ELTE regénykorpusz

Folyj ki, folyj ki vérem, Múlj el életem! - - - halni Szép halál nekem .

Garay

Abafi sátra elébe érkezett; számos cselédei álltak az előtt.

- A fakó ma nálam marad - mond leszállva s megveregetve nyakát az Izidora lovának -, jól tartsátok!

- Egy ölnyi csatlós átvéve a lovat; Olivér sátrába lépett.

Nehéz, fehér s veres , négynyüstös vászonból volt az, hat négyszegöl tágasságot képezett, s finom török szövettel volt bélelve.

A nyílással szembeni bal szögletébe vonult el a tábori ágy .

Az ágy fejét dagadó szarvasbőr párna foglalá el, s a takaró széles, világoszöld köpenyeg volt; mellette két hosszas poggyászzsák egymás mellé téve s több rétbe hajtott török szőnyeggel födve pamlagot képezett.

Ezzel szemben, földbe vert cövekektől tartott fogason, számos tükörsima fegyverei voltak aggatva.

Egy öreg cseléd állt a sátorban.

- Egészen bésötétedett már, Péter! - mond Abafi, s levéve sisakját.

- Küldd el ezt a sok tátongó cselédet innen; egyedül akarok lenni veled.

Péter teljesíté a parancsot, s visszatért egyedül.

- Emeld ki e nehéz inget nyakamból - mond ura.

- Az úrfinak válla vérzik! - jegyzé meg búsan a szolga.

- A vasszövet ketté van vágva.

- Várj - mond Abafi, leoldva kardját -, jobbról emeld... vigyázz... ne húzd sebesen... így.

- Péter gondosan leemelte a sodronyinget nyakából.

- Szerencséje volt az úrfinak ezzel az inggel, mert ketté esett volna vállperece .

Vizet hozok; egészen összealudt vére a dolmányon.

- Magam is nehezen bírom már a karom, de előbb levetem dolmányomat.

- Ezzel kigombolá öltönyét fél kézzel.

- Uram - mond Péter, csöndesen lehúzván jobb karjáról azt -, a másik ujját jó lesz felbontani; úgy tetszik, hogy válla feldagadt.

- Nem bánom.

Nem láttál senkit?

- Ma még nem; de azon köpenyegbe burkolt ember, ki tegnap betekintett a sátorba, nem jóban járt; s míg utána ugrottam, a sűrűségbe vonult előlem, s többé nem láttam.

- Villám volt.

- Arra megesküszöm, hogy nem ő.

- Hát ki? - szól Abafi ágyára dőlve.

- De erről később, most siess víz után.

A szolga kiment, nemsokára vasedénybe vizet hozott, s fekvő urának nagy gonddal áztatá karját.

- A seb nem mély - jegyzé meg az inas.

- De mégis jó volna az öreg Gyárfást előszólítani, ő nemigen messze van ide.

- Nem bánom; de előbb, ahogy tudod, kösd be; mert újra vérzeni kezd.

Péter tépett ronggyal jól-rosszul berakta a sebet, s fehér kendővel körülkerítvén azt, a sátorból kilépett.

Abafi egészséges könyökére dőlve hevert ágyában.

A sátor nyílásán által látszott nem távol a tűz; s a táborban fel s alá járkáló őrök s a had fiainak zsibongásuk , lónyerítés, fegyvercsörgetés, egyesülének azon élénk hadi zajra, mely a katonai életnek oly eleven, lármás alakot ád.

Nemsokára Péter kilépte után a Villám fakója kapará a földet, s nyeríte harsányul künn.

Egy csinos fiatalember lépett ekkor a sátorba; zöld köpenyeg volt rákerítve, s fejét egyszerű, veres süveg födé.

- Te itt, Izidora! - kiált föl Abafi.

- Jó lélek, fakód épen jött haza, holnap visszavezettetem, ma még lakjék jól az én abrakomból.

De mi hozott ide?

Izidora leveté köpönyegét, s a besugárzó tűz fakó fénye világítá csinos termetét , részvéttel közelíte Abafihoz.

- Kegyed sebet kapott - mond -, s engem nyugtalanság hoz ide.

Mély -e a seb?

Istenem, hogy ezt mindjárt észre nem vettem, még a csatahelyen bekötöztem volna.

Mennyi vér veszhetett el azóta!

- Nyugtasd magad... a seb csekély.

Oldd le e köteléket, nézd meg; Gyárfás után küldöttem; de a te kis gyöngéd kezed, hív lélek, jobban, szelídebben fog azzal bánni.

Izidora azonnal ruhacsomót vévén ki kebléből, azt a szőnyegre tevé, s a sebnek kötelékét gondosan leoldva, műértőleg s határtalan gyöngédséggel kötözé be azt újra .

- A daganatra jó lesz e füveket megfőzetni - mond egy csomóra mutatva -, reménylem , Gyárfás gyógymódomat helyben hagyandja.

Ezt a párnát kissé fölebb emelem...

Így, most csendesen legyen!...

- Fáj -e még? - kérdé, Abafira hajolva.

- Egek!

Én oda vagyok! - kiált, egyszerre összedőlve.

E pillanatban sivított egy nyílvessző Abafinak feje fölött a sátron keresztül; az első Izidorát találta.

- Hah!

Mi ez? - kiált Abafi, felugorva.

- Izidora, jó lélek, mi lelt ?...

Egek!

Te vérzel...

Segítség!

Künn nagy lárma támadt; több szózatok hallatszanak, s köztök vad káromlások.

Abafi felölelte Izidorát, ki alig pihegé: - Az atyámat, ó, Olivér!... a fiam!... egek ! hogy kell meghalnom anélkül, hogy őt lássam!

- Itt elállt szava, s halálsápadtság futa el arcát.

Abafi az ágyra helyzé.

- Megállj, lator! - szólt egy ismerős hang a sátor előtt.

Abafi kirohant.

Péter, Gyárfás s Bethlen tarták torkon fogva a gonosztevőt, ki a sátorba lőtt, s nyílvesszejét, mint ki jól tudja a járást, egyenesen az ágynak irányzá.

- Ki vagy? - szólt Bethlen.

- Olivér, találva vagy -e?

- Bár inkább én lennék! - mond Abafi a legmélyebb fájdalommal.

- Én sértetlen maradtam.

Ó, jer, Farkas, segíts; szegény Villám oda van, talán nem él már!...

S te , Péter, siess a Deli Markó sátrába; ott a völgyben van alant, jobbra, a fejedelem sátorához alig háromszáz lépésnyire; a zöld lobogóról megismered.

Vedd legjobb paripámat, siess!...

Ezen orgyilkost vigyétek Peredhez; életével felel róla.

- Izidora, ó! - mond dühösen a gyilkos.

- Izidora, s nem te, Abafi?

Ó, pokol!

Hogy hibázhaték így!...

Izidora - rebegte -, te vagy találva?

Te, akinek élteért ezret vetnék poklokra!...

S te élsz, Abafi!

Te, kire irányoztam nyilamat.

- S ki akará magát szabadítani az őt körülfogó sokaságtól.

- Ez Dandár - hangzott ki a sátorból alig hallhatólag.

- Ó, irtózatos!...

Hála neked , Isten, hogy engemet talált.

- Ne vigyetek! - mond Dandár, őrült szemeket vetve maga körül.

- Hadd lássam egyszer még, egyetlenegyszer!...

Oh, Izidora, átkozott legyen az óra, melyben ívemet faragták!

Átkozott a kéz, mely azt feszítette!

S átkozott ezerszer te, Abafi, kire irányoztam s kiért Izidorának kell vesznie.

Borzasztó volt Dandárt látni, kivel többen tíznél küzdöttek, s mégis alig bírtak vele.

Dandár a nagy erőködésben lankadni látszatott, nem küzde többet; szemei kidagadtak , tajték borítá ajkait, alig szólhatott.

- Ah - mond -, álljatok meg, egy percig csak !

Látjátok, én csendes vagyok, mint egy gyermek; én nem teszek semmit!

Kössétek hátra kezeimet - folytatá bánatosan körüljártatva szemeit, s hátratevé kezeit -, én tűröm , mint a bárány!...

Ah, csak még egyszer vezessetek lábaihoz, hogy a port csókoljam le saruiról, hogy még egyszer nyugodjék szeme rajtam, ha haraggal is.

Ássátok ki egyik szememet, hogy lássam pillanatig a másikkal, aztán - mond vadon fölkacagva - legyen a tietek az is!

Újra körülfogták Dandárt, s hurcolni kezdték a sátor elől; dühösen védte magát, nem kiáltott, nem ordított, egy bőgés neme volt, ami mély torokhangon gomolygott ki melléből, rémítve s iszonyítva.

Így tudták nagy bajjal távoztatni.

Abafi, Bethlen s Gyárfás azonközben a sátorba léptek.

Abafi leírhatlan tekintettel függeszté szemeit Izidorára.

- Ó, te hív, te jó lélek; érettem kell -e neked ily fiatalon elveszni!

De nyugodjál meg, fiad az enyém, s az enyém marad, míg élek!...

Ó , Gyárfás, mindenem a tied, ha megmented!

Izidora felveté szemeit, valamit rebege, de érteni nem lehetett.

Gyárfás azonnal dologhoz látott.

Csendesen emelé ki a nyilat oldalából.

Izidora összeszorítá ajkait, de egy sóhaj nem rebbene föl azokról.

Gyárfás megvizsgálta sebét, s azt gondosan bekötözte.

- A seb még gyógyítható - biztatá Izidorát -, csak csendesen, kedves kisasszony, itt e cseppek enyhíteni fogják a seblázat is.

Izidora hihetlenül rázta fejét, s kezét Abafinak nyújtá: - Érzem - mond -, hogy meghalok!

Ó, Olivér, te élj!...

Isten, hálát adok neked!...

Légy atyja Zsigámnak - folytatá, alig rebegve.

S azon hölgy, ki vad tűzzel veve részt a csatákban, ki minden egyéb volt, midőn kopjáját robbantá ki, csak asszony nem; kinek ugar lelke csak férfiörömet ismert, hölgy csak gyengeségeiben volt: oly szelíd, oly egészen női, oly érzékeny lőn e pillanatban, s arcán oly gyöngéd kifejezés alakult, hogy benne senki Villámra nem ismerhete.

Olivér egy indulateleggyel, melyre nincs nyelv, függeszté szemeit a szép, most valóban nőileg szép hölgyre, megfogván kezeit.

- Légy nyugodt! - mond lágy hangon.

- Reménylem, sebed nem halálos, csak légy nyugodt!

- Ó, fiam, ó, kedves Zsigám!

Kedves kis szőke fejecském, a te szelíd, jó szemeiddel...

Istenem, de távol s milyen távol vagy tőlem!

Ki fog téged oly hévvel szívéhez szorítni, mint én!

- Csendesen, kedves, jó lélek, kedves Izidorám, te élni fogsz: de mindenesetre Zsigának, az én Zsigámnak atyja lesz.

Az Isten előtt ígérem ezt neked, esküim legszentebbikével.

- Ó, Olivér, a te Izidorád... a te fiad... egek!...

A te Izidorád... én... a véres Villám... a vad Dandár ágyasa... a név, erény, szemérem nélküli Izidora!...

Ah, szív , repedj meg!

Légy üdvöz nekem, ó, halál... én éltem... igen, ó, igen, én éltem!...

- Lángolva emelte szép, elhaló szemeit Olivérre, s keblére szorítá kezeit, s mély fohász emelkedék, nem kebléből, hanem lelkének izzó mélyéből, s pillái elfödék szemeit, arcán olvadékony halványság sápadt körül, s lehelete fönn látszék akadni - ő elszenderült vagy ájult, vagy meghalt.

Márványkép volt, melynek hideg vonalain látszék nemesültebb lélek lebegni.

Így nyugodt ő.

Olivér nyugtalan járt sátrában.

- Gyárfás - mond -, kívánj, amit akarsz, de mentsd meg őt!

Egy kín fűzi össze minden idegeimet, oly hatalommal, milyet e szelíd indulatban nem gyaníték.

- Uram - szólt Gyárfás halkan s komolyan -, legyen férfiú!

Szoktassa elméjét azon képzethez, hogy ő megszűnt élni.

- Megszűnt! - mond Olivér elhalaványodva.

- Nem még - felelt Gyárfás -, de két óránál többet nem merek neki ígérni.

Abafi szótlan mereszté szemeit váltva Gyárfásra és Izidorára.

- Ily fiatal, ily keccsel teljes, ily hív... s két óra! - mond mély érzékenységgel szavában.

- S érettem!...

Ó, ez fáj, és keserű nagyon!

- Talán jobb volt így - szólt Bethlen, kezét nyújtva Abafinak.

- Te szeretted, igen , Olivér, ne tagadd, te szeretted, s mire vezethetett volna ez ?...

Ő boldog!

Fiát elfogadtad; utolsó óráit közeledben tölti a kedves, érdekes teremtés!

- Farkas, te kegyetlen vagy, hideg okosságod e borzasztó percben szívem metszi át .

Szerettem vagy nem, mit tudom én azt most...

Egy atya, egy barát vesztesége irtózatos!

S mi minden érzés, egybehasonlítva azon példátlan ragaszkodással, melyet e szerencsétlen bizonyított irántam!

Te szívemet ismered, barátom, tudod minden redőiben titkát, s mit önmagam előtt rettegek felnyitni, tárva áll előtted.

Igen , szerettem, mint jóltevőt a leghálásabb szív szerethet, mint barátot a legforróbb barát, s éltem hosszú évei nem lesznek képesek elfelejtetni velem ezen egészen eredeti teremtést!

A szőnyegre ült Olivér, közel Izidorához; testi fájdalma, sebe el volt feledve, néma , szótlan tűnődés nehezkedett lelkére.

Izidora szunnyadni látszék, Bethlen eltávozott, az orvos maradt egyedül Olivérrel.

Abafi fölkelt.

Úgy tetszett, mintha valami fontos tárgy foglalná el elméjét; egy helyre szegzé szemét, s különös, hogy arcán néha-néha örömsugár villant keresztül .

Nemesnek, szerfelett nemesnek kellé ezen örömnek lenni; mert az Abafi arcának kifejezése oly nyugodttá, oly érdekteljessé vált, aminő talán sohasem volt.

Olivér az orvosnak kezét ragadta meg.

- Gyárfás, mondja kegyed, nincs -e semmi remény többé az Izidora éltéhez?

- Nincs!

Abafi sóhajtott.

- Mit gondol - folytatá, jelentő, vizsgáló tekintetet vetve Gyárfásra -, nagy öröm árthatna -e, siettetné -e halálát?

- Nekie csak percei vannak hátra; s én azt hiszem, hogy öröm inkább nyújtani, mint rövidítni fogja ezen percek számát.

- Tökéletesen hiszi -e ezt kegyed?

- Amennyire ember lehet valamiről bizonyos, igen - felelt Gyárfás, figyelemmel meresztve szemét Abafira.

- De én nem tudom felfogni, mi lehet azon öröm, melyet számára készít kegyed.

- Mégis, mégis - sóhajtott Abafi, s ezzel kilépett a sátorból, parancsot ada egy csatlósának, ki azonnal elsietett.

Izidora eszmélni kezdett; arcán csendes, nyugodt komolyság volt; kezét nyújtá Olivérnek.

- Atyja Zsigámnak - mond lágy, érctelen hangon -, ó, tedd őt boldoggá!...

Egek, hogy őt nem láthatom most utolsó órámban!...

Elválni az élettől anélkül, hogy gyenge karjai nyakamat átöleljék... anélkül, hogy kis szájacskája rebegné: Anyám!

Olivér közeledett hozzá, megfogá kezét, a legérzékenyebb hangon kérdé: - Érzesz -e fájdalmat, Izidora, jó lélek, könnyebbülsz -e?

Izidora könnyel tölt szemét emelé Abafira.

Valami kifejezhetlen báj volt e tekintetben.

- Ah, te jó - rebegte -, érzem, minő gyöngéd, minő boldogító azon érzékeny figyelem, melyet irántam mutatsz, Olivér!

Nekem nincs fájdalmam; csak egy : ...három lénytől szakadni... ó, ez fáj!

Atyám is késik.

- Nyugodjál meg, Izidorám!

Ő jön, s nem akarod -e, hogy őt meglepjük valamivel, mi talán bánatját enyhítené?

Izidora figyelmezett.

- Meglepni? - kérdé.

- Hogyan ?...

Ah, az ő fájdalma irtózatos lesz!

- Izidora! - mond Abafi, lelkes tekintetét nyugtatva a beteg leányon, részvéttel teljes hangon.

- Tudsz -e nagy örömet elbírni?

- Örömet?

Egek!

Talán fiam? - mond, s arcát lángoló öröm sugárzá körül.

- Nem! - felelt Abafi, ráhajolva.

- Fiad az én fiam!

Ő boldog leend, s talán érzékeny szíve megrepedne, ha anyját így szenvedni látná.

Ő nincs közel... s ez talán jobb így.

Izidora elnémult.

- Igaz - mond kis szünet után -, én kegyetlen valék vágyommal, őt sírni látni... ó, az elébb ölne meg!

- Nem volt -e valaha egy titkos óhajtásod, Izidora!

Vizsgáld meg lelkedet, s el tudnád -e bírni annak teljesülését?

- Nem, nem! - mond Izidora, tagadólag intve fejével.

- Nem olyan, mely rögtön teljesülhetne.

Olivér szívéhez szorítá kezét Izidorának; szava elállott, mintha nem merné vagy nem tudná kimondani, ami lelkét hullámoztatja.

Izidora bámuló tekintetet függesztett reá.

- Izidorám - folytatá Olivér -, legyél nőm!

Adj atyát fiadnak, s engedd, hogy nevemet viselhesse azon lény, kinek annyi hálával tartozom... légy nőm!

- S lehajlott rá, s egy csókot nyomott ajkaira, s az érzéstől elfogódva némán tekintett reá.

- Ó! - mond Izidora, s két kezét szorítá keblére, s szeme égnek emelkedett.

Nem szólott, úgy nézett, mint akit tündér ige levarázsol, mint a vak, kinek orvos kéz nyitja meg a szép világ ragyogványát.

- Te hallgatsz! - szólt Olivér, simogatva homlokát.

- Igen, igen - kiált fel Izidora -, nem csalt meg szívem, midőn azon férfiút imádtam , ki így égi angyalként áll előttem!

Te, Erdélynek legszebb, leglelkesebb fia, te Abafi, kiért ezer szív eped, kire ezer szív vágyik... te tudnád ezt tenni érettem , nyomorultért, ki oly távolságra állok tőled, mint kelet nyugottól!

- Csendesen, kedves - nyugtatá Olivér.

- Nem! - felelt szenvedélyesen Izidora.

- Hallja az egész világ, hogy Abafi Olivér az emberek legnemesbike!...

Ó, Olivér, eltaláltad; igenis, volt egy titkos vágy keblemben, de oly titkos, hogy magam is e pillanatban találtam reá.

Az orvos közeledett.

- Nem jó lesz - mond - a sok beszéd most, kedves kisasszony!

- Olivér - szólt Izidora -, lehetséges -e?

Ó, ez álom, ugye ?...

Olivér az enyém, az én férjem!...

Hát nem vagyok többé kirekesztve a világból ?...

Sorban állhatok azokkal , kiknek azon lehetőségért, hogy rád számolhassanak, egy hosszú életet adtam volna ?.. .

A tied, ó! - mond könnyek közt görcsösen nevetve - Abafiné!...

Fölléphetni a világban ily férj oldalán, s büszkén nézni le az első királynéra; s mindezt annak köszönhetni , kit imádok, ki előttem istenként áll, magasan kiválva mindenek fölött.

- Én ártottam neked e nyilatkozással - szólt Abafi, megragadva kezét mély részvéttel -, ah, csendesedjél, nehogy magamat vádoljam, hogy azzal hirtelenkedtem.

- Nem, nem! - mond szenvedélyesen a hölgy.

- Én nem halok meg!

Én élni fogok !...

Látod, minden fájdalom megszűnt!...

Én ölelni fogom fiamat; én leszek a legirigylettebb, a legboldogabb nő, ó, Olivér! - mond alig hallhatón, s körülfoná karjait nyakán, s kebléhez voná őt, s lázas forró arca könnytől ázottan olvadt képéhez.

Így szorítá Abafit magához, és mindig szorítá, s szemei bezáródtak, ajkai elsápadtak , jégsúllyal feszültek karjai Abafira...

Izidora nem volt többé!

- Ah, én megöltem! - kiált fel iszonyodva Abafi.

- Ő meghalt!...

Ó, Gyárfás, mit cselekedtünk! - folytatá fölkelve s kezeit szemeire tapasztva.

- S kegyed vádolhatja -e magát? - nyugtatá Gyárfás égbe emelt szemekkel, összetévén kezeit.

- Őneki meg kellett halni!

Nem volt mentség, ezt bizonyíthatom; s kegyed a mennyet varázsolta elébe; ő soha boldogabb talán nem volt, mint ezen órában.

Némán állott Abafi a szép halott előtt, s világa a fájdalomnak hevert ólomsúllyal szívén.

- Kevés időre e szívrázó jelenet után belépett egy tisztes szerzetes azon csatlósnak kíséretében, kit előbb elküldött Abafi.

Kezét nyújtá neki Olivér: - Későn , atyám! - szólt a halottra mutatva.

Lótombolás hallatszék kívülről, s letoppanása egy nehéz testnek.

- Ez a barlangok arszlána - mond Abafi -, Deli Markó!

Jósika Miklós

Abafi

HÁLA S HALÁL

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Jósika Miklós

Abafi

HÁLA S HALÁL