Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
Varnyuk
Régen nem láttam már az öreget, pedig legjobban szerettem a parasztok közt.
Tetszett nekem, hogy koráért, tapasztaltságáért annyira megbecsülte a többi.
Az urak dolgát , szegény emberek baját mind az ő szava után itélte meg.
Én magam meg csak ugy szerettem hallgatni, ha a Bach-korszakról, a szegénylegényekről, a nagy tiszai árvizekről beszélt , mint régen a meséket.
Elhatároztam, hogy kimegyek hozzá.
Túl a tengerin egy öreg szilfa magánoskodott .
Fel¬pakkol-tam magam egy kis szüzdohánnyal, jóféle szilvóriummal s egyenest a szélnek vágtam.
Annak az irányában rejtőzködött az öreg nyergeshátu kunyhója.
Mert csősz volt az öreg Ványa.
Addig pedig, míg a tengeri nem hányta a selymét , napszámra járt a tanyába.
Nehéz munkát nem birt, mert nyomta a vénség s a köszvény is puposra nyomorította.
Hát inkább csak kerti, meg más babramunkát kapott.
Gurdinyozott ; cséplés idején egy lóval, talyigával vizet hordott a gépnek s más ilyesmit csinált.
De azért egy hatossal mindig többet kapott a napszámnál.
A maga dolgát ugyan öreg furfanggal úgy elmimelte, hogy alig volt látatja.
Hanem annál jobban hangoskodott .
Szidott mindenkit, hogy mozogjon s rendelkezett: - Hogy csinálod már megint, te!
- Hadd abba ott, a másik végéhez láss!
S mindig a régi időket emlegette.
- Hej, az én időmbe!
Mire kiértem, az öreg már nagyba sütötte a tengerit.
Tudta, hogy a kedvenc csemegém s már messziről megneszelt.
A pálinkából mindjárt huzott egy imádságosat s nagy élvezettel tömte meg a pipáját is.
- Biz ez elkél itt, urfi!
Tegnapelőtt dél óta szárazon rágom a pipaszárat.
De helyesen pirul ez itt, ni!
E meg mán kész is van e.
De gyönyörü gyenge!
Akár a harmat.
Kivette a parázsból a megsült tengerit, lehámozta a zöldjével s úgy adta át hajában.
- Csak jól él itt maga, öreg, - mondtam.
- Kutya baja.
Nézheti az eget kedvére.
- Hászen megvónék, urfi, megvónék, csak varnyu ne vóna olyan teméntelen.
Kegyetlen egy gonosz féreg az, hogy fulladna a tojásába valahány!
Mire egyik végén elriasztom, a másik szélén kezdi ki a csövet.
Csak legalább már a puskaporom ne fogyott vóna ki!
Ha közibük durranthatnék egyszer-kétszer, mingyán pusztulna másfelé.
De a kajatásra nem igen ád a sok kitanult bestiája.
- No, majd beszélek én az urral, hogy hozasson a városból egy kis puskaport.
- Elfelejtkezik arrul az urfi.
- Bizza rám, öreg.
Különben, hogy mutat a tengeri?
Számit a konvencióba vagy három szekérre valót?
- Dehogy is számítok, dehogy is!
Igen sovány részt kaptam.
Az a satnya ott.
( A legszebb darab volt, pedig a többi is szépen biztatott.)
Jó lesz, ha disznóhizlalásra futja a télen.
De másképp is vót régen a szabadabb világba!
Beszédes kedvét sejtettem az öregnek, hát csak füztem a szót.
- Jobb volna -e most is úgy?
- Jobb -e?
De jobb ám!
Láti az urfi azt a tornyot amoda?
Addig járt a Tisza.
Le Margitának pedig az Isten tudja, meddig.
Tönkre vágta biz az a vetést is nem egyszer , leginkább meg, ha egy kicsit későn gyütt.
Az ősziből néha magnak se hagyott, mire a partja közé szorult.
Mégis gazdagabb világ állott utána.
Legkivált meg a magamfajta tanyátlan szegényre.
Ott halásztam, ahol akartam.
Ma a hal is csak az uraságé.
Fogjon a magamféle kóstolóba csak annyit is, mint az ujjam hegye, a révész mindjárt besugja s fizet érte annyit, hogy azon akár álló hónapig hallal lakott vóna.
Legelő is de bőven volt akkoriba!
Térdig nőtte a fü, még se hitták senki földjének se!
Etetett rajta, aki akart!
Ma meg mindjárt kérik a legelőcédulát...
Közbe-közbe huzott az öreg egyet-egyet nagy magabusultában.
- Bizony, urfi, csak ebben van a vigasztaló.
- Szereti?
- Ha hozzá jutok.
- Sokat iszik?
- Ritkán, urfi, módjával.
Mert az is másképp fordult.
Csak a zsidó mérheti, annak adták az urak.
A meg úgy méri, ahogy akari.
Hajdinába ha kinek volt, adta maga.
Ahol icce , vagy kulacs állott az ablakba, tudtuk, hogy lehet innya.
Ocsóbb is volt akkor a pálinka , de még a bor is.
Emlékszem akkoriból olyan időre, hogy két krajcárért másfél iccével is adtak.
- Azért csak most is megkóstolja néha a jó bort?
- Ritkán, urfi.
Elárvult embernek nem való az.
Hat gyereket tettünk mink föld alá.
Én , meg az anyjukom.
Most meg mán egy sincs.
Az itallal mindjárt eszembe gyönne s botra kapnék, hogy engedjen egy kicsit a keserüségem.
- Nem árt néhanap egy kis verekedés, öreg.
- Ártani nem árt, csak törvény ne vóna.
Régibe haki virtuskodott, megkapta érte a huszonötöt, aminek oda se nézett s rendbe volt.
Ma meg viszik az embert Ponciustól Pilátusig s végül is az sül ki, hogy ülhet az ember a virtusos kedvéért hónapszám.
Igen , mert mindjárt ott a sok tanu.
Ellensége akad az embernek mindig s rávall.
Bezzeg hajdinába!
- Te is ott voltál, fiam? - kérdezte a szolgabiró.
- Ott lettem volna.
- Láttad a verekedést?
- Elejétől végig.
- Jól van, fiam, te is megkapod a magadét.
- A hajdu még kéznél volt, lekapta a körmirül s rárakta a huszonötöt hijja nélkül.
Nem tanu¬zott az többet, urfi!
Még azt is letagadta, ha az ő fejét verték be.
Alkonyodni kezdett.
- Soká gyün az asszony, - türelmetlenkedett az öreg.
- Hát nem megy be a faluba?
Holnap vasárnap.
- Nem lehet hagyni a tengerit, urfi.
Tönkre vágná a varnyu.
Az asszony gyön ki minden szombaton.
Tisztát hoz, meg eleséget.
Hallgattunk.
Kis idő mulva csak kémleli az öreg a tiszai füzest.
- Jön a koma.
Ugylátszik, mégis csak nagyon beteg lehet az asszony, hogy mást küld maga helyett.
- Beteg volna a felesége?
- Legalább is üzente tegnapelőtt.
Azt üzente, hogy lehet, hogy az Ur Istennel lesz számadása, oszt menjek be elébb hozzá, ha még életbe akarok vele beszélni.
- Hát miért nem ment be hozzá?
- Minek?
Kiheveri az ilyen magunkféle a betegséget.
Az asszonynép meg olyan, hogy hamar megijed.
Meg a tengerit is hogy hagyhattam volna!
Közben a kunyhóhoz ért a koma.
Nagyon csendes volt.
- Hát az asszony? - kérdezte az öreg Ványa.
- Nem jön.
- Mért?
- Nem jön a mán többet!
- Nem -e?
- Meghalt.
- Csak nem?
- Meg a!...
Az öreg Ványa maga elé gondolkozott.
- Az Isten vele is szabad volt, - mondta kis idő multán lassan, komolyan.
Azután hallgatott.
Hallgattunk mink is.
Olyan egyszerü, igaz volt az öreg még a bánatjában is, hogy nem is vigasztaltam.
Pedig úgy el tudtam gondolni, hogy előttem egy ember, akit a jelenhez nem köt semmi, aki egészen a multé s aki maga is ma holnap számadásra megy.
- Orvost hittak -e hozzá? - kérdezte nagysokára az öreg.
- Kétszer is megnézte.
Az öreg egyre jobban elkomorodott.
- Azért mégis bemehettem volna hozzá magam is, - mondta csendesen s várva, kémlelve nézte a komája arcán a feleletet.
De az csak legyintett:
- Meghalt az kend nélkül is!
Azért ember az ember.
- Igaz, - mondta az öreg is megnyugodva.
Rövid csend után az öregre nézett a komája.
- Hát a temetéssel hogy leszünk?
- Az is csak pénzbe kerül - mondta az öreg szomoruan.
- Mikor gyön be kend?
- Még ma, ha elengedne az uraság egy-két napra.
Mert nagyon kell ám most vigyázni a varnyuk¬ra.
- Majd elintézem én a nagybátyámmal, - mondtam az öregnek.
- Megtenné az urfi?
- Meg hát.
Majd csak küldünk addig valakit a helyére.
- Megvárom, urfi.
Rövid Isten áldjával elbucsuztam s mentem fel a tanyába, hogy küldjek valakit az öreg helyébe, aki felváltsa.
Tengeriföld mentén, meg tarlókon mentem s elgondolkozva néztem , hogy szállingóznak haza a varnyuk tiszamenti erdei éjszakai szállásukra.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE