ELTE regénykorpusz

Éltem s annak legjobb része köszöni

hű gondodat .

Walter Scott

Amíg ezek Alvincen történnek, tekintsünk a Fehérvárról odamenő útra.

Ez a Maros mellett vonul el szép hajlatokban.

A tágas völgynek, melyet Erdély legszebb folyója öntöz, termékeny szőnyegét menedékes virító hegyek övedzik, kétoldalt szőlőkkel, sűrű erdőkkel s néhol szántóföldekkel, melyek vagy feketén tüntetik ki felszaggatott kebleiket a zöld gyep közül, vagy sárga kalászokkal dúsan inganak arany hullámokban .

A vidék nyílt, kies, örömet, kényelmet elővarázslón hat egyszerű pompával az utasra .

Itt-ott a hegyek oldalában vagy a tágas völgy sima tányérán falvak terülnek el , melyek közül magasan emelkednek ki sötét zsindelyfödeleikkel a földesurak mezei lakjaik, szellős jegenyéktől körülárnyékolva, házi csend s szelíd otthonosság szellemét lehelvén.

E szép vidéken látunk halkkal léptetni egy lovagot.

Szép barna kancája leereszti fejét fáradtan, kantárja hosszan lóg le, vagy mint kímélet, vagy mint gondatlanság gazdájától, ki iromlását kísérni látszatik összhangzó teste lógatásával.

Így látva távulról, gondolhatni, hogy szunnyad, vagy egy közeli tanyán terhelt fejét nehezen bírja már.

A lovag egész alakján gondatlan önfeledés tűnik fel, nemcsak szinte semmitmondó kifejezésében egyébiránt szenvedhető arcának, hanem szennyes voltából rendetlen öltözetének is.

Fiatal, amint látszik, alig húsz-huszonkét évű; hosszas arca be van esve, s fakó sápadtság terül rajta, inkább rendetlen élet, éjszakázás s kiállott fáradság következménye, mint betegségé.

Nagy fekete szemei szinte idegenül világolnak ki e tört vonásokból, s vékonyodott orra, sápadt ajkai mintegy meghazudtolják a szem elevenségét, mely azonban inkább szeszes nedvek lángtartalmát szikrázza vissza, mint lelkének lobogását.

Fejét nyusztkalpag födi betört tetővel , alig billegve feje hátulsó részén; ez alól fésületlen omlanak ki sötét hajhullámok , portól s verejtéktől összecsapzottan.

Sötét, már talányos színű dolmány, bal vállán félig letűrve, födi testének felső részét, nyitva s több gomboknak híjával; hasonló színű nadrág s kopott csizma szárait; oldaláról szép mívű ezüstkard lóg számtalanszor összetoldott s -kötözött kardszíján.

A lovag félig álmos, félig ittas, de egyike sem annyira, hogy magával jóltehetetlen lenne; közelebb tekintve gazdag háznép úgynevezett veszett gyermekéhez hasonló .

Szunnyadozva s néha fel-felkapva fejét halad az úton elé, keveset figyelve az előtte s körüle terjedő szép vidékre; csendes egyforma menetelét csak nyeregszíjának megtágulása szakasztja félbe, melyet szorosabbra von le-leszállva olykor.

Úgy látszik azonban, hogy a bevett ebéd s az azt kísérő szőlőnedv gőzei halkkal oszlanak fejében , amit egyenesb tartásából s lova nógatásából lehet észrevenni.

Így halad ő jó darabig.

Már a nap a bércek mögé hanyatlott, haldokló sugárokkal aranyozva taréjukat s végignyújtva a völgybe a hegyek árnyait.

A Maros zöld tükre hosszú veres vonallal mosolyogja vissza végső világát, midőn lovagunkat távol nyögés teszi figyelmessé .

Emberünk eszmélni látszatik, de fájdalmatlan egykedvűsége tiltja a további fürkészést; azonban a nyögés haladtában mindinkább közeledik, s az úttól nem messze egy bokor alatt megpillant egy gyermeket.

Első tekintetre úgy tetszik, mintha valami hirtelen betegség érte volna azt.

Vizsgaság, nem egyéb, bírta a mi mámoros utazónkat közelítésre.

A ló horkanva ellenkezett ura nógatásával, ki oda érkezvén, durván támadta meg a gyermeket, miért ijeszti lovát nyögésivel, de jobban megtekintve a mintegy kilencévűt, könnyen láthatá, hogy helyzetének borzasztó volta, nem békétlenség vagy makacsság sajtolá kebléből e szívrepesztő hangokat.

Úgy nézett ki a szép arcú, érdekes tekintetű fiúcska, mint ki súlyos nyavalyából lábadoz.

Azon olvadékony sápadtság, a tört szemek, a néma reszketegség ajkai körül , mely szinte őrültségre mutata, vagy legalább a rémülés fő fokára, nem mondhatni , meghaták, de legalább meglepék a lovagot.

A gyermeknek meglehetős anyagból készült , bár összerongyolt ruhája tehetős szülőkre mutatott; számos karcolatok halvány arcán s kis kezecskéin, melyeket szótlan foga kérőleg össze, minden erejéből törekedvén fél fekvő-fél ülő helyzetéből felemelkedni, azt láttaták, hogy szegényke bokrok s tövisek közt bolyongott.

A lovag darab sajtot vévén ki nyeregkápájában függő tarisznyájából, odaveté azt az esdeklőnek úgy, mint ki az ebnek vet falatot, nem félelemből, nem szánakodásból , csak hogy ugatni szűnjék.

- Ki fia vagy - kérdé nem a legszelídebb hangon -, s hol jársz itt?

- A gyermek, fájdalom s kétségbeesés rángásával vonásaiban, szólni akart , de nem volt ereje arra.

Alvinc tornya emelkedék gőzleplében az esti szürkületnek távulról, s födelének csúcsai a búcsúzó napnak aranyában csillámlottak; arra mutatott, visszarogyva fekvő helyzetébe.

- Itt - mond a lovag az odavetett sajtra mutatva - egy kis sajt, egyél!

Jő erre majd több utas is, valaki hazavezet; nekem sem kedvem, sem időm reá; de húzódjál közelebb az úthoz; itt, ha szavad eláll, s csak ily halkan nyögdécselsz, az ördög sem vesz észre.

- A gyermeknek a lovag beszéde kezdetével örömsugár derült kétes habozással arcán, de végszavai néma kétségbeesésbe dönték vissza.

Lehetetlen volt ezen ártatlan kisdedet így elhagyva s megtörve, borzasztó fájdalmában látni részvét nélkül: de a durva kalandor szívének jégkérge nem oszlék el, s megfordítván lovát, távozni kezdett.

A gyermek észrevévén szándékát, minden erejét egybeszedé, s odavoncolván magát közelébe, fojtott s fuldoklástól rebegő hangon kiálta vagy inkább visíta égbe emelt kezekkel: - Jó uram, az Istenért, ne hagyj itt !

Az Istenért, ó, ne hagyj itt!

- A lovag távozék.

Úgy látszott arcának békétlen vonásaiból, mintha unalmára volna a szerencsétlennek esdeklése.

A gyermek elnémult , elereszté magát, s földhez szorult arccal zokoga alig hallhatólag; néha harsány kiáltás hatá meg a haladó fülét.

Megállt végre, s nemét a belső harcnak érzé szívében; mélyen s kétesen nyilatkozott keblében valami, ami készteté segíteni, egy belső szózat, a lélek önkénytelen mozdulata: talán újra nem részvét, hanem valami belérzet neme, mely olykor a legmegromlottabb szívet akaratlan lepi meg.

Alvinc nem volt messze, a gyereknek terhe könnyű, s ott, gondolá, az alkalmatlan súlytól megmenekedhetik az első mezei laknál.

Darabig határozatlan állott, végre megfordítván lovát a gyermekhez ügetett, s leszállván lováról fölemelé azt, maga elébe helyhezvén a nyeregbe.

A fiú hála- s váratlan örömtől elragadtatva, mintha újra ereje éledne, nyaka körül foná karjait; szép ártatlan arca sűrű könnyek zápora közt nevetett, sírt egyszerre.

A durva férfiú érzett valamit, maga sem tudta, mit, de szívének elfogódása kellemes volt.

Úgy látszék arcából, hogy szinte megdöbbent.

Egy jó tett önjutalmának soha nem ismert képe újságának bájával karolá szívét körül.

Szabadultának előérzete szavakra olvadt a kisded ajkain, köszönetének ártatlan , szívig ható, egyszerű kifejezése akárkit is boldogított volna.

A lovag érzett ilyesvalamit, de sötéten, mint az éji homályban alakuló, szétfolyó árnyait a képzeletnek.

Kérdésére képes volt a gyermek már azon rövid óranegyed alatt, melyet Alvincig töltenek, darabolt rebegő előadásban annyit tudtára adni, hogy árva, szegény özvegy tartja pénzért, s anyja néha látogatja meg; hogy juhokat őrizvén tegnap , elaludt, s felébredvén nem látá a juhokat többé, s vélvén, hogy az erdőbe tévedtek , keresni kezdé, így beljebb-beljebb hatva eltévedt, az éjszakát rémülve s kétségbeesés közt az erdőben töltötte, alig tuda másnap addig vergődni, hol a lovag találta.

Jósika Miklós

Abafi

SEMMIREKELLŐ

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Jósika Miklós

Abafi

SEMMIREKELLŐ