Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
13
Bekezdés
1813
Mondat
3820
Szó
49837
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
IV.
Néhány nap mult el aztán.
Akkor már hótól volt szelídfehér a táj, mindössze a falu alatt elterülő széles völgy közepén húzódott végig egyetlen szürkés csík: a Ronyva-patak folyása volt az ottan.
Előzően négy napig tombolt a hóvihar s mint a faluig vergődött utasnépek beszélték, északabbra, valamivel Tavarna fölött, egy fordulót úgy befútt a szél , hogy a személyvonatot is belepte az utasaival együtt, akik Homonna felé törekedtek, a nagy hegyek irányába.
Azóta azonban napszámba fogott tótok lapátjai már kiásták a megrekedt vonatot.
Ha igazat lehet adni a szállongó híreknek.
Azóta Szopkó Mihály meg Balogh János útnak kerekedtek rég, néhány órával az ítéletidő kitörése előtt még s ez oknál fogva nem látszott lehetetlennek, hogyha - valahol Barancs és Jesztreb táján - bele találtak keveredni az orkánba , esetleg farkasok ették ki őket a csizmáikból.
Igaz ugyan, hogy a farkasok elsősorban a tótokra szoktak utazni, ezzel szemben Szopkó Mihály és Balogh János magyaroknak vallották magukat.
Különösen Szopkó Mihály, aki a honfoglaló ősök ivadékain kívül fitymálva intézett el minden más nemzetiséget.
Hogy nem időztek túlontúl a Mudrony sógorék házában, oka lehetett ennek nemcsupán a riasztó szegénység, hanem az a körülmény is, hogy a sokat szenvedett fiatalasszony, miközben Mudrony József házon kívül tartózkodott, kisírta magát János öccse és leendő sógora, Szopkó Mihály előtt.
A két sógor úgy döntött erre , hogy a legelső kínálkozó alkalommal felgyalogolnak a Vihorlát alá, Vajda György számadókanász sógorhoz s neki mondják el a dolgokat.
Hihető volt, hogy Vajda György figyelmeztető szavaira észretér majd Mudrony József is.
Vajda Györgyben ugyanis oly hajmeresztő erő lakozott, hogy ő előtte mukkanni sem mert Mudrony József.
Balogh János nagybátyja és Szopkó Mihály bácsi látogatásának Sanyi örült legjobban.
Mert a két rokon látogatása - egy-két napra legalább - elverte a ház nyomasztó hangulatát.
Kis falovat is hoztak Péterkének, Sanyi pedig új sapkát kapott tőlük.
Mudrony Sanyi igazi öröme az volt azonban, ha a nagybátyját faggathatta ki az emberek és a világ dolgairól meg arról, hogy micsoda kalandokban volt részük, amíg idáigverték magukat Vinkócról.
Balogh János különben némi pénzt is adott át a nénjének, melyet a szülei juttattak el hozzá .
S Mudrony Sanyi édesanyja megenyhült valamit, amikor látta, hogy legalább a szülei-házban gondolnak reá...
És míg a fiatal nagybácsi távoli dolgokról és idegen országutakról mesélgetett fáradhatatlanul mosolyogva, észrevétlenül a Sanyi haját simogatta.
Mert ő is szerette a nyilteszű kisöccsét s édesanyja előtt nagy jövőt jósolgatott neki.
Hanem ez is elmúlt!
Harmad- vagy negyednapon, jókor délelőtt, fölszedelőzködött Szopkó Mihály meg Balogh János, miután előbb Szopkó Mihály a lakadalmába hívta meg Mudrony József sógort és Mária sógorasszonyt, mármint a feleségét.
Lett volna pedig az esküvő az elkövetkezendő év februárius havának harmadik hetében, ha odáig valamennyiöket életbentartja az Isten...
Azzal elindultak, úgy számítván, hogy ozsonnatájt Vinkócon lesznek.
Egyelőre azonban kétséges maradt, el tudták-é verni magukat hazáig, mivel félni lehetett, hogy útközben érte el őket a hófúvás...
Akkor pedig nyomorult vége lehetett Szopkó Mihálynak is, Balogh Jánosnak is.
Különösen ha a Nagyerdőnek vették az utat, amelyben toportyánoknak volt szokása üvöltözni hasonló fergetegek idején.
De hogy elmult volna a hóvihar s szelíd fényben simult ki a tájék, Mudrony Sándor elunván magát kissé, így szólt anyjához:
- Édesanyám, elmennék játszódni keveset Stefán Jancsiékhoz, ha el tetszene engedni.
Vigyázni fogok magamra.
- Nem bánom, kisfiam, - szólt rá halkan az édesanyja - csak vedd fel a ködmönkédet és gombold be jól.
És ne maradj el sokáig, mert tudod, hogy ketten vagyunk csak Péterkével, hát nincs, aki érted menne majd...
Sanyi komoly szemmel mondta rá:
- Még este előtt itthon leszek, édesanyám.
A fiatal mama rásegítette ekkor Sanyira a kisködmönt, aki lehajolt és az asztal lábánál lovacskázó öccsének megcsókolta a homlokát.
Péterke fölnézett a bátyjára s szippantott egyet az orrán:
- Hozzáj netem szutjot!
Két perc mulva a nagyutcán baktatott már lefelé Mudrony Sanyi behúzott nyakkal , mert csípős volt a levegő.
Édesapja újból nem tartózkodott odahaza, mivel jókor hajnalban fuvarba ment el Gálszécsre vagy hova is...
Fehér volt a világ, mert azóta, hogy tegnap estetájt elpihent a hóvihar, nagy pelyhekben szakadt a hó délig...
Ez a hó frissen hersegett az apró csizmái alatt s alig találkozott valakivel.
Ahogy azonban a református paplak elé ért volna, nyilt a kapu s éppen Kónya János tiszteletes úr nézett ki rajta, mintha elmenőben lett volna valamerre.
Ámde amint megpillantotta az előtte elbaktató gyereket, nagyot kiáltott:
- Hóha-hopp, barátja az erénynek, sohasem jöhettél volna jobbkor!
Hogy is hívnak barátocskám?
- Mudrony Sanyi vagyok - állt meg tisztelettudón.
A tiszteletes úrnak szemlátomást kedvére volt a válasz:
- Ahá, tudom már!
Tehát a Mudrony József fuvaros fia minden föltevés szerint s ebben az esetben hihetőleg te is az Evangyéliom szerint reformált keresztyén Anyaszentegyház hívei közé számítasz...
Nemde?
Sanyi nem értette a kérdést, zavartan topogott a hóban.
A tiszteletes úr erre egyszerűbb alakjában adta föl ugyanazt a kérdést:
- Református vagy, úgy -e bár?
- Igenis, pap bácsi, kérem szépen, református vagyok, csak az édesanyám katolikus - felelt illemtudón Mudrony Sanyi.
Kónya tiszteletes úr, a rab-prédikátorok utóda, itt felszisszent:
- Elég baj, hogy híveink - megfeledkezve az elődök szenvedéseiről - ily könnyűszerrel állnak össze a pápistákkal, de most úgyis másról van szó, barátja az erénynek...
Arról van szó jelesül, hogy szaladj le a postára s hozd fel az újságomat.
Egy krajcárt fogsz kapni!
Napilap hiányában tudniillik képtelen tájékozódni az ember, hogy micsoda komiszságon törik a fejüket már megint azok a kótya szélbaliak!
Az utóbbi szavakat inkább sajátmagához intézte Kónya tiszteletes úr.
Sanyi is hallotta ugyan ezeket a szavakat, de nem értette őket.
Inkább sejtette csak , hogy a tiszteletes úr nincs megelégedve bizonyos szélbaliakkal.
Kónya János református lelkész úr, aki járhatott ekkor a negyvenedik esztendeje táján, most már határozott formában szólította föl a gyereket, aki a hidegtől pirosra-festett arcocskával állt előtte:
- Hát leszaladnál az újságomért, barátom?
- Igenis, pap bácsi, kérem szépen - válaszolt szolgálatkészen Mudrony Sanyi.
Már szaladni akart éppen s aközben észrevette, hogy a dombon álló iskola felől ugyanakkor a lelkészlak irányába ereszkedik alá Szikora tanító úr.
A tiszteletes úr egyébként utánakiáltott még:
- Csak a tiszteletes úr napilapját kérd, a többit már érteni fogják a nélkül is !
Ha szerencsésen jársz utadban, egy krajcár lesz a jutalmad!
De Mudrony Sanyi aligha hallotta ezt, mert akkor már a Gulyvász-köz táján trappolt lelkendezve.
A gondolat ugyanis, hogy egy krajcárt adhat át ma az édesanyjának, mélyen meghatotta.
Örömmel vágtatott le tehát az alvégre, ahol a postaépület volt.
Ott lihegve kérte el a pap bácsi újságját, aztán aló , visszafelé!
Amint lábujjhegyen benyitott volna a pap bácsi szobájába, fujtatott , akár egy kis masina s a verejtéktől nedves volt a halántéka.
Lábujjhegyen nyitott be s talán ezért volt, hogy nem vették észre.
Mert akkor már ketten voltak a szobában rajta kívül.
Az asztaltól jobbraeső szobarészben a tiszteletes úr járkált föl és alá, hátul összefogott kézzel, míg a szoba másik felében Szikora tanító úr járkált föl és alá.
A tanító úr azonban a hasán kulcsolta össze a kezét s malmozott a hüvelykujjával...
Kónya János tiszteletes úr folytatta:
- Mondom, meg kéne házasodni, tanító úr.
Harminckettedik esztendejét túllépte immáron: itt a végső ideje, hogy bekösse a fejét valamely házias erkölcsök szerint nevelkedett kálvinista hajadonnak!...
- Hiszen feleségül kellene venni valakit, ezt magam is érzem, - szisszent föl a tanító úr.
- De kit, tiszteletes uram, kit?
Ezt mondja meg énnekem!
Kónya tiszteletes úr maga elé merengett félpillanatra, miközben állát a markába fogta, tokáját viszont a gallérjába mélyesztette:
- Hát megmondom tanító úrnak, kit vegyen el!
Annyira itt van, hogy csak a kezét kell kinyujtania utána s akár a kebelére is zárhatja tüstént.
Annuskára gondolok, a kis tanítókisasszonyra...
Boér Annusra, no!
- Nem megy az olyan könnyen! - forgatta a nyakát kimelegedve Szikora tanító úr.
- Tapogatózom én szüntelenül olyas irányban, ámde minél tovább gondolkozom, annál élesebben vagyok kénytelen belátni, hogy elháríthatatlan akadály meredez szándékaim elé...
És míg a tanító úr az asztal egyik oldalán járkált föl és alá, a tiszteletes úr az asztal másik oldalán járt ugyanúgy.
Az utolsó szavaknál Kónya János tiszteletes úr fölkapta a fejét, szemöldjeit viszont a homloka közepéig húzta föl:
- S ugyan mi lenne az az akadály?
Szikora tanító úr azonban, akinek szándékai halálosan komolyaknak látszottak, nem folytathatta, mert ennél a pontnál közbeszólt az ajtóból Mudrony Sanyi, aki időközben ráunt a várakozásra:
- Pap bácsi, kérem szépen, elhoztam az újságot...
- Igaz is, barátja az erénynek! - eszmélt föl a tiszteletes úr és kikapván a gyerek kezéből a lapot, az asztalra helyezte.
Aztán másodszor adta föl ugyanazt a kérdést:
- S ugyan mi lenne az az akadály?
- Megmondom! - kezdte most a tanító úr és az asztal tulsó oldaláról szembefordult a tiszteletes úrral.
- Az a baj, kérem, hogy a szóbanforgó hajadonra szemet vetett az erdész úr Pál nevezetű fia, maga is erdészgyakornok s amennyire ki tudom venni, a leány sem idegenkedik a fiatalember jelenlététől.
Én viszont , mint az életbe belekomolyodott ember, udvarlási képességek tekintetében távolról sem vehetem föl a versenyt Fekete Pál nevű fiatal ellenlábasommal...
Itt megállt a tanító úr, Kónya tiszteletes úr viszont nem mondott semmit , ahelyett gondolkozni próbált.
Tudniillik másodszor is markába fogta az állát , miközben többször hümmögött.
De akkor így törte meg a hallgatást Szikora tanító úr, miközben gúnymosoly rezgett a bajusza végében:
- És én mégis azt mondom kérem, hogy komiszkodó ellenlábasomat ki fogom vetni a nyeregből!
- Hogy-hogy? - kiáltott föl Kónya tiszteletes úr.
A tanító úr nem késett sokáig a magyarázattal:
- Úgy kérem, hogy legközelebb megvizsgáltatom magamat a tisztiorvossal s idegkimerültség címén szabadságoltatni fogom magamat erre az esztendőre.
Arról persze szó sem lehet, hogy az állami elemi iskolában folyó oktatás fennakadást szenvedjen az elkövetkezendő szeptember haváig, minélfogva helyettesre van szükség.
Mást mondok!
Méltóságos képviselő urunknál minden befolyásomat latba fogom vetni, hogy hasson oda illetékes helyen, miszerint Annus kisasszony állíttassék be helyettesemül.
Őméltósága előtt természetszerűen föl fogom tárni helyzetemet és megmásíthatatlan szándékomat...
- Értem, értem - bólogatott Kónya tiszteletes úr.
Szikora mester folytatta:
- Már most mi következik ebből?
Megmondom!
Én idehaza fogok pihenni, miután üdülőhelyekre nem telik egy tanítónak, Annus kisasszony viszont egész nap a közelemben (nem is említvén irántam érzendő háláját) s így előbb-utóbb csak meg fog szokni, később megkedvel...
Arra pedig külön gondom lesz, hogy Fekete Pál nevezetű ellenlábasom ne botorkálhasson túlsokat az iskola körül.
Végső esetben ki fogom utasítani!
Nos, tiszteletes úr, mit szól a tervezetemhez?
Kónya János református lelkész maga elé gondolkozott néhány szünetig és akkor így felelt, halálos komolyan:
- Szent meggyőződésem, hogy tanító úrnak nyert ügye van.
Egyebekben, ami a dolog meritumát illeti, magam is szívesen közbevetem magamat a méltóságos képviselő úrnál...
Itt azonban másodszor is közbeszólt az ajtóból Mudrony Sanyi:
- Pap bácsi, kérem szépen, tessék ideadni már a krajcárt, amit meg tetszett igérni az újságért!
És míg a tanító úr idegesen kapta fejét az ajtó irányába, hogy ez a gyerek, akit annyira kedvelt a kis tanítónő, most kihallgatta minden szavát, a tiszteletes úr lelkesen kiáltott fel:
- Hahó, barátja az erénynek, ebben tökéletes igazad van!
Ám a vita leghevében rútul meg találtam feledkezni erről a legelemibb kötelezettségemről!
Mondhatom , felette sajnálom!
S azzal átadott neki egy fényes krajcárost.
Sanyi pedig elindulhatott végül Stefán Jancsihoz és öccséhez, Bélához, akiknek apja kertész volt a méltóságos képviselő úrnál.
Különös érzések közt vágott neki a falu nagyutcájának.
Mert a gondolatra, hogy ma este egy krajcárt adhat át az édesanyjának, melegség kezdett támadozni a szíve körül, ámde ugyanakkor megijedt attól, amiket a tanító úr beszélt.
Mert ha nem értett is meg minden szót, érezte mégis, hogy valami baj fenyegeti Annus nénit, mivel a tanító úr a Pali úrfitól el akarja venni az iskolába.
S föltette magában, hogy mihelyt a szép tanítónéni legközelebb átjön hozzájuk, mindent el fog mondani neki...
Csak el ne felejtse addig!
S a havas nagyutcán súlyos gondjaitól búsítva igyekezett a kertészék lakása felé.
Ott állt ez a ház a méltóságos képviselő úr zúgófás kertjének északi kőfalához ragasztva s hogy ismét erre a házra térült a szó, a szerző maga is sóhajt egyet , mert a néhai emlékekre ismét megkörnyékezi a régi bú...
A kertészlak bizonyára egykori helyén áll ma is, de hová lettek régi lakói, akik oly közel álltak valamikor a Mudrony Sanyi szívéhez?
És hová sodródott el azóta Zehernye faluból Mudrony Sanyi ?...
Áll a kertészház ma is, de nem az akkori bútorokkal és képekkel...
Ezek közül a képek közül már abban az időben kettőt örökre a szívébe zárt Mudrony Sanyi.
Az egyik a vadász esküvője volt, mely képen a vadász maga terített asztalnál ült fehérruhás leányfeleségével és éppen koccintott vele.
De koccintottak az erdő szarvasai is, melyek testületileg jöttek el a lakodalomra .
Az alatt nagybőgőn játszott a medve, a prímet a róka húzta, őzikék és nyulacskák viszont kecsesen táncoltak...
Annál lehangolóbb volt a melléje akasztott másik kép, amelyen temették a vadászt!
Itt koporsóban vitte a derék embert négy gyászoló szarvas, a medve volt a pap , őzecskékből telt ki a siránkozó gyászmenet, nyulacskák jajgattak, egy mankón bicegő róka pedig keserves könnyeit törölgette zsebkendőjével.
Négyen laktak a barátságos két szobában, mely fölött a titokzatos üvegház következett már: Stefán kertész, a felesége, akiről olyasmit pletykáltak, hogy erősen iszik s ott volt a házban a két gyermek is: Jancsi és Béla.
Jancsi egy évvel volt idősebb Mudrony Sanyinál, Béla pedig, akinek a képe tele volt hányva rozsdaszínű szeplőkkel, éppen egyidős vele.
Stefán Jancsi első osztályba járt ezen a télen...
Mudrony Sanyi később, mikor már növekedni kezdett s még azután , amikor messzire verte el az élet, nagy megindultsággal álmodta vissza magát sokszor a kertészlakba, melyhez annyi boldog emléke kötötte...
Ámde amint hervadozni kezdtek ezek az emlékek, idővel csak annyi maradt meg benne, hogy származására rusnyák volt a kertész és neje.
Hiszen csak rá kellett nézni a kertészre, hogy mindenki tisztában legyen vele: ősei Koriatovics Tódor vezérrel ereszkedtek alá magyar földre, mely tárt karral ölelte őket magához, Stefán kertész mindazáltal, akinek jámbor arca maga a jóság volt, váltig az ellenkezőjét erősítgette.
Azaz hogy kisorosz voltát nem tagadta föltétlenül , csupán azt igyekezett bizonyítani, hogy nagyapja a magyar ügy védelmében fogott kaszát és feszítette ki egyenesbe, amikor meg talált szorulni Kossuth Lajos és nagy bajában segítségül hívott magyart, tótot meg rutént egyaránt...
Haj, de régen volt!
Stefán kertész egyebekben magyar-rusznyák keverékkel beszélt és valahányszor hazafiságról esett szó, öklével döngve ütött egyet a mellére:
- Ja szom magyarszki zember!
Nagy, igen nagy volt lelkesedése mindenkor a nemzeti ügy mellett.
Ahogy - a hidegtől kicsípett pufók arcával - benyitott volna Mudrony Sanyi, s köszöntötte a kertésznénit, aki ezúttal is pityókosnak tetszett, Stefán Jancsi és Stefán Béla örvendezve sietett eléje.
Megölelték mind a ketten:
- Hogy vagy, Sanyi?
De rég nem láttunk, Sanyi!
- Megvagyok - mondta kissé elfogódottan Sanyi.
Levertsége amiatt való volt, mert valahányszor a kertészékhez lépett be, látnia kellett, milyen más itt az élet , mint az ő házukban.
Itt sohasem volt baj a kulcsárné miatt.
Igaz ugyan, hogy ezzel szemben elég gyakran volt kapatos a kertész felesége s ezen a hátrányos helyzeten aztán - mély filozófiával! - úgy igyekezett átsegíteni magát a kertész, akinek valami ok folytán szakadatlanul könnyezett a szeme, hogy olyankor ő is felöntött a garatra.
Ilyen apró kisiklásoktól eltekintve azonban nagy nyugalom volt a kertész háza .
Különösen unalmas délutánokon szeretett itt tanyázni Mudrony Sanyi s gyerekszívében olyankor nagy-nagy szánalommal gondolt az édesanyjára.
Stefán Jancsi és Stefán Béla a közben kész volt az indítvánnyal:
- Mit csináljunk most, Sanyi?
Játszunk vagy meséljünk egymásnak?
- Meséljünk! - válaszolt Mudrony Sanyi.
A nagyobbik Stefán-fiú kérdezte most fiatalabb barátját:
- Aztán miről meséljek, Sanyi?
- Csonkatehenfiáról - válaszolt egészen nekilelkesedve.
Mert a Csonkatehenfiáról való csodálatos világ volt vágyainak mindene abban a korában, amikor csaknem betöltötte már hatodik esztendejét.
Általában az idegen világok érdekelték, az elérhetetlen távolságok és az álomszerű szépségek.
Őszi estéken, mialatt apja messzi utakon zöröghetett el a szekerével, édesanyja pedig a gazdasági udvarba ment át, hogy megfejje riskatehénkéjüket, ő a keskeny tornácon várakozott.
Péterke akkor már - Sanyi ölébe hajtva buksi fejét - mélyen szuszogott és míg varangyosbékák ugrándoztak az udvaron, Mudrony Sanyi olthatatlan vággyal sóvárgott el a pálházai és mikóházai hegyek irányába , amelyek oldalain pásztortüzek csillogtak az őszben.
Nyári betyároknak kellett tanyázniok a tüzek körül, ha igaz és szalonnát piríthattak minden föltevés szerint.
Mert elkövetkezvén a hűvösebb napok, ők is a meleg kuckó felé kezdtek húzódni, a hegyifalvak irányába.
Így mondta ezt neki egy alkalommal Szopkó Miska bácsi, aki teméntelen sokat hányódott mindenfelé, különösen katonakorában a nagy manővereken.
Miska bácsi tudta azt is példának okáért, hogy túl a pásztortüzeken, valahol a telkibányai és regéci erdők legmélyén van egy üveghuta, abban az üveghutában egy üvegfurulyát csináltak egyszer, a furulyába belefújt valami fiatal legény s a tébolyító hangoktól megbolondult valamelyik gróf leánya.
A grófkisasszony szomorú sorsa olyan hatással volt Ferenc József királyra, hogy valamennyi országában egyszersmindenkorra betiltotta mindennemű üvegtilinkónak gyártását...
Ó, ezek a távoli pásztortüzek későbbi életében is gyakran késztették merengésre és búra Mudrony Sanyit, amikor idegen tájakon hányódván, nem láthatta többé viszont feledhetetlen szülőföldjét...
Stefán Jancsi mesélt-mesélt a közben Csonkatehenfiáról s Mudrony Sanyi és Stefán Béla tátott szájjal hallgatta.
Olykor-olykor megállt a varázslatos történetben s azt kérdezte:
- Mondjam még?
- Mondjad!
Mondjad! - sürgették azok ketten.
Az okosszemű Stefán Jancsi mély lélekzetet vett ilyenkor az enyhe melegű szobában s folytatta a csodálatos mesét, mialatt édesanyja a másik szobában varrogatott szótlanul.
Ilyen késő őszben, amikor már meleg mellé hajtotta őket az idő s még inkább téli délutánokon legszívesebben mesélgettek egymásnak avagy történeteket mondtak el , melyeket a felnőttektől hallottak félfüllel és amelyeket gyermekképzeletük szerint átalakítva adtak tovább.
A nagy játékok ideje azonban leginkább a nyár volt...
Az volt a világ!
Olyankor bekalandozták a méltóságos úr kertjét keresztül-kasul és csak akkor szeppentek meg, ha a méltóságos urat pillantották meg a kert valamelyik utacskáján, amint fényes botjával feléjük fenyegetett.
Lehetséges volt persze , hogy azért kiáltott feléjük, mert magához hívta őket, a három lurkó azonban ilyen alkalommal esze nélkül kezdett trappolni s nem is álltak meg, csak a bokrok sűrűjében, ahol zakatoló szívvel lestek, reájuk talál -e a méltóságos úr , aki ősztől tavaszig Pesten lakott.
Más alkalommal a kis kápolna táján futkároztak, amelynek déli oldalát piros rózsa futotta be ereszig és amelynek rossz híre volt a faluban.
Többen is látták éjfél körül, amint a kápolna ajtaja előtt egy nagy fehér liba térdepelt s aközben félhangon imádkozott maga elé.
A kis kápolna közvetlen környékében egyébként egy barlangszájú üreg is volt , amelyről azt állította Lukács János útkaparó, hogy Rákóczi Ferenc, mielőtt lengyelföldi bújdosásra adta volna sokszor meggyötört fejét, abba ásta el minden aranypénzét és egyéb vagyonát...
E titokzatos pince barlangszája dohos levegőt lehelt s ettől rémüldözött oly gyakran a két Stefán-fiú meg Mudrony Sanyi.
Ismét egyéb napokon elkóboroltak a kert északkeleti szegletéig, hol már a falu dombjának volt a legteteje...
Innét látni lehetett már a tavarnai zúgó erdőt meg a széles tavarnai országutat.
A tavarnai országúton sűrűn bukkantak föl karavánok az ekhós szekereikkel, amelyekben oláhcigányok igyekeztek Galicia felé s aközben éleseket rikoltottak.
De a tavarnai országúton éppúgy láttak egyéb vándorlegényeket is, amint kalapjaikat lengetve integettek egymásnak távozóban.
Mert távolodtak, mindig távolodtak egymástól...
És Mudrony Sanyit elmondhatatlan vágyakozás csüggesztette el, valahányszor a tavarnai fehér országútat pillantotta meg.
Hisz tudta, hogy az az országút vezet Vinkóc falu felé, ahol ő is született s ahol anyai nagyapja, a híres ács lakott.
Azon az országúton gyalogolt el legutóbb Szopkó Mihály bácsi, meg anyai nagybátyja , Balogh János bácsi...
Stefán Jancsi akkor már befejezte a Csonkatehenfiáról való csodálatos mesét s ahogy végül megállt volna, Mudrony Sanyira nézett:
- Szép volt -e, Sanyi?
- Nagyon szép volt - felelte álmodozó szemmel.
Mert mintha egy tündérvilágból kellett volna visszaébrednie a valóságra.
Eljátszadoztak még darabkát s Mudrony Sanyi vette akkor a ködmönkéjét, hogy most már muszáj hazamenni.
Mert ezt igen szívére kötötte az édesanyja, odakint pedig esti árnyék kezdett ráereszkedni immár a falu zugaira.
Ahogy áthaladt volna a másik szobán, illendő módon köszönt a kertésznének:
- Minden jót kívánok, Hanka néni!
- Isten veled, fiam! - szólt vissza a kertészné, pillanatra föltekintve a varrásból.
- Mondd meg édesanyádnak, hogy rég nem volt már nálunk.
Bizony lelkemből sajnálom azt a jó teremtést.
A két Stefán-fiú elkísérte Sanyit a kertkapuig, ott kezet fogtak vele, előbb azonban meg kellett igérnie, hogy legközelebb megint eljön hozzájuk.
Azzal nekivágott a nagyutcának s ködmönkéjét összébb vonta a nyaka körül.
A nyugati ég első negyedében meglátszott a holdsarló, amint üvegfényben lengett , legalább két embermagosra a mikóházai Hallgatóhegy fölött.
A kertészházzal szemközt, hol a nagyutca tulsó oldalán, mély gödörben, a kút állt, jószágot itattak éppen s olykor-olykor egy állat bőgte el magát, hosszan elnyújtott bánattal.
Tél volt, hó világított az alkonyatban s Mudrony Sanyi szaporán szedegette apró lábait.
Mert odahaza nyughatatlan lehetett már hosszú távolmaradása miatt az édesanyja.
A tiszteletes úr lakása előtt szinte belebotlott Barczali Gáborba, a Setéth tekintetes úr igáslegényébe.
Valami idegen emberrel haladt lefelé Barczali Gábor, miközben fújva kiabált és fenyegetődzött:
- Még most se került elé az ingi annak a vacak Tóth Antalnak, akit a temetőbe húztak le rula!...
Teremtésit az ilyen piszok falunak!
Mudrony Sanyi észrevétlenül surrant el az igáskocsis mellett, akinek, noha elvétve fújt is, jószívét költötték mindenfelé s édesapja, már mint Mudrony József, még sem állhatta ki soha.
A helyett megvetette és gyűlölte...
Látta már a lakásuk ablakának sárga fényét is, aztán benyitott a pitvarba s pillanattal reá a szobába lépett, lábujjhegyen.
Hanem az ajtóban megállt.
Édesanyja ugyanis valami ruhát foltozgatott a függőlámpa beteg fénye alatt s aközben egy könnyfakasztó dalocskát dúdolgatott nagy reménytelenségében:
Elrepültek már a darvak,
Isten tudja, merre vannak!
Ifjúságom, ifjúságom,
Elrepültél, mint az álom...
Az ajtóban álldogált Mudrony Sanyi s az édesanyja bánatára könny esett ki a szeméből.
Péterke öccse azalatt az egész világról megfeledkezve játszadozott a kucikban.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE