Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kende Júlia
Márta, aki Máriának született
Keletkezés ideje
1934
Fejezet
4
Bekezdés
3130
Mondat
8244
Szó
71321
Szerző neme
nő
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
NEGYEDIK RÉSZ.
I. FEJEZET.
A temetés után a teljes összeomlás következett.
Rombay - úgy találták barátai - a lehető legrosszabb percet választotta a meghalásra, amikor a sok függőben lévő ügye - szószerint - egymás nyakát törte.
Márta napestig számolt, tanácskozott, fáradt, de mindennek a vége mindig az volt mégis, hogy fizetni kell.
Szentendrey rögtön felajánlotta segítségét, egész vagyonát, de Márta éppen azt nem akarta elfogadni.
- De itt van Mária és a gyermekei.
Az ő számukra csak megengedi, hogy Hódrétet én vegyem meg - kérlelte Ádám.
- Nem.
Majd másképpen segítek magamon.
Ajánlkozik egy jó bérlő...
- Nem jobb, mint én.
- Kedves Ádám, ne legyen soha, semmiféle pénzkérdésről szó közöttünk.
Igérje meg...
Szentendrey nagyon kelletlenül dünnyögött valamelyes igent, mert nem esett jól neki a merev visszautasítás.
Márta azonban egész családja ellen keresztülvitte akaratát.
A birtokot , kastélyt évekre bérbe adta.
Az instrukció megváltásából a még függő apróbb adósság is éppen hogy kitelt.
Csak amikor a kis kórház feloszlatásának szükségét elkerülhetetlennek látta, roskadt magába, szíve mélyéről feltörő zokogással.
Még jó, hogy senki sem volt tanuja a gyengeségnek.
Az vigasztalta némileg, hogy abból az összegből, amit annakidején Pál adott a kórháznak, összes ápoltjait elhelyezhette az életben tisztességgel.
Hálás volt ezért férje emlékének.
S amikor egyik mindkét lábát elveszített somogyi paraszt - akinek kis házikót vett egy kertecskével - azt írta neki: «Isten áldja azt a kedves kezet, amely az én kezemből kivette a koldusbotot» -, jólesett azt válaszolni: «Az én kezem csak átadta azt, amit egy meleg szív küldött !...»
- Szegény-szegény, sok fából faragott Pál!
Mennyi szép és nemes volt benne mégis!... - sóhajtott, mialatt e levelét borítékba tette.
A Zoltán-házat is megtarthatta.
Ékszerei árán váltotta azt magához.
De ezt cseppet se fájlalta.
Úgyse tette fel azokat a drágaságokat soha, mert csaknem valamennyit a háborús meggazdagodásnak köszönhette.
Pál egy időben , kivált eleinte, valóságos lázzal vásárolta össze a sok gyöngyöt, gyémántot .
Vásárolta és ajándékozta.
Jutott mindenkinek: Mártának, Máriának és - valószínűleg még: több másnak is.
- Mennyivel kedvesebb, ha a napsugár a Zoltán-ház ablakait csillogtatja és nem azokat a hideg, idegen köveket - állapította meg Márta.
Úgy érezte, ez az önállóságát biztosító kis otthon mindennél fontosabb, hiszen enélkül mit tehetett volna egyebet, mint leányánál keresni új otthont?
Ő?
Boglárkőn?
Mint örök vendég?
Még rágondolni is rossz volt!
De így , lassan-lassan majd csak sikerül éppen olyan széppé tenni, mint amilyen a Zolti bácsi idejében volt.
Mivel a kastélyban idegenek laktak, Márta sétáit inkább a gát felé irányította.
Ott, ahol hajdan, a megnyitás ünnepén, a szónoki sátor állt, most kertecskét ültetett.
Ennek egyik sarkán pedig szalmatetejű, különben nyitott kilátót építtetett magának.
Órákat töltött benne, könyvvel a kezében, melybe legtöbbnyire bele sem nézett.
Szentendreyről a gyászesztendő alatt csak nagyritkán hallott.
Mária írt róla olykor.
« Papa a kórházában ugyancsak komolyan veszi a munkát.»
Vagy: «Papa egy kórházlátogató bizottsággal Lembergbe, Leitmeritzbe utazott » .
Ilyesmit.
Ő maga még egy levelezőlapot sem küldött soha.
Márta megértette.
Hálás volt érte, de azért tudta azt is, hogy megsértette, amikor oly közvetlen melegséggel felajánlott segítségét visszautasította.
- De újra csak úgy tennék - nyugtatta meg magát.
És várt, türelemmel.
- Mit? - kérdezgette gyakran, a naplementét nézve, a víz selymes kis loccsanásait hallgatva.
Ujjain számolt: Zoli jövő hónapban lesz huszonhároméves.
Jövőre végez...
Én tavaszra ötvenegy...
De most még csak ősz van.
Hála Istennek.
Szerette az őszt.
- Csodálom, hogy Szent Ferenc sohase szólt így: «Kedves testvérkém, ősz ... »
Talán azért nem, mert ő, aki a természetben mindent megértett, mindent befogadott, mindent szeretett, a tavaszt, a nyarat, ám az őszt száműzte az életéből?
Pedig minden évszak között az ősznek van a legtöbb mondanivalója...
Lehet, hogy csak hozzám, aki mellől dértől érintve oszlott szét a tavasz...
Aki mellett szótlan ment el a nyár, de akinek olyan bársonyos kézzel simogatja a szívét - testvére, az ősz!...
És a tél?
Ó, a tél még tőlem is olyan messze van!
Nem akarok gondolni a télre!
Maga is mosolygott ezeken az elmerengéseken.
A posta érkezése mindig eseménye volt a napnak.
De most már nagyon sokszor várt egészen hiába, mert Zoltán csak ritkán szánta rá magát, hogy édesanyjának írjon.
Pedig tudta, hogy mennyire eped utána, de: «azért anya , hogy epekedjék» - felelte vállatvonogatva vagy pár rövid sorban , valahányszor Mária írásban vagy szóval felhozta ezt neki.
És valóban, nem is nagyon ért rá a levélírásra.
Először is, mert igazán komolyan vette a tanulást.
Óriási tervei voltak, amikről tudta, hogy csak nagy felkészültség árán lehet megvalósítani, ha ugyan rákerül a sor, mert ebben a háborús Európában ki tudja, mikor kezdődhet újra az igazi kultúrmunka?!
Rombay Zoltán nem nagyon bízott az emberiség jövőjében.
Egyáltalán semmiben sem nagyon bízott.
Annál jobban meg volt győződve arról, hogy neki joga van : követelni.
Mit?
Mindent!
Ebből kifolyólag, válogatás nélkül, személyes sértésnek vett mindent, ami nem az ő kényéhez alkalmazkodott, kezdve a naptól, a felhőtől, a melegtől, a hidegtől, végig minden földöntúli és földi hatalmon és tekintélyen.
Alapjában a teremtés központjának tudta magát , akinek örökös hódolat dukál.
Neki és sok társának, akikkel utcán , kávéházban, az egyetemen, gyűléseken összejött, felfogása szerint a mult idők vezéralakjait ez a jelző illette csupán: döglött oroszlánok .
Politikailag a legszélsőbb, legüvöltőbb világfelforgató anarchiát hirdette , nem azért, hogy az emberiséget képzelt vagy tényleges béklyóktól megszabadítsa, de mert ezáltal millió és millió embert megfoszthatna ...
Mitől?
Nem részletezte.
Talán nem is tudta, de olyasféle szavak, mint megfosztani, elvenni, kitaszítani különös, hódító varázzsal zsongtak lelkében.
Lehet, hogy sántasága és az azzal járó sok kellemetlenség sokban hozzájárult e ferde gondolkozás beidegzéséhez.
Lehet, hogy a társaságát nem választotta a magasabb etika követelményei szerint, de tény, hogy Rombay Zoltán huszonhároméves korában nem talált a föld egész kerekén mást, ami érdekelte volna, amit szeretett volna, csakis: sajátmagát.
Ó, igen, voltak szeretői , akikért akárhányszor vadul, konokul kiállt egy-egy bár parkettjére vagy kocsma padlójára, hogy megvédje, hogy visszaszerezze őket.
Bámulva suttogták, hogy csodásan hűséges, nem is gondolva, hogy még a kiválasztott nőt is kizárólag azért szerette, azért kockáztatta miatta az életét, mert az a nő az övé volt.
Mint ahogyan «Én» (és nem egy külön) valaki volt az anyja is.
Aki hozzátartozott, aki énjének egy része volt szintén.
Kibővült énje .
Szeretőivel, anyjával szemben azonfelül még fölényét is éreztette, mert hogy azok csak nők, ő pedig férfi.
És a pálya, amelyet magának választott?
Valahogyan azzal szemben is hasonló ösztön volt az, amely feléje terelte, bár más formában megnyilatkozó.
Önzés az is.
Majd megmutatom én, hogy...
Itt az Én érvényesülésének vágya fűtötte .
Másnál úgy hívják azt, hogy ambíció.
Nála több volt ez annál, vagy kevesebb , hiszen alapja egy leküzdhetetlen vágy volt, másokat, talán magát az elemeket is leteperni, igába görbíteni.
Mások javára?
Nem.
A saját dicsőségére?
Még valószínűbb azonban, hogy a maga hasznára.
Kicsi gyermekkora óta imádta a vizet.
És még ma is, bár ezt maga előtt is nagyon szégyelte, költő lett, ha a vízre gondolt.
Nem a tűz ihlette.
Ó , dehogy!
Mit is kezdhetne ő a tűzzel?
Hiszen az máris megfékezve, korlátok közé szorítva, engedelmesen ég, gépben, kályhában, kohóban.
Amikor pedig igazán gyönyörű, ha nem bűnös szándék gyujtotta, akkor buta véletlen .
Analfabéta is lehet gyujtogató, vagy tűzoltó.
Olykor gyönyörű gyujtogató pusztítása, ám a technikus szempontjából nem érdekes.
Ellenben a víz ?...
A hatalmas.
Az éltető.
A milliárd élettel teli.
A víz, amely veszélyes .
Makrancos.
Őrjöngő.
Mint egy buja asszony.
Egyszer rohanva pusztít, másszor csillanva éltet.
És milyen sokféle húr van a hangszerén!
Vegyük csak példának a Badallót.
Ha holdvilágos nyári estén hallgatod csak, úgy nagy közöket tartva beszélget halkan, lágyan, selymesen.
De ha fent, a messze hegyekben, nagy vihar volt tegnap, jaj, de nagyon beszédes lesz tőle a kedve.
Ha télen jégtáblák borítják, muzsikálva bujkál köztük, mint egy rossz suhanc.
Itt nagyot kalapál, ott sustorgást mímel, néha még loccsan is, néha meg felnevet.
Amikor tavasszal áradása rohan, haragja úgy tombol, úgy zúg , mint a végítélet angyalának szörnyű harsonája.
Ilyenkor mindennek, amit tép , rombol, szakít, lázong és büntet, mindennek, ami zajong, mar, sikoltoz , kölcsön veszi a hangját, hogy mindet-mindet egyszerre üvölthesse szerte.
Hogy szerette ilyenkor Zoltán a Badallót!
Milyen szerelmesen kiáltotta oda: majd megmutatom én neked, hogy...
Együtt kacagtak ilyenkor, ő meg a folyó.
Egyszer édesanyja előtt is ilyenformákat beszélt a vízről:
- Hogyne!
Hiszen Zolinak zúg! - nevetett Márta boldogan s míg fia szép fejét két kezébe fogva, egészen közelről gyönyörködött szőke hajában, finom metszésű szájában, anyai hiúsága azt mondtatta véle: Mint egy görög Isten!
Mennyire szerette őt Márta ezért is!
Mennyire messze volt attól, hogy fia lelkivilágának igazi képét még csak meg is sejtse.
Olyan messze, amennyire csak egy édesanya lehet, a jóságos Istennek különös kegyéből.
Az a Zoltán, akit ő ismert, bár gyakran kemény és akaratos, de legtöbbnyire mégis kedvesen elbeszélgető, gyöngéden feléje hajló, szeretettel ölelő , csókoló, kényeztető kisfiú maradt vele szemben, aki meggyőződéssel jelentette ki bárki előtt, hogy a Mária kislánya, akármit is mondanak , mégsem hihető, hogy valaha olyan szép lehessen, mint amilyen az ő drága , egyetlen mamszija még ma is.
Amilyen őszintén bámulta anyja külsejét, annyira lekicsinyelte nézeteit.
- Kétségbeejtően ósdi! - mondta sokszor, még a szemébe is.
Nem is nagyon méltatta arra, hogy komolyan megtárgyaljon vele bármi olyan kérdést, amit igazán érdekesnek, vagy éppen életbevágónak minősített, például a politikát .
De hogyan is lehetne asszonnyal, még hozzá egy ötvenéves asszonnyal megértetni, hogy ma már, hála a világháborúnak, melynek csakis forradalmak fognak véget vetni, - megdőltek az ócska «popáncok» Haza?
Király?
Micsoda anachronizmus, még a nevük is!
De persze szegény jó mamszi még hisz a létjogosultságukban.
És csak hadd higyjen, továbbra is.
Mert ez a szent naivitás az ő nagy charme-ja...
Igy történt, hogy bár Zoltán telítve volt az új eszmékkel, annak is a legvörösebb árnyalatával, - kíméletből? lenézésből? kényelemből? legfeljebb , ha tréfálkozva tett reájuk célzást, ha anyjával beszélt.
Ez is ritkán fordult mostanság elő.
Minden kibúvót felhasznált, hogy ne kelljen Hódrétre mennie, ahol teljesen idegennek érezte már magát.
Még más oka is volt Budapesten maradásának.
Úgy hívták, hogy Dusinka .
Származásra: orosz, cseh, lengyel?
Ő maga sem tudta.
Csak arra emlékezett homályosan, hogy egész gyermekkora vándorlásokkal telt el és hogy apja kellékes volt, anyja pedig ugyanannál a kabarétársulatnál öltöztetőnő , ahogy ő mondta, - vetkőztető banya, ahogyan ellenségei mondták.
Dusinka minden nyelven beszélt, de valamennyit a valahogynál is sehogyabban.
Persze , ezzel hódította meg Zoltánt is annyi, de annyi más férfi után .
Tagadhatatlan, hogy jól állt az a kis seregélyzsibegés az örökké izgó-mozgó madáralakjához, csillanó madárszeméhez, melyben csodálatos sötét lángok tudtak kigyúlni.
Nem a szerelem perceiben, ó nem, hanem mikor egy-egy zugutcában, esetleg ott is a pincében, ahol titkos üléseken az elvtársait tüzelte a burzsujok ellen.
Dusinka volt az egyetlen nő, akivel Hódréthy Zoltán politikáról beszélt.
Vele azután halálos komolyan.
Apja temetése óta nem ért rá Hódrétre menni.
Anyjával azonban egyszer-kétszer találkozott mégis, mert Mária egyenesen megkövetelte, hogy Boglárkőre jöjjön, amikor Mártát oda várták.
Ilyenkor kedveskedett és tréfálkozott .
Rengeteget kérdezett, nehogy őt kérdezgessék.
Anyjával úgy bánt, mint egy kényeztető nagybácsi a kis keresztlányával.
Aztán a huszonnégy óra elmultával, elmaradhatatlanul megérkezett az a fontos sürgöny, ami elszólította őt szerettei köréből.
- Mikor látlak? - kérdezte anyja, a búcsúölelések közben.
- Amikor csak tehetem, nemsokára jövök.
Legutóbb, amikor Boglárkőn találkoztak, Márta azt súgta a fülébe:
- Kisfiam, úgy -e, nem felejtetted el?
Jövő hó tizedikén lesz szegény jó apád halálának az évfordulója...
Úgy -e, lejössz arra a napra Hódrétre?
- Hogyne, hogyne... - s már szállt is a várakozó autóba.
De Márta utánakapott a karjának, úgy mondta halkan:
- Láthatod, szegény kis Máriánk akkorára már nem utazhatik...
Ne hagyj hát egyedül engemet azon a szomorú napon, kisfiam!
Úgy -e, nem teszed ?...
- Dehogy, dehogy...
Ott leszek...
Egy titkos könyökérintés a sofőr oldalába s az autó ugorva indult.
Zoltán , sapkáját lengetve, kiabált vissza:
- Egészen biztosan ott leszek...
Egész biz...
A többit elnyelte a távolság hangtalansága.
Rombay Pál halála napján mégis egyedül állt özvegye a sírnál.
Gyermekei közül Mária nem jöhetett, mert egészen közel volt lebetegedéséhez.
Zoltán pedig táviratozott: «Közbejött akadály folytán indulásom lehetetlen.
Levél megy ».
Mártát szíven találta ez a néhány szó.
Ez a hazugság még az ő anyai süketségét is túlkiabálta.
Soha életében még csak nem is képzelte, hogy emberi lény olyan elhagyatottnak, feleslegesnek, kifosztottnak érezhesse magát, mint ő , amikor az a sürgönylap lassú szállingózással a lábaihoz hullott.
« Nincs az a magányos szirt az óceán közepén, mely olyan egyedül állna, mint amilyen egyedül áll minden egyes emberi lélek e földön.»
Ezt Emerson írta valaha nagyon régen.
De Márta úgy érezte, hogy nem valaha és akkor is csak tollal papírosra, hanem most.
Most éles vésővel Végzete írja azt az ő szíve legközepébe!...
Napokig járt-kelt, gondolkozott, töprengett és nem tudta mitévő legyen .
Hiszen, amikor a beígért levél is megérkezett, amelyben csak ennyi állt : « Mamszikám, ne haragudj, de aki annyira a jövő szolgálatában áll, mint a te fiad, attól nem kell rossznéven venni azt, ha a shintoizmus sugalta halotti ünnepélyekre nem kapható »...
És utóiratként: «Örülj velem drágaságom, ismét kitüntetéssel kollokváltam.»
Sajnos, Márta figyelemre sem méltatta a levélnek ezt a részét.
Őt ez a sor kötötte le egészen: «Aki annyira a jövő szolgálatában áll.»
Ezt ismételte magában a meggyötört asszony újra és újra, nyugtot nem találva.
Milyen jövő lehet az, amely nem hogy megtagadja, de egyenesen megsemmisíti a multat?
Ami pedig, éppen a Zoltán esetében, csupa bátorítással, segítéssel, melegséggel és szeretettel volt telisdedteli?
Cselédsége aggódva látta, hogy mint halványodik, fogy napról-napra jobban .
Kit figyelmeztessenek erre?
Végre is az öreg, hűséges komorna, bátorságát összeszedve, levelet irt Szentendrey Péternek.
« Talán ne is tessék a kedves, drága kis Mária őnagyságának megmondani, de » ... - és itt csupa panasz és csupa adat következett.
A Zoltán nevét meg sem említette, mégis egy vádirat volt az egész levél az ellen a valaki ellen , aki az ő imádott úrnőjüket ennyire meggyötörte.
A fiatal férj nem sokáig gondolkozott, hanem a jó Johanna epistoláját új borítékba téve, sietett azt édesapja címére továbbítani.
Ugyanakkor egy táviratot küldött Mártának, tudatva, hogy a harmadik unoka megérkezése huszonnégy órán belül várható.
II. FEJEZET.
Csaknem egyszerre érkeztek Boglárkőre, Márta Hódrétről, Szentendrey Budapestről.
Akkorára már a kis jövevény is ott aludt, még boldog öntudatlansággal az édesanyja karjában.
Adám elcsigázott volt, Márta szomorúan figyelte.
- Sok dolga van? - kérdezte.
- Ó, dehogy.
Miért kérdi?
- Őszinte leszek.
Mert nem vagyok megelégedve a színével.
- Higgye el, egészségem tökéletes.
Amit az arcomon lát, annak oka más , egészen más...
- Akkor tudom, hogy mi: valaki miatt aggódik.
Igaz?
- Igaz.
De már ezen is túltettem magam.
Kérem, ne beszéljünk róla.
- Miért ne beszélnénk?
- És Márta úgy nézett rá, éppen olyan bizalmat elvárva, éppen olyan leplezetlen vonzalommal, mint hajdan, sok-sok év előtt , amikor azt hitte, hogy mind a ketten szabadok.
Mennyi odaadó szeretet volt e tekintetben s mekkora hiánya minden kacérkodásnak, éppen úgy, mint hajdan.
- A régi Márta... egészen a régi, - jött, mint egy meleg hullám, az Ádám szívébe és még kevésbbé gondolt arra, hogy elárulja azt, ami annyira bántja , aggasztja, rémíti.
Hiszen annak egyesegyedüli okozója Márta imádott gyermeke: Rombay Zoltán.
Rombay Zoltán, akiről Budapesten már mindenki tudja, hogy titkos összejöveteleket tart ismeretlen emberekkel.
Kémekkel?
Forradalmárokkal ?
Mindenesetre nagyon gyanus elemekkel és hogy van egy szeretője, némelyek szerint valószínűleg máris hites felesége, aki ennek a csőcseléknek vagy a zsoldjában áll, vagy a vezetője.
Mindenesetre Zoltán olyan elemek közé került, hogy édesanyjának elképzelhetetlen lelki kínt okozna, ha megsejtené a valót.
De miért sejtse meg?
Miért ne mentse meg ettől?
Vagy ha ez lehetetlen, miért ne álljon mellette, amikor ez a szörnyű valóság rászakad, éppen ő, aki több mint negyedszázad óta sóvárogja azt a percet, amikor oltalmazója , védelmezője, életének hű társa lehet?
Huszonhét év nagy idő.
De - és itt tekintete újra Mártára esett, aki egy szál ősz haj nélkül, egyenes háttal , karcsún, könnyű járással, éppen a lánya szobája felé indult.
Szentendrey gyönyörűségtől táguló tüdővel sóhajtott fel.
Aztán Márta után szólt:
- Ne menjen most el mellőlem.
Jöjjön vissza, kérem...
Szeretnék valamit mondani...
Rombayné meglepetve nézett reá, de mikor azt az új életre ébredt, rajongó tekintetet meglátta, kissé elsápadva, kissé megremegve, ő is visszamosolygott, megértően, meghatva, némi zavarral, talán egy kissé hamiskásan is.
Asszony módján időt akart nyerni, ezért tréfálkozva kérdezte:
- Végre!
Tehát mégis meg akarja gyónni, hogy mi az a sötét titok, ami annyira bántja?
De Szentendrey tiltakozva rázta fejét, majd pedig mindkét kezét feléje tárta:
- Sötét titok?
Nem tudnám, hogy léteznék...
Ha volt, elfelejtettem.
Azért nem tagadom, hogy van egy titkom, csakhogy az nem sötét, hanem éppen ellenkezőleg: ragyogó.
Boldogító.
Öröm.
Egy titok, amelyet átmentettem a multból.
- Ne...
Ne mondja tovább...
Úgyis tudom...
És...
- Márta kezébe véve a feléje nyujtott kezet, Szentendreyt a tükörhöz vezette.
- Nézzen bele! - mondta erőltetett nevetéssel, mert hiszen nagyon fájt neki , hogy ezt kénytelen volt megtenni.
- Nézzen bele!
- Nézek - felelte Ádám engedelmesen -, de ez a tükör nem mondhat nekem semmi olyant, amit eddig is nem tudtam volna...
Megőszültem.
Bánja?
- Nem.
- Én sem.
Az arcomon ráncok.
Bánja?
- Nem.
De nézze az én arcomat.
Igazán nem mondhatja, hogy síma...
- Miért mondanám, mikor nekem így is a legszebb a világon?
- Ádám, térjen magához!
Hallja ?...
Sír az unokám.
Hallja?
- Hallom.
De miért bántson az ő kedves kis hangja, mikor a magáé éppen olyan üdén cseng, mint huszonhét év előtt?
- De mégis...
A világ...
- Márta!
Nem szégyeli magát?
Mintha nem tudná, hogy a világ - magát is, engem is olyan egyedül hagy, mint amilyen egyedül áll egy megfagyott fosszillia , valahol az Északi Sarkon?
Mintha nem tudná, hogy a lelkünk nagy magányát csak mi szüntethetjük meg.
Maga az enyémet, én a magáét...
- De a gyermekek ?...
Szentendrey egy pillanatra meghökkenve nézett valamerre messze, messze, de aztán vállat vonva, dacosan válaszolt:
- Máriáról felelek.
Péterről is...
Csak...
Zoltán...
Ejh, Zoltán nem számít.
Mária rögtön kihúzta magát:
- Hogyan?
Zoltán nem számít ?...
De igenis, hogy...
- Hagyjuk ki Zoltánt ebből a mi kettőnk ügyéből.
Kérem...
Könyörgöm ...
Hagyjuk ki...
Lehet, ő sem kérdezné meg, kit vegyen el, kit nem, hisz ő már teljesen önálló...
Márta, kérem...
Csak a szívére hallgasson, most az egyszer önzőn...
És az én kedvemért...
Márta egészen közel ment Ádámhoz, s mindkét kezét vállára téve, egyenesen a szemébe mondta:
- Tudja, hogy nagyon, de nagyon boldoggá tett máris ?...
S valahol a szíve legmélyén ott dobogott, ott hálálkodott, ott zsongott három szó, csak három, de e percben minden érzését kifejező: Kedves testvérkém : Ősz...
Mégis felutazott, hogy fiával beszéljen.
- Kérem, ne jöjjön velem - mondta Ádámnak, mire Szentendrey rögtön elhatározta, hogy egy későbbi vonattal utána indul.
- Félek attól a találkozástól - magyarázta Péternek.
- Nem csodálom - felelte Péter.
- Mária és én régóta tisztában vagyunk Zoltán úr felől.
Attól sem az édesanyja, sem más - sőt tovább megyek -, sem a társadalom, sem a haza jót nem várhat.
- Látod, ezt nem merném mondani.
Már az a tény, hogy olyan nagyon tehetséges , mert hisz ez tagadhatatlan, garancia arra, hogy hasznos ember lesz belőle.
- Valószínű.
De kinek hasznos?
Ez a kérdés - makacskodott a fiatal Szentendrey.
Apja nem folytatta a vitát, inkább bekéredzkedett menyéhez, hogy a legifjabb unokájával megismerkedjék.
Szeretett volna Máriának egyébről beszélni .
Arról, ami egész valóját boldogsággal töltötte el, de félt, hogy a még nagyon kimerült, sápadt asszonykát felizgatná.
Ezért némi elfogódottsággal üldögélt mellette és hiába kereste a szavakat, nem jutott eszébe semmi.
De mégis, egy rég kipróbált recept, amely így hangzott: Ha szívedhez közel álló asszonnyal, leánnyal szemben nem találsz szavakat, talán éppen azért, mert túlsok mondanivalód lenne, beszélj neki ajándékról.
Örült, hogy ez a bölcseség eszébe jutott:
- Kis gyönyörűség! - hajlott tehát menyéhez.
- Még ma visszautazom Budapestre, ezért szeretném tudni, mire vágysz leginkább: egy ezüst teakészletre?
Vagy egy...
Vagy egy...
Mondjuk, gyémántgyűrűre?
Mi ?...
Mária egyszerre, tőle nem várt erővel, megragadta a kezét, s mialatt apósa fejét közelebb, közelebb vonta magához, sokat tudó, hamiskás, kedvesen sunyi mosolygással súgta:
- Gyűrűt?
De papa?!
Gyűrűt, nekem ?...
Én úgy gondolom, hogy gyűrűt mostanság maga csak mamszinak adjon...
- És a kis borzas, szőke fej, szeretettel simult a Szentendrey kezefejére.
- Gyermekem!
Te, édes...
- Ádám meglepetve, meghatva máris ott térdepelt az ágy mellett és boldogan, hálás csókokkal halmozott el két kis átlátszóan fehér kezet.
Ezalatt Mártát Budapest felé vitte a vonat.
Behúnyt szemekkel ült, hogy csakis azt lássa, amit látni vágyott: a jövőt.
- Enyém az élet.
Végre az enyém! - jöttek gondolatai megvesztegetően , színesen, mint egy virágeső.
Naiv örömmel számítgatott, példákkal dobálódzott.
Csaknem ötven év?
Mi az, ha súlyát cseppet sem érzem?
Ismerek nyolcvanéves asszonyokat, akik még ma is utaznak, járnak-kelnek.
Ott vannak színházban, hangversenyteremben, mindenütt.
Ma már ez nem is ritkaság ...
Ádámon meg éppen nem látszik a kor.
Lehetne mondjuk: erős negyvenes, de nem több.
Egy nappal se több!
Milyen boldogok leszünk!
Együtt, végre, végre , mindig együtt.
Egymás gondolatát tudva, értve, élvezve.
- Ismered ezt a könyvet?
- Hogyne.
- Olvasd csak.
Szeretni fogod nagyon.
- Nézd, holnapra ki fog nyílni az új rózsánk, a Nur-Mahal.
Főkertész uram, nagyon örül már rá , úgyebár?
- És ő csak bólint majd és magáéhoz szorítja az én karomat...
Aztán végigmegyünk kerten, erdőn, mindig egyformán lépő lábbal, mindig egymásba karolva.
Lehet, órákig szótlanul, de abba a jóleső, beszédes hallgatásba merülten, ami csak olyan emberpároknál lehetséges, akik tökéletesen megértik egymást, mert hiszen ez a beszédes hallgatás két, egymásnak teremtett énnek a ritmikája...
Zoltán?... - vegyült a szivárványhídon érkező gondolatok közé - egy nagy sötétség.
Mert egyszerre úgy érezte, hogy fiánál konok ellenzésre fog találni.
Már rég nem volt bérelt lakása Budapesten, így hát fogadóba szállt.
Úgysem kívánt egy napnál tovább maradni.
Vasárnap volt és még csak reggeli kilenc óra.
Minden valószínűség szerint Zoltánt még otthon találja.
Tudta fia lakását, hiszen ő maga rendezte be néki ezelőtt három évvel, amikor a műegyetemre iratkozott.
Mennyi örömmel, szeretettel tette.
Pénz volt hozzá bőven, túlsok.
Pál szinte követelte, hogy fiának minden elképzelhető kényelmet megadjon és azóta, dacára megváltozott anyagi helyzetének, mindig gondja volt rá, hogy Zoltánnak mindene éppen úgy meglegyen, mint volt apja életében.
Inkább sajátmagától vonta meg a falatot, de a drága lakbér mindig pontosan megérkezett, nemkülönben a bőséges havi pénz is.
Odahaza Hódréten minden eladható tojás, tej, vaj, túró, gyümölcs és zöldség ezt a célt szolgálta és ő ezért fáradt, dolgozott napestig és alkudott és fukarkodott és vonta meg magától könyvek vásárlását, ruhák rendelését, mert szerető anyai szívének jólesett életcélul tűzni azt, hogy: minden Zoltánnak és Zoltánért!
És most mégis kellemetlen előérzettől nyugtalanítva csengetett be a díszes lépcsőházból nyíló, fehérre zománcolt ajtón.
- Kit tetszik keresni? - kérdezte egy loncsos kis cselédféle, aki nagysokára csak éppen annyi rést nyitott, amelyen fésületlen feje kifért.
Márta megmondta a nevét.
Mire a kislány ezt kiáltotta, nagyon meglepett arckifejezéssel és szemtelen vigyorgással:
- Na hát?!... - és már szaladt is az utcai szoba felé.
Márta bosszankodva követte, de mikor az ajtóhoz ért, nem tudta nyitni, mert akkorára már az a kisleány görcsösen fogta a kilincset belülről.
Ellenben több hang szapora suttogást, több ide-oda szaladgálást, csoszogást, ajtók óvatos nyitását, zárását hallotta.
- Mi történik itt ?...
- És kíméletlen eréllyel feszítette magát az ajtónak és a következő pillanatban bent volt a teljesen üres szobában.
Milyen szobában ?...
Vajjon nem tévesztette el az emeletet?
Hisz itt nyoma sincs az ő rendezésének.
Ezek a zsírpecsétes, össze-vissza álló bútorok , szivarhamutól, szivar- és cigarettavégektől bemocskolt asztalok.
Itt-ott összegyűrt papírdarabok, melyekben sonkahulladék és heringmaradékok dísztelenkedtek.
S milyen levegő!...
Sok mosdatlan emberi test kigőzölgése , pálinka- és ételszagokkal összekeveredve.
Mi ez?
Spelunka?
Lebuj ?...
Az előszoba felől siető macskalépteket vélt hallani.
Hirtelen újra kinyitotta az odavezető ajtót és ekkor kopott öltözetű, szemig felhúzott gallérú , tarkójukon beretvált, hosszúhajú, néma alakokat látott egyenként, vigyázva , kiosonni.
Aki pedig a konyhán át kalauzolta őket...
- Zoltán?! - kiáltott reá Márta, bár sokkal könnyebben hitte volna el, hogy vizionál, semhogy a gyürkös ingben, ócska papucsban a saját fiát látja.
De a mindig a szívébe markoló, jellegzetes biccenő lépésének egyenetlen toppanása magához térítette mégis.
- Zoltán? - ismételte kérdően, erősen fékezve felindulását.
- Nos, mamszi?... - hangzott némi zavarral s mégis hetykén a furcsa köszöntés.
- Kik voltak ezek?
- És Márta a lépcsőház felé mutatott.
- Barátaim.
- Úgy ?...
- De parancsoljon helyet foglalni...
- Köszönöm, majd csak állok.
Ez a szoba úgy néz ki, mintha ezek egész éjszaka itt tanyáztak volna.
- Helyes a megfigyelésed, mamszikám.
Tényleg itt tanyáztak.
1918-at írunk , ami azt jelenti, hogy jó egyet-mást megtanácskozni.
- Ilyen alakokkal?
- Úgy tudom, az apostolok sohasem dolgoztattak angol szabóknál.
- Úgy?
Tehát ezek apostolok?
Micsoda tanoknak az apostolai?
- Vallatás?
De ha parancsolod, felelek: a béke apostolai.
De most már én is kérdezek.
Szabad tudnom, hogy minek köszönhetem megtisztelő látogatásodat?
A Zoltán arckifejezése gyanút, nyugtalanságot, sértődöttséget árult el.
Ez fűtötte valóban.
Máris kész volt sértéssel, kíméletlenséggel megtorolni ezt az anyai «rajtaütést ».
Csak egy szóra várt, amibe beleköthessen, csak egy tekintetre, csak egy mozdulatra.
- Megtanítom én... - ágaskodott benne veleszületett vadsága.
Márta, bár mindezt nem is gyanította, mégis ijedve keresgélt egy elfogadható ürügyet, hogy jövetelének igazi célját elrejthesse.
Hiszen képtelen lett volna ebben a hangulatban, ebben a környezetben előhozni azt, ami csupa szépséggel telíti a lelkét.
Hogy időt nyerjen, kezére mutatott:
- Nézd, véletlenül hozzáértem valami zsíroshoz vagy olajoshoz ?...
Zoltán felnevetett.
- Az egyik barátom orosz.
Nos, igen...
Orosz fogoly.
Imádja a szardiniát , csak az a baj, hogy dobozát úgy kezeli, mint majom a kókuszdiót, egyenesen a szájához veszi és szürcsöli.
- Milyen jónevelésű ember lehet.
De most, bemehetek a hálószobába úgy -e, hogy lemossam ezt a piszkot?
Zoltán új gyanúval terhelve, oldalvást figyelte:
- A hálószobámba? - mondta nevetgélve és hirtelen az ajtó elé állt.
- Nem .
Oda már nem!
Márta fia szemébe szegezte tekintetét.
- Nem kívánok indiszkrét lenni, de...
Mivel összes vendégeid a hálószobádon át kellett, hogy távozzanak, úgy hiszem, nincs benn senki...
- Nem jól hiszed, drágám...
Különben - és itt Zoltán is kiegyenesedett és anyja fölényes nézését kihívó hetvenkedéssel viszonozta.
- Különben, ha olyan nagyon éget a kíváncsiság...
- Engem?
- Nem jól áll neked a tettetés, hagyd abba, kérlek.
Nos, hát igen ...
Megházasodtam...
Akarod látni a...
Kezét a kilincsre tette, de Márta hozzákapott és visszatartotta.
- Hogy mondod?
Megházasodtál?
Te?
Anélkül, hogy nekem...
Felkiáltása oly őszinte megdöbbenést árult el, hogy Zoltán megenyhülve mentegetőzött:
- Biztos voltam abban, hogy ellenezni fogod és ezért jobbnak láttam...
- Ki az a nő?
Hogy hívják?
Honnan ismered?
Márta kemény hangját fia ismét kihívásnak minősítette:
- Látod, mamszi, ez mind olyan kérdés, amelyre sokkal könnyebb nekem ma már , az anyakönyvvezető után felelni, mint lett volna az anyakönyvvezető előtt , Ám, szófogadó fiúhoz illően, pontról-pontra megadom a választ.
Hogy kicsoda ?
A Tabarin nevű világszínpad első ballerinája...
- Tehát: táncosnő?
- Ma már nem.
Az volt.
Üres idejében.
Mindig csak üres idejében.
Neve ?
Dusinka.
Várj csak?
Igen: Hazdrucsek Dusinka.
- Micsoda nemzetbeli?
- Ki tudja?
Ki kérdi?
Szép.
Okos.
Nemzetbeli?
Ugyan mamszi, 1918-ban ki kérdez még ilyen maradiságot?
Békét akarunk és új rendet.
Aki velünk tart , ha orosz, ha cseh, ha zsidó, ha szerecsen, az a mi nemzetbélink...
Igenis .
Az...
Mártában forrt a harag és felháborodás, a keserűség, a kétségbeesés, de mindent tudni akart, s ezért nyugodtságot erőltetett magára.
- Kérlek, Zoltán - mondta halkan - most nem a politikai véleményedet akarom hallani, de feleletedet kérem harmadik kérdésemre: honnan ismered?
- Nem mindegy az is?
Tabarin?
Bar?
Amit parancsolsz.
Hisz te valószínűleg egyiket sem ismered.
Feleségem, - már nem használ semmit a felszisszenésed , drága mamuska! mert igenis a feleségem két évvel ezelőtt került Budapestre .
Egy angol tiszt csempészte be.
Jó barátom volt.
Amikor elutazott, öt hónappal ezelőtt, megígértem, hogy elveszem.
Szerződése volt a Tabarinban, s mint idegennek, sok kellemetlensége lett volna a rendőrséggel...
Míg így...
- Értem.
Tehát idegen.
Valószínűleg ellensége a hazádnak...
- Haza?!
A világháború negyedik esztendejében ?...
Haza?!...
- Zoltán!...
De hagyjuk.
Ha jól értettem, egy angol tiszt...
Zoltán most már örömét lelte anyja zavarában, sértődésében, vergődésében .
Túlzott cinizmussal, tréfálkozva dobta feléje:
- De mamszikám!?...
Csak nem képzeled, hogy ma a feleségideál, a szűz!?
Márta érezte, hogy szemhéjától a körme hegyéig mint vörösödik.
- Nem?
Hát akkor mi az ideál? - hebegte, a földre nézve.
- Elhódítani.
Egyedül az enyémmé tenni azt, aki százé volt, s akire ezrek várnak...
Érted ?...
- Nem.
És nem is akarom.
Mártának alig volt annyi ereje, hogy bútorokat, falat végigtapogatva, a folyosóra vonszolja magát.
Zoltán ösztönszerűen hozzá sietett, hogy átölelje, de anyja szelíden eltávolította:
- Hagyj menni, fiam.
- És Dusinka ?...
Úgy hiszem, most már kész az öltözéssel.
Behívom.
- Nem.
Most nem...
Talán soha.
Nem tudom...
Nem tudom...
Ott ült a kocsiban megint, félig alélt volt, s mégis csupa rémlátás, csalódás és kétségbeesés...
Egy szót morzsolt össze-összekoccanó foga között újra és újra csak egyet: temetek... temetek...
Mikor a szállodához ért, még látott egy szeretett arcot feléje hajolni, még érezte, hogy két erős kar emeli ki a kocsiból:
- Mártám?!
Szerelmem!
Mi történt ?...
De erre a feleletet csak órák multával adhatta meg.
Egyelőre, halálhoz hasonló ájulással vitték fel a szobájába, fektették ágyára és hívták hozzá Budapest legelső orvosait.
- Természetesen nem szólott Zoltánnak a mi kettőnk elhatározásáról?
Úgy -e , nem? - kérdezte Szentendrey, mikor másnap délfelé annak a szörnyű látogatásnak összes kínzó részletét újra végigszenvedte Mártával.
Megnyugtató fejrázás volt a felelet.
Mikor pedig Márta felkelhetett, Szentendreynek volt rá gondja, hogy minden készen legyen az esküvőre.
Ennek megtörténtével, mivel utazni nem lehetett , a határ mindenütt zárva volt, egyenesen Hódrétre mentek.
Jó is volt ez így , mert a Márta jelenléte megmentette az októberi forradalom romlásától a házat, kertet és a kastélyban lakó bérlők vagyonát, életét.
Aztán?
Néhány hónapi nyugalom?
Nem.
Csak a rettentő izgalmakat követő és megelőző elcsitulás.
Az sem az egész országban, hanem csak az események sodrától távoleső kis falukban, pusztákon.
Igy Hódréten, ahol Márta és Ádám lehetőségig elzárkóztak a külvilágtól, hogy csakis egymásnak éljenek.
A Zoltán-ház szobáit valóságos télikertté varázsolták.
Ez is hozzájárult ahhoz a derűsen békés légkörhöz, mely otthonukat annyira jellemezte.
Nem volt abban részükről semmi tudatosság, semmi akarás, egyszerűen azért volt ez úgy és nem másképpen, mert lényükből indult az ki, mint madárnak a hangja, virágnak az illata, napnak a sugara.
És hogy élvezték azt a szép kis otthont!
Mégse nagyon beszéltek, még kevésbbé gyügyögtek mind e kincseikről .
Ösztönösen érezték, hogy a szó, ha még olyan lelkes, ha még olyan őszinte is, mégis banalizál, kivált, ha gyakran ismétlik.
Aztán, miért szavak felaprózására bízni azt a csodás hangulatot, amely mintegy éltető elem áramlott, áramlott minden póruson át tudatukba, tudatalatti megérzéseikbe , mintha csak maga a boldogság delejezné őket.
Mária?
Péter?
A gyermekek?
A vergődő haza?
A genyes seblázban őrjöngő egész emberiség?
Hogyne!
Törődtek minddel.
Segítettek, ahol lehetett.
Megosztottak velük örömet, aggódást, bánatot.
Életüket is adták volna mindegyikért , épúgy, mint eddig.
De azért úgy érezték mégis, hogy az az érzés, mely mindkettőjüket egymáshoz köti, az létük alapja, megmagyarázója, jutalma.
Az a Minden és minden egyéb csak: Részlet.
Még a Zoltán iránt táplált kiírthatatlan szeretet is, bánat is...
*
Egy novembervégi esős alkonyaton azonban nagy izgalmat keltve tört rájuk a hódréti harang váratlan zúgása.
Rögtön tudták, hogy a fenyegető árvíz miatt verik félre, hisz napok óta ők is, három falu népe is, minduntalan a gáthoz vándorolt és tanakodva, aggályoskodva nézték, mint ostromolja a megáradt folyó a magas töltést.
- Ha átszakadna! - hallatszott az ijedt suttogás, a rémlátó hangos feljajdulás itt is, ott is...
- Ha átszakadna, tulajdonképpen mi is lenne? - kérdezte Márta az egyik mérnöktől, mert akkorára már éjjel-nappal őrség állt készenlétben.
- Hogy mi lenne, méltóságos asszonyom?
Attól függ.
Ha túloldalon törne át a víz, csak a cseresdi határt öntené el.
Csupa zsombék, legelő, annak tehát ilyenkor nem nagy baja esnék.
De ha erre felé zúdulna ránk a veszedelem , akkor bizony Zimokháza és Mikefalva rossz helyzetbe kerülnének.
Nagyon is!
Márta most, hogy a harangot meghallotta, rögtön erre a két falura gondolt .
Hányszor lovagolt vagy kocsizott oda régi időkben.
Az egyikben nagyon szép fejtős kendőket szőttek, a másikban órákig elnézte egyik-másik fazekas munkáját.
Zimokháza?!
Mikefalva?!
De hisz erős a gát, biztatta magát és mondta később a mérnöknek, akivel siettükben találkoztak.
Mire az, tarkóját vakargatva dünnyögve felelt: Erősnek erős.
Nem is ott a veszedelem, hanem hogy akárhogy vigyázunk, valami gazembernek mégis sikerülhet azt átvágni.
- Átvágni?!
Lehetséges?
- Ha jól megfizetik...
Történt már ilyesmi másutt is.
De most mégse tessék aggódni, mert résen vagyunk!
Márta meglepve nézett utána:
- Erre sohasem gondoltam... - mondta magában, de aztán másfelé terelődött figyelme.
Ott állt Ádámmal a gát tetején, a nádfedelű messzelátó védelmében és nézte a fáklyák vörös fényétől fantasztikusan megvilágított, a sötét éjtszaka feketeségéből előtörő szürke víznek rohanását, kavargását, vad felzúgását .
Percről-percre fokozódni látszó, dübörgő ostromát.
Már csaknem lábbal érinthette volna.
Meddig nő reggelig ?...
Elrendelte, hogy bármi történjék is, hajnalban tegyenek neki jelentést.
Johanna gyertyával kezében - adott időre - pontosan megjelent és a nemalvástól vacogva azt suttogta:
- A víz egy arasznyit apadt...
- Milyen boldog lehet a kis mérnök! - mondta Márta Ádámnak, akihez benyitott , hogy közölje a jó hírt.
Aztán visszasietett ágyába és talán sohasem volt édesebb álma, mint azon a derengés nélküli, síróra álló novemberi hajnalon.
III. FEJEZET.
Március 21.
A bolsevizmus uralomrajutása.
Márta és Ádám biztonságban tudták magukat.
Az egész Hódrét velük tartott.
Boglárkő szintén kívül esett a veszélyeztetett körzeteken.
De - Zoltán?
Mi van vele?
Márta még férjének se merte említeni félelmeit, mert hogyan vallja be, hogy fiát nem a bolsevikiektől, de magától a bolsevizmustól félti?
Szerencsére ez az idegekbe maró aggodalom nem sokáig gyötörte, mert április első hetében sürgöny jött Máriától: «Zoltán nagyon megtörve ma ideérkezett .
Levél megy »...
Mi történhetett?
Menekült?
Csalódott?
Ha ezt remélni lehetne!
Márta legszívesebben rögtön vonatra ült volna, de a gát innenső oldalán vörös katonák, a tulsón pedig cseh különítmények portyáztak.
Nem volt tanácsos a hódréti házat üresen hagyni.
Szentendrey különben is amellett érvelt, hogy a Mária levelét minden körülmény között be kell várni.
Másnap kezében is volt az is.
A Mária meghitt kis konyhaszolgálója hozta a kontyában.
Postára nem lehetett volna bízni, így azonban baj nélkül megérkezett.
« Ne aggódj Zoltán betegsége miatt, drága egyetlen mamszikám - írta Mária szokott közvetlenségével -, inkább kimerült és összetört a szerencsétlen és inkább lelkileg, mint testileg.
Péter és én azt hisszük, máris a gyógyulásnak jele, hogy idáig jutott.
Bár így volna.
De remélem, hogy így is van, mert irtózva undorodik a közelmulttól.
Azokra az ő híres apostol barátaira minden rosszat mond.
Átkozza őket nyakra-főre, mert meg van róla győződve, hogy egyszerűen gyilkosok valamennyien, akik benne cinkostársat véltek találni.
Igy volt -e?
Nem tudom.
Ismered Zoltánt.
A képzelete sokszor igazságtalanná teszi, most talán annál inkább, mert minden keserűségnek nem ők az okai, hanem - Dusinka...
Bocsánat!
Róla kellett volna mindenekelőtt írnom.
Zoltán őmiatta hiszi azt, hogy elveszítette a földet a lába alól .
Péter meg én, éppen ellenkezőleg, azt hisszük, hogy most fog igazán talpra állni!
Most, hogy az az aljas kis démon nem hipnotizálja többé.
Mert ennek vége.
Hallod mamszikám?
Örülj velünk: vége, vége, vége!
Dusinka nincs többé .
Dusinkát egy népbiztos elszöktette Zoltántól.
Szerinte apostol barátainak a segítségével.
Szóval nincs.
Egy kósza hír úgy mondja, hogy autójuk felborult valahol Szolnok körül és ők ketten - már mint Dusinka és a népbiztos - egy árokban lelték a halálukat.
De Péter és én ezt nem hisszük, mert ez túlszépen hangzik.
De akár él, akár nem, tény, hogy a bolseviki bíróság - vagy minek hívják - «törvényesen» elválasztotta Dusinkát Zoltántól .
Mindennek pedig az a haszna, hogy Zoltán fehérebb a krétánál, fehérebb a hónál.
Ahogy Péter meg én a bosszantására tréfálva mondjuk: fehérebb a patkányméregnél.
Tény, hogy most arról fantáziál, hogy milyen jól nézne ki egy egyenes országút, amelyen végignézve: minden egyes telegráfpóznán egy-egy bolsevikit látna lógni.
De persze, ezt csak mostani vergődése mondatja vele, mert csodálatosképpen igazán szenved, igazán búsul az után a nemzetközi kis - mondjuk: - boszorkány után.
Tudom, hogy most nem hagyhatod el Hódrétet, Zoltán pedig nem mehet oda, de úgy -e mamszikám, megbocsátasz neki?
Kérlek... kézcsókolva, sírva, ölelve kérlek, bocsáss meg neki !»
Márta kezeiből kihullott a levél.
Megbocsátani?
De mennyire!
Egész szívéből .
Rögtön.
Hiszen mennyivel könnyebben esik neki szeretetet adni, mint haragot tartani!
És...
Ki tudja ?...
Ha akkor nem Zoltán vallja be, hogy házas, hanem ő mondja meg, hogy férjhezmenni készül...
Ki tudja, nem tört volna -e meg akarata a fia féltékeny haragján ?...
Ki tudja, végeredményben nem Dusinkának köszönheti -e jelenlegi nagy boldogságát ?...
Különös mérnök a Sors, nem szereti az egyenes utat.
Öröme a kacskaringósban telik, sőt legszívesebben útvesztőket épít.
Még aznap írt fiának.
Ott lüktetett a szíve minden egyes szóban.
Mikor jössz ?
De nagyon várlak! - ezzel végezte.
Mégse jött az a felelet, amit remélhetett.
Zoltán megköszönte ugyan a kedves meghívást, alá is húzta azt , hogy hálás érte, de a boríték címzése elárulta duzzogó, kérlelhetetlen hangulatát, mert ime ekként volt az megfogalmazva: «Méltóságos özvegy Rombay Pálné, ezidőszerint Szentendrey Ádámné úrnőnek.»
Márta megértette és nem hívta másodszor.
Még néhány hónap folytonos remegés és utána, soha nem szűnő gyötrelem : Trianon.
Hódréttől két kilométernyire, a gát túlsó oldalának mentén az új határ.
Cseh zsandárok őrzik s ha olykor-olykor puskaropogás veri fel a csendet, a hódréti, a zimokházi, a mikefalvi magyar anyák keresztet vetnek és szigorú szóval tiltják gyermekeiknek, hogy a víz partjára menjenek játszani.
Hát még fürödni!...
Az egyenesen istenkísértés lenne.
De mégis, nagy lassan, nagy nehezen megnyílnak az országok és utazhat, aki teheti.
Leghamarabb Olaszország engedi be a magyarokat.
Szentendreyék az elsők, akik kihasználják a lehetőséget.
Útjuk célja - mi is lehetne más? - mint Portafino.
Olyan merészek, hogy meg merik tenni ezt a multba visszanyúló - látogatást és olyan boldogok, hogy nem bánják meg, hogy megtették, sőt ellenkezőleg.
Amit hajdan, ifjú szemmel, meg sem láttak, az most még gazdagabbá teszi életörömük aratását.
Autót vettek és csaknem egy évig barangoltak Sziciliától Velencéig.
Itt időzve, amonnan vígan menekülve , ahogy éppen kedvük tartotta.
Aztán: Anglia.
Mártának teljesen új világ.
Ádám boldogságát tetézte, hogy ő lehetett a cicerone képtárban, múzeumban s a kertek kertjében: Kewban.
Mint két szünidő alatt kóborló iskolás diák, úgy örültek minden szépnek, különösnek.
London egyik külvárosában óriási mulatóra - valamelyes «Luna-park » -ra - akadtak.
Ebben céllövő bódé vonta magára figyelmüket.
- Van kedve kipróbálni az ügyességét? - kérdezte Szentendrey.
Márta nevetve bólintott s már kezébe is vett egy pisztolyt.
- Nem inkább puskát? - vélte Ádám.
- Pisztollyal sokkal nehezebb.
- Márta tréfás sértődéssel vágott vissza:
- Éppen azért.
Valaha nagyon ügyes voltam.
Zolti bácsi büszke volt reám.
- S már kezébe is vette a pisztolyt.
Célzott.
Csak egy félujjnyit hibázott.
Ez bosszantotta, annál inkább, mert Ádám ötször vagy hatszor célba talált.
- Nem hagyom ennyiben - makacskodott Márta és újra célzott, most már szerencsével.
- Hódrétre érve, rögtön rendelünk céltáblákat.
Jó? - mondta, mikor ismét kocsijukhoz indultak.
- Parancsára, asszonyom...
Szentendrey egyetértőleg szorította karját a karjához.
De mikor egy hosszabb párizsi időzés után végre visszaérkeztek Hódrétre, teljesen megfeledkeztek a wembleyi céllövő bódéról.
Csak évek multával juttatta azt eszükbe egynéhány ott vásárolt levelezőlap, melyet sok száz mással Márta egy rég lezárt fiókból ásott elő egészen véletlenül.
Egyszerre előttük állt az egész vásár.
Az egész jelenet.
Egyben visszavarázsolódott akkori hangulatuk emléke.
Azé, amely az a sok, formában , színben, emberben, nyelvében körülöttük nyüzsgő idegenszerűség között olyan jólesően fokozta az összetartozandóságuk boldogító érzését.
- Hálátlanok voltunk! - nevettek most össze és még aznap megrendelték a pisztolyokat, céltáblákat.
Aztán, az újonnan megtervezett játszótér sarkán , ahol tenisz, croquet, karikadobó, kugli és egyéb öröm várta a gyermekek és unokák beígért érkezését, megépíttették annak a wembleyi céllövő bódénak , ami kívülről egy szép kis kertiház volt, a pontos utánzatát.
Márta és Ádám sajátkezűleg állott neki, hogy belsejét kifessék.
Márta - háttérnek almafát festett, szép aranyalmákkal.
- Gondolja, hogy a színüket eltaláltam? - kérdezte.
- Ha magának volnék, egy kis okkert még kevernék bele.
- Hát most?
- Kitűnő.
- Nos akkor rajta.
Előre!
Este holtfáradtan, de megfiatalodva, életörömmel telve ültek a nagy hársfa alatt.
Márta az ujján számolva mondta:
- Már négy esztendeje...
Tudja Ádám, hogy tíz nap mulva négy esztendeje annak, hogy megesküdtünk?
Ádám közelebb húzódott, aztán halkan és inkább csak a szemével mosolyogva kérdezte:
- Igazán nem bánta meg soha?
Márta azzal a tengerhez hasonló szemével, melynek szürkészöld mélységeit az idő még most sem bírta megfosztani mindent meglátó, megértő, lelkes ragyogásától, hosszan nézett legjobb barátjára, második énjére.
Még halkabban jött ajkáról a válasz:
- Csak azóta élek.
IV. FEJEZET.
Zoltánról ismét nyugtalanító hírek érkeztek.
Nem Mártához, akit néma megegyezéssel úgy Mária és Péter, mint Szentendrey, kivált Szentendrey, a szerető gondnak kétszínűsködésével védtek, őriztek mindentől, ami szomorúságot, vagy éppen gyötrelmet okozhatna neki.
Ők maguk azonban arról tárgyaltak, arról suttogtak, arról írtak egymásnak, hogy Zoltán ismét fülig van az adósságban, pedig amint ragyogó készültséggel letette az utolsó vizsgát, rögtön alkalmazást nyert a földművelésügyi minisztérium vízügyi osztályában.
Ma már akkora a fizetése, hogy tisztességgel megélhetne belőle , annál inkább, mert anyja még mindig tetemes zsebpénzzel látja el.
- Miért költ ilyen nyakra-főre?
Hiszen semmiben sem találja örömét? - tünődött egyszer Mária, mire férje nevetgélve vonogatta vállát:
- De hisz valószínűleg, éppen az viszi a prédálásba, hogy folyton keresve keresi az életörömet, ami végre-végre örök meghasonlottságából kimentené .
Vannak ilyen rosszul számítók.
Sokkal nagyobb számban vannak, mint gondolod !
- Aztán szerelmesen magához ölelve szép feleségét, tréfálkozva súgta a fülébe:
- Tulajdonképpen mindennek te vagy az oka.
De persze!
- Hogyan?
- Hát úgy, hogy mint az idősebb, mindent, ami jó és kedves, elharácsoltál előle.
Neki csak azt hagytad te kis gonosz, ami selejtes.
Mária egyazon pillanatban felkacagó támadással esett neki:
- Ezért a csúnya meggyanusításért most kikapsz! - fenyegetőzött, s máris , mint két egészséges, fiatal párduc, birokra menve, kergetőztek végig-végig a szobákon.
Az ikrek akkor nyitottak reájuk éppen, mikor hemperegve küzdtek a bajnokságért.
Péter jobban ismerte a birkózás szabályait, de Mária ügyesebb volt.
Ezért most is ő gyömöszölte a férjét teljes erőből.
Ám mégis ő kiáltott oda kislányának, tettetett jajgatással:
- Márta!
Gyere hamar, segíts szegény anyádon!
- Én isz!
Én isz! - lelkendezett boldogan Ádám és most már négyesben gyürkölték egymást, nagy hahoták között.
Talán éppen ezalatt érkezett Hódrétre a Zoltán sürgönye, melyben ez állt : « Hivatalos ügyben közeledben.
Szabad -e Hódréten laknom egy-két napig ?»
- Ostoba gyerek! - mormolta Márta mosolyogva és sietett válaszolni : « Szeretettel, tárt karokkal várlak.»
Csak amikor a távirat elment, jutott eszébe, hogy mennyi szívdobogástól , izgalomtól kíméli őt meg az a körülmény, hogy fia érkezése olyan időre esik , amikor Ádám távol van hazulról.
Hiszen Zoltánnál sohasem lehet tudni, milyen sértő szavakra, vagy éppen durván kihívó viselkedésre ragadtatná el magát .
Micsoda kínos helyzetek állhatnának elő mindhármukra nézve.
De így?
Sértő göröngyök helyett síma bársonyon lépkedhetnek.
Egy régóta sóvárogva várt , remélt és milyen szépnek, milyen boldogítónak elképzelt vágya fog teljesülni újra.
Márta felvillanyozva járt-kelt kis birodalmában.
A vendégszobát szellőztette, rendezte.
Tárgyalt a szakácsnéval.
A városkába kocsizott, hogy ott mindenféle elképzelhető jókat összevásároljon.
Kertjének virágait könyörtelenül dézsmálta és helyezte utánozhatatlan művészettel szebbnél-szebb tartókba.
- Mintha egy királyt tetszenék várni, - mondta elismeréssel az öreg Johanna.
Mire Márta jókedvű felkacagással felelt:
- Egy királyt?
Az semmi!
De van ám annál még nagyobb úr a világon: egy kiskirály.
Nos, én most azt várom...
Az autó kürtszava máris a kapuban találta.
Ösztönösen egymáshoz sietéssel ölelték, csókolták egymást.
- Kis fiam!...
Egyetlen kis fiam! - ismételte Márta telhetetlen örömkitöréssel, mire Zoltán esetlen, erőltetett kézmozdulattal veregette az anyja vállát, hátát.
- Mamszikám, jó mamszikám.
De valahogy mégis kihallatszott abból a becéző szóból, hogy rég megszűnt az egy fogalomnak kifejezője lenni.
Nem lüktető szívből jött az spontán megnyilatkozással, de valahonnan, porlepte emlékek herbáriumából kotorászta elő színtelenül, szárazon.
Márta is kiérezte ezt, de azt fia félszeg bizonytalanságának, rég idehazajárásának próbálta betudni.
Hogy ezen túlsegítse, maga mellé ültette a pamlagra és a hajdani gyengéd babusgatással simogatta kezét.
- Nem is képzeled - mondta derűs melegséggel -, nem is képzeled, mennyire örültem sürgönyödnek.
Aztán, hogy fia csak néma kézcsókkal vette ezt tudomásul, ezt kérdezte:
- Mondd csak, hogyan kerültél haza?
Hivatalból erre a vidékre küldtek ki?
- Igen, - szólt végre Zoltán.
- A gát több helyen javításra szorul, azt kell átvizsgálnom, hogy jelentést tehessek.
- De jó!
Hogy Zoltán megint nem felelt semmit, hallgatás állt be közöttük.
Mártának száz kérdés és közölni való rajzott az eszében, de valahogy egyiket se merte kimondani, mert hátha éppen azzal nyit utat azokhoz, melyeket legjobban vágyik elkerülni?
Valószínűleg fiának is ez bénította meg a nyelvét.
Ezért , amikor valamelyikük az időre tett megjegyzést, Márta idegesen állt fel és sétát indítványozott.
Zoltán kapva-kapott rajta, s most már egymásba karolva, vidáman, nagy tehertől szabadulva indultak.
Útjuk a kerti ház mellett vezetett.
- Hát ez mi? - kérdezte Zoltán.
- Gyere, nézd meg.
Ugy -e, mulatságos? - nevetett Márta.
Zoltán szórakozottan vett kézbe egy pisztolyt.
Célzott.
Letette.
A szerte heverő töltényekre nézett.
- Mennyi pénz fekszik ebben a haszontalanságban - nevetgélt.
- Mondd, hová akarsz menni?
A gáthoz?
- Úgy hiszem, hogy mióta a nagyház és kert bérbe van adva, nincs is más hely , ahová mehetnénk? - dünnyögte Zoltán.
- Körülbelül - felelt Márta.
- És ezt sokszor fájlalom.
Fia őszinte csodálkozással nézett reá:
- Fájlalod?
- Hogyne, amikor minduntalan cseh határőröket vagyok kénytelen látni a túloldalon.
- Vagy úgy?
V. FEJEZET.
Még egy nyár, egy ősz és egy tél.
Kettesben.
Boldogan.
Tavaszra egy nagy utazást terveztek Spanyolországba.
Egy egész kis könyvtár kitelt volna a könyvek, rajzok, térképek halmazából, amelyeket az útrakészülődésben összegyüjtöttek.
Ádám Velasquez képeiért lelkesedett, Márta Goya falkárpitjaiért.
A sevillai pathiók Alcazar, granadai Alhambra, de talán mindennél jobban az ottani Generaliffe-kertek, melyeknek már csak elképzelése is, mintha tündérkezekkel húzta, biztatta volna őket, hogy induljanak.
- Életem vágya fog teljesülni - mondta Márta -, amikor az első forsytia-ág bearanylik majd az ablakon.
- Előbb azonban Boglárkőre kell még mennem, de nézzük csak...
Igen.
Ma szerda...
Csütörtök... igen, holnaphoz két hétre...
Jó ?...
- Igen!
Nekem is lesz még tíz-tizennégynapi dolgom.
- Talán Budapesten találkozzunk, ahol a vízumok, útlevelek, autó-triptikek megszerzése esetleg utolsó percig dolgot fog adni.
- Csak az eső ne esnék folyton.
- Fürdeni fogunk napsugárban.
Igérem.
Senki sem lesz ott boldogabb - mint - te meg én.
- Te meg én! - kiáltotta vissza Ádám tréfásan, fiús jókedvvel lengetve kalapját, amikor a vasúthoz indult.
Márta viszonzásképpen hirtelen azt a térképet kapta fel a mellette levő kerti asztalról, amelyet az autó előálltáig tanulmányoztak s azt lobogtatta vígan , magasan a feje felett, mint egy zászlót.
Mindkettejüket annak a szép utazásnak előre örvendezése, mintha száz új aranyszállal kötözgette volna össze.
- Két hét...
Hosszú nagyon - mondta magában Márta.
- Két hét, de majd csak eltelik - biztatta magát Ádám.
Leveleik pedig nap-nap után érkeztek, mentek, telve tervekkel, megbízásokkal, örömmel, bizalommal , egymásnakélésük megnyilatkozásával.
- Csak az eső állna már el.
Minden tavaszi virág tönkre megy... - írta Márta első levelében.
A másodikban már a Badallóról panaszkodott, amely rohamosan árad.
A harmadikban mellékesen megemlített annyit, hogy Zoltánt alkalmasint Hódrétre vagy a közelbe küldi az árvízmentesítőtársulat.
Egy másikban dícsérte a gátat, mely hála a mult tavaszi javításoknak, minden veszélyt kibír.
« Ezért - bármit is írnának a lapok - egészen nyugodtan végezheti dolgait édesem, mert szó sem lehet bajról, annál kevésbé, mert, ha valahol áradás fenyeget, úgy az csak a túloldalon várható, ahol most a cseheknek emiatt fáj a feje, ha fáj...
Mert hisz ottan csak legelők vannak, azoknak pedig ilyenkor még tán használna is egy megiszapodás.»
« Zoltán... úgy hallom, megérkezett, - állt a tizedik levélben.
Most tehát egészen biztos, hogy Hódrét, Mikefa és Zimokházának népe teljesen hiába aggódik, mert ha valaki, úgy ő tudja a mesterségét.
Ezt nem egy elfogult anya mondja, de főnöke is, aki szintén itt járt, de elment, miután átadta a munkát - mint mondotta - «a legzseniálisabb mérnöknek, méltóságos asszonyom .
Igazán büszke lehet a fiára !»
Úgy -e Ádám, megérti, hogy ez a sok jó kikéredzkedett a tollamból?
Bocsássa meg, hiszen ezzel a legutolsó felhő is eloszlott a mi kettőnk spanyol egéről.
Még három nap, aztán indulunk!
Úgy -e Életem?
De jó.
De jó!
De nagyon köszönöm ezt a sok jót, ezt a mindent , amiért a szíve telisden tele van hálával, a maga Mártájának !»
Másnap hiába várta a tizenegyedik levelet Szentendrey.
Valószínűleg Márta már nem tartotta érdemesnek az írást, mivel maga fog megérkezni holnap vagy holnapután, - magyarázta Máriának, aki egész családjával Budapestre utazott , hogy elbúcsúzhassanak a nászutasoktól, - ahogy ők mondták.
Másnap azonban Márta helyett sürgöny érkezett.
Minden szava hasonlatos az olyan ügyetlen, vagy kegyetlen, vagy szerencsétlen kézhez, mely egy rántással leejti, izzé-porrá töri a ház legféltettebb, üveg alatt őrzött kincsét.
Mert, mialatt Szentendrey teljesen útra készen feleségét percről-percre várta, ott lenn, az áradással fenyegető Badalló partjánál, ez történt:
Márta kora reggel óta rendezett és rendelkezett.
Szobákat takaríttatott és zárt le.
Éléstárát vizsgálta apróra át.
Hosszabb utazások előtt mindig így cselekedett, mert még a távolból is szerette házát példás rendben tudni .
Mikor már az utolsó befőttes üveg is a helyére volt téve, jókedvvel szólt oda Johannának:
- Tudja, hogy majdnem megfeledkeztem a kerti házról, pedig ott is tenger holmi van még szanaszéjjel.
Úgy, ahogy a Szentendrey-gyermekek hagyták egy hónappal ezelőtt.
Most persze megyek rögtön.
Hol is a kulcsa?
Johanna sietett érte.
Mialatt oda járt, az inas meglepett arccal jelentette , hogy az öreg Borostás Lidi mindenáron őméltóságával akar beszélni.
- Nem érek rá.
Mondja kérem, hogy előre is megígérem kérése teljesítését , feltéve, ha teljesíthető, hanem...
Csakhogy az öreg anyóka máris ott állt az ajtóban és türelmetlenül , össze-összeborzongva, mintha fáznék, motyogta:
- Sürgős az ügy nagyon...
- És intett az inasnak, hogy hagyja el a szobát .
Aztán odasúgta Mártának:
- Mert nagy baj van lelkem, nagy baj.
- Halljam.
- Az úrfi...
Márta ijedve kapta meg a csontvázzá aszott kart.
- Nem úgy, ahogy gondolni tetszik.
Él.
Ép és egészséges.
Szép is, nagyon szép...
- De mit ér az, ha...
Azt mondják, baj lesz a gátnál.
- Baj?
Hogy értsem?
- Hogy...
Az úrfi...
Már csak úgy hívom, ahogy gyerekkorában hívtam: az úrfi...
Valamiben töri a fejét.
- Persze, hogy töri.
Ilyenkor nem is nézheti csak úgy bambán azt a megbolondult Badallót.
- Igen ám, de...
Azt mondják...
- Elég!
Nem akarok hallani egy szót sem! - kiáltott Márta és az ajtóra mutatott.
- A maga szeme, hangja, mind-mind úgy csillan, úgy hangzik, hogy valamelyes szörnyű vádat sejtek a fiam ellen...
Hát azt nem... - s megragadta az erőtlen kezet, a kijárat felé lódította az öreg asszonyt.
Lidi sírva fakadt:
- Én csak jót akartam.
Isten a tanum, csak kérni jöttem, hogy az úrfi cáfolja meg, amit...
- Ki ne mondja!
Megtiltom.
Érti?
Megtiltom, hogy malomalatti pletykákkal lopja az időmet.
Meh...
Éppen akkor lépett be Johanna a keresett kulcsokkal.
Márta felizgatva , elfehéredve, remegő ajakkal, türelmetlen idegességgel nyujtotta a tenyerét érettök.
- Sietnem kell, hisz máris alkonyodik - szólt vissza a küszöbről és a kijárathoz indult.
Nagyon fel volt ingerülve, elsősorban az öreg Lidi ellen.
- Bár lehet, hogy meghibbant az esze - jártatta gondolatait, de még kettőt sem lépett, mikor az előszobában csaknem összeütközött a tiszteletes úrral.
- A kerti házban kell széjjelnéznem - mondta hangosan.
- Megbocsátja, nemde , tiszteletes uram, ha arra kérem, jöjjön velem és útközben...
De Léthay Ábrahám nagytiszteletű úr szomorúan nemet intett és azt felelte:
- Ami mondandóm lenne, jobb szeretném a szobában, négyszem között...
- Ahogy kívánja...
- Méltóságos asszonyom, tudja úgyebár, hogy mindig nagy tisztelet, hogy úgy mondjam, szeretet kötött a méltóságod becses személyéhez és családjához.
Márta titkon karperecórájára vetett egy pillantást.
- Tudom, nagytiszteletű uram, tudom.
Mivel szolgálhatok?
- Szomorú az én szívem...
- Kérem, mondja, mi hozta ide.
Nincs időm...
Még ma, az éjjeli vonattal el szeretnék utazni...
Ezer a dolgom addig, most is éppen indultam a játékszereket átnézni és a férjem browningját elhozni, mert félek , megrozsdásodik abban a kerti házban...
- Értem, méltóságos asszonyom, értem...
De nehéz az én helyzetem nagyon...
- Akkor miért...
- Mert a kötelességem, asszonyom! - s a hajlotthátú öreg ember kiegyenesedett.
Egyszerre egy fejjel magasabb lett, mint Márta.
- Meg kell, hogy mondjam, mert elejét kell, hogy vegyük egy szörnyű vádnak , amivel Zoltánt, egykori szeretett tanítványomat, illetik.
- Vád?
Micsoda vád?
Léthay egy szék támlájába kapaszkodott, hogy elbírja a terhét.
Még így is megingott, amint halkan, nagyon halkan mondta:
- Zoltán idegen munkásokat hozott magával...
Azokkal járkál egész nap a gátnál...
- Csak ennyi?
- Márta fellélegzett.
- De mondja kérem, mi ebben olyan borzasztó?
Olyan országra szóló...
- Hát éppen az.
Országra szóló - ha igaz, amit suttognak, hogy azok a munkások nem magyarok...
- Hát aztán?
Biztosan kiváló szakmunkások.
Lehet, hogyha még most nem is, de reggelre olyanokra lesz a fiamnak szüksége...
- Lehet.
Csakhogy azok a munkások csehek...
Mártát ez a szó a földhöz szegezte.
Most már leste, várta a tiszteletes szavait:
- Csehek!...
Micsoda könnyelműség Zoltántól!
Pedig tudhatta volna, hogy ez a falusi nép rögtön kész lesz a gyanúsítással...
- Ebben igazat adok önnek - hagyta rá Márta.
- Úgy hiszem, még ma beszélhetek vele, hiszen még nem is láttam, mióta a környékre érkezett.
Üzentem neki , hogy az éjjel utazom, ezért biztosra várom...
A nagytiszteletű úr kezet csókolt:
- Boldog leszek, méltóságos asszonyom, ha világosságot derít erre a szerencsétlen ügyre és remélem, hogy vasárnap a szószékről feddhetem meg nyájamat, amiért egy hitsorsosunkat alaptalan gyanúval illették.
Márta elgondolkozva nézett utána, aztán lassan elindult újra a kerti ház felé.
Pedig már nem is nagyon tudta, hogy miért akart oda menni, de azért mégis ment, mert arra gondolt, hogy az a ház közelebb esik az országúthoz , amerről Zoltánt várta.
Aztán meg, ott senki sem hallhatja a beszédüket.
Kinyitotta az ajtót, felcsavarta a villanyt.
Mennyi derűs órának emléke fogadta!
Ott az a labda a karosszék alatt, a kis Márti kezéből gurult el s mivel a búcsúhaboskávét éppen behozták, elfeledte előkeresni.
A ping-pongasztalnál még ma is látszik, hogy milyen erős csatát vívott Mária és Péter.
- A kis háló, úgy emlékszem, egy helyen el is szakadt...
Igen...
Itt...
Mert Mária gyakran túl erélyes a mozdulataiban...
Régen azt hittem, akaratában is...
Úgy indult... de ma már, egyetlen vágya, hogy férjének tessék ...
Kedves, jó, okos kis leányom!
Milyen jó lesz holnap, mert fogadok reá, hogy Budapesten vár reám...
Holnap...
De jó lesz holnap...
De ma?
Miket is beszélt össze a tiszteletes is ?...
Lidi is ?...
Ejh...
Fecsegések...
Közben fiókokat nyitott, zárt.
Most a céllövészethez vezető ajtót nyitotta fel, annak a túloldalán egy polc állott, amely az átlépést lehetetlenné tette.
Ezen Flaubertek, elhasznált és érintetlen töltények nagy összevisszaságban.
Túlnan az erősen átlyuggatott céltábla.
Márta büszkeséggel emlékezett arra, hogy Ádám ellen fogadva, háromszor egymásután találta el a legyet - a kis bulldogrevolverrel.
Hol is van ?...
Egy csomó divatlap alól szedte elő.
Igaz!
Mária dobta azokat ide, amikor Ádám azzal nyitott reájuk, hogy a halászok éppen most érkeztek meg egy félmázsás harcsával.
Erre...
Uccu!
Mária, Péter, a kis Ádám, a kis Márti egymás kezét fogva, ujjongva, nevetve rohantak, megnézni a csodát...
A halászok... a Badalló...
Zoltán...
Ismét ott volt, amitől egy félóra óta menekült.
A Lidi hangjánál, a tiszteletes úr gyötrődő arckifejezésénél, a saját irtózatos félelménél.
Mert hiszen, ami eddig csak tudatalatti rossz sejtések alakjában terjengett, mint a köd egész valójában, az lassan-lassan addig gomolygott, rendeződött, amíg alakot kapott.
Zsongó, kalapáló , dübörgő, jajgató kérdés vergődött Mártában.
Mi az igaz ?...
De hiszen már az a tény, hogy kérdi, bizonysága annak, hogy ő is gyanúsít...
Ő?
A saját fiát ?...
Keze a kis revolver markolatán játszott...
- Három csöve töltött - jegyezte meg magában.
Ez megnyugtatta.
Mert hogyha ...
De már hogy is lenne igaz?!
Teljesen lehetetlen, hogy igaz legyen.
De ha mégis igaz, jó tudni, hogy végezhet a saját életével...
Ádám?!...
Ha itt volna...
Ejh, jobb így.
Szabadabb a fejem, biztosabb a kezem...
Ha ...
Agyrém!
Agyrém!
Agyrém!
Az én fiam nem áruló!
Árulás tőlem, hogy egy percig is befogadtam a lehetőségnek még csak az árnyékát is.
Undorodva tette le a fegyvert és sietve ment át a szoba másik oldalára.
Fele útján állt meg a kulcsokat emelő keze:
- Léptek.
Biccenő, egyenetlen koppanós lépés...
- Zoltán!... - repült elébe, a karjába.
- Nem gondoltam, hogy itt vagy - mondta az kedvetlenül, míg anyja kezét csókra emelte.
- Csak egy percre jöttem - mentegetőzött, mikor Márta székkel kínálta.
Tulajdonképpen nem is helyes, hogy eljöttem.
Bolond éjszakánk lesz ott künn a töltésen, attól félek...
- Mit gondolsz?
Baj lesz ?...
Mert, ha igen, nem indulok.
Zoltánt mintha megdöbbentette volna ez a kijelentés:
- Szó sincs róla - hadarta.
- Itt Hódréten semmi esetre sem lesz baj...
Csak eredj, kérlek...
- Izgatottságod rád cáfol, fiam.
Hogy értsem?
Zoltán válla türelmetlenül rándult... aztán klip-klooop, klip-klooop , elkezdte a szoba hosszát innen oda, onnan vissza mérni.
Márta elébe állt.
- Ülj le, kérlek.
Igy lehetetlen beszélni, pedig...
Pedig, kérdeznem kell valamit.
A fiatalember gyanakodva nézett anyjára.
- Kérdezni ?...
- Igen...
Nézd, gyermekem, ma több oldalról hallottam, hogy azon tanakodnak : miért hoztál magaddal idegen munkásokat, amikor mind a három falunak apraja-nagyja örömest áll munkába, ha kell...
- Csakhogy nekem nem kell...
Egy szál sem közülük.
Egy szál sem!...
- Miért e felfortyanás?
Bántottak?
Haragszol reájuk?
- Nem.
De ne szaglásszanak körülöttem.
- Nincs titkod...
- S ha volna...
Márta, két karját lefogva, újra megállította:
- Neked?
Titkod?
Mi lehetne?
- Semmi.
Mikor indul a vonatod?
- Éjfélkor.
Most még nyolc óra sincs.
Ha jelenlétedre künn szükség van , inkább veled megyek.
Zoltán felkapta a fejét.
- Mi jut eszedbe?
Hiszen én egészen messze megyek innen, valamerre Mikefalva határában.
- Ott gyengül a töltés?
- Hogy tudod? - ijedt fel Zoltán s most ő kapott anyja két vállához.
- Zoltán?!...
Fiam ?...
Mi tesz ilyen idegessé?
Rád sem ismerek!...
- Te teszel idegessé - felelt durván.
- Igen, te.
A megőrülésig.
Nem tudom , mi ütött beléd, de valóságos vizsgálóbíró szemekkel kíséred minden lépésem , minden mozdulatom.
Mit akarsz?
Mit kívánsz?
Egy szivart vett elő.
Türelmetlen sietéssel harapta le a végét, aztán parasztos, pöfögő szipákolással gyujtott rá.
Mindezt, hogy időt nyerjen , még inkább, hogy anyját bosszantsa.
Pedig nem is ezt akarta, hanem, hogy elterelje a beszédet.
És Márta, akiben az izgalom, a rémület, a már-már biztos tudattá változó kétely egyszerre hirtelen haragban robbant ki, fia elé állva, szemtől szembe nézett vele.
- Azt mondják, hogy nem bíznak benned, hogy félnek tőled és a cseh munkásaidtól.
Tudod?
- Nem bánom.
- Esetleg megtámadnak...
- Tessék.
Márta haragján egy percre felülkerekedett szeretetének nagy aggódása.
- Beszélj velük, fiam.
Magyarázd meg, hogy...
- Én ?...
Eszemben sincs...
Mitől félnek?
Mivel gyanusítanak?
- Úgy képzelem, azzal...
Ezt nem mondta nekem senki...
Mégis úgy képzelem azzal, hogy átvágod a gátat.
- S ha tenném ?...
- Zoltán?!...
Még tréfából se...
- Ugyan?!
Ha a víz erre tör, megázik Mikefalva és Zimokháza.
Nagy eset !...
Két falu...
- Három.
Mert Hódrét is...
- Az nem.
Márta fennakadó lélegzettel, ijedten meredt fiára.
- Hogyan tudod ilyen biztosan?
Durva vállvonás és kellemetlen, dicsekvésnek beillő felnevetés volt a válasz.
Márta minden szónál jobban megértette fia gondolatmenetét, de még mindig volt egy szál, ami fékezte felindulását.
Ez a kérdés, hogy miért tenné?
Ebben már benne van a megnyugtató válasz is, mert igazán: miért tenné?
Nem lehet reá oka, anélkül meg...
Zoltán órájára nézett.
- Már mégy?
- És Márta hangja csaknem sikoltásnak hallatszott.
Az ajtóhoz ment, mintha el akarná állni az utat.
- Maradj még!...
Nézd, milyen sötét van.
Lámpás nélkül nem is mehetsz...
Gyere fel hozzám, a Johanna szobájában ég a villany, arra könnyű lesz utunkat megtalálni, de arra, a gát felé...
- De, édesem - nevetgélt Zoltán -, minek izgulsz?
Hisz semmi szándékom útnak indulni.
Még legalább egy fél óráig nincs.
Megnyugtató szavak voltak ezek és mégis, hallatukra miért ötlött az anya eszébe egy rettentő szó: Alibi...
- Megmérgezték a gondolkodásomat.
Lidi és a tiszteletes.
Meg... - vergődött titkon.
Zoltán, aki döccenő lépésekkel járt fel s alá a szobában, hirtelen megállt.
- Tulajdonképpen én is búcsúzni jöttem, mert elutazom.
Márta messziről hallotta a saját hangját, amint csodálkozva kérdezi:
- Igazán?
Sok időre?
Hová?
- Lehet, évekre.
Amerikába.
- Hogy jött ez a gondolatod?
- Tanulmányozni akarom a Niagarát, illetve az ottani vízműveket.
- Itt hagyod a biztos hivatalodat?
- Itt.
- De honnan van reá pénzed?
A fiatal mérnök anyja rémlátó szemébe nevetett, amint válaszát megadta:
- Pénzem?
Még nincs, de lesz!
Mártának úgy tetszett, mintha a gát felé hallgatóznék, amikor ezt mondta.
Egy pillanat alatt mellette termett és mellényét megragadva, felindulástól félőrülten, rázni kezdte.
- Lesz ?...
Ki adja ?...
Követelem...
Tudni akarom!...
Követelem!...
Ki adja ?
És miért ?...
Zoltán egy erélyes mozdulattal elhárította a támadást.
- Mamszikám - nevetgélt csúfolkodva -, úgy látszik, te még nem feledted el a honleányi «griff » -et.
Mi ?...
Megnyugtatlak, én ma nem fogom elkövetni azt , amit hiszesz.
Igen, igen.
Hiszesz!
Sőt!
Mert bár a gátat igenis átvágom ...
Hagyj kibeszélni, kérlek!...
Átvágom, aminek következtében néhány falu lábvizet fog kapni.
Egyéb baja mi lehet?
Megromlik a termése?
Hányszor megromlott esőtől, szárazságtól eddig is.
Bedőlt egypár vályogpalota?
Csupa haszon!
Jobbak fognak a helyükre épülni.
Nahát.
Az a buta cseh azonban fizet...
Fizet...
Mert elhitte, hogy fél Magyarország elázik a Hódréthy Zoltán ügyeskedése folytán...
Márta, mintha meg lett volna babonázva, mozdulatlanul, szótlan irtózattal állt és bámult a fiára, de csak, amíg annak hangját hallotta.
Mikor azonban elhallgatott, s csak a biccenő lépések hallatszottak, az ajtó felé igyekezve, egyszerre gúzsba kötött egész valóját egy kiáltás rázta fel , elevenítette meg, késztette cselekvésre.
Egy kiáltás, amelyet kirobbanó indulata dobott felszínre, s amely most belezúgott a hangtalan éjszakába:
- Áruló!...
Zoltánt megdöbbentette anyjának fékevesztett hangja, de mivel nem akarta ezt elárulni, hetykén szólt vissza a küszöbről:
- Nem.
Csak jó üzletember...
Márta elállta az útját.
Krétafehér arcából a két szeme lángolt, lobogott, de a szája remegett és kért:
- Zoltán...
Könyörgök...
Imádkozva könyörgök hozzád, fiam, menj, siess, tedd lehetetlenné azt a szörnyűséget...
- Nem tehetem.
- Ha pénz kell, itt van Hódrét.
Vedd át.
Vedd el...
- Kolduskenyér...
- Lesz...
Amennyit akarsz...
Lesz...
- A törvényesített szeretőd csak tartsa meg, amije van.
Hagyj menni!...
- Nem.
Márta agya talán be se fogadta a szörnyű sértést, annyira nem gondolt sajátmagára.
Zoltán gyors pillantást vetett órájára, s kiragadva magát a tartóztatni akaró karokból, kilépett a szabadba.
Itt azonban megállt, hogy tájékozódjék, mert a világosból jőve, semmit sem látott.
Összeborzongva szólt vissza:
- Most már, ha akarnám, sem tehetném.
- Rohanj!
- Késő!
- Hazudsz!...
- Hát hazudok.
Isten veled...
Lépése máris nyikorgatta az út kavicsát.
Márta keze tapogatódzva nyúlt a browning után.
Klip-klooop, klip-klooop! - hallatszott már a kapunál.
Márta a hang után rohant s az éjszakába kiáltott:
- Áruló!
Áruló!
Áruló!
Egy nem nagyon hangos csattanás, egy felhördülés valahol messzebb, a kapun túl, erre feleletül még két csattanás, gyors egymásutánban.
Márta ott feküdt, sebére tapasztott kézzel, nem messze a kerti ház küszöbétől.
Nem nagyon szenvedett.
Inkább valami különös álomszerű nyugalom váltotta fel az iménti felindulását.
Nem is nagyon emlékezett már rá , ehelyett képek, foszlányokra szakadó, terjengő, szétmálló, majd ismét összetömörülő, éles körvonalú emlékek és újra képek...
Hajón.
Lobogó hajjal , lobogó fátyollal áll és nézi a naplementétől felgyujtott Dunát...
Egy hang , a Bárdffy Sándoré...
Nike!...
Aztán soká semmi.
Majd megint sirályok.
Sok , sok sirály...
Tenger...
Portafino...
Castell Parragi...
Tantalus vára...
Ki mondja ezt ?...
Ádám...
Te jóság!...
Te áldás!
Egyszerre, messziről örvénylő árnak irtózatos zúgása hatol csendes éjszakába .
Márta felülni próbál, de ez fáj, nagyon fáj.
Visszahanyatlik.
Igy - egészen közel a földhöz - tán még jobban hallom.
Milyen különös!
Most egyszerre, egy nagy fa alatt vagyok.
Az imént még nem volt itt...
Most itt van.
Honnan jöhetett ?...
Minő kérdés!
Zekeréről...
Rég ültem alatta.
Pál ?!
Hallja?
A kis Mária kiált.
Segítségért kiált.
Miért?
Ah, igen...
A fürdőszoba és benne a vízcsapok.
Mind-mind nyitva lehet, hogy ilyen erősen hallszik...
Hogy nő a lármája!
Betölti a világot...
És ebben a nagy áradatban a csöpp kis Zoli.
De ő nem fél!
Nézzék, milyen boldogan tapicskol, táncol, tapsikol s milyen diadalmasan kiabálja: Zolinak zúg!
Zolinak zúg!...
Drága, egyetlen kisfiam!
Hát igazán Zolinak zúg?
Mi?
Márta hangtalan nevetéssel tárja két karját, de felejti, hogy miért tette , annyira figyel:
Különös...
Egészen tisztán emlékszem, hogy minden csapot elzártunk.
Hogy van az mégis...
Ha?!...
Most még jobban bömböl...
A víz...
A víz...
Ott künn, az éjszakában ?...
Örülsz neki, aranyhajú, kis hősöm?
Úgy -e, örülsz?
De... mintha halkulna ... távolodnék.
Messzire...
Messzire...
Milyen csend!...
Milyen némaság...
Semmi.
A kert felől léptek hallatszanak.
Klip-klooop.
Klip-klooop...
Valaki belebotlik egy holttestbe...
Valaki, akinek a karja vérzik...
Valaki, aki két napon belül meg fog gyógyulni és akkor vándorútra indul.
S mert a világháború lényege önzés, irígység, gyűlölet, kapzsiság, mind éppen ő benne testesültek meg, eljövendő évek hosszú során át fogja folytatni a rombolásnak munkáját.
Hazája ellen, embertársai ellen.
Lehet, sajátmaga ellen is.
De Hódréthy Márta mindezért nem fog már szenvedni.
Őt az ő Mária-énje egy kedves emléknek halk altatódalával ringatta az örök pihenésbe.
Altatódala egy szép kis szőke fiúról mesélt, aki anyai szívéhez sohasem volt közelebb , mint mikor tapsikolva, dicsekedve újságolta, magyarázta sorra mindenkinek : Zolinak zúg!...
Zolinak zúg!...
VÉGE.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE