Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
Pillangó
Keletkezés ideje
1925
Fejezet
25
Bekezdés
2137
Mondat
3569
Szó
36189
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
3
Már nem emlékszik rá senki, hogy mikor ültek le együtt a galagonyabokor tövébe ; valahogy úgy esett, hogy mindenki ott hevert, fiúk, lányok, a többiek aztán eloszlottak, ők meg ott maradtak és beszélgettek.
Szépek voltak ezek az esték, és olyan sokat lehetett beszélni, vége-hossza nem volt.
A fiú elmondta kisgyerekkorát , hogy járt iskolába, hogy tanult a pusztai iskolában, a tanító szokását, hogy gyomlálni küldte őket, annak örültek, nem kellett tanulni, meg hogy volt ott egy láncos kutya, annak a nyakán szeges nyakló volt, hogy meg tudjon verekedni más veszett kutyákkal meg a farkassal is, és nappalra fel volt akasztva egy hosszú kötéllel csigára, és a csiga két fa közt kifeszített dróton szaladt, csak addig tudott menni, amíg a kötél és a csiga eresztette.
Éccakára aztán szabadon engedték .
De akkor élő ember be nem tudott menni az udvarba semmiért.
- Hát te mennyi iskolát jártál?
- Én?
Én jószerivel semmit.
Egy esztendeig.
- Hogyhogy?
- Mer tudja, akkor beteg lettem, másik esztendőn meg mán szégyellettem megint elsőbe járni, hát nem mentem többet iskolába.
- Az kár.
- Mi?
- Hogy nem tanultál.
- Mér?
- Mer az iskolában sokat tanítanak.
- Mit?
- Sokat.
- Lehet azt megtudni könyvből is.
- Igen.
- Regényből - mondta komolyan a lány.
- Szeretel olvasni?
- Igen, ha van könyvem.
- Mit olvastál mán?
- A télen felolvastam egy vastag könyvet Nipelónérul.
- Ki az?
- Nagy császár, a felesége vót Mária Lujza.
Így elbeszélgettek.
Nem mondtak semmit, de úgy kitöltötte a szívüket valami édességes jó érzés attól, hogy minden legkisebb gondolatukat elmondták egymásnak.
Jóska néha úgy érezte, hogy csal.
Nem is értette magát.
Oly bizalmas volt a lánnyal , annyira kitárta magát, hogy utána sietve bűnöznie kellett.
Magát védte azzal, hol egyik, hol másik cimborája előtt durván megvágta a lányokat, a nőket, sőt egyszer-egyszer a kis büdöst is.
Ha aztán utána Zsuzsikával találkozott, még annál jobban hozzásimult, mintha testvére volna.
De jó volt, de édes volt.
Két kis cica tud így összeszokni, hancúrozva, karmolós játékban.
Az egész puszta kivilágosodott előttük; kedvesebb volt a reggel, az este, fényesebb a napsütés, mosolygóbb a tüzes gép napsugárban csillogó porfellege.
Este alig bírtak elszakadni, szemük folyton egymás után járt, reggel alig várták az első pillantást, akkor, mint két kis kutya, lesütött fejjel továbbfutottak egymástól , hogy újra s újra megint összecsapjanak...
Egy reggel, mindjárt korán egy kis szerencsétlenség történt.
Az etető mellett fent a gépen két lány volt, akik kézzel fölvágták a kévéket, és úgy tették az etető keze alá.
Az egyik lány, Péter Irma, megvágta a kezét, le kellett menni a dobról.
Akkor az etető, aki a bandavezér volt, Zsuzsikát rendelte föl, és egy öregasszonyt állított a helyére.
- Úgyse való ilyen gyereknek azt a nagy port nyelni - mondta.
Jóska úgy érezte, mintha valami nagy szerencsétlenség érte volna.
Csak nézett, nézett fel a gép elejére, ahol Zsuzsika nevetve állt.
Igen, igen szép reggel volt, a kis begyes kévevágólány olyan volt, mintha egy madár repült volna oda.
El voltak szakítva egymástól, a legény egész nap morogva s dühöngve dolgozott.
- De felvitte Isten dolgod - mondta délben a lánynak.
- Fel hát.
- Fel bizony, jó magasra.
- Fel.
- Közelebb vagy az éghez.
- Közelebb.
- Rád is fér, mer egy komisz boszorkány vagy.
A lány nevetett.
Estére a fiú teljesen elvesztette a kedvét.
- Soká leszel a gépen? - kérdezte mosdás után a lánytól.
- Soká.
- Meddig?
- Mindig.
- Majd meggyógyul az Irma.
- Azután is.
- Mért?
- Azt mondta Están bácsi, hogy azután is ott leszek, mert jobban adom keze alá a kévét.
A legény hallgatott.
- Hát add rosszul neki.
A leány nevetett.
- Hogyne, hogy összeszidjon.
- Mer ott akarsz lenni.
- Ott.
- Jobb ott?
- Jobb.
- Nohát akkor ott egyen meg a... fene.
A lány egy csöppet sem búsult a legény mérgén.
Hátat fordított, és dúdolt valamit, pedig nem volt valami nótás lány.
Leült egy búzakévére fekvően, s az égre nézett.
Odajött az etető, Están bácsi, s leült mellé.
- Ez jó nap volt, csak így mennyen tovább, de félek az égtül, eső ígérkezik, ha ma nem, hónap.
Jóskával e pillanatban megszédült a világ.
Hogy lehet az?
Így ölelheti meg akárki ezt a lyánt?
Minden vére lefolyt és elmúlt, sápadt lett, és eltámolyodott.
Nem hallott egy szót sem, hogy mit beszéltek, de elég volt az, hogy a gazda, az a sovány, éles orrú, vörhenyeges bőrű ember úgy tud leülni Zsuzsika mellé, mintha a babája volna.
Áttette kezét a lány derekán, és a szemébe nézve, halkan beszélt vele .
S a lány se meg nem mozdult, se el nem ijedt, mintha ez rendes dolog volna.
Ő nem tudta, mi történt vele, de kés után, fejsze után nézett, s a szemén sűrű köd volt, s a halántékán pattogott az ér.
Están bácsi elment, mert híjták, akkor a gépész úr jött erre, az is megállott Zsuzsikával:
- No, kicsi, jó a gép tetején lenni?
- Jó.
- Akkor jó.
- De ha eső lesz, akkor is kapunk fizetést?
- Hogyne, hat nap a napszám, hetedik ráadás.
- Akkor sztrájkolunk.
A gépész nagyot nézett.
- Ninini, Zsuzsika?
Ennek ilyen nyelve van?
Én csak méltányos ember vagyok, de hát vagy részre dolgozunk, vagy nem!
Ezzel megcsípte a leány arcát.
Jóska elszédülten, komoran ment el.
Szeretett volna most rögtön, ebben a pillanatban meghalni.
Mit ér az élet, ha a lánynak más is kell , más is van.
Istenverte céda lány: hisz ő eleget szidta pajtásai előtt ezt is és az összes lányokat: de a szíve fenekén azt hitte, csak üres beszéd az efféle istenkáromlás .
Zsuzsika más, Zsuzsika angyal, Zsuzsika csak őt szereti...
Messze elszédelgett, de ahogy távolodott, kezdett a szíve szorulni.
Mintha már valami láthatatlan fonállal volna a lányhoz fűzve, ahogy eltávolodott, az a fonál egyre jobban feszült, egyre jobban belevágott a szívébe, hogy sajgott.
Vigasztalni, gyógyítani kezdte magát.
Jó isten, lány ez! éspedig szép lány...
Azér lány, hogy mindenkinek tessék.
Mindig így volt az a lányokkal, hogy mindenki udvarol nekik.
Ő pedig még csak két vagy három napja, és máris tartja a jussát ?...
De kik udvarolnak?
Az öreg? a bandavezér?
Az minden lányt megfogdos, nem tesz az kárt.
Meg a gépész ?...
Ez is gazda, s Zsuzsika mindnyájukért szólott...
Még ugyan derék, ha így helyén van a szíve...
De lassan, keservesen zsibongott a vére.
Igen; semmi baj; igen.
De mégis, nem kellett volna.
Úgy lett vón az szép, ha egyszerre semmi, semmi többet.
Jó isten, ő nem tudna más lányra nézni, felőle elmúlhat az egész világ; nincs lány több őneki az egész világon, hát akkor ne legyen Zsuzsikának se több férfiember...
Mély bánat füstölgött benne: jó volna megszökni idejében.
Szörnyű kínok hírét érezte előre...
És nem lehetett szökni többet.
Nem lehetett, mintha csak zsinór lett volna a szívére kötve: az a szál visszahúzta .
Oly kimondhatatlan sóvárgás volt benne; minden pillanatban inni vágyott a lányt , reszketett érte, hogy egy percre se maradjon el tőle...
Nem tudta még, mi az, de valami roppant csoda remegtette, a lány hangja úgy verte a szívet, mint valami üvegcsengő muzsikája, a lány bátor szavai úgy csiklandozták: soha nem mert volna ily vakmerően heccelni valakit, szeme-szája nyitva maradt a meglepetéstől, ahogy csipkedni, szólni tudott ez az édes kislány.
Senkitől se félt, semmitől se ijedt meg , mint a tűz sütött, az ember nem tudja, mért, kipirult a közelében, mintha izzó melegség áradna belőle.
Máris, máris sajnálta az elveszett perceket; milyen bolond is volt, hogy elszaladt!
Nem ment hát messze a pusztába, hanem megfordult a tarlón, és sietve, sőt futva tért vissza.
Tücskök cirpeltek körös-körül az alkonyati sötétben, és ő félt, hogy nem leli meg Zsuzsit, ha az már a fekvőkhöz ment.
Szép volt a gép a kazal alatt, szép volt ez a furcsa élet a rengeteg pusztán, a lány sehol se volt, ahogy körülnézett, oly fekete volt már a szántó, mint a tenger .
Szédelgő fejjel s már remegő vággyal futosott a szeme a lány után.
Mi ez itten, mi történt vele?
Mintha kötelekbe bonyolódott volna, szét akarta rúgni .
Felsóhajtott nyersen, csinált durvasággal védelmezte magát: a fene egye meg, valahun egy lány van: mind az egész világé! neki is van hat is!
Meg is könnyebbült, ment a legények közé, és egész este böcsmölte velük a lányokat.
- Nagyon nyeregbe vagy - mormogta éccaka -, de nem fogsz rám lenézni.
Akkor éjjel cserélt egy cimborájával, aki kazalrakó volt, s nagyon szeretett volna egyik rudashordó lány miatt lejönni a géphez.
Ő pedig fölment a kazalra.
Másnap reggel már onnan a magasból nézett le a lányra s a gépre, mely úgy elvesztette előtte a félelmes tekintélyét, kisebb lett, és csak úgy mozogtak körülötte az emberek, mint a hörcsögök.
Intett onnan Zsuzsikának, s látta, hogy nevet a lány, szép, egyenlő fehér fogsorai idáig csillogtak.
Ő is nevetett, de hiába, újra csak megdobbant a szíve, képes lett volna fejjel előre levetni magát a kazalról, s úgy is érezte, szárnya van, csak akarni kell, odarepül, ahova akar, a lányhoz, a lány ölébe, a lány ujjára, mint egy kismadár.
De most Zsuzsinak nemigen lehetett kacérkodni, mert ő volt a soros.
Tíz zsákot az egyik lány eresztett le, másik tízet a másik.
Ezalatt az első pihent, és lehetett volna egy kicsit szórakozni.
- Nízz le legalább níha - kérte Jóska.
- Dehogy nízek, beleesnék a dobba.
De nem is nagyon integethettek egymásnak, az etető gazda rászólt:
- Lehajítalak innen.
Erre Zsuzsika igen behúzta az orrocskáját a kendőbe, isten őrizzen, hogy hírbe hozzák a legénnyel.
- Nem csinálok én a gépem tetején bálházat... - mondta a gazda, s oly mérgesen tömte a gépet, hogy még az is külön rámorgott Zsuzsikára.
De az ég már borús volt ezekben a napokban, s délután megeredt az eső.
Akkor hamar rendet csináltak, betakarták, amit kellett, és pajtába menekültek az eső elől.
Volt ott egy nagy juhakol, üres, de olyan juhszagú, hogy büdös lett, aki belépett ; itt húzták ki az egész hetet.
Különben szép és jó idő volt, volt egy dudás az öregek közt s egy citerás a legények közt, és egész nap táncoltak, és nem szidták a hetes esőt, amely megbolondította a gazdát.
Kimondhatatlan jó napok voltak ezek.
Csak ettek, ittak és mulattak egész nap.
Jóskát késsel nem lehetett levakarni a Zsuzsika közeléből, a szeme majd kilépett a helyéről , és a szíve tája mindig meleg volt, s áhítatos, elviselhetetlen gyönyörűséggel érezte maga körül az egész világot, mindent megszépített és megillatosított a kislány jelenléte.
És ennek is csillogott már a szeme valami titkos tűztől; ami játéknak indult, kezdett komoly veszedelemmé lenni.
Csak a körmét próbálta a cica, s félő, hogy úgy beleakad , hogy ki se tud többet szabadulni.
Nagyon, nagyon boldog idők voltak.
Egész fészkük volt már az egyik jászol fején , olyan volt, mint egy kis különszoba.
Minden legény feldíszített egy sarkot a babájának, de az övék volt a legszebb.
Ő már úgy ült ott meg, mintha otthon volna , gazda volna.
Egyszer, mikor a legbizalmasabban voltak, beszól egy Péteri nevű legény.
- Lehet-i?
- Magának!? - kiáltotta Zsuzsika.
Jóska összehúzta a szemét.
Nem tetszett neki; a lány oly fesztelenül és bizalmasan bánt az idegen legénnyel, még lármásabban, mint ővele.
És ez a nagy hosszú sváb fiú csapkodta a combját a szavaira:
- ‘Asszoma!
‘ asszoma!... - kiabálta, és a fogai fényesen, harapósan villogtak.
De nem akart, nem is mert beleszólni, mert ez a Péteri egy olyan bandavezér volt, és ki tudja, nem lesz -e rá szükségük jövőre.
Hogy eső volt, más géptől jött át ide egy kicsit flangérozni.
- Hát a Márinak hogy megy?
Beszélgettek komolyan, okosan, üzletiesen, s Péteri hívta Zsuzsikát, látogassa meg őket.
Ő csak hallgatta, hallgatta a beszédjüket, akkor eszébe jutott valami szó, hogy Zsuzsika ezzel a Márival milyen jóba van, pedig ez egy megesett lány.
A Péteri vette észre, hogy Jóska milyen savanyúan hallgat, hát hamar ellépett; soká csendbe voltak.
- Átmégy a Márihoz?
- Nem.
- Mér?
- Tudja, én igen szeretem a Márit, igen nagyon, de mit is akarok mondani, nekem olyan szemem van, hogy észrevettem ezt is, azt is, hát nem megyek többet.
Nagyon le volt hangolódva, jobban vette volna, ha nem is ismerte volna se Márit, se mást, senkit a világon.
Valahogy úgy szerette volna, ha ő lett volna az életben az első, aki felébreszti e lány lelkét.
Ez a Mári magas, karcsú, szőke lány volt, mindig nevető és nagyon-nagyon rossz hírű.
Hm.
Hogy neki olyan szeme van, hogy észrevett egyet-mást.
Mit jelent ez?
Ha igaz , amit a Máriról beszélnek, akkor nem volt vicc észrevenni.
Elhessegette magától a gondolatot, bízott Zsuzsikában, szentül bízott benne, de kedvetlen maradt.
- Szervusz, babám - szólt oda Laci, egy másik kazalrakó.
Zsuzsika ettől sem retirált, úgy visszafelelt, visszapattogott neki, mint akár ők egymásnak.
Csak a szeme járt vissza Jóskára, csillapítva, békítve, szerelmesen.
Jól van, igaz, semmi jussa.
Nincs kimondva semmi, nem is mondhat egy szót se rá, mert ha nem volna ilyen kedves a többiekhez, az volna a gyanús, akkor lenne mindjárt pletyka.
De ő úgy érezte: inkább legyen pletyka s akármi...
- Menj el mán, ne lódíts - mondta Lacinak, belekötve, csak úgy tréfából, s megmarkolták egymás kezét.
Kéz után a nyakot, s úgy megforogtak, mint két fiatal bika a szérűn.
Kivörösödve, lihegve állt meg Laci, s nevetve, de kellemetlenül érezte, hogy itt valahogy több kettőnél.
Zsuzsika boldogan és büszkén ült a fényesre csiszolt jászol gömbölyű szélén, oly gyönyörű volt, ahogy nézte a viaskodókat, s oly büszke, hogy Jóska maradt a győzedelmes.
Laci elment, s Jóska fölvetette magát Zsuzsika mellé a jászolra, s úgy ült, mint egy király vagy egy boldog szerető.
Átölelte a lány derekát, aki egy kicsit hagyta s egy kicsit nem hagyta, és Jóska arra gondolt, hogy így volna ez a Péterivel is meg a Lacival is?
Nem!
Azoknak jobban hagyná!
Nem szegülne ellent.
És ez a gondolat boldoggá tette : azok közönyösek neki... de őneki kivételez...
Hát ő lett így az orcátlan, s játszott:
- Zsuzsikám, Zsuzsikám, meg kell itt veszni, ha te nem könyörülsz!
- Menjen a fenébe - mondta Zsuzsika, s olyanokat sózott a Jóska hátára puhán ököllel , hogy dübögött, s ő majd leszédült a kacagástól.
De Jóska titokban mégis arra gondolt, vajon megtartja -e a másikat is magának, a többit mind, a legényeket, a gazdát, a gépészt, minden férfit ?...
Jaj, csak egyszer szólani lehessen, elnyeli, lenyeli! soha többet emberhez nem fér ez a lány, de soha...
Csak egyszer kimondhassa szíve szerelmét.
De még nem mer szólani , míg anyja-apja meg nem engedik...
Nem is lehet azt ilyen könnyen, bizonyság kell neki, tiszta bizonyság! hogy éppen úgy szereti ez őtet, mint ő szereti azt a csitri lelkit!...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE