ELTE regénykorpusz

- - - tán gyermeked - - - minden örömed Emésztő sírba szállt .

Vörösmarty

Izidorát másnap hadi pompával temették el; tizenkét levente vitte zászlókra fektetve a szép halottat.

Sírja előtt zárák egyszerű koporsóba; így fogadá tetemeit, távul honától, a közelebbi helység temetője.

A Deli Markó fájdalmát leírni nincs toll.

Nem panaszokban, nem könnyekben mutatkozék ez.

Néma, sötét, fagyos volt, mint egy téli sír.

A mosoly elköltözött ajkairól örökre; súgy állt, mint egy éjszaki jégtorony a hullámok közepette, várva, míg a vész aláássa alapját, iszonyú dörgéssel zuhanó egykor össze.

Dandárt a fejedelem általadatá Markónak; de minekelőtte ez bosszúját állhatná, mely irtózatos lett volna, a gyilkost halva találták.

Tátongó seb volt fején, s a vér szélesen terjedt körüle a homokban.

Őrei állíták, hogy a reggelt előző éjszakán tompa koppanást hallottak, mély hörgéstől követve.

A szerencsétlen azon a tőkén zúztaszét fejét, melyhez láncolva volt.

Abafi tette, mely Gyárfás és a szerzetes által esett tudtára a vad bajnoknak, meghatá szívét.

Két nappal a temetés után, melynek ágyúdurrogásai pokolvisszhangként zúgtak még agyában, belépett a barlangok arszlána Abafinak sátrába, talpig acéljában nehéz fegyverzetének, s két nappal jötte után még látható volt nyoma lábának.

Abafi szótlan fogadta őt.

Arca el volt a szép fiatal hősnek változva; valami reszketegség ajkain, félig szemeire nehézkedő pillái s görnyedt állása valának tanúi : mennyire hatott ezen eset lelkére, s bizonyítványa annak, minő sokszerűek azon érzések, melyek a szívet ostromolják.

Szánakodás, hála, barátság egyesültek Abafiban, veszteségének keserűségét nagyítók.

S most, minekutána ezen érdekes lény , ki úgy egész lelkéből az övé volt, megszűnt lenni: űrt érzett Abafi szívében, melyet csak az érthet, ki egykor szeretett barátját, de barátját a szó legteljesebb értelmében, vesztette el.

Deli Markó csendesen állt meg Abafi előtt.

- Kegyed - mond mély hangon a barlangok arszlána - nemes, nagylelkű férfiú!

Abafi hallgatott, némán borult a komoly bajnok acélvállára.

- Amit leányomért tett - mond Markó -, mert a jó szándékot egészen tett gyanánt veszem, átköltözteté leányomnak lelkét az én keblembe: a kegyedé vagyok, mint ő az volt végleheletéig!

- Itt elhallgatott, széles kebléből fohász emelkedett, durva kezét nyújtá Abafinak.

- Az én életem - folytatá Markó - elveszte világát, sivataggá , télivé, néptelenné vált: én mindent elvesztettem, mindent, önmagamat gyermekemben .

Ó, Izida! - mond azon mély, szomorú hangon, mely szinte kísérteti, szinte föld alatti.

- Amit tenni akartam - felelt Abafi csöndesen -, nem tehetem meg; őt az egész világ előtt nőmnek ismerni, fiának atyát adni, ezt akarám.

Az elsőt halála megakadályozá, a másiknak egész éltem lesz bizonysága - mond, kezét nyújtva Markónak.

- S ha élt volna - szólt Markó -, ha fiatal ereje legyőzte volna a halált, akkor ...

Abafi?

- Mikor kívántam jobbnak látszani, mint vagyok, Markó?

Végső pillanatait boldogítni fia tekintetében, kiért élt, halt, őt megnyugtatni, a világ előtt neki nevet adni , bár a sír szélén; ezt s ennyit akartam.

De ha élt volna, soha Abafi nem szegte szavát - folytatá méltósággal teljes, de szelíd hangon -, ő Abafiné maradt volna, s én tudtam volna megadni s megszerezni neki azon tiszteletet, melyre mint nőm számolhatott.

Markó arcán örömsugár vonult el, szinte észrevehetlen; darabig szótlan állt Abafi előtt, azután nyugtalan járt a sátorban, s a szőnyegre ereszkedett, mint aki hanyatlani érzi erejét.

- Keblemen egy titok hever - mond Deli Markó -, melyet tovább abban zárva tartani nincs szükség.

- Titok? - szólt Abafi figyelmezve.

- Zsiga - folytatá Markó, sötéten függesztve szemeit Abafira - nem az Izidora fia.

Abafi megrázkódott, mintha tulajdon fiának sorsa jőne kérdésbe.

- Nem? - kérdé a lepetés igézetével arca kifejezésében.

- Nem az Izidora fia?

- Nem - viszonzá Deli Markó csendesen.

- Kié hát?

S tudta -e ezt Izidora?

- Nem tudta, boldogságára, s én nem bírtam volna azt vele tudatni soha.

- Ez talány előttem - mond Abafi -, melyet meg nem foghatok.

Szóljon kegyed, az egekre kérem: szívem össze van fűzve.

- Üljön ide mellém - felelt Markó -, hallgasson ki csendesen s ítéljen.

Izidora tiltott szövetség gyümölcse.

Anyja előkelő családból származott; neve örök titka szívemnek.

Ritkán s rejtélyesen jöhetek anyjával össze csak... de ne többet erről .

Izida férfiak közt növekedett; mint gyermek már jeleit adá azon határozottságnak , elszántságnak s regényes iránynak, mely később őt eggyé tevé a legérdekesebb, a legsajátságosabb teremtések közül.

De minek ezt kegyednek mondani!

Sóhaj emelé az Abafi keblét.

- Minden ellenmondások mellett, melyek e különös teremtésben oly atyafitlanul s mégis oly szorosan álltak egymás mellett: ő szeretetre méltó gyermek volt.

Gyengeségei , hibái, különösségei nevelése rovására esnek... s talán - folytatá Deli Markó kis szünet után - az enyémre.

Igen... én túl a rendén engedékeny atya voltam!...

Nagy szó, amit mondok, levente, még soha ember a szélek királyának ajkairól nem hallá: ő parancsolt nekem, s én féltem tőle!...

Első botlásait én mentegettem.

Ki leányomat szerette, kedves volt előttem.

Dandárrali szövetsége nem volt titok.

- Láng borítá el a Markó arcát, lábával toppantott, csörögve zengett nehéz fegyverzete.

- Dandár !... ó, gyáva... orgyilkos!...

Ő nincs többé...

Ha él... bosszúm irtózatos lenne!...

Mint árva jött seregembe, vad, makacs kölyök volt, de erős hadban.

Sok panaszom volt reá , de mindent megbocsáték akkor neki: hiszen ő leányomat szerette... s mégis!

- Markó elhallgatott; bosszú, dühösség szikrázott szemeiből.

- Szép volt Izida!

Ó - folytatá szenvedélyesen Deli Markó -, szép!

Szép, mint anyja !

És tűz... láng... szenvedély, mint anyja!

Ő vétkes lőn; tiltott szerelmének gyümölcse egy gyönyörű fiúcska volt; s én, hiheti -e kegyed, ahelyett, hogy kárhoztatnám, a kisdednek bolondja valék... egy gyerekes nagyatya, ki azt órákig hordám ölemben.

- S ki volt a gyerek atyja? - kérdé Abafi feszülve.

- Leányom sohasem vallá meg.

Én gyanítom, hogy Gyulafi Bálint, Mikola Margit férje ; mert akkortájban jószágainak közelében tanyáztunk, s az egyéves fiatal férj örömestebb mulatott Izidámmal - folytatá némi rátartással Deli Markó -, mint Erdély első leányával, a híres Margittal.

De hallja kegyed tovább.

A kisfiú a világra jött Gyulafi Bálintnak egyik jószágában; Izida igen el volt gyengülve, s darab ideig féltettem életét.

Még e gyengélkedő állapotban, melynek nagyobb részét kábult álomban tölté, történt, hogy egy este sikoltást hallván, berohanok, s a kis Zsigát a padlón találom mély sebbel homlokán.

Izida fölrettent mámoros álmából; azonnal az öreg asszony, kinél Izida feküdt, s aki a vidékben mint gyógyító, nagy hírt szerzett magának, a gyereken, ahogy tudott, segített; a seb nem volt mély, s kevés időre meggyógyult.

Amilyen borzasztó volt ezen esetkor az Izida fájdalma, oly kétszerezett volt szeretete gyermeke iránt, midőn az felgyógyult.

Ugyanekkor (jegyezze meg kegyed jól) vettem én a gyermeknek jobb vállán egy kereszt alakú, fekete jegyet észre, mely azelőtt figyelmemet elkerülé.

Izidám felgyógyult, a gyermek növekedett, s midőn ötödik évét éré, leányom Alvincen egy öreg ismerős asszonynak adá által, mivel tanyánk gyakori változása s életnemünk nem engedé, hogy a gyermeknek növeléséről gondoskodhassék...

Mennyire szerette fiát leányom, tudja kegyed; miként mindjárt Alvincen termett egykor: úgy minden héten látá a kis Zsigát kegyednél is, és mégis - mond Deli Markó komor hangon - kis Zsiga nem az ő fia volt!

- A csomó mindig összeszőttebb - szólt Abafi feszült figyelemmel.

- Mindjárt világulni fog a homály - felelt Markó.

- Ezelőtt mintegy három évvel egy szerzetes lépett sátromba.

Uram, mond, a legfontosabb dolog kívánja, hogy kövess hirtelen.

Kérdéseimre nem akart felelni.

Én követém.

A szomszéd falu felé mentünkben a szerzetes a következőt beszélé nekem:

A napokban terhes beteghez hívattam.

Midőn azon kunyhóba érkeztem, hol a beteget igen veszélyes állapotban találtam, az könnyebbülni látszék.

Én melléje ültem; lelkészi hivatásom szellemétől indítva, a vallás vigasztalásival kívántam aggódásain enyhíteni.

A beteg kérő tekintettel emelé szemeit rám.

" Atyám" rebegte, "én nagy bűnös vagyok, van -e kegyelem Isten előtt, ha azt szívből megbánom?

Amennyire lehet , jóvá kívánom tenni."

Én igennel feleltem, s kértem, hogy szívét öntse ki előttem , főként ha még, amit vétett, reményli helyrehozhatni.

Az asszony arra kért, hogy haladék nélkül kegyedhez menjek, s hirtelen hozzá jövetelre bírjam, bűnét minden név nevezése nélkül gyónván meg nekem.

- Beszéd közben - folytatá Markó - megérkeztünk egy alacsony kunyhóba, hol a beteget , úgy, mint a szerzetes leírá, durva készítésű nyoszolyában találtuk.

Úgy látszott , hogy elméje egészen helyén van.

A nőnek kérésére a szerzetes eltávozott; én egy kis lócán foglalék helyet ágya mellett.

Amit a nő nekem hosszason sírás, sóhajtások közt előadott, röviden mondom el...

A beteg Gyulafi Bálintnál a Mikola Margit kis fiának dajkája volt akkortájban, mikor az én kedves (Markó elfogódott) az én kedves Izidám - mond mély sóhajtás után - betegágyban feküdt.

A kis Gyulafit atyjának nevéről Bálintnak keresztelték, s egy-két nappal lehete idősb csak Izidám kis Zsigájánál .

Gyulafi nem volt honn; fontos követség kíséretében Lengyelországba ment, négy héttel nejének szülése előtt; s onnan csak hetek múlva várták vissza.

Margit gyermekét szenvedélyesen szerette, s ha gyöngesége nem ellenzené, bizonyosan önkeblén táplálta volna; de ezt nem tehetvén, anyai legédesebb foglalatosságának e hiányát a legnagyobb gondossággal pótlá ki.

Ritkán távozhatott a dajka a gyermekkel szobájából; de megtörtént mégis egyszer, hogy a dajka a gyönyörű nyári délutánt a kertben töltötte , s gyümölcs után nyúlván, az egyensúlyt elveszte, s a gyermekkel összerogyott .

Azonnal vér borítá el a kis Bálintot, s ez eszméletét elveszté.

A nő magánkívül rohant ijedtében, eltakarva a gyermeket, azon öreg asszonyhoz, hol Izida szállva volt, s kit az előbb említék.

Velei tanácskozásának következése az lőn, hogy Izidám álmát hasznokra fordítván, a Margit gyermekét helyzék a földre a bölcső mellé , mintha onnan esett volna ki; s a dajka a másikra adván a Margit fiacskájának öltönyeit, azt magával vivé!...

A csere annál könnyebben megtörtént, mivel a két gyermek gyanítható okokból hasonlíta egymáshoz, s a kunyhó igen sötét volt.

A többit már tudja kegyed - mond Markó, félbeszakasztván beszédét.

- Ah - kiált fel Abafi -, tehát a kis Zsiga a Margit fia volna, Bálint ?...

Nem, nem , ez lehetetlen: hogy maradhatott ily sokáig titokban?

S mi bírhatta az öreg asszonyt a tettre s elhallgatásra?

- A tettre - mond Deli Markó - alkalmasint az, hogy a dajka tulajdon leánya volt; s méltán tartott tőle, hogy kenyerét gondatlansága miatt elveszti; annak elhallgatására pedig a tett maga.

- De hát később - kérdé Abafi -, mikor a Gyulafi vélt fia meghalt, s a titok felfödözése mindkettőjöknek nagy jutalmat szerezhetett volna?

- Akkor - felelt Markó - az én parancsom s az én erszényem.

A gyermek a fölfedezett titok után három holddal múla ki.

- S mi bírhatta rá kegyedet? - fürkészé Abafi, feddőleg nyugtatva szemeit Deli Markón, s felállva mellőle.

- S azt kérdi kegyed? - felelt Deli Markó hevülve.

- Kegyed, ki Izidát ismerte!

Neki megmondani, hogy fia nincsen; őt, a szenvedélyes anyát, ki anyai érzetében élt, e boldog csalódásból fölébreszteni... annyi lett volna, mint őt megölni.

Ah, tehettem -e én ezt, én, Deli Markó, az atya, ki életemet adtam volna egy boldog órájáért?

Abafi komolyan tekintett Deli Markóra; de e komolyságon általvillant némi rejtett öröm, melyet, ki Abafinak vonzódását Margithoz ismeri, tudni fogja megfejteni.

- A tett - mond Abafi komolyan - nem volt helyes, bajnoktársam, Markó!

Hogy megtörténhetett, hogy így s nem másként esett: értem, megfoghatom; de jóvá nem hagyhatom.

- S kegyed megölte volna Izidát?

Mert az lett volna a felfödözésnek bizonyos következése.

Ezer báj, ezer öröm szorít másokat az élethez: ő csak gyermekében élt!...

Ami vész ölében a szirt a menekvőnek, az vala neki anyai érzete; horgony , mely élte hajóját csatlá az élethez; mentő ág a vízben süllyedőnek s a kötél, mely az égő házból füst és lángok között nyúlt el előtte...

Ó, kegyed megölte volna!

- Mit tettem volna, Markó - felelt Olivér, kezet nyújtva -, nem tudom.

Ember vagyok , s nem akarom állítani magamról (mert atya nem vagyok ), ha egyébként cselekedtem volna -e, de anyát gyermekétől megfosztani azért, hogy más abban a csalódásban éljen , hogy gyermeke van: helytelen tett.

Én hiszem magamról, hogy nem tehetném; de a hit s tudás közt még tág hézag van; s én ember vagyok!

Deli Markó csendesen állott Abafi előtt.

Valami oly szenvedő, oly hideg, keserű volt egész alakján elöntve, hogy amaz szorulva érzé szívét.

- Ó, Markó - mond, kezét ragadva -, a mi veszteségünk iszonyú!

Deli némán szorítá Abafit kebléhez.

Abafi leült újra.

- Markó - mond -, az előbeszélt történet valószínű.

Kegyed hiszi , talán tudja is; de azt be is kell bizonyítani, Mikola Margit a legboldogabb teremtés leend a világon, de hogy az lehessen, minden kétséget el kell hárítanunk.

- Az könnyen megeshetik - szólt Deli Markó nyugodtan.

- A dajka vallomása után felgyógyult s él, anyja is még életben van; azonkívül a kereszt alakú jegy is bizonyít valamit.

- S még valami! - kiált fel Abafi élénken.

- Igen, igen, nincs kétség!

A gyermek Margithoz hasonlít; ez régen föltűnt nekem már.

S az anyai szívnek sugallása lesz az utolsó s legnagyobb bizonyítvány.

- Eleinte a gyermek egészen atyjához, Gyulafihoz hasonlított - mond Deli Markó -, később magam is vettem némi változást vonásaiban észre.

Mindez gyerekeken annyiszor történik, míg felnövekednek.

Deli Markó hosszasan ült Abafinál, s együtt végezték , mit kellessék a jövendőre tenni ; mindenesetre pedig, hogy a dolog előre mély titokban maradjon.

Fejedelmi parancs szólítá őket később a Báthori Zsigmond sátrába.

Jósika Miklós

Abafi

A KIS ZSIGA

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Jósika Miklós

Abafi

A KIS ZSIGA