Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gárdonyi Géza
Az öreg tekintetes
Keletkezés ideje
1905
Fejezet
12
Bekezdés
1491
Mondat
2733
Szó
20734
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
4
Az öregúr csak estefelé került haza.
A pipát, persze, nem találta meg.
A kocsissal is patvarkodott, mert öt forintot kívánt a négyórai kóborlásért .
Végre is kifizette, és bosszankodva lépkedett föl a lépcsőn.
Otthon már aggodalommal várták.
A leves dél óta a tűzön respedt.
A doktorné minden percben levizsgálódott az utcai ablakon.
Hát nagy örömmel tártak neki ajtót.
- Hol járt?
Hol maradt?
Az öregúr csak legyintett:
- Ne is kérdezzetek.
Minden fiákerost föl kellene akasztani!
Csak arra vidult föl, amikor a ládáját megpillantotta, a nagy lóbőrös ládát , amely vélhetőleg már a vasút föltalálása előtt szolgálta a nemes csurgai Csurgó családot.
Ott állt a láda az ebédlő sarkában.
- Lássátok - mondotta az öreg -, eljött volna ez a láda utánam, magától is.
Elővette a ládakulcsot az erszényéből.
Háromszor is melléje dugta a zárnak , míg beletalált.
Akkor aztán egyenesen a láda fiókjába nyúlt, és elővett onnan egy nagy , vörösre fakult bugyellárist.
Az asszony ijedten kapott a kezéhez:
- Gyerünk a másik szobába.
Mert a cseléd már terített.
Talán a gyerekre is gondolt: nem jó az ilyesmit a gyereknek látni.
Bárányné se követte őket.
Az öreg aztán a másik szobában örömmel lapozgatta elő a bankókat.
- Harminc darab ezres - mondotta a vejének.
- Nesztek, olvassátok meg , nincs -e híja?
A vő kezet csókolt, és örömtől sugárzó arccal fordult a feleségéhez:
- Öt év múlva ebből százezer forint lesz!
Hány percent kamatot kíván , édesapánk?
Az öregúr mosolyogva rántott vállat:
- Micsoda kamatról beszélsz?
A tietek ez kamatostul.
Erre megint kezet csókoltak az öregnek, és megölelgették, az arcát is megcsókolták.
- De most már ebédeljen, atyuska!
Aznap este ismét pezsgős vacsora volt orvoséknál.
Az öregúr névestéjét ünnepelték.
Károly volt a neve.
Hogy délután aludt egyet a nagy fáradtságra, este szinte megfiatalodva ült az asztalhoz.
Pecsenye és fölköszöntő megint volt bőven.
Az első köszöntő után megint megölelgették, elérzékenyítették.
Ő aztán elmondta töviről hegyire , hogy mit látott, merre járt; hogyan elszédült a város zúgásától, nép nyüzsgésétől.
Mosolyogva hallgatták.
Vacsora után elővette az öregúr a ládájából a pipáját.
Régi szép tajtékpipa volt, bárány térdű, ezüstkupakos.
Volt neki otthon vagy tíz olyan pipája, de szétajándékozta.
A pap kapta a legszebbet meg a komája, egy vén siket ember .
Magának csak egyet hagyott meg.
Nemigen pipázott már, csak ebéd után , vacsora után.
A család mosolygó érdeklődéssel nézte a pipatömést.
Ha maga Boszkó tömte volna a pipát, akkor se nézték volna nagyobb érdeklődéssel.
Mert a pipa ismeretlen valami már a fővárosban.
A pipázásra idő kell, s a fővárosi embernek mindene van, csak ideje nincsen.
A fővárosi ember mindig siet.
Lótás-futás az élete.
A pipa csak annak való, aki ráér tömögetni , piszkálgatni, illatos füstjében gyönyörködni.
De hát miért mosolyogták meg!
Mert az öregúr úgy jelent meg köztük, mint egy ismeretlen világ képviselője ; egy ómagyar, aki kilép a képrámából, s leül az élők közé pipázni.
Hogy a láda nyitva volt, a doktorné fölemelte a tetejét, s nézegette az apja ruháit.
Egy gerleszínű nyári zekét kiterjesztett: körülnézte, s megmosolyogta.
- Édes apácskám, csak nem fog ezekben járni?
- Hát miért? - felelte az öreg.
- Magam is régi vagyok: illenek énhozzám.
Bárányné hegyes orrán megjelent az a ráncocska, amely mindig egy gondolatnak az elhallgatását jelentette.
Csak a második gondolatát szokta kimondani:
- Vidd el a bácsit holnap a szabóhoz - mondotta az öccsének -, és végy neki városi ruhát.
Az öreg nyugtalankodott:
- Kell a manónak!
- De, apácskám - könyörgött a doktorné -, lássa, az öreg Mayer is mai viseletű ruhában jár, pedig az is magyar ember.
A doktor segített a rábeszélésben:
- Ilyen ruhát senkin se látni itt.
Veszünk, apám, szép téli kabátot , prémest.
Az öregúr azonban még mindig vonakodott:
- Ez az atilla új - mondotta a rajta levő fekete atillára.
- Ezt akkor csináltattam, mikor a menyegzőtök volt.
- Négy esztendeje - szólt Bárányné.
- De, édesapám - fakadt ki most már a türelmetlenség hangján a doktor -, ki jár ma atillában!
Igazán nem lát senkit.
- Az utolsó fővárosi atilla rég bent van már a múzeumban - toldotta a szót Bárányné.
Az öregúr kedvetlenül szipákolt.
- Bezony hiba - mondotta nyugodtan.
- Ma az atillát teszik be a múzeumba , holnap meg az utolsó magyart.
No, szerbusztok, jojcakát.
Megcsókolta a lánya homlokát, s bement a szobájába.
A doktor is a felöltőjéért nyúlt.
- Elmégy? - kérdezte szelíden az asszony.
- Beteghez.
A kaszinóba is fölnézek.
Adj valamelyes pénzt.
És cigarettára gyújtott.
Az asszony esdeklőn nézett az urára.
- Kérlek, ne vidd el mind.
- Adj, amennyit akarsz.
Elvégre mindegy.
Ha játszani akarok, játszhatok pénz nélkül is.
A különbség csak az, hogy ha pénzem van, meg tudom várni a játék fordulatát.
Bárányné az asztalra könyökölve hallgatott.
- Különös vagy te, Imre - mondotta a szemöldökét fölemelve.
- Most itt van megint a kezedben az életed szerencséje, és te...
A doktor megvetőn pillantott.
- Van nekem magamhoz való eszem: a te bölcsességedből nem kérek kölcsön.
Ti csak abba egyeznétek bele, hogy húzzam az igát; abba már nem, hogy kissé szórakozzak is.
A doktorné mosolyogva nyújtotta át mind a harminc ezrest.
- Itt van mind, Imre.
És ha mind elveszted is?
A tudományod nem veszhet el.
De a keze remegett, hogy a pénzt átnyújtotta.
- Lásd - mondotta diadalmasan a doktor a nénjének -, ez az igazi feleség!
És megölelte a feleségét.
- Nem viszem el mind - szólott nagylelkűen.
- Csak egy ezrest.
Nesze, kérlek , a Wertheim-kulcs.
Tedd be a többit.
Holnap beviszem a Hazaiba.
És ezentúl nálad lesz a Wertheim-kassza kulcsa.
Még egyszer megcsókolta a feleségét, és elsietett.
Másnap az öreg ismét hajnalban kelt.
Ismét a kávéházban reggelizett.
De a kávéház ajtajában visszafordult, és jól megjegyezte a házat, hogy visszataláljon.
A kávé jólesett neki.
A pincér már ismerősnek üdvözölte, s hogy más pipát látott nála, fölvette a márványasztalról, és megnézegette.
- A maga pipáját elvesztettem - mondotta az öregúr.
És elbeszélte neki, hogyan kóborolta be tegnap várost.
Aztán nagy elégülten rágyújtott, és visszasétált a házhoz.
Már akkor kivilágosodott.
A novemberi köd nyirka barnította az aszfaltot.
A cselédek a szemetet hordták.
Ahogy ott állottak álmosan, borzasan és dideregve a kapuban, s várták a kocsit, az öregúr is megállt előttük.
- Hát te ki lánya vagy? - kérdezte az egyiket, egy kicsi sápadtat.
- Harsányi Pálé - felelte az elpirulva.
- De nem idevaló vagy?
- Nem.
A cselédek körbevették, s mosolyogva feleltek a kérdéseire.
Ő is elmondta aztán egy öreg szakácsnénak, hogy ő tegnapelőtt jött, és hogy tegnap eltévedt.
Aztán arról beszélt, hogy milyen furcsa város ez a Budapest.
A sok bolt!
Ki jár abba a sok boltba?
Az orvos cselédjei azonnal meghírelték odafenn, hogy az öreg nagyságos úr a kapuban pipázik, és a cselédekkel igen barátságos.
Bárányné elszörnyülködve csapta össze a kezét.
Az orvos a feleségére nézett .
Az asszonyka röstelkedve mentegette az apját:
- Falusi ember: nem tudja a szokást.
Majd én megmondom neki.
Eriggy, Jenő : hívd a bácsit reggelizni.
S kedvetlenül ültek az asztalhoz.
Voltaképpen ártatlan semmiségről volt szó , de hogy a hegyes orrú hölgy megbotránkozott benne, a doktorné is más színben látta.
Szégyellte, hogy az apja annyira falusi.
Hát az öregúr megjelent.
A doktorné figyelmét nem kerülte el, hogy Bárányné hideg pillantást vet a nagy tajtékpipára.
A doktorné érezte a sógorasszonyban fintorgó gondolatokat, és nyilamlást érzett a szívében.
- Én már reggeliztem - mondotta vígan az öregúr -, de azért leülök közétek.
S leült a karosszékbe.
Ott bodorgatta a füstöt, míg amazok reggeliztek.
Végre a doktorné megszólalt:
- Atyuska - mondotta kérlelő, szelíd hangon -, hallottam, hogy a cselédekkel beszélgetett a kapuban.
Nem szokás ám az Budapesten.
- Mi nem szokás?
- A cselédekkel összeállani...
- A cselédekkel?
Hogy beszélgettem velök?
Hát azok nem emberek?
A doktorné engesztelőn, könyörgőn tette össze a kezét.
- Nem szokás, édesapám.
Bárányné kifakadt:
- Azok a hibásak!
Hogy mernek a bácsival konfidenskedni!
Szemtelen nép!
Az öregúr hüledezve nézett rájuk.
Nem értette, hogy mi rosszat cselekedett , de látta, hogy a család rosszallja a tettét.
Hát csak hümmögött .
Beletekintett a pipájába.
- Te, Jenő - mondotta a gyereknek -, piszkáld ki ezt a bagót.
Bárányné hirtelen fölkelt, és átment a másik szobába.
A gyerek a kezébe vette a pipát meg a dohányzacskót, s tűnődve nézett rá.
A doktorné csengetett a szobaleánynak.
- Manci - mondotta -, vigye ki ezt a pipát, és tisztítsa ki.
Utána halotti csend egy percig.
Az öregúr nem is sejtette, hogy az ő pipája ennek az oka.
A doktorné színtelen arccal nézett maga elé.
Végre az urához fordult, aki álmos, vörös szemmel hörpölte a kávét az asztal végén:
- Eriggy el apánkkal a szabóhoz.
Vagy inkább egy olyan ruhakereskedésbe, ahol kész ruhát árulnak.
- Nem kell nekem - mondotta kedvetlenül az öreg.
- De így nem járhat, apácskám - fakadt ki a doktorné.
- Ezek a cselédek is azért olyan bizalmaskodók, mert a falusi ruha nevetséges nekik.
A nevetséges szó meg volt nyomva, s az öregúr szinte megrendült tőle.
- Az én állásomra való tekintetből - szólalt meg komolyan az orvos is.
- Ez a bunda különben is kopott már.
És éppen ilyet veszünk, alig lesz különbség.
Az öreg megvakarta a füle tövét, és hümmögött.
De az orvos rá se nézett többé, csak fölvette a felsőkabátját, föltette a kalapját.
- Gyerünk!
Mintha csak gyermeknek szólott volna.
És az öregúr ment vele.
Egy kicsit vakaródzott, egy kicsit köhögött, de mégiscsak ment, ment, mint a kötélen húzott tehén.
Egy óra múlva elegáns burkolatban tért vissza.
Csak éppen a nagy nyíratlan fehér szakálla maradt meg falusiasnak.
Az orvos aztán a munkájához látott, az öreg meg behúzódott a szobájába.
Fel és alá csoszogott ottan.
Mormogott.
Olykor röstelkedve nézett a nadrágjára ; egyszer megtapogatta a szép fekete városi bundát.
A bunda tetszett neki , mert hasonlított a bundájához: prémes gallérja volt, és elöl zsinórfonatok.
Dél felé aztán mégis elunakodott: felöltötte a bundát, és kiment a levegőre.
Először csak a folyosón járkált.
Bepillantott minden konyhába és minden ablakon; megtapogatta a csengettyűnyomót; fölbámészkodott a magasba, aztán meg le a keskeny kis udvarra.
Az udvar közepén hosszúkás négyszögletű zöld folt volt.
Nem lehetett tisztán látni, hogy kert -e vagy biliárdasztal?
Az öregúr leballagott: megnézte.
- Micsoda kert ez - mormogta.
- Érdemes ide kertet csinálni!
Hiszen ide a nap se süt be.
Az udvaron egy kék zakós, lompos ember söprögetett.
Megszólította.
- Hé, atyámfia, kinek a szolgája vagy te?
- Én nem vagyok szolga - felelte az, a söprést abbahagyva -, én házmester vagyok, vagyis ügyelő.
És sértődötten nézett az öregúrra.
Az is meghökkent kissé, és csendesebb hangon szólott:
- Ügyelő?
Csak nem tanfelügyelő tán?
- Nem.
- Hát mire ügyel?
- A házra.
- A házra?
Erre az egy házra?
Vagy minden házra?
- Csak erre az egyre.
- Hát aztán mér kell erre az egyre olyan nagyon vigyázni?
Az ügyelő vállat vont:
- Azért mer kell.
- Nem jó a kapu talán?
Vagy annyi itt a tolvaj Budapesten?
- Hát tolvaj van itt elég - felelte barátságosan az ügyelő.
Fésületlen hajú, szőke ember volt.
A bajusza mintha sárgára festett drótszálakból készült volna.
Mikor nevetett, a drótszálak tüskésen állottak.
Ő is elővont egy kurta szárú kis pipát.
Bizonyosan megkívánta az öregúrtól.
Az öregúr odanyújtotta neki a dohányzacskóját.
- Tömjön ebből.
Az ügyelő hálás mosolygással nyúlt a zacskóért.
Belekandított , beleszagolt:
- Nem trafik! - mondotta vidáman.
- De nem ám.
Az ügyelő rágyújtott.
Tetszéssel nézett a pipából előbodorgó kék füstre.
- Nagyságos úr mindig ilyet szí?
- Nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.
- Bocsánat, nem tudtam.
- Nem baj.
Hiszen csak tegnapelőtt érkeztem, nem is tudhatja.
Hanem ez az udvar igen szűk.
Ki vót az a bolond, aki ilyen szűkre építette?
- Nem tudom.
Pesten mind ilyenek a házak.
- Kár.
Pedig lássa... hogy is híjják magát?
- Seres István, szolgálatára.
- Hát lássa, István, ez nem jól van így.
Nagy háznak nagy udvar való.
Pedig amúgy szép ez a város.
Nem győztem tegnap bámulni.
Mert tegnap bejártam, be ám, akaratlanul is.
- Fájin dohány - mondotta az ügyelő, a szippantásokat az orrából eregetve.
- Pesten nem lehet ilyet kapni.
S fölkiáltott az emeletre:
- Ki aprít odafenn fát!
Nem szabad fát aprítani.
A házi szabályzat tiltja aztat!
A faaprítás megszűnt.
Az ügyelő arcáról elmúlt a vörösség.
- Ezek a cselédek - magyarázta az öregúrnak -, nem tudnak rendet.
De megtanítom őket!
Nemhiába voltam én katona!
Tudom én, mi a rend!
S újra söprésbe fogott.
Ezt a beszélgetést ismét látták az emeletről.
A doktorné sápadozott.
Bárányné az orrát ráncolta.
- Mégis föl kell világosítani a bácsit - mondotta a fejét csóválva -, hogy ne társalogjon az ilyen szemét néppel.
- Majd elszokik - védte az apját a doktorné.
- Faluhelyen kevés az ember, és ott így szokás.
- Ne szóljunk neki - vélte a doktor is.
- Majd megismeri a városi szokást , aztán abbahagyja a falusit.
A doktorné hálásan pillantott az urára.
Délután az öregúr meglátogatta Mayert.
Tanárék a második emeleten laktak .
Vagy négy szobájuk volt ott.
A legnagyobb az utcai szoba, azt maga az após foglalta el.
A középső szobában a tanár könyvtára és íróasztala állott.
Az volt egyúttal a vendéglátó szobája is.
A doktor felkísérte az apósát, s becsöngetett.
Az ajtót maga a tanár nyitotta ki, de a maguk szalonjába tessékelte be őket:
- Apó még talán alszik.
Meghagyta ugyan, hogy költsük fel, ha jönnek, de az is bizonyos, hogy mindig bosszankodik, mikor fölébred.
- Hát talán máskor jövünk - mondotta az öregúr.
De akkor már a tanárné is belebbent:
- Dehogyis, azt nem engedjük.
S a belső ajtóhoz hajlott.
- De hiszen fent van.
Erre aztán erősen kopogott, s hogy belülről hang hallatszott reá, kitárta az ajtót.
Ódon-ó bútoros, tágas szobába léptek: nagy, vedlett bőrszékek, széjjelhúzható vén, kerek asztal, széles fiókos sublót, rajta múlt századbeli alabástrom lábú óra.
A falon elhalványult Daguerrotyp fényképek, csupa atillás magyar és csupa krinolinos asszony: régi divatú ágy a sarokban.
Az agg Mayer a régi idők meleg mozdulataival fogadta őket.
A saját karosszékét kínálta Csurgónak, aztán rengeteg sok apró kulcsot csördített ki a zsebéből, s az egyikkel fölnyitotta a sublót felső fiókját: remegő kézzel négy szivart tett az asztalra.
S megint bezárta a szekrényt, eltette a kulcsot.
- Még mindig ilyen rossz szivarokat szí az öreg? - kérdezte a doktor halkan a tanártól.
- Ilyet, míg olcsóbbat nem gyártanak - felelte az elmosolyodva.
És az apósához fordult:
- Nincs itt hideg, papa?
Megtapintotta az öreg kezét, hogy nem hideg -e?
Aztán egy lapát szenet vetett a kályhába.
A szobába felhallatszott a villamoskocsik pokoli csengetése és a teherhordó szekerek dübörgése.
- Nem zavarja, bátyámuram, ez az utcai lárma? - kérdezte az öreg Csurgó.
- Pah, pah, nem, öcsémuram - felelte nevetve az agg.
- Szeretem.
Mindig az ablaknál ülök.
Pah, pah, - nézem.
Nem szelel az izé?
Tessék, ez jobb.
Ma már drágább a szivar is, és rosszabb, mint a mi időnkben volt.
- Minden drágább - hagyta helyben Csurgó.
- A pénz is kevesebb.
Pah, pah, hogyan tudnak az izék megélni?
Azzal rábámult az öreg Csurgóra a lábától fölfelé:
- Pah, pah, hát levetette a magyarizét?
- Le - felelte röstelkedve Csurgó -, lehúzták rólam.
- Kár.
Pah, pah, örültem, hogy láttam.
Én az enyimet régen elizéltem , elnyűttem.
A szopókájából kiesett a szivar.
A veje udvariasan fölvette.
- Már nagyon remeg az öreg keze - mondta halkan a doktor.
- Hinnéd -e - felelt a tanár hasonló halkan -, hogy az öreg még most is maga beretválkozik!
- Lehetetlen!
- Két óra hosszáig is eltart neki, de mintsem hogy három hatost adjon a borbélynak, inkább fél napig is elborotválkozik.
- Ráér - felelte a doktor.
Azzal magukra hagyták a két öreget.
- Pah, pah - szólt Mayer a vendégének -, hát itt marad, öcsémuram?
- Itt - felelte az öreg Csurgó -, a birtokomat eladtam, aztán most már nincs gondom.
A pénzt nem kell szántani, se csépelni.
Az agg Mayer fölemelte a mutatóujját.
- Vigyázzon rá!
Vigyázzon!
- Mire?
- Pah, pah, a pénzére.
- Odaadtam a vőmnek.
Az jobban érti, hogyan jó kamatoztatni.
Az agg Mayer rosszallón csóválta a fejét:
- Pah, pah, az hiba volt.
Én a vőmnek nem adtam még egy petákot se.
Majd ha meghalok, pah, pah.
És mélyen bent ülő szemei megnedvesültek.
Aztán beszélgettek a szabadságharcról, Görgeyről, a mai politikáról , mindenféléről, mint ahogy az öregek szoktak.
Itt azonban eltért a nézetük.
Az öreg Csurgó azt állította, hogy Magyarország éppúgy lehet szabad állam, mint Svájc.
Az agg Mayer azonban a Habsburg-házat vélte fönntartó erőnknek.
- Ők védik az erszényt, pah, pah, tehát védik a földet is, amely az erszénynek terem.
- Kifosztják az országot! - dörgött az öreg Csurgó.
Ott maradt még egy óra hosszáig, aztán ő is elbúcsúzott.
- Hát hogy mulattak?
Miről beszélgettek? - kérdezték doktorék kíváncsian.
Az öregúr kedvetlenül legyintett:
- Még csak egy pohár borral se kínált meg az a lakáj.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE