4
Különös volt az az ősz, mely erre a nyárvégre következett!
November eleje volt már s az őszi színek mégis változatlanul égtek mindenfelé: a Zugligetben, a régi Normafa helyének táján, a Svábhegy tetején s a Királyhágó-utca fölötti villák kertjeiben.
A nap mind délebbre csúszott ugyan , ereje is lankadt, de csak nem akart búcsúzni az ősz.
Ezer színben lángolt tovább.
Veér Márta intézete, melyben a testnevelésnek volt igen-igen rokonszenves kis tanárnője, közel esett Vatha Gáborék lakásához s így a fiatal menyasszonyt , akinek minden délben a hegytető alatt kanyarodó Fodor-utcáig kellett volna fellihegnie, vőlegénye édesanyja minden másodnap magukhoz hívta meg ebédre.
Ők ketten azonban ritkán találkoztak ebédidőben.
Mert Vatha Gábor csak délutáni három óra körül vetődött haza a bankból, melynek egyik legpontosabb tisztviselője volt hónapok óta már.
Veér Márta tehát minden másodnapon leendő anyósa lakásán várta meg a vőlegényét, aki hazáig kísérte aztán.
Kart-karba öltve, andalogva haladtak fölfelé a Királyhágó-utcán, néha azonban nagyobb kerülőt tettek, mialatt megremegtek egymás érintésétől.
Vatha Gábor tudta, hogy előbb vagy utóbb, de csak ez a leány lesz a felesége, Veér Márta viszont fölösleges kérdésekkel soha nem zaklatta a vőlegényét, aki az utóbbi időben tünődözőbbnek látszott, mint azelőtt.
Néha-néha megesett mégis, hogy a leány a vőlegényére emelte fátyolos szemét:
- Nagyon szeretlek...
S így foglak szeretni örökké, amíg csak tart az életemből.
Egy kora novemberi délután, mikor a nap a budai hegyek lánca mögé készült letenni fáradt fejét, a Kis-Svábhegyig találtak elkalandozni.
Alig jött szemközt velük valaki s hiába égtek az őszi színek, érezni lehetett a levegőben, hogy hamarosan hó fog hullni a felhők alól.
Hosszú alvásra készült a természet.
Ahogy megálltak volna a Kis-Svábhegy tetején, hideg áram húzott el a Hűvösvölgy felől s a leány összébbvonta a nyakán kurta kis bundáját.
Szemben álltak egymással.
Akkor félénken szólt Veér Márta:
- Kérdezni szeretnék tőled valamit, Gábor.
- No, mi lenne az? - nézett rá a fiatalember.
A leányon kis elszontyolodás látszott:
- Egy idő óta mintha törnéd valamiben a fejed...
Igaz?
S fürkészve vizsgálta a vőlegénye szemét.
Vatha Gábor komolyan bólintott rá:
- Igaz...
És ha minden úgy megyen majd, amint kiterveltem magamban, alighanem .
Afrikába megyek ki, Búrföldre.
Előbb persze annak rendje szerint kilépek a bankból.
Veér Mártában elakadt a szó az első pillanatban.
De akkor a keze után nyúlt Vatha Gábor:
- Mindjárt megtudod, kedves, miről van szó voltaképpen...
Figyelj csak ide!
Megmozdult most a leány, mintha magához tért volna első meglepetéséből.
Kissé megütődve tartotta félre a fejét, kissé mintha nem értette volna meg hirtelenében, mit is akart a vőlegénye megint:
- A szerecsenek közé készülsz, Gábor?
Olyan szép volt ezzel a fejtartással, hogy alig lehetett neki ellenállni s Vatha Gábor azon volt éppen, hogy karjaiba zárja a drága teremtést.
De akkor elnevette magát:
- Jaj, Márta, Márta!
Hát persze, hogy szerecsenek is akadnak arrafelé, azért Afrika!
De légy nyugodt, mi ketten fehér emberek között fogunk lakni, föltéve , hogy sikerül a számításom...
- Nem értem, mit akarsz? - mondta csendes töprengéssel a leány.
- Majd elmondom, kedves...
Vatha Gábor megindult, hogy némi kerülővel a Fodor-utcát érjék el és hogy szüleihez kísérje a menyasszonyát.
Veér Márta is megindult az oldalán s a földre nézett.
Rövid hallgatás után így kezdte a fiatal bányamérnök:
- A dolgot két hete forgatom a fejemben s te vagy az első, akinek szólok róla .
Kérlek azonban, hogy egyelőre mindenki előtt tartsd titokban, kedves és ne szólj a saját szüleidnek se!
- Nyugodt lehetsz, Gábor - szólt kis csüggetegséggel a leány.
Vatha Gábor tovább beszélt:
- Két hete lehet, hogy a Krisztina-kőrúton összebotlottam véletlenül egy Gerhardt nevű bányamérnökkel, akivel igen összebarátkoztam a dorogi bányákban, amikor - utolsó bányamérnöki gyakorlatomon - ott dolgoztam magam is.
Ez a Gerhardt mérnök barátom mint számfeletti van alkalmaztatásban Dorogon és mert hiába várja kineveztetését, levelezni kezdett egy nála idősebb, régi főmérnök barátjával , akit Görgényinek hívnak és aki ma már mint főmérnök, esztendők óta él a búrföldi angol aranybányák vidékén.
Afrika legdélibb csúcsán találhatók ezek a bányák, a Jóreménység-foka táján, amelyről annyit tudunk mindössze, hogy irtóztató tengeri viharok szoktak tombolni azon a környéken.
Gyermekkori olvasmányaimból emlékszem még, hogy e foktól nem messze küszködik valahol a hegymagas hullámokkal a Bolygó Hollandi, aki egyszer megfenyegette az Istent magát s bűnhődésül ezért tengeri ítéletidő hajigálja ködhajóját, évszázadok óta...
De ide figyelsz-e, szívem?
- Nagyon figyelek, Gábor.
Lassúbbra fogták a lépést, mert kapaszkodó következett.
Kéz a kézben, egymáshoz simulva haladtak fölfelé.
Vatha Gábor minden szót meggondolva, beszélt tovább:
- Ez a Görgényi, akinek ma nagyszerű állása van Dél-Afrikában, ezelőtt az aninai bányákban volt üzemvezető-főmérnök, majd fogta a vándorbotot és nem is állt meg , csak a Fokföldön.
De mit is kezdhetett volna idehaza.
Istenem!
Most legfeljebb a honvágy gyötri, különben a maga ura...
Nos, az én Gerhardt pajtásom, akit már a háborús világban is testvéri barátság szálai fűztek Görgényihez, véletlenül megtudta az Afrikába távozott magyar főmérnök címét s nyomban írt neki: nem mehetne-e utána ő is?
Volt pedig ez öt hónappal ezelőtt s azóta valami négy levelet kapott Gerhardt a Fokföldről, mert körülbelül öt hétre van szükség, míg a posta oda-vissza megteszi a fordulót.
Nos, a dolog úgy alakult máris, hogy Gerhardt pajtás jó féléven belül alighanem az angol-búr aranybányák mérnöke lesz...
Veér Márta itt kissé bátortalanul nézett a vőlegénye arcába:
- No és hogyan kerülsz bele a dologba te?
- Pedig könnyen eltalálhattad volna, kedves - nézett vissza menyasszonyára kényszeredett mosollyal Vatha Gábor.
- Gerhardt pajtás, amikor megtudta tőlem , hogy - bányamérnöki oklevéllel a tarsolyomban - bankfiúnak álltam be, szinte felbőszült.
De tüstént tanácsot is adott: hogy menjek vissza Dorogra, ott ő elintézi, hogyha látszatfizetéssel is, de fölvesznek számfelettinek s mihelyt ő Afrikába ért ki egyszer, minden erejével az én utamat kezdi egyengetni Görgényivel együtt.
Hát ezen gondolkozom én és küszködöm magammal két hét óta , Márta...
A leány hallgatott, Vatha Gábor egy mélyet lélekzett:
- Messzi, igen messzi világba vetődnénk el Magyarországról, de ez sem tartana örökké.
S emberi számítás szerint csaknem bizonyosra vehető, hogy két esztendő mulva a feleségem lennél.
Mit szólsz hozzá, kedves?
Mert e pillanatban a te elhatározásod a döntő...
Veér Mártáék háza elé értek.
A leány elől haladt befelé, a fiatal mérnök utána .
Ahogy az előszobába léptek volna be, Veér Márta szembeállt a vőlegényével.
Az arca halovány volt, szája sarkában csöpp remegés látszott, de határozottan mondta:
- Hűséges szívvel foglak várni, Gábor, míg csak egyszer el nem jössz értem!
S úgy, amint volt, kurta bundában, két karjával átkarolta vőlegénye nyakát s erős mellére hajtotta le megzaklatott fejét.
De a szoba felől ugyanakkor közeledő lépések hallatszottak, mire szétrebbentek ügyesen.
Márta édesanyja volt.
Veér mama gyanútlanul kérdezte:
- Ebben a szempillantásban, édesanyám - füllentette Márta.
- Épp a kabátjainkat készültünk levetni.
(A valóság ezzel szemben, mint tudjuk, az volt, hogy megölelték egymást szerelmesen.
S ezúttal - kivételesen - éppen Márta volt a kezdeményező fél.)
Benyitottak a meghitt lakásba.
Márta nekihevülve, Vatha Gábor komolykodva.
Ez a lelkiállapota érthető volt, miután életének legnagyobb elhatározása előtt állt.
A leány látta vőlegénye szegett kedvét, neki magának azonban annál csapongóbb lett a hangulata.
Mert képzeletben látta már magát, mint takaros menyecskét, valahol az angol-búr aranybányák világában, ahol nem délről, hanem északi irányból süt a nap, mert messzire esik délnek az Egyenlítő vonalától.
És mert javíthatatlan kedve kerekedett, odalibbent a vőlegénye elé, akit éppen ozsonnával kínálgatott leendő anyósa, először megsimogatta szelíden a homlokát , majd megcsókolta hirtelen.
És míg édesanyja szótlan nehezteléssel csóvált fejet , a leány nesztelenül odament a zongorához s játszani kezdett egy búcsúzó dalocskát, miközben hozzádalolta a szöveget is feledhetetlen hangján:
Elbúcsúzom szép hazámtól, Kedves kis Magyarországtól , Visszanézek fél-utamból...
Szememből a könny kicsordul .
Abbahagyta váratlanul.
Két fehér karjával ráborult a zongorára és zokogni kezdett, magábafúló zokogással.
Édesanyja meglepődve nézett a fiatal bányamérnökre:
- Mi van ezzel a leánnyal?
Vatha Gábor azonban ahelyett, hogy leendő anyósának válaszolt volna, felugrott az asztaltól, odasietett a leányhoz és magához emelvén az arcát, összecsókolta a könnyes szemét, meg az akaratos száját:
- Márta, ígérd meg nekem, hogy soha többé nem fogsz érzékenykedni!
Mert csak zavarna a számításaimban...
Veér Márta engedelmesen mondta:
- Ígérem neked, Gábor, hogy soha többé nem fogok sírni, amikor te is látnád!
- Milyen gyerekes lettél legutóbb! - fakadt ki Vatha Gábor.
- Minden második pillanatban pityeregni kezdel!
Én Istenem, mennyi okunk van rá pedig, tizennyolcadik esztendeje már, hogy fel-felsírjunk legalább belülről, mikor senki nem lát...
Kiknek szólnak ezek a könnyek?
Szólnak talán mindnyájunk nagy elesettségének, szólnak azoknak, akik elmentek egyszer virágosan innét a zászlós katonavonatokon és még mindig hiába várjuk őket...
Gyilkos csatákon estek el s vérüket beitta a lengyelországi föld , avagy elérhetetlen messzeségű fogságra jutottak s meghajszolt fejüket is ott hajtották le utoljára e földi létben.
Ám lehetséges éppen úgy, hogy még mindig cél és irány nélkül csatangolnak a véghetetlen hómezőkön, miközben gyakran néznek el bús vággyal abba az irányba, amerre kicsiny hazájuk, Magyarország fekhetik valahol, tízezer mérföldön is túl.
Vannak menyasszonyok, akik egyre fogyatkozó reménnyel várják vissza régi vőlegényeiket, más menyasszonyok meg azért könnyeznek föl, mert távoli tengerekre készülődnek fiatal vőlegényeik , hogy elérvén a célt, magukkal vigyék idővel értük bánkódó menyasszonyaikat is.
Vatha Gábor még egyre a Veér Márta haját simogatta, a leány a szemét törölgette , édesanyjának pedig sejtelme nem volt, mi eshetett kettejük között a mai napon ?
Egyszer aztán megszólalt:
- Semmi, édesanyám - mondta hosszú sóhajjal Veér Márta.
- Mindössze az jutott eszembe, hogy oly kevés ideig élünk itt, e földön s mégis annyi sokat kell búcsúznunk egymástól...
Itt közbeszólt Vatha Gábor:
- Márta majd elmond mindent mamának, mert nekem mennem kell mostan .
Halaszthatatlan teendőim sürgetnek...
Csak annyi ideig maradt, míg végzett az ozsonnával, miután anélkül úgysem engedték volna ki a házból.
Odakint esti színek szálltak és ereszkedtek s az egyik fán egy szarka csörgött.
Hideg felhők táboroztak a Sashegy fölött.
Vatha Gábor felállt végül:
- Kezét csókolom, mama.
Ígérem, hogy engedelmes fiuk leszek mindenkor.
A leendő anyós megütötte a hátát:
- Tudjuk, Gábor fiam.
Hisz az egyetlen leányunktól fogsz megfosztani bennünket!
A kapuig Márta kísérte ki egyedül, miután előbb vállára lökte kurta bundácskáját .
Búcsúzóul kezet csókolt neki a vőlegény:
- Nagyon szeretlek, Márta...
- Én is, én is - suttogta a leány.
S a kapuból addig integetett Vatha Gábor után, míg csak láthatta.
Vatha Gábor a kalapját lengette vissza feléje.
Lehangoló volt a hideg alkonyat.
Alig valahol némi jele az életnek s ahogy a lakásuk felé igyekezett volna Vatha Gábor, a villanylámpák alatt alig találkozott egy-egy fölfelé kapaszkodó emberrel, egy-egy köhécselő anyókával .
Mélyen merült bele égő gondolataiba s csak a délivasúti pályaudvar fölött eszmélt magára, ahol is - a hegyek irányába - némi emelkedő látszik.
Ezen az emelkedő részen, annak is tetőpontján álldogált zsebredugott kezekkel Babotsay Zsigmond.
S Vatha Gábor abban a pillanatban földerült:
- Szervusz, öcsém! - szólt le Babotsay Zsigmond s fütyörészni kezdett tüstént és magafeledten, mintegy jeléül annak, hogy senkivel e kerek világon nem hajlandó további eszmecserébe bocsátkozni.
Babotsay Zsigmond, mint érintettük már egy helyt, agglegény gyanánt volt tekintendő s egy felsőzemplémi mezővároskából: Nagymihályból ereszkedett alá Budáig, ahol is egy nagynénje nyakán élt.
Kora estéken vagy még inkább délutánokon meg-megállt a délivasúti állomás fölött található emelkedőn , egyesegyedül s órákig nézte mozdulatlanul az alant zsongó várost avagy - változatnak okából - egy-egy kurta dalocskát fütyörészett el olykor.
Akik tudtak valamit előbbi életéről, annyit sejtettek legföljebb, hogy Babotsay Zsigmondnak Zemplém vármegye földjén verhetetlen sikerei voltak a legszebb asszonyok körül .
Erre ugyan egyetlen bizonyíték Babotsay Zsigmond volt, aki bizalmasabb pillanatban fel-felsóhajtott merengőn:
- Legalább száz férj és apa átkozza a nevemet ma is...
Ha tehetnék , patkányméreggel pusztítanának el.
Dehát nem csodálkozom...
Egy-egy ilyen önkéntelen elszólás után hinni kezdték róla egyesek, hogy nagy szoknyabolond lehetett mégis Babotsay Zsigmond.
Budától azonban messzire esik Nagymihály és így nem akadt senki, aki közelebbi adatokkal szolgálhatott volna a Babotsay Zsigmond előéletére vonatkozóan.
...Az erre következett harmadik napon, már vacsora után, Vatha Gábor így szólt az édesapjához, oly tettetett közömbösen, mintha véletlenül jutott volna az eszébe:
- Kedves szüleim, ma kiléptem a bankból s azt hiszem, csak afrikai földön fogok megállni...
Apja, édesanyja és Lóránt bátyja megütődve nézett rá.
Nem értették.