Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
A hortobágyi kiskirály
Ismertem.
Olyan volt, mint egy terebélyes borus öreg fa, akit változatlannak látunk egész életünkön át, egy uj ágat nem hajt már, mert ő az állandóság képe az idők mulásában, csak a multak emlékét őrzi s meleget, nyugalmat áraszt maga körül.
Nem egy emberöltőt, de a pusztáknak ezer meg ezeréves csendjét, viharzását éreztem mögötte.
Az idők végtelenségét.
Benne volt a pillantásában, a nézésében, amely, hacsak valami indulat nem tüzelte, az időkbe veszett bele.
Mintha csak ezer esztendős emlékekre gondolt volna vissza.
A pusztai ember nézése ez, akinek szeme nem ismer más határt, csak a föld karimájával sejtelmesen össze¬folyó, összeölelkező, leboruló kerek eget.
A pusztai ember nézése, aki szemét összehunyítja, hogy azzal is messzebb lásson.
A végtelenség tükrözik benne, mert a végtelenségbe vész.
A pusztai ember mindent látott misztikusan gazdag szeme.
Látta a multat, látja a jelent és látja a jövőt.
Látta a puszták egyenességét, végtelenségét; a nap véres leáldozását s biboros pompá¬val való támadását; jeges, villamos fergetegek hirtelen kerekedését s hirtelen elülését; a déli¬báb tükrözését; a hold titkos, sápadt fényét, csillagos éjszakák sűrű vaksötétjét ; tavaszszal a réteken apró tavakba gyülő hó- meg esőviz szinén a bárányfelhők futását , huzó vadmadarak repülését; nyájakat, méneseket, gulyákat, magános cserényeket , karámokat, hórihorgas, ásíto¬zó kutgémeket, napsugárból, erőből, méltóságból gyurt pásztornépet; a Hortobágy nádligetes folyását; látta a körüskörül határtalanul terülő puszta minden káprázatos szépségét.
S mindez benne volt a Farkas Albert szemében , lelkében.
Olyan gazdagságban, olyan teljességben, hogy nem birta el a fantáziája, nem birta el az érzése.
Tuláradt, szertelenségekbe veszett mind a kettő s őt magát magánossá, hallgataggá tették, mert elfoglalták, betöltötték a gondolatát, a lelkét, a szivét.
Mert akárhogy szeretett is barátkozni, magányt kereső, hallgatag pusztai ember volt az öreg Farkas Albert.
Ugy élt az ő kiskirályi kuriáján, a mátai biztosi lakban, mint egy szükszavu parancsoláshoz szokott oligarcha.
Tett, vett, intézkedett, de mindent csak egy- két szóval.
Tisztviselőnek, pásztornak érteni kellett belőle egyaránt.
A mátai puszta tisztviselő-telepe a Hortobágy folyó mentén körülbelül két kilométernyire van a csárda melletti kilenc ivü nagy hidtól.
Lesült csenevész gyümölcsös kertek , szarkafészkes akácosok közt néhány tisztilak, majorsági épületek, cselédlakások , istállók; ez a mátai telep.
A biztos, a ménesmester, az állatorvosok és az irnok rezidenciája.
Még ma is, tizenkét esz¬tendő multán olyan jól emlékszem az egészre s a legkedvesebb gyerekemlékek melegsége fog el, hogy magam elé képzelem a kedvesen ósdi biztosi lakot meszelt falaival, gangos torná¬cá¬val, zsalukáterek ablakaival, belül kopott, foszlott szőnyegeivel, öreg, kényelmes butoraival; a sifonok tetején és a komótokon négy-öt literes és még nagyobb üvegekben gyümölcságyon illatozó pálinkák, az ablaktövében szódavizes üvegek, a tornácon csizma, öreg bot, meg mit tudom én hány meg hányféle kedves, patriarkális himi-holmi.
Amire csak egy pusztai, öreges magyar urnak szüksége lehet.
Ez volt az öreg fészke, de nem igen lehetett benne nyugta.
Min-dennap akadt vendége.
Ha nem akadt, fogta az öreg.
Szinte erővel is.
Mert egy napnál tovább nem birta ki vendég nélkül.
Csodálatos ellentmondás volt ez a természetében, de majd meg-értjük.
Ha tiz órai villásreggelire nem akadt vendég, már akkor nem találta helyét , zsörtölődött, nyugtalankodott s végre is befogatott s küldte a hajdut a kocsival a csárdába:
- Eredj csak fiam, hátha érkezett valaki a reggeli vonattal.
Hozd el ebédre.
Mindegy, ha valami nimet vagy bogarász lesz is az Istenadta.
Mert ezt a kétfajta embert nézte legkevesebbre az öreg.
A németet, meg a rovargyüjtőt .
Össze is zavarta őket állandóan.
- A fene egye meg a németjét, ez is bizonyosan valami bogarász - volt a szavajárása.
Vagy pedig:
- Nem lehetett az magyar ember.
Akárhogy is mondta.
Német volt az, mert bogarászott.
Még azt, hogy német valaki, csak megbocsájtotta valahogy:
- Nem tehet róla, hogy németnek született az Istenadta szerencsétlenje.
Bizonyosan nem szivesen tette.
De ha nem kérdezték tőle!
A "bogarászt" azonban jóformán emberszámba se becsülte:
- Hát van esze a bolondnak, hogy garmadára gyüjti azt a sok utálatos férget, mikor úgyse veszi meg tőle a fene se?
- Vagy pedig: - Mi az Isten csudájának néki az a teméntelen sok tücsök?
Tán ugrani akar tőlük tanulni?
Hanem azért kezükre járt mindenben.
Kocsit adott nékik s embereket a rendelkezésükre .
Ezzel a megokolással:
- Hadd fogják azt a sok férget a bolondok.
Minél többet fognak, annál jobb.
Legalább azzal is kevesebb marad a Hortobágyon.
De csak mutatta az öreg, hogy ennyire lenézi a munkájukat.
Művelt, uri ember volt, aki minden jóizü mondása dacára is nagyon megértette és méltányolta a tudományt.
Ha német ember volt a vendége, a paprikás csirke elmaradhatatlan volt az asztaláról.
Nem volt az a vad német, akit a finom, tejfeles szaftu étel le ne vett volna a lábáról .
Egyik-másik úgy ette, hogy a szeme is kidüledt az élvezettől.
Az öreg pedig nézte nagy gyönyörüséggel s elégedetten mondogatta:
- Ez a német, vagy talián, vagy mi az Isten csudája is megsiratja még otthon, hogy nem magyarnak született!
Dulásig jól tartotta a vendégeit, (akárhányszor királyi vendégeket) becsületsértésnek vette, ha legalább két hónapra nem laktak jól s mikor elmentek, mégis szidta őket:
- A fene a sok éhenkórászába.
Kipusztítanák az embert mindenéből, annyit esznek!
De nem értette ezt félre senki.
Tudta azt mindenki, hogy nem sajnálja az öreg.
Hiszen bőkezü volt s titokban ki sem tett nála több jót.
Csak szavajárása volt, meg hogy szeretett zsörtölni ok nélkül is.
Kedvesen, jóizüen, szeretetreméltóan, mint a hogy öreg urak szoktak.
S még egy más indító oka is volt a vendégek utólagos szidásának.
Az öreg maga se tudta, csak érezte.
A puszta magánossá tette.
Szeretett egyedül lenni, de eredeti természete a társaság szeretetére és keresésére utalta.
Ez a két jellemvonása küzdött egymással örökösen.
Innen vendégfogdosó és vendégsimfoló kedve.
Egy adat az emberi lélek rejtelmeihez.
Még egy jellemvonása domborodott ki vendégeskedése idején.
Nyugtalansága.
Két percig nem tudott egy helyben ülni.
Egy-egy fogás alatt négyszer-ötször kiment a konyhába, vagy a szomszéd szobába másodpercre is.
Az egész ebéd alatt pedig számtalan sokszor.
Annyira ismerték ezt a szokását, hogy rossz néven se vették tőle.
Ezt különcségének tartották .
Pedig multakban gyökerező, mély oka volt az öreg ez önkéntelen szokásának, ami az életben is jellemezte.
Annyira, hogy az öreget aki kereste, csak nehezen találta meg, ha egyáltalán megtalálta.
- Nincs itt a biztos úr?
- Az imént még itt volt.
Úgy látszik, a lovakat ment nézni az istállóba.
Megy az illető az istállóba:
- Nincs itt a biztos úr?
- Épen most járt itt.
Az irodába ment.
Az irodában egy percig volt, onnan a csárdába ment, onnan valamelyik méneshez, onnan az állomásra, onnan megint máshová.
Két-három percnél sehol se volt tovább és sokszor egész ebédig járhatott nyomában, aki kereste, mig végre el tudta fogni nagy véletlen szerencsével.
Még régen szerezte az öreg ezt a nyugtalan, helybemaradhatatlan természetét.
Hajdumegyei csendbiztos korában, mikor a betyárokat kergette Debrecentől a Tiszáig, végig az egész Hortobágyon.
Akkor kellett örökösen figyelnie, résen lennie, készen az indulásra, lóra ülésre.
Nóta is akárhány őrzi az emlékét.
Vitéz, bátor zsiványpusztító volt az öreg, nem ijedt meg az árnyékától.
Az egyik nóta mégis kigunyolja:
" Ég a "Cserepes" teteje,
Fábián pej lova benne.
Farkas Berti kerülgeti,
Nem mer hozzá közel menni."
Ha valaki nagyon meg akarta boszantani, nem kellett, csak ebbe a nótába hogy belekezdjen.
Hanem aztán el is vesztette az öreg Berti bácsi barátságát egész életére .
Azt pedig nem igen akarta senki.
Annyira nyughatatlan természet volt az öreg, hogy két-három napnál tovább még a Horto-bágyon se igen birta ki.
Ment be Debrecenbe, hogy másnap vagy azután megint a Hortobá-gyon legyen.
Debrecen-Hortobágy: ez volt az öreg élete.
Mintha csak a régi betyár nóta öltött volna benne testet:
" Debrecen a Hortobágytól nagy közfőd,
Pej lovam a gyors futásban össze főtt.
Megpróbáltam kis pejlovam odáig,
Ha kergetik, tud -e futni sokáig."
Debrecenben háza volt az öreg úrnak a Bethlen-utcán.
Ott lakott a felesége.
Egy korcsma is volt a házban ezzel a kiirással.
" Vendéglő a három farkashol"
Ha kérdezték a korcsmárost, hogy miért a Három farkashoz, szépen megmagyarázta:
- Egyik farkas a cégtáblára van festve, a másik Farkas a házigazdám, a harmadik Farkas pedig én magam vagyok.
Még csak azt szeretném megirni, milyen nagy úr volt az én kedves Berti bátyám.
Debrecenben azt hitték, hogy mint mátai biztos, ő ügyel fel a Hortobágyra.
Milyen tévedés!
Dehogy is mint mátai biztos!
Azt csak a debreceniek képzelték!
Övé volt az egész Hortobágy.
Az egész negyvenhétezer hold.
Épen csakhogy a telekkönyvben nem állott a nevén.
Aki csak egyszer látta, hogy nézett végig az öreg úr a pusztaságon, hogy mustrálta a jószágot, még csak az ég szabad madarát is rajta, az bizonyosan nem kételkedik állitásomban.
S nem is úgy gondozta, úgy szerette, mint a város és a birtokos polgárság vagyonát, hanem mint a magáét.
S egyetlen keserűsége talán az volt, hogy számolnia kellett róla!
A magáéról!
Mert ha ezer-esztendőn át családi ős szállásuk lett volna, akkor se tekinthette volna inkább a magáénak.
A gazdasági tanácsnoknak tartozott az öreg számadással, az én kedves, áldott emlékü nagy-bátyámnak, Király Gyulának.
S mennyi jóságra, mennyi megértésre volt szüksége az utóbbi-nak, hogy soha össze ne tüzzön vele az oligarchai érzésben annyira hajthatatlan, pusztaian kemény, dacos büszkeségü mátai biztos.
Néhány évvel ezelőtt nagy tragédia érte szegény Farkas Albert bátyámat.
A civisek kibuk-tatták biztosi állásából.
Én azóta nem láttam az öreget, nem is igen hallottam róla, de el tudom képzelni, mennyi keserüséget, szenvedést támaszthatott ez szivében.
A királyt képzelem el, akit saját népe megfosztott koronájától, országától, s számüzetésbe kergetett.
S azt hiszem, hogy most, mikor meghalt, ez az emlék volt a legnagyobb keserüség, amit a sirba vitt.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE