Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A pavlinoi csoda
Keletkezés ideje
1901
Fejezet
10
Bekezdés
1392
Mondat
2936
Szó
32563
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
NEGYEDIK FEJEZET.
I.
Az elfogott kádit a Portával kötött egyezmény értelmében a török hatóságoknak kellett volna kiszolgáltatni, de ezt az 1879. évi március 12-én aláirt egyezményt már 1883-ban sem vették tulságos komolyan.
A magas Porta az előforduló esetek tulnyomó részénél felette engedékeny szerződő félnek mutatkozott; arról, hogy egy jelentéktelen községi biró ügyeinek hovatartozandósága miatt nyilt ujjat huzzon a másik szerződő féllel - szó sem lehetett.
Ebul Laklah menthetetlenül a Bajazid-erőd börtöneibe került s bizony senki sem akadt a fényes Porta oszlopai között, aki e flagráns szerződésszegés miatt szót emelt volna.
A szuronynyal pacifikáló katonai, nemkülönben a zsandárral, finánccal és horribilis tömegü stemplis papirossal pacifikáló osztrák polgári hatóságok minden egyes esetben az " általános rend és közbiztonság" érdekeire hivatkoztak, - a mesébe való türelemmel ékeskedő mohamedán hatóságok viszont menyei flegmával fogadták ezt a csinos kibuvó-ajtót, amelyen ama derék egyezményt bármely pillanatban ki lehetett lökni.
Mert lám, mi egyébért vannak ők is, ha nem a rendért és a közbiztonságért?
A főbenjáró bün gyanuja miatt börtönbe vetett kádi dolgában megoszlottak a vélemények.
A tiszti kaszinóban másnap élénken tárgyalták az esetet, de - az alezredes önhatalmu biráskodásával szemben - nyiltan csak az öreg Joannovics ezredorvos mondotta ki, hogy kár ennyire felfujni egy régi dolgot.
A büntény körülbelől tizenöt esztendővel ezelőtt történt.
Ha a gyanuba vett Ebul Laklah csakugyan el is követte - mi közük hozzá nekik?
Az elfogott kádi házának romjait még másnap sem lehetett megközeliteni.
Benn még égtek az összeomlott épületrészek, bár füst már alig itt-ott szivárgott ki az összevissza dőlt falak réseiből.
A másik tüzeset, lenn a Csehotina mellett , jelentéktelen volt.
Joan Stanko portája végén a szalmával fedett kukorica-kas gyult ki és le is égett, - nagyobb veszedelmet a szélcsendes időben azonban nem okozott.
A károsult bosnyák persze olyan siralmas panaszkodásban tört ki, mintha egész vagyona elpusztult volna.
Ki is jelentette mindjárt, hogy az idén képtelen adót fizetni a nagy kára okán, mely felrug tizenkét kemény forintokra - a kasba égett tojós tyuk értékén kivül, ami egymagában is kitészen vagy hatvan krajcárt .
Máskülönben pedig legközelebb kilódul a pavlinoi erdőbe és elfogja a gyujtogató némbert.
- Nyelved megelőzi eszedet, Stanko - szólt rá dorgáló hangon szomszédja, az ősz Ali Ben Kadin .
- Miért, atyám? - kérdezte gyorsan lecsendesedve a bosnyák.
- Azért fiam, - felelt halkan a török, s óvatosan körülnézett, hogy nem -e settenkedik ismét valamelyik finánc a portája körül, - mert kukorica-kasodat nem az a tébolyodott, hanem egy aláhulló zsarátnokcsomó gyujtotta meg.
Én láttam .
Oltani is akartuk, de mig vizért futottunk, lángot fogott a szalma is, a fonadék is .
- Tehát mégis csak ő az oka - vélte elégedetlenül Stanko.
- Igaz, hogy ő az oka - de ki harcol bolondok ellen?
Allah boszuja zudul fejedre , ha értelmüktől megfosztott teremtményeire kezet emelsz.
A kádiról pedig azt mondom én te néked, fiam, hogy nem kár érte...
A bosnyák helyeslőleg bólintott.
- Tudom, hogy nem kár.
A kék emberek elcsukták.
- Jól tették.
- Meg fogják büntetni.
- Megérdemli.
- Azt hiszed, atyám ...? - kérdezte Stanko, inkább a szemeivel.
Ali Ben Kadin csendesen intett.
- Ebul Laklah megérdemli, hogy megfojtsák... - morogta határozottan.
Stanko nem kérdezősködött tovább.
Ali Ben Kadin tiz év előtt még jómódu ember volt; egyszerre azonban elszegényedett és ide a Csehotina melletti összetoldozott viskóba került.
Most már tudta, hogy őt a kádi, a vilajet "Camondo " -ja forgatta ki a vagyonából.
Nemkülönben a kádi volt az, ki a pavlinoi vadonban csatangoló féleszü némber atyját, a görög kereskedőt, eltette láb alól és pénzének segedelmével egész sereg embert juttatott később koldusbotra.
Tehát: megérdemli , hogy megfojtsák...
Ennek folytán nem fog kilódulni az erdőbe azon gyujtogató leányzó után, hanem e helyett meg fogja kérni bőkezü és tiszteletreméltó vevőit, a fekete oszlopot és a szőke idegent, hogy ne sokat teketóriázzanak az agg saskeselyüvel, hanem adják az ő kezére: megfojtja ingyen.
Az ilyen tisztátalan ragadozóért becsületes ember egy fillért sem fogad el.
- Tégy tanuságot atyám, e büzös madár ellen.
- Mit érek vele, Joan? - kérdezte vállat vonva a török - elfecsérelem időmet - egykori házamat, földjeimet, marháimat pedig nem kapom vissza.
Stanko elértette, hogy ennyiért - semmiért - nem érdemes tanuságot tenni s ez okon nem is bolygatta tovább a dolgot.
Voltaképpen nincs is itt szükség a beavatkozásra.
A kék emberek még a holt igazságot is ki tudják ásni sirjából: el fognak tehát bánni ezzel a becstelen ragadozó madárral is.
*
A következő vasárnap reggelén Pallwitz hadnagynak fegyvervizsgálatot kellett volna tartania a századnál, de nem jelent meg a kaszárnyában.
Radák kapitány lakására küldte a napost, de az azzal a hirrel tért vissza, hogy a hadnagy ur - a "kutyamosó" bemondása szerint - már hajnali fél négy óra után eltávozott hazulról és azóta nem jött vissza.
Lehet, hogy valahová kisétált, mert megelőző este fejfájásról panaszkodott.
A kapitánynak sehogy sem tetszett ez a hir.
Nem az elmulasztott szolgálat miatt... óh, mi kellemes lágyan doromboló macskákká szelidülnek itt az isten háta mögött méltóságos oroszlánjai a fenséges Reglement valamennyi szentséges §§-ainak! - hanem főleg azért, mert a szolgálatban mindenkor a legpedánsabbnak mutatkozó fiatal ember a pontos időre nem jelent meg a kaszárnyában.
- Valami baja történt... - dörmögte elgondolkozva a katonatiszt.
Ebben a véleményben volt a század két főhadnagya is, kikkel közölte aggodalmát , megjegyezvén ezuttal azt is, hogy szivesen venné, ha az urak diszkréten, minden feltünést kerülve, segitségére lennének az eltűnt bajtárs feltalálásában.
A tisztek azonnal készek voltak rá, hogy kinyomozzák a dolgot.
- Biztosra veszem, - mondotta a kapitány - hogy nem jöhet, különben minden bizonynyal jelentkezett volna.
Nézzetek, kérlek, körül a fürdőkben, a hasisszivók tanyáján és néhány más efféle helyen: hátha ott lesz valahol.
De titokban , gyerekek, - ez házi ügy.
A többieknek nem kell mindent tudni.
Azután ne rösteljetek kisétálni utánam a pavlinoi utra.
Ott leszek a szent ulema sirjánál, a forrás mellett.
Adieu!
A tisztek eltávoztak.
Egyik sem kérdezett semmit.
Amint a kapitány kiejtette a száján, hogy a pavlinoi uton fogja őket várni, azonnal tisztában voltak vele, hogy mire céloz, s körülbelül biztosra is vették, hogy az egyelőre csak elburkoltan kifejezett gyanunak, fájdalom, nagyon is komoly alapja van.
A hónapok előtt lefolyt első izgalmas epizódnak - ime a folytatása!
Mily kár, hogy ez a máskülönben szeretetreméltó lovagias, kedves, szerény és dusgazdag fiatal kamerád, akinek szive és erszénye egyképpen nyitva áll mindnyájuknak - ily szomoru betegségben szenved.
- Hja, erkölcsi tévelygés ellen nincs orvosság.
- Tudtam előre, hogy igy lesz.
- Persze!
Az ilyen gyönge gyereket hatalmasan izgatja az ilyesmi.
A kapitány előbb lakására ment és átöltözött.
Levetette a nyári vékonysága mellett is türhetetlenül forró egyenruhát, s néhány perc mulva szellős vitorlavászon habitusba bujtatta herkulesi tagjait - azt a szint adva expediciójának, mintha ezuttal is a halászat nemes gyönyöreire akarná szentelni az időt.
Kilenc óra után elindult hazulról, s egyenesen a Csehotinán átvezető hidnak tartott.
A mecset mögött kezdődő szük sikátoron keresztülhaladva, ugy találta , hogy a hőség körülbelül e mai szent vasárnapi napon érte el tetőpontját.
Érezte , hogy szellős ruhája dacára testének minden részén kiüt a meleg nedvesség, s széles, könnyü szalmakalapja semmiben sem akadályozza meg a homlokára gyülemlő verejték bőséges szivárgását.
A mecset előtti téren és a sikátorban, amelyen végigsétált, egyetlenegy emberi lény sem mutatkozott.
Még a gazdátlan kutyák is eltüntek a küszöbök elől.
A számukra kitett fatálak javarészéből ki volt száradva a viz.
A folyam közelében levő szegényes porták egyikéből Joan Stanko köszöntött az elhaladó tisztre.
A bosnyák viskója előtt kuporgott a földön, s hal-ebédhez szükséges vörös hagymák felvagdalásával volt elfoglalva.
A három kis süllő ott fickándozott előtte egy dézsa vizben.
- Hová indulsz, uram?
Radák kapitány már megszokta, hogy az ilyen és hasonló megszólitásokat udvariasság-számba vegye.
Ez olajbarna izmos fickók részéről a legnagyobb tisztelet jele, ha az idegen hovajárása-kelése iránt érdeklődést mutatnak, s ennek kérdés formájában is kifejezést iparkodnak adni.
- Az erdőbe, fiu - felelte barátságosan.
- Muszáj te néked az erdőbe menni?
- No... nem éppen.
- Akkor ne menj - mondotta jóindulattal az ember, s kinyujtott jobbjával felmutatott az égre.
- Te csak a meleget érzed, de én tudom, hogy egy vagy legkésőbb két óra mulva itt az ég haragja.
A levegő szagán orrom megérzi a vihart , a nap homályos sárga szinén hamar meglátja az időnek fordulását, mely a legsebesebb sólyomnál is gyorsabban közeledik onnan nyugat felől, amerre a tengerhez és Skutariba vezet az ut.
A kapitány szintén fölnézett az égre.
Valószinünek találta ugyan, hogy a roppant hőség után hirtelen támadó nyári zivatar fogja fölfrissiteni a félig-meddig már elszáradt növényzetet - a két órai terminusra azonban nem sokat adott .
Tapasztalásból tudta, hogy a paraszt ember - légyen ő paraszt a világ bármely pontján - a távolsággal és az idővel egyáltalán nincs tisztában.
Ha tehát ez az emberséges bosnyák két órát mond, ez alatt körülbelül jól kimért négy vagy öt óra értendő, s ez bőven elég az expedicióra.
- Derék dolog, fiu, hogy figyelmeztetsz - felelte, bucsut intve - de a viharral még ráérünk.
- Maradj, uram, mert megbánod.
A kapitány válasz nélkül haladt tovább a hid felé.
Midőn már majdnem keresztülsétált rajta, háta mögött egy pár sebesen talpaló bocskor csoszogása hangzott a hid deszkáin.
Stanko futott utána nagy igyekezettel, kucsmával a fején , derékövvel s egy hosszunyelü baltával, utra készen.
- Szólhatok, uram? - kérdezte a katonatiszt közelébe érve.
- Nos?
Mi baj?
- Semmi, uram - felelte komoly alázattal a bosnyák, - de azt gondoltam, hogy ha valamiben tán szükséged lenne odakünn, amikor utólér a Megtartó haragja - hát én szolgálni foglak.
A kapitány megveregette az ember vállát.
- Jó fiu vagy, Stanko - de nincs rád szükségem.
- Tudom, hogy nincs, mert nagy és erős vagy, mint a szürke medve - válaszolta tiszteletteljesen a bosnyák s elismeréssel nézett a kapitány öles alakjára, amely minden másnál nagyobb respektust keltett benne, - de azért szolgálni foglak.
- Kisérni akarsz?
- Igen, uram.
Bár azt gondolom - folytatta ravasz mosolylyal - hogy szemeid kiváncsisága miatt kár bőrig ázni.
A kapitány tovább ment, s utközben odavetve szólt hátra:
- Mire kiváncsi az én szemem?
- Csak ugy gondoltam...
- Ki vele, fiam!
- Parancsolod, uram - legyen.
Azt gondolom, hogy azon ember, kit látni akarsz , szintén érzi a Megtartó haragját és elbujik valahová.
Hiába keresed tehát, nem fogod látni.
Alkalmatosabb időben könnyebben megláthatnád, bár nehéz ráakadni, ha keresik.
Mindig olyankor bukkan elő, ha nem keresik.
A kapitány titokban beismerte, hogy ennek a máskülönben teljesen tudatlan és mindenképpen barbár fickónak bámulatosan finom ösztöne van az igazság kiszimatolására.
Hát biz ezt önmaga előtt is röstelte egy kicsit, - de csakugyan kiváncsi volt arra a hires "csodá " -ra, amelyről annyit hallott.
Fiatal bajtársának megtalálása és esetleg megmentése - ha ugyan erről szó lehet - szintén cél gyanánt lebegett szemei előtt, de a mentori érzelmek közé akaratlanul is odafurakodott a kiváncsiság, mely érzékeit arra ingerelte, hogy ezzel a keleti specialitással, ha lehet, közvetlen közelről is megismerkedjék.
II.
Az erdőségekhez vezető pavlinoi ut a folyam tulsó oldalától kezdve fokozatosan emelkedik.
Árkokkal és vizmosásokkal keresztül-kasul szántott igazi "török ut" ez is, mint - a rómaiak idejéből fenmaradt hatalmas utvonalaknak még ma is használható részeit és az ujon kiépitett katonai utakat kivéve - a két provincia valamennyi közlekedési vonala.
Egy magas fordulónál, balra, néhány csenevész szálfa árnyékában busongott valami Batak Esze nevü szent ulema sirja.
A kapitány itt megállt és ráült a kőre.
Embertelen hőség lebegett a levegőben .
Joan Stanko szintén lekuporodott a szent sir mellé s megint csak a közeledő zivatarra célozgatott.
Nézzen le a fekete oszlop Plevljére, a melynek innen a magaslatról minden pontját jól lehet látni és azonnal észre fogja venni, hogy a határ és a házak fölött homályos szürkévé változott a reggeli órákban még vakitóan tiszta levegő s egyetlen madár sem szállong a magasságban.
A kapitány ráhagyta, hogy ugy van.
Zivatar lesz - délután.
- Két óra mulva, uram - makacskodott a bosnyák.
A kapitány válasz helyett a hid felé nézegetett, de az egész belátható tájékon csak egy-két taligás paraszt lézengett a völgyben.
Tisztjeinek, kiknek ide adott rendez - vous - t, sehol semmi nyoma.
Lehet talán, hogy már ráakadtak valahol e fiatal emberre s a roppant forróságban nem akaródzott kijönniök a szabadba.
Ha nem igy állna a dolog - mindenesetre kijöttek volna.
Az expedició főcélja tehát körülbelül tárgytalanná vált - a kapitány mindazonáltal egy pillanatig sem gondolt rá, hogy visszatérjen félutról s elhalaszsza az alkalmat jobb időre.
A halálos unalom és egyformaság e nyomoruságos fészkében minden aprócska dolgot fülön kell ragadni , ami egy kissé fölpaprikázza a lomhán keringő vért és elevenebb működésre ösztökéli a tespedő fantáziát.
Néhány percig még vár, azután - all right!...
Elővette tárcáját s a "minden dohányok urá " -ból cigarettát sodort.
Közben diskurálásba bocsátkozott a száraz füben kuporgó igazhivővel is.
- Ismered, Stanko fiam, az erdőt?
- Nem nagyon, uram.
A fát nem innen, hanem a granicai részről hozzuk.
Ez itt nagyon bajos járás.
- Valld meg, hogy attól a csavargó némbertől féltek.
Stanko vállait vonogatta.
- Azelőtt sem jártunk ki ide.
A háborodott pedig nem rég ideje, hogy itt bujdokol.
- Tudsz róla valamit?
- Amit tudtam, már elmondtam, uram, - többet mások sem tudnak.
Becsületes szomszédom az öreg Ali Ben Kadin - mikor tavalyiban nagy utat tett valami dologban, s megfordult Skutariban is - pénzt adott érte könyörületből egy hitetlen, gonosz asszonynak, akinek piszkos hajlékába véletlenül tért be.
El is hozta magával, de a leány tiz napig sem maradt Ali házában; eltünt hirtelen, mint a hajnali pára.
Ali Ben Kadin nem bánta, mert látta, hogy eszelős, akivel Allah rendelkezik szabadon, miképen ő neki tetszik.
- Ennyi az egész?
- Ennyi, - biccentett fejével az ember.
- Hogy viselte magát Alinál?
- Énekelt.
- Egyebet nem csinált?
- De igen.
Ha rászólt, meg akarta verni.
- Ugy?
- Ugy, uram.
Egyszer rám is botot fogott, de elfutottam idejében.
Tilos visszaütni a bolondot.
- Aztán mit énekelt?
- Idegen énekeket énekelt.
- És mindig olyan vad volt?
- Nem mindig.
Néha elbujt a tornác végibe, kezére támasztotta fejét és ott ült mozdulatlanul órákig is.
Ali nem merte megszólitani, mert ha ilyenkor megszólitották, dühösen talpra szökött és azzal fenyegetődzött, hogy felgyujtja a házat...
Szólhatok, uram?
- Beszélj, fiu!
- Azt akarom mondani, hogy Ebul Laklah kádi házát ő gyujtotta föl, de ezt jól cselekedte, mert Ebul Laklah átkozott ragadozó, akit meg kellene fojtani .
Küldjetek utánam, uram, ha nincs más, aki ezt ő rajta elvégezze - én elvégzem ingyen.
A kapitány akaratlanul is elmosolyodott.
Stanko ugyanazon az egyszerü, nyugodt hangon ajánlkozott a hóhér szerepére, mint amilyennel eladásra szánt dohányát kinálgatta.
S nincs benne kétség, a Kelet e hamisitatlan fia minden nagyobb emóció nélkül éppen oly pontosan megfojtotta volna a börtönbe vetett agg kádit, mint amily egykedvüséggel valamely csirkének szokta kitekerni a nyakát.
Pedig volt bizonyos gyöngédség ennek a mintegy harmincéves bosnyák parasztnak a szivében - ezt ezuttal is kimutatta, midőn a maga jószántából csatlakozott a katonatiszthez - de felfogása az erkölcsről, a szeretetről, a lelki nemességről oly roppant távolságban volt a nyugati felfogástól, mintha a Korán tanitásai és a Biblia között egyáltalában nem lennének érintkezési pontok, holott nagyon is vannak.
- Ebul Laklah megkapja, amit érdemel, - felelte Stankónak - beszélj inkább a leányról.
- Mindent elmondtam, uram.
- Mondd csak Joan, miféle nőnek tartjátok ezt a boldogtalant?
Stanko fejét rázta.
- Ezt bajos tudni...
Akinek Allah elveszi az eszét, azt nem szabad érinteni .
Becstelen, ki megteszi és zsákmánya leszen a förtelemnek...
De ha valamely idegen kezén volt, uram - arról elhiszek mindent, ami rossz, tisztátalan és gyalázatos .
Én és az öreg Ali Ben Kadin csak annyit tudunk, hogy gyermeke soha sem volt.
A kapitány fölemelkedett a tiszteletreméltó szent sirjáról és intett a bosnyáknak , hogy folytatni akarja utját.
Tisztjei nem mutatkoznak: kisétál tehát az erdőbe náluk nélkül.
Stanko engedelmesen felállt és követte a kapitányt.
Egy darabig hallgatva lépdeltek a forróságban.
A bosnyák gondolkozott, hogy mit kellene mondania, ami a fekete oszlopot érdekelhetné, de semmit sem talált, amiért érdemes lett volna kivenni szájából a kis cseréppipát, melyből a dohánykirály Ő Felségének finom kék füstje fodrosodott a levegőbe.
Az erdőség alatt elterülő törpe ciher végén hosszas fontolgatás után, végre ezt mondotta:
- Azt hiszem, uram, jobban fogsz járni, mint fiatal barátod, akinek haja szőke és bőre fehér.
Te nagy és fekete vagy.
Szemeid, orrod, szakállad hasonlitanak apjának szemeihez, orrához és szakállához.
Meglásd, hogy igazat mondok.
- Más szóval - felelte kedélyesen a kapitány - kikerülöm a verést.
Stanko komolyan biccentett.
- Nem fog bántani.
Hangod vastag zenéjében is van valami, ami a meggyilkolt görög csiszárra emlékeztet, bár - emlékszem - az elpusztult csiszáré még mélyebb volt.
- Hová van eltemetve?
- Nem tudjuk, uram.
Aki elpusztitotta - Ebul Laklah, a becstelen keselyü - valahová az erdőbe rejtette.
Könnyü munka.
Sok szakadás, sok mélység van ott .
Kivált a tó vidékén.
- Miféle tóról beszélsz?
- Ahol a magas bércek kezdődnek - magyarázta a bosnyák - a sziklák tövében van egy akkora tó, mint amily hosszu egy kőhajitás.
A "Holt szem tavá " -nak hivjuk.
Vize tiszta, mint az olvasztott üveg és se növény, se hal, se rák, sem semmiféle féreg vagy bogár nem él benne.
Holt viz a fenekéig.
Néhány öreg vörös fenyő él a partján - egyéb fa nincs a közelében, sem bokor, sem fü, csak homok.
Abból bőven van.
Fél tiz óra volt délelőtt, midőn az utról letérve, a törpe ciheren keresztül az erdőbe értek.
- Vezetlek, uram, - szólt Stanko és előre ment.
Többé egy szót sem szólt ugyan a szerinte biztosan elkövetkező zivatarról, de semmiképpen sem fért a fejébe, hogy miért akar ez a nemes idegen trenk erőnek-erejével tönkre ázni.
No, majd nem fog nevetni egy óra mulva...
Lám, még a reggeltől-estig hangosszavu tücsök sem cirpel.
Keresztes pók nem ül a hálója közepén, s a háló szálai petyhüdten lógnak.
A pára már áramlik a levegőben.
A vörhenyes mezei patkány ellenben hangos füttyel cikázik keresztül amott -e, az agyagos domb aljában.
Mindezek biztos jelek.
S hát még sem hiszi ez a derék idegen...
- Szólhatok uram?
- Beszélj Stanko - adta meg az engedélyt a kapitány.
- Először is ügyelj lábaidra, mert sok a kiálló gyökér.
Ha pedig ugy gondolod - folytatta, miközben megállt egy óriási cserfa fölrepedezett dereka mellett s fejszéje nyelével piszkálni kezdte a kérget - ha azt határoztad a te elmédben , hogy ezen sajnálni való asszonyszemélyt meg muszáj látnod - azért kár itt tévelyegni.
Forduljunk vissza és én igérem, hogy mire háromszor lemegy a nap; oda viszem neked, ahová parancsolod.
Ennek fejében elengeded a duhannál fennmaradt hét és fél ezüstpénz (forint) adósságomat és még adsz...
A kapitány mosolyogva kérdezte a fontolgató bosnyákot.
- Ki vele!
Mennyit kérsz?
- Még adsz öt ezüst pénzt, - jelentette ki végre s nagyobb hitelesség kedvéért felmutatta a jobb keze öt ujját, nehogy félreértés legyen.
- Kevésre taksálod a csodátokat.
- Ki mennyit ér...
- Az öreg Ali mit adott érte?
- Ali Ben Kadin azt hitte, potom pénzt ad, amikor ötven piasztert adott - de akkor még nem tudta, hogy féleszü birtokot vett.
Amikor megtudta, öt piaszterért is odaadta volna, de ingyen sem vettem volna el...
- Aztán hogy keritenéd kézre?
- Megfognám.
- Erőszakkal?
- Nem, - felelte tiltakozó mozdulattal az ember s megjelent ajkai szélén egy ravasz villanás, - erőszakkal nem szabad hozzá nyulni.
Ezt csak haragjában mondja az ember, de nem cselekszi, mert a bolond - Allah tulajdon birtoka, nem a mienk .
De megfognám azzal a képpel, amelyik szivartartó könyved belső oldalán arcodnak mása...
Stanko a katonatiszt szivartárcájára célzott, melynek belső lapján csakugyan ott volt a fotografiája.
- Csalás lappang ebben a dologban, fiu.
- Ki amit elhisz, az ő öröme, vagy az ő bánata - felelte vállait vonogatva az ember.
- Nem csalás ez, uram, mert nem esküdnék rá, hogy ugy van, csak mondanám...
Ez oly tizenhárompróbás, durva keleti ravaszkodás volt, hogy a kapitány hangosan nevetett, de nyomban kijelentette azt is, hogy ehhez a csaláshoz - szelidebben szólva; csalogatáshoz - nem adhatja beleegyezését.
Nem óhajt a "csoda" apja gyanánt szerepelni, még tréfából sem.
Ez nagyon csunya, nagyon kegyetlen tréfa lenne.
Egyébként pedig az sem lesz különösebb szerencsétlenség, ha annak a csavargó némbernek soha még a szinét sem látja.
Ezt jegyezze meg magának, Joan Stanko.
- Hát akkor miért akarsz mégis megázni, uram, mint egy patkány?... - fakadt ki méltatlankodva a bosnyák.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE