Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Kártyavár
Keletkezés ideje
1923
Fejezet
31
Bekezdés
2034
Mondat
7199
Szó
76526
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
30. §. MELYNEK TARTALMA KÖNNYEN ELŐRELÁTHATÓ
A kora reggeli óra Újvároson a proletároké.
Gyalog és villamoson, mindenfelé a gyárakba siető embereket látni, akik közt szórványosan tarkul egy-egy " pancamári ", fehér hátibugyrával s az elül rákötözött nagy tejeskannával.
A gyárkémények tutulnak, s a fekete hangyaemberek csapatokban viszik-viszik , kis fekete szerszámtáskáikat.
Ilyen gyári munkások látták utoljára Kerboltot is.
Rakoncából jött az erdő felől.
Hol bolygott egész éjszaka?
Az éjjel jó.
Elfedi a fű közt heverő gyűrött papírokat és szardíniásskatulyákat.
Éjjel még Újváros erdeje is igazi, vad erdő.
Éjjel állatok hangjait hallani.
Éjjel tanácsot lehet kérni az égtől és a csillagoktól.
Mire volt már elhatározva, mire nem?
A dilemma még nem dőlt el benne?
Ilona sorsán aggódott talán?
Bizonyos, hogy minden intézkedést megtett.
Írásait már tegnap reggel rendbe hozta.
Levele ott volt Ilonánál, hogy átküldje a polgármesternek.
Elszámolt mindennel.
S aztán - még egy éjjelt töltött a csillagok alatt.
Az éjjel jó.
De a reggel sivár.
A reggel hideg: reggel a fű nedves, a föld kemény, derekad fáj, és hátad didereg.
A reggel proletár, szürke és füstszagú.
A reggel kioltja a csillagokat.
Reggel indulnak a villamosok.
Öt órakor megint a rakoncai végállomásnál volt Kerbolt.
A sárga kocsi üresen állt: akkor söpörte egy banya.
Por, cigarettavégek, gyűrt villamosjegyek kavarogtak ki a hátulsó ajtón.
Elül, a vezető helyén, egy kis, csenevész proletárgyerek állt.
Alig ötéves.
Még hűvös volt.
A vezető óriási kesztyűi ott feküdtek a gépszekrényen.
A csöpp kölyök fölágaskodott.
Apró kacsóira próbálgatta az ormótlan kesztyűt.
- Majd ha vezető leszek - mondta -, nekem is ekkora kesztyűm lesz.
A vezető lenn pipázott, a flaszteren ülve.
Itt aszfaltjárda volt az üvegbolt előtt, az alkoholisták szanatóriumáig.
A vezető köpött egyet, és úgy felelt a gyereknek:
- Vezető akarsz lenni?
Akkor inkább akaszd föl magadat!
Kerbolt egy forintot adott a gyereknek.
Ez nagy esemény volt, és a vezető, a söprő banya és a boltosinas, az úgynevezett "vizesnyolcas ", aki akkor nyitotta a boltajtót, azonnal tudták, hogy ki az az úr.
A banya visszarakta a farácsos lábtörlőt, a vezető kiverte pipáját, a kalauz előkereste a jegykönyvecskéket, a pancamárik lerakodtak, a csengő megnyikkant, és Kerbolt fölszállt a kocsiba.
A villanyos a tehén bőgéséhez hasonló zajjal kanyarodott be a falu főutcáján.
Kerbolt azonban nemsokára megint leszállt, mert gyalog látták Újváros és Rakonca határán, hat óra előtt, mikor a jutagyár munkásai, csupa fiatal leány és asszony, rakoncai lányok, veszekedve, énekelve tódultak a vasúti síneken át.
A puskás ember a sínek fölött áthaladó magas hídon állt, és felülről nézte az élénk, tarka képet.
A lányok közül sokan még rakoncai viseletben járnak, de a beszédjük - melynek egyes szavai bizonnyal fölhangzottak a hídra már egészen újvárosi jasszbeszéd.
A rácsos cinksorompó lecsapódott, s a tolongó nevetgélő rajnak meg kellett várni, míg a reggeli vonat átrobog az állomáson.
S aztán, míg tolatnak.
Ez néha nagyon soká tart, s a lányok átkiabáltak a pályaőrhöz, durva szavakkal ingerkedtek, szidták...
Aztán, nem győzve már várni, csapatokban tódultak föl a hídra, visszamenve nagy kerülővel, s ott özönlöttek el Kerbolt körül.
Ebben a tolongásban eltűnt Kerbolt a szem elől.
Bizonnyal ennyi adatot sem mondhatnánk róla, ha nem lett volna ő Újváros szegényügyi osztályának vezetője, úgyhogy a szegény emberek közül sokan ismerték.
Az utolsó adat a levél volt, melyet a polgármesternek címezve a lakásán hagyott, mint reggel átküldendőt, "azon esetre, ha ő addig haza nem tér ".
Az Újhegyiéknél eltöltött lázas éj alatt hányszor gondolt Ilona erre a levélre!
S mennél tovább haladt az éjszaka, annál inkább megért benne a gondolat: föl kellett volna ezt a levelet bontani!
Mért nem bontotta föl?
Ez a gondolat titkos lidércnyomássá nőtt benne, egyre azt az ösztönt érezte : hazaszaladni és fölbontani a levelet!
- S mikor megjöttek az újságlapok , mint vészes, nagy, hajnali pillangók, mind a polgármesterről beszélve, és bukásról és bűnről és összeomlásról: akkor nem bírta tovább, szorongva , lihegve érkezett haza, nem is kérdezte Zsemlyénét férjéről... nem is kérdezte, hogy az otthon van -e.
Tudta, úgyis tudta, hogy nincs otthon...
Különös, hogy most milyen biztosan tudta ezt egyszerre, holott egész éjjel azzal áltatta magát, hogy megjön, közben bizonyosan megjön!
Mint tegnap is megjött!
- S egy kicsit azért is ment el Újhegyinével, azért is maradt reggelig a mulatságban, hogy, ha megjön, őt ne találja otthon!...
Gondoljon akármit!...
És most tudta, hogy nem jön meg... úgysem jön meg...
És nem is kérdezte, csak szaladt a levélhez, amely ott fehérlett az ura íróasztalának zöld posztóján; torkáig dobbant a szíve, mikor benyitott az ajtón: ott fogja -e látni?... nem tűnt -e el?... nem nyúlt -e le érte a levegőből egy titkos szellemkéz, hogy láthatatlanságába szorítva a szoba mennyezetén keresztül elvigye, mint a moziban látta egy levéllel?... vagy egyáltalán ott volt -e?... nem csak álmodta -e ?...
De ott volt, s már a kezében forgatta... és akkor egyszerre megint azt érezte, hogy nem bonthatja föl... hogy nem tudja fölbontani...
Kerbolt, ez a csupa jellem ember, ennek a végzetes írásnak írója, annyit beszélt neki a levéltitok szentségéről, a másnak címzett levél érinthetetlenségéről, annyiszor tüntette föl mint lehetetlent, azt, hogy ő, úriasszony, fölnyisson egy leragasztott írást , melynek borítékján idegen név áll...
És Kerbolt neki apja és nevelője volt , még inkább, mint férje.
És erre a levélre még pecsétet is nyomott...
Nem, nem merte...
Érte aggódva még kevésbé merte fölbontani, mint ha másvalakiért aggódott volna...
És talán e lelkiismereti aggályon és a szigorú nevelő emlékén túl, és öntudatlan, egy más félelem is munkált benne, egy gyöngeség, egy asszonyi félelem!
Félelem attól, amit ebből a levélből megtudhat, amit asszonyi aggodalma ebben a levélben megsejtett... amit jobb talán tudni, mint sejteni, s amit mégis borzad megtudni, aki sejt...
Egészen öntudatlan: mert hiszen ha tudatára ébredt volna ez, annál inkább fölbontotta volna talán a levelet, megelőzni, megelőzni, ha lehet, amitől rettegett!...
Így ott állt Ilona a pecsétes levéllel, és arra gondolt, hogy még csak hat óra...
Istenem, nincs több, mint hat óra!...
Mit csinál kilencig, amíg Madár Jánost megkeresheti ?...
Aludni úgysem tud...
Ó, istenem, aludni, ilyen állapotban!...
De azért ledőlt a díványra, s néhány perc múlva aludt is, végképp kimerülve az izgalmaktól, lidércnyomásos fullasztó álommal, még aközt is kezében szorongatva és gyűrve a levelet.
Álma közben minden neszre figyelt, s mind mintha a fején kalapácsolt volna; várt valamit, és félt is tőle, és nem tudta, mi az.
S egyszer csengettek, nyílt az ajtó, és Zsemlyéné beszélt valakivel...
Akkor erőlködött, hogy fölébredjen; és hányta magát, és nagy súlyok ellen küzdött; de a zaj elhalt, és ő tovább aludt.
S akkor azt álmodta, hogy Újhegyi volt, aki kereste; s mintha látta volna is kéjenc vigyorát egy ablaktábla mögött; bújni, takarózni szeretett volna; valósággal meztelennek érezte magát; fázott, de mozdulni nem tudott.
Végre fölszakadt a bűvölet.
Ilona megrázkódott, és fölugrott; már kilenc óra volt.
Ilona szaladt - a levél mindig a kezében - a tükör elé, rendbe hozni magát.
Zsemlyéné jött, és jelentette, hogy a polgármester volt itt; mikor megtudta, hogy a tekintetes úr nincs itthon, és a nagyságos asszony alszik , elment.
Ó! hiszen akkor már a városházán van.
Ilona sietett, mert tudta , hogy tízkor közgyűlés kezdődik: azontúl már nem férhet a polgármesterhez .
Istenem!
Mért aludt?
Most meg volna kímélve ettől a kálváriától.
Utálta a városház folyosóit az ácsorgó és bámész újságírókkal, a szaladgáló és nagyokat köszönő írnokokkal, a várakozó és méltatlankodó polgárokkal .
Idegesen kente álmatlanságtól vörös szemére a púdert; rendesen festeni is szokta az arcát, újvárosi módon, s már csak ingerkedésből is, mert az ura haragudott ezért; de ma nem nyúlt a piros pamacshoz.
Madár János eközben már valóságos ostromállapot alatt volt.
Kerboltné különös izgalmat talált a városházán.
A polgármester előszobája már a kora reggeli órákban megtelt, úgyhogy nem maradt ülőhely; s ami legterhesebb volt Ilonára nézve, ezúttal csupa úriemberek ültek ott, félig-meddig ismerősök, akik kíváncsian nézték őt, némelyik meg is szólította.
Ezek a tisztviselőtelep befizetői voltak, akik "csak mint privát ismerősek" barátságos felvilágosítást akartak kérni a polgármestertől, hogy nincs -e veszélyben pénzük, s nem lehetne -e visszakapniok.
Siettek, hogy még a közgyűlés előtt beszéljenek vele.
Madár eleinte udvariasan fogadta és megnyugtatta őket, de aztán ideges lett, s éppen Kerboltné érkezése előtt kiadta a szolgának a parancsot, hogy senkit se eresszen be hozzá.
- Ne is jelentse be.
Maga se jöjjön be.
Mondja, hogy hivatalosan vagyok elfoglalva.
A várakozók azonban nem tágítottak, hanem tovább várakoztak.
Ilona félénken közeledett az íróasztalhoz, mely mellett a szolga ült, s beszélni akart vele.
De ekkor egy tökéletesen részegnek látszó iparosember (Ampenszán volt , a kárpitos és temetőigazgató) házsártosan ugrott föl helyéből.
Reggel tért a Vnukból haza (a temetőbe ), s látszott, hogy különös dolog esett vele.
- Ezer pardon, de az egyenlőségi igazságosság nevében fogalmazom tiltakozásomat.
Fontos temetőigazgatói ügyekben bátorkodom...
S fenyegető mozdulata túlságosan is erős "bátorkodásról" tanúskodott.
- A polgármester úr megparancsolta, hogy senkit se jelentsek be - mondta a szolga, Szabó János.
S titkon intett Kerboltnénak, hogy foglaljon helyet.
Ilona leült a fapadra, a levelet kezében szorongatva, várt, várt, és gondolattalanul jártatta szemeit a hivatalszoba sivár bútorzatán .
" Temetőigazgatói ügyek!
Temetőigazgatói ügyek !" - tért vissza a furcsa szó fejébe vészjóslóan, és a hosszú, hosszú temetőkerítés nyúlt végtelenbe lelki szeme előtt.
Valahányszor keresztülment valaki a szobán, iratcsomóval vagy pecsétbélyegzővel, összerázkódott, és hosszasan utánanézett.
Várt, várt, és kínlódott.
Madár Jánosnak szüksége volt rá, hogy összeszedje gondolatait a közgyűlés előtt, elkészüljön a támadások nyugodt és méltóságteljes kivédésére .
Napóleon volt, s itt állott Waterlooval szemben: még egyszer meg kellett próbálni erejét.
Kerboltot kiejtette gondolatából: nyilván nem jelenik meg a közgyűlésen, s ebben az esetben nem veheti hasznát.
Még egyszer koncentrálni kellett magát, elzárkózni minden elől, ami nem a közvetlen cselekvés.
Előtte hevertek a reggeli lapok, valami öt-hat különböző "rendkívüli kiadás" (mert rendes lap hétfőn nem is volna ).
Egész éjjel dolgozott; a " leibzsurnalisztájának" maga diktálta le telefonon a reggeli cikket, amit büszkeségből sohasem tett eddig.
Kiderült , hogy valaki kihallgatta, s hajnalra már hírül hozták neki egy ellenzéki lap cikkét: "Hogyan nyilatkozik a polgármester önmagáról ?"
Személyesen szaladt a nyomdába, lefogta a kinyomott példányokat, "bármibe kerüljön ", új cikket írt, két órát aludt, mint Napóleon Waterloo előtt, majd futott Kerbolthoz .
Lapja így elkésett.
De itt voltak az ellenzékiek, s Madár unva siklott végig a fáklyásmenet pompázó leírásain, a "rendőri brutalitás" fölötti műfelháborodásokon, frázisokon.
A legőrültebb szenzációkat rendezték ellene , és ő sok helyütt nevetett, holott tudta, hogy azok, akiknek írva van, a városfenntartó iparosság, komolyan veszi.
Ampenszán kárpitos, most temetőigazgató, felháborodottan és megsértve távozott a városházáról.
- Immáron a tisztességes iparosság be nem bocsátási fumigálásban részesül - monologizált az utcán.
- Immáron - kiáltott, és megállt - falatok, illetve hivatalok szájunkba helyezése által szavunkat végképp betömöttnek lenni vélekedik.
- Ez a polgármesterre vonatkozott.
Így ért az ipartestület épülete elé.
Már a kora reggeli órákban gyülekeztek a képviselőtestület jórészt iparos tagjai az ipartestület helyiségében, hogy onnan mintegy, mondhatni , testületileg vonuljanak a nevezetes közgyűlésre.
Az újságlapok pünkösdi nyelvei ide is leszálltak közébük, kísérve, mint a görög tragédiák válhatatlan kórusa, Újváros életének tragikus pillanatait.
Székeken feküdve , tartókba törve, fogasokon lógva zúgtak, bozsogtak a nyugtalan nyelvek, és a lelkekben éppoly kevéssé volt csönd, mint a levegőben.
Mint egy adott jelre jött elő most minden, minden panasz, minden sérelem, az irigységek előbújtak piszkos odúikból, hogy új meg új, apró döfésekkel súlyosítsák a megtámadott Caesar helyzetét, és minden kicsi tőr még egyszer beleszúrjon.
Gyurkovics szappanos a polgármester lapját olvasta tekintélyes pápaszemén át , és nagyokat bólintgatott széles, szögletes fejével:
- Nem tudnak már semmit fölhozni védelmükre.
- Mit is mondhatnának? - volt az egyhangú vélemény.
- Kérem, tessék hallgatni, mit írnak!
- És közelebb vitte szeméhez a lapot.
- " A függetlenségi kör fáklyásmenetet rendezett Herseinek - olvasta a szöveget, melyet maga a polgármester fogalmazott - azon alkalomból, hogy a vármegyei közgyűlésen az obstrukció mellett, vagyis inkább (vessük le az obstrukciós köpönyeget !) a polgármester ellen foglalt állást...
Jelszavakkal és görögtüzes jelenetekkel táplálni ezt a szerencsétlen nemzetet elég volt ..."
Hát kérem szeretettel, a mi nemzeti küzdelmünk csak jelszó?
- Nekik jelszó.
- És aztán, kérem szeretettel, micsoda egy hang ez?
" Hersei - keresgélt a szövegben - hadat üzent a városi rezsimnek ..., de hogy a Munkapárt annak idején mért nem állított az újvárosi választókerületben ellenjelöltet, arról hallgat ..."
Hát kérem, az öreg Hirschfeld csak nem állít a saját fiának ellenjelöltet!
Aztán kérem: "A polgármesterre ráfogja, hogy... (lehet , kérem, hogy ráfogás ez, de mi ez, semmi, a mellett a töménytelen panama mellett, amiről mindenki tud ! )... de nem beszél arról, hogy egy mindnyájunk által jól ismert család...
Megemlíti, hogy ő sehol sem igazgatósági tag, de egy arcrándulással sem árulja el afölötti fájdalmát, hogy a parcellázásoknál a polgármester neki semmi tevőleges szerepet nem szánt ..."
Kérem, csupa vádak!
- Talán nem igazak? - vetette ellen Christián bádogos.
- Kérem szeretettel, nem arról van itt most szó, hogy igaz -e, mi igaz.
Mert ki az a Hersei, kérem, ha a személyt nézem, kérem: az csak egy senki, egy zsidó, nem számít! azért személy szerint, kérem, őróla lehet sok mindent mondani.
De most itt, kérem, nem a személyekről van ám szó, hanem a mi követünkről van szó; nincs igazam?
Újváros független polgárságának képviselőjéről...
Arról pedig ne mondjon senki rosszat, mert velem gyűlik meg a baja!
- Mégis kár, hogy zsidó! - próbálta gyöngíteni a hatást Christián bádogos.
- Eh, mi az a zsidó?
Semmi! nem számít! - kiáltott a szappanosmester haragosan.
- Aztán, kérem, micsoda egy hang ez kérem: "Mindezekből sejthetjük a harctér színhelyét és a fegyverek mineműségét - hang ez, kérem ? -, s higgadt mérséklettel várhatjuk a fejleményeket - minthogyha mi nem volnánk higgadtak.
- Csak személyi harc lesz, az elvi harc indokoltsága megszűnt, mióta az ellenzék országos vezérei is az obstrukció ellen nyilatkoztak."
Hát így kell magyar embernek beszélni, kérem szeretettel ?
Lám, kérem, az ellenzéki az más hangon beszél, az megmondja magyar emberhez illő nyíltsággal a polgármesterről, hogy "kócevő paktumos labanc vezér ": ez már beszéd!
- Független iparosságunkat sérelem érte csekély személyemben - kezdte elmondani panaszát már harmadszor Ampenszán; szenzációs híre zavaros volt benne, mint egy álom, s esze sehogy sem tudott odáig visszamenni: csak sérelménél maradt.
- De ezt hallgassa meg, kedves Ampenszán úr - szakította félbe Gyurkovics -, hogyan beszél egy jogos érdekeiben megsértett önérzetes magyar iparos.
- S egy furcsa közleményt nyomott a kezébe, mely a Borbás mázoló lapjának külön kiadásában az első oldalon jelent meg:
Kiáltvány Újváros polgáraihoz!
Polgártársak!
Alulírott ezennel kijelentem, hogy Újváros tanácsának és polgármesterének azon intézkedését, mely szerint az Árpád téri illendőségi hely mázolási munkálatait illetéktelen egyénnek juttatta, magamra és a sajtószabadságra nézve sérelmesnek találom, s a megtorló lépéseket haladéktalanul megteszem.
Borbás Emil
lapszerkesztő, mázoló.
- Éljen! - kiáltott Gyurkovics, amint ezt a kiáltványt végigolvasta.
- Szeretettel hozzájárulok - felelte Ampenszán.
- Jóllehet immáron temetőigazgatói életpályám hivatása más terekre szólít, szívem melege Újváros független iparosságával holtig együtt dobog.
A véletlen úgy akarta, hogy éppen ebben a pillanatban toppanjon be Borbás mázoló, akit zajosan megéljeneztek.
- Most már csak szeretve tisztelt elnökünk hiányzik - mondta egy hang, a tekintélyes Gruber pékre célozva, aki még ebben a pillanatban talán az asztalon szétgurult pezsgősüvegek közé leborulva aludt, mindenkitől elfeledve és senkitől sem háborítva, veje pezsgős lakomája után.
- A közgyűlés megkezdődik, és puccsot csinálnak - aggályoskodott valaki, az óráját nézve;
- Kitelik tőle - mondta Gyurkovics is.
- Hogyne, kérem - tódítá Ampenszán -, mikor becsületes független polgárokat kizárva mintegy színe elől, távoltartási erőszak által tündöklik.
Ámbátor fontos temetőigazgatói ügyben szíveskedtem fölkeresni.
Mert miért mennének , kérem, vadászni a tanácsnok urak igazgatásom alatt álló temetőbe?
S noha óvakodtam a tett színhelyére lépni, mégis a szóban forgó csattanós ügyet a polgári rend- és tapintattal meg nem egyezőnek véleményezem.
Nézetem szerint súlyos csendbontás eszközöltetett Kerbolt tanácsos úr által.
Minélfogva kötelességemhez híven jelentést teendő hivatalos közegemhez fordulni bátorkodtam.
- Jön - kiáltott valaki az ablakon kinézve.
- Szeretve tisztelt elnökünk közeledik.
- Tiszta szívvel csatlakozom a küzdelemhez - jelentette ki még Ampenszán.
- Ámbátor hivatali emeltetésem koszorúja nevéhez fűződik, van szerencsém kijelenteni Újváros független polgársága nevében, miszerint megvesztegetési eredmény részemről nem létezik.
Kérem, én a polgármester kedvéért nem exhumálom magamat.
Az öreg Gruber loholva kövér testével, föl a lépcsőkön, jött már összegombolhatatlan, régi szalonkabátjában, melyet leánya ráncibált rá , amint fölébredt az öreg, hogy mielőbb megszabaduljon tőle; a kabát szárnyai lobogtak utána.
Még cilindert is tett ez alkalomra.
Elindultak.
Gyalog mentek.
Borgőz és a tegnapi Vnuk hangulata kavargott az epikus menet körül.
Polgárok voltak most, vonulva a Capitoliumra , atavisztikus akcióban, ez államalkotó nép igaz gyermekei.
Politikus szavak szálltak a menetből.
A szavak emberei mentek, az államalkotók, az ellen, aki várost és életet alkotott.
Izgatottak voltak.
Tíz óra múlt öt perccel.
A polgármesterről föltehető, hogy pont tízkor megnyitja az ülést, s távollétükben öt perc alatt letárgyaltatja az indítványt.
Ilona azalatt ott ült a polgármesteri váróterem fapadján.
Szabó János szolga megpróbálta bejelenteni, de eredmény nélkül tért vissza.
Bezárkózott - mondta.
- Engem sem ereszt magához.
- De Szabó bácsi, kérem, legyen szíves, kopogjon be, és mondja neki, hogy én kéretem.
Szabó bácsi csupa izgalom volt.
Mi lesz, ha igaz, amit beszélnek, megbukik a polgármester, létszámcsökkentés lesz a városházán, spórolni fognak mindenen : őrá bizonyosan legkevésbé van szükség, mert őt Madár János kizárólag személyes szolgálatára alkalmazta.
Öt gyermekére gondolt, s maga is öreg gyermek, epedt a megnyugtató szóért, melyet egyedül a polgármestertől remélt.
Örült az ürügynek, hogy megszólíthatja.
- Tessék várni, nagyságos asszony, míg az ülésre megy, akkor szólok neki.
- Mikor lesz az?
- Pont tíz órakor.
Kerboltné visszaült, és az óramutatót nézte, mely lehetetlen lassúsággal cammogott.
Künn, a hivatali szobákban, szorongó izgalom uralkodott.
Csak most látták a helyzet komolyságát.
Eddig még rá sem gondoltak igazán a katasztrófa lehetőségére: Madár János rendje örökkévalónak tűnt föl előttük, mint az élet az egészséges ember előtt.
Madár János bukása mindannyiukét jelentette : nem volt köztük egy sem, aki érdekelve ne lett volna, aki ne exponálta volna magát, aki el ne követett vagy ne fedezett volna valamit, amiről nem adhatott számot másnak, mint Madár Jánosnak.
Tömeges elbocsátások s fegyelmi vizsgálatok voltak várhatók.
Még az ártatlan írnokok is reszkettek.
Aki semmit sem tett, mert kisebb ember volt, hogysem tehetett volna valamit , annak állása volt kétes, mert a polgármester rengeteg embert alkalmazott csupa könyörületből vagy politikából: s a nagy krach után a város nem pazarolhat többé.
Reszkettek, mint porszemek a szélben.
Stark Rezső nem találta helyét: ha a tisztviselőtelep terve dugába dől, őrá, ki a telep firkáit körmöli, semmi szükség.
Mind úgy lesték a híreket, mint a Messiást.
Kerboltné föl-fölvetette a fejét, amint ezek az izgatott alakok benéztek olykor a váróhelyiségbe, mintha türelmetlenségük innen remélt volna valami orvoslást, s aztán csalódottan húzódtak újra vissza.
Tíz óra előtt néhány perccel Balázsy főjegyző - aki magába vonult és otthon ülő ember létére semmit sem tudott a Kerbolt eltűnéséről - nagy sebbel-lobbal áthaladt a szobán, s futtában üdvözölte Ilonát.
- Az urát keresi, nagyságos asszonyom?
- Nem, nem, a polgármestert!
- Ó, most el van foglalva, az ülés végén tessék! - és már nyitott is be.
Partos bíró, aki a többiek közt a teremben várt, meg akarta fogni egy szóra .
De Balázsy nem állt meg egy pillanatra sem.
- Bocsásson meg, bíró úr, rendkívül sürgős... - s menekült.
A várószobán a méltatlankodás moraja ment végig.
- De sürgős nekik egyszerre az a közgyűlés - mondta valaki.
- Máskor bezzeg nem kezdték ily pontosan.
- Idegesek a jó városi urak, és ez érthető - mondta vigyorogva egy fiatal újságíró, aki nem volt tagja a közgyűlésnek, s így idekint lebzselt hírekért.
- Nem tetszik tudni valamit, kérem - kérdezte Partos -, a tisztviselőtelepi befizetések ügye hogy áll?
A fiú csak egy vigyorral válaszolt, s továbbment.
- Pedig akkor soká fog tartani - aggodalmaskodott egy várakozó, óráját előhúzva -, ha végig kell itt várnunk a közgyűlést.
- Ó, nem, ellenkezőleg nagyon rövid lesz! - kiáltottak mások a folyosóról .
Itt Svarc Jenő, Nagy-Tatár és Kovács tanító állt, akik mint bennfentesek jelentek meg, holott az utóbbi nem is volt tagja a közgyűlésnek.
Svarc Jenő meg is magyarázta a dolgot.
- A gazemberek számítanak arra, hogy az ellenpárt lekésik, és meglepetéssel akarják a várat bevenni.
- Áh, áh, hát innen a pontosság!
- Csak azt nem értem, hol maradnak - izgatódott Nagy-Tatár.
- Tudhatnák.
- Te, ha ez sikerül, ez a puccs - fordult Partos a tanítóhoz -, akkor a tisztviselőtelepi befizetések... akkor a polgármester rezsimje megmarad?
- Persze - felelt Kovács Endre.
- Csak egy kis haladékot kapjon, kivágja magát, és az ördög se bír vele többet.
Hol késhetnek ezek a címeres ökrök ?
Megyek, elibük megyek...
Úgyis mennem kell az iskolába...
- Én is megyek! - mondta Partos.
De ekkor - pont tíz óra volt - a belső ajtó kinyílt, és Szabó János szolga kiszólt.
- A polgármester úr kéreti Kerboltné nagyságos asszonyt.
Ilona, aki már azt sem tudta, hova rejtőzzék el a kíváncsi tekintetek és sugdosó ajkak közt, felugrott, és remegve lépett be az ajtón.
A nagy tanácsteremben öt-hat ember ácsorgott, látható izgalommal és türelmetlenséggel.
Madár, amint meglátta Ilonát, elébe ment, és szobája ajtajáig vezette, de csak az ajtóig.
- Látja - mondta, kissé mosolyogva -, széttépnek.
Nincsen egy percem se.
Mi újság?
Mi van Gyulával?
Ó, hát nem jött haza?
- S elvonta a száját.
- Levél ?
Adja ide!
Várjon addig itt; jó?
S leültette Ilonát ott a tanácsteremben, egy nagy bőrfotelbe.
Ilona szerette volna sürgetni: olvassa el a levelet azonnal, mutassa meg neki! de a polgármester mozdulatai oly parancsolóak, oly gyorsak és véglegesek voltak , hogy nem jutott szóhoz.
Észre sem vette, s már egyedül maradt: az öt-hat zsakettes úr, élén Madár Jánossal, kivonult a teremből, a várószobán át , nyitva hagyva az ajtót maga után.
Most egy percre csönd volt.
Ilona majd elveszett az öblös fotelben, szeme megcsúszott a hosszú, zöld asztalon, feje fölött hangos óraketyegést hallott.
Tíz óra múlt két perccel.
Ilona egyszerre összerezzent: nem volt kezében a levél.
Egy pillanatra úgy rémlett, hogy elveszítette.
Aztán eszébe jutott, hogy a polgármesternek adta.
Tükröt vett elő, és haját igazgatta - mintegy utólag.
Közben figyelni kezdett a beszélgetésekre, melyek a nyitott ajtón a várószobából hallatszottak.
A várószoba is egy darabig csendes volt.
A kíváncsiabbak fölosontak a tisztikar nyomában a közgyűlési terem előszobájába, hallgatózni.
Ezekhez csatlakoztak csakhamar Kovács tanító és Partos, akik a téren találkoztak az ipartestületből jövő menettel.
Néhány perc múlva, az izgalom növekedvén, a polgármester kiüríttette az előszobát.
Ekkor a váróterem újra hangos lett.
- Tudja, mi volt a szerencse? - kérdezte egy hang, a Svarc Jenőé.
- Az, hogy Kerboltné éppen jókor tartotta fel a polgármestert.
- Hogyne.
Ha két perccel korábban jön, az ellenzék lekésik.
- Sose gondoltam, hogy ez a Gyula bácsi ilyen ravasz.
Elküldi a feleségét pont az ülés előtt levéllel az elnökhöz, maga meg "eltűnik ", hogy semmi felelősség ne érhesse.
- Hát most már... eszerint... - hangzott Partos bíró remegő hangja.
- Most már, barátom, kampec a tisztviselőtelepnek, kampec a polgármesternek , kampec mindennek!...
- De... még nem ért véget az ülés...
Nyugtával...
- Ó, csak ne fájjon a maga feje!
Látta azt az impozáns fölvonulást?!
A hetvennyolc aláíró egy szálig megjelent.
- Sok ember fogja ma este vakarni a nyakát!
- Gönnolom ezt édes szülőhazámnak, Újvárosnak!
Most már agyő vízművek! soká kell várni míg vezetékből ihatjuk a Dunát.
- Még jó egypár tífusz és kolera lesz addig.
- Lám, mennyi bajt csinál egy asszony, ha rosszkor jön.
Kerboltné remegve ült a szomszéd szobában.
A képek káosza táncot járt agyában.
A végítélet jött el?
Minden lépésre megrezzent.
Várt és várt...
Az óra dobogott fölötte, mint egy szív.
És ahogy néha izgatott csuklóját a fotel sima bőrkarjára fektette, a csukló is dobogott, és dobogott az egész fotel, és az egész asszony és az egész terem, mint egy óra.
Madár tíz óra után két perccel vonult be a gyűlésterembe, kezében a Kerbolt levelével.
( De ezt csak szórakozottságból tartotta kezében, nem foglalkozott vele, hisz nyilvánvaló, hogy Kerbolt nem fog megjelenni, s ezzel elvesztette egyelőre minden jelentőségét.)
Alig néhány ember volt még a teremben, inkább a polgármester személyes hívei, az ellenzéket Hersei képviselte, aki izgatottan nézte az óráját.
Madár síri csöndben nyitotta meg az ülést .
Bejelentette a hetvennyolc képviselő aláírásával beterjesztett önálló indítványt, mely a város ügyeinek megvizsgálására szűkebb körű ellenőrző bizottság kiküldését javasolja.
Gépiesen nyújtotta a szavakat, s minden szótag mintha egy finom és pontos súlyparány lett volna, melyeket egyenként ejtett egy érzékeny mérlegre .
Hidegnek, közönyösnek, szenvtelennek látszott mindez a nagy üres teremben , mint egy megunt hivatalos aktus: de az óra elevenen haladt a falon, és ő volt ezúttal a protagonista.
- Kívánja a közgyűlés, hogy az indítvány megindokoltassék?
Ez fontos kérdés volt, noha az elnök úgy tette föl, mint a legérdektelenebb formaságot: a csönd és a protagonista ketyegése megadták hangsúlyát.
Az indítvány megokolásával el lehetett húzni az időt addig a néhány percig, míg az ipartestület polgárai megérkeznek.
- Nem!
Nem! - kiáltotta néhány hang a polgármester hívei köréből.
- Igen! - szólt közbe Hersei vastagon.
- Szavazzunk.
Itt volt a döntő pillanat.
A következő perceknek az elnöki szék szempontjából így kellett volna kialakulni: Hersei közbekiáltását a polgármester hallatlanná veszi, s kijelenti, hogy a többség az indítvány megokolása ellen foglalván állást, magát az indítványt, megokolás nélkül, szavazásra teszi föl.
A közgyűlés, melyen Hersein kívül jóformán csak a polgármester emberei voltak még jelen, közfelkiáltással elveti az indítványt.
Elnök a gyűlést bezárja.
Jönnek aztán a rekriminációk, semmiségi panaszok, új aláírások.
De addig a polgármesternek ideje van megdolgozni a közhangulatot, s mindenben új helyzetet teremteni.
Így történt volna - ha a protagonista mozdulatlan marad.
De a percek léptek , s egy menet jött, hasonló azon régi, allegorikus menetekhez, melyeket az ÓRA bocsátott magából, művészibb korokban: középkori mesterek remekei, a vénséges Idő, a Halál kaszával, a Sors és Büntetés.
Az újvárosi városház menete nagyobb volt, groteszkebb és még végzetesebb: elül a kövér Gruber pék, feketén lengő szalonkabátjában, utána Ampenszán, temetőigazgatói méltóság, akit Gyurkovics követett, nagy, halálszemű okuláréval, és Christián bádogos, születésétől fehér, ősz ember, albínó.
És Borbás, a mázoló, lapszerkesztő, egy fejjel nagyobb, mint valamennyien, zord égilajtorja.
És így sorban a többiek, mint a római szenátorok.
Az elnök elhallgatott, és megvárta, míg helyeikre ülnek.
S amint leültek, a nagy terem elváltozott képpel mutatta a tegnapi hangversenyterem paródiáját .
Egy különös opera játszódott le, melyben e felvonulásnak zenei értéke volt.
- Kívánja a közgyűlés az indítvány megokolását? - kérdezte újra az elnök.
S mintegy ellenkező varázs alatt, ugyanazok akik előbb a "nemeket ", most ezt kiáltozták:
- Kívánjuk!
Kívánjuk!
- Minthogy a közgyűlés túlnyomó része az indítványt aláírta, indokolásra semmi szükség - hangzott egy hang az ellenzék felől.
De a polgármester ezt nem vette figyelembe.
- Felkérem Hersei képviselő urat az indítvány megindokolására.
Hersei beszédét teljes egészében közölték a lapok: hosszú volt az, s nem lehet megtagadni tőle bizonyos tárgyilagosságot és komolyságot.
- A pártszempontok törpüljenek el! - kezdte.
- Mindnyájunk érdeke, megcáfolni végre a pletykákat, melyek Újváros közigazgatásáról kerengnek, vagy szembenézni a vádakkal, ha azoknak valami alapjuk van.
- Nagy műveltségű és sokbeszédű ember létére Spencer Herbertet idézte, s kiterjeszkedett történeti ismertetésére annak, hogy az angol közigazgatás egyes hatóságai mily szigorral őrködnek a közélet tisztaságán.
Az ellenzéki tagok nagyokat bólogatva hallgatták ezt az értekezést, s a polgármestert nézték, aki komolyan és őszintén figyelni látszott.
Bármennyire megpecsételtnek látszott is bukása, ebben a pillanatban valahogy mégsem hittek benne: úgy tűnt föl mindenkinek, mintha valami zseniális sakkhúzást tartogatna még...
Mi volt a sakkhúzás, amit Madár tartogatott, vagy volt -e egyáltalán ilyen sakkhúzás?
Talán gondolt arra, hogy Kerbolt neve mégiscsak szóba kerül az ellenőrző bizottság tagjainak összeállításánál, és ha megválasztják, ki tudja, Gyula nem fogja -e az utolsó pillanatban mégis kötelességének érezni , hogy elfogadja ezt a megbízatást?
Bizonyos, hogy Hersei egész beszéde alatt a Kerbolt levelét forgatta kezében, mintha nem tudná rászánni magát a fölbontására: s talán az a nagy figyelem, amivel Herseit hallgatni látszott , nem is a közönségnek szánt tüntetés volt, hanem csak ürügy önmagával szemben, amihez kapaszkodva elhalaszthatja még a levél fölnyitását...
Így fél óra és háromnegyed óra múlt el, s a titkon túlfeszített izgalmú teremben egyhangúan zengtek a frázisok.
Végre óhatatlan unalom és türelmetlenség fluiduma áradt mindenkiben, s a telepatikus ingerültség egy pillanatában Madár önkénytelen mozdulattal feltörte a levél pecsétjét.
Ekkor már a végzet vezette tovább, s nemsokára előtte állott a levél egész tartalma, amely naiv volt, és méltóságos, mint a halálraszánt Jókai-hősöké.
Kedves Barátom!
Csak röviden írok: férfiak közt nincsen helye érzelgésnek.
Utolsó beszélgetésünk feltárta előttem helyzetem dilemmáját.
Olyan utat kell választanom, mely se elveimet ne sértse, se a lojalitást oly valaki iránt , aki miattam exponálta magát.
Ilyen út csak egy van, s az kivezet ebből a városból...
Most azt kérem tőled: bármi történjék is, viselj gondot helyettem Ilonára.
Hivatali kulcsaimat íróasztalom jobb oldali kis fiókjában találod.
- Gondolkozom, mi írnivalóm még: úgy látszik, semmi más.
- Sárból csinált gyarló lények vagyunk.
- Isten velünk!
Gyula
Madár összehajtogatta a levelet, és szép gondosan zsebre tette.
A beszéd utolsó szólamai hangzottak el, és Szabolcs ügyvéd, laptulajdonos, felállt , hogy előterjessze a határozati javaslatot.
Szabolcs, aki azelőtt Madár legbuzgóbb emberei közé tartozott, s tegnap még a "nem követjük, de meg sem kövezzük" stílusban tartotta lapja vezércikkét: ma már az ünnepelt Herseit dicsőítette a türelmes kolumnákon, s érces hanglejtéssel iparkodott hangsúlyozni az egyhangú szólamok fontosságát.
A polgármester azt a meglepetést szerezte, hogy semmiféle meglepetést nem szerzett.
Sokan azt vélték észrevenni, hogy a levél elolvasása után szórakozott lett, és mintha nem is figyelt volna az ülésre.
Találgatták, mi van a levélben, s a beavatottak titokteljesen súgták, hogy Kerbolttól jött.
- Kerbolt nincs itt - súgták.
- Levelet küldött maga helyett.
- Mindenki erre gondolt, s úgyszólván senki se hallgatta a száraz előterjesztést.
Minden a sablonok szerint ment: a polgármester mintha csak elnöklő géppé vált volna.
A javaslat elhangzott, az elnök felfüggesztette a gyűlést , határozathozatal céljából.
Senki sem gondolta, hogy ilyen simán fog menni.
A legcsekélyebb diszkusszió vagy akadékoskodás nem esett.
Még Madár János személyes hívei is meg voltak lepve.
A gyűlés újból megnyílt, s pillanatnyi csönddel, majd lelkes éljenzéssel fogadta az elnöki enunciációt, mely " teljes egészében az elhangzott indítványok határozattá emeléséről szólt ".
A jelenvoltak később megvallottak, hogy a tájékozatlanság és szinte ijedtség érzése vett erőt rajtuk: nem tudták, mi lesz most, és nem akarták hinni , hogy ne volna Madár kezében még egy nem sejtett ütőkártya.
A főtisztviselők maguk is tájékozatlanok voltak, s izgatottan és zárkózottan viselkedtek .
Állásukról volt szó.
A jövő gondja ült homlokukon, melyet mostanig nem vettek elég komolyan.
Mi lesz?
Fegyelmik zuhataga, nyugdíjazások , felfüggesztések...
Nézték Madárt, s iparkodtak az ő gondolatát kitalálni.
De Madár hallgatott, mint egy szfinx.
Csak a kisebb tisztviselők szaladgáltak, gesztikuláltak a folyosókon és az előszobákban, kétségbeesetten, mint a riadt patkányok.
Stark Rezső sipítva kiáltotta az ajtóban:
- Szégyen-gyalázat ezt az indítványt elfogadni!
Újváros mindent Madár Jánosnak köszönhet, s nincs itt senki, aki ne volna legalább olyan panamista, mint ő!
Az elnök csöngetett, s újra síri csönd lett.
Hersei felállt, és javaslatot tett a bizottság tagjaira nézve.
Valaki Kerbolt nevét kiáltotta, s ő is bekerült.
Így alakult meg a "kilences bizottság" a város ügyeinek ellenőrzésére.
A gyűlés a határozat ellen esetleg beadandó fellebbezéseket név szerinti szavazással birtokon kívül helyezte.
Madár itt is csak az elnöklő gép volt , s a név szerinti szavazás alatt valami aktát írt.
Gyászszertartáshoz illő hangulatban állapították meg a legközelebbi rendkívüli közgyűlés határidejét (melyen a bizottságnak jelentést kellett tenni ).
Mikor az ügyrend megállapítására került a sor, Madár János néhány szót váltott Balázsyval és a városi tisztikar többi jelenlevő tagjaival , megmutatta az általa imént kiállított okmányt, aztán felállt, és száraz hangon a következő fontos kijelentést tette:
- Minthogy az elfogadott határozatban - mondta - Újváros polgármestere és a tisztikar bizalmatlanságot lát maga iránt, ezennel benyújtja nyugdíjaztatása iránti kérvényét, s kéri a testületet, hogy azt a legközelebbi rendkívüli közgyűlésen napirend előtt letárgyalni méltóztassék.
Mint mikor a nemes vad váratlan hátrálása figyelmezteti győzelmére a támadó csordát, mely maga sem merte elhinni, hogy győzött: akkor vérszemet kapva , hirtelen, újult erővel rohanják meg a szerencsétlen bukottat, hogy szívük és fogaik alacsony dühét rajta kitölthessék: akként harsantak föl a varázs alól fölszabadult ellenzék méltatlankodó fölkiáltásai:
- Hohó!
Ohó!
Nyugdíjat akarnak!
- Még mit nem?
- Mentik, ami menthető.
- Majd csak a bizottság jelentése után tárgyaljuk.
- Nem elég, amit összelopkodtak?
- Egy krajcárt se többet a város pénzéből, míg nem tisztázzák magukat!
Ez volt az első vihar ezen az ülésen.
Most a sorrend kérdése emelkedett föl, és dominálta a helyzetet: mert a nyugdíj megszavazása igen kérdéses, ha a bizottság jelentése után tárgyaltatik; egészen biztos, ha előtte.
Ez életkérdés volt.
Hersei fölkelt , mint nemes ellenfél, s a tisztikar kérelme mellett foglalt állást.
Ezúttal a csorda leszavazta vezérét.
A hangulat tetőpontjára hágott: ölni , lehetetlenné tenni akartak kímélet nélkül, szadista kéj töltötte be a gyülekezetet.
- Eleget összelopkodtak már!
A tisztviselők sápadtan néztek egymásra.
Itt volt a legrettegettebb eshetőség, amelyre talán sokszor gondoltak magukban, de amelynek bekövetkezését sohasem hitték komolyan.
Mindenki titkon és pillanatok alatt beszámolt magának: hogyan gondoskodott erről az eshetőségről?
- Nem elég, amit összeharácsoltak!?
Ó, igen, lehetett gondoskodni, Madár nem kötötte be senkinek a száját.
S talán ő volt az egyetlen itt, akit ez a csapás anyagilag is súlyosan érintett, akinek a maga és családja megélhetése vált általa problematikussá .
Madár mégsem ezekre gondolt, hanem terveire, a Jövő tornyos épületeire , melyek egyszerre összeomlottak, mielőtt még megépültek volna.
Mindegy! a katona harca közben nem tekint a biztos halálra, és nyugodt arccal önt bátorságot vitézeibe.
- S vajon az elesettekre tekint -e?
- A Kerbolt levele átégett Madár János zsebén, s egyetlen dolog volt fontos előtte e pillanatokban: sietni! sietni! mielőbb túllenni már ezen az ülésen!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE