ELTE regénykorpusz

Azalatt, míg a neki bátorodott Halász bácsi a jó bor s szives kinálgatás vonzó ereje mellett Becker Sándorról, a fiatal nagysás asszonyról s a nagysás Widlicsek-familiáról a sok között még olyanokat is elbeszélt, a miket szinte jobb lett volna végkép elhallgatni, az öreg nagysás Bokrosné asszonyság nagyon szomorú órákat élt; szép drága selyemruhái, a miket olyan édes büszkeséggel vásárolt össze a kellemetesebb esztendőkben, jobbára mind elpusztultak, de nem annyira a rongyosodás, mint inkább (csak kimondani is szégyen!) az eladogatás által.

Egyiken akkor adott túl, mikor a kenyér fogyott el a háznál, a másikon, mikor nem volt mivel tüzet rakni; a finom csipkefőkötőt akkor tette zálogba (és soha sem birta kiváltani), mikor... akkor, igen, akkor, mikor a lelketlen szegénység a szük vacsorák miatt ordított, és nem akart tudni sem istenről, sem emberről, sem könyről, sem könyörgő rimánkodások és alázatos igéretekről.

Akkor fogyott el minden: ruha, pénz, becsület, tisztesség, szemérem, mikor a nyomoruság beköltözött fiával együtt a szegény nagysás öreg asszonyra.

Ez a rettenetes had , talán hogy az öregség iránt mutasson némi kiméletet, először is nekiment Becker Sándornak, lenyütte róla a drága ruhát, leette róla a fiatal egészséget , kiszítta szemeiből a csillogó tüzet, leverte lábáról s olyanná tette, mint egy csavargót, s kinek hétszámra sincs betenni való falatja; azután megfogta a szép fiatal asszonyt s beledobta az örvénybe, a melyben mélyebben ereszkedni lehet , de melyből kijönni képtelenség valaha.

Végre a nyomor az öreg Bokrosné asszonysággal is elbánt.

És ime, hogyan?

Az egykori kövér, derék testes asszony olyan, hogy legnagyobb ellensége sem ismerhetne reá: sovány, rongyos, beteges, erőtlen, mérges, minden szóra sir, és minden kósza jobbacska hírre mint a haldokló reménykedik.

Ha valaki egy kanál jó étellel megkinálja, mosolyog, hizeleg, mintha egész mezőmihályi életén keresztül egyenesen csak e boldogtalan mesterségben gyakorolta volna magát.

Ha valamelyik a cseh nagysás familiából rárivalkodik, sarokba vonul s onnan tekintget kifelé, elfojtott átkozódásokkal, mely átkok pedig jobbára Andrást illetik, és gonoszlelkű feleségét.

Azt, a kinek köszönheti Bokrosné egész nyomoruságát.

Vagy van valaki, a ki abban a hitben él, hogy az öreg Bokros Mihályné nem a rongyos papleány miatt költözött el szülötte földjéről, a honnan elmarta jó érzésű szivét a szégyen?

Az öreg Bokrosné épen künn üldögélt egy alkalommal úgy alkonyattájt, sötétzöld rongyos viklerében (a milyen tisztes ruhadarabot azelőtt a koldusnak se mert volna adni) s bizonyosan Bokros Andrásnét szídta, átkozta magában, midőn nagysás Becker Sándorék egyszobás zsellérhajléka előtt Bokros András szekere állott meg.

Bokrosné, a mint fölismerte fiát (oh! mindjárt felismerte és sirt), azt gondolta magában, visszautasít mindent, nem békül; megmondta, hogy nem bocsát meg soha , nem, nem is bocsát meg.

Meghal inkább, mindegy már úgy is.

Lássa az egész világ , hogy a mit ő kimond, azt meg is állja.

Ő nem bántott senkit, hanem bántották őt , ő javát akarta mindenkinek.

- Édes anyám, - szólalt meg András lassú, szelid hangon, - haragszik-e, hogy eljöttem?

Az öreg asszony összefogta viklerének rongyos szárnyát és szólni akart, de csak zokogott.

Felkelt és ment előre, a nélkül, hogy fiát csak egy szóval is hívta volna.

András követte és belépett egy olyan szobába, a milyen rongyos , szegényes, nedves hajlékban még talán soha sem volt.

- Mit akarsz? - szólalt meg végre az anya, a sötétben némi bátorsághoz jutván.

András nem tudott szép érzékenyen neki kerülni a dolognak, egyenesen válaszolt:

- Haza akarom innen vinni édes anyámat.

- Engemet? - hörgött hosszú fuldoklással az elhervadt öreg asszonyság.

- Igen is, ha eljő hozzánk.

- Én, hogy hozzátok menjek?

Nem, fiam, az én lábam a ti küszöbötöket ebben az életben nem lépi át, azt tudom!

Egy szót se szólj, eszemen vagyok, tudom, mit csinálok.

Bolondnak ne tartson senki.

Mert az a hitvány, részeges Fischer, hogy egy pohár borért legyalázott bennünket, ne hidd, hogy mi már a ti paraszt kegyelemkenyeretekre szorultunk.

Van nekünk is, van; adott az isten.

Csak legyetek urak!

- Nem mi vagyunk azok! - mondá András sértett önérzettel.

- Ha azért jöttél, hogy engem hazavigy, akkor eligazítottad a dolgodat , visszafordulhatsz, én jó helyt vagyok.

- De lelkem édes anyám, mi megbecsüljük, hiszen mi szeretjük.

- Tudom, hogyan szerettetek.

Fizesse meg az isten!

S a vén beteges, elaszott asszony sírva hajtotta fejét tenyerébe.

Ezalatt belépett a szobába Becker Sándor alázatosan.

Az egykori nyalka gavallér ifjú úgy volt öltözködve, mint egy részeges, korcs mesterlegény.

Hosszan folytak a panaszok, vádak, mentegetőzések.

S a vén nagysás asszony csakugyan nem ment haza a parasztok közé.

- Dehogynem! - szólt másnap, midőn Sándor Andrásról mondott valamit tréfás gunynyal.

- Azt gondolták, majd én mindjárt egy szóra hazamegyek, megkérlelem alázatosan azt a kevély, lelketlen asszonyt, hogy így engedjen meg, úgy bocsásson meg, bolond voltam, rosszul cselekedtem, ezután jó leszek, csak az ő kedvükben fogok járni.

Ohó, nem halt még ki belőlem a Bese-vér, nem szedték az én nemzetségemet a szemeten, mint az ő koldus atyafiságát.

Fáj nekik, hogy uri asszony vagyok, nem megyek el hozzájuk szolgálónak, hogy itt nagysás asszonynak neveznek, mert tudom, azt irigyli az a rosz, gonosz szivük.

No hát ha az vagyok !

Az kapja meg, a ki érdemli.

Bezzeg hiába loptak, tolvajkodtak ők, mert tudom , még sem becsüli őket senki.

Hm! azt mondják, az ura kocsis.

Talán ide is fuvarba hozott valakit?

Ő meg valami roszféle, mert különben nem is varrna zsidónak , németnek.

Hogy én még ő hozzájuk menjek, én!...

- Elmehetnénk bizony mindnyájan! - szólt közbe egy festett képű fiatal asszony , az András-hozta kalácsból falatozván nagyokat.

- Ott jobban éltünk, mint itt.

Az öreg Bokrosné megvetéssel tekintett meggondolatlan menyére.

Az utolsó nap nem jött még el, a kevély, nyakas öreg asszony remélt, hitt; hitte , hogy minden jobbra fordul, Sándor jobb hivatalt nyer, s jobban, szebben fog menni minden.

«Milyen szép lesz majd, - gondolá előre is diadalmasan, - mikor a szemükbe vágom oda: hitvány rosz szivek ti, azt gondoltátok, már én nekem végem !

Most ni, ehol itt vagyok, uri asszonyság vagyok azért is, ti pedig rongyok , hitványak vagytok!»

Lehet, hogy ez így mind csakugyan szép is lett volna.

Azonban...

Hm! ha e goromba «azonban» útját nem állaná annyi sok szép tervnek , reménynek.

Az a világ, a miről Halász bácsi Mező-Mihályiban csak úgy félve, suttogva beszélt, csakugyan erőre kapott.

S e változás - a mint mindenki tudja - sok, sok gyászt, szerencsétlenséget hozott magával.

Kitüzték a nemzeti szín lobogókat, előkeresték az elásott rozsdás kardokat , felöltötték az ezüstgombos prémes magyar mentéket, zsinóros szép karcsú attilákat, hetyke gavalléros pitykés kék dolmányokat, felhuzták a szép magyar nadrágot, rojtos, sarkantyus csizmát; a rut köcsögkalap helyett darutollas , sastollas, kócsagtollas süveget, kalpagot tettek a főre.

S oh! istenem , megzendült a régi dal, feléledt a magyar szó, a haldoklók visszakapják erejüket , sok megkészített koporsót a padlásra dobtak; de ki is akart volna most meghalni , mikor még egyszer szinről-szinre láthatta a szép magyar világot!

Daloltak, trombitáltak, muzsikáltak; vigadott szegény, gazdag , boldog-boldogtalan.

Még a leghalálosabb ellenségek is békességre léptek.

De a trombita nem mindenkinek hirdetett örömet; örömet azoknak, az igaz, a kik mentek követválasztási pántlikás zászlókkal, felbokrétázott kalapokkal viczispánt választani; vidám ebédeket enni, virradtig tánczolni! de a trombita , a magyar tárogató keserüséget fútt azoknak, kik (mint a nem ide való madarak ) mentek vissza hazájukba magastetejű kalapokban, sok apró gyerekeikkel , kutyácskáikkal, kalitkáikkal.

Ebben a szomorú csapatban huzódott tovább faluról-falura a nagysás Widlicsek-család, a Becker-család, s maga az öreg nagysás Bokros Mihályné is .

Bár senki sem keresi, tudom, hogy hát azok melyik csapatba mentek, már csak megemlítem, hogy itt huzódtak a mihályi urak is, a főbiró gyermekeivel, franczia asszonyával s a gavallér poczakos Weidinger ur, ki egykor Bokros, később Becker Sándornak kebelbarátja volt.

Hát Vörös Gábor uram, a gazdag tekintetes Vörös Gábor ur?

Isten tudja, hova lett; elszegényedett, azt pedig, hogy egy szegény bukott ember merre jár, ki keresné?

Így mentek a dolgok, sokaknál szomorura változtak.

Igen is, már csak mondom úgy , a hogy van.

E szomorú és vidám napok után egy januáriusi hideg, havas estén... valóban ha valaki azt hiszi, hogy a szegény öreg Bokros Mihálynéról beszélek , kijelenthetem, hogy épen arról; az ő fogadott kocsija volt az, mely Mező-Mihályiban, az öreg-utczán Bokros András szép nagy udvarába bedöczögött .

Mit érezhetett a boldogtalan nagysás asszony, midőn beesett gyönge szemeivel embert, cselédet kutatott az ismeretlen telken? szive erősen, fájón dobogott , ugy-e, ajkai a szégyentől és rivástól reszkettek?

Szomorú, hazug mentegetéseken , nem igazi okokon jártatta eszét?

Arra készült, hogy kevély, büszke lelket mutasson most is, vagy megalázza magát és kegyelmet esdekeljen egy gyűlölt , irgalmazott asszonytól?

Megfordult-e eszében, hogy jó lenne visszafordulni , leugrani a szekérről és törtetni a hóban mindaddig, míg valami jótékony vadállat szétmarczangolná azt a szivet, a melyben élet úgy sem lakik immár, hanem csak szégyen, megaláztatás, keserűség és...

Oh! ki láthat abba a szívbe, a melyet ütnek, és mégis kaczag; gyaláznak, és mégis hizeleg: széttörték, és mégis élni kiván, élni, ha mindjárt halálos ellenségének egy utolsó megvetett zugában is?

Eredj, fordulj be szegény öreg asszony bátran, ne szégyeld, hogy rongy, czafat rajtad a ruha, ne szégyeld, hogy a szemed közé néznek; ne tudd most, hogy csak a csontod, bőröd, mint egy hányt-vetett özvegy asszonynak, s hogy a régi díszből , méltóságból még csak egy szemecske sincs se testedben, se lelkedben.

Szállj le, köszönj vidáman, úgy illik, a hol jő elébed fiad, András; vagy sírj és áruld el: fiam, gyermekeim, én nyomorult vagyok, igen, igen nyomorult! ne verjetek ki, hadd halok meg itt a szülötte földön, hadd fekszem az uram mellé , hadd nyugodjam ott, a hol a többiek porlanak!

- - - - - - -

András ölében vitte be sirva, szorongatva csókolva az ősz, töpörödött, maréknyi kis öreg asszonyt; nem kérdeztek tőle semmit: honnan jött, mikor indult , haragszik e még? ugy-e, most már itt marad állandóan s jó puha ágyba fektették , melengették, borogatták; oda borult ágya elé fia, menye, sőt a már szinte alvó unokák is felvetették fejüket, kinyitották nagy, szelid, bámuló szemeiket, s nézték azt a beteg öreg asszonyt, a kit az ő édes apjuk és anyjuk úgy sirat , olyan jajgatva, fuldokolva.

Az öreg Bokros Mihályné mikor valamennyire magához tért, fölemelkedett, kiemelte egy kissé száraz ujjait a takaró alól, félve, nehogy az az asszony meglássa a rongyos ruhát, s rekedtesen, tompán, mintha a hang valami mély sír fenekéről törne fel, dadogva szólt:

- Meggyógyulok én, aztán tovább megyek, haza megyek, most Sándorék hivatalt keresni vannak; ez a kocsis erőnek erejével ide hozott.

S az öreg asszony annyi kínos hazugság után erőtlenül esett vissza a vánkosok közé.

Egy pillanatra elfelejtette, hogy Sándorék isten tudja, hol és miben járhatnak, hogy azok őt már régen lerázták nyakukról, s hogy azokhoz ő hiába menne, még ha igazán menni is akarna.

Büszke lélekkel, melyet a legnagyobb nyomoruság és megaláztatás se tudott végkép megszelidíteni, fordította el tekintetét szerető gyermekei elől; fogai addig vaczogtak, míg végre darabokra tépdesték az elnyütt testből mindenkép kiszökni törekvő boldogtalan lelket.

Hajnalra elcsendesedett minden, s mire a nap végighintette sugarait Mező-Mihályi városa fölött, akkorra sokan megtudták már, hogy imént az öreg Bokros Mihálynéra harangoztak, arra, a ki valamikor még tekintetes, nagyságos asszony is volt!

Tolnai Lajos

Az urak

XIV.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Tolnai Lajos

Az urak

XIV.