárt belefúl a vízbe, azzal nem mentjük meg, ha a mentőhorgonyt a fejéhez vágjuk.
Tudom, hogy amit eddig »alkottam «, nem sokat ér.
De ezek a tanulmányok vannak olyanok, mint az X-é, Y-é és Z-é.
Végre is, mindössze négy esztendeje, hogy festek, három, hogy faragok.
Biz ez nagy idő, de mégsem annyi, hogy már le kellene mondani rólam.
Talán nagyot vétettem, hogy kétfélét próbáltam; de nem felfuvalkodottságból , hanem magam iránt való bizalmatlanságból történt.
Nem találja ön, hogy olyan valakit, aki csupa jóakarat, csupa lelkesedés és csupa vágy, így vágni fejbe: »Amit ön csinál, az semmi !« - majdnem embertelenség?
És éppen ez az, ami elvette a kedvemet a kirándulástól.
Ne igyekezzék félreérteni.
Legyen jóhiszemű.
Nem egy hiúságában sértődött kisleány hitvány bosszúcskája ez, mely, iszonyúan szomjazva a megtorlást, a művészben a férfit igyekszik megbosszantani.
Nem; ez egy kis kiábrándulás - az emberből.
Én annyira imádom az ön tehetségét, hogy önnek, a művésznek, a szava kinyilatkoztatás előttem, még akkor is, mikor ez a szó rámnézve megsemmisítő.
De eléggé leány vagyok még arra, hogy a művészt az embertől ne tudjam teljesen különválasztani.
S úgy találom, hogy önnek, a művésznek, bizonyára igaza van, de ön, az ember , kegyelmesebb lehetett volna.
És tudja -e, hogy én önt a szép óráiban, ha másokról, az egész világról, a szegényekről, a gyermekekről, a vétkező asszonyokról, s az elbukottak nagy , szomorú seregéről volt szó, tudja -e, hogy én önt kivételesen, eszményien jó embernek képzeltem?!
...Pedig én a jóságnál nem ismerek nagyobb tulajdonságot...
De, fájdalom, önnek nemcsak szép órái vannak, hanem megérthetetlen, gonosz percei is.
És, hogy egészen megmondjam a gondolatomat tudja -e, kire emlékeztet engem ezekben a rossz perceiben?
Arra a gonosz iskolamesterre, akinek beteges szenvedélye az volt, hogy a kisleány-tanítványainak a testét gombostűkkel szúrkálta tele, amíg az egyik bele nem halt ebbe a nem éppen szelíd szadizmusba.
És tegnap este jobban emlékeztetett rá, mint valaha.
Íme, ez az én kiábrándulásom.
Ó, azért nem veszünk össze!
Mi sohase fogunk összeveszni.
Mert, bár ön, elég kegyetlenül, megtagad tőlem minden tehetséget, nagyon jól tudja, hogy így vagy úgy, azért én mégis: a legbecsületesebb és a legnemesebb lélek vagyok a világon.
Vagy talán nem igaz?
Nagyon jól tudja, hogy nem törődöm azokkal, akik nem értenek meg, s hogy azok , akikkel törődöm, megértenek.
Összeveszni ilyen derék, jó kisleánnyal!
Remélem, nem jut eszébe.
Ami pedig engem illet, én ezentúl is imádom az ön tehetségét s ezentúl is tiszteletben tartom nagy számú jeles tulajdonságát.
( Ezek az erények kissé ridegek ugyan, de annál tiszteletreméltóbbak.)
Mért vesznénk tehát össze?!
Csak nem leszünk azok, akik eddig voltunk.
Tisztelettel értesítem önt, hogy úri személyét nem imádom többé.
Isten önnel, vagy a viszontlátásra, ahogy önnek tetszik.
Jó estét.
25
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak .
Kedves Helénem!
A legnagyobb felháborodásban írom önnek ezeket a sorokat.
Ó, ez már mégis sok!
Ez már túlmegy minden határon!
Tudja, hogy mennyire megvetettem az egész bandát.
Ezt a kedves Viktort, aki a kormányt ostromló hatalmas beszédeitől meg egyéb szónoklati remekeitől nem ér rá a körtét puhítgatni, hanem a kedves mamáját odaállítja csősznek a körtefa alá; és ezt a Volumniát, aki Coriolanusának érdekében ilyen szép szerepre vállalkozik... meg a többieket.
Gyűlöltem őket mindig, mint a bűnömet.
De ekkora gyalázatosságot mégse vártam tőlük.
Tudja -e, mit találtak ki?
Még most is arcomba szökik minden vérem, mikor már csak le akarom írni a dolgot.
De hideg akarok lenni, mert különben meg nem értetem magamat soha.
Tehát, hallgassa csak.
Vagy két hét óta, a délelőtti órákban, nagyokat szoktam kószálni, Lenke cimborámmal.
Mióta a szerencsétlen Birulovnak haza kellett utaznia, ez az egyetlen mulatságom.
Ábrándozással teljes kirándulásainkról csak a reggelire szoktunk visszatérni ; pontban egykor állítunk be, előbb nem is várnak.
Ma, véletlenül, korábban jöttünk haza.
Odakint észrevettem, hogy Lenke nagyon rosszul érzi magát- ez a szegény leány egyre jobban hervad Makó ózonos levegője híján -, mit volt mit tennem, visszafordultam vele.
Alisz néném éppen öltözködött, mikor hazaértünk; a lányok odabenn voltak a szobájában.
És így, kis négeremen kívül, senki se vette észre, hogy megjöttünk.
Lefektettem a beteg honleányt - akinek egyébként már semmi baja -, aztán visszahúzódtam a szobámba, s elővettem a regényemet.
Szerencsésen el is aludtam rajta.
Arra ébredtem fel, hogy a szomszédos teremben két ember beszélget.
Lakosztályainkat ez a terem választja el egymástól.
A pamlag, amelyen feküdtem , mindjárt ott áll az ajtó közelében, s az ajtó nyitva volt.
Minden szót meg kellett hallanom.
Nem volt ellenemre, hogy a dolog így történt.
A beszélgetők érdekeltek.
Eleinte nem akartam hinni a fülemnek.
Mit keres itt Biró Jenő úr?
Ó, bizonyára nem a szíve sugallatának engedelmeskedett, mikor a vén Aliszt meglátogatta.
Ha jött, akkor hívták.
S ha hívták, ugyan miért ?...
Igazán nem értem, hogy a férfiak a hallgatózást olyan szigorúan ítélik meg .
Akinek titka van, óvja meg a hallgatózók elől.
Ha mi magunk nem ügyelünk eléggé a titkunkra, nem követelhetjük egy idegen személytől, hogy ő ügyeljen rá mihelyettünk is.
Szóval, hallgatóztam, amint nem is tehettem másképp.
Ha megmozdulok, vége a beszélgetésnek.
Ó, egy cseppet se bántam meg ezt a szobalányos cselekedetet!
Mindezt jó volt tudni, és mindezt másként nem tudtam volna meg soha.
Undor fog el a gondolatra, hogy papírra tegyem ezt a beszélgetést, mely különben nem állt egyébből, mint Alisz néném legválasztékosabb aljasságaiból.
A másik csak azért szólt közbe, hogy útját egyengesse a minél gyorsabb menekülésnek.
A részletek érdektelenek.
A különböző aljasságokat csak ismertetni fogom, mint egy ügyész; hidegen és utálattal.
Bevezetés.
Bocsánatkérés, hogy a tisztelt urat fárasztotta, de a dolog komoly , stb.
A tisztelt úr kijelenti, hogy rendelkezésére áll őméltóságának.
Következett a tisztelt úr felmagasztaltatása.
A szegény ember elhárít magától minden megtiszteltetést, s a hangján megérzik, hogy kezdi rosszul érezni magát.
A művészről az emberre kerül a sor.
Az a nagy vélemény, mellyel a tisztelt úr nemes jelleme iránt viseltetik, arra indítja a beszélőt, hogy egészen nyíltan szóljon vele, s ne hallgasson el előtte semmit, még azt sem, ami a család legfájdalmasabb titkai közé tartozik.
Amaz nem kíváncsi ezekre a titkokra; én annál inkább.
- A vonzalom - szólt amaz -, mellyel Mária húgom ön iránt viseltetik , kötelességemmé tette, hogy ezeket a titkolt sebeket...
- Bocsánat, grófné...
A szegény fiú tiltakozik kézzel-lábbal.
Ilyen vonzalom nem létezik; azt ő jobban tudja.
Egyszerűen, meggyőződéssel, egyenesen beszél, de hiába.
- Kérem önt - sziszeg avipera - ne tegye szomorú feladatomat még terhesebbé és még kínosabbá.
Én méltánylom az ön lovagiasságát s nagyon is értem, ha oly tekintetekből, melyeket a társadalmi megegyezés túlságosan fontosnak talál...
Emberünk türelmetlenkedni kezd.
- Kedves asszonyom - szól -, ha csak ezért volt kegyes hívatni, akkor már tisztában vagyunk.
Én becsületszavamra mondom önnek, hogy hamis nyomon jár .
Mária grófnő, mély sajnálatomra, még azt a közös érdeklődésünknél fogva barátságos viszonyt is megszakította velem, amellyel azelőtt megtisztelt, és így...
Megérzett a hangján, hogyha a szíve szerint beszélne, így szólana:
- Hagyjanak már egyszer békében, mert unom az egész tisztelt úri társaságot .
Lehet tőlem az a hölgy a szépséges georgiai királykisasszony, semmi közöm hozzá.
Egyáltalában nem törődöm semmiféle asszonynépséggel, se a vénekkel, se a fiatalokkal.
Aztán, úgy látszik, fölemelkedett, és vette a kalapját.
- Engedelmet... számítok rá, hogy végig fog hallgatni.
Nem olyannak képzelem önt, aki a gyanú elől egyszerűen ki szokott térni, hanem olyannak, aki szembeszáll vele.
Nem értette a dolgot; én sem.
De csakugyan nem szokott kitérni a gyanú elől; kijelentette, hogy kész meghallgatni őméltóságát.
S őméltósága folytatta:
- A vonzalom tehát, mellyel Mária húgom ön iránt viseltetik, fájdalmas kötelességemmé teszi, hogy családunk titkolt sebeit föltárjam ön előtt.
Ez a vonzalom, amily heves, éppoly kevéssé megtisztelő önre nézve.
Olyan ostoba voltam, hogy még most se találtam ki, mit akar mondani.
Lángoló arccal hallgattam; tudtam, hogy valami hallatlan gyalázatosság rejtőzik a szavai mögött, de nem, ezt nem tudtam elképzelni.
Kegyed, a szent, sohase tudna rájönni, micsoda alávalóságot eszelt ki ez a némber.
Azt eszelte ki, hogy őrült vagyok.
Ha őrültséget mondok, csak szép szóval akarok kifejezni egy rettentő csúnyaságot.
Azt találta ki, hogy Charcot egy betege vagyok, akinek... akinek őrültsége a szerelem.
Hivatkozott idegességemre, szeszélyeimre, művészi hajlandóságaimra, azt hazudta, hogy a legnagyobb gonddal kell ügyelni rám, s nem átallotta beszennyezni szegény édesanyám emlékét, nem átallotta rágalmazni apámat, akinek a jótéteményeiből élt ő is, meg egész aljas fajtája!...
Az első gondolatom az volt, hogy odarohanok hozzá, smegkorbácsolom, vagy legalábbis kidobatom a házamból, mint egy alávaló cselédet.
De fölemelt karomat visszarántotta a félelem.
Hisz ezek az emberek mindenre képesek!
Ki biztosít róla, hogy nem használják -e fel ellenem ezt a kitörésemet?
Ki tudja, nem bizonyítják -e rám ezen az alapon, hogy dühöngő bolond vagyok?
Mert hogy ezek, ha másképp célt nem érnek, készek becsukatni az ön szegény tanítványát az őrültek házába , arról bizonyos vagyok.
Mondja, édesem, van -e arra mód, hogy egy épeszű és szerencsétlenségére gazdag leányt, csak azért, mert nem akar feleségül menni egy úrhoz, akit utál , bezárhassanak a gyógyíthatatlan őrültek közé?
Én azt hiszem, van.
Olvastam efféle történeteket.
De a félelmen kívül volt még egyéb is, ami visszatartott, s végighallgattatta velem ezeket az aljasságokat.
A bosszú gondolata.
Mert bosszút fogok állani rajta és kedves csemetéjén.
Meg fogom torolni azt az aljasságát, hogy beszennyezte szüleim emlékét, és bosszúm az lesz, mely nekik a legjobban fog fájni.
Tovább hallgattam tehát a kígyósziszegést, és erőt vettem magamon.
Behunytam a szememet, nyugalmat erőltettem az arcomra; ha itt talál a pamlagon, hadd marja a kétség: vajon aludtam -e, vagy hallottam mindent?
A beszélgetés vége már nem érdekelt.
A többit kitalálhattam.
- Meg voltam és meg vagyok győződve, - folytatta a rettenetes vén személy - hogy ön nem az az ember, aki képes volna hasznot húzni egy családi szerencsétlenségből s visszaélni egy beteg vonzalommal, hogy ekképp vagyont szerezzen magának.
De kötelességem volt önt figyelmeztetni, úgy az ön érdekében, mint a miénkben.
Végre is, amint én tudom, ön nem gazdag ember, s a szegénységhez a gyanú hamarább hozzáférkőzik, mint a... de beszéljünk a másik nagy érdekről.
Másrészt, meg fogja érteni, hogy szerencsétlen húgomat nemcsak a kalandoroktól kell megvédelmeznem, hanem azoktól a jóhiszemű Lauzunöktől is , akik szerelmi kalandot keresnek ott, ahol...
- Fúj!
Nem bírok az utálatommal.
Az a másik szegény ember, aki úgy került bele ebbe a csúnya históriába, mint Pilátus a krédóba, olyanformán érezhetett, mint én, mert valami affélét felelt a viperának, hogy:
- Kedves asszonyom, úgy látom, hogy ebben a házban mindenki bolond, de a legnagyobb bolond én volnék, ha még tovább is igénybe venném az idejét.
Sohase féltse tőlem a húgát; csak egyszer kinn legyek az ajtón, esküszöm, vissza se nézek többet.
Udvariasabban mondta, de az értelme körülbelül ez volt.
Megcsókoltam volna , olyan goromba volt.
S ha meggondolom, hogy csak egy semmiségen múlt, s ezt a gyalázatosságot nem tudtam volna meg soha!...
Vajon hogy nézett volna rám ez az ember, ha véletlenül találkozom vele?!...
Ó, most már lesz gondom rá, hogy még egyszer találkozzam vele, s hogy ekkor zavarodás nélkül nézhessek a szemébe!...
Nos, aranyosom, mit szól ehhez a kis történethez?
Ha elmondom a befejezését is, azt hiszem, meg lesz elégedve velem.
Mozdulatlanul vártam meg, vajon kedvelt rokonunk benéz -e a szobámba?
Nem, nem is álmodta, hogy kihallgattam.
Ahogy Biró elment, nyugodt lelkiismerettel tért vissza a fészkébe.
Kiosontam, figyelmeztettem Lenkét, hogy hallgasson, megértettem Roland-Árpáddal, hogy nem látott se jönni, se menni, aztán nagy énekszóval vonultam be, mint aki most érkezett haza.
És egész nap igen nyájas voltam hőn szeretett nénémmel.
Ó, nem záratom magam az őrültek házába!
Nyugodtnak látszom, olyan nyugodtnak, mint egy tengerszem felszíne.
De kegyed előtt nem titkolom el, hogy nemcsak felháborodás, undor és gyűlölet az, amit érzek; hanem egy kicsit meg is vagyok szeppenve.
Istenem, majdnem egészen a hatalmukban vagyok!
Ha mindenre készek, könnyen elbánhatnak velem.
Pedig, úgy látszik, nemigen vannak lelkiismeretbeli aggodalmaik.
Bizony, nem jó egyedül lenni; kezdem belátni, hogy a bibliának ebben is igaza van.
De mit tegyek?
Férjhez menjek, csak azért, hogy nyugodtan alhassam?
Ez talán mégis szokatlan neme volna a személybiztonsági intézkedéseknek.
Ha Birulov ma itt van, csakugyan nem tudom, hogy ijedtemben nem ejtem -e ki azt az igent, melyet oly régen vár.
Lám; igazavolt.
Végre ütött az ő órája is.
De - hogy átkozná magát , ha tudna a dologról! - ma talán ismét Pertofkában ül ; szegénynek nincsen szerencséje.
A titkos óhajtásom az, hogy az ön nyakába varrjam magamat.
Ugye, nem űz el magától, kedvesem?!
Meglátja, jó leánya leszek a mamájának, és Emilkének se lesz ellenem semmi kifogása.
Ha semmi se jön közbe - és mi jöhetne?! - tíz nap vagy két hét múlva indulunk .
Pesten aztán egyszerűen megszököm borzasztó őrömtől; addig pedig óvatos leszek , s nem árulom el magam.
Mindenesetre kérem a válaszát: odamenekülhetek -e kegyedhez?
Írja meg azt is , mit mond kis elbeszélésemhez?
Úgy hiszem, egyetért velem abban, hogy akármilyen otromba volt is maga a cselszövés, attól a vakmerő gazságtól, mellyel Alisz néném a tervet végrehajtotta, lehetetlen megtagadni a csodálatunkat .
Kezét csókolja
Masa.
26
Biró Jenő úrnak.
Aláírás nélkül .
Bocsássa meg a hiúságomnak ezt a gyöngeséget .
Bizonyára szemérmetesebb volna hallgatnom.
De nem tudom megállani, hogy hallgassak.
Én nem akarom, hogy ön, akivel aligha találkozom többé, vagy más, akárki , akivel valaha három szót váltottam - beszennyezett emléket vigyen magával rólam.
Rólam, erről az imádni való, ragyogó kis teremtésről, akit ma egész nap siratok...
Igen, eltalálta.
Azt a bizalmas közlést nem csak ön hallotta, hallottam én is ; és nem volt bennem elég lelkierő, hogy a gyalázatos teremtést megfojtsam érte.
Gyáva vagyok; nem tagadom.
De... bár a régi barátságnak vége, fellázít az a gondolat, hogy ön hitelt adhat ennek a rettenetességnek.
És azért - egy utolsó kérést.
Legyen irántam kegyelmes és ne gyanúsítsa meghalt kis érzéseimet.
Ha valaha eszébe jutnak, gondoljon rájok részvéttel és szégyenkezés nélkül.
Egészen becsületes kis érzések voltak azok; egészen becsületesek és egészen ostobák.
Isten önnel.
U. i. Ha a napokban még találkoznék börtönőrömmel, nem árul el.
Gyáva vagyok , félek; nem akarok az őrültek házábakerülni.
Az élet oly szép.
Kívánom, hogy boldog legyen, és mindig szépeket álmodjék.
27
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak .
Szombat.
Ha mához egy hétre, esti kilenc órakor kisétál a központi pályaudvarba: valaki a nyakába fog borulni, és megkéri, adjon neki szállást az éjszakára.
Az ismeretlen tudniillik szökését annak ürügye alatt készíti elő, hogy önt két-három napra meg akarja látogatni.
A valaki .
28
Ugyanaz, ugyanannak.
Telegramm .
Nem megyek.
Levélben bővebben.
Kedves sorait nagyon köszöni s kezét csókolja
Masa.
29
Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak .
Hogy mért nem megyek?!...
Tegnap reggel kimentem a hegyek közé, hogy elbúcsúzzam a kedves tanyámtól.
Ha sokat voltunk valahol egyedül, az ismerős Robinson-tanya utoljára második otthonunkká válik, amelyet búcsú nélkül hagyni el szinte lelketlenség volna.
Úgy tetszik, mintha az álmainkból is otthagynánk valamit.
És ki tudja?!
Vajon visszatérnek -e valaha a tegnapi álmok?
Nem tudtam volna elindulni innen, anélkül, hogy a helynek, melyet megszerettem , s melynek eleven, zöld díszlete bizonyára imádóim sorába szegődött , istenhozzádot ne mondjak.
Hisz örökkön egyedül voltam itt.
A szegény Lenke oly kevéssé számít!
És egy idő óta nagyon érzelgős vagyok.
A rendesnél is érzelgősebb.
Tehát: magammellé vettem udvarhölgyemet, és megindultam vele búcsúlátogatásomra.
Jó reggelt kiáltottam a madaraknak és igyekeztem vigasztalni őket.
Azt csicseregték vissza, hogy Biarritz örökre vigasztalhatatlan lesz.
Pedig nem igaz; van itt egy úr, aki könnyen vigasztalódnék, hogyha nem látna többé.
Világos, hogy találkoznom kellett vele.
Ott bukkantam rá, ahol először volt szerencsém őkomorságához.
Csakhogy most nyájasabban nézett rám, mint akkor, (úgy hiszem, sajnál egy kicsit ), s ahogy meglátott, előmbe jött.
Mintha várt volna.
De lehet, hogy eszeágában se voltam.
Mindegy.
- Velem jön? - kérdeztem.
- Nem fél tőlem ?
Nevetett és azt mondta:
- Természetesen.
Hisz másképp sohase találna haza !
Azt hittem, csúfolódik.
Nem, csak jobbkedvű volt, mint máskor.
Mikor a medvék nevetnek, az ember azt hinné, hogy dörmögést hall.
- Hova megyünk? - kérdezte.
- Ó, nagyot sétálunk! - feleltem.
- Meglátogatjuk Zuritát.
- De tudja -e, hogy a Zurita kocsmája még jó messze van?
- Sohase féltsen!
Amint meggyőződhetett róla, vállalkozó szellemű vagyok.
A szél kifútta az arcomat.
Átkozottul csinos lehettem.
Lenke oly kíméletlenül tartózkodó volt, hogy szégyenemre vált.
Ilyen körülmények közt persze nem beszélhettünk másról, mint irodalomról és művészetről.
- Mit visz magával? - kérdezte, rámutatva a könyvemre .
( Tehát, egy kicsit mégis kíváncsi rá, hogy mi lakik bennem.)
Megmutattam neki Baudelairet.
Nem szólt semmit, de láttam az arcán, hogy semmi jót se gondol az olyan kisasszonyokról, akik Baudelairet olvassák.
Én pedig semmiféle népnevelő kedvéért se fogom cserbenhagyni a kedveseimet.
S elkezdtem magasztalni a költőmet.
Mikor láttam, hogy szeretné összeráncolni a homlokát, föltettem magamban, hogy megbosszantom.
- Hát van szebb vers a Semper eademnél?!
Én nem ismerek , és nincs nap, hogy eszembe ne jusson:
" D'où vous vient, disiez-vous, cette tristesse étrange .
Montant comme la mer sur le roc noir et nu ? "
- Quand notre coeur a fait une fois sa vendange, Vivre est un mal !...
Ön nem találja ezt gyönyörűnek?
Rám nézett.
Észrevette a gonoszságomat, hogy az ő »tristesse étrange « -ára célzok, s egyszerűen annyit felelt, hogy: - Nem.
De ez a kis nézeteltérés csak bárányfelhő volt.
Különben ezt a délelőttöt éltem legszebb estéjének kell neveznem - mint a komoly Viktor mondaná.
Sohasem ettem jobb ízű reggelit, mint Zuritánál.
Szereti ön a kecsketejet ?
Mondhatom, felséges.
A lovagom majdnem vidám volt.
Láttam, erősen igyekezett, hogy kedves legyen hozzám; de végre is, sikerült neki.
Nem mintha valami nagyon olvadozott volna.
De a hangja melegebben csengett , mint rendesen, s olyan barátságosan, olyan szelíden nézett rám, mint eddig még soha.
És az őszi, reggelek oly szépek Biarritzban!
A szellő is enyhébbnek, édesebbnek tetszett, mint máskor.
Nem tudom, de úgy képzelem, ilyen idő lehet az, melyben a barackfák másodszor virágzanak.
A lugasban teríttettünk reggelire, s ahogy letettem a poharamat, két égő, éhes fekete szemet vettem észre, melyek oly mereven voltak rámfüggesztve, mint két tőr az alvó zsarnokra.
Valami kóbor cigánygyerek volt, aki ekképpen megcsodált.
Egy tambour de basque-ot tartott a kezében, s ez az ütött-kopott hangszer, mely nyilván az erszényhez s nem a szívhez szokott szólani, meg az inkább festői mint célszerű öltözék, melyet a Don Caesar-ivadék kellő önérzettel viselt, ékesszólóan bizonyították, hogy a kis csavargó a kéregetés független, szabad mesterségét folytatja.
El akarták kergetni, de én szeretem a független embereket, s pártját fogtam .
Odahívattam hozzánk, adtam neki pénzt, s megengedtem, hogy bemutassa a művészetét.
A cigánygyerek megzörgette hangszerét s elkezdett énekelni:
Ojos llenos de beldad, Apartad de vos la ira.
Y no pagueis con mentira A los que os tratan verdad ...
Akár hiszi, akár nem, kedvesem, ennél szebb zenét nem hallottam soha.
A Zurita korcsmája nem mondható feltűnően előkelő helynek.
A Café Anglaisban és Bignonnál mindenesetre több a kényelem.
De nekem úgy tetszett, mintha egy gyönyörű vígoperának a díszlete környezne.
Még a tyúkokban is átöltözött kis balettlányokat láttam.
Valami áldott béke ült az egész tájékon.
Édes fényben fürdött az udvar, az országút... de maga ezt nem méltányolja.
Majd egyszer lefestem az egész jelenetet .
Elég az hozzá, mikor megindultunk visszafelé, elfelejtkeztem Baudelaireről , akit Lenkének kellett pártfogásába vennie, és folyton Musset járt a fejemben:
A Saint Blaise, à la Zuecca, Nous étions bien là ...
S a Zurita korcsmájára gondoltam, mikor harmadszor is elmondtam magamban:
Vivre et mourir là ...
( Ugye, a legelső levele így fog kezdődni: »Kedves Masám, egy idő óta nagyon sok vers van a leveleiben « ?!)
Végre is, nem tudom.
Bolond vagyok.
Hazamenet...
Tudja, nem mintha lángoltam volna, s kéz-kézben mentünk volna le a hegyoldalban.
Ó, nagyon illedelmesen mentünk egymás mellett, s inkább valami boldog, nagyon boldog nyugalmat éreztem, mint azt, amiről a költők mesélnek.
A szívem nem kalapált vadul, és ha a szemébe néztem, nem gondoltam, hogy a mennyországot látom benne.
Csak azt gondoltam, hogy ha ez a két becsületes, okos szem virrasztana fölöttem: akkor nagyon, nagyon édesen tudnék aludni.
Remélem, meg van elégedve a nyíltságommal.
Ezért nem megyek.
Ön, aki szent, mert megérti és megbocsátja azt is, ami öntől idegen, nem fog nagyon megijedni, ugye?
Masa.
30
Napló-jegyzetek .
...Milyen különös!
Nem történt velem semmi, de semmi.
Még csak egy rózsát se tűzhetek ide, erre a tiszta lapra...
És mégis érzem, hogy soha, sohase volt ilyen szép napom!
Ó, vannak fényes emlékeim!
Mikor Spaaban, egy gyönyörű este, az egész Casino odagyűlt az ablakom alá, hogy meghallgassa az énekemet, s amint kiléptem az erkélyre, riadó brávók dobogtatták meg a szívemet.
Aztán meg, mikor először jöttem ki a római operából, s meglepetve vettem észre , hogy a száz meg száz férfi, aki ott sorfalat állt, mind, mind egy szálig, engem néz, mintha királynő volnék.
Az a temérdek égő szempár... mintha égő gyémántok között gázoltam volna, mint egy mesebeli szépség.
Ahogy előre lapozok ebben a kapcsos könyvben, találok még sok efféle szép napot.
Bolondság.
Sohase volt ilyen szép napom, mint ez a mai.
Ez volt az első szép napom.
Mindjárt három óra, s még most se vagyok álmos.
Egy dallam jár a fejemben, az nem hágy aludni.
Mintha most is hallanám:
Ojos llenos de beldad ...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE