HARMADIK FEJEZET,
melyben említés tétetik a pataki leányokról és a Vitkóczy-udvar melankólikus hangulatáról. Újból szó lesz a nehéz mendur-sorsról, a kórus-introistusról, meg az iskolakerti őszről. Gutmán úr e fejezetben élvez a pénzéért.
Az imateremben már vagy másfélórája próbált a vegyeskar.
Az ének- és zenetanár úr kissé morózusan állt a pulpitus mellett.
A két basszusfach már meglehetősen vitte volna a magáét, de a tenor II., a cibere, még ingadozott s egyre-másra kicsúszott az ütenypálca alól.
A cibere magatartása bosszantotta a tanár urat s nem szabad megütközni rajta, ha végül kifakadt:
- A tenor II. kaparja ki füléből a vattát, mert úgy megpallak, aljas mendurhad, hogy arról kódultok másfélhétig!
A mendikánsok kinyujtott nyakkal figyeltek föl.
A tanár úr pedig ütenypálcájával megérintvén a pulpitust, megadta az alaphangot mind a négy fachnak, aztán fölterjesztette két karját, mintha az égbe akart volna fölszállani:
- Bőrcserző vargák, idetartani a fülkagylót!
S lecsapott az ütenypálcával.
A tenor I. lencsései abban a pillanatban felvisítottak, mint a tátogó fecskefiókák:
Itt a próba, az utolsó Nagy próba ...
Egyszerre beleavatkozott a basszus I. is:
A második sornál belecsendült a tenor II., a még mindig bizonytalan cibere , hogy a sor következő felében beledörögjön lenyomott ádámcsutkákkal a basszus II. is, mint az égiháború zengése:
Jön az orosz, jön az orosz, Itt is van már valóba ...
"Valóba!" - csapta rá kacskaringó-cifrában a tenor I.
Zúgott-zengett a 49-es riasztó ének.
A mendikánsok sipítozva vitték, a felsőgimnázisták aláfestették a vezérszólamot, miközben teológusok és jogászok mély basszusban horkantak föl alulról.
Tornyosodva szállt , kavargott és rengett a harcidal, a mennyezetnél összekeveredett és szétcsapott a teremben, mint az utolsó ítéletre ébresztgető harsona...
Az ütenypálca azonban hirtelen lekoppant s a tanár úr ugyanakkor bosszúsan kiáltott a tenor II. felé:
- Halt!
A cibere megint fisztulában akar csaklizni!
Megszeppent csönd támadt.
A tanár úr kimondta a szentenciát:
- Sajnos, harmadosztályú utasnépséggel nem lehet művészetet produkálni.
Most oszolhattok, szellemi csiszlikek - szólt a mendurok felé, - de ha a legközelebbi órán egy falshang lesz itt, mind hazakergetlek a fatornyos hazátokba, podlupkát enni...
Mars, guzikenőcsösök!
A lencsések nagy zajjal oszlottak szét s követték őket az akadémisták is , egymással beszélgetve.
Ki erre, ki arra.
A tanár úr, ahogy magára maradt , odalépett a pódiumon levő zongorához, leült, ujjai végigfutottak a billentyűkön, aztán kieresztvén baritonját, eljátszotta egy sajátszerzeményű kurucnótáját.
Szíve megenyhült az ének szilaj bánatától s akkor fölállt.
Tömzsi alakjával, imbolygó busafejével ő is lefelé indult a lépcsőkön, mialatt eltűnődve dúdolgatott maga elé.
A főkapunál meglátta Barla Jóskát, amint egy társával tanácskozott valamin:
- Melyikbe tartozol, testvér?
Barla Jóska vigyázzba húzta magát s restelkedve mondta:
- A ciberébe, kérem szépen, tanár úr...
- Hát gyengén szuperáltok, testvér, - s fesztelenül pattintott az ujjain.
- Legközelebb nyakatok közé sózok az ütenypálcával... nagy trógerek vagytok , testvér!
Barla Jóska maga is érezte, hogy a tenor II. sok fogyatkozással küzd még , tehát egyet szítt az orrán.
Aztán hazafelé indult, a Vitkóczy-udvarnak.
Nyárvége volt még, fülledt délután.
De az ég hamukékjén mindig többször suhantak át azok a villanásszerű hideg fények, melyek az ősz közeledtét jelezték.
Az iskolakertben félcsupaszon álmodoztak a juharfák s a Sátorhegyek felől - különösen estetájt - halk neszben húzott végig egy-egy hűvösebb áramlat.
Mintha az ősz sóhajtott volna egy mélyet a Beszkidek tetejéről.
S minden túlvilági sóhajtásra megcsördültek a fák levelei s karikában hulldogáltak a kanyargó utacskákra.
A vár három bástyája szinte izzott a nap rezes sugarai alatt, ha fáradt fejét lehajtotta már a Gombos-hegy vállára.
Érezte mindenki, hogy ez már utolsó erőlködése a nyárnak.
S talán ezért is volt, hogy a Rákóczi-utcán végig alig volt ablak, amelynek nyitott szárnyában ne piroslott volna egy cserép muskátli, vagy egyéb csalogató virág.
S a virágok fölött csaknem minden ablakból egy-egy kisasszony mosolygott, aki talán utoljára könyökölt ki édes arccal.
Mertha egyszer bezárul az ablak, tavaszig nem lehet többé kikönyökölni.
A nyíló ablakok alatt egy-egy jogász, elvétve teológus álldogált s beszélgetett fölfelé a kisasszonyhoz.
Bizonyára fölötte érdekes dolgokról, mert a kisasszonyok többször felkacagtak.
Mosolygott minden ablak és az utca végig.
A Templom-köz felől Fehér Pista tűnt föl a bikanyakú s mellben-horpadt Czompó szerkesztővel.
Czompó élénk gesztusokkal magyarázott valamit, de a jogászelnök alig figyelt rá.
Ahelyett a virágos ablakokat tartotta szemmel s már tíz lépésről kalapot lendített:
- Kezét csókolom, Ilonka!
- Csókolom a kedves kisztihandját! - bókolt utána Czompó is.
A kislány mosolyogva intett feléjük olyankor.
Barla Jóska megfordult s a jókedvű jogászelnök után nézett el sokáig, aki sűrűn köszöntgetett föl az ablakokba.
Később látta még, hogy a kollégium kapujából Fodor Bandi úr, a jogászok alelnöke indult meg feléjük.
Ahogy találkoztak, a Fellegvárnak fordultak, békés hármasban.
Barla Jóska nem értette a dolgot, mert három-négy nap óta már a lencsések is tudták, hogy az elnöknek párbaja lesz az alelnökkel és pedig valami leány miatt...
És most tessék!
Dehát nem ért rá, hogy a mások ügyein törje magát.
Ahelyett benyitott az Eperjessy bácsi boltjába s zárt-levelezőlapot kért.
Írni akart az édesanyjának.
Ahogy hazaért, írni kezdett:
"Kedves édesanyám!
Kelt ezen levelem Sárospatakon, 190... évi szeptember hó 29-ikén.
Tudósítom ennélfogva kedves édesanyámat, kedves édesapámat, Jancsi öcsémet, Mariska húgomat és Juliska húgomat sorsom és állapotom felől.
Már négy hete, hogy itt vagyok, latinul is olvasok s tegnap a földrajztanár úr megint megdicsért, mert jól feleltem földrajzból.
Úgyszintén tudósítom kedves édesanyámat, kedves édesapámat, Jancsi öcsémet, Mariska húgomat és Juliska húgomat, hogy a nyolckötetes tornakönyv nem kell, amiről multiba írtam, mert a tornát nem könyvből tanuljuk.
Úgyszintén még azt írom, hogy nevelő se kell, mert úgyis tanulok.
Csak ne féljék kedves édesanyám, mert én vigyázok magamra s odafigyelek minden órán, azonfelül a húsz krajcárból még megvan nyolc s ha tehetik kedves édesanyámék, hát küldjenek vagy egy koronát, mert három hét mulva kiadják a szüreti vakációt, oszt haza akarok menni.
Útiköltség is kell, meg azonkívül venni akarok valamit Jancsinak , Mariskának és Juliskának, hogy ne várjanak hiába.
Én sokat gondolok haza kedves édesanyámékra, de már itt is megszoktam.
Ilyen az én sorsom és állapotom.
Kedves édesanyámat, kedves édesapámat, Jancsi öcsémet, Mariska húgomat és Juliska húgomat sokszor csókolja szerető fiok,
Ahogy befejezte, leragasztotta a levelezőlapot, kiszaladt az utcára s bedobta a legközelebbi postaládába.
Aztán visszasietett, előkereste a vallástant s föl- és alájárkálván az udvaron, tanulni kezdett szavalva.
Áll a Vitkóczy-udvar ma is még!
De hol a régi háziasszony s hol az egykori diákjai?...
Keskenyen nyúlt befelé, elől, az utcai részen, takaros borbélyműhely volt, ahol is Dobozy fodrászsegéd úr csinosítgatta a joghallgató urakat, különösen ha bálba készülődtek.
Főnöke Szegedy fodrászsegéd úr volt s egy kis tanonc lábatlankodott naponkint a boltban , akinek egyéb joga alig volt, mint szó nélkül s illedelemmel végighallgatni a Szegedy és Dobozy úr hol maró, hol csattanó élceit.
Mert a két segéd, mint minden valamirevaló borbélysegéd általában, szellemes ember volt s a kultúrált középosztállyal való közvetlen kapcsolataik révén bizonyos fesztelenségre tettek szert a társalgási modorban.
Frizurájuk lángos hullámokban csúcsosodott ki, hogy aztán annál szeszélyesebb omlatagban simuljon a fülcimpákra, vagy enyhe fodrozatban a kurta barkó fölé.
Annyi különbséggel mégis, hogy míg Szegedy úr jobbfelől, Dobozy úr balfelől viselte a választékot.
Szegedy úr botfülű volt, ezzel szemben Dobozy úr, aki élénk színpadi hajlamokat árult el, reggeltől-estig dúdolta a Bob herceg áriáit.
"Londonban van hejh, számos utca..."
Az udvar elején apró szivattyús-kút állt, alatta még apróbb kővályú.
Barla Jóska itt mosdott reggelenkint a lavórból, ha azonban a lavórt éppenakkor a Zólyomi-úrfíak valamelyike szükségelte volna, akkor a kis kővályúból is rendbehozta magát .
A szomszéd ház hátsó falán, mely az udvarra szólt, egészen a tetőig örökzöld futott fel, ami kissé bánkódó hangulatot kölcsönzött az udvarnak.
Vitkóczyné asszony lakószobája után a diákok három kamarája következett s ezek közül a középsőben lakott Barla Jóska, öt forintért két hónapra.
Az eresz alatt padlós tornác futott el, csaknem egyszintben az udvarral s e tornácon egy mángorló búsult egymagában.
Szemközt pedig csenevész eperfácska tétlenkedett, mert a szomszéd ház magas gerince elzárt tőle minden napsugárt.
Végül hármas fatartó jött az utolsó kamarával szemközt...
Ott léckapu kerítette be az udvart, amely azontúl is nyúlt-nyúlt, egészen a kertekig.
De az már az Ulics csizmadiamester tulajdonát jelentette, aki preparandistákat tartott lakáskoszton.
A prepák azonban nem számítottak ...
Ulics mester maga az udvar előrészében üldögélt naphosszat, háromlábú széken s szurtos ujjaival serényen kalapálgatta a különböző kaptafákat .
Olykor, ha egyedül volt, sajátmagával vitatkozott fenhangon, ha pedig hazajöttek a diákjai, azokkal kezdett élénk szóharcba.
Lelkületére határozott forradalmár volt s nem rejtette véka alá a véleményét.
A monarhikus kormányformával szemben eszményképe a reszpublika volt, Kossuth Lajos fiával az elnöki székben egyszersmindenkorra.
Ezen az udvaron járkálgatott föl és alá nagyon sokat Barla Jóska, mialatt a másnapi leckéjét darálgatta s egész életére szívébe zárta az udvart és környezetét.
A szomszéd ház tetejéig felfutó örökzöld a faluját juttatta eszébe, hol az urasági lakok ugyanilyen fázékony zöldben dideregtek, ha az urasági kertek lehullatták már lombjaikat a télreleső csendben.
S az udvar vége felől ugyanúgy néztek idáig a hegyek, mint odahaza is.
Ám ez sem tartott sokáig.
Mert amikor Újhely felől beosont a hideg s az örökzöld fázni kezdett a falon, a szobákba húzódtak be valamennyien.
S attólfogva vörös petróleumfénynél kellett görnyedezni a sok-sok nemzedék által összefaragcsált asztal fölött.
Kicsiny lyuk volt a szoba, de azért megfértek benne barátsággal.
Azok az idők persze elmultak már, melyek emlékét csak egy versiketöredék őrizte meg:
Mendikáns-koromba Ültem a kucikba ...
Elpusztultak már ekkor a nemes családok úrfiai, akiknek szolgálatjára egy-egy szegénysorsú mendikáns-inas aludt a kucikban, mint peckás, miután előzően kályhafénynél kuporogva tanult éppenúgy, mint a kényes úrfiak az asztali lámpánál.
Úr lett azért egyszer a mendikáns is...
Barla Jóska nem pucolt már csizmát az úrfiaknak, mert nem voltak többé nemes úrfiak a kollégiumban.
És ha akadtak is, a háziasszonyok szolgálták ki őket.
De a régi világ szelleme megmaradt azért több vonatkozásban.
A brugókat neki kellett hazáig cipelnie , téli időben az ő kötelessége volt tüzet gerjeszteni, virradatkor éppenúgy , mint jókor estén s késő éjszakán, ha a nagyobbik Zólyomi úrnak algebrai előkészületei közben elfogyott a cigarettája, Barla Jóska az első szóra kiugrott az ágyból, felkapkodta a ruhát és szaladt-szaladt cigarettáért a hóvihartól csattogó utcán.
Lihegve, vörösremart füllel futott aztán vissza a Központból vagy az Aranyszarvasból.
Zólyomi úr csak a szemével jelezte , hogy "jól van, mendur" s Barla Jóska visszabújhatott aztán megint az ágyba azzal a jóleső tudattal, hogy Zólyomi úr a mai napon is meg van vele elégedve.
Más tekintetben is fegyelem uralkodott.
Barla Jóskának előbb kellett megtanulnia a leckét, hogy vacsora után az asztal kizárólag a nagyobbik Zólyomi úr rendelkezésére állhasson.
Mert vacsora után a mendikánsnak ágyban volt a helye.
A szobában ilyenkor már a felsőgimnázisták gyülekeztek , teleültek széket, ágyvéget s cigarettaszó közben a napieseményeket tárgyalták, amelyek szerfölött érdekesek voltak.
Ilyenkor derült ki például , hogy Tuberó professzor úr éppenakkor csípte ki görögből Ornstein Izit , mikor a leghátulsó padban huszonegyeztek.
Izi épp az előző órán felelt , tehát fogalma se volt semmiről.
Ám maradt annyi lélekjelenléte, hogy szomszédja orra elől elkapta a "füstös" -t s odacsapta az Iliász örökcsodálatú sorai közé.
Kiment a pódiumra s a füstös révén úgy fordított , mint a vízfolyás.
De rossz helyen kezdte folytatni, ami nyomban fölgerjesztette a professzor úr gyanuját s mivel rövidlátó volt a professzor úr, odaszólt Ornstein Izinek:
- Mutasd csak a könyvet, te gazember...
Izinek másodszor is volt annyi lelkiébersége, hogy a füstöst lecsúsztatta a könyvből, mely aztán kiesett a pódiumra.
A professzor úr orrához vitte a könyvet és noha semmi bejegyzést nem bírt fölfedezni a sorok között, így szólt:
- Most pedig folytasd, te gazember!
De itt előttem.
Ornstein Izi holtsáppadt lett, mert a füstösért nem hátrálhatott vissza.
S tíz másodperc alatt teljes lőn a tragédiája.
Mivel súgás után alig tudott vakkantani kettőt, a professzor úr e szavakkal engedte el magától, miközben ránézett a szemüvege fölött:
- Nem tudom, mimódon, de való, hogy az imént puskáztál, te gazember.
Szekunda helyett most nullát jegyzek neked, ami egyenértékű három szekundával.
Most mars be, gazember s légy rajta, hogy jövőben ne vétkezzél!
Sok hasonló dolgot tárgyaltak meg ezeken az estéken a nagyobb diákok , amelyeket Barla Jóska alaposan megjegyzett magának.
Máskor szerelmes verseiket olvasták fel kölcsönösen, mielőtt benyujtották volna az Erdélyi Önképzőkörbe szakszerű megbíráltatás végett.
Olykor, ha odahaza tartózkodott volna, - ez azonban ritkán esett meg - nagy pipájával benyitott Tengely Orbán is:
- No, hogy vagytok, fikák?
Leeresztette magát egy székbe, pipákolt magának, lábait átvetette egymáson s meghallgatta a lírai költeményeket.
Néha pipaszárba mosolyogva bókolt , máskor viszont egy-két rímet kifogásolt, vagy a cezura-hiány miatt voltak ellenvetései.
Később felállt s nagy lelki békével indult valamerre.
De az ajtóból még hátraszólt:
- Berzsenyit kell forgatni, attól tanulhattok kraftot...
Sic itur ad astra!
Barla Jóska az utolsó mondatot még nem értette akkor.
Aztán elaludt zsongó fejjel.
Aztán, ahogy ismét felriadt, a szoba üres volt.
A kisebbik Zólyomi szabályosan lélekzett az ágyban, a nagyobbik Zólyomi szintén ágyban feküdt , de mellette - széken - a lámpa s félhangon szavalva tanult valami verset .
Már vagy tizedszer mondta ugyanazt az egy szakaszt:
Folydogál a Sajó, folydogál árkában, Zaj nélkül, mint aki nem mer járni bátran, Olyan lassú s fáradt...
Igaz, hogy már vértől és könnyhullatástól Eleget megáradt .
Barla Jóska a paplan alól odafigyelt a Sajóról szóló versre s annyi mindenféle gondolat fordult meg a fejében, hogy utoljára összezavarodott benne minden s lankadtan nyúlt el az ágyban.
Odakint szél járt s az utcai részben szünetlenül csikorgott a borbélytányér.
Mintha meghalt emberek lelkei visítoztak volna.
Azalatt pedig megjött az ősz.
Mindenki várta már, de azért észrevétlenül lepte meg a városkát.
Egy vasárnap délután érkezett meg s ezúttal visszavonhatatlanul.
E vasárnap délutánon megindult a fellegek vonulása és noha itt alant szélcsend volt még, a felhők alatt varnyúk dandárjai kóvályogtak kétségbeesett rikoltozással.
A református toronyban félóra óta zúgott a két harang, hirdetvén az enyészetet.
Talán temettek valakit, mert siratóhangja volt a harangoknak.
Itt-ott, az utca szélén, összezsugorodott levelek hevertek s egy-egy légmozdulásra fázva csörrentek tovább.
Az utcasarkon alig mutatkozott egy-két lélek s az is behúzott nyakkal sietett odébb.
A házfalak elszürkültek s azalatt szakadatlanul zúgtak a harangok.
Barla Jóska e szomorú vasárnap-délutánon Kóréh Lacival beszélgetett odahaza .
A szemközti szobából átfűrészelt Tengely Orbán úr, amint félig felöltözve hortyogott egy háromlábú díványon.
Előző estén ugyanis introitusa volt a kórusnak, ahol Tengely Orbán, mint a basszus II. protokántora, egy liter bort szívott fel egy hajtásra.
Barla Jóska is ott volt, de csak az elején és csak az ablakon ácsingózva, mert később hazazavarták őket az akadémisták .
Mendurnak este ágyban a helye...
Mivel pedig igen-igen szomorú volt ez a délután, Barla Jóska és Kóréh Laci először hazagondolt a harangszóra s elbeszélgettek az otthonvalókról.
De aztán, hogy a pitvaron átütött a Tengely Orbán úr brúgózása, Barla Jóska a tegnapesti introitust próbálta lefesteni konya-társa előtt, eleven színekkel s mélységes áhítattal.
Mert nagy dolog volt az tagadhatatlanul.
Mendurhadnak annyira csodálatos , hogy igazság szerint nem is lehet azt úgy elmondani, amilyen szépséges volt az...
Este nyolc óra körül kezdtek gyülekezni a Kürtben, annak is a hátulsó nagy szobájában, amely hajmeresztő meredekről hajlik le a Bodrog fölé.
Hány esztendős lehet a Kürt?
Kormos mestergerendáján régi rovások látszanak , melyeket még a mostani diákok apái és nagyapái véshettek oda, saját kézjegybizonyságául annak, hogy ennyi és ennyi liter tartozásuk maradt , amikor kiszállván az életbe, utoljára koccintottak még egyet Patakon.
S a hátralékos tartozást kiegyenlítették aztán becsülettel.
Az utolsó részleteket esetleg akkor, amikor a fiaik vizsgáira jöttek be, esetleg , amikor azok hátralékait kellett törlesztgetni...
Vén hely volt a Kürt, a mestergerenda hieroglifái tradíciót jelentettek...
Azalatt pedig gyűltek-gyülekeztek kormos falai közé a kórustagok.
A gerendáról két petróleumlámpa viaskodott a félhomállyal, a félhomályban pedig köröskörül teológusok meg jogászok ültek eldűtött könyökökkel.
Ott volt néhány fiatalabb professzor is, az asztalfőn az ének- és zenetanár úr, a kórus lelke, aztán Korpa János, mint örökös tiszteletbeli tag, Pecsenye Pál, Topa Péter, Süveges, a jónevű tárogatós, aztán Bunkó, a tenor II. protokántora, a hanyagkülsejű Séra, ugyanaz, aki tavaly át akart bújni a kollégium betonhidacskája alatt.
A kályha mellett Fehér Pista üldögélt s Fodor Bandi alelnöktársával beszélgetett valamiről.
Egy pesti újságíró is belebotlott a társaságba azzal, hogy az introitus lefolyásáról szenzációs riportban fog beszámolni lapjának.
A "szerkesztő úr" -at a tanárelnök úr oldalán tisztelték meg hellyel s természetes, hogy Czompó Simon helybeli szerkesztő és Orémusz színházi referens közvetlenül mögötte helyezkedtek el kétfelől.
Mialatt a fővárosi sajtókapacitás az egyre özönlő diákokat figyelte, Czompó és Orémusz hátulról szolgáltak neki fölvilágosítással s aközben "kolléga úr" -nak szólítgatták.
Már fülledt volt a levegő s a homlokokon gyöngycseppek jelentkeztek, amikor felállt egy kájzeros nyurga diák.
Kóta Lajos volt, a kórus ifjúsági elnöke .
Csönd állt be.
Az elnök néhány szerény szóval magyarázta meg, hogy a kórus életében ez az esztendő a százhuszonnegyedik immár s jókedvet, szerencsét kívánt e százhuszonnegyedik esztendő munkájához is.
Éljent kiáltottak és ittak rá.
De ugyanakkor az U-alakú asztalsor sarkán, az asztaltetőn állt már Tengely Orbán, a basszus II. protokántora.
Két markában kupa, hántatlan fatörzsből , Csokonai tiszteletére nevezve el.
Egy liter tüzes borral.
Valaki elkiáltotta magát:
Tengely Orbán szó nélkül bajusza alá emelte a kupát s inni kezdett az asztal tetején.
Abban a szempillantásban az egész kórus felállt s már harsant az ének:
Tengely Orbán iszik most, Annak örvendezzünk most !
Tengely Orbán ivott.
A kórus pedig zengett, mialatt egyesek tenyerükkel csapták ki a taktust:
Le, le, le fe-né-kig...
Le, le, le fe-né-kig...
Le, le, le fe-né-kig ...
Tengely Orbán két markában szabályosan emelkedett fölfelé a kupa talpa, a vízszintesből már följebb szállt, karban zúgott ezalatt a fenékig való bíztatás, a tenyerek ütemre csattogtak már, itt-ott éljenezni kezdtek , Tengely Orbán pedig nyeldekelt az asztaltetőn.
Kimért kortyokban.
Egyszer aztán elkapta szájától a kupát, megemelte, lefelé fordította.
Egy csepp nem volt benne.
Tapsolták, éljenezték.
A kórus viharosan csapott föl:
Most ivott ő kedvére, Váljék egészségére !
Tengely Orbán leugrott az asztalról, megállt a széke előtt s ujját végighúzván a bajuszán, így szólt:
- A basszus II. protokántora megtette kötelességét.
Most a fikák következnek!
A fikák, a basszus II. közönséges halandó tagjai, sorbajárultak a Csokonai-kupa elé s húztak belőle.
Ki meddig bírta!
Azalatt zúgott-zengett a serkentő kardal.
A kavarodásban, mikor a kórus egyes csoportjai összekeveredtek a félhomályban, a fővárosi hírlapíró tiszteletteljes csodálattal hajolt oda Tengely Orbánhoz:
- Mimódon volt képes kegyed e szokatlan teljesítményre!
- Gyakorlat teszi, uram, - szerénykedett Tengely Orbán, aztán a fikákra nézett föl, akik az asztal tetejére ugráltak egymásután, de le is szerepeltek rövidesen.
A fikák általában gyengén bírták, azért voltak fikák.
Harsogott a kardal s itt-ott bíztató kiáltások repültek föl:
Mások csúfolódva kötekedtek:
Akkor felállt Tengely protokántor:
- Miután a basszus II. fikái, sajnos: nyavalyásul, megtették kötelességüket , az elnök úr elé járulnak megkülönböztetett tisztelettel, aki kézfogás révén felavatja őket!
A basszus II. fikái erre megindultak libasorban az ifjúsági elnök színe elé , aki kezet fogott velük.
Ám ugyanakkor inni kezdett az asztal tetején Bunkó , a tenor II.-nek, e mindenki által megvetett fachnak protokántora.
Bunkó már csak félliternek gyürkőzött neki.
Zúgott-zengett az egész kórus:
Le, le, le fe-né-kig...
Le, le, le fe-né-kig ...
Mások kurjongatni kezdtek:
Bunkó fenékig ivott.
Császár Antal keszeg fikára került a próba.
A kardal felvágott:
Vilmos császár iszik most, Annak örvendezzünk most !
Jöttek aztán a Kis Kanócz s bátyja, a Nagy Kanócz, úgyszintén a karikalábú Gömböcz koma.
A kardal harsogott.
A basszus I.-nél tapsoltak és nevettek:
- Suszter-fach!
Suszter-fach!
A fach protokántora felpattant s mindenkit túlkiabálva ellenkezett:
- Uraim, tiltakozásomat jelentem be!
Köztudomás szerint a basszus I. reprezentálja az összes "úri-hangok" -at!
Mi vagyunk a kórus lelke!
- Civil-pohár a suszter-fachnak! - kiabáltak minden oldalról.
Már alig ült valaki a helyén.
A négy fach tagjai, miután valamennyiöket felavatta az elnök, kartnyakbafüzve, láncbaölelkezve fújták a "Gaudeamus" -t .
A falak megremegtek a halhatatlan dalra.
Füst volt, a lámpák piszmogva sercegtek, a tenyérnyi, párával belehelt ablakokon át mendurok ágaskodtak és kukucskáltak befelé.
Pillanatra megcsöndesedtek és ittak.
Akkor aztán a tanár-elnök is, aki eddig szótlanul ült, felállt egy székre s szétkiáltott a füstben:
- Fiaim!
Ti börcserző vargák s egyéb harmadosztályú utasok!
A szerkesztő úrnak, aki eddig csak nemzetközi dal-guzikenőcsöt élvezhetett Izro-India metropolisában, mutassuk meg, mi a művészet!
Nadrágzsebéből elővette a hangvillát, lehajolt, az asztal éléhez koccantotta , füléhez emelte s széttárván karjait, megadta zümmögve a négy alaphangot:
- Ti-i-i...
Ti-i-i...
Ta-a-a...
Ta-a-aaa...
S lecsapott a karjaival.
És akkor felzúgott az Itt a próba , az utolsó - Nagy próba ...
Vitte a tenor I., jaj de hogy, fölfelé!
A suszter-fach is beleavatkozott, a cibere sem késett s mikor a basszus II. is közbemordult, majdnem szétvetette a Kürtöt.
Lelkesített és vadított a Petőfi utolsó riadója: Ki a síkra, emberek!...
A tanárelnök úr jobbra-balra hajlongva , szélesen vezényelt.
A cibere váratlanul trillázni kezdett élesen, a suszter-fach vissza-visszaugrált a ráütő végsorokkal.
Aztán csattogni kezdtek a tenor I. torkai, mint a fülemilék, mialatt a basszus II. morgott , mint egy medvefalka.
Tengely Orbán gallérjába süllyesztett állal nyomta lefelé a gége-pedált s akkor hirtelenül, hogy már közepetájt lázított a riadó, Korpa János is félkönyökre dűlt és segítségére ment a második basszusnak.
Mint a bölömbika.
Terjengett, tornyosult, bokázva cifrázott , aláfestett, csattogott, szökelt, bele-belevágott s ujjongva riadozott a kórus, mialatt a bassz II. morogva korgott.
Korpa János oly mélyen kapart , hogy a bokákon meg az asztal lábán érezték a rezgést.
Mikor egy dörgő fináléban elhalt az egész, az újságíró a halántékát törülgette:
- Kolosszális volt, tanár úr!
Gratulálok teljes szívből!
Fantasztikus arányú volt!
- Az, az, testvér, - mosolygott le Bathó János a székről és diadallal nézett végig az újságírón.
- Akár meg is írhatod az újságodba, hogy Bathó János abszolút formában van.
Dehát ez nem Cerkovic-gezemice, testvér!
Ültek a félhomályban eldűlve vagy csoportosan összebukott fejjel.
Ittak olykor, hallgattak utána egy nagyot.
Korpa János falnak támasztott székben ült s föltúrt rézhaja alól a füstbe nézett fölfelé...
Micsoda multakban kotorászhatott ódon elméje!...
S mialatt Tengely Orbán fesztelenül vetette el magát s kihívó testtartásban pipázott, a tanár-elnök úr pedig néhány élcet röppentett el, a nyugtalan csöndben felállt Stüszi, aki mindig panyókára vetett mentében pompáskodott és szavalni kezdett a bujdosó Rákócziról...
Stüszinek úgy állt a bajusza, mint két felhorkanó agyar s amikor kieresztette hangját s felrázta a fejedelem emlékét, aki a munkácsi sáncról kétségbeesve tüzeli rézdobosát az utolsó harcra, a szemek lángbaborultak, mások pedig tenyereikbe csüggesztették fejeiket...
Stüszi dörgött s szellemtámasztó jajkiáltásaitól felriogatva rég elgyötört talpasok tétova árnyai kezdtek settenkedni az ablakok alatt...
A versnek vége volt már s még mindenki hallgatott.
És hallgatott a vár is, a Bodrog meredekjén , ahonnét bagolyhuhogás jött az őszi éjben.
De akkor felállt a tanár-elnök úr:
- Fiaim, timárok!
Zengjük el Tyukodit!
Fortissimo!
És akkor a tanár úr egy intésére ijesztő kardalban dördült meg a magyar düh és gőg tábori éneke...
...Az erre következett napon, vasárnap délután, ősz volt már a városkában.
S mialatt Barla Jóska az introitus szépségeit mesélgette Kóréh Lacinak, a református templom harangjai messzire zúgtak a határ fölött.
Álmosító, fázós délután volt: alig lehetett látni valakit az utcán.
Egy-egy diák surranva vágott be a Templom-köznek vagy a Kutyaszorítónak.
Aztán eltűnt.
A gesztenyefák levelei surrogtak-csörögtek az aszfalt szélén.
A felhők vonulása tartott odafent, szakadatlan oszlopban s varnyúk rikoltoztak alattuk imbolygó jajveszékeléssel.
Itt volt az ősz, itt volt!
Az iskolakert sarka felől lopózott be tegnap este s egyszerre üres és hallgatag lett a kert.
Csupaszon dideregtek a fák s titokzatos utacskáin és elhagyott fordulóinál a földön hevert már minden levél...
Senki, senki nem járt a kertben, mindenki a meleg felé húzódott már, csak egyetlen öreg ember mendegélt a tornacsarnok mögött...
Igen vén volt az öreg, szakálla ónszínű s gallérba esett fejjel mendegélt a tornacsarnok mögötti magányos úton.
Olykor megállt, botjával belepiszkált a falevelekbe, aztán továbbindult, magához beszélgetett, mialatt furcsa mozdulatokat tett a levegőben.
Soltész Ferenc nyugalmazott tanár úr volt ez az öreg ember s a diákok tudták róla, hogy elmult már százesztendős, mert még Deák Ferenc életében vonult nyugalomba.
Ment, mendegélt a tanár úr egyes-egyedül a kertben s talán Petőfivel beszélgetett.
Mint azon a júliuseleji délutánon, mikor a költő - Szatmár felé utazván az esküvőjére - a postakocsiról leugrott Patakon egy napra s Pálkövi tanárbarátja után érdeklődött Soltész tanár úrtól, akkor még fiatalembertől, aki történetesen arra ment, hol a postakocsi megállott.
Hát így volt a találkozás, amelynek egyes részleteit is könyv nélkül ismerte a legtöbb diák...
Soltész tanár úr pedig csak ment, csak ment a faleveleken s szakállába beszélgetett folyton .
Messze járt már, a nyílegyenes utacska fordulója táján, olyannak látszott már csak, mint egy térdig-szakállú, magábagömbörödött törpe...
Itt-ott lefordult egy még megmaradt levél valamelyik galyról...
Mintha a halál kertjében mendegélt volna az öreg...
A Fellegvár felől valamivel később Fehér Pista vágott át a csupasz kerten .
Szőrmegalléros rövid kabátban, zergetollas kalapban jött s botját jókedvűen forgatta meg maga fölött.
Mellette Czompó Simon szuszogott, kissé álmos szemmel.
A főút végében észrevették Soltész tanár urat, amint egymagában botorkált a haldokló délutánban.
Fehér Pista önkéntelenül megállt:
- Hány éves lehet az öreg, te Simon?
- Százhárom - felelt gondolkozás nélkül Czompó.
S átsietvén a Tompa-szobor előtt, a kollégiumnál balra fordultak, a Fodor Bandiék háza felé.
"Azóta" persze csaknem öt hét mult el, de a kislány közben hazament és csak tegnapelőtt jött vissza.
A jogászelnök elindult tehát, hogy megkövesse a kisasszonyt.
Czompó Simon csodálkozott:
- Nem értem, hogy a legkisebb zavart sem árulod el.
Fehér Pista tovább forgatta a botot:
- Minek?
Épp elég időm volt, hogy elkészüljek rá.
- Ebben abszolut igazad van, barátom - bólintott Czompó szerkesztő.
- Láttad a Közlöny első számát?
- Tegnap jött ki.
Van benne egy vers Orémusztól is.
Helyenkint érzik rajta Vajda János hatása, de azért kiadtam.
Annál isinkább, hogy ne gondoljon féltékenynek.
- Sejtem - mosolygott Fehér Pista.
- Szent meggyőződésem ugyanis, - folytatta Czompó - hogy a költemény Máriához van intézve, már mint a kislányhoz, akitől te ma bocsánatot fogsz kérni .
Orémusz azonban oly álnok, hogy a versben Marthának nevezte el.
Mindegy , kiadtam...
Föltétlen szándékom azonban, hogyha Orémusz tovább is konfidenskedni próbál, először elcsapom a szinházi-rovattól, másodszor pedig inzultálni fogom.
Akkor oszt mehet!
A jogászelnök átérezte Czompó helyzetét, de a helyett, hogy méltányolta volna, odavetve ennyit mondott:
- Hja pajtás, ilyen a szerelem!
A Fodor-ház előtt voltak, szemközt a villanegyeddel.
Lábujjhegyen, szinte lopva nyitottak be a kapun és surrantak el a kavicsos utacskán.
A csinos ház falán fáztak a vadszőllő utolsó levelei.
Fölsiettek a lépcsőn.
Az előszobában Fodor Bandi várta őket.
"Szervusztok!" - s lesegítette a kabátjukat.
Fehér Pista a szalonba nyitott s megállt az ajtóban.
Hárman voltak odabent : Fodor Bandi özvegy édesanyja, egy már őszülő néni s támlásszékben ült ; háttal az ablaknak Orémusz állt s kettejük között, kissé a zongora sarkának támaszkodva, a leány.
Kis kontyba volt fölszedve a lesimított haja, egyszerű ruhában állt ott s kissé zavartan várta, mi lesz most?
Mindenki hallgatott.
Fehér Pista még mindig szemközt állt, de mögötte akkor már ott volt Fodor Bandi, úgyszintén Czompó Simon s monoklija fenyegetőn villant meg, mikor a leány oldalán észrevette Orémuszt.
A nyugtalan csendben egyszerre megindult Fehér Pista.
Odament a nénihez s kezet csókolt neki.
Aztán a leány elé lépett s nem szólt egy szót.
A leányt nézte, aki félénk, zavarodott kis mosollyal nézett vele farkasszemet.
Fehér Pista meghatottságot érzett...
De a leány, aki fáradtnak, csaknem megtörtnek látszott, megelőzte.
Odanyujtotta neki a kezét:
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Fehér Pista jó félóra mulva egyedül ment hazafelé.
Marasztották még, de ő alig várta, hogy szabadulhasson.
Az egész idő alatt zavart volt, mint még soha eddig.
Most aztán, hogy egyedül haladt a néptelen utcán, fütyörészni kezdett .
Jókedve volt.
Először mosolygott magában, mert arra gondolt, hogy Czompó és Orémusz előbb-utóbb össze fog akasztani.
Aztán a leányt látta maga előtt s felfütyörészett.
Ahogy a Gortvay-ház elé ért volna, pillanatra megállt.
Odabent hárman játszottak az egyik szobában: Süveges tárogatón, Pecsenye prímhegedűn , mialatt Bunkó egy bőgő hasán kotorászott.
Valami Csokonai-dalt próbáltak összehangolni s szívetszomorítón sírt a nóta.
Fehér Pista hirtelen arra gondolt, hogy benéz néhány percre s a félig behajtott kapun már be is dugta a fejét.
A boltozott tornác lépcsőjén észrevette ugyanis Gutmán urat, amint térdére könyökölve ült ottan s tenyerébe fektetett arccal merengett el a régi-régi udvaron.
A jogászelnök megsejtette nyomban, hogy Gutmán úr a tartozás iránt nézett el a Gortvay-udvarba.
A tartozás a Süveges tárogatósé, Pecsenye primhegedűsé, meg a Bunkó bőgősé lett volna s mindenki tudta, hogy a harmadízben s becsületszóra kitolt határnap a mai délutánon járt le.
Fehér Pista gondolta mindjárt, hogy a háromtagú zenekar jóelőre bereteszelte Gutmán úr előtt az ajtót s azért üldögélt most annyi rezignációval a lépcsőn.
Meg nem állhatta, odaszólt neki kötekedve:
Gutmán úr fölnézett s fáradt mosollyal bökött a bezárt ajtó felé:
- Élvezek a pénzemért, elnök úr...