A tizenkét éves kapitány.
Fellobbant a magyarban a régi vitézség.
A megyék nemes urai felcsatolták az ősi kardot, melynek jó hosszu ideje, hogy hasznát nem vették .
Elővezették az istállóból paripáikat és felpattantak a hátára .
Úgy történt a dolog, hogy a francziák hires, nevezetes császárja , Napoleon készülődött Ferencz király ellen, a nádor pedig kihirdette az általános nemesi fölkelést.
Ez pedig annyit jelentett, hogy minden valamire való magyar nemes szálljon a táborba, mert veszedelembe forog a haza .
Jaj, hogy lelkesedtek a költők, milyen szép versekben magasztalták a régi magyar dicsőségnek feltámadását.
Azt hitték, hogy a félszázados tétlenség után ismét megmutatja a magyar Európának, hogy Árpád vére nem romlott meg, a nagy ősök emléke megujul .
Zsibó ura is felkészült fiával, a tizenkét esztendős Miklóssal, hogy a Nagy-Károlyban gyülekező magyar urakhoz csatlakozik .
- Pataki bácsi, - lelkendezett a fiu - úgy tudja meg, hogy én mától kezdve nem diák, hanem a fölkelő nemes seregnek kapitánya vagyok.
Megyek a csatába a francziák ellen, megvédem a hazámat .
- Hm, forgós adta, aztán legyen dolga a kardnak, ha arra kerül a sor , fiam !
- De lesz ám.
Ide nézzen, Pataki bácsi!
Ha a franczia ide vág , ( mutatott a balvállára) akkor erre kanyarítom a kardot s kicsapom a kezéből, s őt úgy felszurom, mint egy békát; ha a fejemre czéloz, alulról ütöm félre a kardját s hirtelen az oldalát sebesítem meg .
A délczeg, gyönyörü fiu vivott nevelője előtt, szabdalta a levegőt, s minden csapását tüzesen magyarázta .
- Jól megtanultam én ezt édes apámtól, aztán tapogassa csak meg a karomat, úgy -e nem olyan vékony, mint egy pipaszár .
Csakugyan izmos, hatalmas karja volt a gyermeknek.
Látszott, hogy idővel szakasztott olyan óriás lesz belőle testi erő dolgában, mint az édes apja .
- Te Miklós, - kérdé Pataki bácsi, - ha véletlenül egy franczia gyermekre találsz, kinek nincs kard a kezében s a ki sokkal gyöngébb, mint te vagy, levágod -e a fejét ?
- Nem vágom le, mert az gyávaság .
- Azt mondom neki: hallod, kis fiu, szaladj innét, menj az édes anyádhoz, mert itt nincs gyermekjáték, itt most vitéz férfiak küldik egymást a más világra .
Pataki bácsi bólintott a fejével .
- Most már mehet kegyelmed, vitéz kapitány úr, nem féltem többé a magyar hazát a francziáktól .
A fölkelő szatmári nemesség felett szemlét tartott a nádor .
Ritka szép látvány is vala az, minőről ma már fogalmunk sem lehet .
Hej, mert azóta levetettük a szép ősi köntöst; bizony levetettünk vele együtt sok mindent, még a vitézséget is.
Micsoda fényes menték, drága nyereg-szerszámok , értékes, csillogó-villogó kardmarkolatok, forgó-tollas kucsmák, prüsszögő , nemesvérü páripák valának ott, s a harczi buzgóságtól lángragyult arczu magyar urak .
- Hív a haza, menjünk tehát!
Jó lesz nekünk egy kis egészséges katonásdi, bizony elszokhattunk tőle ...
- Ejnye no, nemzetes uram - kérdé az egyik szomszédjától - nem tudná megmondani, hogy ki légyen az a gyermek-kapitány a nádor ő fensége kiséretében .
Sohasem láttam még .
- Ha látni nem is látta, de hirét bizonyosan hallotta kegyelmed , Csorvári Ferencz uram, merthogy ő a zsibói Vesselényi növendék fia .
- Az a csuda-báró, kiről olyan sokat mesélnek... hm, milyen nyalka egy gyermek.
Igy hátba nézve husz esztendősnek becsülném .
- Pedig nem több az tizenkét évesnél .
- Nézze csak, hogy ül azon a lovon !...
- Nem hiába, hogy az öreg Vesselényi fia, mert odanőtt a paripa hátához .
- Ugyan mit mondhat neki nádor ő felsége ?...
Ugyancsak nézegeti a fiut.
Talán ezredesnek akarja megtenni ...
- Nyilván nagy öröme telik a szép fiuban.
Nem is látja egyhamar párját nagy Magyarországon, de a mondó vagyok, egyebütt is bajosan .
Igy beszéltek mindenfelé a táborban a gyermek Vesselényiről.
A nádor , a magyarokat mindig őszintén szerető József főherczeg, nem akarta elhinni, hogy a fiu csak tizenkét esztendős.
Azt mondta latinul a vasembernek :
- Méltóságodat megáldotta az Isten evvel a fiuval, kivánom szivemből , hogy idővel sokat köszönjön neki a magyar haza .
Szólott kegyelmesen a fiuhoz is.
Azt kérdezte tőle, hogy tudja -e , miért gyülekeztek Nagy-Károlyba a magyar urak .
- Tudom, - felelé bátran a szemébe nézve a nádornak - minket a magyar haza hivott a magyar haza ellenségei ellen, és mi eljöttünk, mert a magyar nemesnek a hazát meg kell védeni tatár, török, német - mindenki ellen .
A jóságos nádor világért sem vette zokon a gyermektől, hogy a németet is egy sorba állitotta a tatárral és törökkel, sőt enyelegve tovább kérdezte :
- Hát azt hiszi kapitány uram, hogy a német is ellensége a magyarnak ?
- Azt hiszem, vezér ur, hogy a németek közül is sokan vannak, akik minket nem szeretnek, de azért hivek vagyunk a királyhoz, ugy -e megmutattuk Mária Terézia királynénak, mikor nagy veszedelem fenyegette ?
- Megmutatjuk most is az egész világnak, hogy a magyar mindig magyar marad .
Hajtogatta fejét a nádor, s az apához fordulva megjegyzé :
- Ennek a gyermeknek helyén van az esze, tud már úgy beszélni, mint egy született szónok .
Az apa szivét büszke öröm töltötte el.
Gondolá magában :
- Ha az Isten élteti, nem hoz fiam a Vesselényi névre szégyent .
Segítse meg az Isten, hogy többet tehessen, mint az apja !
Azok a fényes öltözetü magyar urak, kik Nagy-Károlyban meg a többi városokban nádorszavára összegyülekezének, nemsokára hazaszéledtek, mert a háboruból még sem lett háboru.
De már azt elhiheti akárki, hogy a tizenkét éves kapitány emberül megállotta volna a helyét a vitézek sorában, pedig gyermek volt még az istenadta .
Csakhogy a Vasember fiának volt a gyermeke .