Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A fekete kutya
Keletkezés ideje
1880
Fejezet
7
Bekezdés
1226
Mondat
2260
Szó
25370
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
III.
- Furcsa istenteremtése ez a Gábris Marcsa, - elgondolta nem egyszer magában Matus Tera.
Néha oly vig, majdnem verebet lehetne vele fogatni, néha már a másik pillantásban olyan szomorú egyszerre, mintha halottja lenne.
A fejét lecsüggeszti , mint a kinek az orra vére foly, s fel nem emelné nagy e világért, nehogy egy csepp a kendőjére cseppenjen.
A pirosság és sáppadás csak ugy cserélgeti magát az arcán, mint a tavaszi napsugár és a komor felhők, melyek a napot akkor takarják el, mikor legszebben süt, legvigabban mosolyog.
Mintha csak maga a sötét éjszaka akarna leszállni rá.
Azután - az is ugy igaz - nem hallja senki csak a nótáját sem.
Már pedig az a fiatal fehércseléd, a ki nem dalol soha, nem ér egy fa-dorombot, egy hajító fát; semmiesetre sincs jól megvetve a szive ágya.
A ki nem szeret dalolni , hiába teszi magát, nem tud az örűlni igazán semminek.
Még a kis gyermekének sem tud örűlni, pedig olyan gyönyörű mosolygó kis angyalka az .
Más asszony ugy dúdol, ugy fecseg, ugy játszik, mikor a magáét dúcolgatja.
Ez csak nézi nagy sötét szemeivel, hirtelen a szivéhez szorítja, s mintha ez is fájdalom lenne neki, megint csak elnézi hosszasan s nagy, sötét bánatba mélyed el.
Szereti -e legalább ezt?
Vagy arról gondolkozik, hogy jobb volna, ha ez sem lenne a világon.
De hát hogy is lett volna kedve a jámbornak dalolgatni?
A fekete kutya megmaradt neki kiséretűl még álmában is.
Mert a fekete kutya kérlelhetlen kisértet, folyvást a sarkában van annak, a kinek egyszer a nyomát megtapodta.
Remegve gondolt arra, a mit az öreg Gyárfás apó beszélt neki, hogy már vele van, már magával hordja, bármerre jár, a mi rávall, a mi árulkodik rá, a mi lelkét emészti , űzi, hajtja örök nyugtalansággal.
Megrázkódott.
Ha ezt csak gyanítaná is valaki.
Akár az esetet, akár a fekete kutyát.
Titok az, borzasztó titok.
Nem szabad azt megtudni soha, de soha senkinek.
S ez volt az azután, a mit az emberek előtt a mosolygások mögé igyekezett jól elrejteni.
Ezért volt vig, mosolygó, nevetős csapda az emberek előtt másnap és azután is mindig , hogy sokszor el sem lehetett gondolni, mitől van oly széles jó kedve.
S nemcsak másnap, de azután is, bármikor a rémes eset eszébe jutott, mérgesen összecsikorította fogait, öklével a beérhetetlen távol felé fenyegetődzött.
- Azért még sem fogsz ki rajtam, azért még sem megyek haza, azért mégis végrehajtom , a mit feltettem magamban.
Hogy is ne!
Azok győzzenek, azok diadalmaskodjanak, a kik egész életét megrontották?
Hátha egész világ térden állva kérné: irgalmazna -e?
Mindent kijárt, kilesett, kitudott, a mit ohajtott tudni.
Annak a gonosznak, ki minden nyomorúságát okozta, felvitte a dolgát az isten.
Nem egyszerű ispán többé , hanem a maga ura.
Lopott, rabolt -e, vagy tudja a teremtő mi módon, csakhogy gazdag ember lett.
Itt azt mondják, hogy sok pénzt nyert s abból lett gazdag.
Mindegy, bármi uton jutott vagyonhoz, rossz ember az, gonosz ember az.
Ezek a csufolkodó alföldiek nagyon eltalálták, mikor Roszpályi nevét illő változtatással tisztelték meg.
Rosz Pál urnak hítták.
Bizony rosz ember az, gazdag lett, s még sem gondol rá.
Kegyetlen, huzavona, hamislelkű; a mint mondják, könnyebb a lelkének, ha a szegénynek egy garasát elhuzhatja.
Bizony csakugyan cudar ember az.
Ő tudja legjobban, ő érzi legjobban, a kinek egész életét szerencsétlenné tette.
Ugy -e, megmondta Gyárfás apó, esze ágában sincs arra gondolni, hogy elvegye.
És még a szemébe mer nézni, szemébe mer mosolyogni a bitang, a gyalázatos, nemhogy magához emelné, mikor bőségben dobzódik, mig ő a föld poráig van sujtva gyalázattal , nyomorúsággal, nem segít rajta semmivel e nyomorult életében.
Vére mind az agyába szökött.
Nem is kell sem szeretet, sem szép szó attól az embertől, sem az alamizsna.
Szerette volna azt az embert széttépni, mint egy vadállat, ott gazdagsága, boldog , szerencsés napjai, szeretői, poharazó cimborái között.
S keserűen nevetett magában.
És Gyárfás apó azt kivánja tőle, hogy menjen haza.
Mikor megtalálta ezt az embert , mikor kigondolt, kifőzött mindent a fejében, akkor kivánja ezt Gyárfás apó.
Az annyi , hogy álljon meg a fele uton.
Az annyi, hogy veszszen kárba a sok lótás-futás , melyekkel még a harmadik dűlőre is mindig eléje kerűlt.
Mosolygásai, kacsintásai mind mind veszszenek kárba és hosszú, hosszú keserű gyötrődései, küzdései.
Nem.
Nem.
Annak az embernek el kell vesznie, el kell pusztúlnia a föld szinéről.
Megéri ő még azt az időt, mikor ölelve tartja karjaiban, - nem tovább csak egy pillanatig, csak egyetlen pillanatig.
És borzasztóságokról gondolkozott.
Szivébe mártsa -e majd kését, vagy görcsös ujjaival lelkét fojtsa hitvány testébe.
S a mint sötéten elgondolkozott, mindig nyomban leszállott rá az a vad, sötét éjszaka, az éjnek éjszakája, hol az ijesztő rémek teremnek.
A homlokát kiverte a hideg.
Meg fogják tudni.
Jaj, ha meg fogják tudni.
Gyáva kérkedéssé vált, a mivel dicsekedett: hátha ott szakadna rá az ég, ott nyilnék meg alatta a föld, ha ott halna is szörnyet abban a pillanatban!
És elveszett bátorsága mindannyiszor, valahányszor csak alkalma nyilt, hogy azt az embert magához csábítsa.
Lótott-futott, emésztette magát, sanyargatta szivét, lelkét ; kínlódott a gyötrődésben és a kivetett hálót még sem húzta be soha.
Hát mi sajnálnivalóm van nekem ebben az életben, - nyögte magában keservesen.
És mégis, midőn arra gondolt, hogy volna -e valami sajnálnivalója ez életben, a mint végig tekintett szomorú életén, a gyászba borult világon, szelidebb képzetek jelentek meg lelke előtt, szivében édes, meleg érzelem emelkedett föl lassan, csendesen.
Egy egyetlen pillantás emlékezetéből indultak ezek ki.
Csak ez egyetlen pillantáshoz volt még életének némi reménye kötve.
Szép, boldogító visszaemlékezés volt az, felemelte lelkét a kétségbeesésben, hogy ne tartsa magát nyomorultabbnak a legutáltabb féregnél.
Mig könye kicsordúlt, arca felragyogott.
Ha mindent elfelejtene is az életben, haragot, gyűlöletet, bosszúállást: azt, a mit akkor érzett, a mi akkor termett szivében, nem felejti el.
Akkor, midőn mindenki, a kikhez tartozott, eldobta, megvetette, életére tört , meggyalázta, megbecstelenítette, elüldözte a nyomorúságba - akadt egy idegen kéz, a mely fölemelte, megvédelmezte.
S hogy állott ő ott a föld poráig gyalázva, megkorbácsolt, összetört testtel, zúzott lélekkel, elkeseredve, kétségbeesve; és midőn azt hitte, hogy az isten is elhagyta , nyomban ott állott, a kit védelmére, élete megmentésére küldött.
A fenség fényessége ragyogta körűl neki ez embert.
Megbámulta, megcsodálta háladatos szemével, leborúlt előtte, lába porát öntözte volna könyeivel szivesen, s csak oly szivesen öntötte volna elébe szive minden vérét is.
Háladatosságnak nevezte ezt magában, holott ha rá gondolt most, az érzés, melytől elszántan lángolt értte szive vére, egy volt a habzó szenvedélylyel.
Oh, hogyne szeretné ezt az embert.
Ez volt az, mely mindannyiszor, valahányszor bosszúra gondolt, megállította lépteit ; ez volt, mely a kérlelhetlen bosszúvágygyal a harcot vívta, mely eszébe juttatta , hogy féltse a saját nyomorúlt életét is.
Hogy boldog legyen még egyszer valaha.
S mi jó van ebben a gondolatban?
Miért legyen boldog?
Feleletűl magának, szivéhez szorította kis gyermekét és megcsókolta.
De mindezek mellett a lelke még sem tudott megpihenni, az a kárhozatos gondolat mégis csak ujra-ujra előtört, ujra meg-megjelent, akár csak a fekete kutya, melytől nem tudott megszabadulni semmiképen.
Mert a boldog álmok közepett is hirtelen egyszerre mindig eszébe jutott valami.
Az a valami közte és a boldogság között tátongott egy szakadékos meredekség gyanánt örökös válaszfalúl.
Eszébe jutott oly gyorsan, mint amily gyorsan és véletlenűl történt akkor.
A legsötétebb éj száll ilyenkor rá.
Boldogságának még legkisebb reménye is elvesz örökre.
Elhalványodik.
Nem mer széttekinteni sem, nehogy ott lássa ülni azt a rémítő állatot, mely könyörtelenűl megjelen éjjel s nappal, mihelyt beesteledik, vagy elmerűl nagy, mély gondolkozásban, hogy nem tudja, ha van -e valami élő lélek körűlötte.
Oh, irtózatos lelki állapot ez.
Ilyenkor szenved nagyon.
Mintha éles kés járna szivében.
Feje szédül, a világ forog vele és hideg láztól reszketnek tagjai.
Nem halvány, hanem sápadt lesz egyszerre, mintha valóságos hideglelés láza gyötörné.
Épen félesztendeje mult már, mióta Marcsát a mindennapos hideg járta.
S Gábris Marcsa azt gondolta magában, hogy ezt nem veszi észre senki, s ha észre veszi is, nem tartja különösnek, ha mindenkinek csak mosolyog, nevet a szemébe.
Hogy is szúrna az szemet , mikor nappal az emberek közelében piros, vidám és mosolygó.
A Matus Tera mégis különösnek találta, mert a mint mondogatta magában: furcsa isten teremtése ez a Gábris Marcsa, a ki soha sem dalol, - egyszersmind azt is utána tette : a legfurcsább pedig s az már azután igazán furcsa, hogy nappal piros, este pedig halovány.
Megmosolyogta, sőt nevette a dolgot, mert nem épen sokra becsülte; ugy nevetgélve azt is forgatta az eszében: mi oka lehet ennek?
Miféle pirosító lehet az , a mi csak ugy egyszerre eltűnik a nap leáldozásával?
Hamis szemei vannak Matus Terának.
Azután meg azok a gyakori elsápadások vonták magokra a figyelmét.
Azt mondják, mindennapos hideg; ha az volna, már régen lesoványodott volna.
Furcsa hideglelés ez, mely nem soványít, de azért annál inkább kiveszi a beteget a formájából.
Ugy megöregszik, de ugy megöregszik ilyenkor az az asszony, hogy akár édes anyám lehetne.
Semmi sem marad rajta fiatal, csak nagy, villogó szemei.
De azok sem szépek.
Szúrók , bántók, nem tudnak nyájas szeliden nézni.
Én nem is tudom, mi szépet tudnak rajta találni az emberek.
Annyit tudok, hogy én ki nem állhatom.
Nekem nem vétett ugyan a jámbor semmit, de csak nem szivelhetem.
A legelső pillantás óta, mikor láttam.
Akkor is azt mondtam: nem szeretem a szemöldökét.
Pedig épen ezzel vannak itt olyan nagyra, mintha más fehércselédnek szemöldöke sem lenne.
S a mint a fattyú-hajtásokat szedte a kukorica között, néha-néha átfigyelt a szomszéd lánc földre is, egy piros kendőre, mely onnan hébe-hóba kivirított.
Különben nekem mindegy az egész asszony.
Csak legalább a sógort ne bolondítaná.
No de talán nem is egészen úgy van az, mint ahogy beszélték.
Több esze van a sógornak.
S van szive is.
Ő tudja azt legjobban.
Azaz, hogy azt hiszi, hogy tudja, - azaz hogy - És azután igy még egyedűl is elpirult, s nagy hirtelen lejebb vonta homlokán a kendőt, hogy még a pipiske se lássa a szemeit.
S a szegény jó kis Teruska mégis azt mondta: maga sem tudja, hogy a menyecskét miért nem szivelheti.
No pedig a mit igy magának sem vallott meg, elég nagy buzdító volt minden lehető hibát fölfedezni azon az asszonyon, a mit csak egy vizsgálódó szem észrevehet.
Rajta is volt, szemmel tartotta.
Nem leste hiába, ugy jó délután látott olyant, mely nem tetszett neki s nem is tetszhetett volna semmi jóravaló embernek.
Ez ismét csak azt bizonyította: milyen rossz fehérszemély ez a Gábris Marcsa.
Mert mindenesetre rossz az, a ki igy utána veti magát a férfiaknak, legkivált ha egy parasztféle egy uri ember után esenkedik ennyire.
Azért leskődött, tekintgetett hát oly türelmetlenűl reggel óta, mert valóban várt valakit.
S a mint megpillantotta, törtetett nagy sebesen a kukoricaföldeken keresztűl, hogy elébe kerűljön.
No hiszen volt kiért.
Egy rút, ragyás ember az.
Rosz Pál ur.
Célját érte.
Elébe kerűlt.
Ugy látszik szólt is neki, vagy kiáltott neki valamit Rosz Pál ur, a mi Marcsának nagyon tetszhetett, mert egész örömben volt, mire visszakerűlt.
Pedig Rosz Pál semmit sem mondhatott egyebet - a hogy kisült - mint azt, hogy álljon be ahhoz a cséplőgéphez munkásnak, mely az ő tanyájára jön a termést elverni.
Mert mikor ugy estenden a szép csendes nyári alkonyaton hazafelé indultak, akkor is elárulta Terka előtt, mennyire örűl Rosz Pál urnak.
Már a harmadik szava vagy inkább kérdése azt illette.
Terka csak mosolygott magában, a mint felelt:
- Legelőször Fekete Gábor urhoz megyünk, azután Csetneki urhoz, azután következik a Rosz Pál ur termésének csépelése.
Gábris Marcsa tovább tudakozódott a termésről, a cséplés módjáról, a kévevágó , polyvázó lányok munkájáról pedig különösen, melybe olyan szivesen szeretne ő is beletanulni; szépen oda tudott érkezni, a hová akart.
Terkát nem lepte meg, ő már ezt mosolyogva várta.
Gábris Marcsa minden áron közelébe akar jutni Rosz Pál urnak.
Gábris Marcsa a vállára tette kezét barátságosan s azt kérdezte tőle:
- Kinek kell szólni, ha az ember a cséplőbandába be akarna állni?
Terka majdnem elnevette magát, de azért felelt:
- Pali sógornak kellene szólni, mert ő az etető.
- Azután hamiskodott.
- Csak állj be.
Legalább téged küldünk fel kévét vágni Rosz Pál urnál.
Ott ugy sem szeret lenni egy lány sem a dobon, mert Rosz Pál ur mindig odafenn kotnyeleskedik.
S csakugyan nevetett is magában.
Hadd mutassa meg Gábris Marcsa a sógornak, hogy kicsoda.
De mosolygott magában Gábris Marcsa is, és édes elégedettséggel ismétlé magában Terka szavait: mindig ott kotnyeleskedik, odafenn a dobon.
Szive nagy gyönyörűséggel telt meg.
Sejtette, hogy szándéka célja felé viszi; de még nem tudta egészen: mit tegyen akkor.
És a szép csendes nyári alkonyaton, midőn az az egyetlen kedves, szelid csillagocska ragyog a halványodó égen, melyet mindenki szeret és sugarainak édes ábrándra hivó áramát érezi szivében; midőn a messzire elhangzó kedves nóták édes merengésekre ringatják a lelket, a szivet: Gábris Marcsa egy sötét gondolatot űzött a késsel , melyet mint kévevágó fog a kezében tartani.
De miként?
Hogyan?
Hogy az ne legyen egyéb véletlen szerencsétlenségnél.
- Hanem vigyázni kell nagyon - folytatta Terka, ki ezalatt is folyvást beszélt s talán nem is hallotta mindazt, a mit beszélt.
- Vigyázni kell ám a dobon.
Meg ne csuszszál, mert a ki beleesik, azt összezúzza, az a halálé.
Erre Marcsa majdnem elkiáltotta magát.
Izmai megfeszültek, szemei megvillantak annak ádáz örömében, hogy megtalálta az igazi alkalmat, a mit keresett.
A véletlen szerencsétlenséget.
Történjék egy olyan eset, mely tőle függ, tőle származik s melynek mégse ő legyen oka.
Mintha csak ugy véletlenűl történt volna, mintha csak szerencsétlenség lenne , egyéb semmi.
A dob forog sebesen, töri-zúzza a buza szalmáját törekre, pozdorjára és mindent, a mi alákerűl.
Mikor majd ott áll mellette s hozzá ér kezével, akkor ellöki -
Senki sem fogja megtudni.
Ki sem gyanítja, hogy irányt adott a lökésnek.
S mikor azután megszületett a bűnös gondolat, mégis megrettent attól.
Véletlen szerencsétlenség...
Hát a másik nem az volt -e?
Megszédűlt a feje.
Lelkére leszállt a sötét éjszaka.
Nagyot sohajtott.
Elhalványodott nagyhirtelen és lecsüggeszté fejét .
Űzte annak a másiknak az emlékezete.
Hát az hogy volt?
Mint volt?
Mint történt?
Oh csak azt tudná valaki megmondani s a lelkét megnyugtatni vele.
Szorongva, félve húzódott Terkához, mindig közelébb, mintha védelmet keresne nála.
Már suhogást hallott háta megett, már érezte, hogy jön, már sietett tőle, sietett előle.
Egyszerre felsikoltott és ijedve kapta meg a Terka karját.
Terka maga is megrettent, nemcsak a sikoltástól, de attól a nagy változástól is , melyet a menyecskén látott.
Gábris Marcsa egészen ki volt kelve szinéből, vonásaiból.
Reszketett, s magán kivűl kérdé tőle:
- Jön ugy -e?
Nem mert hátra tekinteni.
- Micsoda?
- Nem látod?
Épen közel voltak a felvégi faluszélhez.
Terka nem látott semmit.
Marcsa futni akart.
Terka visszatartá s kinevette; kacagott jóizűen.
Jól esett neki, hogy ezt tehette.
A kacagásra amaz hirtelen megrázkódott .
Magához tért; megdöbbent, hogy majdnem elárulta magát.
Kapta magát, ő is szemébe nevetett Terkának.
Adta, mintha tréfált volna vele.
- Ugy -e megijesztettelek, megjátszottalak, Teruska?
Erőlködött azon, hogy kacagjon; de bizony nagyon savanyúan sikerűlt az, s az a halaványság, az a sápadtság folyvást csak ott maradt arcán.
Most már hát tudta Teruska, miért oly piros az a menyecske nappal, s miért oly halavány este.
- Azért hagyja el a szine, mert fél, s fél pedig olyan félelemmel , mely fölér akármely állandó betegséggel.
Nem mindennapos hideglelés az, hanem rosszabb, rettentőbb nyavalya még a szivszorulás görcseinél, ájuldozásainál is.
És még teszi magát a jámbor, hogy engem akart megijeszteni, - mondogatá magában Teruska - pedig az volt a száján, csakhogy ki nem mondta, hogy ne szóljak senkinek.
De hát mitől félhet az istenadta? mi az, a mitől ijedezik, mihelyt leszáll az este , mihelyt sötétedik?
Elég az hozzá, furcsa egy teremtés.
Azt sem tudná az ember, szánja -e vagy haragudjék , gyanuskodjék rá.
Aztán ez tetszenék a sógornak?
Nem lehet az.
Hát az a sok szép virágbokréta, melyeket egyszer-másszor a réten, az aratásban kötött neki s nevetgélve a fejére tett, mit jelentenének akkor?
Gábris Marcsa pedig csakugyan megkérte Parázs Palit, hogy szerezze be a cséplő-bandába.
Ugy esenkedett, ugy rimánkodott neki.
Parázs Pali mégis csak megrázta a fejét , megtagadta.
Azt gondolta, nem tud, nem is gyanít semmit arról, hogy a Rosz Pál közelébe akar férkőzni.
Pedig az mindent tudott, mindent gondolt abból, a mit az egész tavaszon látott.
- De hát miért nem akarja, hogy a cséplő-bandába álljak?
Pali megfogta a menyecske kezét és szelid szánalommal, édes melegséggel nézett a szemeibe.
- Mert tudom, mi bajod azzal a Rosz Pállal.
Nem akarom, hogy rávigyen az indulat valami gonoszat cselekedni.
Hogy találhatott, hogy gondolhatott ily titokra, melyet csak az ő lelke tudott .
Gondolkoznia kellett ő róla sokszor, hogy igy ismerhesse.
A menyecske dacosan vállat rántott.
- Hát aztán.
Mit törődik azzal?
Vagyok én valakije magának?
Pali megfogta a másik kezét is, és oly édesen, oly melegséggel mosolygott a szemébe , hogy a menyecske boldogabbnak érezte magát, mintha kérelmét teljesítette volna.
- No hát ehhez tartsd magadat.
Amaz mégis nagyot sohajtott.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE