Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Őserdőkön, tengereken
Keletkezés ideje
1894
Fejezet
41
Bekezdés
2007
Mondat
4765
Szó
123513
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
A sivatagkirály vadászata.
Egyik felől fátlan, halotti némaságu fakóveres homoksivatag, másik felől ritkás mimóza-ligetekkel beszórt füves lapály huzódik a messzeségbe s olvad bele a láthatár aranyveres biborába.
A nap már utjának háromnegyedrészét megtette s lassan hanyatlik alá a horizonton, a homoksivatagon azonban még izzó, aranyveres pára lángol s a lég fojtó, perzselő, mint az érczkemenczék lehellete.
Egyetlenegy madár, egyetlenegy élő lény, vagy növény nem mozdul az izzó homoktengeren, csak a tikkasztó tibbah hajtja, kavarja a sárga homokfelhőket a messzeségbe, mindjobban kitakarva azokat a fehérlő csontokat, melyek messze elszórtan egy-egy szomjtól elveszett karaván utját jelölik.
A milyen halálcsendes e sivó homokpuszta, olyan zajos, lármás az élet, a mimóza-ligetekben, melyeknek fái már az alkonyat hosszu árnyaiba olvadnak.
Mindenfelől zürzavaros mekegés, bőgés, tombolás zaja hallik s nagy porfellegek kavarognak, gomolyogva egymásba, ezüstfehérre szürkitve a mimózák sárgazöld leveleit.
A füves lapályok szélein lakó nomád népek ilyenkor hajtják haza nyájaikat a szeribák védő rejtekébe, mert napszállat után már megnépesül a sivatag s a ragadozók orditása mennydörög az éjszaka fekete homályában.
Sasszeme megismeri a fészkéhez száguldó struczmadarat, a könnyülábu antilopokat a villámgyorsan elvillanó árnyakból, azután szeribája keritését vizsgálja, nem bontotta -e meg az éjszakai vihar, vagy nem furt -e magának bejárót a puszták valamelyik ragadozója?
Ezek a szeribák három-négy méter magas, másfél méter széles karámok, a mimózák tüskés galyaiból rakva s ebbe hajtják éjszakára nyájaikat, és maguk a nomádok is ezen belül ütik fel sátraikat.
Alig, hogy betódul a nyáj , eltorlaszolják tüskével a bejárást, mert mihelyt a nap vérpiros arcza letünik a láthatáron, minden átmenet és estszürkület nélkül egyszerre beáll a koromsötét, csillagtalan éjszaka.
A sötétséggel aztán lassan-lassan megszünik a zürzavaros bőgés és tombolás ; mindegyik jószág megtalálja a maga helyét s lassan-lassan elhal a legkisebb zaj is és beáll az éjszaka visszhangos, álomhintő csendje.
Csak az örökké éber kutyák szaladgálnak még köröskörül.
A legkisebb ágrecscsenésre, a leghalkabb levélzörrenésre, dühös csaholással rohannak ki és megfutamitják a szeriba körül ólálkodó hiénákat és sakálokat, mire ezek haragos vinnyogása még soká visszhangzik a távolból.
A felriadt nyáj ujra elcsendesedik, s maguk az éber nyájőrök is gazdáik lábainál nyujtózkodnak el.
A fel-feltámadó éji szellő halk fodrozással lebegteti a mimózák és oleánderbokrok levélkéit.
Nagy denevérek libegnek nesztelen fantomokként a szeribák felett, körülrajzolva a virágzó fák lombjait, melyeken álmos pillangók szenderegnek, a nyáj fölött pedig duruzsoló fonással, nesztelenül szállong a zászlós lappantyu, a szunyogokat és legyeket kapdosva és sem közel, sem távol egyetlen más hang nem zavarja a sivatag halotti néma, de fenséges csendességét...
Egyszerre, mintha maga a föld kezdene megrázkódni, mintha titáni érczlovak rohannának át titáni érczszekerekkel, titáni érczhidakon, dörren meg süketen egy rettentő mennydörgés a vak éjszakában...
Ember, állat rémülten riad fel s egymást gázolja a nagy sötétségben.
A juhok, kecskék, tehenek, a rémülettől bőszülten nyargalnak köröskörül a szeribákban.
Zürzavaros bőgés, eszeveszett tombolás közt akarnak a szabadba rohanni; a tevék előrehajlott nyakkal ágaskodnak, a toporzékoló lovak patái alatt dönög a föld, s rikoltó emberi hangok, zürzavaros orditás között gabalyodik az egész nyáj egymásra, tiporva, gázolva egymást.
A büszke , nemes paripák kétségbeesett erőlködéssel tépik, szaggatják fékjeiket , sörényük jobbra-balra repked és szemük szinte világlik a rémülettől.
A nyáj hatalmas bikája nagyokat fujva bömböl s óriási teste reszket a félelemtől , és a bátor kutyasereg, mely az imént vitézül elverte a hiénákat és a szeriba körül ólálkodó párduczot, most félelmes vonitással, reszkető nyüszitéssel rohan a kunyhó felé s behuzott farkkal, remegve lapulnak meg gazdáik lábainál, kik maguk is tétlenül, tanácstalanul huzódtak meg kunyhóik falai között, lándzsájuk nyelét görcsösen szorongatva.
Kinek is volna bátorsága, hogy kimenjen akár puskával, akár lándzsával reszkető nyája védelmére, mikor a Szaába (a nyájak ura) - igy nevezik az oroszlánt - közeledik és rettentő szemei, mint két vérveresen izzó széndarab, világolnak a fekete éjszakában?!
Még egy, a sivatag végtelenjén süketen átdörgő orditás harsan fel, mire a tomboló állatsereg mozdulatlanná mered rémültében, s minden izma reszket a legkisebbnek és legnagyobbnak... és e halálos csendességben nehéz és mégis könnyü léptek alatt dönög a föld, a száraz ágak recsegnek és a bokrok alaktalan sötétségében két vérveresen izzó pont közeledik... azután egy óriási árnyék repülve szöki át a négy méter magas tüskefalat s rettentő bődüléssel veti magát egy kétéves bikára.
Talpának egyetlen csapására vértokádó szájjal roskad ez össze, s e rémitő csöndben csak elhaló hörgése s a vér bugyborékolása hallik.
Bojtos farkával hatalmas oldalait korbácsolva, rémitő morgással szegezi vérben izzó szemeit a hatalmas állatkirály a mozdulatlanságban remegő nyájra, azután egyetlen kapással - mint a macska az egeret - állkapcsai közé ragadja a kétéves bikát, egy szökéssel visszaveti magát a tüskefalon s futó dobogása még sokáig dong, visszhangzik a néma éjszakában...
A rémület által mozdulatlanná dermesztett nyáj most megint a legvadabb ijedtség, tombolás és zürzavaros lármában tör ki.
A kutyák dühös ugatással rohannak ki, gazdáik az egymás hegyére, hátára torlódott nyájat terelik szét - és a fellobbanó tüz világánál látják, hogy a nyáj legszebb fiatal bikája hiányzik, melynek vérét most iszsza be mohón a laza, homokos talaj...
Nem költői képlet, se nem metafóra, mikor az oroszlán orditását a mennydörgés robajához hasonlitjuk és az a vak rémület sem tulzás vagy mese, mely az embert és minden szelid vagy vadállatot mozdulatlanná dermeszt, midőn e hatalmas hang végig dörög a sivatag végtelenjén, vagy megszázszorozzák a sziklahegységek szakadékai az éjszaka hangverő csendjében!
Először valami leirhatlanul rémes, idegreszkettető, sóhajtozó hördülés harsan fel s fokonkint csattogó mennydörgésbe mélyül, mintha maga a földgyomor kezdene morogni, dübörögni, azután egy rettenetes bődülés skálájában harsan fel, aztán megint a mennydörgés gördülő morajában és rémes sóhajtozó hördülésben hal el.
Az oroszlán azonban nemcsak éjjel indul préda után, mint eddig hitték, hanem világos nappal is, sőt sok esetben nem is lesből támad, hanem vadász és a szó szoros értelmében kinyomozza, felveri és meghajtja a szélgyorsaságu antilopokat, zebrákat s egy-egy ilyen vadászatra nemcsak párjával, hanem többedmagával egyesül.
Anderson, a hires utazó és vadász volt egy ilyen esetnek a szemtanuja.
" A rengeteg szélén, fák és bokrokkal benőtt meredek magaslaton töltöttük az éjszakát - beszéli.
Már a regg szürke fátyola oszlatta az éj homályát és keleten rózsaszinben derengett az ég alja és csak pár pillanat választott el a napkeltétől, midőn az erdőből egy nagy csapat kaffer-bivaly csörtetett elő lassu czammogással és békésen legelészni kezdtek a magas fűvel benőtt végtelen lapályon.
Aranyos-rózsaszin pára derengett a zöld sikon és a fekete óriás állatok , vastag, összenőtt szarvakkal fegyverzett hatalmas homlokukkal, vad tekintetükkel, csodálatos benyomást tettek a napkelte minden pompájától ragyogó tájon.
Egyszerre azonban, mint a közelgő zivatar dübörgése, mennydörgött végig a tájon egy hatalmas dörrenés, majd mintha maga a földgyomor kezdene tompán dübörögni, erősbül folyton e moraj - mire az egész rengeteg egyszerre megelevenült s minden fa, minden bokor ingott, hemzsegett a repkedő szárnyasoktól, és a nyugtalanul menekülő rókáktól, sakáloktól.
Egész antilop- és zebranyájak rohantak, menekültek szélsebesen tova a sikon s egy percz alatt eltüntek a messzeség homályában, közvetlen felettünk pedig egész sereg gyöngytyuk és másféle minden fajta madár repkedett ijedt zavargással.
Majd egy csapat majom jelent meg az erdőszél fáin és vad ijedtséggel, visitó sikoltozás, s gurgulázó torokhangok között, nagy szökésekkel ugráltak át egyik fáról a másikra, temérdek madarat verve fel.
Csak a legelésző bivalyok nem mutattak semmi félelmet, hanem lomhán az erdőszél felé fordultak, ellenben lovaim és ökreim reszkettek, tomboltak és kötőfékjeiket akarták eltépni vad ijedtségükben, hottentotta szolgáim pedig , bár egészen fedve voltunk a magaslat fáitól és bokraitól, a fákra akartak felmászni.
Egyszerre az erdőből egy pompás fekete antilop szökkent ki, s mintha szárnyak vinnék, repülve száguldott végig a sikon...
Pár pillanat mulva azonban, mint a mennydörgés felcsattanó ropogása , harsantak fel azok az iszonyu alhangu bődülések, melyek a vadászó oroszlánt jelzik és mintha az egész erdő össze akarna roskadni, olyan recsegés-ropogás között törte ki magát egy óriási himoroszlán hat társától nyomon követve.
A sikra érve pár pillanatig ide-oda szökellt, óriási, bozontos fejét egészen a földre hajtva, azután iszonyu hördüléssel, öles szökésekkel rohant tova a megtalált nyomon, hat társa pedig hörögve, orditozva utána, bojtos farkukkal a levegőt korbácsolva.
Az antilop már messze volt, de az oroszlánok szélsebesen szökelltek utána és ha egyik-másik kitört a sorból, a bozontos vezér iszonyu orditással dörrent rá s hüvelykhosszu fogait vicsoritva, hörrenté vissza a sorba.
A fekete antilop pedig, e leggyorsabb antilopfaj, minden erejét összeszedve , szélsebesen rohant, repült előre és nagy térelőnyt is nyert üldözői felett ; azonban, midőn egy kiálló meredélyről ez utjába eső patakot átszökte, a part tulsó része leszakadt alatta és a vizbe hemperedett.
Kigázolva a mélyből, lihegve, reszketve álldogált a partszél sekélyes medrében, mohó tekintetével a környéket kémlelve, de a felharsanó bődülésekre egyetlen szökéssel a partra ugrott és a lejtőn végig rohanva , egy kiszáradt patak ágyában kaptatott tovább, táborunk felé menekülve.
A bivalyok akkor is, midőn az oroszlánok az erdőből kitörtek, mint valami fekete szobrok, olyan mozdulatlanul állottak, csak szarvaikat szegezték előre s néztek mereven a közöttük átrohanó oroszlánokra, mint a kik támadni ugyan nem akarnak, de a támadást elfogadni készek és egy vonalnyira sem tértek ki az orditó csapat utjából.
A patakig szélsebesen rohant a futó gím nyomán a vén vezér, ott azonban, hol ez vizbe zuhant, tétovázva fel-alá futkosott: bosszusan rázta, berzengette sörényét és haragosan orditott, midőn hiába szaglálódott a földön s a levegőben.
Egyszerre azonban diadalmas bődüléssel szökte át a patakot és az omlásnál csakugyan rátalálván a gím nyomára, a kiszáradt patakágyon loholt , nagyokat hörrentve, sebesen előre.
A fekete antilop gyorsasága azonban lassankint hanyatlott, mert lapoczkáját az esésben megsértette s noha kétségbeejtő erőfeszitéseket tett, az oroszlánok mindinkább közeledtek, mintha az ő gyorsaságuk meg a zsákmány lankadásával folyton növekednék.
A mint az üldözők csapatja a magaslat lábánál elrohant, Anderson jól látta , hogy az előlrohanó him egy iszonyu nagy s vén állat volt, hosszu, feketés sörénynyel, mely a düh és vérszomjtól berzengve mint egy tüskeerdő ingott az iszonyu fő körül, repülő, bojtos farka, mint egy fekete fejü óriási kigyó kanyargott, repült a levegőben, tátott torkából pedig, melyben egy emberfej ugy elfért volna, akár egy dió - vérvörös, borostás nyelv fityegett ki, a hófehér, hüvelyknagyságu fogak közül.
A végsőkig hajszolt gím - egyszerre félrecsapott és egy közeli sziklapadra akart felkapaszkodni, de az omlatag paladarabok minduntalan kisiklottak hegyes patái alól.
Vértfagylaló volt e szegény állat kétségbeesett végküzdelmét nézni.
Minél inkább szoritották, annál szilajabb, botlósabb lett, szemei szinte világlottak a rémülettől, nagyokat botlott, s minden botlásnál riadt , kétségbeesett oldalrugásokat tett, s hangosan zihálva, hörgött és mekegett... és még két harmadáig sem jutott a magaslatnak, midőn egy kicsuszszanó palakődarab leverte lábairól.
Hiába erőlködött, nem tudott többé lábrakapni, csak megtört tekintettel, panaszos mekegéssel vergődött , hánykódott a görgedező kődarabok között.
Az oroszlánok öles szökésekkel rohantak fölfelé s lábaik alól egész palagörgetegek omlottak a mélybe.
Bődülésük rettentő mélyen és megrázón hangzott, midőn a vezér egyetlenegy háromöles szökéssel a vergődő antilopon termett s oldalait kigyódzó farkával korbácsolva, pár másodperczig egész rettentő magasságában és fenségében állt felette... azután talpának egyetlen csapásával ugy végighasitotta vékonyait, hogy a belek gőzölögve fordultak ki és társait haragos hördüléseivel visszarezzentve, nagy darabokban kezdte tépni, szaggatni a közösen ejtett prédát, a többinek pedig csak a feléjük rugott darabokkal kelle megelégedniök."
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE