ELTE regénykorpusz

Mezőhegyen az öreg Szabó Ferencz volt az uradalmi kasznár.

Már három tulajdonost látott tönkre menni, de azért az öreg kasznár mindig szegény maradt.

A milyen tiszta volt a háza, kertje, olyan tiszta volt a keze is.

Tiszttársai közt ő volt a legöregebb, mégis neki volt a legkevesebb tekintélye.

Sőt gyakran volt a többiek ellenszenvének kitéve, mivelhogy nem értette a magasabb mathésist.

Ő éppen ugy számolt be az uradalmi igazgatóknak vagy a birtokosoknak, a mint a számok előtte feküdtek, s nem értett ahhoz, hogy a zérusokat hogyan kell hátulról előlre rakni , hogy meg is legyenek, és ne is legyenek meg.

Igy ő maga került a zérus sorsára, mely hátul volt ugyan mégsem számitott.

Mindössze a parasztok szerették, meg a falusi lelkész.

A többiek, a kik az intelligentiához tartották magukat, rendesen gunyt üztek belőle.

És mindez, - mint az öreg kasznár olykor-olykor elmondogatta, - azért történt, mert pénzes nem volt.

Meg volt ugyan a rendes fizetése, pénzben és naturaliákban, de bizony ez az év végén mindig elfogyott, sőt némelykor elég sem lett.

De megvan a becsület! - felelgette neki jóságos felesége, mert hisz a szegénység mindig a becsületességgel vigasztalja magát, s innen van talán, hogy a szegénység (mely mindig jobban terjed) minden becsületességet lefoglalván magának, abból nem jut a gazdagoknak.

A becsület! a becsület! - mormogta olyankor az öreg kasznár, - »de az elcsapott ispánnak, a ki most a szomszéd városban uraskodik, mégis több becsülete van mint nekem.

Uri társaságba jár, és minden tisztességgel fölruházzák !«

- »Az is csak addig fog tartani mint az ispánság.« - felelgette jóságos felesége.

S ilyen bölcselkedő párbeszédek alatt, - melyekre rendszerint csak napalkonyat felé került a sor, - a kedves szép Margit elkészitette az öregeknek az estebédet.

Föltálalta a tiszta asztalra, és mikor együtt ültek a barátságos asztalnál, a jóságos kasznárné pontosan fölfohászkodott: »csak ilyen soha el ne hagyjon !«

S aztán a kedves Margit ottléte alatt elsimultak a bölcselkedő redők az öreg kasznár barna homlokáról, s a vacsora végén olyan vidám hangulat uralkodott az egész házban, hogy a tiszteletes urat mindig a hangos nevetés csalta be esteli vendégnek.

A kedves Margit édes apjának szólitotta az öreg kasznárt, és édes annyának szólitotta az öreg kasznár jóságos feleségét.

Azok pedig mindketten ugy szólitották a kedves Margitot: édes lyányom.

És ők mindhárman olyannyira megszokták már ezt a megszólitást, hogy talán a szivük szakadt volna meg, ha egyszer csak másként kellett volna megszólitaniok egymást.

És ha az öreg kasznár olykor-olykor arany esőt látott álmában, és fájó szivvel (hogy csak álom volt !) ébredt fel utána, olyankor mindig ugy számolt be a saját lelkiismeretének, hogy nem a saját jóvoltáért kivánja meg a gazdagságot, hanem csak a kedves Margit boldogitására.

És ez az érzés oly erős volt az öreg kasznárban, hogy ha néha ennek ellenében a kedves Margit, ártatlan kedélyének egyszerü vidámságával arról biztositgatta »édes apját «, hogy neki a gazdagság nem kell, ezt az öreg kasznár képtelen volt hinni.

Sőt egyenesen erőszakolni akarta a kedves Margitra azt a vágyat, mely tulajdonképen csak az öreg kasznár szivében lakott.

Persze nem a saját jóvoltáért, hanem csak a kedves Margit boldogitására.

Mikor a mezőhegyi uradalom harmadik tulajdonosa is tönkrement és az uradalom a Rózsay kezére került, az öreg kasznárnak szomoru napja volt.

Megtudta, hogy ez a Rózsay nem régi család, hanem csak aféle uj nemes, a kinek apja még bőröket árult.

S most ime a fia gazdagabb mint egy gróf vagy báró.

Bizonyosan az sem becsülettel szerezte, (mert a becsületnek nem lehet szerencséje e földön ,) és mégis övé a világ minden kényelme és minden becsülése.

Ah! a becsülés a fő dolog, nem a becsülelet!

És mi szerzi a becsülést? a pénz!

És mi nem tud pénzt szerezni?

– a becsület!

De még rosszabb napja volt a kedves Margitnak, mikor megtudta, hogy a régi tulajdonos - a ki sohasem lakott Mezőhegyen - elmegy, s helyébe uj uraság jön.

Most már lakni fogják a nagy kastélyt, és nem lesz szabad boldogan futkározni a parkban, csevegni a madarakkal, és ápolni az elhagyatott szomoru virágokat.

Pedig a kedves Margitnak más öröme nem volt.

Nem tudta ő azt, hogy ő nagyon, de nagyon szép, és nem is ért rá, hogy a szépségében gyönyörködjék.

Kora reggel tükör nélkül szedte magára egyszerü ruháit, és aztán nem is látta saját magát délig.

Aztán mikor délután ideje lett volna magát tükörbe nézni, akkor a tükör helyett vagy könyvekbe, vagy kézimunkájára nézett.

De sokat olvasni sem hagyták, mert az olvasás megártott neki.

Nem tudták vele elhitetni, hogy a mi nyomtatva van, az mind hazugság , s mikor néha valami szomoru történet akadt a kezébe, ugy elsirt fölötte, mintha igaz lett volna.

És egyébként is nagyon különös leány volt a kedves Margit.

Csupa derültség, jóság, tisztaság mosolygott az ajkán, és mégis több hajlama volt a bánatra, mint az örömre.

» Ez a gyermek érez valamit, a mit nem tud !« - suttogta néha az öreg kasznárné, mikor Margit az alkonyodó égre bámulva elfeledkezett magáról és fájdalmas mélasággal merengett el, mintha tegnap halt volna meg az édes anyja, s annak szemeit keresné a halvány csillagokban.

» Ne is tudja meg soha !« - mormogta az öreg kasznár, persze ezt sem a maga jó-voltáért, hanem csak a kedves Margit boldogitására.

Mert mi is lenne az ő életük, ha ez a leány nem volna?

- Hányszor hallotta e kérdést az öreg kasznártól az ő jóságos felesége.

És erre a kérdésre soha sem volt más válasz, csak az: »hát az ő élete mi lenne, ha mi nem lettünk volna ?«

» Jó estét kasznár ur, (kiáltott be az ablakon a tiszteletes ur ), hát hallották -e már , hogy a jövő héten ide költözik az egész Rózsay család, és jön velük egy sereg gróf meg báró ?«

» Dehogy hallottuk! hát aztán igazán igaz lesz ?«

» Holnap érkezik a cselédség.

Rendezik a kastélyt, tisztitják a kertet.

No vége lesz ezután már a mezőhegyi csendnek !«

» Hát hozza az isten őket !«

» Csak arra volnék kiváncsi, hogy az a mi falusi fiskusunk, a hires Rigó Elemér, be fogja -e furni magát ezek közé is ?«

» Be hát!

- Biztos mint a pinty.«

» Majd akkor fog csak lenézni bennünket igazán !«

- Kaczagott a tiszteletes ur, de nem gunyból hanem tiszta mulatságból.

Mert sokkal nemesebb kedély, s emelkedettebb lelkü férfiu volt, hogysem haragudni vagy bosszankodni tudott volna a miatt, ha valaki lenézi.

Éppen e perczben haladt el nagy hetykén az ablak mellett Rigó Elemér, és az öreg kasznárné megijedt, hogy hátha meghallotta?

» Bánom is én! bárcsak meghallotta volna !« - mormogta az öreg kasznár.

- »Örülök ha nem látom.«

» Pedig soha sem vétett ellened semmit.«

- Jegyezte meg békitő hangon az öreg kasznárné.

» Hiszen még csak az kellene, hogy vétett legyen! - tudom nem járna igy az ablakom mellett.«

» Látja, tiszteletes ur, milyen hirtelen embernek mutatja magát az én uram? pedig nem ilyen ám.

Csak ez a Rigó képes a sodrából kiszedni, pedig talán nincs is szándékában.«

A tiszteletes ur nagyot fujt hosszuszáru pipájából, s mosolyogva nézett Rigó után .

» Ugy jár mintha tánczot járna.

Azt hiszi, hogy ő a legdelibb férfi a földön.

De azért lehet jó ember.

Ezt az én kasznár uram is megengedi ugy -e ?«

» Nem lakozom benne.«

» Majd akkor fogunk igazán mulatni ő kelmén, ha majd a grófok meg a bárók közt látjuk elpromenádézni.

Mert, hogy ide fogja csőditeni az uri fiatalságot a Margit ablaka alá, ez bizonyosabb a halálnál.«

Az öreg kasznár dühbe jött e föltevésre, s annál inkább, mert ezt ő maga is valószinünek találta.

» Csak ide tegyék a lábukat! majd beszélek én velük Margit helyett.«

» Hej! csak fiatalabb lennék vagy 20 esztendővel, majd vigyáznék én a kedves Margitra kasznár uram! - de igy? már én akár pápista pap is lehetnék, lelkem kasznár uram!

- No, hanem ezért igy is csak vigyázunk!

Ugy -e kasznár uram ?«

» Vigyázunk! vigyázunk! - dörmögte az öreg kasznár.

- De hiszen ez annyára is vigyáztak !«

Az öreg kasznárné nem érezte magát e megjegyzéstől találva, s mindössze is csak arra figyelmeztette békétlen urát, hogy halkabban beszéljen.

E pillanatban vágott vissza Rigó Elemér egy ábrándos pillantást az utcza fordulónál , mire az öreg kasznár idegesen kérdé feleségétől: »Hol van Margit ?«

De mielőtt a jóságos asszony felelhetett volna, (s bizony ő maga se tudta, hogy hamarjában mit feleljen ,) megcsendült a homályos szobában egy gyönyörü ezüst hang : » Itt vagyok édes apám! mi a parancsolatja ?«

» Hol voltál ?«

» Az urasági parkban édes apám.

A kis madaraimnak vittem kendermagot.«

» Megint egyedül jártál ?«

» Szaladtam, hogy hamar itthon legyek.«

» Nem szeretem, nem akarom.

Jegyezd meg, hogy szaladás közben legkönnyebben megbotlik az ember.

Ismered a természetemet.

Holnaptól kezdve meg van tiltva mindenkinek belépni az uraság kertjébe.

Megérkeznek az uj urak, érted?

A madaraid majd találnak ott elég magot, ne félj nem vesznek el éhen.«

» Értettem édes apám.«

A tiszteletes urnak jó szeme volt, s észrevett egy fényes könycseppet a Margit szempillái között.

Nincs ilyen tiszta gyémánt a hegyek méhében, mint ez a könycsepp volt.

Meghatva szólt Margithoz: »Miért aggódik madarai felett? hisz meg van irva , hogy az ég madaraira gondot visel az isten !«

» Tudom, de az ég madarai is kénytelenek földön rakni fészkeiket, és a földön szivtelen rosz emberek laknak.

Az urasági kertben ma érkezett meg egy goromba uj főkertész, a ki azt a parancsot adta ki, hogy a fákról és bokrokról minden fészket le kell szórni a kastély közelében.

Az én kis madaram fészke pedig ott van a kastély közelében.

Megkértem a kertész bojtárokat, hogy ezt az egy fészket kiméljék meg, s azok megigérték, hogy megteszik.

De nem tudom, mikor akad majd a fészekre a goromba főkertész, a ki ha meglátja, nem fog irgalmazni.«

» Vannak a fészekben kicsinyek, a kik még repülni nem tudnak ?«

» Hárman.«

» Szegények.

Ezeket hiába hoznánk el fészkestől, mert annyuk nem követné, s annyuk nélkül elvesznének.

Hanem tudja mit kedves Margit? majd előbb meg fogjuk az anyát, s aztán elhozzuk a fészket.«

» Oh! édes tiszteletes ur! - ha ezt meg lehetne tenni !«

» Talán meglehet, hanem addig ne igen járjon az urasági kertben, nehogy ez vezesse nyomra az uj kertészt.«

» Nem járok.

Hanem mit fognak gondolni az én kis madaraim, ha nem látnak? - azt fogják hinni, hogy elhagytam őket !«

» Kedves gyermek! majd én megmondom nekik, hogy mindig rájuk gondol.

Tudok ám én madárnyelven is beszélni.«

Az öreg kasznár haragos gondolatai közt is elmosolyogta magát.

Arra a madárnyelvre gondolt, melyet a »jó madarak« szoktak egymással beszélni.

Margit még egyszer megköszönte szives segélyét a tiszteletes urnak, s a konyhába sietett.

A tiszteletes ur kezet nyujtott az öreg kasznárnak, s bucsuközben igy szólt: »Nem is tudják micsoda kincs az a kis leány a maguk házában !«

Az öreg kasznár rámondta: »dehogy nem tudjuk.

Csakhogy szegény kincs !«

A tiszteletes urat bántotta ez a megjegyzés, de nem felelt rá.

Megemelte kalapját, s eltávozott.

Másnap csakugyan megérkeztek az uraságok.

Egyszerre érkeztek meg valamennyien.

Rózsay Félix Adél grófnőt vezette föl a szőnyeges lépcsőkön Viktor vezette Clarisset, s Frigyes együtt haladt Oszkárral, a ki az egész uton néma, szótalan volt.

Különben nem is igen intéztek hozzá más kérdést mint azt, hogy talán beteg? mi baja?

- Oszkár mindezen figyelmes kérdésekre csak fejével intette, hogy semmi baja sincs .

Egyébiránt, ha lett volna is: baja, ez az uri társaságra nézve alig ha lett volna baj.

Adél grófné el volt ragadtatva a kastély, a kert és az uradalom nagyszerüsége felett, s Rózsay Félix nem tudott hova lenni a dicsekvéstől és a hiuságtól.

Eközben magas vendégei közt épp oly szerepet játszott, mintha komornyikjuk lenne.

Éjjel a boldog izgatottságtól aludni sem tudott, s az a gondolat, hogy az ő fia nemsokára egy grófkisasszonyt fog nőül venni, már kora hajnalkor fölverte.

A mint kilépett a terassera, ott találta Oszkárt, a kit szintén az a gondolat nem hagyott aludni, hogy nemsokára egy grófkisasszonyt kell nőül vennie.

A nap fölkeltét nézte, és halványsága ijesztő ellentétet képezett a piruló keleti ég biboros arczával.

Rózsay alig hogy észrevette fiát e szavakkal sietett feléje:

» És te még most sem vagy szerelmes menyasszonyodba abba az enni való, s minden szépséget fölül muló, bájos kis mosolygó papagályba ?«

Oszkár fölrezzent, s komoran felelte:

» Sajnálom őt épen, mint enmagamat !«

» Pedig épen nem sajnálni való! - veled együtt édes Oszkár.«

» Clariss Viktort szereti; elpirulunk mind a ketten, ha egymás szemébe nézünk.

Azért kerüljük egymást.«

» Hát miért nem hóditod meg szivét, ha már a keze a tied?

Nem vagy -e te elegáns, fess , és okos fiu?

Nem vagy -e százszor különb legény, mind az a vékony lábu, s vékony pénzü bárócska, he ?«

» Oh! atyám vessünk véget e kinzó, és erkölcstelen játéknak!

Ne kivánd, hogy őrültté legyek.«

» Majd bizony véget vetni, mikor oly szépen halad.

Szavamat adtam, - erről több szó már nem lehet.«

» Nem látod be vendégeink pár órai itt időzéséből, hogy mi köztünk áthidalhatlan széles és mély árok fekszik?

Ők nem rokonszenveznek velünk, s csak alanti eszköznek tekintenek !«

» Annál nagyobb lesz a mi győzelmünk fölöttük !«

» Tegnap egy óra hosszat társalogtak Fricziről, Stefiről, Mukiról, kutyáról, lóról , balletről, - holott tudták, hogy egyikőjükhöz sincs szerencsénk.«

» Van joguk hinni, hogy rövid idő alatt jó pajtásai leszünk a sociétás minden Friczijének, Mukijának, Stefijének.«

» Nem vágyom e szerencsére.«

» Pedig a mai világ csak azokat tartja nagyra, a kik velük esznek egy tálból.

Általuk még miniszter is lehetsz.«

» Igen, ha a parlament kocsisokból, lovászokból állana.«

» Oh!

Magyarországon ez sem lehetetlen.«

» S nem volna -e szebb ha vagyonunkat, befolyásunkat arra forditanék, hogy ez lehetetlen legyen?

Tőlünk függ, hogy nevünket tisztelve s áldva ejtsék ki!

- Az az ut, melyen te haladsz, gunyra s gyülöletre vezet.«

» Ellenkezőleg! az emberek földig hajolnak előttem !«

» De magokban elitélnek.«

» Ezzel nem törődöm.

Néhány év mulva mindenki természetesnek fogja találni, s nem lesz senki a ki hinné, hogy valaha demokraták voltunk.

A világ ellenez minden uj helyzetet, de ha létre jön az, rögtön belenyugszik.«

» Oh! atyám, érzem én annak magasztosságát, ha a fia föláldozza magát atyjáért.

De hidd el, a mi helyzetünkben ez nem magasztos.«

» Rövid idő mulva - meglásd - máskép beszélsz.

Csak egyszer megismerd az előkelő életet: szeresd meg időtöltéseit, - ismerd meg kiváló egyéneit!

Meglásd, áldani fogod atyádat!

Itt minden rendkivüli, minden genialis, - noch nie da gewesen!

De sietek.

- Trenirozom magamat a lóversenyre.«

» Ez bohócz vonás már a te korodban !«

» Eh! a societasban nem létezik semmiféle kor.

Itt vén ember lehet az, a ki 20 éves , és fiatal ember, a ki 70 éves.

Ki hogy birja!

Mióta trenirozom magam, legalább 10 fonttal soványodtam: vagyis tiz mértfölddel távoztam a gutaütéstől.

Ugy -e szellemdusan fejeztem ki?

Oszkár! ha te Clarisset meg nem hóditod minél hamarább, én magam fogok neki udvarolni !«

» És nőül veszed ?«

» Azt nem; hanem - ugy -e már féltékeny vagy ?«

» Féltelek Viktortól; a ki bizonyosan nem türné, hogy Clarissenak udvarolj.

Azt is rosz szemmel nézi ha én közeledem felé, - pedig lásd én Clarissenak csak férje leszek !«

» Rossz szemmel nézi? hehe! tudja hogy veszedelmes vagy!

Rád nézve ez hizelgő.«

» Az igaz, hogy geniális situatió.«

» Hát még a többi!

- Ah!

Oszkár! te a legszerencsésebb kópé vagy a világon!

- És mindezt nekem köszönheted!

- Pá! pá!

- Ah! mily finoman tudod magadat meghajtani!

- Az isten is aristokratának teremtett !«

Az ellentét, apa és fiu közt alig tünhetett ki jobban, mint Rózsay és fia közt e párbeszéd alatt.

Ha Oszkár vonásról vonásra ugyanaz lett volna, mint az apja, mégis egészen idegenné tette volna őt Rózsayval szemben az a jellem, mely Oszkár arczán visszatükröződött.

Természet csodája, hogy apa a saját gyermekében ennyire megtagadhassa önmagát.

Vajha Oszkár is ennyire megtagadhatta volna apját!

- De nem tagadhatta meg.

Bármily nyomorultnak érezte is sorsát, nem volt képes kiszakitani magát a gyermeki szeretet lánczaiból.

Lehetetlennek érezte, hogy ő valaha kibékülhessen e ráerőszakolt világgal, de vágyai, eszményei, s akaratereje, mind a hamleti habozásban enyésztek el.

Mert bármire akarta elhatározni magát, érezte, hogy apjának - ki egészen beleélte magát e helyzetbe - talán életkedvét metszené ketté .

Hiába hivta segélyül a bölcsészetet, hiába a morált, mely a gyermeknek is ad jogot az apával szemben, mindez nem nyujtott neki szilárd pontot, melyben megfogódzhatott volna.

- Hiába kért levélben mindennap tanácsot keresztapjától Somkövytől, az mindig azt felelte: »nem szabad, hogy atyád akarata ellen izgassalak.«

De az a különös, hogy bármennyire segély nélkül, s elhagyatva érezte is magát Oszkár, mégis a legkinosabb pillapataiban sem tudta elhinni, hogy az a mire őt apja kényszeriti megtörténhessék .

E reménykedés forrása talán az az elszántság volt, mely az emberi szivben csak az utolsó pillanatban szokott fölébredni, de olyankor aztán születése pillanatában már óriássá nő fel.

Lélekbuvár előtt alig lehet érdekesebb feladat, mint kikutatni az okokat, melyek a benső ellentétet, Rózsay Félix és fia Oszkár közt előidézték.

De ha valaki ezt a körülmények ismeretével vizsgálja, a legegyszerübb uton nyitjára akadhat.

Oszkár édes annyától örökölte nemes, önfeláldozó szinte a rajongásra hajlandó természetét, s ezt az anyagot a nevelés benyomásai gyurták olyanná, a mivé lett.

E benyomások szabadon müködhettek, mert Rózsay minél kevesebbet törődött a nevelés részleteivel.

Mikor fia megszületett, az apa csak egy dologgal volt tisztában: azzal, hogy fiából olyan embert farag, a kire senki se mondhassa el, hogy vérében egy csepp zsidó vér is maradt.

Minden hitehagyott igy gondolkodik, s igy érez.

És ezt a czélját annál inkább elérhette Rózsay fiával, mert Oszkárban csakugyan nem volt egy csöppnyi zsidó vér sem.

Sőt ha lett volna, a későbbi körülmények által még az is elpárolgott volna belőle.

Nevelői református theológusok voltak, kik eleve beléoltották a puritán természetet.

Aztán keresztapja befolyása alá került, a ki lassankint kiirtott belőle minden hajlamot a hiuságra és a léhaságra.

Korai értelemmel ismerte fel a szépet a müvészetekben, s eszményitő erejét, kellő itélettel párositva átvitte a mindennapi életbe.

Mint gyermek sohasem társalgott nála fiatalabbikkal.

Sohasem gunyolták vásott kölykök, s nem izgatták föl gyermekszivében sem a bosszuvágyat, sem az irigységet .

Később mindkettő elvesztette uralmát kedélye fölött, s már mint ifju tudott magának világnézetet teremteni, mely csak az erényt tudta szeretni, és csak a munkát tudta becsülni.

Az öreg Rózsaynak igaza volt abban, hogy Oszkárt az isten is aristocratának teremtette.

Csakhogy nem pénzaristocratának, hanem szellemaristocratának.

Egészen az utolsó időig nem volt Oszkárnak sejtelme sem apjának óriási vagyonáról.

És mikor az öreg Rózsay dicsekedve számlálta el fia előtt millióit, Oszkár ajkán finom gunymosoly lebbent el.

És mikor az öreg Rózsay apai hiuságával gyönyörködött Oszkár férfi szépségében, ez Oszkárt szinte kellemetlenül érintette.

» Nem az én érdemem !« jegyzé meg pirulva.

» De az én érdemem !« harsogta Rózsay, és elbizottságtól kaczagott.

Nincs kétség, hogy Oszkár, amennyi testi és szellemi előnynyel meg volt áldva, ha akarta volna, meg tudta volna hóditani Clarisse szerelmét, s az érdekházasságot át tudta volna idomitani szerelmi frigygyé.

De Oszkár gyülölettel és megvetéssel gondolt arra a vásárra, melyet apja kötött, s nem volt ereje, hogy érzelmeit eltitkolja.

Azért csak a magányt kereste.

Minduntalan megszökött a társaságból, s Clarisse körül a tért egészen Viktornak engedte át.

Aztán rendesen a park legsürübb helyeit kereste föl , nehogy ha keresik ráakadjanak.

No! a hol ilyen a vőlegény, ott házasság bajosan lesz ! - mondogatta egy pár vén cseléd.

De hisz itt nem is házasságról volt szó, csak egy közönséges üzletről.

S a hol a pénz beszél, ott hallgasson a sziv.

Nem kellett valami különösen éles szem ahhoz, hogy fölfedezzék Oszkár modorában a folytonos tiltakozást az ellen, a mibe hallgatag beleegyezni látszott.

Észre is vette ezt Adél grófné, de nem aggódott miatta.

Sőt némileg örült rajta.

Mert kedvesebb volt előtte egy olyan vő, a ki annak örül, ha minél több időt tölthet a feleségétől távol , mint egy olyan vő, a ki folyvást a nyakukon ülne.

Hanem azért mégis szükségesnek látta az óvatosságot, és sohasem mulasztotta el figyelmeztetni Frigyest és Viktort , hogy Oszkárt tulságosan el ne hanyagolják.

Egy napon, éppen az Oszkár magányos merengései alatt, különös eset történt.

Oszkár, a mint a kastély közelében rejté el magát, és bár nyitott könyv volt előtte , lelke nem abból, hanem a természet könyvéből olvasott, egyszerre csak szivrázó segély kiáltásokat hallott.

» Ki kér itt segélyt rajtam kivül ?« szólt és izgatottan fölpattant, figyelve, hogy mely irányból jön a kiáltás?

Egész teste remegni kezdett, de nem az ijedtségtől sem a félelemtől, hanem attól a szenvedélytől, mely csak nemes szivekben él, s mely saját magával nem törődve, képes vészbe, halálba rohanni, ha ki van hiva a kétségbeesés segélykiáltása által arra , hogy büntessen vagy védelmezzen.

Remegett a dühtől, mert azt képzelte, hogy egy gyönge ártatlan lény szenved, egy szivtelen támadó keze alatt.

És ilyen perczekben a képzelődés borzasztó erővel és sebességgel müködik.

És a megtorlás vágyát oly magas fokra csigázza, hogy még gyönge lelkü emberek is gyilkolni képesek ily helyzetekben .

Körülnézett, mint egy himoroszlán, ha nőstényének vészkiáltását, s kölykeinek jajsikoltásait hallja meg.

Sörénye fölborzadt, öklei összeszorultak, s villámgyorsan futott abba az irányba, hol a segélykiáltás hangzott.

» Ne ölje meg!

Kegyelmezzen !« e siró szavakat hallotta még Oszkár mielőtt látott volna valamit.

E pillanatban e nemes kedélyü ifju már fenevadhoz hasonlitott.

Még egy ugrás és a keresett szinhelyen volt .

Egy árnyas lugas közepén, sötét és sürü bokrok aljában egy angyali szépségü leány kulcsolta két szép kezét egy nyers szavu, dühtől és kegyetlen kárörömtől eltorzult férfi balkarja körül, mintha akadályozni akarta volna valamiben, mialatt a szivtelen férfi durván taszitotta el magától a leányt, ugy hogy az csaknem a földre rogyott, s jobb kezével, melyben egy fagereblyét tartott kiméletlenül leszórt a bokor közül egy fészket, melyben apró madarak ültek, s kiket az anyamadár szárnyainak őrülten gyors verdeséseivel, és keserves csicsergéssel védelmezett.

A gereblye ütés először az anya madarat sujtotta le, aztán a fészket, melyből a még tollatlan kicsinyek élettelenül hömpölyögtek a porondra.

De e pillanatban a durva ember is csaknem a földön hevert , mert oly iszonyu ökölcsapást kapott a fején, hogy megszédült, és hogy földre nem esett, az okozta, hogy a következő szempillantásban egy vas kéz (ugyanaz, mely megütötte) ragadta meg gallérját, s eszméletre rázta oly erővel, hogy csaknem a levegőbe emelte.

Oszkár volt.

Szeme alja megkékült, arcza viaszsárga volt, ajka szederjes, és hangja rekedt.

» Mit tettél nyomorult ?« szólt és rázta a kezében tartott embert, a ki az uradalom főkertésze volt.

De mit bánta ezt Oszkár? megrázta volna ő a török császárt is, ha az lett volna a kezében.

A leány, a mint váratlanul megjelenni látta Oszkárt , összerezzent, s bár szemeiből még könnyei folytak, mégis arczát egyszerre oly bájos pir futotta végig, hogy Oszkár égni érezte fagyott vérét.

Oly szép volt e leány, hogy szépségének üdesége még a fájdalom körmei közt sem veszett el, mozdulatainak plastikai báját még a kétségbeesés sem zavarta meg.

Tekintete egyszerre tükrözte vissza siró fájdalmát, s piruló szemérmét, még jajszava vádolt, s már hallgatása védekezett.

Mesés torlódása a szivet elkábitó szépség, és jóság hatalmának!

Tündéri játék, mely sokkal gyorsabban szórja a meglepőt, mintsem a megfejtés utól érhetné a benyomásokat.

Oszkár e jelenet hatása alatt, bár a felindulás extasisában ment oda, a következő perczben már csak gépiesen szoritotta kezével a kertész gallérját , tekintete a leányra tapadt, s meg volt igézve.

Aztán igy szólitotta meg a leányt: »Oh! szóljon mi történt, mert kegyeddel kell könnyeznem, s nem tudom miért?

Miért hivott segélyül, ha nem mondja meg miben segitsem ?«

A kertész ijedtségtől és tehetetlen dühtől elvörösödve, bele akart vágni, de Oszkár - ki még még mindig kezében tartá, - egy tekintetével hallgatást parancsolt.

A leány földre sütötte szemeit, s remegő hangon suttogta: »Bocsánat! az első fájdalom elkábitott.

Nem tudtam mit cselekszem.«

S indult, hogy eltávozzék.

De Oszkár nem ereszté.

Hirtelen eldobva magától megkinzott foglyát, a leány után sietett, s gyöngéden megfogta jobb kezét, mely könytől nedves kendőjét szoritotta .

Aztán végtelen gyöngédséggel, melyben benne volt szeretet, részvét, vigasztalás, igy kiáltott fel: »Nem, nem bocsátom el, mig fájdalma okát ki nem tárja :«

A leány még mindig lesütő szemeit, s felsohajtott:

» Most már ugy is vége! most már nem segithet többé.«

» Ugy -e madarait siratja ?«

» Azokat.

Ők voltak minden örömeim.

Velük voltam este reggel, és boldogan csevegtünk .

Nem lakott e kertben senki, csak mi laktunk, s azt hivém, hogy enyém e kert, s e kertet madaramnak adhatom.

De jött e durva kertész, s kimondta kemény itéletét.

Azt hittem nem fog rátalálni, de rátalált.

Ma éppen abban a perczben értem ide, mikor le akarta szórni.

Sirva kértem, hogy ne bántsa, de azt felelte, hogy e fészek a kert tisztaságát rontja meg.

Én istenem! - mit ronthat egy szegény kis fészek ilyen nagy kertben? mit ronthat egy boldog énekes madár?

De hiába sirtam, ő nem irgalmazott .

Ekkor sikoltottam, s azt hiszem segélyt kiálték.

Csaknem a szivem repedt meg.«

Oszkár ugy el volt bájolva, ugy meg volt hatva a leány szavaitól, hogy nem tudta minő elégtételt adjon fájdalmának, s mikor izgatottságában a durva arczu kertészre tekintett, ujra föltámadt egész dühe, s mint villám csapott rá s kirántotta kezéből a gereblyét.

Nyilván le akarta ütni.

A leányka látta ezt, és megijedt e jelenettől.

» Ne bántsa! ne bántsa! ha szeret ne bántsa !« - kiáltá, s Oszkár eldobva a gereblyét , mintha egy régen keresett szót talált volna a leány felé fordult, s ezt kérdé tőle : » Ha szeretem -e ?«

Talán maga se tudta mit mondott.

Talán ő is csak olyan gépiesen kérdezte, mint a mily szándéktalanul kérte a leány.

De mindegy.

Kérés és kérdés összehangzott, s a felelet kimaradhatlan volt.

A leány észre vette magát és elfutott .

Oszkár utána.

A kertész vad gyülölettel, és bosszut lihegő arczczal nézett a távozók után s öklével megfenyegette őket.

Aztán szétnézett, maga körül, mintha a látható tárgyakból akarná összeszedni szétszórt gondolatait, s csak most akarna tisztába jönni azzal, hogy mi történt?

Hamar tisztába jött s rögtön, tisztogatni kezdett, közbe-közbe monologizálva.

» Ha szeret ne bántsa! - igy sipitott az a kis tücsök.

Bizony, tán neki köszönhetem , hogy agyon nem ütött?

- Ha szeret ne bántsa! - és ez a hosszu pernahajder rögtön utánna iramlott.

- Ilyen hamar? - hamar vége lesz.

- De hogy meg akart ütni, az bizonyos.

- Bárcsak megütött volna.

- Isten Jézus ucscse visszavágom.

- Vissza én!

- De nem is soká maradok én ennél a zsidóba ojtott jöttment uraságnál.

- Az öreg apám se szolgált jebuzeust.«

Igy monologizált a dühöngő kertész, föltéve magában azt is, hogy ezentul a kert tisztaságával csöppet sem fog törődni, - mikor egyszerre csak léptek zaja hangzott , és Frigyes gróf közeledett a lugashoz Viktor báróval, a ki láthatólag izgatott volt.

» Te valóban nevetséges ember vagy!

Szégyeld magad.

Oszkártól félteni Clarisst !«

- Szólt Frigyes gunyosan.

» Van rá okom.

Oszkár hidegsége ingerli Clarisst, - bántja hiuságát, s már vettem észre hogy Oszkárral kaczérkodik.«

- Felelte Viktor szenvedélyesen.

» Nevetséges ember!

- Hisz Oszkár férje lesz.«

» Annál kevésbbé volna szabad kaczérkodnia véle.«

» Pompás elmélet !«

» Ez az ut szerelemre vezet, - s akkor én veszve vagyok !«

Frigyesnek ötlete villant s igy kiáltott:

» Le kell járni Oszkárt Clariss előtt.«

» De hogyan, mikor esze több, mint mindnyájunknak összevéve.«

» Oh! tudják is a nők érteni s méltányolni a férfi eszét!

Tánczolj szebben, lovagolj delibben, lőjj jobban, vivjál ügyesebben, öltözködjél elegánsabban mint Oszkár: s nincs oly nő, a ki néked ne nyujtaná a pálmát.«

» Ah! ez pompás gondolat! a nők előtt fogunk vivni.

Éreznie kell, hogy élete a kezemben van !«

Ekkor Frigyes meglátta a kertészt, s rákiáltott:

» Hát kend mit keres itt ?«

» Oszkár urfival volt dolgom itt; osztán pedig elszaladt egy fehér cseléd után.«

» Hoho! hát ilyenhez is ért ?«

» Ki volt a fehér cseléd? valami szobacziczus ?«

» Nem.

Margit volt a kasznárkisasszony.«

» Szép ?«

» Kinek milyen! ugy láttam, hogy Oszkár urfinak elég szép.«

» Mehet kend.«

A kertész elment, s ők tovább folytatták beszélgetésüket, de csakhamar közelegtek a hölgyek, és Clarisse egy édes üdvözlettel kibékitette Viktort.

De Oszkárt ez nap egészen estig nem látták.

Frigyes elmondta a mit a kertésztől hallott, s kaczagtak a fölött, hogy még Oszkár is kalandot üz.

Tréfának vették, s nem tulajdonitottak a dolognak semmi fontosságot.

Sőt Adél grófné örült, hogy Oszkár ehhez is ért.

Legalább nem ül majd folyvást a felesége mellett.

De Rózsayt boszantani kezdte Oszkár távolléte, s e bosszusága este még nagyobbra vált, mert este Oszkár oly daczos gőggel jelent meg a magas társaságban, hogy egy fejjel volt nagyobb valamennyinél, s aztán mikor a hölgyek és urak, udvarias viszonzásul elkezdték Oszkárt szokás szerint ignorálni, Oszkár szó nélkül fölkerekedett és köszönés nélkül elment.

Oszkár tüntető eltávozása föltünést keltett a magas társaságban, és Rózsay szándékos illetlenséget látva benne, vörös lett a haragtól.

Az első perczben ő is annyira frappirozva volt, hogy nem tudta mit tegyen, - utóbb valami ürügyet keresett, hogy ő is eltávozhassék, és azonnal Oszkár szobájába sietett, hogy fiát rendre utasitsa.

De Oszkárt nem találta szobájában.

Kénytelen volt visszatérni, s másnapra halasztani a megrovást és kiegyenlitést.

De az egész éjét nyugtalanul tölté.

» Ez a fiu erősen a fejébe vett valamit !« ez volt fejében az uralkodó gondolat.

» Még valami bolondot képes elkövetni.

Csinyján kell vele bánni.«

S alig várta a reggelt, hogy ujra fölkeresse Oszkárt, ki már akkor egészen felöltözve ült az erkélyen, s fejét könyökére hajtva merengett.

Rózsay az Oszkár vállára ütött, s neheztelő arczot szinlelve, szemrehányólag tekintett reá.

Oszkár gyönge hangon köszönté: »Jó reggelt atyám !«

» Jót kivánsz és rosszat adsz.

Az egész éjet álmatlanul töltém a szégyen és bosszuság miatt.«

Szólt lassu hangon Rózsay.

» Az egész éjét ébren álmodoztam át a szégyen és a fájdalom miatt« felelte Oszkár.

» Bosszant a szégyen, melyet te ejtél rajtam.«

» Nekem fáj a szégyen, melyet te ejtél magadon.«

» Te megsértetted főuri vendégeinket.«

» Ők a gyalázatig sértenek mindkettőnket.«

» Ezt a te agyrémeid sugják beteg lelkednek.

Nem vagy hozzá szokva a főuri modorhoz .

Az a mi téged sértett, az a societásban a legnagyobb megtiszteltetés.

A kinél a mágnás elfeledkezik magáról, azt megtiszteli, mert annál otthon érzi magát: a kit megtisztel azt megsérti, mert lenézi.

Hanem te ugy viselted magad, mint egy szemérmes maitresse, a ki tisztességes társaságba kerül.

Minden kétes szót magára vesz, és minden által sértve érzi magát.«

» A hasonlat akkor lenne helyes, ha én már Szentkláray Clarisse férje volnék.«

» Hát mit akarsz tenni?

Tovább óhajtasz kéjelegni gőgös gorombaságaidon?

Azt akarod , hogy ők vadászszák kegyeidet? ők hunyászkodjanak előtted?

Ki vagy te, mi vagy te ? hogy igy fenhordod az orrodat?

Nagyapád még bőrkereskedő volt, én emeltelek oda, hogy grófokkal ehetsz egy tálból, s főuri családba házasodhatok.«

Fakadt ki Rózsay ideges haraggal.

Oszkár hidegen végig nézte atyját, s igy felelt:

» Vajha egészen tőlem függne, hogy ki és mi legyek.

Akkor büszkébben mondhatnál fiadnak, mint a hogy én most apámnak mondhatlak téged.

Akkor több volnék, mint most vagyok, mert nem kéne magam előtt pirulnom.

Nem volnék kitéve annak, hogy szememre vessék nagyapám mesterségét, származásom aljasságát.

Akkor nem volnék gunytárgya és hitvány játékszere az aristocatia salakjának.«

» Salakjának? - kérdé elámulva Rózsay - hát gróf Szentklárayné, gróf Alszeghy, báró Tenkey nem a legősibb családok ivadékai ?«

» Annál inkább salakjai az aristokratiának!

Mert miben tiszteletre méltó a név és az ősiség, ha nem abban, hogy az azokhoz kapcsolt kötelességeket hiven lerójják?

Miben rójják le ezek? miben szolgálnak a hazának és a társadalomnak?

Elpazarolják mindenüket léha élvezetekre, és nem szégyellik egy bőrkereskedő unokáját körükbe vonni, csak azért, mert az apja milliomos.

Kutyáik ugatása, lovaik nyeritése becsesebb előttük, mint azok összevéve, kik életüket az emberiség fölemelésére áldozzák föl.

Affectálnak, orrhangból beszélnek, s minden érdemüket szabóiknak és piperészeiknek köszönhetik.

Felsőbbségüket sértő modorral, s nemességüket nemtelen érzelmekkel fitogtatják.

Kinevetik a munkát, s vallást teremtenek a naplopásból.

A valódi mágnás érzi, hogy mágnás, de senkivel nem érezteti.

Ezek éreztetik, de nem érzik.

Ezért salakjai az aristocratiának.

Ezért gyülölöm őket, mint a hogy a valódi aristocratát tisztelem.

- S ha az aristocratiát nem tudnám másként képzelni, mint a hogy bennük látom, demagóg lennék vagy socialista.«

Rózsay ily tüzzel és határozottsággal hallva szónokolni Oszkárt, meghökkent, s egy perczre szinte hatalmába került fiának, aztán igy szólt:

» Jó, de föltéve, hogy mindez igaz, illett tőled, hogy köszönés nélkül faképnél hagytad a társaságot, s szobába vonultál ?«

» Nem illett.

Bevallom udvariatlanság volt, de éreztem, hogy ha maradok nagyobb sértést kell elkövetnem.

Vérem fölháborodott, nem tudtam uralkodni magamon.

Egy óra hosszat fecsegtek egymás közt Fricziről, Flicsiről, Stefiről, Mukiról, ennek a kutyájáról, annak a lováról a nélkül, hogy bennünket egy szóra méltattak volna.

S az bőszitett föl legjobban, hogy te mindezt oly szent áhitattal hallgattad, mintha Krisztus magyarázta volna a bibliát.«

Rózsay elpirult, de bosszuságában makacs lett.

» Engemet érdekelt, s ez a te gorombaságodat, melyért én vagyok felelős nem mentheti .

Menyasszonyodboz egy árva szót se szóltál.«

» Beszélt ő eleget a csipkéről, ruháról, festékről, skandalumokról.

Ezekhez pedig én nem értek, nem is akarok érteni soha.«

» Akkor gratulálok házaséletedbez.«

» Köszönöm atyám! vajha téged boldogithatna ugy, mint a hogy engem boldogtalanná tesz !

Vajha általa czélodat ugy elérhesd, a mint én a magamét elvesztettem.«

Rózsay sajnálni kezdte fiát, s hizelegve szólt: »Csak el ne taposd a hernyót, kecses pillangó lesz belőle.

Én is gondolkoztam valaha ugy mint te most, s te is fogsz valaha ugy gondolkozni, mint én most.

De addig is nincs szükség rá, hogy illetlenségeket kövess el.

Ha vendégeink fölkelnek, mentsd ki magad azzal, hogy hirtelen rosszul lettél.

Vágj mosolygó arczot, hogy el ne rémüljenek tőled.

Ma vadászat lesz, ott összebarátkoztok, s minden jó lesz.

De figyelmeztetlek, hogy ha nem viseled magadat udvariasan előttük összepirongatlak.

S aztán tedd zsebre a kettős szégyent, ha egygyel meg nem elégszel.«

» A szégyent zsebre rakni majd megtanulom tőled.«

» Én meg eleget költöttem rád, hogy a jó nevelést elvárhassam tőled.«

» O! ha pénzbe megy, leszek finom; csak aztán finomságomat nagyobb sértésnek ne vegyék, mint vették gorombaságomat.«

» O! nem fogtok összeveszni.

Ők a te finom sértéseidet, sértő finomsággal fogják parirozni.

Csak megálld a helyedet, s nevetségessé ne válj.«

» Ha eddig nem váltam nevetségessé, már ezután csak siralmassá válhatok.«

» Kilencz óra, talán már ébren vannak, sietek intézkedni.

Apropos ma dől el, mikor lesz a jegyváltás.

A gyürük már megérkeztek.«

» Nagy hajlandóságom volna a jegygyürüt fülembe akasztani.«

» Ha fülekkel kezded, szarvakon végzed.«

» Ugy van.

Ha egy bőrkereskedő unokája gróf kisasszonyt vesz nőül, az bizonyosan gondoskodni fog arról, hogy gyermekének ne vethessék szemére szépapja mesterségét.«

» Ej! - hagyd a multat.

- A dynastia nálam kezdődik.

Ezt mondta Napoleon.«

» S nálam végződik, ezt mondom én.

De siess atyám, mert már ébren vannak, s nagyon meg lesznek sértve, ha kijövet az inassal találkoznak s nem te veled.«

» Igazad van.

Ne feledd a mit mondtam« szólt Rózsay, s erélyt és határozottságot szinlelve eltávozott, pedig magában még inkább eltünődött azon, hogy ez a fiu tervel valamit, »de - tette hozzá gondolatában - sarkában leszek.«

Oszkár egyedül maradt s igy sóhajtott fel: »Mily szép a világ! mint csábitja a lélek vágyait, a kebel szenvedélyeit, büvös ölelkezésre az örök természet!

- Mily boldogságot tár elénk minden, a mi jogot nyer, jogot nem követelve, s kötelességet teljesit kényszerüség nélkül.

Ó! és én ki vagyok taszitva a természet bölcsészetének e szentélyéből; gyermeki szeretetemmel, s önzetlenségemmel kell magamra gyujtanom ezt a hideg poklot, hogy benne elégjek!

Mily keveset kértem, hogy mindent nyerjek, s mily sokat kaptam, hogy mindent elveszitsek!

Szegény apának gazdag fia akartam lenni, s gazdag apának szegény fia lettem.

- De nem! nem történhetik meg! - nem szabad megtörténnie!

Érzem, hogy bensőmnek minden ize lázadozni kezd, és nincs erőm az ellenállásra: Oh!

Margit! - talán a végzet vezetett elém !«

Oszkár ezután lázas sietséggel (mintha félt volna, hogy az az elhatározás, mely lelkében most fogamzott, eltalálhat gyöngülni benne) szobájába sietett, a szoba ajtót magára kulcsolta, és levelet irt.

Látszott a papirról, melyet maga elé tett, hogy levelét csak rövidre akarja szabni, de a sietség, mely hajtotta, oly nagy volt, hogy » nem volt ideje röviden irni.«

A levélpapirok egymás után teltek meg, - s nagy csomó gyült össze, mig végre elkészült.

Ujra végig olvasta a mit irt.

Aztán bepecsételte, s ráirta a czimet.

A levél Somkövy Albertnek szólt, s Oszkár maga akarta postára vinni .

De már mikor a szobájából kilépett, elfogta a habozás, hogy vajjon postára tegye -e ?

Ilyen habozás, kétely és aggály fogja el a legbátrabb, s legerősebb idegzetü embert is, mikor egész életét egyetlen egy kártyára teszi fel.

Ez a levél ilyen egyetlen egy, és utolsó kártya lehetett.

Habozása közben megint bejárta a kert legtávolabb rejtekeit.

Majd eltünt a kertből , és nem tudta senki hova megy.

Eközben a kert ama részében, mely az istállók közelében feküdt nagy és vig kaczagás zavarta meg a természet csendjét.

Rózsay Félix, hogy sportsmanné képezze magát, ez nap vette a 12-ik »Schwitzet «, ami annyit tesz, hogy az embert gyapottal kibélelt zsákokba varrják, miközben - mint az eszkimónak, - csak a lábai maradnak szabadon, aztán a legképtelenebb ugrálásra, és gyorsfutásokra kényszeritik a forró napon.

Ugy hogy a verejtéktől, mely az egész testből patak módra csorog, szinte uszik az ember a maga pólyáiban.

Ily módon fogy aztán a testből a zsir és a hus, és igy állhat elő a »szükséges soványság «, mely nélkül a sportsman nem versenyképes.

Frigyes gróf és Viktor báró, kik Rózsaytól előre megkövetelték, hogy a sportsmani erények által igazolja a kaszinói választást, valóságos juxot üztek Rózsay soványitásából.

Az izzasztásnál mindig személyesen voltak jelen, s ők segédkeztek mr .

Boxnak (a leggorombább angol jockeynek) a bepólyáztatásnál.

És mindannyiszor majd halálra nevették magukat, valahányszor Rózsayt a legképtelenebb bakugrásokra kényszeritették.

E mulatság hire a hölgyekhez is eljutván, Adél és Clarisse olthatatlan vágyat éreztek arra, hogy egy ily soványitási jelenetnek ők is tanui lehessenek, s Frigyes megigérte nekik, hogy egyszer megszerzi nekik is ezt a colossális látványt, s utasitotta őket, hogy hol és mikor jelenjenek meg észrevétlenül a kertben.

Az nap Rózsay, Oszkár rejtélyes magaviselete fölött töprenkedve, nem igen volt hajlandó a szokásos izzasztásra, de Frigyes, mivel épp akkorára rendelte a kertbe a hölgyeket, a legnagyobb erélylyel forcierozta a bepakoltatást.

Mr. Box gorombasága már fenyegetővé vált.

Végre megragadták Rózsayt mindhárman és bepakolták.

» Gyönyörü Schwitz!

- 36 foknyi hőség kerül ki belőle !« lelkesedett elfojtott nevetéssel Viktor.

» Ma egy font apasztás.«

Dörmögte Box, erősen rászoritva a szijjakat.

Hiába erősitette Rózsay, hogy ma nincs rá kedve, a válasz az volt, hogy annál erősebben fog izzadni.

Végre elkészültek, s Rózsay kinek még eddig sohasem jutott eszébe elgondolkozni a fölött, hogy főrangu barátai, talán tulságosan is visszaélnek az ő engedékenységével, most egy nevetségesen szomoru pillantást vetve önmagára, igy sóhajtott fel: »Csak az isten most erre ne hozná a fiamat !«

És ekkor elkezdődött a trainning.

Kergették, ugrasztották, s ha nem akart parirozni , a vékony nádvesszővel megcsiklándozták lábikráit.

Eközben folyvást vicczeltek és kaczagtak.

És a kaczagásba ezuttal női hangok is vegyűltek, mert Adél és Clarisse csakugyan megjelentek a szokott helyen, s Adél grófnénak az volt az első megjegyzése , hogy »ha ezt Muki látná, menten főbe lőné magát nevettében.«

Rózsay kimerülten rogyott össze, és részvétre gerjesztő megszégyenültséggel kérdé : » Hölgyeim, nemde mulattató alak vagyok ?«

Mire keserü mosolylyal tette hozzá: »Ha még öt perczig igy maradok, halva született sportsman leszek.«

» Szabaditsátok ki kérlek !« - szólt folyvást kaczagva Adél grófné »pompás! - igazán a fuldoklásig izzad !«

» Vizbe ful a szárazon !« mondá Clarisse, és tapsolt mint valami czirkusi előadásnak.

Rózsayt kipakolták, és ezt ő igazán hálás arczczal köszönte meg.

Aztán engedelmet kért az átöltözésre, s eltávozott.

A többiek, mikor együtt maradtak ujra kezdték a kaczagást, s Viktor diadalmasan kérdé, a nőktől: »mondhatják -e hogy nem tudunk kellő szórakozásokról gondoskodni ?«

» De ti csak nem hiszitek, hogy Rózsay komolyan versenyezni fog ?«

» Dehogy hisszük! hisz lóra sem mer ülni !«

» Csak bolondot üzünk belőle !«

» Ah! nektek minden sikerül !«

» Várjatok csak! - szólt győzelemittasan Frigyes gróf, - most még a fiával kell egy fölséges juxot sceniroznunk !«

» Nos, és mi lesz az ?« kérdé mohó kiváncsisággal Clarisse.

» Vivni fogunk vele, hogy megmutassuk, hogy élete a mi kezünkben van !« szólt Viktor.

» Meg fogjuk nézni, - hangsulyozta Adél, - mert ezt a fiatal embert nem lesz kár megleczkéztetni.

Hogyan viselte magát tegnap is!

Botrány.«

Frigyes sarcastikus hangon jegyezte meg:

» Annyi bizonyos, hogy nem olyan bolond, mint az apja.

Meg van benne a paraszt gőg.

De majd kiverjük belőle.«

» Meg kivánta volna, hogy én udvaroljak neki !« szólt ajkát biggyesztve Clarisse.

» No még csak az kellene !« kiáltá Viktor, de mindjárt elboruló arczczal, s nyomott hangon kérdé Clarissetől: »miért ma ily szép, ily igéző ?«

Clarisset bántotta e kérdés, s haragosan fordult el Viktortól, kinek folytonos féltékenysége kinozta őt, s igy felelt: »Talán azt akarja, hogy izléstelen legyek ?«

» Tudna -e Oszkáron igy nevetni, mint az apján ?« kérdé tovább Viktor.

» Viktor maga megint kiállhatatlan !«

» Ah! napról napra jobban imádom !«

Nemsokára megjelent Rózsay, átöltözve.

De ruhájánál jobban ragyogott arcza.

» Jó reggelt szép hölgyeim! - jó ujságot hozok.«

» Nos ?« kérdék mindannyian.

» Táray gróf« -

Adél meghökkenve kérdé: »bátyám ?«

» Éppen most szállt le kocsijáról« végzé be Rózsay, ugy fogva föl a dolgot, hogy a büszke Táray gróf látogatása, a rokoni viszony anticipalását jelenti már.

» Mit akarhat ?« kérdé Adél elkomorodva.

» S nem sietünk üdvözletére ?« kérdé Rózsay csodálkozással.

Frigyes Adélhoz sugott: »Oldalad mellett maradjunk ?«

» Jobban szeretném ha eltávoznátok előle !« felelte Adél.

» Clarisse velünk jöhet ?«

» Menjen !«

Ekkor Frigyes szó nélkül karjára füzte Clarisset, kit Viktor is követett, s könnyü lépéssel mindhárman elfutottak.

Rózsay bámulva állt, nem értette a dolgot, de mielőtt fölvilágositást kérhetett volna, Adél grófné ráparancsolt: »Kérem nyujtsa karját, s keressük föl a grófot.«

Rózsay engedelmesen nyujtotta karját a grófnénak, de alig tehettek nehány lépést, már előttük állt gőgös és megvető arczczal Táray gróf.

Adél annyira zavarban volt, s annyira nem tudott uralkodni zavarán, hogy gépies udvariassággal igy köszönté bátyját:

» Isten hozott! ez kedves meglepetés !«

Táray komoran fogadta, s igy szólt:

» Nem olyan minőt te szereztél nekem.«

Igazi komikus benyomást tett eközben a hajlongó Rózsay, ki többször ismételte:

» A legnagyobb szerencse rám nézve« - de nem folytathatta, mert Táray, a ki nem nyujtott kezet Rózsaynak, rögtön belevágott:

» Bocsánat!

Ittlétemet nem tudhatom be látogatásnak.

Azonnal távoznom kell, s kérem engedje meg, hogy e rövid idő alatt gróf Szentkláraynéval tanuk nélkül társalogjak.«

Rózsay elhült, s mint egy lefőzött alak kénytelen kelletlenül felelte: »A házi gazda tartozik engedelmeskedni vendégének.«

S ezután elballagott.

A két testvér most szemtől szemben állt, de két halálos ellenség nem állhatott volna egymással szemben kevesebb szeretettel, mint ők.

» Csak röviden gróf ur.«

Kezdte Adél, s e hang elárulta, hogy jól tudja mi fog következni.

» Köszönöm, hogy e hangon szólit.

Ön tehát el akarja adni leányát Rózsaynak.«

» Nőül akarom adni Rózsay fiához.«

» Nekem semmi kifogásom nem lenne az ellen, ha ön leányát egy paraszt ember fiához adná, ha leánya szeretné őt, s a fiu becsületes apának gyermeke volna.

Szalonomba meg nem hivnám, de becsülném és szeretném őket; és ha meglátogatnának szivesen látnám , sőt magam is visszalátogatnám.

De nekem születésem kijelölte szerepemet a társadalomban és az államéletben, én betöltöm azt kötelességből, s nem előszeretetből.

S ha nem forogna fönt sem szükség sem czélszerüség arra, hogy aristokrata legyek, egy pillanatig sem takaródznám előjogaim ősi palástjába.

De ha nem lennék ilyen, ha silány népszerüség vadászatból játsznám is a demokratát, még akkor is, nem ugyan, mint gróf Táraynak, hanem mint az ön bátyjának jogom, sőt kötelességem volna beleszólani a botrányos kisérletbe, mely nemcsak az aristocratát sérti, hanem a becsületet, melyhez minden ember, rangkülönbség nélkül egyformán igényt tarthat.«

» Ön sérteget, s ezzel följogosit, hogy itt hagyjam.«

» Ám hagyjon itt, de én azt a mit el nem mondhattam, elhallgatni nem fogom.«

» Beszéljen hát, de aztán hallgasson ki engem is.«

» Ez a házasság becstelenség.

Mert ön nem csak leányát adja el pénzért, hanem eladja nevét, rokonságát.

Ön ezáltal jogot ád Rózsaynak megvetni a mi vérünket, melyből ön és leánya is sarjadzik.

Ön könnyelmü és bünös fényüzése által elpazarolta vagyonát, s most még mélyebbre sülyed szenvedélyeinél, azon eszközök által, melyekkel szenvedélyeinek élni akar.

A középosztály ép ugy megveti e vásárért Rózsayt, mint a hogy mi megvetjük érte önt.

Ha nem tudtok a világon büszkén, s becsülettel élni, ha leányod nem mehet férjhez szerelemből, menjetek kolostorba.«

» Köszönöm Hamlet, de nem megyünk.

Ha gazdag volnék, nem tenném azt a mit teszek, s hogy gazdag nem vagyok ti vagytok oka.

Mért plántáltok belénk oly szokásokat, oly szenvedélyeket melyek gazdagságot igényelnek?

Ha e szenvedélyeket megszoktuk, nem tudunk hozzá szokni a szegénységhez.

A pénzt elveszi a világ, s nem kérdi, hogy kitől jön? s szokásaink gyönyöreit pénzért megadja a világ, akármicsoda pénz az.

Belőlem az önzés beszél, de tebelőled is az.

Te azt akarod, hogy én áldozzam föl magamat érted , s mért ne akarhatnám én ugyanezt tőled?

Vagy mért nem veszi el közöletek valaki Clarisst?

Elegen vagytok gazdagok.

Miért vadásztok ti is parthiet?

Mért acceptáltok száz mesaliánset?

- Pénzért.

Ha a pénz előttetek kedves, előttem ne legyen az?

Nem vagyok jobb mint ti, de rosszabb se vagyok.«

» Leányodat nőül vette volna közülünk bárki, ha nem félne te tőled, s ha nem volna rosszul nevelve.«

» Nem ugy van, - az ok az, hogy szegény.

E szerencsétlenségét nagy kegyesen megbocsátjátok, de szerencséjét nem.

De miért vitázzunk tovább?

Nekem nincsenek éveim csak pillanataim.

Mit tehetek róla, hogy igy neveltetek?

Mit tehet arról Clariss , hogy máskép nem nevelhetem?

Az egész dolog nem bün, hanem szerencsétlenség ; helyrehozására nem erény kell, hanem szerencse.«

» Szójáték.

Mindenki tudja a valót, ön meggyalázza azt az osztályt, melyhez tartozik .

Ön nem csak saját gyermekével üz vásárt, hanem az egész arisztokratiával, s beláthatja, hogy nemcsak mint testvérének, hanem mint gróf Táraynak, jogom van elkövetni mindent, hogy megakadályozzam merényletét.«

» Hol veszi a jogot?

Nem önök hozták szokásba az érdek-házasságokat?

Nem az önök ősi nevei diszelegnek a szédelgő vállalatok czégérein?

Nem keveredtek önök össze a tőzsdék hiénáival?

Nem önök nyitották meg szalonjaikat a Rózsay-féle emberek előtt ?

Hol vették a jogot utjába állani annak, a ki csak az önök utján halad ?«

» Abból vesszük a jogot, hogy roppant különbség van a közt, ha valakit elfogadunk, s a közt, ha valakit befogadunk.

Mi elfogadtuk Rózsayt: de befogadni nem akarjuk.

S kijelentem önnek, hogy el vagyunk határozva demonstrálni ön ellen, ha szándékáról le nem mond.

És ha ön nem lép vissza, Rózsay fog visszalépni, mert neki az a czélja , hogy bejusson az arisztokracziába, nem pedig az, hogy számüzve lássa magát abból.

Nem képzelem őt oly vakmerőnek és esztelennek, hogy kihivni bátorkodjék az ország minden befolyásos családját.«

» Ah! fenyegetés? erőszak?

Most már csak azért is megmaradok szándékomnál.«

» Figyelmeztetem, hogy még nem késő.

Mindenki tudja, hogy Clarisse Viktort szereti .

Adja őt nőül Viktorhoz, s én 500,000 forintot biztositok neki nászhozományul.«

» Ennyi lesz nekünk egy félévi jövedelmünk.«

» Őrült asszony !«

» Az volnék, ha gyáván visszariadnék az ön ártatlan fenyegetéseire.

Mit árthat nekem az önök demonstratiója?

Egy félmilliót adok jótékony czélra, s a nemzet tapsol s ünnepli e házasságot.

Estélyeket adok, és ha önök demonstrálnak ellenem, megragadom a szellemi arisztokracziát, s az irodalom és müvészet fényével árnyat vetek az önök kocsisaira és jockeyira.

Önök guny tárgyai lesznek, engem pedig ünnepelni fognak .

Tessék megkezdeni!

Én elfogadom a harczot !« - szólt Adél, és gyorsan eltávozott , Tárayt egyedül hagyva.

Gróf Táray megkövülten állt, s ugy nézett távozó nővére után.

Vére, a mily lázban égett előbb, oly annyira megfagyottan veszteglett ereiben, látva nővérét lealjasodni oly mélyre, hova őt Táray képzelete nem tudta követni.

» Megállj !« kiáltá kétségbeesetten Adél után, de Adél nem állt meg.

Azután Táray mindkét kezét szivéhez szoritva igy sóhajtott fel: »Meg fog történni!

Oh! lehetetlen tulélnem!

Elbujdosom, vagy rosszabbat teszek !«

» Nem fog megtörténni gróf ur !« - kiáltá most egy határozott, férfias és csengő hang .

S előlépett a bokrok közül Oszkár.

» Ki ön ?« - kérdé Táray meglepetve, de nem tudva eltitkolni, hogy az ifjunak látása jól esik neki.

Az ifju, lángoló arczczal, de átszellemült tekintettel nézte Tárayt s igy szólt:

» Rózsay Oszkár vagyok, a ki nem fog szégyenére válni sem Táray grófnak, sem önmagának.«

» Ha szavainak nem hinnék, hinnem kellene arczának!

Miben lehetek segélyére ?«

Kérdé Táray.

» Távozzék gróf ur, aztán hallgasson, és bizzék bennem.«

» Fogadja el jobbomat! ön nemes ifju.«

» Nem bölcsőmben találtam a nemességet: de siromba magammal viszem.

Isten önnel.«

Táray meghatva távozott, s Oszkár azonnal a postára sietve sajátkezüleg adta föl az előbb irt levelet Somkövynek.

Ábrányi Kornél

Régi és uj nemesek : Eredeti regény

A kasznár leánya.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Ábrányi Kornél

Régi és uj nemesek : Eredeti regény

A kasznár leánya.