Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Életünket és vérünket!
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
24
Bekezdés
2714
Mondat
5633
Szó
68723
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
IV. FEJEZET.
A LEVÉL.
- Mi leli ezt a fiút, tisztelendő atyám?
Azelőtt kötéllel se lehetett volna egyhelyben tartani, most meg órákhosszat némán elüldögél egymagában.
Ha szólnak hozzá, felriad, mintha álomból ébredne, amellett konokul tagadja, hogy valami baja volna.
Tán összezörrent valakivel? - kérdezte Balázs úr a tisztelendőt.
- Éppen én is erről akartam nagyságoddal beszélni!
- Tán atyaságod pirongatta meg kelleténél erősebben valamiért? - folytatta Balázs úr a kérdezősködést.
- Isten mentsen! - tiltakozott buzgón a nevelő.
- Mióta vendégeink itt vannak, a legpéldásabban viseli magát.
A legkisebb szilajságot vagy hirtelenkedést se lehet szemére vetni.
Aztán egy kis pirongatást csak nem vesz annyira a lelkére, hogy hetekig begubózzon tőle!...
- Hetekig!
Eszerint míg én Pozsonyban tartózkodtam...
- Igenis, Elemér mogorva, emberkerülő viselkedése attól a naptól kezdődött, midőn nagyságod Pozsonyba indult!
Annak pedig a holnapi nappal éppen három hete lesz!
- Talán Rudolffal zördültek össze? - találgatta tovább Balázs úr.
- Dejszen az inkább a nyelvét harapná el, semhogy egy bántó szót szóljon neki.
Hiszen annyira szereti, hogy ő búsul rajta legtöbbet és mindent elkövet, hogy felderítse.
De semmise használ!
Se az ő jóakarata, se az én kérlelő szavaim!
Hiszen ismeri a természetét nagyságod.
Amit nem akar megmondani, azt harapófogóval se lehet kicsikarni belőle!
- Fájdalom!
E hibájáról nem tudtuk leszoktatni.
Tegnap is, ma is, hiába kértem , vallattam.
Egy darabig konokul csak azt hajtogatta, nincs semmi baja, azután pedig hallgatott, úgyhogy utoljára méregbe jöttem, hogy elkergettem magam elől! - felelte Balázs úr bosszúsan.
Vitál atya kedvetlenül csóválta fejét:
- No pedig, ha nagyságodnak nem tárta ki a szívét, akkor senkinek se fogja megvallani a világon...
Balázs úr egy darabig némán nézte, midőn azonban öccsének a hangját meghallotta a folyosón, kisietett:
- Jó, hogy itt talállak!
Nem akartalak munkádban háborgatni!
Van egy kis időd?
- Számodra mindig, bátyám! - felelte készségesen a kamarás úr.
Különben is hozzád indultam, mert holnap Pozsonyba kell mennem.
Egynémely iratot akarnék megnézni a megyei levéltárban.
- Nos?
- Meg akarom kérdezni, nincs-e valami elintéznivalód.
Szívesen elvégezném azt is!
Balázs urat, aki különben is nagyon ellágyult hangulatban volt, igen meghatotta ez a gyöngéd figyelem.
Barátságosan karonfogta öccsét és szobájába vezette, ahol aggályaival együtt elmondta neki az iménti beszélgetést.
Őméltósága először igen megilletődöttnek látszott, azután pedig minden ékesszólását elővette, hogy bátyját megnyugtassa.
Ez részben azzal az érveléssel sikerült is neki , hogy az emberkerülő mogorvaság a kamaszévek sajátsága és ebben az időben az ő Rudolfja is szakasztott ilyen módon viselte magát.
Legjobb orvossága: szépen magára hagyni, míg kimorfondirozza magát...
- No látod, ez nekem eszembe se jutott volna!
Persze, hogy ez az oka!
Nem is lehet más! - hagyta helyben Balázs úr egészen megvigasztalódva, mire öccse ezzel a váratlan kérdéssel szakította félbe:
- Bátyám te, ennek a mi Elemérünknek a vonásai engem élénken emlékeztetnek valakire , de bárhogy töröm a fejemet, nem tudom kitalálni, kire?
E tüzes villogású, beszédes szemeket, e nemes vonású arcot mintha már láttam volna valahol.
Mély csendesség támadt a szobában és a kamarás úr abban a hiszemben, hogy bátyja nem hallotta, amit mondott, másodszor így adta fel a kérdést:
- Tulajdonkép kik voltak a szülői, honnan került hozzád és miért van mindez oly mély titokba burkolva?
- Mit kérdezed?
Mi közöd hozzá? - kiáltott rá Balázs úr durván.
Indulatosan felugrott az asztal mellől, ott akarta hagyni öccsét, de a másik pillanatban, mintha megbánta volna hevességét, elfojtott hangon folytatta:
- Ne kérdezz erről se engem, se mást, Ottó!
A kamarás úr először sértődött arcot vágott, midőn azonban bátyja halvány, feldúlt vonásaira nézett, megilletődve kérlelte:
- Ne haragudj, ha valami megrázó haláleset, vagy éppen valami gyötrelmes titok emlékét újítottam fel szívedben! - mondotta sajnálkozó hangon.
- Úgy van!
Nehéz és sötét titok lebeg a szegény gyermek és családja felett .
Megmérgezném vele lelkét és egész ifjúságát, hacsak sejtetném is vele.
Elég gondot és gyötrelmet okoz az is, hogy ez a titok titok maradjon előtte! - válaszolt bátyja.
- Úgy, hát sejt valamit?
Balázs úr csendesen biccentett:
- Párszor már kérdezte tőlem valódi nevét!
Pedig, ha ezt megmondom, elárulok vele mindent...
- Mit feleltél hát neki?
- Fogadást tétettem vele, hogy többet nem kérdezősködik!
A kamarás úr fejét rázta, hogy ebben nem ért vele egyet:
- Ez nem elég, Balázs!
A legjobb megoldás lenne, ha fiadnak fogadnád és nevedet ráruházva, az egész titkot örökre elhallgatnád előtte...
Bátyja pár pillanatig merőn nézett rá, azután fejét lehajtva gondolkozott:
- Erről már gondolkoztam, Ottó, de a Sághvári név nem olyan, mint a ruha, amit ma felvesznek, holnap meg levetnek...
- Nem értelek!
- A titok nem maradhat örökké titok!
Húszéves korában tudnia kell mindent, hogy atyja nevét tisztázhassa.
Néked megvallok ennyit.
Amint őt ismerem, ekkor letenné a mi nevünket!
Így hát addig csak viselje mostani nevét...
- Te fogod neki a titkot felfedezni, Balázs?
Balázs úr borúsan csóválta a fejét:
- Nem élek én addig és ez eszembe juttatja, hogy halandók lévén, minden percben elmúlhatunk...
- Ugyan mi jut eszedbe! - szörnyűködött öccse hevesen.
- Ne szakíts félbe minduntalan.
Egy ízben már úgy is gondolkoztam róla, hogy egyetmást közölni kellene veled.
Hallgass hát ide.
Amint már mondtam, Elemért nevem és vagyonom örökösévé szándékoztam tenni és erről szóló törvényes végakaratomat át is adtam Szentpéteri János uradalmi ügyvédünknek , hogy helyezze letétbe a káptalannál.
Ami annak rendje-módja szerint meg is történt.
A végrendeletet azonban egy hónapja visszakértem és megüzentem az ügyvédnek, hogy jöjjön el mielőbb törvényes kellékekkel ellátni az újabb testamentumot, melyben csupán csak vagyonomról intézkedem.
A fiskális úr máig se jöhetett, mert súlyos betegen fekszik és hetek, vagy tán hónapok mulva lesz egészséges.
- Ugyan no, bátyám, már mirevaló ez a sürgős végrendelkezés?
Hiszen erős, egészséges vagy! - korholta szelíd szemrehányással a kamarás.
- Nagyon sürgős! - felelt Balázs úr komolyan.
- Emberek vagyunk, minden percben készen kell lennünk...
- Az Elemér nevét és titkát rejtő iratok és okmányok az én kezemben vannak, és hogy hivatlan kezek ne férhessenek hozzá, olyan rejtekhelyen őrzöm, amelyet rajtam kívül nem fedezhet fel senki.
Már most, ha én véletlen meghalnék, a titok örökre el lenne temetve és a szent hagyaték nem jutna soha a fiú kezeibe.
Épp ez okból, végrendeletem mellett van egy lepecsételt táska, amely a rejtekhely titkát és kulcsát őrzi.
Elemérnek csakis húszéves korában szabad átadni, ha ugyan addig a véletlen másképp nem fordít a dolgokon...
Igérd meg nekem tehát, Ottó, hogy ez csupán kettőnk titka marad és ha velem valami történnék, e csomagot érintetlenül és megőrzés végett átadod a káptalannak.
- Nemesi szavamra és becsületemre igérem ezt néked, bátyám, - válaszolt öccse ünnepélyes kézszorítással.
Balázs úr még szólni akart valamit, de e percben egyik ispánja jött érte és a közeli majorba hívta.
A kamarás úr is nagy vígan elhagyta a szobát és előbbi ünnepélyes hangulatához éppen nem illő vidám dudolgatással a parkba indult.
- Lássuk csak, mit csinál ilyenkor a fiam?
Mindent jó tudni az embernek!...
Az imént a fák között láttam bujkálni, közben már bizonyára ráakadt a mi kedves Elemérünkre tóparti magányában! - mormogta gonosz nevetéssel, miközben egy lugasformán összeboruló mellékútra fordult.
A tó közelében lassítani kezdte lépteit, mert éles fülei csakugyan halk beszélgetést hallottak a földig aláhajló fűzfák alól.
A tavacska egy részét ezek szegték és az így képzett nagy félkörnek a közepén Pán isten szobra állott, sűrű taxusfallal a háta mögött.
Emögé a taxusfal mögé húzódott tehát, ahonnan nemcsak mindent hallott, hanem láthatott is és éppen akkor ért oda, amikor fia ezeket mondta:
- Ide bújsz tehát!
Azért nem talál rád senki!
- Ide hát, hagyjatok nekem békét.
Embert se szeretek látni! - felelte rá indulatosan Elemér.
- De hát mi lelt?
Mi bajod? - kérdezte részvéttel.
De hiába várt feleletre, barátja makacsul összeszorított ajkakkal hallgatott.
- Elemér, most se akarod megmondani, mi bajod?
- Ugyan ne zaklass annyit te is!
Hányszor mondjam már!
Nincs semmi bajom!
- Jól van, megyek!
Ezt az elutasítást azonban nem érdemlem tőled! - mondta Rudolf inkább szomorú, mint megbántódott hangon és mankója után nyúlva, felkelt a gyeppamlagról.
Elemér azonban felugrott és mindkét karjával átölelte:
- Ó, ne haragudj rám!
Ne tetézd gyötrelmeimet még azzal is, hogy megbántottalak!
De nem szólhatok, nem szabad szólanom senkinek, ha azt akarom, hogy kínzó gyötrelmeim véget érjenek... - kiáltott szenvedélyes kitöréssel.
Rudolfot ez a nem várt kitörés egészen megdöbbentette.
- Jól van, nem kérdezlek többé, csak ne izgasd magad! - kérte csillapító hangon, - ámbár sejtem, hogy a nevedet és származásodat fedő titokról van szó.
Más nem gyötörne annyira!
Pedig hidd el, jobb, ha az ilyent mennél később tudja az ember!...
Elemér válasza csak egy néma pillantásból állott, de a pillantása elárulta, hogy ő meg éveket adna életéből minden percért, ami azt az időt közelebb hozná.
- Rudolf, mily szerencsés vagy te! - sóhajtotta kis idő mulva.
- Azt hiszed! - szólt az keserű mosollyal.
- Te tudod ki vagy, ismered szüleidet... de én se apámra, se anyámra nem emlékszem !
Egyetlen vonásuk se maradt meg emlékemben!
- Hát olyan kis korodban haltak el? - kérdezte résztvevő hangon.
Elemér egy pillanatig izzó szemekkel nézett rá:
- Hiszen ha csak meghaltak volna, én is a visszaemlékezés megnyugvó fájdalmával viselném sorsomat, mint a többi árva.
De ez az, amit nem tudok!
Amire a multból emlékszem, az csak nevelődajkám és Balázs bácsi képe...
Egy nagy kerttel körülvett kőházban laktunk s dajkám hozzátartozóin kívül más idegen sohase jött a házba.
Ahogy apró játszópajtásaimtól hallottam és mitsem sejtő, boldog tudatlansággal , dajkámat én is anyámnak, ennek bátyját pedig apámnak hívtam, és csak akkor kezdtem csodálkozni, amikor dajkám azt mondta, hogy az időnként megérkező Balázs bácsit kell apámnak hívni, mert ő az én apám...
Amikor Balázs bácsi ezt megtudta, kemény szemrehányásokat tett dajkámnak, hogy miért nem hagyott meg e hitben.
Erősen meghagyta neki, hogy jövőre óvatosabb legyen és ne sejtesse velem, hogy nincsenek szüleim.
Ezt azonban én véletlenül meghallottam, és meghallottam más egyebet is.
Dajkám és hozzátartozói azt hitték, alszom, pedig én suttogó beszélgetésüknek minden szavát behallottam kis alvószobácskámba.
Így tudtam meg lassanként, hogy nekem nincs anyám, apám, de még a nevem se az enyém !
A többi fiúnak van, nekem meg nincs?
De hát miért?
Szüntelen ezzel a gondolattal foglalkoztam, dajkámnak és hozzátartozóinak mindaddig nem hagytam békét, amíg csak ezek az egyszerű emberek, kifogyva minden kifogásból , elmondták, ami keveset tudtak.
A többit kérdezzem meg nevelőatyámtól, Sághvári Balázstól...
Bár ezt a keveset se tudtam volna meg!
Bárcsak megmaradhattam volna abban a hitben , hogy Balázs bácsi az apám.
Ő legalább így akarta.
De hiába, a véletlen meghiusította a jó szándékot...
Egyszer aztán az is eszembe jutott: hogy másnak is meghaltak szülei!
Miért nem titkolják el azoknak is a nevét és haláluk körülményeit?
Miért van éppen én nálam minden oly szörnyű titokba burkolva?
Ez a gondolat azután végképp felzavarta minden nyugalmamat.
Mint a szarvas az oldalába lőtt nyíllal, úgy jártam-keltem én is e gondolattal...
Mi lehet a titok ?
Valami szörnyű esemény vagy megrázó történet rejlik-e mögötte?
Vagy valami bűnt, vagy szégyenteljes dolgot kell a mély titkolódzással takargatni?
- Istenem, mennyit szenvedhettél! - kiáltotta Rudolf és barátja kezét megragadta.
- Amikor Balázs bácsit megkérdeztem, iszonyúan felindult, azután pedig haragosan rámrivallt, hogy hagyjak békét ezeknek a dolgoknak! - folytatta tompa, érctelen hangon Elemér...
- Balázs bácsi jót akar!
Fogadj neki szót! húszéves korodban megtudod, - akkor már férfi leszel és erős lélekkel nézhetsz szembe mindennel! - mondta megindult hangon Rudolf.
- Az egy végtelenség!
Addig nehéz lesz ezt a gyötrő bizonytalanságot elviselni.
Hátha szüleimet meggyilkolták?
Hátha ártatlanul meggyalázták nevünket?
Hol keressem akkor a gyilkost, nevünk meggyalázóját?
Kin bosszuljam meg szüleimet?
Hiszen én lennék a kerek föld leggyávább, leghitványabb teremtménye, ha nem tenném.
Hej, hogy szikráztak ennek hallatára őméltósága szemei és még akkor is ördögi örömmel dörzsölgette kezeit leshelyén, amikor a fiúk már messzire távoztak a fűzfák alól.
- Minden úgy megy, mint a karikacsapás! - ujjongott magában.
Most már a játék nyerve van, mert az a bizonyos levél világgá űzi a háztól...
Arról pedig majd gondoskodom , hogy soha vissza ne kerülhessen erre a tájra... mormogta, miközben óvatosan széthárítva a bokrokat, egy egészen ellenkező irányú mellékútra fordult.
- Úgy van!
Az az idő lesz a legalkalmasabb!
Balázs Pozsonyban lesz és nekünk szabad kezünk marad a cselekvésre! - mondta magában, hosszú töprengés után.
- Amikor látta , hogy sétája közben majdnem a parkot érintő vadaskertig jutott, kinyitotta a kis korhadt lécajtót és a rét közepén magányosan álló vén vadkörtefa felé lépdelt.
- Megnézem, van-e valami üzenet a számomra? - dünnyögte és midőn az erdőszélen legelésző pár őzsután kívül más élőlényt nem látott a közelben, a fa odvából egy összehajtogatott levélkét vett elő, melynek olvasása azonban ugyancsak elrontotta a jókedvét:
«Tulpenbauer nap-nap után jobban türelmetlenkedik, nem akar tovább várakozni!
Erős a gyanúm, hogy többi hitelezőinket is ő sarkallja.
Ez a vén róka valamit forgat a fejében.
Ama bizonyos váltókat, törik-szakad, de ki kell váltanunk rövidesen...»
Aláírás nem volt, őméltósága azonban enélkül is tudta, hogy titkárjától jönnek e sorok.
Nagyon nyomott hangulatban tért vissza a kastélyba.
Azonnal íróasztalához ült , több levelet írt, melyeket, midőn besötétedett, szokás szerint Tarafás uram vitt a szomszéd városba.
- Addig mit se tehetünk, míg Balázs itthon van!
Különben majd meglátom, micsoda hireket hoz Seligmann.
Holnap találkozom vele Pozsonyban! - mormogta mélyen elgondolkozva és mivel már későre járt az idő, becsengette Vencelt, hogy segítségére legyen a vetköződésnél.
Másnap kora hajnalban útnak indult, de még aznap híradás érkezett tőle, hogy a kancellár hívására, fontos ügyekben Bécsbe kellett utaznia.
Nyolc nap mulva tért vissza, még komorabban, még kedvetlenebbül.
- Igazi cigányéletet élünk!
Te megjöttél, én pedig megyek!
Bizony Isten, szeretném , ha már vége lenne ennek az örökös ülésezésnek - mondotta Balázs úr a következő napon , amint fiatalos könnyedséggel lovára pattant.
- No, nem tart már soká! - vígasztalta öccse, aki a többiekkel együtt lekísérte az udvarba.
Különben mikorra várhatunk vissza?
- Mához egy hétre!
János-napján itthon leszek!
- Úgy rohan, mint valami táltos!
Én nem tartanám hátaslónak ezt az akaratos dögöt!
De hát a nagyságos úr nem hallgat a szóra! - mormogta fejcsóválva az öreg lovász, amint ló és lovas eltüntek az első kanyarodónál.
- Miért sóhajtott olyan nagyot, nemzetes uram? - dörmögte ugyanekkor az öreg Mátyás a mellette álló tiszttartó fülébe.
Cseresznyés uram zavarában a torkát köszörülte, mert nem szerette, ha valami ellágyuláson kapták.
Most is elutasító hangon felelte:
- Hát csak azért, mert jól esett.
Ha az ember vénülni kezd, könnyen áll nála az ilyesmi!
A vén szolga azonban hitetlenkedve csóválta a fejét:
- Keményebb embernek ismerem kegyelmedet!
Vallja be, hogy urunkért aggódik!
Egy olyan szilaj dög hátán, azon a nyaktörő hegyi úton még egyszer baj történhetik!
És hozzá még tizenharmadikára, péntekre igérte visszatértét!
Ez kétszeresen rossz nap!
Csak valami baj ne érje! - dörmögte aggodalmasan.
- Nem röstelli az ilyen vénasszonybeszédet! - dorgálta Cseresznyés indulatosan, de csak azért, hogy saját aggodalmát elpalástolja.
A kamarás úr, szobájába érve, türelmetlenül csengetett Vencelért.
- Ezt a levelet rögtön a városba viszed és futárt fogadsz! - mondta, miközben pár sort vetett sebesen a papírra és címeres gyűrűjével három helyen is lepecsételte.
- Így ni, ezzel hát rendben volnánk.
Három nap múlva Ulrik vagy Seligmann itt lesz ... és átadják neki a levelet.
Hahaha! mire Balázs hazajön, az úrfinak csak hült helye lesz a házban! - mormogta, azután pedig fennhangon hozzátette:
- Siess vele, hogy délre itthon légy!
Éppen delet harangoztak, mire Vencel hazatért.
Mindjárt utána egy kopott utazóhintó gördült be az udvarra, melyből egy ferencrendi szerzetes szállott ki s Vitál atyával és a kastély urával óhajtott beszélni.
Az utóbbi távollétében a kamarás úr fogadta a vendéget.
Midőn Vitál atya megpillantotta, bámulva csapta össze kezeit:
- Per amorem Dei! hol jársz erre, Polikarp testvér?
- Érted jöttem!
A rend főnöke meghalálozván, egyhangulag téged választottak meg helyére és a szerzet azonnali visszatértedet óhajtja! - felelt Polikárp atya .
Őméltósága zajosan gratulált az új rendfőnöknek s örvendező kézdörzsölgetés között invitálta őket befelé.
A jámbor Vitál atya sóbálványként állott ott s pár pillanatig szinte szavát vesztette meglepetésében.
De szelíd természetéhez és fogadalmához híven, engedelmesen fejet hajtott a szerzet akarata előtt és ebéd után mindjárt hozzá fogott a készülődéshez .
Mikor a kocsi előállott, őméltósága még egyszer biztosította, hogy bátyja rendkívül fogja sajnálni, hogy személyesen nem vehet búcsút tőle.
- Őnagyságát Pozsonyban felkeresem! - szólt Vitál atya és midőn mindenkitől elbúcsúzva, Elemért karjaiba zárta, jóságos szemeiben könnyek ragyogtak és hangja majdnem megtagadta a szolgálatot a nagy felindulástól.
Mindenki megilletődve nézett a távozó kocsi után, csak őméltósága dörzsölte boldogan és elégedetten kezeit, midőn visszatért szobájába.
- Ez hát elment!
Egy ellenféllel megint kevesebb!
Maga a véletlen is szövetségesünkké szegődik!...
Még három nap... és a Sághvári-kastély minden kincsével, gazdagságával a miénk!...
Én és fiam leszünk az egyedüli örökösök! - dörmögte magában.
Alkonyattájban, rendes szokása szerint, most is elsétált a vadaskert közelében álló odvas körtefáig, nem is álmodva, hogy már napok óta két árgusszem kíséri minden lépését.
Az öreg Mátyás vette észre a dolgot és mert Cseresznyés kételkedésével nem boldogult , Elemért avatta a titokba.
Hanem hát hiába vigyáztak, leskelődtek.
Az odú nap-nap után üres maradt és egy teremtett lélek se közeledett a magányos körtefához.
A kamarás úr alig mozdult ki a kastélyból, vagy ha kimozdult is, hát csak rövid sétákat tett a ház körül és a nap legnagyobb részében művét diktálta fiának.
- Meddig várjunk még? - kérdezte türelmét vesztve Elemér, midőn a negyedik napon se vettek észre semmit.
- Türelem, úrfi!
Óvatosabbnak kell lennünk!
Talán észrevették, hogy rájuk lestünk és most ki akarnak bőjtölni, - biztatta Mátyás.
- Mit tegyünk hát? - kérdezte újra Elemér, aki az öreg állításaitól egészen feltüzelve azt remélte, hogy az oduba rejtett levelekből fontos titkok nyomába fog jutni.
- Mit tegyünk?
Bízza csak rám az őrködést!
Elemér, Robaj nevü agarát előfüttyentve, a földekre indult.
A nap melegen sütött, így hamar visszafordult a falu felé vezető árnyas útra.
Midőn a fák alá ért, sajátságos szorongó érzés vett rajta erőt.
- Milyen különös volna, ha megint találkoznék azzal az ismeretlennel, aki családom titkát ismeri! - gondolta szívdobogva, - amikor arra felé közeledett, ahol multkoriban a titokzatos idegennel találkozott.
Alighogy ezt gondolta, csaknem elsikoltotta magát, mert ugyanazt a komornyikforma embert látta kilépni a bokrok közül, aki azt az ismeretlent kísérte.
Sőt, ha kissé jobban körülnézett volna, Vencel hórihorgas alakját is felfedezhette volna, amint a bokrok között bujkálva, nagy sietséggel a kastély felé osont.
De ő csak azt az egy embert látta, akit évtizedek múlva, ezrek és ezrek között is megismert volna!
Pár ugrással áttörte magát a bokrok között és a sietségtől és izgalomtól elfúlt hangon kérdezte:
- Hozzám jöttek?
Hol van az az idegen úr ?...
- Őkegyelmessége, fontos okok miatt, maga nem jöhetett, de ez a levél majd elmondja a többit! - felelte halk, titkolódzó hangon és átadva a kezében tartott nagypecsétes levelet, gyors meghajlással eltünt a bokrok között.
- Őkegyelmessége - ismételte gépiesen Elemér és szemei előtt összefolytak, táncot jártak a boríték betűi.
- Alig birta elolvasni a kétszer is vastagon aláhúzott sort : « Biztos helyen bontandó fel, senki se lássa!»
Remegő kezekkel simította végig gyöngyöző homlokát, azután újra elolvasta a borítékra írt szavakat.
- A tóparti füzek alatt senki se fog keresni...
Ott nyugodtan elolvashatom - mormogta hangtalanul és keblébe rejtve a levelet, a legrövidebb úton rohant visszafelé.
A füzek alá érve, egy rántással felszakította a nagy fekete pecsétet, de alig pillantott a levélbe, arca halálsápadt lett és a szörnyűséget olvasva kétségbeesetten kiáltott fel:
- Ó, Istenem!
Ó, Istenem!
Ő!
Ő!
Akit atyámként tiszteltem és szerettem! - jajdult fel s azt hitte, szíve szakad meg mindjárt e szörnyü felfedezésre.
De azután erőt vett magán, lázongó aggyal, izzó szemekkel olvasni kezdte a levelet elejétől a végéig:
«Ifjú ember, bár atyádnak legjobb barátja voltam, nevemet mégis el kellett titkolnom előtted...
Szerettelek volna multkoriban karjaim közé szorítani, mert atyád megszólalásig hű képmását látom benned, de óvakodnom kellett, nehogy az elérzékenyülés oly korai nyilatkozatokra ragadjon, melyek úgy az én, mint a te vesztedet okoznák.
Felfedezéseket igértem, de csak részben válthatom be szavamat!
Hanem azért ne csüggedj, mert minden erőmet és tehetségemet arra fordítom, hogy téged nevedhez és jogaidhoz segítselek, melyeket más bitorol.
Mert esküszöm néked halhatatlan lelkem üdvösségére, hogy Sághvári Balázs ölte meg atyádat és hogy el ne árulhassa, mindaddig fogságban tartotta és gyötörte édesanyádat, míg a szegény szíve a fájdalomtól és zaklatásoktól megrepedt...
Ha talán kételkedel e szörnyű vádban, gondolj vissza Sághvári Balázs viselkedésére , valahányszor nevedet és születésed titkát kérdezted tőle!
Úgy-e elsápadt és remegett?
Arcát kezeibe rejtve, nem mert reád se nézni!
Nem ám , mert vádolta a lelkiismeret, mert meggyilkolt apád képmását látta benned feltámadni !
Ha keze tiszta volna a vértől, lelkiismerete a bűntől, nem rejtegetett volna téged kiskorodtól fogva!
Nem titkolná oly mélyen nevedet, nem rejtegetné oly mélyen a titkot, nem tagadna meg oly konokul minden felvilágosítást tőled, akinek szent joga van mindezekhez!
Szeretett barátom fia!
Örömmel fogadnálak palotámba, de ez nem lehet, sőt nekünk az életben még csak találkoznunk se szabad, mert ha megsejtenék, úgy szülőid gyilkosa nem habozna téged is eltüntetni.
Azért az Isten szerelméért ne sejtess semmit, hiszen azért nem mehettem én is személyesen, mert minden lépésemet őrzik.
Sághvári Balázs sejti, hogy tudom véres titkát és bizonyítékokat gyüjtök ellene, de én tudok vigyázni magamra... te is vigyázz és gondold meg, mi a teendőd!
Tovább csókolod-e szüleid gyilkosának a kezét és nevezed atyádnak, vagy pedig nyomtalanul eltünsz a nagyvilágba és bosszuló angyalként csak akkor térsz vissza, midőn elég erős férfiú leszel, hogy neved és nagy vagyonod bitorlóival felvedd a harcot...
Én addig szép csendesen a bizonyítékokat gyüjtöm - és csak akkor hagylak magadra és doblak ki megvetéssel a szívemből, ha továbbra is szüleid gyilkosának, neved és vagyonod elrablójának kenyerét eszed és véres kezeit csókolod.
Élj boldogul és válaszd, amelyik jobban tetszik.»
Ahány sora, ahány betűje volt e szörnyű levélnek, mialatt olvasta Elemér, annyiszor érezte szívét megszakadni.
Halálsápadt arccal támaszkodott a fa derekához és csak azt szerette volna, ha ő is hat láb mélyen nyugodhatnék szeretett szüleivel a föld alatt...
- Nem, nem lehet igaz! - lihegte lázasan.
- De minél tovább gondolkozott, annál igazabbnak tünt fel előtte a szörnyű vád és vad fájdalomban vergődő lelke bosszú és megtorlás után szomjazott.
- El innen, el!
A messze világba!
Tovább itt nem maradhatok...
Holnap megjön... és én nem tudnék szemei közé nézni, fülébe akarom kiáltani: «Valld be a titkot és mondd , hogy ártatlan vagy!...» - tört ki szilajon, de egyszerre forró könnyek lepték el arcát és zokogva borult a gyepszőnyegre.
- Ó, szüleim, szegény jó szüleim!...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE