Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1930
Fejezet
22
Bekezdés
2039
Mondat
3909
Szó
38374
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
III. (LÁTTA A JÉZUSKÁT...)
Hát bizony volt izgalom a háznál.
Csaknem négy hét óta.
Kezdődött a Mikulással, akit jaj be nehezen vártak, Istenem!
Azaz hogy Ágnes már csak tettette az izgalmat, mert egy ebéd alatt - eléggé el nem ítélhető elővigyázatlanságból - elkottyantotta magát.
Ágnes ugyanis másodosztályú tanulója immár az intézetnek és igy nem lehet csodálkozni rajta, ha körülbelül mindent tud.
János azonban egészen más.
János fiam negyedfélesztendős mindössze s ezért kritika nélkül hisz el mindent , amit mondanak neki.
Sőt, továbbmegy s a hallott dolgokat még ki is szinesiti képtelen fantáziájával.
Igy például Mikulás-este előtt nyakrafőre erősitgette ( még a cselédnek is előadta legalább ötször ), hogy előző nap délután saját két szemével látta a Mikulás bácsit, amint éppen a házunk előtt csoszogott el a nagy ezüstbottal, szakálla a hasa közepéig ért le, a balkarján pedig nagy kosarat vitt.
Volt abban a kosárban sok minden: cukor, füge, szentjánoskenyér, mind-mind becsomagolva gondosan.
Az egyik csomagra, a legnagyobbra természetesen, ez volt ráirva piros ceruzával: »Komálomi Jánoszkáé «.
Még annyit, hogy Mikulás bácsi mögött a Krampusz settenkedett, két tömpe szarvával beledöfködött a levegőbe s egyik kezében virgácsot suhogtatott...
János legalább is igy látta őket.
Mikor aztán eljött a szorongvavárt este, kiderült, hogy Jánoskának csakugyan igaza volt: Mikulás bácsi nem feledkezett meg róla.
Mert volt ott az ablakban annyi minden, hogy nem lehet azt előszámlálni.
János, mikor a hálószoba kirakatablakához vezették, egyszerre riadtan bámult fel, aztán époly váratlanul előtörtek a könnyei és hulltak-hulltak sebesen az arcán, mialatt nem birt magával s ugrálni kezdett.
Mint egy apró mackó.
És negyedórába telt, mire le tudott csillapulni:
- Én láttam, mikol a Mikulász hoszta a szok ajándékokat...
Persze a fantáziáján keresztül látta.
De olyan mindegy az.
No, de az igazi gyötrelmek akkor kezdődtek csak: a karácsonyeste miatt való drukkolások.
János - minden átmenet nélkül - egyszerre jó gyerek lett.
Nem ellenkezett többé az anyjával s a nénjéhez is csupa megértéssel, mondhatni: tisztelettel közeledett.
Ez a szelid magatartása azért lepett meg bennünket is, mert alig öt nappal előbb még tettleg bántalmazta a nénjét.
Ugy történt, hogy a szobájukból egyszer csak nagy sivalkodás ütött ki hozzám.
Lecsaptam a tollat, mert fogalmam se volt, mi történhetett köztük?
Rányitok a szobájukra s elállt bennem a lélegzet ekkora lovagiatlanságra.
János ugyanis - noha éppen négy esztendővel fiatalabb - az Ágnes kisasszony hátán térdepelt s öklével döngette a hátát, mialatt a nénje szivszaggatóan rimánkodott neki:
- Eressz el, János!
Eressz el!
János, miközben paskolt, az indulattól remegve ismételhette:
- Mászkol isz elveszed a celuzámat?
Mászkol isz elveszed a celuzámat?
A kisasszony hátáról mindenekelőtt lehuztam a fiatalembert...
Egykettőre kiderült, hogy Ágnes - elnézésből - a maga egyik színes ceruzája helyett a Jánoséval talált rajzolni s mikor ezt János észrevette, kitört belőle minden őskegyetlenség.
Az ekszcesszust természetesen nyomban követte a megtorlás .
Magammal vittem a szobámba, ott először haptákba kellett állania az apja előtt s fejére olvastam számtalan megtévelyedését.
Egy arcizma se rándult.
A lecke után sarokba kellett térdepelni, ezúttal háttal a szobának.
Ott gubbasztott aztán, a megbánás legcsekélyebb jele nélkül.
Én az asztalhoz ültem, olvasni kezdtem, de egy-két perc mulva hallom, amint konokul suttog maga elé:
- Az én celuzámmal ne lajszoljon!
Ilyen előzmények után érthetőnek fogja találni mindenki, ha módfölött meglepett mindnyájunkat, mikor a karácsonyest közeledésére János teljesen megváltozott .
Még természete alapjaiban is.
Olyan jó fiu lett, hogy az már aggasztó volt.
Mindenekelőtt tulzott lovagiasságba csapott át, éppen a nénjével szemben .
Ágnesnek nem lehetett olyan kivánsága, amelyre azonnal ne vállalkozott volna .
Délutánonkint például háromszor is bejött az anyjához s vajas- vagy lekvároskenyeret kért.
Nemcsak magának, hanem Ágnesnek is, akiről azelőtt következetesen megfeledkezett minden alkalommal.
Annyira tulhajtotta az előzékenységet, hogy a vajas- vagy lekvároskenyérre vonatkozó instanciáját mindig a következő toldalékkal végezte:
- Ágneszkének nagyobb kenyelet adjál, mint nekem!
De voltak egyéb tünetek is, amelyekből napnál fényesebben kiviláglott, hogy a mennyországból rövidesen le fog jönni a Jézuska és ajándékot fog hozni a gyerekeknek.
De persze kizáróan azoknak, akik jól viselték magukat.
Ha például az édesanyja, himzőmunkával a kezében, leült a karosszékbe, János nyomban a sarokba trappolt, felkapta a zsámolyt s lihegve helyezte el a mamája lába alá.
S nem minden aggodalom nélkül kérdezte olyankor:
- Moszt mál jó gyelek vagyok, anyukám?
- Jó gyerek vagy, kisfiam, - felelt komolyan az édesanyja.
János megnyugodott s szippantott egyet az orrán.
Ehhez a szokatlan arányu javulási szándékhoz azonban járultak egyéb jelenségek is, amelyek rendkivüli izgalommal töltötték el Jánost.
Ilyenek voltak a Mikuláson kivül a Mackó bácsi és a Murkuláb.
Itt aztán kénytelen vagyok némi kitérőt tenni, mert különösen a Murkuláb behatóbb ecsetelése nélkül hiába beszélnék: senki sem értene meg.
A Mackó bácsit mindenki ismeri körülbelül.
Ott él a rengetegben, egy barlangban , felesége a Mackó néni, van egy körülbelül második-elemibe járó kislányuk, a Mackó Ágnes és ott hancúrozik a barlang körül mindennap a kisfiúk, aki nem lehet több negyedfélévesnél, természete szerint nagy betyár, mert gyakran nem hallgat a szüleire.
Neve: Mackó Jánoska.
Ezek már régebbi kebelbarátai Jánosnak, akikről minden este mesélni szoktam nekik az ágyban.
Karácsony előtt azonban, amikor minden szófogadó gyermek szivszakadva várja a Jézuskát, a Mackó-családról szóló szövevényes elbeszélésekbe csak belesodródott valahogy a Murkuláb is.
Ez a Murkuláb nem hétköznapi alak.
Körülbelül egy esztendő óta ismerős a családban s a nevét is János adta.
Vagy egy évvel ezelőtt ugyanis a kéményseprőt pillantotta meg János az udvarunkon.
Abban a szempillantásban mögém bujt s remegő hangon suttogta maga elé:
- Ott van a Mujtujáb...
Igy kapta Murkuláb a nevét, azóta azonban nagy metamorfózison ment át a kéményseprő-külsőből.
János, azóta felruházta apró szarvakkal, hosszú, lompos szőrrel, a szeme mindig forog s állitólag látta is egyszer valahol és megfigyelte, hogy hosszú fekete fogak lógnak ki a szájából.
Hát igy fest külsőre a Murkuláb.
Mivel az egész Mackó-család csupa jólelkü mackóból áll, csak természetes, hogy a Murkuláb annál ádázabb lelkületü egyéniség.
Valóságos ördög, aki el akarja vinni egy zsákba a makrancos kisfiukat.
A zsák a hátáról fityeg le a Murkulábnak.
A karácsonyelőtti izgalmas hetekben, mialatt Mackóékról folyt kettőnk között a szóbeszéd (a két Mackó gyereknek bizonyára sok ajándékot fog vinni a Jézuska ) , egyszerre csak azzal állt elém János:
- A Maszkó báci mit cinál, ha meglátja a Mulkulábot?
Mackó bácsi olyankor természetesen fokossal kergeti a Murkulábot, aki halálos ijedtségben menekül előle.
Ebből a fordulatból egészen uj meserészek kerekednek aztán, amelyek végül is odafejlődnek, hogy a csupajóság Mackó-familiával ellentétben a Murkuláb a legmihasznább teremtés, akinek semmit sem hoz karácsonyra a Jézuska.
Ez a kijelentésem nagy elégtétellel töltötte el Jánost.
Megnyugtatott, hogy ő a legjobb gyerek marad ezentul, örült, hogy Murkuláb ajándék nélkül marad a Szent Estén s tágranyilt szemmel és hálával adózott a Mackó bácsinak, aki , valahányszor az erdei barlang tájára került a Murkuláb s aziránt érdeklődött , hol van Komálomi Jánoszka, a rézfokossal nyomban üldözni kezdte a Murkulábot.
János lángragyult fantáziával hallgatta elbeszélésem épületes és tanulságos konkluzióit s aztán ő is mesélni kezdett.
Hogy egyszer egyedül járt az erdőben ( mármint János) s a saját két szemével látta, amint Mackó bácsi fokossal paskolta a Murkulábot s igen jajgatott a Murkuláb, mert akkor már vér jött a fejéből.
Ezek a mesék, igazság szerint, annyi célt szolgáltak mindössze, hogy János figyelmét eltereljük a Jézuskáról.
Mert a karácsonyi ajándékok dolga napról-napra inkább gyötörte.
Egy este aztán, alighogy befejeztem a Mackó bácsi meg a Murkuláb ujabb találkozásáról szóló mondanivalóimat, egy mélységeset sóhajtott:
- Jaj Isztenem, mikol jön mál a Jézuszka?
Mivel pedig körülbelül sejtegetni kezdi már, hogy a szó elrepül s csak az a biztos, amit leir az ember, ő is mindjárt képeslapot és ceruzát kért, ott helyben (az ágyban) teleirta krikszkrakszokkal, amelyek értelme az volt, hogy hozzon neki a Jézuska piros autót, piros motorbiciklit, piros autóbuszt, egy egészen kis mackót és igy tovább, a képtelenségig.
A képeslapot azzal adta át nekem, hogy tegyem ki a dolgozószobám ablakába.
Éjszaka, ha az angyalkák itt fognak röpködni a ház körül, bizonyára észreveszik s fel fogják vinni az égbe , ahol Jézuska elolvassa majd.
Én aztán az ablakba tettem ki a képeslapot.
És csodák-csodája, reggelre már nem volt az ablakban!
Amire fölkeltünk volna , eszembe se volt a dolog, csak az tünt fel, hogy János meglepő készséggel pattan ki az ágyból s odakiált a leánynak:
- Bözi, gyolszan adja lám a luhát!
Csak félig volt még rajta a ruha, amikor átfutott a harmadik szobába.
Két másodperc mulva lihegve rohant vissza hozzám, a szeme kerekre nyilt s megrendülve alig tudta kimondani:
- Apuszi, mál ninc ott a képeszlap!
- Miféle képeslap? - néztem rá.
- Hát amit a Jézuszkának iltam.
Mál elolvaszta a menyolszágba...
Nem tudta folytatni.
A szeme tele volt könnyel.
Hát ami ezután következett még!
Egyik estén véletlenül mesélni kezdtem neki Jézuska születéséről, aki olyan szegényen jött a világra, hogy még ingecskéje sem volt s tehenek melengették a lehelletükkel, mert talán meg is fagyott volna a jászolban.
János - összezavarván időt és távolságot - nyomban felajánlotta egyik ingét (persze a legviseltebbet ), hogy küldjük el postán Betlehembe.
A kis Jézus menekülése alkalmából szó került természetesen Heródesről is, aki két évtől lefele minden kisfiút vérbeöletett.
János magánkivül lett ekkora gonoszságra s elnyilt szemmel akasztott meg:
- Apuszi, meg kell mondani a Maszkó bácinak, hogy a fokosszal velje meg Helódeszt!
Mire csak két nap választott volna el a karácsonyestétől, teljesen uj mesekört épitettem ki a János számára, amelyben egyaránt szerepet játszott a rokonszenves Mikulás bácsi, a derék és mindig brummogó Mackó bácsi, az üldözött Jézuska, az istentelen Heródes és a kisfiukra fenekedő s mindenkinél ádázabb Murkuláb.
Csak akkor csillapodott le János, amikor ismételten biztositottam, hogy Murkuláb - ha az előjelek nem csalnak - a pokolba jut, ahol is száz esztendeig fog vakaródzni a lángok között.
De a meséből is kifogytunk egyszer.
És ha ki nem fogyunk, János akkor sem birta volna tovább türelemmel.
A Jézuska látogatását várta már.
Jaj, de nehezen!
Napközben csak elvolt még, de éjszaka egyre többször fel-felriadt.
Az izgalmak akkor érték el a tetőpontot, mikor édesanyjuk elzárta előlük az ebédlőt.
Éspedig kulccsal.
Magyarázni se kellett nagyon, tudta anélkül is János, hogy az angyalkák most kezdik disziteni a karácsonyfát s másnap estefelé Jézuska is le fog ereszkedni a mennyországból, hogy magával hozza a karácsonyfa alá mindazokat az ajándékokat, amelyeket képeslapon kért tőle.
Utóirat gyanánt odajegyezvén , hogy egyet se felejtsen ki belőlük.
Az angyalkák munkája persze nem volt azért egészen zavartalan.
Mert János, ha nem látták, lábujjhegyen egyremásra az ebédlő ajtajáig lopódzott el s a kulcslyukon próbált bekukucskálni.
De a kulcs a zárban volt tulfelől, minélfolytán semmit se tudott kilesni.
Ám annál többet hallott!
Rejtelmes sugdosás és még rejtelmesebb ruhasuhogás szürődött ki az ebédlőből s János olyankor remegve jött hozzám:
- Apuszi, asz angyalkák lepülnek a cobába ész becélnek egymásszal...
Tudta, hogy a suhogás csakis az angyalszárnyak óvatos repkedésétől származhatik.
Ilyenkor - egyszer-kétszer - odaszólt neki a nénje:
- Jaj, te csacsi!
Szerencsére idejében intettem neki, hogy ne próbáljon kikottyantani valamit .
Ágnes tudniillik nyolcesztendős lesz immár a nyáron s igy sok mindent hall a barátnőitől.
Másfélesztendő alatt bizonyos kulturára tett már szert s nem csodálom, ha destruáló hajlamok fejlődtek ki benne.
Negyedóra mulva megint hallom, amint elhúzza a száját és sok fölénnyel nézi végig Jánost:
- Ó, te csacsi!
Mit tudsz te?
János ilyen esetben hozzámfordul védelemért s én ismételten megnyugtatom, hogy nem csacsi.
Ellenkezően: önérzetes egyéniség.
Ám mindezek muló epizódok csupán.
Az angyalok közelléte lázas izgatottságban tartja Jánost s ebédután alig lehet már beszélni vele.
Leül a sarokba, néhai katonaládikámra, két arcát a két tenyerébe bocsátja, s szomoruan, csaknem leverten sóhajt:
- Isztenem, talán nem isz jön el a Jézuszka!
Nem tudom nézni részvét nélkül a kis ember vergődését.
Azzal akarom elvonni a figyelmét, hogy jöjjön sétálni keveset.
Az Andrássy-uti kirakatokat is meg fogjuk majd nézni a sok apró karácsonyfával.
De János csak lehorgasztja a fejét .
Nagyon odavan már:
- Apuszi, moszt nem medek...
Nem tudok jálni...
A várakozástól esett össze annyira a kisöreg.
Aztán csak eljön az este is.
Vacsora után a Miatyánk következik, majd a nemzeti Hiszekegyet mondja el.
Jóéjszakát kiván mindenkinek s a hangja remeg.
Akkor végül a falnak fordul s édesanyja betakargatja gondosan.
De csak forog-forog azontúl is és egyre hallani nehéz sóhajtozását az ágyban.
Már magam is lefekvéshez készülnék s feléje szólok:
- Alszol már, kisfiam?
- Nem bilok aludni, apuszi.
- Csak hunyd be szépen a szemedet, mert a jó gyerekek mind alusznak már ilyenkor.
Nem szólt semmit s nem is moccan többet.
Néhány pillanat mulva hallom, hogy mélyen lélegzik már.
Hála Isten, csakhogy elaludt!
Csönd van, csönd van...
Magam is álmos leszek.
Az egész világ hallgat.
Először még, félálomban, hallom egy-egy késői villamos csengőjét, nagyon elmosódottan .
De aztán minden feneketlen mélységbe merül velem együtt.
Meddig alhattam igy, nem tudom.
Egyszer csak felriadok!
Sötét a szoba, sötét.
És csönd van benne, szörnyű csönd.
Pillanatra felfigyelek , mert gyanus neszt hallok a János kiságya felől.
A nesz ismétlődik.
De nagyon bizonytalanul.
Mintha valaki tapogatódzna a sötétben.
Másodszor is felfigyelek.
Most már tisztán kiveszem, hogy valaki motoszkál a szobában.
Kistermetű ember lehet, mert apró léptekkel tipeg.
S mezitláb kell lennie, mert föltünő nesztelen a csoszogás.
Csak nem János keres valamit éjszakának-évadján?
Éppen fel akarom csattantani a villanylámpát, amikor megfigyelem, hogy a tapogatódzó emberke felém közeledik.
Fülelve dülök vissza a párnára.
A nesz valóban az ágyam felé jön.
Egyszerre csak végigtapogatja valaki a paplanomat.
Aztán egy sóhajjal felkapaszkodik, átlép rajtam, mögém bujik, a paplan alá s összekuporodik.
Később kurta ujjaival kotorászni kezd az arcom körül, kitapogatja a fülemet, meghuzza s ugyanakkor vacogó foggal költöget:
- Apuszi, hallod?
Beszéjjél mál!
Csak akkor érzem meg, hogy a kis ember egész testében reszket.
Odaszólok neki félhangon:
- Fázol talán?
- Nem fászok - suttog vissza -, sak félek...
- Mitől félsz?
Átöleli a nyakamat, ugy beszél a fülembe:
- Azél, melt láttam a Jézuszkát...
- Mikor?
- Mikol a kiszágyban feküttem...
Megsimogatom:
- Aztán milyen volt?
- Apuszi, olyan vót - suttogja reszketve -, hogy asz ágyam mellett állt, mindig sak nészett lám ész fényesz kalika vót a feje kölül...
( Tudom már, tudom.
A fényes karikát az este látta Jézuska fején az egyik képeskönyvben ).
Alig tudom lecsititani:
- Beszélt is talán valamit?
- Nem beszélt, sak mindig nészett lám és egyszel nevetett...
Megsimogatom másodszor is:
- Holnap estére biztosan sok ajándékot hoz Jézuska, azért volt itt...
Aludj , kisfiam!
- Nem bilok, apuszi...
- - - - - -
Magam sem tudok elaludni...
Hogy irigylem ezt az apróságot!
Mert érzem, hogy én már soha többé nem fogom meglátni a Jézuskát.
( 1926.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE