Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Toldi Miklós : Arany János műve nyomán
Keletkezés ideje
1911
Fejezet
5
Bekezdés
1126
Mondat
4044
Szó
41594
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
Harmadik könyv
Az anyai szív
Szárnyon jár a rossz hír, elszárnyalt Nagyfaluba , oda szárnyalt tán legelébb: világ bujdosója lett Toldi Miklós !
Haj, szegény nagyasszony !
Isten csudája, hogy meg nem szakadt a szíve.
Az ő fiát, az ő édes fiát mivel nem vádolják!
Anyai szív elhiheti -e ezt ?
Mondhatja esküszóval az egész világ : nem hiszi a nagyasszony.
Akit ő dajkált, nevelt , akit ő mindig csak szépre , jóra tanított s akinek eddig minden cselekedete Istennek tetsző vala : vetemedheték -e rablásra, sírfosztogatásra ?
Azt hiszi eleintén, rossz álom volt a hír, de jő mindennap, nő , növekedik, sokasodik: nincsen otthon nyugovása a szegény anyának .
- Fogj be, öreg Bence, megyek a királyhoz .
De aztán egyebet gondol.
Az özvegy királynéhoz megy elébb Visegrádra.
Ő is anya, meg fogja érteni anyai szívének nagy erős bánatát , szószólója lesz a királynál.
S felkészülődik a nagyasszony, elékeresgéli ami drágaság van, nagy summákat érő a vén házban , hogy ne menjen üres kézzel ...
Ihol az aranykoszorú, gyémánttal, rubinttal ékes : akkor viselte fején, mikor hitet mondott az urának.
Hát a karperec, ura jegyajándéka, nagy kincset érő ez is.
S itt egy színehagyott öv, de tele van rakva drágakövekkel: ezeket mind lefeszítgeti, összerakosgatja egy csomóba.
Ami csak drága ékesség volt a háznál, mind összeszedte.
El nem adta volna világnak minden kincséért, mostan odaadja a kedves fiáért !
És felültek az eleséggel jól megrakott szekérbe : elöl a két Bence , az öreg s az ifjú.
Emez a gyeplőt fogja, amaz egész úton tanítja, oktatja a fiát: így, fiam, így.
Így kell hajtani a lovat .
Né egy kő!
Kikerüld!
Né - ott egy göbbenő!
Ne zökkentsd belé a szekeret , szépen, módjával ereszkedj át rajta .
A hátsó ülésben pedig üle a nagyasszony mellett Anikó: így mentek Budára, Isten tudja, hány nap, hány éjszaka .
Ottan pedig azzal a hírrel fogadták, hogy nincs itthon a király .
Elment a rettentő nagy sereggel Olaszországba , mégpedig Nápoly ellen, ahol az ő kedves öccsét, Endrét, gyalázatos módon megfojtották.
Megfojtatá gonosz lelkű Johanna királynő, merthogy tulajdon férjét nem akarta maga mellett elismerni királynak.
Korona helyett hurkot adatott Endre királyfinak!
Az vala pedig a rend, hogyha a király nem volt Budán, helyette az anyja, az özvegy Erzsébet igazgatta az ország dolgát s ilyenkor Visegrádról Budára költözött.
Hiszen ez így éppen jól volt: a nagyasszonynak nem kellett Visegrádra menni, mostan mindjárt elémondhatta panaszát.
S hogy a királyné színe elé bocsáták, elé is mondá, amint következik :
- Felséges királyném, szavam meg ne bántsa, Toldi Lőrinc özvegye vagyok én.
Van egy fiam, Miklós az ő neve.
Ismeri őt egész ország, ismeri őt egész világ.
Két marékkal szerzé az országnak a hírt s dicsőséget, haj, de nekem száz marékkal a keserűséget !
- Jó, jó - szólalt meg a királyné hidegen -, ne dicsekedj vele, a sírfosztogatóval!
Ismerem személyét, ismerem a hírét, meggyalázta a lovagok rendjét.
Gyilkolt is, rabolt is.
De csak megkerítsék, szörnyű lesz a büntetése : én mondom ezt neked !
- Nem, nem, az nem igaz, megkövetem felséges királyném, az nem lehet igaz.
Ártatlant ért a vád, az érseknek átka.
Nem lehet sem gyilkos, sem rabló Toldi Lőrinc fia!
Az én fiam!
Akit én dajkáltam!
Akit én neveltem !
És leborult szegény nagyasszony a királyné lábához .
Zokogva könyörgött: legyen a királynál fia szószólója.
És kezdé kirakosgatni a drágaságokat ...
- Szedd föl, vigyed ajándékod! - kiáltott a királyné nagy indulatosan.
- Azt hiszed, nincs nekem aranyam , gyémántom?
Inkább mondass rajta misét fiad bűnös lelkéért.
Nem leszek a szószólója.
Hadd lakoljon a bűnös.
Lám , lakol az ártatlan is.
Az én ártatlan fiam is.
A tied tán drágább ?
Megfagyott a könny Toldiné arcán, meg a szó ajakán a rideg , lelketlen beszédre s szédülten támolygott ki a palotából, rároskadott Anikó vállára, aki remegve várta künn nagyanyját .
- Oh, jaj, mi történt?
Mit mondott édes nagyanyámasszony ?
- Nincs szíve - nyögte a nagyasszony .
Egyebet nem mondott .
De mire a szállásukra értek, erőt vett a nagyasszony lelke háborgásán s mondta hangos szóval :
- Ha nincs is kegyelem a királynénál, lesz a királynál.
Megyek utána, ha térdig kopik is a lábam.
Nem hagyom az én édes fiam igazát !
- A király után! - szörnyülködtek.
- Mit gondol!
A messzi idegenbe !
- Megyek, megyek - csökönyösködött az öregasszony.
- Mostan éppen nagy sereg búcsúsnép indul Rómába, ahhoz szegődik s majd az úton addig kérdezősködik, míg a királyt megtalálja .
- Nem, nem, nagyanyámasszony - mondotta Anikó -, azt nem engedem meg!
Ha valaki elmegy, az csak én lehetek.
Fiatal vagyok még, győzöm a gyaloglást.
Velem jő Bence is.
A fiatal Bence !
Ugye, Bence, eljössz ?
- Világ végére is !
- No lám, nagyanyámasszony!
Egyet se búsuljon .
Maradjon csak itthon.
Mi ketten Bencével elzarándokolunk .
Meglássa, hogy lesz sikere annak !
Körülfogták az öregasszonyt, addig beszéltek, addig könyörögtek , hogy megadta magát.
Elkísérte őket a búcsúsok tanyájára, ottan keserves búcsúzással elváltak egymástól: öregasszony, öreg Bence indultak hazafelé nagy búsan, Anikó s az ifjú Bence meg csak ezt várták , uccu! otthagyták a búcsúsok tanyáját, vettek lovat kettőt, vitézi ruhát is kettőt, fegyvert elegendőt (Volt rá költség bőven, ellátta az öregasszony ! ) , hamarosan felöltözködtek, lóra kaptak s sebes vágtatással elvágtattak Budáról .
Várhattak rájok a búcsúsok : mire azok nekicihelődtek, árkon-bokron, hegyenvölgyön túljártak ők !
Fráter Mikola
Hát csak hadd menjen a két vitéz (mármint Anikó meg Bence) Isten hírével, majd találkozunk még velük valahol Taliánországban, most mi addig maradjunk itthon, míg nem látjuk Piroskát: él -e még szegény?
Hát Toldi, a " gyilkos ", a "rabló" - vajon merre bujdosik ?
Hiszen felébredett halotti álmából Rozgonyi Piroska , de nem volt élet az, amire ő ébredett.
Rajta volt a halál jegye szép halovány arcán .
Szemének tündöklő fénye, ragyogása, hová lett ?
Ajkán mosoly, de minő mosoly!
A halálvágyó léleknek szomorú mosolya ez.
Na , szegény öreg Rozgonyi, de kevés ideig tartott a te örömed!
Piroskának csak egy a kívánsága: amíglen eljönne érette a halál angyala, vonuljon el csöndes kolostorba.
Ő már nem jegyese többé földi embernek, Isten jegyese kíván lenni, sűrű imádkozásban várja a jótevő halált .
S viszik Piroskát Szűz Margit királykisasszony szigetére, ottan van egy kolostor: bánatba merült szíveknek való ház az!
A királyné, a kegyes királyné nagy örömmel fogadja szándékát s hogy éppen elhunyt a kolostor fejedelemasszonya, Piroskát teszi helyébe fejedelemasszonynak.
És lejárt hozzá nap nap után a szép Örzse, a bánatos királykisasszony - nincs más, akinek elpanaszolja szíve nagy bánatját.
Mondja , mondogatja: fátyolt veszen ő is .
Oktalan vágyódással minek epessze tovább magát .
Őt a király, Lajos király meg sem látja.
Ha hazajön Olaszországból, meglesz az esküvője.
Tudja, bizonyosan meglesz.
S ő azt lássa, végigszenvedje ?
De Piroska, a megtört szívű Piroska nem fogy ki a vigasztalásból , az áltatásból.
Hogy tud mást vigasztalni, hogy tud mást éltetni: meglásd, így lesz, úgy lesz!
Hozzád fordul a szíve.
Ne temesd el magad, amíg van reménység , ha olyan vékony is !
Így altatja, csitítgatja Piroska a szép Örzsét, míg ő maga mélyen eltemeti a maga bánatát, s bár éjjel-nappal látogatja Toldi képe, nevét ki nem ejti, csak gondolatban szövi nevét imádságba : Uram, őrizd, védjed a bujdosót .
Nem, nem lehet bűnös, akit ő szeretett.
Akit most is szeret ...
Hervadó virág a kolostorban, vadként üldözött bujdosó Bakony erdejében: ím, de szörnyű véget mért a végzet két igaz szívre!
Az egyik várja a halált, könyörög érette, a másik élni akar , hosszú életért imádkozik, hogy levezekelhesse bűnét.
Mert nagyobb volt az ő bűne gyilkosságnál, rablásnál, s ezt a bűnt egyedül csak Isten kérheti számon tőle.
Egyedül Istennek tartozik számadással.
Egyedül csak tőle remélhet bűnbocsánatot.
Annak lelkét ölte meg , akit szeretett s aki szerette őt is igaz szívvel !
Jaj, de nagy bűn ez!
Lehet -e ennél nagyobb? - jajgatott a lelke Toldi Miklósnak.
És őt üldözik gyilkosságért, sírfosztogatásért s ha megtalálják, gyalázatos halállal kell meghalnia!
Emberek ülnek törvényt felette, holott az ő bűne felett csak Isten ülhet törvényt !
Ez a gondolat kegyetlenül üldözte Toldi Miklóst s nagyot könnyebbedett a szíve, mikor a Bakony erdőben , magas hegynek ormán egy monostort pillantott meg .
- Beállok barátnak! - mondotta magában Toldi.
Ott bátorságban lehet, ott majd csak elfogy lassanként élete gyertyája böjtölésben , imádkozásban, testi sanyargatásban.
Elmond mindent: leveszi szívéről a bűnnek súlyos terhét .
Úgy tett, ahogy gondolta: bezörgetett a monostor kapuján, a gárgyán vezette a monostor fejéhez s elmondá hímezés-hámozás nélkül, hogy az ő lelkét nagy bűn terheli, de ő azt erősen szánjabánja; ha befogadják barátnak , szent életet él, éjjel-nappal imádkozik, vezekel , sanyargatja magát .
- Úgy legyen! - mondta a monostor feje.
- Maradj csak itt.
Ki vagy, mi vagy? - nem kérdem.
Adok én nevet neked .
Éppen most halt meg egy szolgánk: fráter Mikola volt a neve.
Te legyél ezután fráter Mikola .
Mindegy volt Toldinak, csak itt maradhasson.
Ledobta vitézi ruháját, szőrcsuhát öltött magára s megkezdette nyomban a szolgálatot: sepert , vizet, fát hordott a konyhára.
A másik fráter Mikola egyszerre csak egy kondér vizet hozott a hegy tövéből, ez a fráter Mikola kettővel.
Csudálták is az erejét a barátok, nagyokat hunyorítottak , összenevettek, de Toldi eleinte nem törődött ezzel.
Hadd nevessenek.
Hanem egyszer csak kisült, hogy min nevetnek a barátok.
Azon nevetnek, hogy Mikola, az ő elődje , szamár volt, a barátok vízhordó szamara .
Hej, mikor ezt megtudta!
Talpából a fejébe szökött a vér, szörnyű kedve támadt, hogy leüsse a gárgyánt, le mind a barátot és összevissza rombolja a monostort.
De nem, nem.
Türtőztette magát , csendesítette haragját , világhíres, vitéz Toldi Miklós lassanként beletörődött alacsony sorsába : hordotta tovább a vizet, a fát, sepergetett , szolgálta a barátokat nappal , imádkozott éjjel; böjtölt sokat, sanyargatta magát ereje fogytáig.
Kezdett a kondér megnehezedni .
Hanem egyszer mi történt?
Az történt, hogy amint leballagott vízért a hegy aljába, ottan meglátott egy lovat .
Hej, nem volt az már ló - gebe volt az.
Csak bőre, csontja volt meg szegény párának.
Feje, háta csupa bojtorján.
A csípőjére tarisznyát lehetett volna akasztani.
Nézte, nézte Toldi a lovat, nagyot sóhajtott: hej, szegény pára , gazdátlan pára, te sem viszed sokáig!
Aztán közelebb ment hozzá, nézte , szorosabban nézte s akkorát kiáltott , hogy megzendült belé az erdő .
A Pejkó volt, az ő hűséges lova !
Hát ilyen csudát ki látott ?
Sírva borult a hű állat nyakába Toldi .
- Oh, kedves jó lovam, én okos jó Pejkóm!
Utánam ballagtál ?
Megkerestél engem, üldözött gazdádat, hogy megosszad velem sanyarú sorsomat ?
Jere, jere, menjünk együtt.
Vigyük a vizet a barátoknak.
Hadd nevessenek rajtunk.
Mindegy: kettőnkön nevetnek, elbírjuk valahogy .
A két kondért felakasztá a Pejkó két csípőjére, így ballagtak fel a hegy tetejére, be a kapun.
Hiszen volt röhögés .
- No lám, milyen buta szerencséje van fráter Mikolának !
- Csak egyétek a testemet, lelkemet - dohogott magában Toldi.
Nem törődött a röhögéssel, a gúnyolódással.
Vele volt Pejkó.
Volt, aki megossza a nyomorúságot.
Volt részük a böjtben.
Szegény Pejkó a szemétdombon tengődött, de lám, mégsem hagyta el gazdáját.
Nem, azt nem hagyta el, de el a monostort, de úgy hagyta el, hogy a gazdáját is vitte magával !
Úgy volt bizony, hogy egy reggel arra ébredtek a barátok: volt fráter Mikola, nincs fráter Mikola.
S hamar megtudták azt is, miért tűnt el .
Jött vala egy pap a monostorba, az kiszegezett a kapura egy cédulát.
Arra a cédulára szép sorjában le volt írva az esztergomi érsek átka.
Átok Toldi Miklósra, a sírfosztogatóra, a gyilkosra .
- Ő volt, bizonyosan ő volt! - rémüldöztek a barátok.
- Fráter Mikola nem volt más, mint Toldi Miklós!
Jaj nekünk, ha visszatér s megbosszulja rajtunk, amiérthogy oly rosszul bántunk vele .
Agyonver, felperzsel !
Eredj, Miklós, eredj!
De jó, hogy nem hallod, mit rólad beszélnek .
Gyilkos vagy, rabló vagy.
Annak tart a világ .
Eredj, Miklós, eredj, folytasd a bujdosást.
Ne félj , ne csüggedezz, veled lesz az Isten !
Anikó és Bence
Sok mindent összegondolhatott bujdosás közben Toldi Miklós, de már arra bizonyosan nem gondolt, hogy érette egy fiatal leány, kinek otthon a rokka mellett volna a helye, vitézi ruhában, kardosan , lóháton rója idegen ország útjait erdőkön által.
Hogy odahaza, a nagyfalusi udvarházban a jó nagyasszony nemcsak őt siratja, de Anikót is, kedves unokáját.
Pedig míg ő bujdosott sűrű rengeteg erdőkben, Anikó Bencével messze túl járt Magyarország határán.
Hol utolértek, hol elhagytak egy-egy búcsújáró csapatot s addig mentek , mendegéltek, míg egyszerre csak a híres-nevezetes Velence közelébe értek.
Egy gyönyörű ligetes síkságra vezette útjuk: ott megállapodtak, mindenekelőtte bemennének a csudaszép városba, melynek palotáit , tornyait messziről megcsudálták: csak mesében hallottak ilyen városról.
Bizonyos, hogy tündérkezek építették a tengerre, emberi kéz képes volna -e erre ?
A rekkenő hévség elbágyasztotta Anikót.
Fáradt is volt, álmos is volt, mondta Bencének :
- Álljunk meg itt, édes szógám.
Itt, emellett a patak mellett .
Ránk fér a pihenés, ugye ?
- Meghiszem azt, hogy ránk fér.
Cudar meleg napok járnak errefelé .
Hiszen nálunk felé is süt a nap, de itt úgy süt , hogy szalonnát piríthatnánk mellette .
Letelepedtek a csobogó patak mellett, narancsfának árnyékában , Bence pányvára ereszté a lovakat, hadd legeljenek a buja, tarka virágos fűben , aztán ők is falatoztak .
- Jaj, de álmos vagyok, édes szógám! - sóhajtott nagyot Anikó.
- Leragad a szemem.
Vigyázz, amíg alszom .
- Csak aludjék, leányasszony, ne féljen, míg engem lát !
- Hogy lássalak, mikor behunyom a szememet? - nevetett Anikó.
De abban a pillanatban le is ragadott szép szemepillája, aludott csendesen , édesen, Bence meg állott egy helyben: kezében lándzsa, a szeme belémeredt a messzeségbe, aztán járt fel s alá, mint ahogy az igazi istrázsák szoktak , figyelt, hallgatózott: nem közeledik -e errefelé ellenség .
Amint így járt fel s alá, hallgatózott, hát egyszer csak mit hall ?
- Isten Jézus úgy se' - mondotta magában - az uram nevét hallám !
Vajon nem csengett -e a fülem ?
Lábujjhegyre állott, úgy közeledett egy bokor felé : azon túlról hallatszottak a hangok s újra meg újra hallotta Toldi nevét.
Lassan , nesztelenül a bokor mögé sompolygott s íme, láta ott két zarándok csuhás embert, akik nagy vitában voltak .
Az egyik azt mondta :
- Hallod -e, cimbora, ne tréfálj velem.
Szerencsésen kivergődtünk Magyarországból, most már látni akarom a részemet .
- Jó, jó - mondotta a másik -, majd megosztozunk a pénzen.
Elébb Velencében elmegyünk egy ötvöshöz, annál beváltatjuk a drágaságokat s aztán , majd meglátjuk .
- Ohó!
Nem oda Buda!
A kincs fele enyém, cimbora !
Majd én beváltatom a magam részét, te is váltasd be a magadét .
- Mi!
A felét!
Abból nem eszel pajtás.
Hát nem én raboltam?
Te csak őrt állottál .
- Úgy?
Hát nem te futottál meg, mikor jött Toldi Miklós?
Adod hát a felét?
Bizony, ha nem, feljelentlek, hogy te raboltad ki a Rozgonyi sírboltját .
De a rabló, az igazi, nem hagyta a "jussát ", fogta a botját nagy hirtelen s olyat húzott az őrálló cimbora fejére , hogy az eszméletlen terült el a földön.
Azzal, uccu neki, indult, hogy otthagyja a cimboráját .
- Állj meg! - ordított rá e pillanatban Bence, ki lándzsát szegezve ugrott elő a bokor mögül.
- Ide a kincset, rabló, különben ütött az órád !
Tagadott a rabló, mintha könyvből olvasta volna, de közben a cimborája feleszénkedett s mondta: ott van a derekán, az övben !
No, ha ott volt, Bence meg is találta, az övet lekanyarította a rabló derekáról, aztán kötőfékkel jó szorosra kötözte mind a két kezét , nemkülönben bánt el a másikkal is, s úgy terelte maga előtt Anikó felé, ki a nagy lármára felébredett .
Hej, édes Jézusom, volt öröm !
- Mi tenger drága kincs!
Nézzed, Bence, nézzed .
- Biz itt van elég - mondotta Bence, s sóváran nézte a temérdek drágaságot .
- Oh, Istenem, de jó vagy! - fohászkodott Anikó.
- Lemossuk a gyalázatot az én édes, vitéz bátyám nevéről !
Hallod -e Bence, hallod -e ?
- Hallom, hallom - örvendezett Bence, de ő egyébnek is örvendett .
Együgyű eszével azt hitte, hogy most már kettejüké lesz az a temérdek kincs .
Nemhogy Nagyfaluban, de hét puszta határában sem lesz több olyan gazdag ember , mint ő.
Mondta is szóval, amit gondolt :
- No, leányasszony, felragyogott reánk a szerencse .
Ezt a két rablót itt helyben fára húzom, a kincsen pedig ketten megosztozunk .
- Mit beszélsz? - nézett Anikó Bencére megbotránkozással.
- Hát a gazdád?
Arra nem gondolsz?
Elviselné a lelkiesméreted, hogy továbbat is átok alatt maradjon, hitvány gyanú miatt világ bujdosója legyen?
Nem úgy, szógám , nem úgy.
Ezeket a cudar rablókat, így, ahogy vannak, megkötözött kézzel , bekísérjük Velencébe, ottan törvény elé állítjuk : hadd tegyen a törvény igazságot .
- Lám, lám, mekkora esze van a leányasszonynak! - mondta Bence.
- Bezzeg, hogy úgy lesz, ahogy a leányasszony mondja .
Egyszeribe lóra pattantak s terelték maguk előtt a sírfosztogatókat, be egyenesen Velence városába , ottan megtudakolták, hogy ki csinálja ott az igazságot.
Mind egy értelemmel azt felelték, hogy: a dózse.
No , ha a dózse, mentek a dózséhoz, aki akkora úr volt Velencében, mint más országban a király, s ahogy ennek a színe elé kerültek, Anikó szép sorjában elémondá a nagy esetet s hozzátette azt is, hogy ők egyenesen Lajos király táborába igyekeznek, merthogy ő előtte akarják tisztára mosni világhíres vitéz Toldi Miklós becsületét .
Hiszen éppen jó helyre fordultak, mert a dózse örült, hogy valami kedvességet tehet Lajos királynak; örült, mert őkigyelmének sok volt a rováson s erősen tartott attól, hogy visszajövet Lajos király Velencébe is ellátogat , csakhogy abban a látogatásban nem lesz ám köszönet!
Mindjárt nehéz vasra verette a rablókat, a maga embereit rendelé kísérőnek: vigyék a rablókat Nápolyba, Lajos király színe elé .
Haj, de nekividult Anikó és Bence!
Most már mehettek ők is bátorságban.
Nem kellett félniök az idegen földön, nem kellett szüntelen kérdezősködniök: merre húzódott a magyar sereg ?
Vajon hol, merre jár a magyar király ?
Vala pedig Lajos király akkor Akvile városában, meg is érkezék oda szerencsésen Anikó és Bence.
Előrement a dózse követje, s hogy bebocsáták a király elé, átadá a dózse levelét s szóval is alázatos üzenetjét.
És olvasá a király a levelet, nagyokat nézett közben, fejét csóválta, hümmögetett s aztán ráncba szedve homlokát, parancsolá, hogy hozzák elébe a rablókat.
Hozták is ezeket menten, s vitték is mindjárt: nem sokáig reszketett a térdük a király előtt.
Egy szóval sem tagadták a rablást, mindent bevallották, azt is bevallották, hogy hamis esküvéssel Toldira kenték a gyalázatosságot .
- Akasztófára mind a kettőt! - intett a király s vitték a rablókat.
Még aznap hollók lakmároztak bűnös testükön .
Mikor pedig elvivék a rablókat, Anikó is nagy félve a király színe elé bátorkodott s mondá egymás után, amint következik :
- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom , Toldi György a nevem ...
- Toldi György ?
- Az vagyok, királyom.
A Toldi György fia...
Toldi Miklós öccse ...
Óh, felséges uram, ártatlan a bátyám!
Fogadja vissza őt vitéz seregébe .
Fogadjon be engemet is.
Toldi vére vagyok én is , meghalni kész királyomért, a hazámért !
- Gyengének talállak a hadakozásra - mondotta a király s gyanakodó szemmel végignézte az ifjút -, de hát befogadlak .
Majd meglátjuk, mit tudsz .
Hanem a bátyád... - s itt elkomorult a király arca - igaz, hogy rablásban ártatlan.
De egyéb is van a rováson.
Orozva ölt .
Érted?
Orozva ölt.
S ennél nagyobb vétke is van: megsértette a lovagi törvényt .
Szegény Anikó nem értette, hogy ugyan mivel sérthette meg bátyja a lovagi törvényt.
Ő azt nem tudta, mely nagy bosszúságot okozott a királynak Toldi Miklós azzal, hogy Tar Lőrinc helyett bajt vívott Rozgonyi Piroskáért.
Ő mindezt nem tudta, nem is értette hát a király mondását, de egyet megértett s ez kegyetlenül belemarkolt a szívébe: haragszik a király az ő bátyjára !
Hej, csak erre vetődnék az ő bujdosó bátyja!
Csak hallaná, hogy a király itt van nagy sereggel, tenger fenekéről is itt teremne Toldi Miklós s megbékítené a királyt két erős karjával, bátor szívével !
- Eljő, eljő, itt lesz, egyszer csak itt terem! - ezzel vigasztalta magát Anikó, amint a királytól szomorúan a tábor felé mendegélt .
Így hitegette, vigasztalta magát Anikó, mialatt Toldi folytatta szomorú bujdosását.
Hiszen hallott ő valamit az olaszországi hadakozásról, de ezzel csak nehezebb lett szíve nagy bánatja .
Harcolnak a magyar vitézek s ő nem lehet köztük!
Neve meggyalázva.
Becsülete sárba tiporva.
Kiverték a kardot kezéből.
Jaj, de kegyetlen sors !
És bujdosik tovább girhes-görhes lován Toldi Miklós , erdőn, mezőn által, hegyeken, völgyeken keresztül.
Ki Magyarországból, oda, hol nem ismerik .
Azt forgatja a fejében, hogy elmegy Csehországba , ottan meghúzódik egy klastromban.
Oda csak nem jut el az érsek átka , nyugodtan vezekelhet, nagy bűnét ott leimádkozhatja.
Nem kérdik, honnan jött.
Nem kérdik, mi sors vetette ide .
Ment, mendegélt Toldi Miklós, baktatott elébb-elébb a leromlott Pejkón, s hát amint éppen a Vág völgyén mendegélne, szeme-szája elállott a csudálkozástól: olyasvalamit látott, aminőt soha .
Egy nagy sereg ember, férfi , asszony, üvöltözve, ordítozva, maga magát verve , ostorozva szeges bottal , húzódik a Vág vize mentén s üvöltözve hirdetik a népeknek: halljad, ember , halljad, jön a fekete halál!
Vége lesz a világnak.
Elpusztul minden teremtett lélek.
Gyónjátok meg bűneiteket, böjtöljetek , sanyargassátok magatokat, mert közeleg az utolsó ítélet.
Halljad, ember , halljad !
Nézte, nézte Toldi e szörnyűséges dolgot s mit gondolt, mit nem, ő maga is az üvöltöző, magát sanyargató seregbe állott.
Vállát, mellét mezteleníté, vágta, csapdosta nagy kegyetlenül ostorral meztelen testét s megy a rettenetes csapattal, nem kérdve, hová, merre mennek: elég az, hogy kedve szerint mentek, ki az országból, szép Magyarországból !
Anikó pedig várja, várja Toldi Miklóst.
Nappal róla gondolkozik , éjjel róla álmodik .
- Eljön, eljön, itt terem egyszerre - suttogja magában .
A kobzos ifjú
Bizony különös, fura egy had volt az, melybe Toldi Miklós keveredett.
Valahonnét Olaszországból indult el , ahol pusztított erősen a fekete halál, s amerre elhaladt, mindenütt szegődtek hozzá együgyű emberek, kik hitték szentül: közeledik a világ vége, merthogy Isten megelégelte az emberek sok nagy bűneit.
S ezek az együgyű lelkek ahelyett, hogy csendes imádkozásban várták volna a világ végét (ha már csakugyan vége lesz ), üvöltözve, a testüket véresre ostorozva jártak be nagy földet s számán felül vegyült közéjük temérdek naplopó, alacsony lelkű népség, melynek a vezeklése szemérmetlen tivornyázás volt, nem egyéb.
De Toldi, mikor közéjük került , csak arra gondolt, hogy elvegyül köztük, nem sajnálta vére hullását , mindegy volt már neki.
Csak kijusson az országból.
Csak ne állítsák világi törvény elé.
Csak ne kelljen gyalázatos halállal halnia .
Ő nem kérdezte e különös, szedett-vedett hadat , vajon csakugyan vége lesz -e a világnak, ám azok nem hagyták szó nélkül, hogy csak úgy közéjük vegyült.
Azt mondták neki: minekünk is van ám törvényünk.
Ha testvérünk akarsz lenni, meg kell gyónnod valamelyik testvérnek: mi a bűnöd .
Nem volt az tréfabeszéd.
- Vagy gyónsz nekünk, vagy nem maradhatsz köztünk - mondották Toldinak .
- Hát jó, gyónok - hagyta helyben Toldi.
Kiszemelt magának egy testvért.
Fiatal volt, jóképű volt, úgy tetszett Toldinak, hogy sehogy sem illik a gyülevész hadba.
Nyílt homloka, nagy kék szeme, nemes, becsületes arca - úgy nem illett ide!
Érezte Toldi, hogy ez az egyetlen az egész hadban, akinek meggyónhatja lelke súlyos titkát.
Hogy miféle nemzetbéli lehet, a ruhája sejtette: olaszos volt a ruhája s nyakában koboz lógott.
Vándor dalos lehet , gondolta Toldi .
Félrehívta az ifjút, s megszólította csehül.
Nem azért, mert éppen Csehországban voltak, de a magyaron kívül csak ezt a nyelvet törte valahogy Toldi.
Hát bizony, csak törte.
De hogy összetörte!
Akárcsak egykor a cseh óriást!
El is mosolyodott a kobzos ifjú :
- Magyar vagy te, testvér.
Miért kínlódsz hát csehül?
Magyar vagy , jól látom, s lehet bármi bűnöd, ezért megbocsátom!
Csak beszélj magyarul .
Egyszer, valamikor régen, én is beszéltem ezen a nyelven...
Rég volt, nagyon rég volt !...
Hej, megörült Toldi !
- Magyar vagy hát te is!
Ugye hogy magyar vagy ?
Mondjad a nevedet .
Ki vagy, mi vagy, halljam.
Csak bátran, őszintén .
Aztán én is vallok .
Sóhajtott az ifjú, búsan felsóhajtott :
- A nevemet mondjam?
Nincsen nekem nevem.
Hívj Szeredainak, mert Szeredán születten.
Nevemet, ruhámat folyton váltogatom, merthogy van rá okom .
Elkomorult Toldi Miklós arca, de az ifjú tovább beszélt :
- Ne mondj ítéletet, míg meg nem hallgattál.
Nincs nevem, nincs , elrabolták tőlem.
Zácsnak vére vagyok.
Hallottad a hírét?
Ha magyar vagy , tudom, hogy hallottad.
Zács Félicián volt az én ősöm, testvér.
Zács Félicián , kit Lajos király apja lekaszaboltatott.
Őt, a fiát, lányát, egész nemzetségét mind, mind kiirtatá.
Az én apámat is.
Én kisgyermek voltam, amikor ez történt .
Egyik atyámfia menekült valahogy.
Megmentett engem is.
Mennyit bujdokoltunk , amíg eljutottunk szép Olaszországba!
Aztán meghalt szegény.
Én árván maradtam .
Árva és hazátlan.
Bujdosója lettem az egész világnak.
Egyetlen hű társam ez a koboz, nézzed.
Hány szomorú nótát csaltam ki belőle!
Hány szomorú szívet ríkattam meg vele!
Vele járok, vele kóborolok , pengetem, pengetem sírván, s itt is, ott is kerül egy darabka kenyér.
Akartad hallani?
Hát ez az én bűnöm !
Megindultan hallgatta Toldi az ifjú beszédét, aztán megölelte és gyónt ő is, amint következik :
- Elmondád "bűnödet ", elmondom én is az enyémet.
A nevedet elhallgattad: jól van, nem is tudakolom.
Te se tudakold az enyémet.
Sorra kerül majd ez is.
Halljad a bűnömet.
Lovag voltam s bajvívó játékban vívtam egy pajtásom helyett, az ő sisakjában, az ő fegyverével.
Szépséges szép leány volt a díja az én győzelmemnek.
S az a leány engem szeretett!
Én is megszerettem.
De hajh, késő volt már!
Nem állhattam elé: én voltam a győztes, engem illet a lyány!
Ha azt teszem: lovagi nevemet megbecstelenítem.
Ha pedig nem fedem fel a titkot, méltatlan embernek dobom oda azt a leányt!
De már leszámoltam volt lovagi becsületemmel is, csak hogy ne azé a másé , méltatlan emberé legyen a leány, kinek képe kísért, akármerre jártam.
Hogy vádolt ez a kép!
Közben hadba mentem, Csehországban hadakoztam, ám hazafelé mentemben - hej, hogy repültem ! szélnél sebesebben! - fogságba estem, mély sziklatömlöcnek fenekére.
Egy rablólovag kerített kelepcébe.
Láttam, amint vágtat, ölében egy leány.
Utána vágtattam.
A húga volt.
Gonoszul tőrbe csaltak, s amire innen kiszabadultam , hazakerültem, felesége volt már a lyány annak az embernek.
Annak a gyávának .
Aztán... aztán... nem szaporítom a szót: páros viadalra kényszerítettem e cudart - szemem láttára ütötte meg a nőt, kit én úgy szerettem! - s megöltem .
Hazavitték a halottat s láttára az asszony holtan esett össze.
Eltemették.
De én, bár halálra kerestek a király emberei, éjnek idején belopództam a sírboltba s hallj csudát: amint ráborulva sirattam halott kedvesemet, egyszerre csak felnyílt szép szeme pillája.
Rémülten nézett rám - s megátkozott.
Megátkozta magát is .
- Álom volt az, testvér, álmodat beszéled - mondotta az ifjú .
- Nem, nem volt az álom.
Való, hogy feltámadt.
Való , hogy él ma is.
Kolostorban szenved.
Én pedig világ bujdosója lettem.
Üldöztek, hajszoltak a király emberei s rengeteg erdőben bujdokoltam sokáig.
Aztán én is kolostorba léptem, beállottam a barátok közé.
De itt sem volt maradásom.
Elüldözött innét az egyházi átok.
Mert szörnyű váddal illettek .
Azzal, hogy akkor éjjel a sírboltot kiraboltam.
Hogy kerekedett ez a vád , nem tudom.
Nem védhettem magam .
Az Istenen kívül nincs más bizonyságom.
Eddig tart az én bűnöm, testvér .
Mondotta az ifjú :
- Nem bűn a te bűnöd, édes jó barátom .
Szerencsétlenség az.
Ha igazi párbajban ölted meg a férjet, mi bűn nyomna téged ?
- Hát a dolog úgy esett - magyarázta Toldi -, hogy én hívtam viadalra a cudart, de tudta, hogy ez lesz a halála, s nem fogadta el hívásomat .
Én aztán rákényszerítettem.
Tanúk nélkül vívtunk .
De igazán vívtunk .
- Baj, baj - hümgetett az ifjú -, hogy tanúk nem voltak.
Ami azonban a másik viadalt illeti, hol a pajtásod helyett vívtál, mi köze ehhez az anyaszentegyháznak?
Ezért a bűnödért ki nem átkozhatott .
- Nem is törődött ezzel az egyház, de annál inkább a lovagi törvény.
S különösképpen a király, a "lovagok királya ".
Kitörültetett a lovagok rendjéből.
De én ezt is elviselném.
Mindent elviselnék: királynak haragját, az érseknek átkát, csak ő ne átkozott volna meg!
Az ő átka alatt lelkem összeroskadt.
Megöltem őt, eleven halott lett az én bűnöm miatt: ez az én nagy bűnöm, édes jó barátom.
Ezt vezeklem holtig !
Hallgatott az ifjú könnybe borult szemmel: ez volt az ő vigasztaló szava.
Aztán elindultak, némán haladtak a szent tábor felé .
- Hallgasd csak - szólalt meg az ifjú -, hogy dőzsöl a szent tábor !
- A szent tábor? - nézett az ifjúra Toldi álmélkodva .
- Az, az.
Hitvány gyülevész had ez.
Üvöltöz, veri a testét , forgatja a szemét, imádkozik, mikor mások látják , hogy mennél többet kolduljanak össze, aztán félre-félrehúzódnak sűrű rengetegben, ott esznek , isznak, tivornyáznak a gyalázatosak!
Faképnél hagytam volna régen e gyalázatos népet, ha nem remélném, hogy közéjük elegyedve , egyszer csak átjutok egykori hazámba!
Az édes anyaföldre.
Csodálatos érzés , nem hágy megpihennem.
Hányszor járok álmaimban egykori hazámban !
- Szegény fiú - sóhajtott Toldi.
- Pedig nem is ismerted hazádat !
- Homályos minden emlék, de ezek az emlékek oly drágák szívemnek !
Csak egy hazánk van, ahol születtünk !
- Csak egy, csak egy - suttogta Toldi, s szeme könnyel telt meg .
Magas hegyek tetejére értek eközben, onnét lenéztek egy mély völgykatlanba s Toldi visszatántorodott a szörnyű képtől, amit látott.
Ott a völgykatlanban tivornyázott a "szent" had .
Undorító látvány!
Férfiak, nők részegen kurjongattak, röhögtek, dülöngéltek , táncoltak, sokan elterültek a földön a mértéktelen italtól .
Hej, de megháborodott Toldi tiszta lelke !
- Hát ezek így böjtölnek?
Hirdetik a világ végét , szánják-bánják a bűnüket s a nyomában mindjárt bűnt bűnre halmoznak!?
No, várjatok - s kikapta nyakából a nagy szíjostort -, mindjárt megmutatom én nektek a világ végét !
És szaladott le a völgybe esze nélkül , megcsördítette ostorát , hogy zengett-zúgott belé az erdő, vágta a "szent " hadat, ahol találta, vágta , ütötte, rúgta, fel-felkapott egyet s azzal tízethúszat vert le.
Hej, lett szörnyű riadalom, ordítás, sikoltozás, szaladás !
Ki amerre látott, ki ahogy tudott, futott, mintha szemét vették volna ki .
Nézte, nézte az ifjú a csuda dolgot s mikor a szent hadnak híre-pora sem volt, mondotta Toldinak :
- Nos, testvér, sok országot, világot bejártam, de ilyen hadakozást még nem láttam.
Hallottam mesélni mostanában egy magyar vitézről .
Láttam is lerajzolva, amint malomkövet hajigál .
Olasz városokban nótát énekelnek róla .
Kola Toldinak mondták a taliánok.
Ugyan bizony - kérdezte tréfásan -, nem te vagy -e az a Kola Toldi ?
- Ne felejtsd az alkut - tért ki Toldi a kérdés elől.
- Én sem tudakolom a te nevedet, te se tudakold az enyimet.
Hanem, hogy éppen név nélkül ne járjak veled, hívj fráter Mikolának .
Ennek csúfoltak a barátok.
Mostan pedig telepedjünk le itt .
Falatozzunk a maradékból, mit a "szent" had itthagyott .
Találkozás a cseh királlyal
Volt maradék bőven, ettek, ittak, jóllaktak, aztán a tűz mellé leheveredtek, aludtak reggelig, akkor aztán útnak eredtek.
Azt határozták, hogy már csak együtt barangolnak, míg Toldit valamelyik kolostor be nem fogadja .
Mentek, mendegéltek, beljebb-beljebb Csehországba, itt is, ott is találtak kolostort, be is állítottak, de bizony Toldit sehol sem fogadták be barátnak .
Azt mondták a cseh barátok: magunk is a napnál ebédelünk, a holdnál vacsorázunk.
Nincs szükségünk kenyérpusztítóra .
Áldott szerencséjük volt, hogy Szeredai elé-elévette kobzát , falun, városon, útszéli korcsmákban pengette a szomorú nótákat, így csak ha nem csordult, cseppent, nagy szűköcskén éldegéltek , tengődtek ketten .
Így mentek, mendegéltek Csehországnak földjén s érkeztek az Éger vize mellé.
Amint az Éger partján mendegéltek , egyszerre csak kürtszó harsant meg tőlük nem messzire.
Aztán láttak feltünedezni zászlókat, nap fényében ragyogó, villámló fegyvereket s láttak délcegen járó paripákat: ihol, éppen feléjük közeledik a lovascsapat, nyomában egy sereg kopó.
Aztán egy nagy hintó zötyögött az erdei úton, körülötte rengeteg cselédnép .
- Vadászatról jönnek - mondotta Toldi.
- Álljunk félrébb.
Valami fejedelmi személy ül a hintóban .
Félreálltak s úgy nézték a fényes, tarka csapatot .
Hát, egyszerre csak nagyot zökkent a hintó s ahogy zökkent , nyekkent, meg is állott.
Se elé , se hátra.
Nyolc erős ló volt elejbe fogva, azok neki-nekihuzakodtak, de hiába , a hámszerszám szakadt diribbe-darabba, ám a hintó maradt a sáros, iszapos göbbenőben.
Aztán az inasok, a csatlósok feküdtek a hintónak, hutyorgott a lábuk vékonya, reszketett, mint a nyárfalevél a lábuk, a kezük, de a hintó csak nem mozdult, hiába erőlködtek megszakadásig.
No , nincs más mód, ökröket kell hozni a faluból, legalább húszat, s deszkákat a hintó alá hídnak, így talán kikecmeregnek a göbbenőből .
Nézte Toldi, nézte a cseh atyafiak kínlódását , szuszmotolódását , csóválgatta a fejét egy darabig, aztán se szó, se beszéd, odaállított , körüljárta, -vizsgálta a hintót, s hogy jól megnézte, -vizsgálta, elékerült a rúdhoz, megfogta, de meggondolta a dolgot, mégsem húzza, mert így diribbe-darabba szakad a hintó.
Választotta hát a dolog nehezebbjét, nehogy a drága hintóban kár essék: alája bújt, nagy erős vállával billentett rajta egyet, s hát a hintó csak emelkedik, emelkedik az iszapból: hopp! kint is van már az úton !
- No - mondta az a nagy úr, aki a hintóban ült -, ilyen nagy erőt csak egy emberben ismertem.
Abban, aki országomból kiseperte a rablókat .
Vala pedig ez nagy úr maga Károly császár, a csehek királya.
Amint ránézett, mindjárt megismerte Toldi, de a császár is megismerte őt, hiábavaló lett volna a rejtőzködés.
Mondotta is Toldi :
- Megkövetem felségedet, én volnék az az ember .
- De ha te vagy az, minek bújtál te szőrcsuhába ?
- Átok üldöz, felség, bujdosom előle .
- Bűnt követtél el tán ?
- Azt, felséges uram.
Megsértettem a lovagi törvényt .
- Jó, jó, de az efféle bűnt nem imádkozással, hanem karddal szokták levezekelni.
Tudod -e, hogy a királyod, az én vőmre lévendő, hadat visel az olaszok földjén ?
- Tudom - mondta Toldi -, de hajh, elvesztettem királyom kegyelmét !
- Elvesztetted...
Állj be hát az én kegyembe, míg visszanyernéd királyod kegyelmét .
- Köszönöm felséged kegyes jóakaratját, de beteg az én lelkem , nehéz beteg.
Gyógyulás kell annak.
Imádságnál egyéb orvossága nincsen .
- Ej, ej, balga beszéd.
Jere velem.
Öltözzél fel vitézi ruhába , kardot a kezedbe: az lesz a te lelked orvossága .
Mostanában itt vadászok ebben az erdőben.
Nézd azt a várat, ama hegy tetején .
Ottan szállásolunk.
A kapuja nyitva neked.
Neked s társadnak is .
Azzal továbbdöcögött a császár a hintaján, nyomában a kíséret , Toldi pedig állott egy helyben, szótlan, nagy gondba merülve.
Tegye -e, ne -e ?
Levesse -e csakugyan a szőrcsuhát ?
- Ne tépelődj sokat - biztatta a társa.
- Igaza van a császárnak .
Vitézek közt van a te helyed.
Én magam is csak ott érzem igazán jól magamat .
Hiába, a vér, a magyar vér !...
- Hát jó, megyek - nyögte ki Toldi.
- Gyerünk .
Mentek fel a várba, ahol fogadták nagy tisztességgel mind a kettőt: a világhíres vitézt s társát, a lantpengetőt.
Haj, Istenem, mintha újraszületett volna Toldi, mikor másnap reggel vitézi ruhában, fegyveresen felpattant a szilaj paripára, s nyihogott , kapált, táncolt alatta a nemes vérű állat!
És jött a császár, üdvözölte a vár udvarán egybesereglett lovagokat s intett barátságosan, kegyesen Toldinak :
- No lám, vitéz, de más lettél!
Majd meglátom , tudsz -e úgy űzni vadat, mint rablót ?
Harsogott a kürt, indult a vadászsereg, ki a rengetegbe, csaholtak a kopók, felverték a rengeteg csendjét: ihol, már iramlik is egy tízágú szarvas, éppen a császár előtt iramlik.
A császár a gerelyt utána hajítja s ím , nyögve terül el a földön a szép, ágas-bogas szarvú állat.
Toldi mindenütt a császár nyomában, ő is leteríthette volna a nemes vadat, de tudta, mi a tisztesség: hadd legyen a császáré a diadal öröme.
Elég neki mostan az az öröm , hogy újraszületett!
Mert újraszületett.
De hozott a szerencse ő elejbe is szarvast, egyenesen ő elejbe, ezt már ő vette űzőbe.
Rohant, vágtatott az üldözött vad árkon-bokron át, aztán egyszerre csak kijutott széles nagy síkságra .
- Hiába, hiába, fordulj vissza, Toldi, úgysem érsz nyomába! - kiabáltak utána a vadászok .
De Toldi nem hallgat rájuk, megsarkantyúzza paripáját, vágtat szélnél sebesebben, s mikor már nyomába ér , lekeríti nyakáról ostorát (nem hagyta azt otthon ), csördített rettentőt s ím, az ostor hurkot vet a szarvas nyakára s szegény vad nyakaszegetten esik össze .
Hej, volt csudálkozás !
- Kenyerem javát megettem, de még ilyen vadászatot nem láttam - mondotta a császár .
Mondta Toldi nemes büszkeséggel :
- Így szoktuk ezt mi, felség, a magyar alföldön .
Hát ez így volt két-három napig.
Mintha csak a múltat valami látatlan kéz kitörölte volna Toldi lelkéből: csak a mával gondolt, azzal is keveset.
Felindult a lelke, megfiatalodott.
De mikor a vadászatnak vége volt : eltűnt a jókedv, mintha föld nyelte volna el .
Szomorúan járt-kelt a várban .
Éjjelenként nem jött szemére álom.
Aztán megszólalt egy este s mondta a társának :
- Én megyek.
Te jössz -e ?
- Veled megyek, ha mégy - mondotta az ifjú .
Hiába marasztalta a császár, nem volt maradása .
Levetette a vitézi ruhát, számba adta a lovát, megköszönte a császárnak a nagy szívességét .
- Nem úgy, fiam - mondta a császár.
- Ha már csakugyan nincs itt maradásod, tied a vitézi ruha is, tied a paripa is.
S hogy szükséget ne láss : nesze, ez a tarsoly .
Hát bizony, ettől nem is huzakodott Toldi , megköszönte a császár jóságát, elbúcsúzott illendőképpen s indult a társával - vajon hová ? merre ?
Mentek, mendegéltek s egyszerre csak megszólalt Toldi :
- Pajtás, valamit mondanék.
Gyerünk Nápolyba, a király seregébe .
- Gyerünk !
- Csakhogy baj van ám - komorodott el Toldi jókedve .
- Rámismernek.
S mi lesz akkor ?
- No, már attól ne félj - mondotta az ifjú.
- Van az én zsákomban rőt bajusz, rőt szakáll.
Ezt szépen felkötjük .
Aztán úgy beszeplőzöm az arcodat, hogy édesanyád sem ismerne rád .
- Édesanyám! - kiáltott fel Toldi.
- Oh, csakhogy említéd!
Édes öreg anyám!
Mi tenger bánatot zúdíték szívedre !
Nem, nem halok meg addig, míg arcodnak könnyét újratámadt jó híremmel én le nem csókoltam!
Gyerünk, fiú , gyerünk!
Veszünk neked is paripát, fegyvert , vitézi ruhát.
Telik a császár ajándékából.
Gyerünk, fiú, gyerünk.
Az édesanyámért !
Visszhangozta az erdő: az édesanyámért !
S mentek tovább nagy jókedvvel, s amint mentek , mendegéltek , egyszerre csak visszarántotta lovát Toldi , elkiáltotta magát, akkorát kiáltott , hogy ég, föld megrendült belé :
- A Pejkó!
A Pejkó !
Az volt, az a Pejkó!
Nem az a bojtorjános, girhesgörhes ló, de a régi.
Arany szőre ragyogott a napsugárban .
- Oh, drága, szép lovam, hogy kerültél ide ?
Leugrott a császár lováról, nyakába borult a Pejkónak, ölelte , csókolta a hű állatot, ki vígan nyerített, mintha mondta volna: ülj fel reám , édes gazdám !
Hiszen fel is ült rá Toldi.
A másik lóra Szeredai .
Most már övék volt a világ.
Visszaszerzik a becsületet mind a ketten, vagy meghalnak hősi halállal .
A rőt barát
Lajos királynak sok vár és város meghódolt Nápoly felé haladtában , de Kanóza (Canosa) vár kapitányában kemény legényre talált: azt üzente a királynak, vegye el a várat, ha tudja, de ő bizony szép szerént nem adja .
Maroknyi sereg volt a király kezén, mert a had zömét más irányban előreküldötte, nehogy öccse gyilkosai egérutat kapjanak, s mire ő Nápolyba ér , hűlt helyüket találja, de Lajos király nem az az ember volt, aki csak nagy sereg élén mer nekivágni az ellenségnek.
Most is nagy sietséggel készült Kanóza ostromára: szerette volna bevenni a maga maroknyi népével, mielőtt a magyar sereg vezére, az erdélyi vajda, segítségére jöhetne.
Lovas vitézeit hol leszállította a lóról, hol ismét felültette , aszerint amint lovas vagy gyalog erőre volt szüksége.
Ő maga izzadott legjobban a nagy serény munkában , dolgozott reggeltől estig, mert az nem is volt ám tréfa, amire vállalkozott .
Széles árok vette körül Kanóza várát, az az árok tele volt vízzel.
Ezt a vizet el kellett innét tüntetni.
Hová?
Nem messzire folydogált az Otranto vize, abba kellett lecsapolni az árok vizét.
Rettentő nagy munka volt ez.
S bezzeg, hogy a várban nem nézték összedugott kézzel a munkát : folyton hullott a nyíl, mint a záporeső.
Ahogy közeledtek a várhoz az ásással , éjjelre kellett hagyniok a munkát s amit éjjel ástak, reggelre befödték födéllel: az alatt aztán dolgozhattak bátorsággal reggeltől estig.
Közben szedték össze, készítették az ostromra a nagy fali hágcsókat, faltörő gépeket , állították fel az ágyúkat .
- Csak a vajda meg ne neszelné - mondotta magában a király -, hogy ilyen nagy fába vágtam a fejszémet .
Magának, egyedül magának akarta a dicsőséget a király.
Hiszen a vajda nem is tudott a király vakmerő vállalkozásáról, különben is elég gondot adott neki Barletta vára.
Sok meleg napja volt , míg azt a várat bevette, de hát - bevette.
Küldött is nyomban a királyhoz követet az örvendetes hírrel .
- Nehéz sor volt az, felség - jelentette a követ -, de ami igaz , igaz, ámbátor aligha hiszi el felséged, esett ottan csuda dolog is, anélkül aligha dőlt volna részünkre a győzelem .
- Mi volt az a csuda dolog? - kérdezte a király .
- Az úgy volt, felség, hogy a várból kicsapott az őrség reánk , összegabalyodtunk, a mi embereink egy része betódult a vár kapuján, másik része hol megfutott, hol visszafordult, már-már azt hittük, nem bírunk velök, mikor égből -e vagy a föld fenekéből, azt én nem tudom , más sem tudja, elég az, hogy egyszerre csak köztünk termett pej paripán egy óriás termetű barát.
Rőt volt a bajusza, rőt a szakálla, rettenetes szeplős az ábrázatja.
A kezében egy karikás ostor, egyéb semmi.
Haj, de mit csinált ez a csudaember a karikás ostorával !
Ilyet még a világ nem látott.
Ég, föld zúgott belé, amint karikását meg-megsuhogtatta, meg-megcsördítette, egymaga csapatokat kergetett, vagdalva , szabdalva kegyetlenül.
Bezzeg, hogy hullott rája a nyíl, a kopja, mint a jégeső, de nem ártott ennek semmi: nem fogta testét sem nyíl, sem kopja.
Mikor aztán eszenélkül szerteszaladt az ellenség , nézzük, hol a barát?
Volt, nincs .
Föld nyelte el?
Égbe szállott?
A jó Isten tudja .
- Hm, hm, biz ez csudálatos történet - mondotta a király, s mosolygott a bajusza alatt.
De többet nem mondott.
Magának tartotta, ami egyebet gondolt.
Jól tudta Lajos király, hogy az a barát csak Toldi Miklós lehet, senki más.
De úgy tett, mintha nem törődnék vele.
Hadd csak " vezekeljen " ...
Alig távozott a követ, valami kémet hoztak , egyenesen a király színe elé.
Félig olasz, félig német volt a ruhája, de amíg hozták, mind azt hajtotta a király embereinek, hogy ő sem nem olasz, sem nem német, hanem igaz magyar fajta.
Magyar volt a hetvenhetedik nagyapja is.
És jelentették azt is a királynak, hogy az a felemás ruhájú ember ott lézengett a tábor környékén , pengette a kobzát (az igaz, hogy csupa szomorú magyar nótát pengetett ), közben meg rájuk köszöntgetett a kulacsával.
Gondolták , nem járhat jóban, szépszerivel a táborba csalogatták, a borát megitták, őt magát pedig megvasalták .
Hát ez így jól volt, ahogy volt, elég az, hogy hurokra került " ebadta kémje " .
- Ki vagy, mi vagy? - kérdezte a király magyarul .
- Engedje meg felséged - szólt a "kém" -, hogy négyszemközt mondhassam el, amit mondandó vagyok .
- Motozzátok meg elébb - parancsolta a király -, s ha nincs nála semmi gyanús dolog, vezessétek a sátramba .
Úgy lett, ahogy a király parancsolta, s minthogy semmit sem találtak nála, bevezették a király színe elé.
Ott a "kém ", mármint Szeredai - mert mondjam -e, hogy ő volt? - térdre borult s mondá, amint következik :
- Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom , fogadjon be engem vitéz seregébe.
Igaz, nem neveltek engem vitézi életre, mert még kisgyermekkoromban elkerültem szép hazámból .
Miért?
Most ne kérdje, felséges királyom.
Legyen elég annyi: én nem vagyok bűnös .
De bűnhődnöm kellett.
Másnak a bűnéért.
Fogadjon be, felség!
Adjon módot nekem, hogy nagy szíve nagy kegyelmét megérdemelhessem.
Most is tudnék ...
- Beszélj, ifjú, beszélj .
- Világ bujdosója voltam, sok földet bejártam.
Jól ismerem Kanóza várát is.
Erejét, gyengéjét.
Parancsolja , felséges királyom, s tövéről-hegyére elmondom a várnak állását .
- Nos, ha igazat beszélsz - szólt a király -, megkapod jutalmát .
Nem szoktam kímélni az aranyat, hogyha megszolgálták .
Mondá az ifjú :
- Felséges királyom, hazámért tudok kém lenni, de pénzért soha !
Tetszett ez a beszéd a királynak, hogyne tetszett volna.
Tetszett az ifjú is, de azért még nem mert megbízni benne teljesen.
Meghagyta az embereinek, hogy tartsák ugyan szemmel, de egyébként ne akadályozzák a dolgában: lássuk, mire képes .
Az ifjú pedig leírta a várat, annak minden zugát .
Megmagyarázta , hol erősebb, hol gyengébb a vár fala.
Hová kell hágcsó, hová kell faltörő.
És közben folyt a munka, nagy serényen.
Még egy éjszaka van hátra, ezen az éjszakán az árkot összevágják az Otranto folyóval, s másnap kezdik az ostromot .
Hajnalban már ömlik is az árok vize az Otrantóba , s a király megkezdette az ostromot, mégpedig, hogy megtévessze a vár kapitányát, a folyam felől.
Elmúlt egy nap, el kettő, el három, a király mind csak a folyó felől ostromolta a várat s ezzel az őrség zömét a várnak erre az oldalára csalta.
Oda, hol a fal legerősebb volt.
Hanem a negyedik hajnalra virradó éjjelen a király a hágcsókat mind a túlsó oldalra vitette, aztán kiválasztott vagy kétszáz vitézt, seregének javát.
Ő maga mászik fel elsőnek a vár fokára: ez a király akarata.
Nem engedi a dicsőséget másnak.
Hanem mikor éppen készülődött a király, jelentik, hogy éjjel a kobzos ifjú eltűnt .
Nagy volt emiatt a király bosszúsága.
Éppen most tűnt el, mikor legnagyobb szükség lett volna rája .
- Mindjárt eléteremtsétek, föld fenekéről is !
De már akármi történt, úgy lesz, ahogy lesz, Lajos király amit egyszer feltett magában, törik-szakad, végre is hajtja: nosza, előre !
A vár túlsó oldalán megharsant a kürt: ez volt a hadi jel.
Ott harcol a sereg zöme, a király meg kicsiny csapatjával indul: föl a vár fokára .
De még a lábát rá sem tette a hágcsó alsó fokára , látja, hogy az a rőt bajuszos, rőt szakállas barát fél kézzel támaszt a vár falához egy nagy hármas hágcsót.
Mellette a kobzos, s viszi a barát pajzsát s buzogányát.
Hohó, nem oda Buda! gondolta magában a király.
Még megelőz a barát!
Átkiáltott neki :
- Hé, barát, hé!
Utánam, utánam !
Szó nélkül hagyta el a barát a maga hágcsóját , engedelmesen lépett a király nyomába, aki bátran szalad fel a hágcsó fokán, előre, előre, följebb , följebb.
Hanem mire a király feljuthatott volna a vár fokára, Rájmond kapitány észrevette a cselt, nosza, rohant az őrség egyik része oda, zuhant a kő, repült a nyíl, sziporkázott a tüzes üszök az ostromlók nyakába!
S ím, hengeredik egy nagy kő éppen azon a hágcsón, melyen a király állott.
No, barát, most mutasd meg, mit tudsz.
A te kezedben van a király élete !
Hiszen csak ne állana előtte a király, félreütné buzogányával a követ.
Így hátulról csak alig fért hozzá , éppen hogy egy kissé félretaszíthatá.
Hiába, a kő széle mégiscsak beleütődött a király vállába s abban a pillanatban lezuhant az iszapos árokba a magyarok vitéz nagy királya.
Oh, jaj, tán meg is halt !
Eszméletlen fekszik az árokban .
De már ott van mellette a barát.
Nem a kő sodorta le őt: maga szántából zuhant a mélységbe, még elé sem bukott, talpra esett , aztán nagy hirtelen ölbe kapta a királyt, közben a pajzsát fölébe tartotta, hogy ne érjék a lezuhanó kövek s felkiáltott: hágcsót ide, hágcsót !
Hágcsót eresztenek le az árok fenekére, úgy hozza ki a barát a királyt .
- Él!
Él! - zúg végig a táboron .
Élt, valóban élt a király, de csak nagy későn tért eszméletre , akkor is ágyban maradott s hosszú napokon s éjjeleken kellett fetrengeni ágyában, tehetetlen haragban, hogy ő nem vehet részt a viadalban, mely folyt szakadatlan, növekedő dühvel.
Hát bizony mégiscsak elesett Lajos király ez egy dicsőségtől: nála nélkül vették be a várat , közben, hogy megjött seregével Laczfi uram, az erdélyi vajda.
Azazhogy, be sem kellett venni: önként feladta azt Rájmond kapitány .
Most már mehetett tovább Lajos király, indult is a seregével Melfi várának, de hajh, nem lóháton, csak úgy gyaloghintón .
- Hát a barát, hol van? - kérdezte a király, mikor éppen indulóban voltak .
- Eltűnt, felség.
Az árokból kihozta felségedet, a sátrába szépen lefektette, aztán a nagy kavarodásban úgy eltűnt , mintha föld nyelte volna el .
- És a kobzos ?
- Az itt van, felség.
Ő hogyha tud róla .
Megkérdezzük , felség ?
- Nem, nem, ne kérdjétek ...
Gondolt most is valamit a király, de gondolatját magának tartotta .
Azt gondolta, gondolhatta: csak vezekeljen tovább.
Mindennek elkövetkezik az ideje, sora ...
Kalandra kaland
Eltűnt a barát, vajon hová tűnhetett el?
Nem tűnt el ő semerre .
Kobzos barátjával mindég nyomon követte a király táborát, attól nem messzire kalibát hevenyésztek maguknak, ott húzódtak meg , nem látva, nem tudva senkitől .
Hanem azóta, hogy megmentette a király életét , nagy búnak eredett ismét szegény Toldi .
- Lám, lám - panaszolá barátjának -, meg sem ismert a király.
Nem ismert?
Nem akart megismerni!
Hiába, hiába!
Nem enged fel szívén a jégkéreg.
Az én számomra nincs nála kegyelem.
Hogy a nyomába menjek, hogy az életét megmentsem, lám, azt megengedte, de tovább nem törődik velem!
Nem akar tudni a barátról !
Napok hosszát hever a kalibájában Toldi egyedül , magában, csak éjjelenként jár haza az ifjú.
Vigasztalja szóval , vigasztalja dallal, de Toldi csak legyint a kezével: elég, elég, elég ...
Ezenközben készült a király Melfi ostromára.
Már lóra is ülhet .
Úgy járja végig seregét, s amerre látják daliás alakját, zúg az egetverő éljen .
És kezdődik az ostrom.
A király most csak néző .
Hiszen van mit lásson .
- Nini, ez a kobzos - mondja a király magában.
- Derék fiú, bárki fia légyen .
Az volt, az, a kobzos.
Létrát támasztott a vár falának, ott, ahol kevesebb védő állott.
Gyorsan, mint az evet , mászik fel a létrán, utána öt vitéz.
Már a keze is érte a párkányt: egy pillanat s fent van a vár fokán.
De észreveszi egy őr, ordítva rohan oda, nagy követ gördít a létrára, gurul , szalad kő, az öt vitéz még idejében félreugrik , de a kobzos - hová lett a kobzos?
Azt hitte fent az őr, hogy lezuhant, de nem zuhant le ebadta fattya , nagy hirtelen a létra alsó felére fordult, úgy lógott a mélység felett, míg a kő legurult, aztán egy nagy lendüléssel visszafordult a létrára s a következő pillanatban a vár fokán termett, onnét integetett le a kardjával: ide, fiúk , ide !
Az ám, de mire a fiúk nekiindulhattak, mind az őrök a kobzosnak iramodtak.
" Szégyen a futás, de hasznos !"
Nem is várta be a kobzos az őröket , nagy hirtelen lecsúszott a létra alján.
Hiszen ő nem is akart egyebet: ide csődíteni az őröket, azalatt meg a másik oldalon megmászták a falat a magyar vitézek - Melfi vára is magyar kézre került !
Hiszen került magyar kézre még több vár is, ki önként, ki kényszerítésből, vége-hossza nem volt a sok várvívásnak.
Most éppen Konturszi város alatt táborozott a király s nem mozdult onnét, míg a város le nem fizeti a rávetett adót.
Azért vetett pedig rá adót Lajos király, merthogy a város népe a gonosz lelkű Johanna mellé pártolt.
A mellé , aki gyalázatos módon Endrét megölette !
Hát itt történt, amit most elbeszélek .
Lajos király, szokása szerint, ki-kilovagolt , nézett , szemlélődött, vizsgálódott, hadd ismerje a helyet, a környéket, hadd lássa , hol, merre lesz jobb hadjának tovább indulása, ha indulni kell.
Így vetődött egyszer a Szele vize partjára.
Kicsi folyó volt ez, de most erősen megdagadott .
Azt szerette volna tudni a király, hogy hol lehetne legjobban átvezetni rajta a seregét.
Mert készülődött továbbindulásra.
Amint fel s alá lovagolt a folyócska partján, zöldleveles ágból gabalyított kunyhót pillantott meg, s hogy éppen arra haladt, lépett ki belőle egy olasz ifjú.
A kunyhó mellett két ló legelt pányván, azokat az ifjú eloldotta s vezette a folyóra, hogy megitassa.
Amint közelebb jött a királyhoz, megismerte az ifjút: a kobzos volt .
Mindjárt intett neki :
- Ide szógám, Szeredai!
Ugrass a vízbe .
- Felséges királyom, tied az életem, tied a halálom .
Parancsolod : beugratok, ámbár tudom, hogy elsodor az ár .
Nagyon sebes ez most !
- Csak bátran, ne félj.
Holnap reggel át kell kelnem itt a sereggel.
Lássuk, lehet -e ?
Több szót nem várt az ifjú.
Ülve a maga lován , kötőféken vezetve a Pejkót, nosza, beugratott a sebes áradatba - aztán úsztat beljebb, beljebb.
Már csak a feje látszik a lovaknak s egyszerre csak lefordult a kobzos a lova hátáról, elmerült a vízben.
Szegény kobzosnak a feje sem látszott .
Ahogy ezt látta a király, se szó, se beszéd, maga is beleugratott , oda, hol legsebesebben forgott, kavargott az örvény, aztán megragadja hajánál fogva a felbukkanó ifjút, de csak pillanatig marad ő is a nyeregben, lefordult róla.
Áldott szerencsére, rajta volt nagy bő köpenyegje, az elterült a vízen , az tartja fenn, de bizony csak gyengén tartja, az ifjú húzza lefelé.
Nem azzal , hogy belekapaszkodik, a halállal küzdve sem fogódzik királyába, de a király az , ki tartja a kezében, el nem ereszti: ő küldötte a vízbe, illő, hogy pusztulni ne hagyja az ifjút.
Hanem bizony, mind a ketten ott haltak volna csúf halállal , ha nincs ott a Pejkó.
A Pejkó, a Pejkó, ez az okos állat!
Nyerítve ugrott a királyhoz, tartotta a nyakát: fogóddz belé , gazdámnak királya !
Így vitte a partra Pejkó a királyt s a királlyal az ifjút.
Aztán uccu neki, elszáguldott a kunyhó felé nagy nyerítéssel, hogy hírt vigyen a gazdájának.
Ezalatt meg a király is elvágtatott paripáján az őrségre, hogy embereket hozzon az ifjú mellé, aki eszméletlen feküdött a folyó partján.
Ám , mire visszajött, híre-nyoma sem volt a kobzosnak .
Ment a király a kunyhó felé , benézett, nem látott a sötét zugban senkit .
Beszólt: nem válaszolt senki.
Mit tehetett a király?
Otthagyta a kunyhót nagy fejcsóválással s visszament a táborba .
Éppen akkor jött a követ Averszából, jelentette , hogy bajban van ott a magyar sereg, s még nagyobb lesz, ha segítséget nem küld a király.
A vajda azt tanácsolta a királynak, hogy az egész sereg induljon segítségére, de a király haragosan legyintett :
- Vannak ott elegen, csak vezető nincsen!
Hiszen ha magam lehetnék ott mindenütt !
S mit gondolt, mit nem, nagyhirtelen kiadta a parancsot a vajdának, hogy válogasson össze háromszáz lovagot, ő maga megy azzal Aversza alá, a vajda pedig menjen Szalernónak: vegye be azt .
Csak ámult-bámult a vajda, nem akart hinni a fülének.
Úgy tett , mintha nem hallotta volna jól a király szavát s mondta :
- Megbocsát felséged, de ilyen kicsi hadat nem küldhet oda s éppen ellenséges földön, a nápolyi völgyön át ...
- Vezetem, nem küldöm! - mordult rá a király.
- Tedd, amit mondtam.
Holnap reggel indulok .
Hát csakugyan, másnap reggel háromszáz válogatott lovaggal elindult a király, szerencsésen át is gázolt a Szelén.
( Nagyon apadt a víz az elmúlt éjszakán.)
Látta pedig ezt Toldi kunyhaja ajtajából, nem értette a dolgot, a fejét csóválta, hümgetett, aztán befordult s szólt a kobzosnak :
- Nyergelj, fiú!
Eredj a király után s hozz hírt nekem, hová indult a király maroknyi sereggel ?
Nyergelt a kobzos szaporán, utánaeredett, de már csak messziről kísérhette a kis hadat, aztán egyszerre csak úgy elnyelte a porfelleg, hogy mire kitisztult a levegő: nem tudott eligazodni , merthogy közben öreg este is lett, hová-merre kanyarodott a király.
Fordult erre, fordult arra, elindult egy irányba, aztán más irányba: addig bódorgott errearra szegény feje, hogy egyszer csak hegy elöl, hegy hátul, sziklás , magas hegyek mindenfelé.
No, éppen jó helyre került !
Egyszerre csak megálljt kiált neki valaki, de nem magyar nyelven : német szájból eredt olasz megállj volt ez.
Német zsoldosok voltak, akik a kobzost megállították .
- Ki vagy, mi vagy?
Le a lóról.
Egy, kettő!
Beszélj !
Mondotta a kobzos :
- Láthatjátok, olasz ember vagyok, mégpediglen Tarantói Lajos nápolyi király őfelsége kémje.
Éppen most jövök - s itt körülnézett a ravasz kobzos s suttogva mondta - a magyar seregtől , hogy hírt vigyek uramnak .
- Nini! - szólt az egyik zsoldos -, hiszen ez a kobzos!
Hát csak beszélj, pajtás.
Szokott -e a király most is kevesed magával el-elkóborolni?
Hát a serege hol van ?
- Ohó - szólt a kobzos -, ezt már csak most Tarantói Lajos őfelségének mondhatom meg egyedül .
- Ugyan, ne bolondozz.
Mi most a Durazzói Károly zsoldjában vagyunk.
( Bezzeg, hogy még nemrég Lajos király zsoldjában voltak !)
A kapitányunk megesküdött Durazzóinak, hogy Lajos királyt meglesi és kézre keríti ...
- Elhiszem, de akkor vigyetek a gazdátokhoz.
Neki megmondom, vagy a gazdátok urának.
Nem ettem gombát, hogy nektek áruljam el a drága titkot , azután meg hoppon hagytok engem .
- Úgy!?
Hiszen mindjárt más nótát pengetsz te , kobzos!
Itt haltál meg, ha nem beszélsz kedvünk szerint .
- Hiszen csak várjatok - gondolta magában a kobzos - , kedvetek szerint beszélek én.
Hát - folytatta hangosan -, hallgassatok ide.
Mondhatom , szerencsés órában találkoztatok velem.
Lajos király holnap vagy holnapután itt kel át százfőnyi csapattal az averszai táborhoz .
Összehunyorítottak a zsoldosok: hisz így könnyű lesz a dolguk .
Háromszázan vannak ők, a király századmagával : egy magyarra három német jut , könnyűszerrel elbánnak velök.
Hanem az mégis baj volt, hogy nem tudtak bizonyosat: mely napon jön a király .
- Hallod -e, kobzos - mondották a zsoldosok -, térj vissza s hozz nekünk bizonyos hírt.
Mikor jő erre a király s csakugyan századmagával jön -e .
- Hogy én visszatérjek!?
Nem ettem gombát.
Örülök , hogy kiszabadulhattam közülök.
Nem megyek én oda többet vissza !
Bezzeg, hogy nem vették észre a zsoldosok a kobzos ravaszkodását : színlelt ijedezés volt az ő félelme.
De hát addig kérték, addig biztatták a zsoldosok, hogy végre is nagy nehezen kötélnek állott: isten neki, egy életem , egy halálom, ha már úgy van, ahogy van , megpróbálom !
Felkapott a lovára, nagy sebesen elnyargalt a kobzos, vissza egyenesen Toldihoz.
De még vissza sem érhetett Toldihoz, a vajda is útnak indult válogatott vitézekkel, merthogy nem volt nyugodalma a király miatt .
Éppen a Toldi kunyhója előtt lovagoltak el, s hogy ezt Toldi látta, neki sem volt maradása: észrevétlen a lovagok után kocogott Pejkó lován.
Este volt már , mikor elindultak, egész éjszaka ment a csapat , hasadozott a hajnal, mikor szembetalálkozott velök a kobzos .
- No, kobzos, merre ment a király ?
Elmondta a kobzos, amit látott, s ami vele történt .
Hogy a zsoldosok el akarják fogni a magyarok királyát .
Aztán végigvillant szeme a csapaton s fejét csóválta :
- Kevesen jöttetek, vitézek.
Sok a német .
- Nem vagyunk kevesen - mordult meg a csapat mögött egy erős hang , s utána nagyot csördült a karikás ostor .
Haj, de nekibátorodott erre a kis csapat.
Ötvenen voltak csupán , de éppen elegen voltak háromszáz németnek, mert velük volt a rőt szakállú barát !
Nosza, nekivágtak a mély völgykatlannak, hol a zsoldosok nyugodtan heverésztek, szundikáltak, s mire az őrök talpra kiabálták őket, közrefogták , Toldi a karikásával egy csomóba terelte valamennyit, akárcsak birkák lettek volna, mindahányan voltak, összekötözték, úgy hajtották a királyfogókat a magyar táborba.
Ötven magyar vitéz hajtott háromszáz németet, de mikor a táborba értek: volt barát, nincs barát!
Eltűnt ismét, mintha föld nyelte volna el.
Eltűnt vele a kobzos is .
Nem nyelte a föld el őket, mentek a király után , egyenesen Averszának: szükség lehet rájuk ott is !
Eredj, Miklós, eredj!
Hej, ha tudnád, ki van Averszánál.
Láttál te sok álmot, de azt, tudom, nem álmodtad, hogy Anikó húgod itt van a táborban .
Maga a király bízta Kont vitézre: ihol, ez az ifjú.
Gyenge még.
Nehéz a páncél törékeny testének.
De jó vérből való.
Ne engedd csatába, hagyjad, erősödjék .
Legyen gondod rája .
Anikó pedig ment Kont csapatjával s írta, írogatta a leveleket az öreganyjának: ne búsuljon, lelkem, öreganyám.
Jó sorom van nékem.
Majd meglássa, egyszer otthon termünk, hírrel , dicsőséggel, király kegyelmével .
Így biztatta öreganyját Anikó, bár még nem is látta , hírét sem hallotta: merre jár, hol jár az ő Miklós bátyja .
Hallott ugyan mesét, sokat a veres barátról.
Aki itt van, ott van, mindenütt van, csuda dolgokat mível, de mire megkérdezhetnék: ki vagy, mi vagy? - eltűnik nyomtalan.
Nem gondolta, hogy az a barát az ő Miklós bátyja volna.
Már csak abban reménykedett, hogyha vége lesz a háborúnak, s diadallal tér vissza a király, örömében Tolditól sem sajnálja a kegyelmet .
Hát megjött a király háromszáz vitézével.
Hej, lett riadalom a magyar táborban!
Ihol, itt a király, eljött egy maroknyi csapattal, nem törődve drága életével.
Segítség kellett?
Itt van a segítség!
Maga a király.
Nagyobb segítség az egész hadseregnél.
Nagy harci kedv szállotta meg a tábort a király láttára.
Előre!
Előre!
Megmozdul az egész tábor , reng a föld alatta, kezdődik az ostrom: győzelem vagy halál!
Más választás nincs itt.
Rohannak a magyar vitézek, nem ismer itt senki halálfélelmet: ím, a rohanó áradat ragadja Anikót is.
Itt a király!
Lássa, hogy ő is igazi vitéz .
Gyenge karja kardot villogtat s rákiált Bencére: Gyere, Bence, gyere!
Mit volt , mit nem tenni, utána kullogott Bence is, bizony nem jó kedvvel.
Nem a maga életéért, de féltette a leányasszonyét: hogy kerül ő majd a nagyasszony elé - Anikó nélkül ?
Ez volt ám a csata!
A király mindenütt elöl.
Utánam , magyarok! - zendül csengő hangja.
S rohannak mind - nincs itt gyáva.
Hős dalia valamennyi : méltó a királyhoz.
Reggel kezdték s az est vetett véget a szörnyű csatának.
A magyaroké lett a diadal.
Hogy ebben nem lehetett része Toldinak!
Nem lehetett része, mert előreküldötte a kobzost, hogy hírt vigyen neki, hová, merre húzódik a magyar sereg, s mire visszatért a kobzos: vége volt a csatának .
Égett a föld Toldi talpa alatt, majd felvetette a nagy türelmetlenkedés, de csak hiába várta a kobzost .
Ugyan mi történhetett vele ?
Nem történt egyéb, csak ennyi :
Amint a harcoló magyar sereg felé közeledett , egyszerre csak látja, hogy egy megvadult paripa szélsebesen vágtat visszafelé, rajta egy vitéz - holtan vagy ájultan? ki tudja? elég az, hogy csak a kengyelbe akadt lábánál fogva volt a paripán .
- Ej, ej, szegény fiú!
Valami apród lesz ...
Akárki, akármi, annyit látott, hogy nem csatába való volt : törékeny, gyenge a teste.
Bizony nagy csuda lesz , ha van még élet benne .
Nem habozott soká, lovát megsarkantyúzta a kobzos , szembe vágtatott a száguldó lónak, nagy hirtelen megragadta fékét, aztán elvezette egy kis patak mellé.
Ott szép gyengén leemelte az elalélt ifjút.
Vajon van -e sebe ?
Nem lát rajta sebet.
Vért sem, egy cseppet sem .
Talán a sisak alatt?
Az acéling alatt ?
Levette a sisakot s halljatok csudát!
Mit látott !
Gyönyörű, hosszú haj bomlott ki alóla !
- Leány!
Leány !
Abban a pillanatban fölnyitotta szemét a leány .
Szólni nem tudott még, de könyörögve, esdve nézett reá .
- Ne félj, ne félj! - szólalt meg a kobzos.
- Magyar vagyok én is .
Nem lesz bántódásod .
- Ha magyar vagy, lovag is vagy - suttogta a leány .
- Tégy fogadást, hogy nem jársz utánam.
Hallgatsz arról , amit észrevettél .
- Kívánságod parancs nekem - mondotta a kobzos .
Felsegítette a lovára a leányt, s nézett utána hosszan, sokáig , nagyot sóhajtva...
Aztán eltűnt a leány alakja ...
Álom volt talán az egész látomány ?
Ment a leány, át a táboron (Haj, de borzadott a sok holttesttől ! ) , vissza Bencéhez, ha megtalálná.
Megtalálta áldott szerencsére.
Hej, szegény Bence, ő már csüggedten üldögélt egymagában, a tábor szélén.
Fejét földre szegezte, nagy, erős bánat nehezedett a szívére , mardosta szörnyen a lelkiismeret: hogy áll ő most a nagyasszony elé !
Inkább halt volna meg ő száz halállal !
No, ha nagy volt a bánata, nagy lett az öröme is a hű cselédnek .
- Hát él?
Csakugyan él?
Oh, édes Jézusom!
Ugye , hazamegyünk ?
Jöjjön, leányasszony.
Istenkísértés volt eddig is a dolga.
Ugye , hazamegyünk ?
Mondotta a leány :
- Itt maradunk, Bence.
Miklós bátyám nélkül nem megyek én haza !
Meg kell őt találnunk !
- Igaz, igaz - motyogott Bence.
- A gazdám nélkül nem mehetünk haza .
.....
Azt mondám, hogy nem lehetett része Toldinak az averszai csatában , de az első nappal nem ért az véget.
Mert az első nap csak a vár környékét " tisztították meg" a magyarok.
Hogy a várat is bevegyék, nagyobb erő kellett arra.
Írt is nyomban a király Laczfinak: jöjjön nyomban, bármi "munkában" van , hagyja félbe, Averszát kell bevenni.
Oda szorult a róka, Tarantói Lajos, a fő-fő bűnös, ki kell azt onnét füstölni .
Ahogy megjött Laczfi, nyomban tanácsot ültek s azt határozták , hogy körülfogják a várost, hogy se élelmet, se vizet oda be ne vihessenek.
Majd megadják magukat.
Másként szerette volna a király, de hallgatott Laczfi tanácsára: hát csak éheztessük ki "őket " .
Megnyomta ezt a szót erősen.
Mert ott voltak mind a várban a hercegek, Lajos atyafiai , véréből való vérek, de mind ellenségei.
Aki jó barátnak vallotta magát, az is csak színlelt.
Na, most ütött a nagy számadás órája .
Hej, de melegük lett a várban a hercegeknek!
Megmegpróbálták , hátha kitörhetnének a várból, de véres fejjel kotródtak vissza.
Aztán egyszerre csak rászakadt a vár s a város népére az éhség.
S még ennél is szörnyebb baj: a fekete halál .
Már azt határozták, hogy feladják a várat, ha Lajos király hittel ígéri, hogy meghagyja életüket, de ekkor eléállott Durazzói Károly herceg s mondá nagy ravaszul Tarantói Lajosnak, a gonosz lelkű Johanna urának :
- Hallod -e, te már egyszer akartál bajt vívni Lajos királlyal .
Ezzel akartad eldönteni a pert.
Igaz is, minek folyjon annyi ártatlan vér?
Hát verekedj meg vele.
Hisz, te nagy vitéz vagy!
Vagy csak szájjal győzöd ?
Vérbe borult erre Tarantói arca :
- Jól van, hát kiállok!
Nem az országomért, csak a szabad elmenésért!
Hadd menjen a követ, a bajra hívó követ !
Ment is még aznap a követ Lajos királyhoz, s vissza is jött hamar Lajos király üzenetével: elfogadja a bajvívást .
Hogyne fogadná el!
Ez a feltétele: mind a kettő hadja kimért helyről nézze a bajvívást.
A középen álljon két bajmester: egy olasz, egy magyar .
Aztán három-három lovag: olasz és magyar legyen jelen igazlátónak .
Rendben volt a dolog, kimérték a bajvívás helyét , egy kicsi kápolna mellett mérték ki.
A ravasz Durazzóinak volt ez a gondolatja.
A várból a kápolnához út vezetett a föld alatt.
Nagy suttyomba szólt egy kapitánynak : vegyen maga mellé ötven embert, a föld alatti úton éjnek idején menjenek a kápolnába s mikor a bajvívás kezdődik, üssenek rajt' Lajos királyon.
Tegyenek úgy, mintha életére törnének, a királynak azonban bántódása ne essék .
Közben titokban üzent a ravasz herceg Lajos királynak, hogy : vigyázzon magára, mert tőrbe csalják.
Gondolta magában: ha elhiszi üzenetét a király, nem jő a bajvívásra, s ezzel Lajos királynak megnyeri a kegyét .
Megzavarta Lajos királyt ez az üzenet.
Mi most az igazság ?
Csakugyan tőrbe akarják csalni?
Vagy azt akarja Durazzói Károly, hogy ne álljon ki bajvívásra s aztán ország-világ gyávának bélyegezze a magyarok királyát ?
Kont volt az egyik igazlátó, ennek elmondotta a király az üzenetet, de Kont kételkedve rázta a fejét.
Csupa pusztaság a környék, nincs ott hely az elbújásra, nincs alkalom a lesbeállásra.
Azt, hogy a kápolna felől támadják meg, arra ki gondolt volna?
De sohasem árt a vigyázat, azért abban állapodtak meg, hogy összeválogatnak száz lovagot, s ha Kont forgós süvegét megrázza: ez lesz a jele, hogy bajban van a király .
Hát kitűzték másnapra a bajvívást, nosza, a kobzos is nyargalt Toldihoz, vitte a hírt, hogy mi készül .
- Valami hamisság van a dologban - morgott Toldi.
- No, ott leszek én is !
Jó hajnalban Pejkójára pattant, meghúzódott egy árok mellett : onnét nézi ő majd a viadalt s ha szükség lesz rá : ott lesz idejében .
Hogy felvirradott a nagy nap, a viadal napja , megmozdult a tábor : volt nagy lótás-futás, jövés-menés, rendelkezés , igazodás.
Kétfelől felállott a két had.
Középen megjelentek a bajmesterek, az igazlátók, aztán egyszerre csak megharsant a jeladó kürt, ihol, a két lovag már egymásra is rohant.
De ím, alig voltak egy hajításnyira egymástól, Lajos király lába nagyot rándult, földre zuhant a három öles dárda.
Mi történt?
Mi történt?
Nyíl fúródott a király combjába!
Megütődve nézett körül Tarantói Lajos , nem tudta elgondolni: mi baja esett ellenfelének, holott még össze sem roppant fegyverük.
S ím, abban a pillanatban már ki is tört a kápolnából az elrejtett csapat: a kapitány nem törődött Tarantói szörnyű haragjával, egy szempillantásra körülfogták Lajost a német zsoldosok .
- Árulás!
Árulás! - zúgott végig a táboron.
Rohan már a száz vitéz is a bajvívó helyre, ott is van már, kerekedik szörnyű vagdalkozás, de mi volt az ahhoz, amit Toldi művelt !
- A barát!
A barát! - zúgott, zajgott a tábor .
Az az, a barát.
Hej, hogy verte, vágta, lapította buzogánnyal , karikás ostorral az orozva támadókat: egy pillanat, kettő, s halomba hevertek !
Tarantói Lajos majd elsüllyedt szégyenében, s mit tehetett egyebet, a nagy gabalyodásban egérutat vett, meg sem állott Nápolyig .
Hát, ez nagy gabalyodás volt: harc, elkeseredett harc.
Közben a királyt vitték a kolostorba, mely a váron kívül állott, külön erősségben.
Ott gyilkolták meg orozva Endrét.
Oda vitték most a királyt, fektették le puha ágyba, s hogy tudták biztonságban, folyt a harc körömszakadtáig: nincs kegyelem!
A várból élve ki nem jut ma senki lélek.
Már ki is tűzték a fehér zászlót, de a magyarok így is mind kardélre hányják az őrséget, ha a király meg nem tiltja.
Sőt, azt sem engedte meg, hogy bemenjenek a várba.
Ott pusztít a fekete halál.
Elég, ha őrzik kívülről .
Mikor aztán sebjét kiheverte a király, szabad utat adott a vár népének: neki csak a hercegek kellettek.
Őket akarta látni.
Tarantói Lajos már elmenekült.
Hadd menekült.
Ez legalább lovag módjára viselkedett.
De a többit ? - hát azokat szívesen látja vacsorára!
Oda, hol Endrét meggyilkolták !
S jöttek a hercegek, fogvacogva jöttek, ámbátor a magyar urak Lajos parancsára hercegekhez illő tisztelettel , mély hajlongással fogadták .
Aztán kilépett a király az ebédlőszobába , mosolyogva jártatá végig tekintetét vendégein, leült az asztalfőre, leültek a hercegek is szép sorjában, legelül a magyar urak .
Na, nem lehetett panaszuk a hercegeknek: királyi vacsorát kaptak .
S mely nagy kedve volt a királynak!
Ím, még serleget is emel, bizonnyal, hogy elköszöntse kedves vendégeit .
- Durazzói herceg!
Köszönt, ím, a király.
Nézd a bort, de piros !
Mint az öcsém vére.
Nézd, hogy csapom földhöz e nap örömére !
S földhöz csapván a serleget, folytatá :
- Ütött a halálod órája, cudar!
Mit nem cselekedett a te gonosz lelked!
Kezdted azzal, hogy házam népét öcsém ellen fordítottad.
Mikor aztán öcsémet gyalázatosan megfojtották, te voltál az első, ki bevádoltad nálunk Johannát.
Hűséget színleltél nekünk s alattomban folyvást ellenünk dolgoztál .
Hiába tagadsz - megtelt a poharad, csordulásig megtelt.
Ítéljetek, urak !
Azzal nagy hirtelen lefordították az asztalról a fehér terítőt, s ím, fekete terítő maradott a helyén.
Rajta feszület.
Halálra szavaz mind, csak Laczfi vajda nem.
Mondja a királynak :
- Felség, ne felejtse, hogy magyar olasz ellen törvényt nem ülhet .
- Nem!? - kiáltott közbe zord haraggal a király.
- Nos, te magad vezeted ki s nyomban fejét leütteted.
Hallottade ?
Megtörtént, ahogy a király rendelé.
Lefejezték az árulót, s azon az ablakon dobták ki holttestét, amelyen szegény Endre királyét...
Otthagyták temetetlen.
Amint hagyták szegény Endrét ...
De akkor éjjel Lajos király sem hunyta be szemét .
Mégis, mégis , kemény volt, szörnyű kemény a megtorlás.
Nem illett királyhoz.
A magyar királyhoz ...
Piroska levele
Mondám, hogy Lajos király akkor éjjel, a Durazzó lefejeztetését követő éjszakán nem hunyta be szemét, ébren találta a felkelő nap, ott találta asztala mellett.
Halomra gyűlt az asztalán a sok mindenféle levél, melyiket bontsa fel elébb?
Hát, amint turkált a levélhalomban, két gyászos szegélyű levél feketéllett ki onnét.
Gyorsan felbontja az egyiket: Károly császár s király jelentette benne szomorodott szívvel, hogy leánya, Margit, a gyenge virágszál, letört, elhervadott .
- Szegény leány! - sóhajtott a király .
Menyasszonya volt s nem is látta soha.
Kicsi kis leány volt, mikor Prágában jártakor lekötötték neki: ezzel pecsételték meg a békét .
- Szegény apa! - sóhajtott ismét a király s letette a levelet .
Aztán felbontotta a másikat.
Hazulról jött ez , leánykéz írása , alája volt írva, Rozgonyi Piroska.
De nem ő írta e levelet, diktálta szép Örzsének, bosnyák fejedelem szerelmes leányának , halálos ágyán diktálta.
Ő maga csak egy sort írt beléje, nem magáról, de szép Örzséről - majd megtudjuk, hogy mit .
Szóla pedig Piroska levele következőképpen :
Felséges királyom, küldöm a levelemet halálos ágyamról.
Nehéz teher nyomja a szívemet, nem tudok meghalni, amíg tőle meg nem szabadultam.
Azt hallottam, Toldi Miklós világ bujdosója lett , talán éppen ott bujdosik mostan , amerre felséged hadakozik.
Bujdosik, mert szörnyű váddal megvádolták.
Azzal vádolták meg, hogy férjemet meggyilkolta, a síromat kirabolta.
Nemcsak, hogy üldözik, esztergomi érsek még meg is átkozta .
Felséges királyom!
Meggyóntam már az érseknek, hogy mi hozta őt a sírboltba - nincs ehhez köze a világnak, de hogy nem rabolt, erre esküt tennék, ha apáca voltom nem tiltaná.
Mikor felébredtem s őt megpillantottam, átkot mondtam rája, férjem gyilkosára.
Átkot magamra is.
Aztán elaléltam.
Visszavonom az átkomat.
Mindent megbocsátok.
Nem vala ő rabló, nem vala ő gyilkos.
Látták az apácák fűzek rejtekiből, látták a bajvívást.
Toldi egy szál karddal, az uram egész fegyverben vívott - nem volt hát gyilkosság.
Óh, felséges király, fogadja vissza őt régi kegyelmébe!
Átok alól érsek is feloldja.
Nekem megígérte .
Itt végződött a levél.
De a másik oldalon következik még valami .
Ezt már csak kezdette Örzse, Piroska végezte.
De ezt a király nem olvasta.
Nem vette észre .
- Óh, szegény Piroska! - jajdult fel a király.
- De sajnállak téged ...
S hogy megelevenedett a lelkében a múlt, amikor ő először látta Piroskát, ott a kút mellett (Még a köszönésire is emlékszik: Szép jó estét , szép kisasszony ! ), s hogy rágondolt a bajvívásra , ismét felháborodott a lelke Toldi ellen: nem, azt nem tudom néki megbocsátani.
Őmiatta hervadott el , őmiatta tört le ez a szép virágszál .
De lassanként mégiscsak lecsendesült lelke háborgása.
Vajon ő maga, a király hiba nélkül való -e?
Merné -e mondani, hogy sohasem vétkezett ?
Nem volt maradása bent, fojtogatta mellét a levegő , ki a szabadba !
Hamar lovat, hamar !
Egy pillantás múlva fel is volt nyergelve sárga paripája, s ím , amikor éppen felpattant rája, pillantotta meg Toldi György - fiát.
Odaintette s mondta neki nagy röviden :
- Eredj, mondjad a bátyádnak, hogy jelentheti magát nálam kegyelemre .
Azzal elvágtatott .
Ámult-bámult Anikó, nem tudta hamarjában ébren vane, álmodik -e, a füle csengett talán?
Hogy ő szóljon a bátyjának !
De hol az én bátyám?
Itt volna valahol?
Avagy úgy gondolta a király, hogy majd felkeresem én a jó hírrel a világ végén is?
Hogyha ezt gondolta, bizony jól gondolta .
- Felkeresem én őt a világ végén is !
Űzte-fűzte gondolatját s arra határozta magát, hogy hazamegy , megviszi a hírt elébb az anyjának, hadd csendesüljön szíve nagy bánata s majd csak megtalálják valahol Miklóst is.
Szárnyon kel a jó hír s előbújik rejtekéből.
Megtudta, hogy egy csapat készülődik haza: kíséri a fogoly hercegeket Budára.
Mindjárt engedelmet kért Kont Miklóstól, vezérétől, hogy ő is szolgájával e csapathoz szegődhessen .
- Hamar, Bence, hamar, nyergeld a lovamat, de a tiédet is: holnap lesz az a nap, hogy hazaindulunk .
- Aj, de okos beszéd, lelkem, leányasszony !
Csuda, hogy a bőréből ki nem ugrott, esze nélkül szaladt a lovakért.
Ott legelésztek azok a többi vitézek lovaival, nosza, egy pillantásra, kettőre kifogta a magukét, indult is velük, de egyszerre csak megállott, mintha földbe gyökeredzett volna a lába .
- Ne, te, né! - kiáltott Bence -, az Isten Istenem ne legyen, ha nem látom a Pejkót.
Nye, Pejkó, nye.
Ide, Pejkó , ide .
Lekapta a süvegét, rázogatta, mintha zab lett volna benne.
Bezzeg , hogy Pejkó megismerte az ismerős hangot, nyihogva közeledett Bencéhez, ez meg se szó, se beszéd, féket vetett a fejébe , felpattant rá, a másik két lovat meg vezetéken fogta .
- Bizonyosan elloptak, ugye, Pejkó?
No, ha el , bizony vissza is loplak én! - beszélt hozzá Bence s szeretettel veregette a hű állat nyakát .
Hanem hiszen a Pejkó csak azt várta, hogy szőrén érezze Bencét , uccu! nekirugaszkodott, vágtatott mint a szél, de nem arra, amerre Bence rángatta, hanem egyenest a gazdája kalibája felé .
Ott a kaliba előtt aztán hirtelen állott meg, hogy Bence nagyot nyekkenve fordult le róla.
Abban a pillanatban lépett ki a barát .
- No, Pejkó, mi történt? - szólt dörgő hangján.
- El akartak lopni s megfogtad a tolvajt?
Édes hű paripám !
De már erre a szóra felugrott a földről Bence , ámbátor nyilallott minden porcikája .
- Ez a gazdám hangja!
Isten Jézus úgy se '!
De hol van ő maga ?
- Itt van ő maga is.
Csak csendesen, Bence.
Én vagyok, a gazda .
Nehogy megtudja más...
Hanem, hol jársz te itt ?
- Hej, hogy hol járok itt ?
Megeredett Bence nyelve s elmondta töviről-hegyire , hogy s mint kerül ide, kivel jött?
Miért jöttek ?
- Anikó is itt van!?
Nosza, eredj érette.
Hozd ide szaporán .
Hiszen nem kellett ezt kétszer mondani Bencének .
Elvágtatott szélnél sebesebben, s hogy megtalálta Anikót , nógatta erősen: hamar, lóra !
Hamar, lelkem leányasszony!
Csudát lát most mindjárt .
- Csudát?
Mi a csudát ?
- Nem mondom meg azt én.
Csak fel a lóra !
Mit össze nem gondolt Anikó az úton!
Gondolt , először is arra a daliára gondolt, akinek az életét köszönhette .
Hátha ő... hátha ő...
Nem, nem , mégsem lehet...
De sokáig nem űzhette-fűzhette a gondolatok tarka gyöngyszemeit, megérkeztek a kalibához s hogy oda beléptek: mindjárt átölelte két erős kar .
- Szép kicsi lovagom!
No, ne félj éntőlem, a csúnya baráttól.
Nem ismersz -e reám ?
- Bátyám, édes bátyám !
Vége-hossza nem volt ölelésnek, csóknak, gügyögteti szóknak.
Nem is lesz tán vége, hogyha be nem toppan az a deli vitéz ...
- Barátom, hű társam - mutatott rá Toldi.
- Beszélhetsz előtte !
Tudjuk egymás titkát ...
Tudják egymás titkát! - riadt meg Anikó s arca lángba borult .
- Nem, nem!
Ugye, lovag, az a titok - titok marad ?
- Ejnye, ejnye, hát ti ismeritek egymást ?
- Ami igaz, igaz - szólalt meg a kobzos -, ismerjük mi egymást .
S elmondta szép rendjében, hogy ismerkedtek meg .
Aztán szép csendesen kiment az ifjú a kalibából, ott kint megint elővette kobzát s pengete azon édes-bús szép nótát.
Szava is volt a nótának.
Szívből indult, szívhez beszélt.
Megértették ott bent.
Toldi is értette .
Egy nagy könnycsepp gördült le szeméből.
Ami boldogság volt azoknak, a két fiatalnak, az ő szívét, jaj, de megsajgatta !
Még alighogy elmondotta Anikó Toldinak a király üzenetjét, ím , jött a király lovásza, Bessenyei János s mondá hangos, örvendező szóval :
- Toldi Miklós!
A királytól jövök, izenetet hozok .
Vesd le szőrcsuhádat, ölts magadra vitézi ruhát: ihol, el is hoztam.
Gyere holnap , király színe elé.
Oda, hol a sereg összegyülekezik - hazaindulásra !
A király színe elé!
Hej, de hangosan vert Toldi Miklós szíve!
Nem kell többet bujdosnia.
Mehet haza szép Magyarországba, lovagi ruhában!
Most még nincs kard a vitézi ruhához, de lesz holnap: újra ád a király.
A lovagok királya .
Emelének aznap tábor közepén magas trónt a királynak s állottak a magyar vitézek négyszegben a trón körül másnap reggel: úgy várták a királyt.
S jött a király, ég, föld rengett: úgy zúgott az éljen.
S hogy leült trónjára , név szerint, hogy kikiálták, jöttek sorba a magyar vitézek, király színe elé.
A híresek, a leghíresebbek, a legvitézebbek .
Dicséretben, ajándékban nem fukar a király.
Sorra került hamar jó Toldi Miklós is .
Adott neki drágaköves övet , kardot s mondá hangos szóval, hadd hallja mindenki :
- Lovag vagy te újra, vitéz Toldi Miklós !
Aztán elbocsátá kegyesen, de mikor vége volt az ünnepségnek , intett Toldinak, hogy kövesse.
Ment a király a lakába, utána Toldi s Toldi után a - kobzos.
Te is megérdemled a király kegyelmét .
S hogy belépett Toldi a kolostor nagy termébe, az volt első szava :
- Felséges királyom, engedje meg nékem, hogy behívjam az én hű társamat, kobzos barátomat .
- Hívjad, hívjad .
Belépett az ifjú .
- Nos, vitéz, szólj, mi volt a te bűnöd ?
Elmondá a vitéz, a rendjében szépen, hogy ő Záchnak vére.
Kisfiú volt akkor, amikor megesett a szörnyű történet .
Mikor harcot emelt bősz Zách Félicián ...
- Elég, elég! - szakította félbe Lajos király.
- Nagyon sokszor hallottam már e szomorú nótát.
Ártatlan vagy , tudom.
Birtok helyett kapsz birtokot.
Név helyett nevet .
- Nevet is, jószágot is, azt én adok, felséges királyom - szólott belé Toldi -, ha felséged fiúsítja Toldi György leányát .
- Toldi György leányát?
Hisz fia van neki!
Láttam , ismerem őt !
- Leány az, felség - mondta Toldi mosolyogva -, s szereti ez ifjút .
- No lám! - nevetett a király.
- Ki hitte volna !
Teljék kívánságod: fiúsítom a leányt.
- S intett a kobzosnak: - Te most mehetsz , vitéz.
Te meg - fordult a király Toldihoz - itt maradsz egy szóra .
- Nesze - szólt a király, mikor a kobzos elment -, itt egy levél .
Rólad van szó benne.
Olvasd .
- Megkövetem alásan, felséges királyom, már én csak az öreg betűs írást tudom elolvasni ...
- Hát olvasd neki, deák! - intett a király íródeákjának .
Olvasta a deák s egyszerre megeredt a könnye Toldinak .
De a deák végigolvasta a levelet, fordítván a másik oldalára is .
- Mit olvasál?
Adsza csak ide, hadd olvasom magam .
És olvasta, amit Örzse kezdett, de helyette Piroska írt végig .
" Engedjen még egy szót, felséges királyom, nekem , haldoklónak.
Egy szép leány , szép ő maga, szép a lelke, felvenni készül itt a fátyolt, nem azért, mert vágyik ide ... "
Eddig tartott az Örzse kezeírása, ennél tovább nem írta a leány , nem engedte szűzi szemérme.
Folytatta hát Rozgonyi Piroska: "hanem azért, mert udvari leány ott, ahol aki szívét meggyógyíthatná, nem gyógyíthatja meg...
Jaj , nem bírja kezem tovább ... "
- Lám, lám - mondta magában a király -, messze távol kerestem a boldogságot s nem vettem észre, hogy közelemben mosolyog reám .
De most már a királynak sem volt maradása.
Seregének egy részét otthagyta Olaszországban Laczfi-Aporral, másik részével indult haza.
S indult a király hadával Toldi is, Anikó is, a kobzos is , bizony Bence sem maradt itt .
( Erősen megunta azt a különös országot, ahol soha sincs tél, s ahol nincs tél , lehet -e - disznótor ? )
Szelek szárnyán ment a hír előre: jön a király .
Elérkezett a hír Nagyfaluba is.
Jelentette Anikó levele: megvan a kegyelem.
Jőnek, mind a hárman jőnek.
Hárman?
Négyen jőnek.
Azt is bele akarta írni a levélbe, de mire odaért , arca lángba borult, mégsem írta belé !
- Jőnek!
Jőnek!
Hazajön az édes fiam!
Drága kis unokám!
Hallod , öreg Bence?
Fogj be, de szaporán !
Szaporán, szaporán, ha az csak úgy menne.
Öreg már a legény .
Csetlik-botlik, tipeg-topog - a hű ember de leöregedett!
S ím, halljátok , egyszerre de megfiatalodott!
Kész a szekér, fogva a ló, cserdül az ostor, nagy ritkán pihennek: nincs türelme az anyai szívnek .
Hej, ha mostan szárnya lehetne !
Az özvegy királyné is elindult Budáról a fia elé nagy fényes kísérettel.
Ehhez szegődik a nagyasszony: éppen jókor ért Budára.
Csak Örzse ül a királyné hintajában.
Fekete ruhában.
Ha megjött a király - kolostorba vonul .
Úgy lesz, úgy.
Vajon úgy leszen -e?
No, mindjárt meglátjuk .
Ihol kerekedik rettentő porfelhő: jő a király , magyarok királya sárga paripáján.
Zeng, zúg a levegő: éljen , éljen, éljen a magyarok vitéz nagy királya!
S ím, nézzétek a nagy király gyermek lett egyszerre: odaugrat lován a hintóhoz, amelyben anyja ül, csókkal borítja kezét, ajkát, arcát.
Hanem, mikor vége lett ölelésnek, csóknak, fordult szép Örzséhez s mondta mosolyogva: ej, de nagyot nőttél, gyönyörű virágszál !
- S milyen kegyes lélek - dicsérte az anyja.
- Felveszi a fátyolt ...
- Arról még beszélünk, édesanyám, lelkem! - mondotta a király .
Az ám, még haza sem értek: hogy elröpült a bánat szép Örzse szívéből!
Szereti a király!
Megvallotta neki .
Nézzétek, hogy virul arca két rózsája.
Szereti őt, szereti őt magyarok királya !
Azonközben Toldiné öreg szeme a sok vitéz közt megpillantotta az ő drága fiát, kiért pedig szemét szinte vakra sírta .
- Fiam, édes fiam !
Mind odaugratnak, nem is hárman, négyen.
Még Bencének is jut a nagyasszony csókjából .
- Derék legény vagy te! - mondá a nagyasszony .
- Ühüm, az én fiam! - büszkén pödörte meg bajszát a vén Bence .
Aztán sor került ám a kobzosra is, akiről lassanként kitudódott minden, véges-végig...
S egyszerre csak mi történt, mi nem, elég az, hogy a kobzos Bencére bízta a lovát: neki is helyet szorítottak a szekérben .
Így érkeztek Budára, Toldi vén házába.
Ott még aznap este gyűrűt váltottak a fiatalok, s csuda -e, ha a boldogok észre sem vették, hogy Toldi térült-fordult s egyszerre csak eltűnt a házból .
Hová?
Merre?
Tudom, nem kérditek .
Az apácák szigetére, Szűz Margit királykisasszony szigetére, ahol két ember vérével festé már pirosra a földet , odavitte szíve.
Oh, ha megláthatná, ha élve találná !
Kémlelődött a kolostor körül: sötét volt a szomorú ház, csak a hold világítá meg félve, egy lelket sem látott .
Ment tovább, bódultan , támolyogva, remény s kétség között s ím , egyszerre gyökeret vert a lába: a hold halvány fénye rávilágított két keresztre : Rozgonyi Pál neve vala az egyiken , Piroskáé vala a másikon .
- Piroska!
Piroska !
Zokogva borult le Piroska sírjára.
Átölelte két erős karjával a keresztet, szemét felemelte az égre s úgy esküvék meg szent esküvéssel : siratlak tégedet koporsóm zártáig.
Meg nem nyílik szívem más asszonynak soha !
Hallod -e eskümet?
Isten úgy segéljen .
És felkelt a sírhalomról.
Vágott kardjával négy gödröt s ültetett abba négy szomorú füzet, hadd borítsák árnyékba a Piroska sírját ...
Aztán - másnap indultak mind Nagyfaluba.
S hogy megérkezének , kihirdették a lakodalmat: Anikó lakodalmát.
Toldi volt a násznagy.
El is járta öregesen, búsan a násznagyi táncot a szép menyasszonnyal .
- Miután pedig tietek Szalonta - mondotta a boldog párnak.
- Isten áldjon .
S ment vissza Budára .
Ott van az ő helye, a király oldalán, míg életet ád neki Istennek kegyelme .
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE