Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Jósika Miklós
Abafi
Keletkezés ideje
1836
Fejezet
38
Bekezdés
1313
Mondat
3234
Szó
53425
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
A FÜRDŐ
S szilaj fájdalmában Borzadva kebele, Az elszánt ifjú hölgy Átokkal felele .
Vörösmarty
Míg így a hadi készületek történnek, nem lesz érdektelen egy személyhez közelítenünk, ki már többször megjelent e történetben, s kit mégis oly kevéssé ismerünk.
Deli Markó e tájban zord seregével egy erdőben tanyázott.
Naponként sűrűdtek a kalandorok, s már indultát határozá a fejedelmi hadakhoz.
Az indulás előestéjét víg lakomázás előzé meg.
Hosszú sorban vonultak el a sátrak tág erdőnyíláson , körülövedzve százados fenyvek tömegeitől.
A sátrak előtti tért lobogó máglyák világíták, körülülve s állva festői embercsoportozatoktól.
A hold sarlója csipkézett fellegek ködéből pilloga le, s ezüstje halvány fényt olvaszta a fenyvek csúcsaira, melyeknek derekaik a lobogó máglyáktól vörösítve az egész jelenetnek azon szép tekintetet adták, mely éji s tűztől világított festvényekben oly bájjal teljes .
Ez a tűz ada egy piros gnómi világítást számtalan marcona képnek is: s e had fiait , farkas- és medvekacagányaikban, vasfonal ingeikben s hideg pompájában nehéz fegyvereiknek, még sajátságosabbakká tevé.
Amíg ezen élénk, zajos embertömeg dalolva, fütyörészve mozog s pezseg: egy csinos , karcsú leánykát látunk a sátrak közül kilopódzni.
Mint a híg szellőé, könnyű s bájos mozdulata; s hol kis lábai a kövér erdei füvet érintik, oly csekély, oly szellemi a nyomás, hogy a fű léptei után újra fölemelkedik, mintha gyermekkezecske simulna végig rajta.
A hölgy sietve halad, s a sűrű fenyvek éjébe merülve jelen s tűnik, mint a képzet alakjai.
Két szép tömött tekercsben nyúlik le sötét haja majd bokáig; s a keccsel teljes keleti arcon az éj lámpái enyelegnek kékes sugárokkal.
Könnyű ív, hű kísérője minden kalandjaiban, van vállára vetve, s kisded kezecskéi két hosszú nyílvesszőt s hófehér ruhacsomót tartanak.
Zöld vállacska ömlik vagy inkább olvad karcsú derekára, s hófehér öltözet alatta; dereka körül keskeny, törökös kendővel van övedzve, melyből tűn ki egy becses markolatú tőr.
Halad a csinos teremtés elébb s elébb, az erdő mindig sűrűbb, mindig tömöttebb; míg végre kis nyíláshoz érkezik .
Kövér, elevenzöld gyep terül ezen, éji harmatba fürösztve, s léptei csillogó gyöngyöket tipornak.
A nyílással szemben keskeny hegyszorulatot látunk; ennek tart egyenesen a lyánka, s beljebb érvén, megállapodik egyjében Erdélynek azon oly ismeretes, majdnem tündéri völgykeblei közül, melyek mindent felülmúlnak regényes bájjal, s melyeken számtalan mondák s regék visszaemlékezései szunnyadnak.
Magas sziklahátak nyúlnak itt fel, kis látkört képezve, de bájost, elragadót.
Az ég azúr paizsként öblözik a szirtek ormai felett, s láttatja a csillagoknak néhányait: a Göncöl szekere képezi a kellő pontot, ekörül eleven fénnyel ragyognak számtalan apróbb lakói a magas űrnek.
Az egyik szirtnek tetején ingadozik négy, festői csomóba szorult fenyő, éji őrökként, s rezgő lombjaikon kanyarog által az újhold ezüst sarlója.
Szemben azon szorulattal, melyen által a hölgy e bájos völgyecskébe lépett, magas , egészen nyílt barlang látszik a holdtól félig világítva, s beljebb oly sötét, hogy határai láthatlanok.
Tetejéből vízsugár ereszkedik le oly csendesen, oly változatlan alakban, mint egy üvegkötél, átszikrázva a kétes csillagfénytől.
A vízsugár halk csörgéssel egyesül a barlang előtt terülő kristálytiszta vízszőnyeggel, melyet tágas , középmélységű sziklamedence tart fogva mohos öblében; széleit számtalan alakú erdei növények kerítik, szeszélyes gallért képezve körüle.
E víztükör oly csendes, oly átlátszó, oly fűszert lehelő, mintha a természet maga fürdésre szánná; hófehér tajték s szivárványszínű buborékok hemzsegnek a lefolyó vízsugár körül, tovább-tovább gyűrűdzve, s halk hangájok ezüst csapkodása álomba ringatja ezen ábránd táj látogatóit.
A hölgy közelebb lépett a vízmedencéhez, leereszkedve a gyep dagadó pamlagára ; félretevé ívét, melléje helyhezvén nyilait s a fehér ruhacsomót; csinos vállát kezdé kifűzni, s összeszedvén két hófehér ujjacskáján annak zsinórait, letevé íve mellé , s a nyiladozó vállból szabadulva emelkedének hattyúkeblének halmai, patyolatingétől még gerjesztőbbekké varázsolva; leoldá fehér szoknyáját; szabályteljes tagjainak mindegyike el vala ingétől födve, s mégis látható; kibontá sötét hajtekercseit, s szétszedvén hajait, felállott; s amint áll, a hajzat éje fellegpalástként habzik le bokáig rajta.
Valami tündéri volt e jelenetben, amit részint a helynek csendes bája s azon ábránd szellem okoza, mely az ily völgykebleken andalog; másrészt e ritka teremtésnek szerfölött érdekes külsője, melyet már Alvincen s más helyeken láttunk.
A hölgy a hűs meder párkányára ereszkedett, s benyújtá lábacskáit a vízbe, s sziszegve a víz hűvétől újra visszahúzta azokat, míg végre halkkal belépett a szirtmedencének olvadt üvegébe.
Úgy látszott, hogy szép tagjairól az utolsó hüvelyt is le akará öltni, de vizsga figyelemmel szétjártatva szemeit, magán hagyta azt; ülő helyzetben nyújtá el tagjait a meder csillámló homokjába, körülbuborékolva a víz habjaitól.
Így ült áztatva tagjait s hosszú hajhullámait dörzsölgetve; arcán inkább csendes vidámság, mint komoly ábrándozás volt kivehető.
Míg fürdését bájjal teljes mozdulatokkal folytatá, úgy tetszett neki, mintha zörej recsegdélne a lombokon keresztül, olyan, minőt az őz okoz, midőn vadászra fülelve karikába nyílt szemekkel dugja ki fejét a bozótból, vagy az esti szél egyes csapása rezzent félig száradt gallyakon keresztül.
A szép Izidora, kit nevén nevezhetünk már, kissé meglepetve látszék, s egy tekintetet vetve ívére, mely közel hozzá , hevert a gyepen, szemeit a hallott nesznek tája felé jártatá.
Újra csend lőn.
Nemsokára úgy tetszett neki, mintha a zörejt közelebb hallaná, de újra néma csenddel váltódék fel, melyet csak a barlangtetőről gyöngyöző vízsugár andalgó, egyhangú loccsanása szakaszta félbe.
Izidora eszmélt, s már sokkal élénkebb figyelemmel tekintett maga körül.
- Ki vagy? - kiálta egyszerre sikoltással kezdett hangon, szemei egy nem messze tőle királyként emelkedő tölgy lombjaiba akadtak meg, melynek tágas koronája félig árnyékolá a víz szőnyegét.
Szétömleszté hirtelen vállain nedves hajzatát, s a meder párkányához sietett; felragadá ívét, s gyakorlott kézzel feszíté azt ki, egy nyilat illesztvén reá; rémülten állt, nyílvégét a tölgy sűrűjének, melynek levélsátorából egy szilaj férfifő nyúlt ki, ráirányozva szegzett lángoló szemekkel.
- Távozzál - kiált reá a hölgy -, vagy nyilam a fának derekához szegzi szemtelen fejedet!
- S minden mozdulatából látszék, hogy szavai nem üres fenyegetést foglalnak magokban.
- Izidora! - szólt mély, szomorú hangon a fő, mely szinte mint szemrehányás hangzék : - Izidora, azért maradtam volna száz csatában sértetlen, hogy annak keze, kit oly mérhetlen érzéssel szeretek, verje szívemet által?
- Te vagy az, Dandár?
Irtózatos, te!
S ajkaidra mered -e az Izidora nevét venni?
Te nadály, ki szívvéremet akarád kiszíni!
Ó, gyilkos, gyáva, rejtélyes kígyó!
- S ekkor újra szeméhez illeszté ívét.
- Szállj le, s távozzál innen, mert mint a nap a sötétséget, mint tisztaság a szennyet, mint angyal ördögöt gyűlöllek!
A tölgy lombjaiban rezgett újra, s a fő eltűnt, de kevés pillanatok múlva Dandárnak ideges alakja a medence szélén termett fenyegető, veszélyjósló állásban; szemei kidiózva öbleikből, egész arcán a dühösség lángja lobogott, s ajkait kék homály borítá.
- Lőj! - mond, egy kelevézt tartva föl kezében.
- Lőj!
Az első csapás legyen a tied; de jól találj, éppen ide a szív közepébe, hol most is te élsz, s élni fogsz , míg dobog.
Jól találj, mondom, Izidora, mert kelevézemet ismered, s az találni fog.
- Ne vedd ajkaidra e nevet többé! - felelt a leány, rászegezve nyilát kevélyen.
- Villám az én nevem, s atyám Deli Markó, a barlangok arszlána, királya a határoknak!
- Izidora!
Így, nem másként szólítlak - rebegte Dandár enyhülő haraggal, tekintetének vad sugárival szenvedélyesen körülfutva a gyönyörű teremtést, melynek ázott patyolatinge minden vonalát szobrászi tökéllyel tünteté ki.
- Tudod -e, mi örömest hallád egykor e nevet tőlem?
Ah!
Mikor még azon karok, melyek halállal fenyegetnek most, oly hévvel szorítanak dobogó kebledhez!
Hát minden, minden el van -e már feledve?
- S szavaiban annyi lágyság, annyi szelídség hangzék, amennyi csak ezen elvadult lénytől kitelhetett.
- Lőj - mond -, s ha vérem szétfercsent hófehér ingeden, eredj, ülj paripára, s a dühös éjszak szárnyain száguldj az Abafi várába !...
Lőj, s ha utolsó verése szívemnek elhangzik, szorítsd karjaid közé a játékviadalok hősét, míg Dandár, kit bámulál egykor, a csatákban férfiúvá edzett Dandár temetetlen s könnyezetlen porlik el!
Izidora leemelte ívét újra.
- Nem lövök - mond, mintegy meggondolkodva -, ne égjen véred az én lelkemen, de távozzál, az egekre s mindenre, mi még neked, neked is szent lehet, kérlek, távozzál !
Átkozom azon pillanatot, melyben e gyönge szív meg hagyá magát nemtelen szerelemtől lepetni!
Kiszaggatnám éltemből azon órákat, melyekben téged, kaján tigris , szorítalak szívemhez.
Ne hízelkedjél magadnak; nem szerelem volt az!
Nem, nem, nem !
Szégyenemre vallom, nem!...
Érzékhevülés, gyengeség, alacsonyság, pokol, minden , amit akarsz, csak szerelem nem!
- S te így szólasz, Izidora, te, ki a perceket lested, ha nem jöttem; te, ki hetekig búsongtál, ha betegség ért!
Te, ki tűz és láng valál!
S kiről, bármennyire szerettelek, hinnem kellé, hogy engemet inkább szeretsz... s mindezt egy emberért , kinek nevét sem hallád, mikor már szíved enyém volt.
- Igen, igen - mond Izidora, s arcát láng borítá el -, érette!
Halljad vesztedre s kínodra, orgyilkos, gyáva kullogó!...
Érette, kit Istenként imádok, kiért kész vagyok minden pillanatban meghalni, kinek egy tekintete elég az irántadi visszaemlékezés szennyére az örök feledés palástját teríteni!...
Ismered e tőrt? - mond, egy tőrt emelve fel.
- Hah, gyáva, hárman rohantok egy ellen , 7 s mikor ő nagylelkűen kegyelmezett, te, nyomorult, ezzel akarád kivégezni!...
E tőr az ércfal, mely köztem s közted áll a föld közepétől az ég boltjáig!
Tudom én, miben jársz régóta már , alávaló!
De rettegj, mert megismertetlek Abafival.
- Hahaha! - mond vad kacajjal Dandár.
- Abafival?
Rettegjen ő tőlem, s rettegj te!
- Ekkor hirtelen ugrással a vízmederig zuhant.
Izidora nekiereszté nyilát, mely karját hasítá fel, de csak kissé: s Dandár átölelvén karcsú derekát, a szenvedély vad lángjával szemében magához szorítá a hölgyet , igyekezvén tőrét kicsavarni kezéből.
Izidora a Dandár mellének feszíté kezét, s mindenképp törekedett magát tőle kiszabadítani.
- Hah, szelíd galamb - kiált Dandár -, hatalmamban vagy most.
Magad látod, többre mentem, mint hogy visszatérhessek.
Jer! - folytatá, felemelve a hölgyet, ki a heves vívásban lankadni látszék, s kinek már éles sikoltása körülhangzék a rengetegben.
- Jer!
Nagy kedvem van Abafinak egypár mennyei pillanatát elrabolni.
De ne ordíts oly borzasztón!
Nincs, ki védelmedre jöjjön; az enyém vagy!
- Dandár, az ég villámira kérlek - szólt Izidora az erőlködéstől szakadozó hangon -, nem, nem kérlek, parancsolom, eressz! ...
Ah, utálatos!
Mint gyűlöllek, mint megvetlek, nyomorult!
Gondolod, hogy félek tőled?
Karjaid szorosan ölelnek, de tudom a leheletet magamba fojtani s körmeimet ásni utált tagjaidba: míg fájdalom s dühösség őrültté tesz, gyáva, mert annyi kell, hogy a Deli Markó leányába tőrt merj ütni.
Némán haladt eközben az irtóztató, könnyű terhével, s belebb-belebb vivé a rengetegbe.
Már csak elhaló hangok hallatszanak.
Kevés idő múlva dühös ordítás zúgott ki az erdőből, mint egy sebzett oroszláné, s a sűrű bokrokon keresztül szétszórt hajjal s kis részével ingének, arcában a dühösség kifejezésével rohant ki Izidora, véres tőrt tartva magasan.
- Vessz - mond -, utálatos!
Még ölelésed előtt forgatám azon tőrt meg oldalaidban , mellyel Olivért akartad a kolosvári téren kivégezni!
Egy kelevéz sivított a sűrűből Izidorára.
- Dühödt! - kiált ez, hirtelen fölkapva s visszarobbantva a kelevézt.
S fölragadván öltözetét, sietve távozott.
Így érkezett meg atyjának sátrához, összekarmolva, lankadva s alig pihegve.
Deli Markó magánkívül rohant ki sátrából, s többedmagával fölkobozá a rengeteget, de Dandárt sehol sem találák.
Lehet, hogy azon seb, melyet Izidora küzdés közben ejtett , nem volt halálos.
Másnap a szélek arszlána a fejedelmi hadak gyűlhelyére indult.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE