Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Kártyavár
Keletkezés ideje
1923
Fejezet
31
Bekezdés
2034
Mondat
7199
Szó
76526
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
31. §. MELYBEN VÉGRE ELÉRKEZÜNK AMA BIZONYOS TEMETŐKERÍTÉSHEZ
- Hát már most hogy lesz, polgármester uram?
- Valahogy csak lesz, mert úgy még sohase volt, hogy sehogy se lett volna.
A polgármester Bánffy Dezső híres mondásával felelt.
A levél, melyet zsebében tartott, nagy gyengesége volt, de egyúttal nagy ereje is.
Ez segítette contenance-át.
Mert folyton erre gondolt, meg tudta őrzeni azt a látszatot, mintha a gyűlésen történtek, a bukás, őt nem érintenék, mintha ő mindazon felül állana.
Szórakozottan sietett végig a folyosón, s míg párthívei izgatottan vették őt körül, ő a levelet mutatta, s Kerboltra vonatkozó aggodalmairól beszélt a körülállóknak.
- Szegény Gyula, mély kedély, érzékeny lélek!
Nem bírja az ilyesmit.
Mi már lerázzuk, mint kutya a jégesőt! - tette hozzá régi modorában.
- Komolyan aggódom!
- S érzett, hogy igazat mond.
- Mégiscsak derék ember! - súgta mögötte valaki.
Stark Rezső közel furakodott a polgármesterhez.
- A tanácsos urat látták ma reggel a rakoncai erdő felé - újságolta Kerboltról.
- Puskával a vállán - mondta másvalaki.
- Komolyan aggódom - ismételte a polgármester.
- Légy szíves, kérlek , telefonálj a rendőrségre!
Mocsai tanácsoshoz.
Igen?
Megteszed?
Én sietek megnyugtatni azt a szegény asszonyt.
- A rakoncai erdő kedvelt helye az öngyilkosoknak - mondta Balázsy sötéten.
- Egyszer hivatalosan voltam kint ilyen esetnél.
Még aljegyző koromban.
Egy asszony meggyújtotta magát odakint, kivitte magával a petróleumosüveget .
Szélesen leégett a gyep körülötte.
Büdös volt.
Égő emberi test förtelmes bűz.
Stark Rezső elkeseredetten maradt hátra; látta, hogy a polgármesterrel most nem beszélhet a maga bajáról.
- Az okos, aki végez magával!
Én már egyszer a szélén voltam...
Két kisfiam halt meg a nyomorban.
Pfuj!
Ki törődik a szegény tisztviselővel, ha Madár János bukik?
Nincs rád szükség, mehetsz a fenébe!
Éhen dögölhetek családostul.
Leérve a polgármesteri hivatalhoz, izgatott csoportok fogták körül a menetet .
Az előszobában várakozók fölálltak, közelebb jöttek az ajtóhoz:..
Partos bíró, aki a folyosóablakhoz dőlve egy kialudt cigarettát rágott, mint valami hajótörött, hirtelen fölugrott, kiegyenesítette magát, mint hajdan , diákkorában, ha a tanárja jött, és nagyot köszönt a polgármesternek.
- Ó, bocsásson meg a bíró úr, most lehetetlen rendelkezésére állnom - szólt Madár János udvariasan.
- Egy szomorú expedíció gátol, nézze el ez egyszer!
- Emberéletről van szó! - mondta Balázsy sötéten és félig gúnyosan.
- Öngyilkosság! - mondta másvalaki.
Partos hökkenve tántorult vissza, mint a hajótörött, ha hullát lát úszni a vízen.
Ilona is fölugrott a polgármester hangjára, s az a hallucinációja volt , mintha a férje hangját hallaná.
Az ajtóig kiszaladt Madár elé, s akik látták a várószobából, sugdosva fordultak szomszédaikhoz.
- Kedves nagyságos asszony! - mondta Madár tüntetőleg a könnyed udvariasság hangján.
- Végtelenül sajnálom, hogy ilyen soká várakozott.
- Mi van az uram levelében? - kérdezte Ilona elfúló hangon.
- Ó, semmi, hivatalos ügyek, igazán semmi sem.
Ne aggódjon semmit, nagyságos asszonyom, Gyula jól érzi magát, semmi ok nincs az aggodalomra...
Ha az én feleségem is így aggódna értem, mikor kimaradok! - mondta tréfásan a többiekhez.
Aztán megint Kerboltnéhoz fordult:
- Engedje meg, nagyságos asszonyom, hogy hazavigyem.
Itt a kocsi? - kérdezte Jánostól, a szolgától.
És föladta Ilonára a kabátját.
- A kocsi jön - mondta a hajdú, miután kihajolt az ablakon, s füttyentett a kocsisnak.
- Jöjjön, egész sápadt, le kell feküdnie! - folytatta a polgármester.
- Hisz alig áll a lábán.
Képzelem, mit állt ki! - tette hozzá részvevően és halkan.
Karonfogva mentek át a fojtva és gyáván méltatlankodó, de visszahúzódó tömegen.
A kapu előtt várniok kellett, míg a kocsi előáll.
- A Kossuth utcába, a Kerbolt nagyságos úrékhoz! - mondta Madár a kocsisnak.
Ebben a pillanatban Ampenszán kárpitos, aki sebbel-lobbal szaladt le utánuk a lépcsőkön, lihegve megszólította a polgármestert.
- Nagyságos uram!
Nagyságos uram!
Némi alázatos figyelemért esdek temetőigazgatói kötelmeim iránt!
Ilona megborzadt a különös és baljós szavakra, s Madár ingerülten fordult a kárpitos felé.
- Bolond maga? - rivallt reá nyersen.
- Nem látja, hogy el vagyok foglalva.
- Ó, kérem, én tisztelem a szép nemet - emelte le zsíros, kizöldült keménykalapját Ampenszán -, és szívembe zárom.
Nem óhajtanám nagyságos uramat hölgyekkeli tiszteletteljes érintkezésében zavarni.
De holott a kötelesség szava szólít, és van szerencsém sürgős temetőigazgatói jelentésemet benyújtani.
- Hát mi vagyok én?
Nyújtsa a fenébe! - förmedt rá újból a polgármester.
- Méltóztassék irántam nagyobb alázatossági hangnem útjára térni - replikázott a kárpitos.
- A magyar korona egész temetőigazgatói karának méltóságát őrzöm csekély személyemben.
Tegnap voltam "Ampenszán barátom ": ma vagyok "bolond maga "!
Polgármesteri csekélységed engem hivatal polcára emelt; s ezen ténykörülmény el nem tántorítván honfiúi kötelességemtől , volt szerencsém a mai ülésen csekélységed ellen szavazni.
Ennélfogva fokozottabb nyájasságot igénylek, nehogy illetéktelen véleményezések szavazatom és az elhangzott "bolond maga" közt apasági keresetet indítsanak.
A polgármester meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát erre a különös logikára.
- Igaza van, Ampenszán barátom, de talán a mondanivalója mégsem lesz annyira sürgős, hogy holnapig ne várna.
- Minekutána az élők várhatnak, de a halottak nem várnak, sürgősségi indítványt nyújtok be.
Temetőigazgatói méltóságomat sérelmezi, hogy az igazgatóságom alatt álló halottakat puskalövésekkel háborítsák.
Sürgős intézkedést kérvén a puskalövések tettese ellen, ki is Kerbolt tanácsos úr lévén, polgármester úrhoz fordulni véleményeztem.
- Az istenért!...
Gyula !? - kiáltott föl Ilona.
- Gyula...
A temetőben ...
Hajtsunk azonnal oda!
- S Ampenszánt, mint valami túlvilági kalauzt, mint egy különös Hermészt, maguk közé ültetvén a kisülésre, a négyesfogat útnak eredt a temető felé.
- Az isten áldja meg, Ampenszán, beszéljen rendes emberi nyelven és érthetően!
Mi történt?
Micsoda lövésről beszél?
- Célját és lényegét illetőleg nincsen tudomásom.
- De azt mondja, hogy a tanácsos úr...
- A fegyverhasználat messziről hallható lévén, igazgatósági figyelmeztetésem megszegése megállapítható.
- De nem látta, hogy mi történt?
- Minekutána a tanácsos úr komoly intésemet nyilvánvaló fumigálásban részesítette, a helyszínén megjelenni céltalannak véleményeztem.
- Hajtson, hajtson, János!
Néhány perc alatt a hosszú-hosszú temetőkerítéshez ért a "szomorú expedíció " batára.
E váratlan út alatt a polgármesternek alkalma volt még egyszer látnia városát, amely megtagadta.
Látta a vigadót, az óriási mozit, a főtéren épülő nagy házat, és messzebbről a víztornyot, melyet tizenhétszer kerülnek meg napjában a munkások.
A gép forgott tovább.
Ki tudja, meddig és mi végre?
Ami megvan, azt már visszacsinálni nem lehet.
Ami pedig nincs meg - azt valaki talán jön még egyszer, aki újrakezdi.
A természet pazarlással dolgozik, s az élet éppen úgy.
Egyre elhullat - terveket, kezdeteket , embereket.
Újváros zaja között robogtak át.
Egy motorbicikli e dühös, kis járművek erőszakosságával pöffent el mellettük, egy rikkancs nyávogott egy újságcímet, egy néma koldus bömbölt artikulátlan hangokon.
Errefelé is több építkezés folyt, talyiga nyikorgott, pillanatokra megcsapta őket a téglák hűvössége.
Egy teherkocsi, szinte kibírhatatlan vaszörgésekkel, súlyosan döcögött át a Temető utca rücskös kövezetén, a villanyos fűrészelő most itt dolgozott, itt hallatszott ki egy udvarból a metsző-éles sivítás.
- A gép forog tovább.
A zaj ott sem szűnt meg, a temető mellett, a hosszú-hosszú kerítés mellett , ahol leszálltak a kocsiról.
Sőt a kerítésen is áthallatszott az autó tülke , a villamos sivító surranása; s idáig hangzott még a fűrész őrjítő hangja is .
Ez ellenszenves élet hangjai közt sétáltak be az ellenszenves halottak városrészébe.
Ampenszán, mint egy síri házigazda, szónoklatok között vezette vendégeit.
Körülöttük a sírok hiú pompája tobzódott: gazok közt márványok ! újvárosi sírok!
Madár szeme megakadt egy régi, s már beroskadt kövön, ahol német betűkkel volt olvasható: Der erste Ansiedler.
Ez Johann Turteltaub sírja volt.
Aztán elkalandozott messzebb, a kolerások meszes temetője felé.
Ilona roskadozott , meg-megbotlott az elhanyagolt utak göröngyein.
Madárban még egyszer felébredt a polgármester: meg nem állta, hogy szóba ne hozza:
- Kárpitozza meg jól ezeket az utakat, Ampenszán barátom!
Magának könnyebb dolga van, mint nekem: némileg csöndesebb polgárokat igazgat.
S karjával támogatta Ilonát.
- Ó, kérem, tessék elhinni...
- Ampenszán előreszaladt, mint egy kutya.
S egyszerre megállt, mint a kutya, ha szimatot lel, és különös rosszallással fölhúzta az orrát:
- Ámbátor a halottaknak rendeltetési helyét a temető képezi, de nem a föld fölött, hanem a föld alatt - véleményezte.
- Sajnos, nincs mód, hogy temetőigazgatói megrovásomat a tetteshez juttassam.
Ebben a pillanatban sikoltás hallatszott.
Ilona ájultan zuhant a földre, mint egy bábu.
Körös-körül az újvárosi temetkezés pompája tobzódott: tornyos, emeletes , lehetetlennél lehetetlenebb építmények, obeliszkek, oszlopok, kúpok és kupolák, asszír, babiloni, egyiptomi, szecessziós, egy másik Újváros , elterpedve, ameddig a szem látott, hihetetlen messzeségbe, a hosszú-hosszú sárga kerítésig, a kolerások meszes temetőjéig, egymással versengve , kiabálva, a szolidság nélküli gazdagság lármájával, színesre mázolt kövek , arany mozaikok s stilizált, mezítelen szobrok erdeje: férfialakok, kik szándékosan hangsúlyozott nemiszerveikkel szemérmetlen csúfolták a halált , allegorikus nők, kik még itt a halottak porai fölött is, buján látszottak kínálni széles és csupasz tagjaikat: hipermodern szobrászok művei.
Minden tag kicsavarva, minden arc grimasszal.
A halottak már némultan rohadtak föld alatt, de itt még a kövek éltek és rikoltoztak fölöttük, szélhámos címereket és csodálatos felírásokat harsogva egymásra.
S a legtöbb síron arckép díszelgett: fotográfia! az allegorikus csupaszságok között, a kövek ablakain furcsa frakkos és ferencjóskás urak fontoskodtak, szecessziós frizurájú hölgyek kacérkodtak ki a világba, a halottak se halhattak itt meg kielégítően; ez az ízléstelen, koszorús sereglet hamisítatlan újvárosi népesség maradt.
És kő és por, csupa por és kő minden; alig egy fa; a zöld , falusi temetők bája teljesen hiányzott itt.
Újvárosiak nem válnak lombbá és levéllé haláluk után sem: hanem porrá: mely torkot fojt, és a tüdőre száll .
Csak a gaz verte ki dúsan az elhanyagolt utakat: a csalán, a lapátfű, a keserűlapu.
Egy ciprus ugyan, és messzebb még egy pálma is állt, nagyon otthontalan, porosan, ridegen, igazi újvárosias szélhámossággal tüntetve; ám a gyér, hajahullós fű kopott, szakadt plüsse alól kiáradt a por, a por, a por, a halottak pora!
Egy friss, véres holttest - mintha kidobta volna magából a föld (s mint Ampenszán imént találóan megjegyezte, rendellenes és helytelen mód nem alatta, hanem fölötte) - itatta vörös levét a holtak porával.
Talán éppen annak a holtnak a porával, akinek keresztje ott nyúlott fölötte , fehéren, dacosan, magasan, messzi láthatóan; kissé nagyon is modern formájú ez is, mert a karjai nem egyenest ágaztak kétoldalt, hanem rézsút fölfelé , úgy, hogy valami jajveszékelő kísértethez hasonlított.
A kísértet fehér hasán széles, arany betűkkel ragyogott a neve.
És Madár Jánosnak, amint erre a névre esett tekintete, az a különös érzése támadt, hogy nem is valóság, ami vele történik, hanem valami balga sablonok szerint megy minden, zsinóron rángatva, s mintha nem is húsból, vérből való ember, hanem holmi olcsó sorssémákban élő-haló báb holtteste fölött állana - aki avval, hogy e sírhoz jött meghalni, elárulta magát.
- Szegény Gyula, ideológ volt - formulázta magában -, Jókai-ember; s úgy halt meg, ahogy élt.
Ilona fölocsúdva zokogott a véres hulla fölött.
Azt tette, amit minden asszony tett volna helyében; ártatlan volt újra, a hű és szerető , kétségbeesett nő, aki előtt csak halott férje van.
Feloldódott, szinte révbe jutott biztos bánatában.
Mindent elfeledett.
A Sors engedelmes, síróbabája volt, akinek ez a kegyetlen gyerek egész egyszerű és százszor ismételt mechanizmussal préselte ki naiv könnyeit.
A polgármester leemelve kalapját, maga is bábuként, az imádságot és meghatottságot mímelve állt.
Mímelte csak: mert Gyula úgy hevert ott, mint egy elintézett akta, és többé nem lehetett rajta segíteni.
Nagy dolgok omlottak össze: ez háború volt, melynek halottja van.
Bizonyos értelemben ő is halott volt, s érzésre nem képes, csak gépies mozdulatokra.
- Engedtessék meg, részvétem zálogát forró szavakban átnyújtani - mondta Ampenszán, a leggroteszkebb báb, osztozni kívánván az obligát meghatottságban.
A kőkísértet, rézsút égnek emelt karjaival, jajveszékelt, vagy talán ujjongott fölöttük, míg fehér hasán a déli napban okvetetlenkedve csillantak meg az arany betűk:
BONTÓ MIHÁLY
CS. KIR.
CSENDBIZTOS.
- Jöjjön, édesem - szólt a polgármester Ilonához -, magának nem való ez... - és megérintette gyengéden a karját.
- Hagyjon! - sikoltott Ilona, mint egy szobor, akit fölkeltenek; mert ebben a pillanatban az volt az érzése, hogy a temető rettenetes meztelen szobrai közt ő is meztelen áll egy sír fölött, s Újhegyi kéjenc vigyorral bámulja .
Egész testében megrezzent, mintha Újhegyi érintette volna.
- Hagyjon!
- Jöjjön - ismételte Madár -, jöjjön... hazaviszem...
- Nem, nem! - sikoltott a síróbaba, mint a világ bármely más síróbabája sikoltott volna a helyében.
- Nem! nem! nem hagyom itt! - borult a holttestre.
- Ó, őt is hozzák, Ampenszán barátom majd intézkedik - szólt a polgármester .
- Jöjjön... vár a kocsi.
A hosszú-hosszú kőkerítés mögött csótáros lófejek nyúltak ki: a polgármester négy lovának feje, és látszott a kocsis, deréktól, ostorral, mint egy bábszínpadon a Vitéz László; és látszott Szabó János városházi szolga a bakon, arcán a bukott ember gondjaival.
Ilona azonban megmeredt, mint egy Medúza: idegenül nézett a batárra, idegenül nézett a fölébe hajoló Madár Jánosra, mintha egy közömbös tolakodó volna, s idegenül nézett a temetőből kivezető útra, amelyen ebben a pillanatban két új alak közelgett.
Künn sivított a villamos fűrész, csengtek a kocsik, valami nagy emberlárma támadt, az ostor megrezzent a fal bábszínpadán, a fehér kőkísértet szinte megmozdulni, karját emelni látszott a déli napfényben.
A két új alak különös esetlenséggel szaporázta lépteit a holtak porában, két új szereplő a bábjátékhoz, két jelentéktelen, de izgatott és álmatlan emberke: az egyik hangos volt, a másik levert.
A polgármester megismerte őket.
Az egyik Partos Kálmán, királyi járásbíró, a másik Kovács Endre tanító volt.
Partos bíró a városházáról egyenest a temető felé indult gyalog, ahová könnyű volt eltalálni, csak a pesti villanyos síneit kellett követni.
Tudta, hogy Ampenszán kárpitos ott lakik jelenleg a temetőben, s azért ment, hogy visszakérje tőle a bútorok áthúzására adott előleget, visszavonva a rendelést.
Persze! most már ilyen luxusra egyáltalán nem telhetik - ez az egyetlen gondolat állt csak tisztán benne.
A többi: az újvárosi két nap cikázó emlékei: ó! a könnyelmű pénz, amit lefizetett a házra... telepi házára, mely immár sohasem fog felépülni... a fölvett adósság, mely egész életét nyomni fogja... a terhes és költséges költözködés, amely előtte áll ; és hogyan, miből, hova?... ó! fegyelmit kaphat, bizonnyal áthelyezik a tüntetésen való részvétele miatt... és az okmányai! minden okmányát elvesztette! a táskát, melyben életének hivatalos létjogát érezte !... micsoda társaságba keveredett, miken ment keresztül, miket követett el! és szegény felesége várta és sajnálta azalatt... s a nő, akivel tegnap az éjszakát töltötte!... s a pénz, az utolsó pénze, amit ma éjjel a kártyán elvesztett !... a jövő, amit elvesztett !... a felesége, akinek a szemébe kell nézni!... a gyerekek, a családos ember felelőssége!... hogyan mondja el ?... és hogyan élje túl?...: ez mind egy káosz volt, háttér volt, eltörpült egyetlen kicsinyes, csökönyös, szükséges, silányka gond előtt! visszakérni Ampenszántól az előleget!
Restellte, de muszáj!
És pipogya, gyáva drukk töltötte el szívét: mit tesz, ha a kárpitos nem hajlandó a pénzt visszaadni ? honnan szerezhet pillanatnyilag máshonnan? kitől kér? mit ad el? micsoda szégyen vár még rá? mert alig volt annyi a zsebében, hogy fölülhessen erre a sárga villanyosra, s kiszabaduljon az újvárosi pokolból.
Abban a helyzetben volt, amelyre rendes, józan, beosztó hajlamai mindig a legnagyobb megvetéssel néztek, s amelyet, a közmondás szerint, még a kutyák is megtisztelnek megvetésük különös jelével.
Éppen ezért a végső züllés érzetével, s mintegy szalmaszálba kapaszkodva, indult meg gyalog, álmatlan , fejfájósan és reggeli nélkül a temető felé.
Egy óra felé volt, a nagy, kormos, füstös, kéményes gőzvasút robogott át a főtéren, szénszagot csapva rá; "réz, bútor, ruha, toll, cipő, mindenfélét ! " krákogta egy handlé s Újváros legifjabb csibészei töltötték meg az utcát , lóbálva táskáikat a megszabadulás örömével; Partosnak mindenben első újvárosi benyomásai éledtek föl (a fiú, aki tegnapelőtt - ó, milyen régen volt! - megérkezése alkalmával rákötötte magát kalauznak); egy óriás, sivár , modern, vörös iskolaépület kapuja egyszerre kirobbant, s egy vadul üvöltő kis indiáncsapat pillanat alatt lesodorta a járdáról a csatornába; s míg , szégyenben e viháncoló apróságok előtt, idegesen veregette durván bekötött sebesült kezével amúgy is alaposan megszenvedett ruhájáról a piszkot , egyszerre csak rettenetes barátja, Kovács tanító állt előtte, szokott nagyhangúságával, mintha ezer szája volna, olyik a gyerekek felé ordítva , akik riadtan kotródtak, más száz izgatottan a hírek elé tátva, amiket Partos a városházáról hozhatott, s az egész ember egy váratlan ujjongássá, egy magánkívüli lúdbőrzéssé alakult a Madár bukásán, végképp elfeledve már az átdúlt éjszakát, mikor barátja utolsó pénzét vesztette el kártyán, és tőle kért kölcsön...
- Megyek, veled! beszélj! megyek veled! - kiáltotta.
Ó, mennyire szeretett volna Partos szabadulni tőle! mert sértette hangos ujjongása, s restellte is kissé előtte, hogy a kárpitosnál az ő közvetítésével tett kevély rendelést visszaszívni megy.
De a tanító lerázhatatlan volt.
És micsoda különös , látványokkal és eseményekkel teli volt ez a néhány percnyi gyalogút Újváros sivár forgatagában!
Mikor a Temető utcai nagy építkezéshez értek, egy kiáltást és egy zuhanást hallottak: valami munkás esett le az állványról .
Rögtön csődület támadt körülötte, idegen nyelvű szitkozódások és siralmak zendültek.
A tanító hangos magyarázgatásokkal kommentálta az eseményt : kiderült, hogy a szétroncsolt munkás olasz volt.
Hordágyat hoztak, a tömeg zajongott, egy sötét alak szónokolni kezdett.
De már egy másik szerencsétlenség is történt: a villanyos elütött egy kisfiút.
Az iskolás könyveket lapokra szétesve lábuk elé dobta a lökés lendülete, az utca porába s a csatorna sarába.
Ebben a pillanatban Partosnak is el kellett ugrania egy óriási teherautó kerekei alól, amint a járdára kiszökkent, majdnem nekiütődött a baljós, bádog oszlopszekrénynek, mely keresztbe tett lábszárcsontok között rámeszelt halálfejjel rivallt rá: Életveszélyes!
Egy izmos lábszárait fehér harisnyában térden felül mutogató leány (akire ráismert, hogy épp tegnapelőtt is látta már az utcán) szemébe kacagott.
De már ott voltak a hosszú-hosszú falnál.
A bíró majdnem elfulladt valami rettenetes orrfacsaró bűzben, amit hirtelen feléjük csapott a szél.
- A büdös gyár enyvszaga! - magyarázta Kovács.
- Büdös ez a város, mint a halál.
- Mit gondolsz - aggályoskodott a félénk Partos -, visszaadja Ampenszán az előleget?
Bevallom, neked, hogy...
- Te! láttad volna ezt az Ampenszánt - vágott a szavába Kovács -, láttad volna, itt tettük át a falon... tegnap éjjel, mikor hazahoztuk a Seligből ... látod ezt a falat?... a Stark Rezső nyomta föl a lábát... úgy ingott-bingott rajta, nem mert beugrani... istenuccse olyan volt, mint a Vitéz László a lizsében... a végin úgy kellett lelökni, hogy bepottyanjon...
Már én nem tudom, mi lett aztán, talán reggelig ott hevert a sírok közt a holdvilágban !
De nézd, a polgármester fogata!
Ott állt a négyeshintó a kapunál, s Partos szíve fellüktetett, mint a félénk gyermeké, ha tanítóját látja: mindenütt ez az ember!
S eszébe jutott, amit a városház folyosóján hallott - a sötét Balázsy odaejtett szava, mikor a polgármester a "szomorú expedícióról " beszélt:
- Emberéletről van szó!
S elfeledve, hogy imént éppen a polgármestert akarta meginterjúvolni, most szinte elijedt miatta, s talán be se ment volna a temetőbe, ha a tanító előtt indokolni tudja hirtelen hátrálását.
- Hát, János, magával mi lesz, ha a polgármester úr megbukik? - kedélyeskedett közben a fölhangolt Kovács a bakon ülő városi szolgával.
- Tessék már mondani valami újságot, tekintetes úr! - izgatódott János , akinek bőrére ment.
- A nagyságos polgármester urat nem merem kérdezni...
- Legyen nyugodt, János, majd szerzünk egy pedellusi állást! - hazudta magának a protektor fölényét a tanító.
- De mi ez? - kérdezte egyszerre , amint messzebb, az építkezésnél fölharsant a tömeg.
- Az a Szulimán szaval, merthogy egy ember leesett az állványról - felelt Szabó János.
- Azt mondják, az urak munkája pusztítja a szegény népeket.
- Ne higgyen ilyen szamárságot, János! - kiáltott vissza Kovács; de már bent voltak a temetőben.
Az őrház előtti udvarkán a déli nap fényében hevertek az Ampenszán kárpitosi utenziliái: különös, groteszk és szinte kísérteties tárgyak, melyek itt látszottak igazán helyükön a sírok között: a karszék puszta és meztelen váza, a fölbontott dívány, melyből kilógott a lószőr, és kikarikáztak a rossz rugók, mint egy fölmetszett gyomorból a belek: és még itt is rajta a korhadt pincskalap.
- Kit tetszik keresni? - kérdezte a sovány Ampenszánné gyanakodva Partostól , akit Kovács szokása ellen előrebocsátott.
- Ampenszán igazgató urat - kezdte Partos, de az asszony már megpillantotta a tanítót, és kitört:
- Ó, maga az? maguk azok?
Jaj, nekem, hát még itt sem hagynak békét annak a szegény embernek!
Maguk miatt vagyok én szerencsétlen, meg amiatt a Madár János miatt, hogy az Isten ne áldja meg soha!
Pfuj, hát micsoda tanító az ilyen? tegnap is holtrészegen hozták nekem haza! utolsó krajcárig elitta a pénzét!
Pedig éppen nagy rendelésre kapott előleget! anyagot kellett volna rajta beszerezni!
Mindig így van! nem csoda, hogy ott kellett hagyni a mesterségét! azért kell a temetőben laknom!
Most meg azt hallom, megbukik a Madár; ki tudja, nem csapják -e el innen is?
- Nyughasson, édes Ampenszán néni!
Itt a barátom, királyi járásbíró! ő tette azt a nagy rendelést!
Ő akar beszélni az urával...
- Ó, kérem nagyságos úr... - juházott meg egyszerre az asszony -, ne tessék haragudni, de ha tudtam volna...
Ne tessék úgy venni, amit mondtam... mi asszonyok mindig bolondokat beszélünk, csakhogy szidhassuk a férjeinket ...
Ó, kérem... tessék... ott az uram a polgármester úrral...
S Partos feszélyezve s akarat nélkül indult meg zsinórbábulépteivel a holtak alléján.
- Ó, barátom! micsoda temető ez - zengett Kovács, az örök cicerone.
- Nézd , és ott állnak a Bontó sírjánál.
Igen, az az orgazda, sikkasztó, s ezt a követ a lánya emelte, kétségkívül szerelmi jövedelmeiből...
- De talán... talán ne zavarjuk most a polgármestert! - mondta Partos, amint a csoportot látta.
- Ó, barátom!...
Kár volna meg nem ragadni az alkalmat, hogy beszélhetünk vele!...
Hiszen te is beszélni akartál vele...
Magad mondtad, hogy beszélni akartál vele...
Most beszélhetsz vele a telepről...
Követelheted vissza a pénzedet!...
Két előleget egyszerre: Ampenszántól és tőle...
És most jut eszembe, te pillanatnyi pénzzavarban vagy...
Tudod mit? kérj addig is tőle kölcsön: ő nagyon előzékeny az ilyenekben... no lehet is, eleget összelopott a várostól!
Mondd meg neki, hogy vesztettél, hogy haza kell utaznod...
Ebben a pillanatban megállt, mert megpillantotta a véres holttestet.
- Szomorú szerencsétlenség színterére méltóztattak beérkezni - fogadta őket Ampenszán, mint egy vészes kikiáltó.
- Éppen hivatalom távbeszélője felé indultam, intézkedési foganatosításokat teendő.
A kőkísértet ujjongott a síron, a gyárból jött irtózatos bűz betöltötte az egész levegőt, a villamos fűrész sivított, az épülő háztól ordító emberek lármája hatott idáig, az utca macskafejes kövezetén süketítő zörgéssel egy teherautó száguldott végig, s amint befordult a hosszú-hosszú kerítés mellett, szívszakasztó sikoltás hallatszott, s aztán kisvártatva még egy , mintha az autó minden fordulónál egy emberi lelket gázolna el, Ilona mereven és sápadtan állt föl, Madár által támogatva, és mintha várt volna valamit , szárogatta könnyét, a zokogás már csak torkában lüktetett.
Ampenszán megindult az őrház felé, de amint a temetőkapu közelébe ért, egyszerre meghőkölt, mert a teherautó teljes gyorsasággal egyenesen bekanyarodott a temetőbe, egyenesen neki Ampenszánnak.
Ampenszán éppen hogy félreugrott, és kifejezte temetőigazgatói rosszallását ily járműveknek a holtak birodalmába való behatolása fölött, de nem volt ideje, mert rögtön fordult az autó is, mintha egyenesen el akarná gázolni , úgyhogy Ampenszán kénytelen volt hirtelen beugorni az útról a sírok közé.
Az autó azonban oda is követte, átgördült egy síron, és nagyot zökkent rajta , azután egy nagy lapos sírkő jött, azon is végigugrott kerekeivel, hogy majd azt lehetett hinni, összetörik, Ampenszán ijedten szaladt tovább, átugrálva a sírhalmokat, az autó mindenütt utána, mint egy hullámos földön, mint valami hullámvasút, döccenve, zökkenve, iszonyatos töff-töffözéssel, és így végighajszolta a temetőn, többször, körbe-körbe, és főleg elzárva útját a kapuktól.
Ampenszán meg-megbotlott, néha majd elesett, de felugrott megint , fürgesége és ügyessége százszorozódni látszott, könnyedén ugrált az autó előtt, pontosan kikerülte.
A sírok összevissza voltak már taposva, és az egész temető széthányva.
Keresztek eldőltek, márványok sérültek, nagyokat ütődve.
A végén a hajsza körei mind kisebbek lettek, s Ampenszán kétségbeesett lihegéssel menekülve odaugrott a karjait égnek emelő kőkísértet elé, ahol Madár, Ilona, Partos és Kovács sápadtan és megmerevedve nézték a különös jelenetet, s majdnem beesett a holttest vérébe.
A gépkocsi ebben a pillanatban megállt a riadt csoport előtt, és sofőrje, a normálisnál sokkal nagyobb alak, fekete szemvédővel, mely miatt semmi sem látszott arcából, körülhordozta rajtuk tekintetét, s legalább amennyire ezt fejmozgásából látni lehetett, hosszan időzött a holttesten.
Hihetetlen, de látni lehetett, hogy a fehér kőkísértet formálisan megreszket e tekintet súlya alatt.
Ampenszán azonban felbátorodva odaállt a különös sofőr elé.
- Temetőigazgatói megrovásom... - kezdte; de ebben a pillanatban a Sofőr egy kissé megemelte szemvédőjét, úgy, hogy Ampenszán, de senki más , megpillantott valamit arcából.
- Nem ismer? - kérdezte.
Ampenszán visszahőkölt, és mozdulatlanná meredt.
- A főnök! - hörögte hivatalosan.
A Sofőr a holttest felé intett.
- Be fogjuk csomagolni - mondta.
- Tessék elővenni a kellékeket!
Ampenszán szótlanul az autó nyitott tartályához lépett, amelyben különös , koporsó nagyságú skatulyák voltak láthatók, s egy elkerített rekeszéből nagy nemzetiszínű takarót vett elő.
- Begöngyöljük?
- Természetesen.
Ampenszán begöngyölte a holttestet a nemzetiszínű takaróba, kárpitosi pontossággal ügyelve a redővetésre, s aztán fölemelték, ő lábtól, a Sofőr pedig fejtől, és behelyezték az egyik skatulyába.
Ilona egy pillanatra fölocsúdva merevségéből mozdulatot tett, és fölzokogott.
A Sofőr intett Ampenszánnak.
- Most rajta a sor - mondta.
- Nem vagyok oka semminek! - zokogott Ilona.
- Mindig őt szerettem.
Nem vagyok oka semminek.
- Nem is - felelte a Sofőr, s hangjában mosoly érzett.
- Igazán semminek.
- Aztán újra Ampenszánhoz fordult: - Visszakerül a gyárba.
Át fogjuk öltöztetni.
Kárpitosmunka.
- Jó kárpitosmunka - felelte Ampenszán.
A Sofőr Ilona vállához ért, s Ilona megmerevült, mintha fából volna.
Utána Partos következett.
- Erre címzés kell - mondta a Sofőr.
Ampenszán hozta a kellékesládából a festékesbögrét és ecsetet, s a Sofőr maga mázolta rá a nagy dobozra a címet : Nagyságos Partos Kálmánné úrasszonynak, Szakolcán.
- A bélelésen megakadtak.
- Lószőr?
Tengerifű? - kérdezte Ampenszán.
- Nem, nem!
Mezei fű!
Margaréta!
Partos úgy érezte, mikor a skatulyába befektették, hogy ismét gyermek, az öreg pap nagybácsijának kertjében, az illatos margaréták között hever.
- Kováccsal hamar végeztek.
- Ez üres - mondta Ampenszán.
- Igen.
Hólyagbábu.
Úszik a vízen - felelte a Sofőr.
Nem is tették skatulyába, csak úgy dobatta rá a kocsira.
Aztán körülnézett.
- A zsidók nincsenek itt?
- Nincsenek - felelt Ampenszán.
- Azokat nálunk külön csomagolják.
- És a távolabb látszó zsidó temető felé mutatott.
- Mindegy - szólt a Sofőr.
- Most tánc következik.
- A fehér kőkísértet fölujjongott, megrázta karjait, és ugrálni kezdett.
A többi sírkövek, a meztelen, allegorikus alakok, az obeliszkek és a kőkeresztek, mind vad táncba fogtak.
De a Sofőr szigorúan intett:
- Nem ti!
A másik csapat!
Ti nem táncoltok soha!
- A kövek újból megmeredtek , hanem a föld alól különös tompa tánc robaja hangzott, s a föld szinte emelkedni és porzani látszott, mígnem a Sofőr haragosan dobbantott lábával.
- Nem ti!
Nem ti!
Ti még nem vagytok készen!
A zöld ruhás csapat!
A föld elhallgatott.
Hanem szél jött, friss szél, és a füvek és a margaréták és a gazok, csalán, lapátfű és keserűlapu, és künn az utca poros akácai , üdítő, vidám hajlongásba kezdtek.
A Sofőr visszaült kereke mögé.
- Nincs semmi baj - mondta.
- A bábuk rendben működnek, és a tánc azért nem akadt meg.
Ők persze nem tudják, mire való.
Mint a fogzás.
Elég nagy fogak - pillantott Újváros házaira.
- Fogzik ez az ország, s a fogzás lázzal jár .
Még jó egypár lázon át kell esni.
A fő, hogy a tánc meg ne akadjon.
Ezek csak tejfogak; majd jön más, jobb...
Nem az én dolgom; az Úr tudja, mit tesz.
Én csak igazgatom a bábukat.
- Eközben tekintete a megmerevült Madár Jánosra esett.
- Ennek a rugója még nem járt le - mondta a mellette ülő Ampenszánhoz.
- Csak megakadt valamiben.
Mihelyt kiszabadul, tovább jár.
Ampenszán nem felelt, mert az ő rugója lejárt.
A Sofőr megforgatta a kormánykereket, s elrobogott.
A növények táncoltak tovább a sírok fölött, a kövek mozdulatlan álltak, künn pedig Újváros nagy masinája forgott...
A zajos utcákon semmi feltűnést sem keltett a Bábjátékos gépkocsija.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE