Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Aszlányi Károly
Brentford rendet csinál
Keletkezés ideje
1937
Fejezet
5
Bekezdés
1285
Mondat
3880
Szó
48299
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
HARMADIK RÉSZ: A Sziamang birodalom
A Fekete Rémek.
Ötszázhetvenegy nap mult el azóta, hogy Brentford az első dárdát az első sziamang kezébe adta.
Kétszázkilencven engedelmes harcosa volt ekkor már; s az ifjakból , öregekből és - szükség esetén - nőkből sorozható tartalék is több mint száz főre rúgott.
Ekkora tömegben azelőtt sohasem éltek együtt ezek az öntudatra ébredt majmok s míg egyrészről a saját tömegük büszkévé tette őket, másrészt a rend fenntartása, a biztonság és élelmezés igen súlyos feladattá nőtt.
Ennek a feladatnak Brentford diktatórikus alapon igyekezett megfelelni.
A sziamangok még nem voltak eléggé érettek arra, hogy alkotmányos úton kormányozzák őket; valamint a tatárok se rohanták volna meg Európát, ha eme szándékukat előzőleg parlamentáris vita során mérlegelték volna.
Valamely nép két esetben éretlen arra, hogy alkotmánya legyen: ha 1. politikailag még túlságosan fejletlen és 2. ha politikailag már túlságosan fejlett.
Ezért van az, hogy csaknem minden nép történetében először van a diktatúra, azután következik a diktatórikus alkotmány , majd az alkotmányos diktatúra, végül az alkotmányos alkotmány és legvégül a diktatórikus diktatúra.
Ez a folyamat minden népre biogenetikus érvényű parancs és ennek a folyamatnak mindig diktatúra a vége, mert a nép kiábrándult az olyan államformából, amelyben neki is gondolkoznia kell.
A Zung, az őserdő hangos volt a sziamangok csodálatos feltámadásának véres részleteitől s ahova betették a lábukat, onnan a nagyerejű vadak elmenekültek .
Ezért a kisállatok örömmel üdvözölték Brentford népét, amely nem evett nyulat , viszont, a maga hatáskörében megakadályozta, hogy a tigris, vagy róka nyulat egyék.
A macskamedvék, ezzel szemben, utálták a sziamang-szagot, a tigris és párduc pedig nem bírta a macskamedvehúst.
Ezért a medvék és a nagy ragadozók azonos érdekszférában éltek.
Az a terület, amelyről az őserdő népe Atjeh-földtől a legdélibb szavanákig, mint a sziamang-birodalomról beszélt, nem volt nagykiterjedésű, de igen termékeny és bővízű volt s rajta vezettek keresztül a nagyvadak cserkészútjai.
Idetartozott a Liang-patak bal- és jobbpartja egészen az Ylaka-dzsungelig; a Liauang-tó, a Chilapeng-hegy, a tó körüli őserdő s az a széles, enyhe esésű szavana, amelyre Brentford lezuhant.
Ez a déli lejtő végtelen erdőségbe hanyatlott s a gyorsröptű madarak szerint ennek az erdőnek csak ott van vége, ahol a füstölgő hegyek kezdődnek s a hegyek után megint végtelen erdőség nyúlik a semmibe.
Brentford tehát kénytelen volt a borzalmas, de keskenyebb dzsungel felé irányítani figyelmét, mert sem a tűzhányók megmászására, sem a sokszáz mérföldnyi szélességű erdőőv áttörésére nem vállalkozhatott.
Birodalmát nem csak szélességben alapította meg; a sziamang-néphez koboldmakik , orrszarvú-madarak és vadkutyák sokasága is csatlakozott, amely nem csak a szemét és a maradékok eltakarításában tüntette ki magát, de a lárma, amelyet okozott , hozzájárult a sziamang-lakta területek félelmes hírének fokozásához.
A sziamangoknak ekkor már nem voltak közös élelmiszer-raktáraik, hanem három cölöpre állított kalitkákban laktak s mindegyikük saját készlettel rendelkezett.
A készlet, amely szimantung-levélből, gyümölcsből, teknőstojásból és a vadtyúk szárított húsából állt, aszerint fogyott és növekedett, amennyire a tulajdonos szorgalmas és mértékletes, vagy pedig lusta és falánk volt.
A magántulajdon elve hamar vérükké változott; mert, ha a lopásról nehezen is szoktak le; a sajátjukat védelmezni annál hamarabb megtanulták.
A másét tisztelni - ehhez erkölcsi nemesség szükséges, ami lassan ébredezett bennük s kétséges, vajjon valaha is olyan fennkölt mértékben tesznek -e szert rá, mint az ember?!
Hogy azonban a magukét tiszteljék, ehhez csak irigység kellett s cseppet sem kellett őket kényszeríteni , hogy irigyek legyenek.
Az erkölcsi és társadalmi alapelvek körül akadtak tehát nehézségek, de nem is volt szükséges, hogy minden esetben tudják; mit miért kell megtenniök?
A részletekben viszont annál tanulékonyabbak voltak.
Csaknem elválaszthatatlanul egyidőben tanultak meg szivart készíteni és szivarozni; húst enni és vadászni; tagadni és árulkodni; aranyércet keresni Brentfordnak, mert az értékes - és eldugni Brentford elől, ugyanazért; megölni az ellenséget és megölni egymást, (csakhogy, ha ellenséget ölt meg valamelyikük, akkor kettőt vallott be s ha valamiért megölte a társát, akkor letagadta.) Szókincsük rohamosan bővült és minél többet beszéltek , annál többet hazudtak is.
Kézügyességük és színészi képességük általában bámulatos volt.
Ha betegek voltak, a zsákmányosztásnál egészségesnek tüntették fel magukat ; a munkánál azonban az egészséges is úgy tett, mintha beteg lenne.
Általánosítani azonban nem szabad.
Volt közöttük olyan, aki nem evett, csupa takarékosságból s a cölöpháza összeomlott egy szép napon a felhalmozott eleség súlya alatt; és volt olyan, aki naponta megette, amit gyűjtött és sohase volt semmije.
Voltak kötekedők és szemtelenek, voltak gyávák és árulkodók; de egyikük sem félt többé az őserdő borzalmas vadjaitól és mindegyik félt Brentfordtól, aki a sziamangok ura volt.
A csecsemőket részben megfojtották, részben felnevelték aszerint, hogy milyen nemű egyedekre volt szüksége a fajnak ahhoz, hogy minden férfire jusson nő és minden nőre férfi.
Ezért csak két agglegény volt a Sziamang-birodalomban: Moaka és Brentford.
Moakának nem kellett többé Szi-Huhu, akire pedig Dud-Dar régen ráunt s akit - pedig - Moaka holtáig szeretett.
Brentford pedig ember volt s a sziamangok úgy tudták, hogy nincs is neme.
Pedig volt.
De maga Brentford mondta nekik egyszer:
- Ti vagy férfiak vagytok, vagy nők, de én csak Pepong vagyok, aki a Holdból jöttem.
Brentford erő és fegyelem szempontjából elérkezettnek látta az időt, hogy kiterjessze a Sziamang-birodalmat észak felé és emberi települést találván valahol, Moakára ruházza a főhatalmat.
Ez titkos és kedvenc terve volt és úgy gondolta, hogy akkor majd bőrkabátját, fémrudját s egyéb hatalmi jelvényeit is Moakánál hagyja majd.
De a dzsungel ismeretlen veszélyeket rejtegetett s a szárazság alkalmassá tette ugyan a terepet, de élelemhiányt idézett elő.
Attól is félt Brentford, hogy az állandó mozgás meglazíthatja a fegyelmet s felébreszti a sziamangok lappangó kóborösztöneit.
Mégis, a legközelebbi holdtöltét jelölte ki az indulás időpontjává, mert bár félt az emberekkel való találkozástól, de vágyott is rá; s a sziamangoknak a már meghódított területen nem volt mit meghódítaniok.
A hódítás, zsákmányolás és harc ösztöne, természetszerűen, nem ébreszthető fel s altatható el tetszésszerint , hanem öncélúvá válik minden élőlényben.
A bőség nem elégítette már ki a sziamangokat: ha elég aranyuk volt, akkor kerestek kristályokat és gránitoszlopot, vagy a vulkán-lejtők üledékének csillogó gömbjeit, amikkel játszani lehetett.
Az Ylaka-dzsungel tigriseitől való biztonságuk nem volt elég ; biztonságban akkor vagyok, ha az ellenség fél tőlem s ha fél tőlem, akkor nagyon természetes, hogy kedvem támad megrohanni.
Hetvennégy harcosnak volt már tigrisbőr a hátán és fején s a többi irigyelte ezt a hetvennégyet.
Brentford nem fojtotta el türelmetlenségüket, sőt új és új tápot adott neki.
Nagy segítségére volt ebben a határtalan fantáziájú Dud-Dar, aki ingerlő történeteket adott elő arról, hogyan falták fel mind a hét nagyanyját - szerinte ennyi volt neki - a tigrisek, csak éppen, hogy ne unatkozzanak.
Elmondta azt is, hogy egyik legelső fia Ylaka szélső nádasaiba merészkedett s ott elfogta őt Dombomdili, minden élő párduc öreganyja .
Kiharapta a szívét s úgy küldte vissza s azóta a szerencsétlen csak gurulni tud , járni nem.
Az efféle mesék fokozták a harci kedvet.
Amíg úgyszólván kizárólag szimantung-levelet ettek, addig nem érdekelte őket, hogy más dolgoknak miféle íze van, de amióta halat, tojást és gyümölcsöt ettek, azóta még ezeknél is jobbízű ételeket tudtak elképzelni, amelyeket más állatfajtáktól kell megszerezniök .
Fantáziájoknak csupán az első lökést adta meg Brentford.
Minduntalan előfordult - munka és pihenő közben egyaránt - hogy valamelyik vérmesebb sziamang a többi közé ugrott és hirtelen ötleteit, mint tényeket adta elő: hogyan rántotta ki Brentford a tüzet egy hegyből és hogyan evett meg egy olyan halat, amely nagyobb volt az elefántnál és egészen átlátszó.
Ilyenkor a hallgatóság közül mindig akadt egy-kettő, aki Brentford elé járult s Brentford megerősítette a hallottakat.
Egyszerűen mindenre képesnek tartották Brentfordot, aki sokkal hallgatagabb volt, mint eleinte és sokkal keményebben bánt velük.
Ennek az a változás volt az oka, amelyen Brentford az utolsó negyedévben ment keresztül.
Egyre kevésbbé vágyott vissza az emberek közé.
A nagyvárosok álomszerű csillogása elfakult lelkében s attól félt, hogy e küzdelmes idők emléke örökké vele és benne marad s éppoly kevéssé talál majd helyet az emberi társadalomban , mint ahogy az se fogadja be többé őt magát.
Kimondatlanul is érezte, hogy a kételkedő emberek destrukciója elviselhetetlen lesz az ő számára, aki nem vihet innen bizonyítékokat, csak emlékeket.
Utolsó lesz az utolsók között, szürke pont a sok szürke pont között, ha visszajut az emberek közé; míg itt a legelső és legnagyobb s nem sok hiányzik hozzá, hogy az őserdő ura, igazi ura legyen.
Nem olyan úr, aki a gyarmatügyi minisztériumban keféli a cilinderét, hanem az állatok , vizek és növények ura, - az Életé.
Gyakran érezte és mondta is magában, hogy az egész emberi társadalomból és civilizációból semmit sem kér többé, csak egy font kinint.
Ez még az elindulás előtt volt; de maga az expedició, amely, ha nem is méreteiben , de sajátszerű voltában és körülményeiben egyedülálló volt a Földön: még sokkal jobban és talán teljesen egybeforrasztotta Brentfordot a sziamangokkal, akik vérgőzös mámorukban feltarthatatlanul vonultak előre és kérdés, volt -e egyáltalán erő, amely megállíthatta őket, ha csak az az erő nem, amely éppen őket űzte előre s amelynek éppen belőlük kellett elfogynia.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Az utolsó tíz napot lázas munkával töltötték.
Szarúkürt-jelek hívták össze a tóparti települések sziamangelőőrseit.
Szi-Huhu állatbőrökből és színes tollakból hét zászlót készített Brentford útmutatásai alapján, amely zászlókon "AZ ŐSERDŐ A SZIAMANGOKÉ" felírás díszlett.
Az egyes csapatok alvezérei piros tollakkal díszíthették fel magukat.
Éjszakánkint magasra lobbant a tűz s az őrszemek rikácsolása messze hallatszott: "A dzsungel a sziamangoké !"
Sok mérföldnyi körzetben nem aludtak az állatok, mert hallották a készülődést és mert látták a tüzet és mert nem akarták, hogy az őserdő a sziamangoké legyen...
Egy balhit születése.
Voltak időszakok, amelyekben a sziamangok buzgalma alábbhagyott, szorgalma csökkent s fogalmaik összezavarodtak.
Ez azonban nem törvényszerűen történt, mint ahogy beáll az esős évszak, hanem a lappangó tendenciából mindig valamely véletlen esemény váltott ki huzamosabb áramlatot.
Wiwem, aki minden buzgalma és Brentford iránti csodálata mellett is szemtelen tolvaj maradt; egy napon, még a Fekete Rémek Hadjárata előtt, finom, húsos és bőlevű levelet talált Brentford háza előtt egy tüskén; ez a levél a napon száradt.
Wiwem levette a tüskéről és megette a levelet.
Brentford később keresni kezdte azt, mert fontos feljegyzések voltak rajta .
Meglehetősen nehéz munka volt tüskével írni ezekre a levelekre és ezért Brentford éktelen haragra gerjedt, amikor észrevette a hiányt.
Amikor Wiwem meghallotta , hogy kiabál, az erdőbe szökött.
Brentford körüljárt a táborban, ami most már főváros volt; látta, hogy Wiwem hiányzik, tehát tudta, hogy ő a tolvaj.
Őrjáratot küldött érte.
Wiwem csakhamar reszketve állt Brentford előtt.
A tárgyaláson minden felnőtt sziamang-hím részt vehetett.
Wiwem bevallotta, hogy ő ette meg a levelet.
- Sir, - makogta rémülten - ott volt a levél és ott voltam én.
Most meghalok, mert sajnos, te is ott voltál.
- Meghalsz, mert a levélre jeleket tettem, amik azt mondták, hogyan kell kormányozni a butákat, hogy okosak legyenek.
Wiwem fejében ekkor mentő ötlet született.
- Tudom, Sir! - mondta merészen - azért ettem meg a jeleket, hogy én is tudjam , amit te tudsz.
Brentford ekkor halálra ítélte Wiwemet s a Nehéz Kő alá állíttatta.
Wiwem zokogott és Pip-pi, a felesége is jajveszékelt.
De Brentford az utolsó pillanatban tíz botütésre változtatta át a halálbüntetést, ami nem volt éppen okos dolog.
Mert a sziamangok megbeszélték egymás között, hogy Pepong nem merte megölni Wiwemet, aki megette a jeleit és most olyan okos, mint Pepong.
És innen kezdve Brentford hiába írt bármilyen üzenetet s hiába rejtette el a majmok elől: mindig akadt, aki megtalálta és megette, miáltal a jelek a koponyájába mentek és ott is maradtak végig.
Ennélfogva nem figyeltek a rendeletekre és nem tanultak meg semmit, hiszen sokkal könnyebb megenni a titkokat, mint megtanulni őket.
Ez a balhit tönkretehette volna a sziamang-civilizációt, ha nem lett volna meg ugyanaz az előnye, ami a többi sziamang-felfedezésnek: hogy rövid időn belül teljesen elfelejtkeztek róla.
Az indulás.
Ezekben a hősi napokban Brentford a kiplingi britannizmust érezte lüktetni a halántéka mögött; amely új körülmények között új krátert keresve magának, minden esetben kitör...
Holott Brentford inkább hasonlított Winston Churchillre, mint D'Israelire és talán jobb szándéka ellen, de végképp elragadta őt a parancsolás mámora.
A fákon gyümölcsök függtek s a paradicsomi állapotok értelmében mindenki szakíthatott belőlük; csakhogy akkor felbomlik a rend és összeolvadnak a fegyveres sorok.
Mindent elvenni, amit lehet: ez anarhia s ez az állapot csak Éva előtt volt elfogadható, mert egyetlen ember nem szakadhatik pártokra; kettő már igen.
Brentford tehát a zümmögő menet oldalán haladt és Moaka, P'kami és Homahi alvezérek segítségével fenn tudta tartani a rendet.
Száz fegyveres sziamang haladt a menet élén.
Hét dobos volt köztük; a dobokat Brentford maga készítette varingin-fából és binturong-bőrből.
A menet végén is száz fegyveres haladt és öt dobos.
A dobokkal csapott lármának mélyebb értelme volt: valósággal kiürített zónában haladtak a Matanauai-hegy felé, mert minden vad idegesen menekült a lárma elől.
A vonuló rend derekán nők és gyerekek, valamint a teherhordó öregek haladtak.
A harcosok a hátukra akasztott iszákban vitték mindenféle holmijukat, amelyek közül az értéktelen limlomokra éppolyan féltékenyen vigyáztak, mint a hasznos tárgyakra.
Ilyenformán négy, fogantyúval ellátott széles lapon elfért a hadrend minden felszerelése; további tizenhat sziamang cipelte a cölöpkalitkákat , amelyeket rudakra fektettek.
Mindannyian a Tenger Melletti Paradicsomra gondoltak , amelyről Brentford a pihenők alkalmával beszélt nekik s amely Szigong világa volt , édes halakkal, csobogó patakokkal s engedelmes fákkal, amelyek a szájuk elé hajlították duzzadt gyümölcseiket.
A rend fenntartása így történt: Brentford kiadta a parancsot az indulásra, vagy megállásra s ezt a parancsot három alvezére továbbította az altiszteknek: Sha-nak , Kuh-Kuhnak, Dud-Darnak, Bengzznek, Gimbelgim-nek, P'tamának és Ziggbinek.
Brentford a sziamang-központ kiépítésének történelmi időszakában sohasem hagyta kialudni a tüzet s így még rengeteg gyufája volt.
Minden táborverés egy szál gyufába került s végeredményben a tábor hat sarkán lobogott magasan a tűz.
Ez elég volt a biztonsághoz, de Brentford a hadjárat idejére rendkívüli intézkedéseket léptetett életbe.
Minden éjjel kilenc sziamang őrködött, akiknek kezeit felkötözte a fejük fölötti ágra.
Ilyenformán nem tudtak aludni s minden gyanus neszre kiáltozni kezdtek.
Ez még mindig jobb volt, mint valamely váratlan támadás; mert hiszen lassan, de állandóan közeledtek Ylaka-dzsungelhez, a tigrisek, párducok és egyéb rémek hazájához, amelyen keresztül kell hatolniok.
Reggel dobszóval állították talpra a népet, Homahi és P'kami körbe járt s a lustálkodókat oldalba döfte dárdájával.
Moaka, akinek nem volt felesége , Brentforddal és serdülő fiával, Guttával aludt...
Szi-Huhu hallani sem akart a gyermekéről, amióta a nagyerejű, de képzelgő Dud-Dar elcsábította.
Moaka és Brentford nevelte Guttát s a csemete nagyon sokat tanult és könnyedén!
Moaka álmában gyakran beszélt; éspedig minden esetben Szi-Huhuról.
Ébren azonban sohase mondott róla semmit.
Brentford megvetette Szi-Huhut és sajnálta Moakát.
Moaka csillogó, fekete szemei, a fehér szakáll-övezte sötét arc közepén, gyakran ragyogtak a nedvességtől, amelyet az eltitkolt fájdalom sajtol elő...
- Az én feleségem is épp ilyen volt - gondolta Brentford - csak a nevelése tartotta vissza a végső lépéstől.
De a lelke mélyén bármelyik férfinak boldogan odaadta volna magát, mert rajongott mindenkiért, akinek nem volt joga hozzá; vágyott mindenkire, aki elérhetetlen volt a számára.
És minél hidegebb és fásabb volt kifelé, annál merészebben bontakozott ki női fantáziája , amely erőszakosabb, türelmetlenebb és szégyentelenebb tud lenni minden férfinél .
Amíg az enyém nem lett, szerelmes volt belém; attól kezdve azonban minden közeledésemre azt mondta, hogy "ismétlésekbe bocsájtkozom."
Valóban, ismétlésekbe akartam bocsájtkozni, mert mit tehet mást egy férfi, aki szereti a feleségét?
Az ilyen vonzalmat nem lehet egyetlen megegyezéssel elintézni s a kapcsolat addig áll fenn, amíg bizonyítékai megismétlődnek.
Maga is furcsának találta, hogy a Matanauai kövecses lábánál, ahol hideg, húsos virágok nőttek ki a langyos kövek közül, a sziamangok élén, feleségére gondol , aki Londonban bridzsel s messzebb van, mint a csillagos ég.
A csillagos ég itt van felette; látható.
Felesége azonban láthatatlanabb, mint a megholtak szelleme.
S ha majd egyszer Brentford a tenger sós szelében valamely luxus-hajó teniszpályáján Camel-ra gyújt rá, éppolyan különös lesz, ha a sziamangokról gondolkodik, akik most lopva néznek rá s forró szívvel tisztelik.
Szörnyű éjszaka.
Arra az első éjszakára, amelyet a Matanauai-hegy éjnél feketébb árnyékában töltöttek, a dzsungel bejáratánál, - sokáig emlékeztek még a sziamangok s Mete - Numai - nak, vagyis Fekete Szélvész Éjszakájának nevezték egymás között.
Már elszunnyadtak, amikor forró és hirtelen szélvihar támadt, amely az Andaman-szigetek felől jött s tele volt rothadással, ijesztő szagokkal és indulattal.
Búgva zuhogott a hegy zengő sziklái között s lezúdult a völgybe, ahol a sziamangok táboroztak.
Timpe, akit őrségre kötöztek ki, félelmében eltépte kötelékeit s véres csuklókkal rohant a hegy déli bozótjai felé.
Csakhamar hallották remegő torkának üvöltését, mert csaknem beleszaladt egy suhanó párducba , amely széttépte.
A tábor felriadt; a félelem elfújta a még zsenge fegyelmet s a civilizáció ama biztonságos lehelletét, amely onnan eredt, hogy Brentfordot hitték az Erdő urának s Brentford parancsolójuk, de barátjuk is volt egyben.
De hol volt Brentford a szél felmérhetetlen tömegében, a forró lehelletben, amely mintha egy hegynagyságú Barom torkából süvöltött volna rájuk s összevissza dobálta hitvány tárgyacskáikat s a cölöpkalitkákat, amiket sérthetetlennek hittek?!
Hatalmas kődarabokat görgetett a forró orkán a hegyről le s ha nem is látták, de hallották, amint átrobognak közöttük, cserjét, ágakat sodorva magukkal.
Fütyült, visított, majd pedig bömbölt és dörgött a szél s néha vakító villám ragyogott fel odafent, sárga sugárzást támasztva a száguldó koromfelhők között.
Brentford talpon állt és kiáltozott és boldog volt, hogy a sziamangok remegve s kétségbeesetten, de mégis csak oda gyűltek, köré.
Bár a dörgésben csak pillanatokra hallották a hangját , mégis, szünettelenül beszélt s a didergő sziamangok reménykedve figyelték.
Éjfél felé hirtelen esni kezdett, de olyan hirtelenül, mintha elementáris erejű vizes korbács csapott volna végig az arcukon.
A villám fényénél látták Guttát, mint Brentford bőrzekéjébe kapaszkodik.
Az őrök visítottak és jajongtak, a dzsungel , hátuk megett, zengett az ideges tigris- és párductömegek bőgésétől.
Különös másfél óra következett.
Néhány percig zuhant az eső, mintha a tenger, vagy gyilkos vízesés szakadna rájuk.
Akkor egyszerre elállt s forró, nedves homokot sepert a szél, fel a hegyen.
Pillanatok alatt felszárított mindent s a homok is tüzessé, szárazzá változott benne.
Azután megint eső jött és megint tüzelő szél és homok és megint eső.
Egy-egy légtölcsér felkapta a cölöp-házikókat s pozdorjává zúzta a magasban, valamelyik éles sziklán, amelyhez hozzácsapta.
Fejük felett keringtek a fadárdák, hátizsákok, valami szörnyű örvényben, amelyet áthasított a villámfény, hogy utána vakká tegye az egész őstermészetet.
A süvöltő, búgó , bömbölő, recsegő lármában a pillanatnyi szünetek tüntek legborzalmasabbnak ; ilyenkor nyögés, sírás, üvöltés hallatszott s hatalmas ciprustörzsek recsegése , amint derékban törte ketté őket a vihar.
Azután vad patakok eredtek a hegyről és magukkal rántottak mindent, ami az útjukba került; állatot, bokrot s fatörzset.
A zuhogás, dörgés, sivítás süketté, a szakadatlan villámlás vakká tette a sziamangokat és Brentford szájaszéle is fehér volt és remegett.
Fülén, szemén , száján ömlött a víz, csapkodta az ár, a szél s koponyájában szakadatlanul dübörgött a vad izgalom.
Egyszer észrevette, hogy a dzsungel feletti sárga fénycsík nem tűnik el, mint a villámlás, sőt egyenletesen ragyog s egyre nagyobbodik.
Aztán elfakult s derengő szürkeségbe olvadt.
Csapzott, fekete madár verdeste a hideg levegőtengert s rikoltozva igyekezett áramlat ellen, a hegycsúcs felé.
Világosodott.
S egyszerre csak nem volt más lárma, mint a vad, szürke, indulatos kis patakoké , amelyek egymást keresztezve, csörtetve, szökkenve, ágaskodva rohantak le a hegyről.
A sziklák közt törött bambuszdarabok feküdtek; fakések, hátizsákok s egy döglött medvebocs.
Hideg szürkeség terjengett mindenfelé.
A sziamangok dideregve és morcosan lézengtek a felfelé görbülő síkon.
Csakhamar kiderült, hogy a vihar kígyókat vert fel a meleg, lapos kövek alól s két sziamang-csemetét megöltek szúrásaikkal.
Már mereven, összehúzódva s kihült szemekkel feküdtek ott.
Amikor munkához kellett látniok, hogy helyreállítsák a rendet s mindent összeszedjenek, - a szülők ott jajveszékeltek a kígyómarta kis tetemek felett.
Brentford kénytelen volt megveretni őket, mert rá se hederítettek s el kellett végezniök munkájukat.
Mindez azonban mit se jelentett a közös cél s a közös érdekekhez képest; ami nem volt más, mint Szigong csodálatos birodalmának visszaállítása.
A Bengzz-féle összeesküvés.
A Mete-Mumai, vagyis a Fekete Szélvész Éjszakája mély hatást tett a sziamangokra .
Most, hogy életük jobban a földhöz tapadt, mint eddig, - új és félelmetes Természetet ismertek meg; a lombok föld-feletti erdejében minden - szél, eső és dörgés - átszürve s enyhén jutott el hozzájuk; most pedig meztelen testükre kapták a Természet csupasz tenyerének közvetlen ütlegeit.
Látszólag hamar elfelejtették ugyan a borzalmas éjszakát, de csakhamar újra eszükbe jutott.
Északnak fordultak s a cukorpálma- és nipa-ligetek között haladtak rendben a dzsungel felé, amely keskeny, sötétkék csík volt csupán az égbolt alatt.
Amikor másodszor pihentek a Matanauai-heggyel hátuk mögött, akkor az a sötét csík már magasabb volt, mint egy átlagos kőfalkerítés.
Harmadnap sárgásszürkének látszott s a déli forróságban úgy remegett, mintha minden pillanatban szétfolyhatna.
Brentford pihenőt rendelt, a sziamangok sóhajtozva láttak a táborverés munkájához .
Sohasem értették meg teljesen, miért kell dolgozni ahhoz, hogy pihenhessenek , amint sohasem értették meg, miért kell sanyargatni magukat ahhoz, hogy majd sokat ehessenek; miért kell annyi mindenről lemondaniok, ahhoz, hogy üdvözülhessenek és miért kell engedelmeskedniök, ahhoz, hogy parancsolhassanak?!
Ezt egyébként az emberek sem értik; s csupán éppen azért engedelmeskednek az erkölcsi, vallási és politikai parancsoknak, hogy magukkal szemben is hasonló engedelmességet követelhessenek.
Az apa azért puritán, hogy joga legyen fiától is megkövetelni , hogy puritán legyen; a férj azért él monogám életet, hogy felesége előtt is e törvényszerű követelményre hivatkozhassék.
A sziamangok azért nem lopták ki egymás szájából az ételt többé, mert ilyenformán az ő szájukból se volt szabad kilopnia senkinek.
Gyakran mentek panaszra Brentfordhoz és Brentford rendet teremtett minden esetben közöttük - igazságot szolgáltatott, hogy kivívja megelégedésüket.
De Bengzz, a született szónok és Ziggbi, akinek bohóc-természete volt, állandóan a nagy viharról beszéltek, mert, mint a bohócok és szónokok általában, ez a kettő is lelke mélyéig gyáva volt.
Féltek a veszélynek még az emlékétől is és, mint a gyávák általában, agresszív módon nyilatkoztak Brentfordról.
Egy alkalommal, nem messze a dzsungeltől, Brentford rajtakapta őket, amint Bengzz szónokolt és Ziggbi vadul fintorgott hozzá.
Négy-öt sziamang hallgatta őket , köztük egy megbízhatónak ismert őr, akit nem kötöztek meg s most otthagyta a posztját...
Bengzz így szólt:
- Pepong be akar vinni bennünket Ylakába, ahol minden zsombék mögött tigris ül és minden faágon párduc leselkedik.
Kígyók nyüzsögnek és nincs mit enni!
- Nem megyünk, nem megyünk - makogott Ziggbi fintorogva - nem, nem.
Helyeslően nevetett a hallgatóság.
Ekkor toppant közéjük Brentford.
- Mit mondtál, Bengzz?! - kérdezte komor arccal.
- Nagy vagy, Pepong - hazudott Bengzz - nagy vagy, erős vagy, Szigong hátából lettél, ahol legerősebb volt Szigong.
De Brentford hallotta, mit mondott.
- Ez a sziamang - mondta élesen - pudvát cipel a fejében, amiben egyetlen egy gondolat sincs.
A tigriseket és párducokat megölitek, ahogy én megöltem, mert minden a mienk és mi vagyunk a világ urai.
Ennivalót pedig viszünk magunkkal a dzsungelba.
Azzal sarkon fordult és elment.
Később megverette Bengzz és Ziggbi és a hanyag őr tenyerét.
Éjjel Bengzz az egyik tűz mellett kuporgott és halkan szólította Ziggbit.
Ziggbi elő is bukkant a homályból s egymás mellett kuporogtak, töprengve.
Ziggbi a fenekét vakargatva bámult a tűzbe, és várta, hogy Bengzz szóljon előbb .
Ez meg is történt.
- Pepong azt mondta, viszünk eleséget a dzsungelba.
- Ez igaz - felelte Ziggbi.
- Ha nem volna eleség, akkor nem mennénk.
- Ez igaz.
- Ha ellopjuk az eleséget, akkor nincs.
- Ez igaz.
- Lopjuk el.
Felkerekedtek s a három cölöpkalitka felé rohantak, amely tele volt élelemmel .
Mindegyik cölöpkalitkához egy-egy őrt kötöztek.
- Mibani - dörmögte Bengzz, aki elsőrangú rábeszélőtehetséggel rendelkezett - Mibani, eloldozlak.
Jó?
Mibani nem bánta.
- Most menj el, Mibani - folytatta Bengzz behízelgően.
Mibani elment.
Ugyanígy tettek a másik kettővel.
Aztán addig rángatták az ajtórudat, amíg kihúzták a rotangkalitkából; s elsősorban enni kezdtek.
Miután három-négy napra való eleséget megettek, észrevették, hogy Mibani és a három őr is ott van.
- Egyetek! - bíztatta őket Bengzz.
Ettek is derekasan.
Az elindulás óta Brentford csak pontosan kiszámított fejadagot juttatott nekik.
Most olyan étvágyuk volt - meglehetősen elkényeztetve - mint még soha.
Csakhamar megették másfél cölöpkalitka tartalmát és felpuffadva, nyögve terültek el a földön.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Brentford reggel észrevette a dolgot, amikor is a kalitkák félig kifosztva tárultak szeme elé, Shuhara, Ta, Mibani és Ziggbi a földön fetrengtek, Bengzz pedig eltűnt.
Brentford először éktelen dühre gerjedt, aztán nagyon elszomorodott.
Megkötöztette a négy bűnöst, ami nem ment könnyen, mert a sziamang-harcosoknak tetszett a bűncselekmény és szemmelláthatóan vonakodtak eljárni a lázadók ellen.
De akadt köztük olyan is, aki irigységében dühre gerjedt Ziggbivel és társaival szemben .
Moaka maga kötözte fához Ziggbit.
Azután Brentford elindult Bengzz felkutatására.
A környék nem volt erdős, de sok különálló, törpe fa sorakozott mindenfelé.
És Brentford délig rótta a növekvő köröket a tábor körül, amíg messze, egy nipapálma derekán meglátta a keresett feketeséget.
Futólépésben közeledett a fához s amikor már száz lábnyira elérte, Bengzz a következő fára ugrott, onnan pedig a földre és meglehetősen bizonytalanul, futni kezdett.
Brentford utólérte s rákiáltott:
- Állj meg, Bengzz, mert megöllek.
Bengzz megállt s a fogait vicsorgatta:
- Ne gyere közelebb - mondta - mert mocsári fény lobog bennem és megvesztem.
Ha hozzám érsz, te is megveszel és kiharapom a lelkedet.
Brentford megállt:
- Te megcsaltál engem, Bengzz.
Hálátlan voltál, elloptad a többiek eleségét; nem vagy sziamang többé, hanem rühös kullancs, akit le kell vágni a testről.
- Azért ettem, mert éhes voltam.
- Hazudsz.
- Te azt hazudtad, hogy van eleség.
Most nincs.
- Fordulj meg és indulj a tábor felé.
Bengzz felordított:
- Nem!
Nem!
Nem!
Azután futni próbált, de a félelem megbénította az akaratát.
Amikor azonban Brentford elindult felé, akkor Bengzz nekiugrott és megharapta a bal felsőkarját.
Brentford dárdája lesújtott és Bengzz elterült a földön.
Vérzett, rángatózott és összevissza beszélt.
Csakhamar elnyúlt és megmerevedett.
Brentford ekkor lehajolt hozzá és sokáig nézte, amíg elcsitultak háborgó gondolatai.
Aztán elővette a kését és tőből levágta Bengzz jobbkarját.
A táborba érve, valamennyi sziamangot egy csomóban találta; izgatottan tárgyalták a történteket.
Brentford felállt egy tuskóra és feje felett összeütötte a tenyerét.
Megfigyelte, hogy sok sziamang megismételte az üdvözlést, sok azonban nem.
- Sziamangok! - kiáltotta harsány hangon.
- Bengzz meghalt.
Elhoztam a karját .
Mindenkinek levágom a karját, aki nem engedelmeskedik, mert ez a szabály.
Mély csönd volt.
- A másik négy vétkest is megölöm.
Csend.
- De megmenthetitek az életét.
Válasszatok!
Válasszatok!
Most már nagy figyelemmel hallgatták.
- Én nagy népet alkottam belőletek!
Gyávák és soványak voltatok.
Most kövérek és bátrak vagytok.
De én sajnálom, hogy ezt tettem.
Haragszom rátok és elhatároztam , hogy elmegyek tőletek.
Ha elmegyek, akkor a négy bűnös kiszabadul és él.
Ha maradok, akkor meghal.
Válasszatok!
Csend volt, de egyszerre felharsant Moaka éles hangja:
- Csürhe!
Csürhe!
Meghaltok, ha Pepong elmegy!
Most nép vagytok, ha elmegy, csürhe lesztek!
Ronda csürhe!
Meg kell halnotok!
Utállak benneteket!
Ekkor előállt Homahi:
- Én tiszt vagyok.
Álljatok elő, akik nekem engedelmeskedtek.
Mintegy hetven harcos cammogott előbbre.
- Haljon meg Ziggbi! - mondta.
- És maradjon Pepong, aki elveszi a tigrisektől a dzsungelt.
- Haljanak meg! - kiáltotta a nép.
A következő pillanatban ugrálni kezdtek , megfogdosták Brentford kabátját és hangosan hálálkodtak neki.
A négy bűnöst kivégeztette Brentford.
Azután tíz tagú csapatot küldött szét élelemért.
Ez a csapat két napig volt távol.
Megtalálta Bengzz csonka tetemét.
És talált sok pizángot és duriódiót.
Brentford népszerűbb volt, mint valaha.
Egész nap szóltak a dobok, lengtek a zászlók.
A sziamangok összehúzott szemekkel figyelték a dzsungelt, amit el fognak venni a tigrisektől.
A félelem bilincsei.
A dzsungel árnyéka előbb érte el őket, mint ők a dzsungelt.
Forróvá és nedvessé vált a levegő s a mély csönd borzalmas feszültséget teremtett.
Brentford megparancsolta Dud-Darnak, hogy énekeljen.
De Dud-Dar félt.
- Hogyan énekelhetnék, Sir - mondta ravaszul - hiszen mindig megtiltod, hogy énekeljek.
- Most megparancsolom! - felelte Brentford.
- Engedelmeskedem, Sir! - mondta Dud-Dar és - nem énekelt.
A fákról izzadságcseppek és piócák hullottak rájuk; a lehullott levelek vastag rétege is nedves volt és gőzölgő.
Az ég keleti fele vakító, tüzes-fehér volt, a másik felén koromsötét felhő terpeszkedett.
Árnyak suhantak menekülve a bokrok megett.
A dzsungel zsúfoltságát akkor értette meg igazán Brentford, amikor keskeny tisztás mellett mentek el , amelynek közepén odvas, görbe faóriás terpeszkedett.
Érkezésükre a sivárnak tűnő tisztás megmozdult.
Az ágak megrebbentek és elröpültek.
Az odú elbődült s otthagyta a fát, - medvének bizonyult.
A fűszálak kígyók-képében szétfutottak .
Számlálhatatlan állat menekült az álszent helyről, sziszegve, rikácsolva és kurrogva mérgében.
És ugyanolyan gyorsan elcsöndesült minden.
Brentford félt az éjszakától.
Most már minden éjszakától félt, - de ez volt a legfontosabb.
A dzsungel választotta el a civilizációtól; a dzsungel volt a sziamangok végső győzelmének utolsó akadálya.
Ha a dzsungel túlsó szélén letelepedhetnek a sziamangok, akkor, az emberekkel érintkezve megtarthatják új szokásaikat, amelyek az állati sor fölé emelték őket .
Védekezni is tudnak a vadállatok ellen s az őserdő állandó népvándorlása csakhamar hozzájuk vonzza majd a politikailag kevésbbé művelt többi sziamangot is.
Ezekre gyakran gondolt Brentford.
- Ha nem lettem volna önző - gondolta - akkor idővel Szumátra minden élő sziamangját megszervezhettem volna.
Igy pedig a véletlenen múlik, hogy melyik részesül a kultúra és öntudat áldásaiban és melyik nem.
Az első éjszakán tehát rendkívüli óvintézkedéseket tett.
Minden ötlépésnyi távolságban tűz pislogott, köralakban a tábor körül.
Legbelül voltak a nők s a tüzekkel azonos átmérőjű körben a harcosok szorongtak.
Félelmetes volt az állandó, vad, éhes, nyugtalan ordítás, amely felverte a dzsungelt s gyakran igen közelről hangzott.
A harcosok szíve összeszorult a félelemtől.
Féltek a vadállatoktól, féltek Brentfordtól, féltek, féltek.
Amíg az őserdőben kuporogtak a fákon, fegyvertelenül: addig nem ismerték ezt a dermesztő félelmet, mert tehetetlenek voltak a végzettel szemben.
Az élet egyensúlya volt a halál és születés, ezt érezték, ezt hitték hitetlenül s akarták akaratlanul.
Talán ez is faji öntudat.
Talán éppen ez a belenyugvás az: tökéletes engedelmesség a Természettel szemben, amely mégis csak legtöbbet tehet a fajokért s amely, G. K. Chesterton szerint, testvére és nem anyja a fajoknak.
De Brentford ennél tökéletesebb faji öntudatot hozott a sziamangoknak.
Azt a faji öntudatot, amely korlátozni akarja a halált és fokozni a születést; hogy ezzel korlátozza a más fajok születését és fokozza a más fajok halálát.
A harcos sziamangok megtudták , hogy a halál ellen védekezni lehet s ettől kezdve féltek a haláltól.
Megtudták , hogy a mások halálát siettetni lehet s ettől kezdve kívánták a mások halálát.
Nem voltak már biztosak abban, hogy a Természet akarata tökéletes; de még, akár az ember, nem voltak biztosak abban sem, hogy a saját akaratuk tökéletes.
Ezért ültek itt dideregve, kimeresztett szemekkel, félve, félve, félve; és már nem csak a Természet másfajtájú testvéreitől féltek, hanem magától a Természettől is.
Száz bolond egyet csinál.
Nem hiszek a nagy emberek fanatizáló képességében; mert nincsenek nagy emberek .
Nem hiszek abban, hogy valamely elhivatott ember egy tunya nép élére állván , felrázza azt dermedtségéből, s olyan tettekre teszi képessé, amelyekre képtelen .
Ellenben hiszem azt, hogy minden nyugtalan nép és minden felizgult tömeg talál egy nyugtalan és izgatott úriembert, aki az élre ugrik s arrafelé rohan, amerre a tömeg lökdösi; miáltal a tömegben felébred az az illúzió, hogy most vakon követ valakit.
Nem szónokok csinálják a forradalmakat, hanem a forradalmak termelik a szónokokat.
A hadvezér, aki megnyert egy nagy csatát, iskolát csinál.
Napoleont számtalan hólyag követte s szörnyen meglepődött, hogy azonos eszközökkel folyton csak balsikert arat.
A siker csinál iskolát s nem az iskola csinál sikert.
Nem hiszem, hogy egy ember meg tudna bolondítani száz épeszűt, de bizonyos, hogy száz bolond mindig fog találni egy százegyediket, aki a badarságokat tételekbe öntvén , vakon követi a tömeget, amelytől retteg és, éppen ezért, uralkodik rajta.
Brentford menekült s tudnia kellett, hogy egymagában nem vághat neki a dzsungelnek.
Milyen közel és mégis milyen messze volt a pillanat, amikor lezuhanván egy ősvadonba, tisztán látta, hogy semmi mást nem akar, mint menekülni innen, ahová akaratán kívül jutott!
Ma már kételyei voltak s azt hitte, valóban felveheti a harcot az erdő urai, a Nagy Emlősállatok s a Mérges Hüllők ellen.
Meg akarta nyerni a sziamangokat, hogy segítsenek neki; s ezért közölte velük, hogy módjukban áll meghódítani a rengeteget.
De, mire a gondolatsor végére ért , elfelejtette az elejét.
A sziamangok izgalma átragadt rá s azt hitte, hogy ő szítja a sziamangok harci tüzét.
Félt a dzsungeltől s ezért harcolni akart ellene ; a sziamangok tőle féltek s ezért harcolni akartak a dzsungel ellen.
Nem lehet gyűlölni félelem nélkül s nem lehet félni, anélkül, hogy gyűlölködjünk: ez az eredendő bűn tana.
S az izgalom napról-napra fokozódott.
Nem voltak utak, csak bozót volt; nem volt árnyék, csak éjszaka.
Minden víz forró volt és szomjukat nem tudták eloltani.
A dzsungel állatai - királyok, rabszolgák, besúgók, orgyilkosok, rémek, élősködők, gyávák és közönyösek egyaránt - körülszaglászták a betolakodók táborát s panaszosan üvöltöttek a levegőbe; vagy odvukba csúszva dohogtak mérgesen.
Felháborodás, ijedelem, gyanú , düh, irígység, neheztelés, bosszúvágy vette körül a szokatlan szagú tábor füstös sarkait.
Amióta a föld lehült, a dzsungel sohase tűrt meg majmokat; semmilyen majmot, legkevésbbé bátort és szemtelent.
Kivétel csak a dühös remete, az orangután volt, amely jobban gyűlölte a majmokat, mint bármely más élőlény a földön.
Brentford észrevette, hogy az első napokban csak igen kevés látszott a dzsungel arisztokratáiból.
Rebbenő árnyak, távoli fákon felvillanó sárga csík; a tócsák szélén surranó smaragd és türkiz kígyóhát s néhány hatalmas szárnycsapás az alkonyatban, amely pillanatokra magához térítette az olvadt levegőtengert fejük felett.
De a további napokban valahogy megváltozott ez a megnyugtató tartózkodás.
A vad, keserű, nyugtalanító ordítás egyre közelebbről hangzott s egész éjszakán át...
Terjedt a hír s növekedett a zűrzavar.
A sziamangok tömegesen öldösték a vadtyúkot, mert fogytán volt az eleségük s rákaptak a húsevésre.
A mocsarakban sokhelyütt keserves, anyátlan csipogás hallatszott.
A sziamangok szemete undorító szagot lövelt a szélbe s a szél minden nap bejárta az egész világot, a dzsungel hite szerint.
A dobolás és rikoltozás idegessé tett minden élőt; különösen a párducok szenvedtek miatta: abbahagyták a szoptatást s elkóboroltak.
A kígyók nem surrantak azonnal tova, amint felbukkantak Brentford előőrsei .
Megfordultak tengelyük körül s előreszegték duzzadt fejüket.
De a sziamangok lármáját ők se bírták soká.
A tigrisek állukat a földre nyomták, szimatolva és kurrogva; hátukon felmeredt a szőr.
Közelre bevárták a karavánt s ordítva menekültek.
Szinte csalogatták őket be a sűrűbe.
De Brentford okosabb volt náluk s mindenütt az alacsony növényzet között haladt.
Itt jobban látták őket, de ők is jobban láttak.
Mégis, egyre nyomottabb lett Brentford hangulata.
A sziamangok féltek s minél jobban féltek, annál harciasabb lett a viselkedésük.
Egész éjjel fecsegtek és hetvenkedtek s reggel bágyadtan és lustán vonszolták magukat tovább.
Brentford egy este megszámolta a gyufakészletét.
Hetvenkilenc darabja volt még.
A dzsungel végtelennek tűnt.
Beláthatatlan nádason csörtettek át két napon keresztül s amikor keskeny tisztásra értek, ugyanolyan beláthatatlan nádas terpeszkedett előttük újra.
Talán voltak sziamangok, akik visszavágytak az árnyas lombok közé , ahol egész nap vakaróztak, azon töprengve, ami éppen eszükbe jutott.
De nem mutatták, mert kevésbé ismerték az előttük levő, mint a maguk mögött hagyott veszélyeket.
Most már csak előre mehettek s tudták, mi az, amiért harcolniok kell .
De bíztak Brentfordban, aki a szemük láttára győzött minden küzdelemben s aki megígérte nekik, hogy ők is győzni fognak.
Brentford megígérte nekik; de magában azt gondolta: - Magam sem tudom, mi lesz.
Amellett minden délután s az éjszakák első felében magas láza volt s rohamaiban gyakran félrebeszélt.
Egyszer órákon át kiáltozta: - Aljas dögök!
Aljas dögök!
A magasabbrangú sziamangok ezt hallották s mint mindent, ezt is megtanulták.
Mély értelmet sejtettek e szavakban s még évekkel később is akadt palembangi vadász , akire a Merapi-lejtőn így kiáltott valamely csavargó sziamang a fáról:
- Aljas dögök!
Aljas dögök!
A vadász, ha tudott angolul, megrettenve válaszolt s a kései sziamang fülét vakarta, mert nem volt bizonyos benne, megértették -e barátságos intencióit?
Brentford szervezete megközelítően se romlott annyit eddig, mint az átkelés néhány hetében.
A mérgezett levegőben fellobbant a láz.
Bizonytalanság kínozta a maga s a sziamangok sorsa felől.
Bőre kemény és vastag lett; érzékszerveinek hatóereje megtízszereződött; de mindez csak kívül volt.
Belső részei betegek, gyengék , lázasak, zavarodottak voltak.
Fogalma sem volt róla, mennyi idő telt el zuhanása óta.
Lehetett hat hónap és lehetett három év.
Lázas állapotban összefolyt benne a tér és idő.
Voltak pillanatok, amikor felvillant benne mindaz, amit előző életében hallott, tanult és olvasott s agya légüres térben zakatolt, súlyosan és céltalanul.
Nem ismerte Bergsont, Minkowskyt, Gausst, Einsteint; az elektromágneses tér jelentőségét s még az Avogadro-féle számról se hallott soha .
Ennélfogva művelt európai volt, aki azzal az indokolással nem hitt semmiben, hogy már mindent tud, holott igazság szerint azért nem hitt semmiben, mert még semmit se tudott.
Tehát világos és láztalan pillanatai is keserűek és vigasztalanok voltak.
Megpróbált Istenre gondolni, de végül is Humera, Darwinra és Voltairere gondolt és nem is sejtette, hogy ezekre gondolván is Istenre gondol.
Voltak erős napjai is, amikor bízott a maga és végzetadta társai erejében; és ilyenkor volt a legszánandóbb.
Sikerült elérnie, hogy rossz állapotában se kelljen miatta megállniok: beült az egyik cölöpkalitkába és hat sziamanggal vitette magát.
Nem volt kellemes és síma utazás, de gyorsabb volt az addiginál.
A vidék aggasztóan erdősödött; a forró és mindenféle állattól hemzsegő vizek benyúltak a fák s kötélvastag léggyökerek közé.
Néha órákig jártak körbe, amíg átjárót találtak s csupán az ég ismétlődő jelei mutatták az utat nekik.
A kis állatok is szemtelenné és dühösebbé váltak velük szemben.
A macskamedvéket úgy kellett eltuszkolni az útból: szembefordultak, megvetették a lábukat és vicsorogtak.
Két harcost és egy apró kölyköt kígyómarás ölt meg s Brentford trombitalevelekből ellenzők százait készítette a sziamangok számára, amik segítségével a napszúrás ellen védekezhettek.
De nem tudott eleget készíteni, hogy kétszerannyit el ne veszítsenek.
És körülöttük egyre szorosabbra fonódott az acsarkodó, háborgó, lappangó gyűlölet gyűrűje.
Abongo.
Abongo nagy varingin-fának támaszkodott s a távolba meredt.
Abongo volt a legöregebb orangutánhím, do-do, vagyis mindenütt - a - világon.
Fekete volt, szürkés koponyával, amelyben mélyen ültek a kicsiny, fénytelen, kiábrándult szemek.
Feje felett, egy csonka ágon tarka orrszarvú-madár ült, nehéz csőrét lóbálva s a fecsegés vágyával tele.
- Ó, Abongo! - mondta Titto, az orrszarvú-madár - Fekete Majmok jönnek és sok hangjuk van és nem alszanak.
Abongo hatalmas mellkasa felemelkedett, mint cethal a tengerből s mély, kongó hangon felelte:
- Füstfák nőnek ott.
Ők sziamangoknak nevezik magukat, de csak nemrég.
Uj szavakat mondanak és még sokkal utálatosabbak, mint régen.
- Mit akarnak?! - kérdezte Titto.
- Nem tudom.
- De tudod - feleselt a madár - mert te is majom vagy, csak nagy és okos és erős.
- Én nem vagyok nagy majom - morogta Abongo keserűen és dühvel - és nem vagyok okos majom és nem vagyok erős majom, - mert én nem vagyok majom.
Titto tapintatosan másra terelte a szót.
- Erre repülnek sokan és azt mondják, hogy erre jönnek ők.
Abongo elgondolkozott.
- Erre nem jönnek - mondta.
- Ha erre jönnek, eltörjük a gerincüket.
A fák és odvak köröskörül az én birodalmam.
Sok odu van és sok fa.
Itt a fiam lakik, ott a fiam fia, amott a fiam fiának fia, másutt a fiam fia fiának fiai.
Ide nem jönnek az utálatosak.
- Jönnek! - felelte Titto s félrehajtott fejjel figyelt, mert pletykás volt, mint egész fajtája.
S élvezettel látta, hogy Abongo nehezen lélegzik; és borzong az undortól.
- Ide nem jönnek - mondta - mert félnek!
Félnek!
Eltöröm a hátukat.
- Nem félnek! - feleselt a madár, mert fel akarta bosszantani Abongot.
- Mindig féltek.
- Most nem félnek.
Abongo dühbe gurult.
- Mindig féltek! - ordította - és most is félnek, ismerem őket, gyávák, undokok , ismerem őket, majmok!
- Hogyan ismered őket, ha te nem vagy majom?!
Abongo felnézett a fára s összehúzott szemekkel figyelte a madarat.
- Menj, Titto! - mondta fáradtan s üres hangon.
- És hívd ide fiaimat és azok fiait.
Titto elrepült; boldog volt, hogy valami megbízatást kapott.
Efölötti örömében fontoskodva és saját jelentőségének tudatában mindenüvé elrepült, csak Abongo fiaihoz nem és minden élőlénynek elmondta, amit tudott, csak Abongo fiainak nem mondta el.
Abongo délig állt mozdulatlanul a fa tövében s apró, fekete füleiben ott dobolt a közeledő lárma.
Orrcimpái tágulva szívták a közeledő szagot, ami bosszantó és erőszakos volt.
Abongo elbődült.
Hangja messzire ható, dühödt és keserves és ijesztően mély volt, mint a távoli ágyúdörgés.
És hamarosan feltünedeztek a környéken élő orangutánok.
Mind nagyobb volt, mint Abongo, de mind félt tőle.
Gyűlölték a világot és gyűlölték egymást is, de semmit se gyűlöltek annyira, mint a sziamangokat.
Titto ünnepélyesen csodálkozott a lombok között, mert soha még ennyi orangutánt nem látott együtt.
És mind nagyok és sötétek voltak; lapos, fekete arcuk egyazon irányba fordult, mint a pokol napraforgói.
Nem szóltak egymáshoz, de magukban dörmögtek s az olyan volt, mint a messzi égzengés.
Igy álltak ott sokáig s hallgatták a közeledő dobolást, rikácsoló lármát és közben rosszkedvűen szimatoltak.
Nőstények és gyerekeik elbújtak az odvakban szerteszét ; a nőstények is rosszkedvűek voltak, a gyermekek pedig csendesek és elmélázók.
A levegő fülledt volt s olyan sűrű, hogy szinte megcsomósodott.
A fákról petyhüdt gyümölcsök lógtak, mert nedvüket kiszívta a napfény.
A levelek összecsavarodtak, a tócsák szinte megkeményedtek a rengeteg alvó teknőstől, amelyek páncélja összeért a víz színén.
Az egész világ lomha volt, tikkadt, mint délben a tökvirág.
Bogarak másztak lassan fel és aztán lassan le és aztán megint fel.
Abongo zihálva figyelte őket, mintha fontos lenne, hogy mit csinálnak.
De Abongo rettenetesen öreg volt és már tudta, hogy sohasem egészen bizonyos, fontos -e valami, vagy sem?!
Titto eleinte érdeklődéssel s udvarias izgalommal figyelte a mozdulatlan, fekete tömeget s a közeledő lármát.
De akkor a lárma egyszerre megszűnt s amikor feltámadt, már nem közeledett többé.
A sziamangok megpihentek a bozótban.
Abongo felsóhajtott s nem lehetett tudni, megkönnyebbülést fejezett -e ki ez, vagy pedig csalódást?!
De a mozdulatlan tömeg megmozdult.
Egy orángután mondott valamit, amit Titto nem értett.
Az egész szörnyű, dermesztő feszültség egyszerre felelevenedett.
Lassú és megfontolt mozgás támadt a térségen és Titto már el akart repülni, mert úgy érezte, hogy unatkozik.
Ekkor Abongo előrelépett.
Mozgása lassúnak és kiszámítottnak látszott, - de valahogy mégis egy pillanat alatt elérte a bozót szélét.
Ott, ahol a bozót szétnyílt, magányos sziamang állt, fegyvertelenül, bőrzsákkal a hátán, zöld levéllel a fején s bizakodó, kíváncsi arcot vágva.
Abongo fekete ökle ennek a kíváncsi arcnak a közepébe vágott és Szi-Huhu összeesett, mint egy zsák.
Nagy harc.
Az Ylaka-dzsungelen való átkelés hatodik napja már a kezdetén csak rosszat ígért .
Hajnalban melegebb volt, mint máskor délben.
Köröskörül szürke párák lengtek a bambusz- és rotangsűrűk felett; néhány magányos eucalyptus-pálmán igazodhatott csak el a szem.
A zsombékokon, mangrove-tüskék körül s a nádak nedves derekán csodálatos színekben pompázó orhideák nyíltak.
Gyökerük a rothadó levélbe, vagy abba a csipetnyi földbe kapaszkodott, amit a szél fútt a fakéreg hasadékára, vagy a mohacsomók közé.
Óráról-órára nehezebb lett a járás, fullasztóbb a lég.
A vonuló sziamang-tömeg nem hadrendnek tűnt már, hanem rabszolgakaravánnak - vagy, helyesebben, úgy tűnt , hogy minden hadrend valójában rabszolgakaraván, ha eluralkodik rajta a fáradság , vagy a kór.
Ilyenformán Brentford maga is csak lehúnyt szemekkel s lógó fejjel vonszolta előbbre magát.
Ez a gőzölgő pokol csak annyiban volt jó, hogy biztonságot jelentett, mert minden állat elbújt s a vízicsirkék se cikáztak már szokásuk szerint.
Alig két mérföldre előttük kéklő lombok ígértek árnyat.
Brentford tudta , a gyakorlati pesszimizmus filozófiájával, hogy ezek a hűvös, kék erdők közelről nedvesek, gőzölögve-erjedők, mint valami agyafúrtan megszerkesztett kohó.
Mégis arra felé vonszolódtak, mert a hamis árnyék is jobbnak tűnt, mint semmilyen árnyék.
Végül egyre sűrűbb bozótba értek.
A járás nehezebbé vált, de legalább testük alsó felére igazi árnyék borult.
A talaj is szárazabb volt s a légréteg, fölötte , tisztán és páramentesen lihegett.
Brentford kiadta a parancsot a megállásra s táborverésre.
Személyesen vitte át a tüzet a tábor egyik sarkáról a másikra s ellenőrizte a készülődést.
Mert ezekben a percekben mindig akadt néhány könnyelmű sziamang, aki elkóborolt s megnézte a környéket.
De most, úgy látszott, a fáradtság leveri könnyelmű hajlamaikat.
Örültek a pihenőnek s az árnyéknak, amelybe belefekhettek, mint a hideg, sekély vízbe.
És amikor már minden rendben volt és Brentford leásott a földbe, vízért - akkor egyetlen, rövid, éles hang hasított át az alvó légtengeren; ez a hang egy nagy , keresztbenőtt, közeli varingin-fa felől érkezett.
Amilyen váratlanul harsant , olyan hirtelen szakadt meg.
A csöndben egyetlen hang felelt rá: Moakáé:
- Szi-Huhu! - mondta tompán.
Ezt a nevet nem ejtette ki azóta.
És se Dud-Dar, se Brentford nem ismerte meg a hangot, csak Moaka.
És Moaka tudta egyedül azt is , hogy orangutánokkal állnak szemközt.
Mert sem a tigris, sem a párduc nem végez olyan gyorsan az áldozatával, hogy ne legyen ideje sokáig jajgatni; mert ezek az állatok szeretik hallgatni a jajgatást.
De az orangután csak üt, vagy tör.
S egy pillanat az egész.
Moaka lehajolt a dárdájáért.
Elindult.
De Brentford elébe ugrott.
Még nem gondolt arra, hogy komoly harc lesz s hogy elkerülhetetlen a harc.
De nem engedhette egyedül Moakát.
- Homahi!
P'kami! - kiáltott.
- Sorakozz!
Sorakozz!
P'kami megjegyezte:
- Sir, a harcosok fáradtak.
De Brentford ügyet se vetett rá.
Pergett a dob s kiáltások verték fel a dzsungelt , amíg a száz legvérmesebb harcos talpon és sorban nem állt.
Brentford a remegő Moaka karját szorongatta a csapatok élén.
Húsz dárdás állt sorban s öt sor egymás mögött.
- Figyeljetek! - kiáltott Brentford.
- Most megtudjuk, érdemesek vagytok -e Szigong védelmére?!
Szigong csak a bátrakat szereti, a gyávák meghalnak.
A bátrak örökké élnek Szigong hasában és egész nap esznek.
Elégedett dörmögés volt a válasz.
A szónoklatok alatt mindig mindenki bátor; mert hiszen olyankor csak egy ember járhat rosszul, - a szónok.
De Brentford folytatta:
- Moaka, aki bölcsebb mindannyiatoknál, azt mondja, hogy erős ellenség vár ránk , orangutánok.
Mi kisebbek vagyunk, de többen és kezünkben hosszú, hegyes halált viszünk.
A dzsungel miénk lesz, ha megöljük őket; ha pedig nem öljük meg őket , akkor ők ölnek meg minket.
Most már helyeslő kiáltozás követte Brentford szavait.
- Mit akartok: felfordulni és megrohadni a dzsungelben, vagy pedig győzni ?!
Mondjátok, meghalni, vagy győzni?!
Feleljetek, sziamangok!
- Győzni! - kiáltották egyszerre mindannyian.
És ekkor megindultak a sorok, mert Moakát nem lehetett már visszatartani; szinte rohant.
Egységes sorokban és hangtalanul haladtak előre a bozót széléig.
A tisztásra érve, megtorpantak.
Számtalan fekete tömeg állt ott, lenyügöző mozdulatlanságban s mindegyiknek tompa gyűlölség sugárzott az arcából a jövevények felé.
Győzelem és halál.
Egyszerre harsant fel a mély és magas hangú ordítás.
A sziamangok elfeledkeztek a félelemről.
Mintegy tizenöt orangután állt a tisztáson.
Soha, senki nem látott még ennyit együtt.
Nagyobb tömegnek tüntek, mint a száz sziamang.
Egy lábbal magasabbak voltak s a sziamangok tömpeorrú, emberi arcához viszonyítva infernálisan ijesztő külsejűek.
Abongo lépett most is előre és észre se vették, már közöttük termett.
Brentford a hasába döfte dárdáját.
Abongo felnyögött, de jobbkezével megfogta a fémrudat és lassan, szörnyű erővel, meggörbítette.
Aztán féloldalra fordult és lezuhant .
Brentford rángatta, rángatta a dárdát, de nem tudta kihúzni a sebből és végül le kellett vágnia csuklóban Abongo kezét, hogy visszavehesse a fegyvert.
És mire felnézett s a véres csonkot feszegette, már egyetlen üvöltő gomolyag volt a tisztás.
A sziamangok harci kedve kétségbeesett tusává fajult s az életükért küzdve, rossz technikával, de vadabbul döfködték dárdáikat.
Amit az elképzelhetetlen erejű orangutánok a közelharcban műveltek, az borzalmas volt.
Mint a falevelet, úgy tépték le a kezükbe akadt füleket; tőből csavarták ki a sziamangok karját s csapásaik nyomán iszonyat, freccsenő vér és csontok recsegése támadt.
Brentford látta, hogy a sziamangok emelgetik dárdáikat, le is sújtanak velük, de amíg egy orangutánt megölnek, közülük tíz pusztul el.
Ekkor felemelte görbe dárdáját, amely így még veszélyesebb volt, mert keresztülhatolt az áldozat belsején, tüdőtől a hasig.
S a közelharc dörgő, lihegő, roppanó gomolygásához aránylag hideg fejjel közeledett.
Egymásután döfte le az orangutánokat.
De egyik se futamodott meg, mert nem ismertek más életet, mint a magányos győztesét; az uralkodóét, akinek nem kell alattvaló.
Az utolsó három orangután testébe tíz dárda fúródott egyszerre.
És szinte csodának tűnt, hogy egy váratlan pillanatban észrevették az ellenfél hiányát.
Vériszamos fűben álltak , csapzottan, vérezve, lihegve és dúltan: de velük szemben nem állt senki.
Fejük felett Titto verdeste szárnyával a sűrű levegőt és nem tudta, hová legyen izgalmában és meglepetésében.
A földön halottak és sebesültek hevertek; nagyon sok halott volt és sebesült : harmincnégy.
Brentford végigjárta őket s csak kettőt talált, akin még segíteni lehetett; ezeket talpraállította és megkísérelte elállítani a vérzésüket.
A többit - halottakat és haldoklókat - elvitte a sűrűbe, ahol gondolataiba merülten állt felettük.
Azután visszatért a csatatérre.
Közvetlenül a bozót szélén hevert Szi-Huhu teteme, arcára borulva.
Igy csaknem sértetlennek látszott, de már egészen hideg volt.
Moaka ráborult és zokogott.
Nem messze tőlük Dud-Dar állt és rettentő zavartnak látszott.
Nem értette a dolgot , aminthogy egyikük sem értette, csak Brentford.
Moaka reszkető kezekkel símogatta Szi-Huhu betört koponyáját; hullámzó mellkassal lélegzett és nyögve.
Azután feltápászkodott és elindult a bozótba.
De Brentford, gyengéd hangon , utánaszólt:
- Moaka!
Moaka megfordult.
Brentford a dárdára mutatott, amit Moaka Szi-Huhu teteme mellett hagyott a földön .
Az ilyesmiért súlyos büntetés jár.
De Brentford semmit se szólt, csak arrafelé mutatott.
Moaka felvette a dárdát és lesütötte a szemeit.
- Te nagy vagy és erős, Pepong - mondta töredezetten - de én gyönge vagyok.
És eltűnt a bozótban.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Azután a sziamang harcosok körülvették Brentfordot; megfogták a karját, fülét és bőrkabátja rongyait és össze-vissza kiáltották:
- Nagy vagy és erős.
De Brentford fáradtan felelt:
- Ti vagytok nagyok és erősek, ha engedelmesek vagytok és figyeltek a gondolatra , ami az én koponyámból jön és átmegy a tietekbe.
Valóságos diadalmenet volt ez, vissza a táborba.
A legfélelmetesebbet győzték le , a Nagy Rokont, akinek sohase kellett az ő húsuk és mégis pusztította őket, hogy ne éljenek; semmi másért.
Fáradtságuk és csüggedésük elmúlt.
Egész éjszaka lobogtak a tüzek; ettek, kiáltoztak és nem törődtek a tigrisek ordításával.
S a nő-sziamangok úgy érezték, hogy valamivel nekik is le kell róni elismerésüket a győztesek iránt ; és valamivel le is rótták.
A harcosok, akik nem vettek részt ebben a csatában, irígyelték azokat, akik részt vettek benne s akiknek most kiváltságos helyzetük volt.
Ezért a többi is elhatározta, hogy amint alkalom nyílik rá, az első sorban fognak küzdeni.
A harc fogalma olyasmivé vált, ami jutalomnak és megtisztelésnek tűnt; s a gyengébbek felfújták mellkasukat, hogy erősebbnek tartsák őket.
A dzsungel szíve.
Titto gondoskodott róla, hogy rengeteg más orrszarvú-madár értesüljön a történtekről.
S az orrszarvú-madarak egyénien és új színekkel ecsetelték a sziamangok borzalmas erejét, hősiességét s különös szokásaikat.
A hírszolgálat tökéletes volt.
Ez a nagy, aránylag lapos, de zsúfolt rengeteg valóságos pletykafészek volt .
Amikor tavaly Bebnek, a fiatal macskamedvének kétfejű fia született, a távoli mocsarak hüllői szinte előbb tudták meg, mint a "boldog" anya.
A sziamangok már nem voltak messze a "dzsungel szívétől ".
Ez három mérföld átmérőjű zsombékos sziget volt, Ylaka északi felében; a legnagyobb és legerősebb ragadozók paradicsoma és búvóhelye; fortyogó, kusza, párzó, kapaszkodó, mérges rengeteg.
Mintha a trópikus világ ezen az aránylag kis szigeten akart volna összezsúfolni mindent; többet, mint egész Szumátrában együttvéve.
Az édeskés bűzben vad harc folyt napért és levegőért; húsos, fogas virágok egymás erejét szívták gyilkos erővel; fák egymásnak feszítették derekukat s az egész rengeteg olyan volt, mint egyetlen szörnyű, őrült erőfeszítés.
Egyre több és több tigris és fekete párduc vonult vissza ide.
Az odvakban és járatlan, színes és gőzös szövevényben összetolták puha félgömb-pofájukat s elmondták egymásnak az idegesítő jeleket.
Suttogtak a tűzről, a szagról, a fehér dárdákról és a fehér, vörösszőrű lényről, aki a sziamangokat vezeti.
Néha egyik-másik idegesen elbődült dühében.
A papagájok rémmesékkel bosszantották az ijedős fácánokat.
A vizekből, vörös, hártyaszerű hüllők dugták ki orrukat s a fürge vaddisznók lehulló lepkék tenyérnyi, tarka szárnyait taposták bele a sárba.
Ha más szavakkal is, ha szavak nélkül is, de mindenképpen a megbomlott egyensúlyról van szó.
Az állat tudja, hogy minden, ami van , Egyensúly.
A tigris nem akar repülni s a kígyó nem akar vakarózni.
Mint a Népszövetség urai, az állatok is egyetlen jelszót ismernek, az Egyensúly jelszavát; még akkor is, ha közvetlenül nem ismerik.
A sziamangok békés, levélevő népség volt, amelyet soha, semmi értelemben nem kellett számításba venni .
Hadjáratuk, amelynek semmi nyilvánvaló célja nincs, mint az öldöklés és a győzelem; éppolyan természetellenes, mintha az erdő valamennyi kígyója a levegőbe szökkenne s leterítené a madarakat.
A sziamangok győzni akarnak s ezt a fogalmat az erdő és természet nem ismeri.
Mesebeszéd az, hogy a tigris kedvtelésből öl.
A tigris öl, ahogy a madár repül s a víziló úszik.
A harc életért; gyomorért és nőstényért folyhat: és természetes.
De miért folyik az a harc, amelynek csak a győzelem a célja?!
Mely testrészt elégít ki a győzelem?!
Ki állítja, hogy dicsőség nélkül nem tudnánk élni?!
Senki sem állítja, csak a sziamangok.
A sziamangokban felébredt az irracionális ösztön, amely az Embert a világ urává és a másik ember rabszolgájává tette.
A sziamangok megajándékozták az őserdőt egy új és felejthetetlenül természetellenes tüneménnyel: a harc ez, amely tele hassal folyik.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Brentford nem ismerte a "dzsungel szívét ", mert különben kikerülte volna .
Hallottak pletykákat ők is és sejtették, hogy a dzsungel fel fog lázadni ellenük .
De a győzelemtől ittasan, a vér szagától megdühödten immár értették és átlátták elhivatottságukat.
- Több szavunk van - mondták, - mint az erdő bármely állatának ; s koponyánk tele van gondolatokkal.
Mi vagyunk a legkülönbek a világon, amely velünk kezdődik és a tengerrel ér véget.
Megöljük a bátor ellenséget és magunk közül megöljük a gyávát.
Győztünk és győzni fogunk!
Nagyon természetes, hogy Brentford nem látta célkitűzéseik elvont voltát, csak azt a hatalmas fejlődést, amelyen a sziamangok, az ő hatása alatt átmentek.
Ez minden embert büszkeséggel töltött volna el; talán még néhány megrögzött spiritualistát is.
És arra is gondolni kellett, hogy mindez még csak a kezdet kezdete.
Mekkora lehetőségek vannak ebben a fajban, ha esztendőkön keresztül ilyen mértékben fejlődik tovább?!
Ilyen gondolatokkal telten s csaknem félelem nélkül haladtak előre, kissé megritkult sorokkal, de megnövekedett öntudattal; s már csak azért se nyügözte le akaratukat a dzsungel ijesztő, szinte végtelen szélessége, mert hiszen mást nem hozhatott, mint harcot, a harc győzelmet, s a győzelem tudvalevően kitágítja a mellkast és megnagyobbítja a szemeket.
Csak holmi kiábrándult relacionalista állíthatná, hogy nem fontos a mellkast kitágítani s a szemeket megnagyobbítani.
Ilyen azonban szerencsére soha sincs ott , ahol érik a harc.
Védtelenül.
A Liang-patak felbukkant megint; vágtatva és duzzadtan érkezett a fennsík felől ; előbb ért ide, mint a felhőszakadás, amely megduzzasztotta.
Elkanyarodott a bozótban, de nemsokára ismét elébük került.
Sebesebb és keskenyebb volt, mint ott , ahol a nagy, palaszínű Liauang-tóba ömlik.
Nagy gyorsasága, ereje és hideg vize üzenet volt az északi fennsíkról, ahová Brentford törekedett.
Mindannyian megfürödtek a patakban és rövid ideig tartó, de annál szédítőbb zűrzavar után felfrissülve haladtak tovább.
Délután néhány villám hasított át az északi boltozaton s utána váratlanul olyan sötét lett, mint amikor lecsavarják a villanyt.
Az égen semmi más nem világított, mint a szinte zuhanni látszó fellegek mérgessárga szegélye.
Brentford azonnal kiadta a parancsot a letelepedésre.
A megszeppent sziamangok gyorsan elvégezték munkájukat.
Brentford fákhoz kötözte a cölöpládákat; s a gyermekeket helyezte el bennük.
Ez idő alatt még mélyebb lett a sötétség, majd hirtelen ropogás támadt; vad, kékes villámok robbantak, - olyan sok, hogy lehetetlen lett volna megszámolni.
Forró, száraz szél rohanta meg őket északról s a "dzsungel szívének" minden émelyítő bűzét rájuk zúdította.
Ez mintegy tíz percig tartott; süketté és vakká tette őket; a szorongó félelem kiszárította a szívüket és megfacsarta a torkukat.
Akkor hirtelen csend támadt s a következő pillanatban vízesés-szerű esőzés indult , amely napokon keresztül el sem állt.
Az első percekben dermedten, ülve várták az esőt.
A villámlás és sötétség perceiben Brentford egy szikladarabon állt; arcán kékes fény lobogott s a szél úgy fütyült el mellette, mint a vész-sziréna hangja.
De a felhőszakadás, amely az első pillanatban valósággal elnyelte a tüzeket s a következőben még a kormot s üszköt is ezer kis fekete patakban hordta szét - ez a mérhetetlen, langyos, nehéz víztömeg leverte Brentford ellenállását; s végül is lekuporodott a többiekkel.
A víz zuhogott s a földön is patakokban rohant.
Különös, új és félelmetes érzés volt, hosszú-hosszú idő óta először ülni az ősvadonban, tűz nélkül, tűz nélkül.
Hiába volt szervezet, dárda és minden egyéb; a kultúra s a természet feletti győzelem igazi jele és egyetlen jele a tűz volt, a korlátozott, mesterséges eredetű tűz, - amelyet most méltatlanul taposott el a zuhatag.
S most itt ültek az esőben, tűz nélkül és vakon.
Távoli dörgés hallatszott s közvetlenül mögöttük rohant szinte csörömpölve a megáradt Liang.
Fatörzseket s még az ég tudja, mit görgetett, rántott magával az éjszakánál sötétebb éjszakában.
Brentford hallotta híveinek nyögését, panaszát s hallotta azt is, hogy egyesek biztatják a többieket.
Ennek még örülni is tudott.
De amikor az eső zuhogása egyenletessé vált, - felhangzott köröskörül az acsarkodó bömbölés.
A sötétben nem volt már védelem a vadállatok ellen s a sötétben támadni se lehetett.
Reménytelen lett volna parancsszavakkal rémítgetni ezt az amúgyis rémült, összeázott népet .
Mindenfelé a nagy levelek alatt, ágak közt kucorogtak, maguk elé meredve, álmosan , összekoccanó fogakkal.
S a gyilkos hangverseny nagy crescendoja csak most következett köröskörül.
Ez volt Brentford hányatott életének leghosszabb éjszakája.
Hosszú, félelmetes és végtelen volt és minden félelmessége mellett volt egy nagy hátránya még: hogy nem volt heroikus.
Esőben minden hősi póz elázik; aminthogy bármely nép kiábrándultan térne vissza a demokráciához, ha a maga körülrajongott diktátorát esernyővel látná fellépni a dobogóra.
Ez az éjszaka visszavonhatatlanul a gyávaság éjszakája volt; víz csöpögött mindenünnen, nem pedig vér.
A sziamangok a lomb közé vágytak vissza, ahol védve voltak az eső elől.
Remegő, csupasz ajkukról fáradhatatlan , ideges buzgalommal nyaldosták a le-lepergő esőcseppeket.
Nem történt semmi ez éjjelen; és mégis sok minden történt, a sziamangok lelkében .
Telhetetlenek és hálátlanok lévén, azt kérdezték magukban:
- Tud -e az esőnek parancsolni Pepong?
Mert ha egyetlen egynek nem tud parancsolni , akkor lehet, hogy egyáltalán nem tud.
Ha van valami, ami erősebb nála, akkor lehet, hogy ő nem erősebb mindennél a világon.
És kishitűség lett úrrá rajtuk a reggelen, amikor bőrig ázva bámultak a sűrű , szürke csíkokban zuhogó esőbe.
Brentford már kint járt a bozótban és felpiszkálta a kiválasztottjait.
Egyáltalán nem volt kedvük tovább menni az esőben, de Brentford nem tágított.
És rosszkedvűen, csöpögve indultak a veszedelmek elé .
Brentford tartós esőre számított és úgy vélte, a sziamangok érdekében cselekszik , ha nem hagyja megállni őket.
Átkeltek a Liang-patakon, amelynek színét pattogva verte az eső.
S amint elérték a sűrűt, amely a "dzsungel szíve" megjelölést viseli, csodálkozással és ijedelemmel látták, hogy a fák között hímtigrisek járnak fel és alá s a magas, vastag törzseken megnyúlt párductestek sötétlenek .
Egyáltalán nem szándékoztak kitérni a sziamangok útjából.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Brentford hátrarendelte a nőket és gyermekeket.
Előttük tömött sorokban állította fel a harcosokat s maga állt az élükre.
Impozáns fekete tömeg volt így együtt s ez pillanatnyilag éppúgy biztonságos érzést okozott nekik, amint a legtöbb ember is azt hiszi, hogy annyit ér ahányad magával van.
De Brentford mégis megpróbált kitérni a tigrisek útjából.
Majdnem rálépett egy óriáskígyó testére.
Az óriáskígyó hátrahőkölt a roppant majomtömeg elől, amely dobolva és kiabálva közeledett.
A sűrűség mentén haladtak, de mindenfelé - és mindig ötven-hatvan láb távolságnyira - feltűnt néhány tigris, amely leszegett fejjel járt-kelt.
A sziamangok átázva soványabbnak látszottak, mint rendesen és ez is csökkentette önbizalmukat .
Brentford töprengő lélekkel járt előttük; látta, hogy a vadállatok nem véletlenül bukkannak fel újra és újra előttük.
Nem tudta, mit tegyen.
Talán megkerülte volna a sűrűséget, de a szakadó esőben nem látott tisztán.
És aztán az események véget vetettek ennek a lelkiismereti dilemmának.
A sereg végén, ahol a nők és gyermekek haladtak, vad zűrzavar és sikoltozás támadt.
Egy fekete párduc ugrott közéjük s belemélyesztette karmait a legközelebb eső sziamang-anyába.
A hadrend megtorpant .
Brentford felordított.
A sűrűség megélénkült s nagy, lapos, sárga testek suhantak körbe a sziamangok körül.
Brentford láza pillanatok alatt felszökkent; a halált érezte körben lihegni és mégis, az eső megakadályozta, hogy teljesen átérezze a helyzet tragikumát.
A tigrisekről kétoldalt folyt a víz, a fákról csepegett s mintha függönyön keresztül látta volna a nagy metszőfogakat, amelyek gőzölgő torkok árnyékából villantak elő.
- Győzelem, vagy halál! - kiáltotta Brentford s ezúttal volt is értelme ennek.
Tíz perc.
Ez az ütközet tíz percig tartott, ha a küzdelmes menekülést nem nevezzük annak.
Mintha hatalmas, sárga rugók csappannának rájuk mindenfelől...
Szinte önkívületben álltak, közrefogva a nőstényeket.
A balszárny, amely a Liang-patak mellett húzódott meg, előretört és utánuk rohantak a nők, karjuknál fogva magukkal rántott gyermekekkel.
De mintegy százötven sziamang-harcos, Brentforddal és Homahival az élén, tíz, húsz, harminc tigrissel került szembe és hiába vagdalkoztak kétségbeesetten, nem is látták honnan, egyre több és több tűnt elő az elhullottak helyén.
Mindjárt az első pillanatban egy fenevad csaknem átharapta Brentford balkarját, bőrkabátostól.
Lecsüngő, vérző balkarral harcolt tovább.
Homahi, mint egy fekete, harsány ördög , verekedett s osztogatta gyilkos szúrásait.
Ott pusztulhattak volna valamennyien , ha a tigrisek és párducok növekvő hadából nem hiányzott volna a stratégiai érzék s az abszolut győzni-akarás.
A vért, amit kiontottak, rögtön felitták, az áldozatot , ha elejtették, rögtön felfalták s így újra és újra lélegzethez engedték jutni őket.
Az erdős sűrűség felé vonulva, nagyrészük - főleg az előcsapat női és gyermekei - a tradiciókhoz menekülve, felkapott a fák ágazata közé.
De Brentford mellett is kitartott egy kis csapat, - Homahi, Moaka és Kuh-Kuh vezetésével.
A fák között igyekeztek kivédeni az alulról és felülről érkező dühödt támadásokat; az elvetődő párducok harapását s az ágakról feléjük csapkodó karmos tenyerek dühös és hatalmas ütéseit.
Háromnegyedóra hosszat tartott ez a leírhatatlan, véres, könyörtelen üldözés .
Böffenő, ordítozó, üvöltő tömeg kerülgette a fákat s Brentford és a megmaradt sziamangok hátukat egymásnak vetve védekeztek hosszú dárdáikkal.
Az eső zuhogott s csaknem mindannyiukról véres patakocskákban csorgott lefelé.
Amint a fojtó sűrűség ritkulni kezdett, a veszély is megnagyobbodott; de a vadállatok megelégelték a sikert, hogy kiűzhették birodalmukból a sziamangokat, amelyek hanyatt-homlok menekültek a nádas felé.
Amikor, mintegy ötszáz lábnyi távolságra, összeverődtek , - Brentford megszámlálta őket s megállapította, hogy kilencvenheten vannak össze-vissza.
Tehát kétharmad részük elpusztult ebben az ütközetben; és mégkérdés , hogy ő maga életben marad -e, átharapott karjával, amelyből dőlt a vér.
Az Édenkertnek egy korai sugára...
Az Édenkertről mindig úgy beszélünk, mint valamiről, ami okvetlenül mögöttünk van .
Azok az írók, akik az eljövendő Édenkertre gondoltak, - vagy a Jövő fogalmával nem voltak tisztában, mint Szent Ágoston, vagy az Édenkert fogalmával, mint Shaw.
Mi csak egyet tudunk feltétlen bizonyossággal a Paradicsomról: hogy nem a Paradicsomban élünk.
De egészen csodálatos, hogy nincs minden ember tisztában a feltűnő ténnyel: hogy az Édenkert, amelyből eredünk s a Paradicsom, ahová törekszünk, egy és ugyanaz.
A Paradicsomot éppúgy elképzelhetjük a Földön, mint az elvesztett Édent a Mennyben.
S ha magunkkal hoztuk az eredendő bűnt, akkor magunkkal hoztuk az eredendő erényt is.
Az egyiktől éppúgy megszabadulhatunk, mint a másiktól.
Ha tehát jelen állapotunkat Purgatóriumnak nevezzük, akkor el kell fogadnunk, hogy itt vannak velünk a termeszek, keselyük és gibbon-majmok is.
Minden fajnak egyenlő esélye van a fejlődésre az Időben; és csak a Térben van egyik-másiknak bizonyos csalóka előnye.
Talán egy még be nem következett fejlődési folyamat első sugára volt az a meglepő tény, hogy a maradék sziamangtörzs a súlyos vereség s az átélt borzalmak után végképp megadta magát - Brentfordnak.
Kétségtelen, Brentford hatott a gondolkodásukra - olyan lökést adott fejlődésüknek, mint a vérkeringésnek egy coffein-injekció.
De ne állítsuk, hogy ez természetellenes.
Nem tudhatjuk, vajjon az ősembernek nem adott -e hasonló lökést valamely azóta kihalt s akkor hatalmas és fejlettebb agyú fajta?
Még azok, akik szerint a fejlődésben sohasincs ugrás, azok se tudják, mit nevezzenek ugrásnak , amióta Minkowski megállapította az idő relativitását.
Tehát, ami a sziamangokat illeti, több, mint háromszáz ép egyénből kevesebb, mint száz maradt.
Reményeikben csalódtak, vélt erejük cserben hagyta őket; csattogó fogak, gőzölgő torkok, gyilkos karmok rémítgették őket ébren s álmaikban.
Hitüket , amit elvesztettek, Brentfordtól kapták s a veszteségért őt kellett volna felelőssé tenniök.
Nem ez történt.
Felébredt bennük az ellenfél, a világrend s az igazsággal szembeni kétely, de nem ébredt fel bennük a Brentforddal szembeni kétely.
Összeomlott bennük valami, ami nem volt kézzelfogható, - de nem omlott össze bennük Brentford, aki kézzelfogható volt.
Kifosztva, megalázva , legyengülve, nevetséges és komor állapotban jutottak el a fennsíkra és mégis , vagy ezért, nem tágítottak Brentford mellől s a félelem és tisztelet közeit a ragaszkodás töltötte ki, a ragaszkodás Brentfordhoz.
Az egy hét, amely - tudtukon kívül - Mejang missziósteleptől elválasztotta őket - a következőképpen telt el.
Első napjuk a nagy csata után, erőltetett menettel telt el.
Menekültek.
Az aljaerdő ritkult, a levegő is szárazabb volt; de a fák megnőttek, számban és magasságban egyaránt.
Gyümölcs alig termett a környéken és ami termett, azt is szédítő magasságból kellett lehozniok.
Brentford elkötött karja érzéketlenné vált, éppen a szoros kötés miatt.
A sebből rongy- és bőrfoszlányokat emelt ki, amikor kitisztította s hajdani ruházatának maradványaival kötözte be.
Nem tudta, hányadán áll ezzel a csontig ható sérüléssel, hiszen állandó, magas láza volt és nem tudhatta, a seb maga okoz -e lázat, vagy sem?!
Helyzetük a második napon reményteljessé és mégis kétségbeejtővé vált: kijutottak a dzsungelből és Brentford tudta, hogy észak felé előbb-utóbb emberi települést talál.
De, jobbra, balra és előttük, észak felé, ameddig láttak a szakadó esőben : minden kopár és csupasz volt, kő, kő és víz, víz, semmi más.
A növényzet fojtogató bújasága után az ellenkező véglet: egyetlen fűszál se nőtt a fennsíkon.
És mérföldekre, ameddig elláttak, folyton emelkedett a sziklás talaj.
Ennélfogva nem láttak messzire és ez jó volt, amint hogy jó a jövőt se látni.
A harmadik napon minden eleségük elfogyott.
Déltájban a nyugati sziklák közül nagy ugrásokkal közeledett feléjük egy tigris, - a sziamangok kiáltoztak és remegtek ; egyikük szabályos idegsokkot kapott.
A tigris meg is változtatta útját.
Brentford állapota egyre rosszabbodott.
Most már képtelen lett volna szigorra s nem tudta volna fenntartani a rendet, ha rendetlenség támad...
De nem támadt rendetlenség.
Az éhes, fegyvertelen s a sok-sok járástól végtelenül kifáradt sziamangok szótlanul követték Brentfordot ; megálltak, ha megállt s elindultak, ha elindult.
Moaka és fia, Gutta, elől mentek , kézenfogva és gyakran beszélgettek egymással.
Brentford azonban nem értette őket , mert fülei zúgtak s agyában minden súlyossá és merevvé vált.
Egybefolyt előtte a köves pusztaság s néha percekig az volt az érzése, hogy ő maga is nehéz, vándorló kődarab s nincs is öntudata.
Az éjszakában megélénkült a levegő: nehéz szárnyak csapásait hallották s egymás nyögését.
Brentford kétségbeesett.
Kihozta a sziamangokat az erdőből, átvezette őket a dzsungelen, ha nagy áldozatok árán is...
- De hova vezeted őket?! - kérdezte magától lázas éjszakáin; s azt felelte rá: - Nem tudom!
Láz.
Az ötödik napon a csapat viselkedése megváltozott.
Az eső már csak ritkásan hullott s messze, délen, felragyogott a napsütés.
A sziamangok egyik-másika lefeküdt és semmi biztatásra nem kelt fel.
Volt, aki őrjöngeni kezdett s esztelen dolgokat kiabált.
Moaka maga is letargikus állapotban cammogott előre, maga után vonszolva fiát.
Ezekben az órákban kiderült, hogy az ifjú és szertelen Homahi a legerősebb lelkű mindannyiok között.
Bármilyen különös is, a valóság az volt, hogy ő öntött lelket a csüggedő Brentfordba is.
Amint azt Európa történetének számtalan részletéből tudjuk - feltéve, hogy nem olvasunk történelemkönyveket - gyakran előfordul, hogy a nagy embereket alvezéreik győzik meg saját nagyságukról.
Homahi makacsul és bizakodva ismételte ekkor:
- Nagy vagy és erős, Pepong!
Kelj fel, Sir és vezess minket.
És Brentford elrestellte magát; nagy és erős akart lenni és elindult ismét, előre .
Feltámogatták a gyöngéket, bíztató szavakkal űzték el a kétségbeesést.
Azok a sziamangok, akik éhezve s ólomnehéz tagokkal tovább mentek, holott a szervezetük maradni akart - valóban hősök voltak: emberi módon legyőzték önmagukat.
S egy sziamang számára hősi dolog ember módjára viselkedni; amint az emberek kis része is mindent megtesz, hogy a Felsőbbrendű Ember módján viselkedjék.
Ez persze nehezebb és nem jár annyi sikerrel, mint a többség azon törekvése, hogy az állatok nívójára süllyedjen.
Igy tehát tovább mentek s a hatodik nap hajnalán, messze előttük, pálmaliget tűnt fel.
A pálmaligetre ragyogó napfény zúdult, bár felettük még szürke volt az ég s esett az eső.
Ez úgy tünt előttük, mintha ott lent egy egészen más világ lenne; a föld, amit Brentford igért, Szigong kékhúsú halaival s édes, csörgedező patakjaival.
Utolsó erőfeszítéssel vánszorogtak a ragyogó pálmaliget felé, amely keskenyen húzódott keletről nyugat felé.
Az ég kék volt felette s ez a kékség ott káprázott hunyorgó szemük előtt, mint valami éteri igéret.
Hosszú-hosszú órákba telt, amíg a közelébe értek s az első cserjék között egymás után rogytak össze , anélkül, hogy erejük lett volna élelmet keresni.
Brentford felkelt és lépésről-lépésre jutott előbbre.
Nagy fájdalmak kínozták , karja megdagadt s ajkai szederjesek voltak.
Egész teste lázasan sajgott, szemei mélyen visszaestek üregükbe.
De azért eljutott a fák közé.
Látta a levelek tövén a piroshegyű pizánggyümölcs fürtjeit, de olyan szörnyű magasnak tüntek előtte, mint egy hangyának a kölni dóm csúcsa.
Órákba tellett, amíg néhány mangógyümölcsöt és egy nyaláb szimantung levelet össze tudott szedni s elindult vele visszafelé.
Ezt kétszer is megismételte a délután folyamán s így végül mindegyik sziamang evett valamit .
Brentford emberfeletti mértékben igénybevette erejének utolsó cseppjeit; olyan állapotban volt, hogy hangos zokogás rázta minduntalan, - különösen, ha eszébe jutott a sziamangnép kitartása és ragaszkodása a vezetője iránt.
Igy aztán nem is volt tudomása róla, hogy rosszabbul lett s elvesztette eszméletét, - mert addig se volt eszméleténél.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE