Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Fülöp házassága : Regény
Keletkezés ideje
1891
Fejezet
10
Bekezdés
1325
Mondat
3157
Szó
29390
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
IV.
A kastély kigyepesedett udvarán a biró várta.
Széles vállú, kemény ember volt, őszbe csapzott, hosszú bajuszszal, vastag, fehér szemöldökökkel.
Fülöp megbillentette a sipkáját és jó estét mondott.
A biró hallgatva vizsgálta egy pillanatig, azután bólintott a fejével; jól van.
Nyilván meg volt elégedve az ifjú kinézésével, mert bevezette a kastély tornáczára és barátságos volt.
Integetett , ingatta a fejét.
Örül, hogy ilyen úri vendéget üdvözölhet a községben, de előre is kijelenti, hogy itt bizony bajosan akad megfelelő éjjeli szállás.
Az ő házában minden hely el van foglalva, a kocsma meg nem arra való, hogy ilyen előkelő vendéget tisztelhessen a kormos falai között.
- Nem tesz semmit, - felelte mosolyogva Fülöp, - meghálok én emitt a kastélyban is.
- Gondoltam erre, igenis, - mondotta halk hangon a biró, de hát beteg van, tetszik tudni, ennél a háznál s azért ide csak úgy tehetjük a nagyságos urat, ha csendes , békességes természettel való.
Az -e, instálom?
Engedelmet kérek, hogy igy vallatom...
Fülöp biztosította, hogy nagyon csendes ember.
- Ugyan ugy -e?
Szép.
Igen szép.
Bevezetem tehát, de legyék kimélettel, instálom , felette nagy kimélettel...
Mind sajnáljuk a szegény Bárdost, de nem segíthetünk.
A biró megsimogatta dunnyogva az állát.
- Nem segíthetünk, - ismételte vállat vonva.
- Bárdos?
- Az, az...
Bajos dolog ez, uram, lelkem, - folytatta lassu hangon, miközben megmutatta a balra eső tágas szobát, a melyet éjjeli szállásnak szánt.
Fülöp viszont némi izgatottsággal emlékezett vissza, hogy erről a Bárdos nevű emberről hallott már egyszer.
Ez volna az »aranyhajú« Medea apja?
A biró az ágyra intett.
- Szegényes, szigorgó jószág biz ez uram, lelkem, de hát mit tudjunk csinálni ?
Szegény ember az öreg Bárdos; derék, becsületes nótáriusunk nekünk és mi fizetjük is , a hogy telik, de igen kevés telik.
Szegény a falunk, jó uram, az bizony az!
A mióta a püspöki uradalom elperelte a legelőnket, azóta még a marháink is méreg pénzünkbe állnak.
Ne kicsinyelje, instálom.
- Jó ez nekem, biró; meg vagyok elégedve.
- Az Isten fizesse meg!...
Megyek tehát.
Ügyeljen uram lelkem és kimélettel legyen .
Ne énekeljen hangosan és ne nevessen.
Szegény Bárdos... haj, jaj...
S meg az ártatlan, beteg báránykája...
- Leánya? - kérdezte tartózkodva Fülöp.
- Nagy sor ez, uram, igen nagy sor...
Tudom én jól!
Sok micsodát láték a világban, de alig ilyet még, a mióta vagyok, pedig régi, vén szamár vagyok, uram.
Ha tehát szabad alázattal instálnom, ne tessék hangosan fütyülni.
Bántaná szegény báránykát...
A biró ötölt-hatolt, azután kifelé indúlt.
- Áldást, békességet!
- Az Isten áldja meg, biró.
- Instálom, - s az ember még egyszer visszafordúlt gondoskodó arczczal az ajtóból, - ne tessék hangosan fütyülni.
Az Isten megfizeti...
Engedelmet kérek.
- Csendesen leszek, biró uram.
- Gráczia fejemnek, uram lelkem, de hát mit tehetünk mást?
Szívesen látjuk nagyságodat, azonban nagyságod is hallgassa meg a szómat.
Teremtő Jézuskám, hiszen ha segíteni tudnánk a baján...
A biró dunyogva ment.
Csóválgatta a fejét és útközben kétszer is megállt .
Hallgatódzott.
Azt ügyelte bizonyosan, hogy fütyül e vajjon az ifjú, vagy csakugyan olyan békességes természet, a ki se a szobák kongó ürességét nem veri föl a hangjával, se a salugátereket nem csapdossa be.
Nehány percz mulva aztán megnyugodva baktatott tovább.
Fülöp gyorsan vissza gondolt a múltra és úgy találta, hogy téved.
Ennek az embernek itthon van a leánya, tehát nem lehet az, a kiről hallott.
A név ugyanaz, a körülmények azonban mások.
Ki tudja, hogy miféle Bárdos lehet ez?
Annak a Bárdosnak a leánya, a kit ő ismer, sohasem fog visszamenni abba a faluba, a hol az apja lakik.
De hátha még sem téved?
Három esztendő alatt sok történhetik...
A biró fütyüléstől óvta.
Fölösleges gondoskodás volt.
E pillanatban nem volt olyan hangulatban, hogy fütyüléssel könnyítsen magán.
Nem nevetett se hangosan, se másképp és nem rongálta az ócska, rozsdás pántokkal szomorkodó, kajla salugátereket, melyeken ki tudja mikor pattogzott föl a valamikor zöld szinű máz.
Ha egyet becsapott volna , bizonyos, hogy a szomszédban levők is lepotyogtak volna.
Régi, koppadt jószágok voltak.
Ugyanilyen volt maga a barna, itt-ott finom penésszel erezett, vastag falakkal hallgató udvarház is, hol - a túlsó szárnyon valahol - a falusi nótárius lakott.
Valamikor másképpen nézett ki mindez...
Édes atyja életében fényes társaság járta ezeket a most üresen kongó, boltos termeket, a melyekből mintha örökre kiveszett volna az élet.
Most olyan ez a ház, mint a kripta.
Az ördögbe is!...
A gyerekvilág régi emlékei kifoszlanak a homályból és mindjárt ellágyítják a szivét, ha idejében vissza nem kergeti őket.
Mire való a sentimentális emlék?
Mire az érzékeny kérődzés a múlton?
Nincsen annak semmi értelme.
Asszonynak és poétának való bolondság ez.
Különösen a poétának, a kinek a fél szive amúgy is asszony...
Hadd énekelne a pusztuló udvarházról, a hol im megjelent az egykor számos tagból álló büszke nemesi család utolsó férfi sarja és minden megindulás nélkül látja a családi fészek pusztulását, a mely fölött az elegiázó poéta - fölöttébb keserű könyeket sírna.
Fülöp gyanakodva nézett körül és valahogy kellemetlenűl érezte magát.
Letette fegyverét a sarokba, szivarra gyújtott, s birtokba vette a fal mellé támasztott kerevetet, a mely nyögött és recsegett, a mikor ráült.
Vajjon hány éves lehetett ez a tiszteletreméltó vén szerszám?
Ő nem emlékezik reá.
Gyermekkorában sohasem látta.
A kőkorszakból való -e, vagy tán a huszas évek boldog kutya-korszakából, a midőn még néhai nagyatyjának »Villám« agara heverészett rajta .
Látja a nyomait.
A kényes állat körmeivel tépett lyukat a szövetbe, a melyből most valóságos konczentrált por riadozott ki a levegőbe, melyet széles, sárga sávolyban világított meg az ablakon beverődő estéli napfény.
Fülöp nézte a porszemek libbenő tánczát, s lassanként holmi romantikus történetek találgatására adta a fejét.
A környezet éppen hozzájuk való.
Ez a csend, ez az elhagyott, üres, kopott kastély...
Ez a nehéz, ódon almáriumra emlékeztető ünnepélyes (vagy micsoda) szag, a mi orrába leng...
No lassan!
Lesz itt bagoly is valahol, csak ügyelni kell.
Lesz valami, mert im rejtelmes históriák szaladoznak végig a fején, s valósággal kivánkozik valami különös fölfedezés után, a mi földerítse, vagy megdöbbentse.
Valamely titokzatos múlt például, a mely most érik kifejlődése és vége felé.
Valami erősen durva szomorújáték , a mely a maga rettentő ötödik felvonásával megrázza fundamentumaiban ezt az elvénhedt családi fészket, hogy porrá omoljon benne minden oszlop.
Az ördög nem alszik...
Az emberi bűnök fullánkos koboldjai körülveszik a szivet és a velőt, hogy félrevaló útvesztők felé ingereljék.
Hátha...
Im gyanús kezd lenni ez a nyöszörgő kerevet is.
Egy sereg kérdőjel integet a szállingozó porban, s a falrepedésekből mintha nyelvöltögető csepp sátánkák dugogatnák ki borzas fejeiket...
Megnyílt azonban hirtelen a középső ajtó és belépett azon egy szürke, öreges emberke .
Viseltes, bő kabát a testén, s szelid, bocsánatkérő jóság az arczán.
A jegyző volt : Bárdos.
Kétszer kopogtatott, a mig belépett.
Fülöp elébe akart menni.
- Kérem, kérem! - sietett feléje szapora szóval - ne tessék fáradni!
Tudom én ilyenkor a vadász urak dolgát.
Ki van merülve.
A strapa, a fáradság...
Azért jövök csupán, hogy megnézzem, van -e mosdóvize?
- Köszönöm; van.
- Csakugyan...
S az ágy, instálom?
Nem valami kényelmes, nem valami jó, úgy -e?
De csak a milyen telik.
Volt idő, uram, a mikor tőlem is tellett, de hát a pénz, a pénz - - Az idő, a szerencsétlenség.
Rossz házasság.
Úrhatnám senki; nagyralátó vő... meg mi más...
Tetszik érteni.
Fülöp ugyan nem értett semmit, de mégis megkérdezte:
- Házas ön?
A szürke emberke fejét ingatva mondta:
- Az voltam; azonban nem az én feleségemről van szó - nyugodjék - hanem a leányom férjéről.
Arról, uram, arról!
Az volt préda és hóbortos és gonosz, rossz.
Nagyon rossz!
Meg mi más...
- Meghalt?
- Hiszen bár meghalt volna!...
Leült az ifjú mellé a székre és elkezdett panaszkodni.
Összekulcsolta a kezét és gyorsan, hadarva beszélt.
A térde egy perczig sem maradt nyugodtan.
Idegesen kapkodta föl a fejét, s koronkint fáradt vonaglás rángott végig a száraz, színtelen ajkán .
Fülöp hallgatta békével, de még a tizedrészét sem értette annak, a mit mondott.
A mennyire azonban utána tudott szaladni az öreg emberke facsaros gondolatmenetének , abból körülbelül olyasmit vett ki, hogy a veje haszontalan fráter lehetett és okozója az ő mostani nyomorúságos állapotának is.
Megkoczkáztatta a kérdést, hogy hol van most az az úr?
- Nem tudom, - sóhajtotta leverten.
- Nem is láttam én, uram, azt az embert soha.
- Tessék?
- Ne higyje, instálom, hogy félrebeszélek.
- Legyen nyugodt.
- Igen, igen...
Ismétlem, hogy sohasem láttam a leányom férjét.
Az úgy volt... az úgy volt...
Elhallgatott és megsímogatta az állát; azután lehajtotta szomorúan a fejét.
- Rosszúl volt... mormogta félhangon.
Cseppet a lányom is oka, nem mondom, minek kellett neki?
Cseppet a nagynénje is, a ki már-már a sírban volt az egyik lábával és nem tudott okos tanácsot adni.
Tudják ezt itt mind.
Leányom a városban ment férjhez , s én csak az eredményt tudtam meg.
Levélben irta.
Nem teheték ellene.
Belenyugodtam tehát, habár tudtam, hogy el fogja veszteni a szerencséjét.
Eleintén ő küldött nekem ajándékot, később aztán megszorúlt és akkor én küldözgettem el neki apránként a megtakarított vagyonkámat, a mig végül kifogytam a jószágból és nem küldhettem.
Az ura gazember... meg mi más...
Leányom betegen jött haza.
Fülöp felelni akart valamit.
- Engedelmet, instálom! a hangját hallom.
Utánam kiált.
Megyek is, megyek is!
Szegény báránykám...
Már is sokáig alkalmatlankodék...
A kis ember búcsúzott és a középső ajtón gyorsan kiment.
Inkább futott, semmint ment .
Fülöp pedig rábámult a szemben levő falra és kezdte erősen nem érteni a dolgot.
Ez a lefakult vén ház csakugyan gyanús.
A padló nem ok nélkül nyikorog, s az a lengő , poros pókhálószál sem hiába himbálódzik makacs következetességgel mindig az ágya felé.
A kérdőjelek rohamosan szaporodnak, s a nyelvöltögető sátánkák...
Lassan, lassan!
Most jut eszébe, hogy ugyan mi köze van neki annak a báránykának a bajához, a kit tulajdonképen nem is ismer?
S ez az izgékony, szürke kis ember?
Micsoda felemás holmikat hadart ez itt neki össze-vissza?
Dráma ez?
Igazság, - vagy operette ?
Tékozlás, rossz házasság, nyomorúság, elveszett szerencse.
Egy egész határ szerencsétlenség.
Egy egész sereg gonosz motivum, a melyekből éppen hat felvonásos , versekkel és előjátékkal »terhelt« nagy ménkő tragédiát lehetne összeslájferozni.
Meg hogy ő sohasem látta a vejét.
Nevetséges beszéd!...
Vajjon minek nézi őt ez az ember , hogy ilyen kézzel fogható vadgombát akar a nyakába akasztani?
Hol van olyan hígvelejű édes apa ezen a világon, ki ne járna utána, hogy kicsoda az tulajdonképen , a kihez a gyermeke férjhez ment?
Ki olyan hiszékeny, hogy mindezt azonnal higyje?
Fülöp már kiérezte ennek a zavaros történetnek a nevetséges oldalát, de ezúttal még sem találta mulatságosnak a dolgot.
Valami bántja...
Kevés köze volt az »aranyhajú « Medea multjához, de mégis csak ismerte, - s most ez a gyanu - -
Nem jól van ez igy!
Im kiállhatatlan lett a szoba is, a melyben járkál.
A benne terjengő ódon szagban láthatatlan ördögök a sírok nehéz levegőjét tólják az orra elé.
Friss levegőre van szüksége.
Hátha odakünn majd kiűzi valahogy ezeket a szedte-vette meséket a fejéből , mert úgylehet, csakugyan nem is egyébb az, a mit neki ez a szürke emberke az orrára varrt.
Immár jócskán esteledett.
A faluban csend volt.
Egy-egy ló nyerített valahol; egy-egy hívogató kiáltás hangzott.
Fülöp kiment a hátulsó kis ajtón a kertbe, s ott szemlét tartott.
Kevés látni való akadt.
Valamikor gyönyörü lugas állt ezzel a néhai üveges verandával szembe a körtefa alatt.
Annak vége.
Egy kiálló, derékban kettétört tuskó meredezett ki a földből a helyén.
Nem sokat ért bizony ez a vén kert.
Az egész homályos panorámában ezúttal a hold volt az egyetlen szép pont.
Maga a kert méltó társa a kastélynak ijesztő vadságával és kimondhatatlan rendetlenségével.
Fülöp azonban nem volt olyan hangulatban, hogy poétikusnak találja a szertefolyó növényzetet és a holdfény fehér világát a harmatos lombon.
Benn a jobbfelől való épületszárny szegletszobájában a jegyzőt látta.
Az asztal mellett ült és valamit főzött.
A borszesz lángja sárgára festette arczát.
A kertben pedig, alig húsz lépésnyire tőle, a nagy szederfa alatt, sötét, barna, testhez tapadó ruhában egy nő ült.
A hold arczára világított...
Fülöp közelebb ment.
Nem érzett semmi meglepetést.
El akarta hárítani magától a dolgot, jóllehet tudta , hogy nem téved a sejtelmeiben és hogy az a »bárányka «, a kiről a szürke jegyző beszélt - Bárdos Róza.
A hölgy e pillanatban ránézett, felugrott és ijedten kapta szemei elé a kezét.
Fülöp mondani akart valamit.
- Vigyázzon!... könyörgött esdeklő hangon, - az atyám...
Az ifjú hallgatott.
Azután kezét nyujtotta és kérte, hogy üljön vissza a padra; ő azonnal visszavonul.
- Legyen meggyőződve, hogy ha tudtam volna, nem zavartam volna önt.
De hát valóban ...
Ön?
- Én vagyok, uram, - felelte leverten a hölgy.
- Nagyon megváltoztam, úgy -e?
- Nagyon megváltozott, - mondotta őszintén az ifjú.
Vigasztalni akarta, de az mind lélek nélkül való, üres frázis volt a mi abban a zavart pillanatban eszébe jutott .
Azt sejtette, hogy látni fogja, de hogy így látja viszont, azt nem.
A hölgy hallgatta és mosolygott.
Fanyar volt, ez a mosoly és hideg, mint a hervadó ősz, a virágtalan...
- Ne búsítsa magát.
Istenem, hiszen nem ön az egyetlen, a ki szenved.
- Azt hiszi, hogy gyászt érezek?
Most már?
És éppen én ?...
Nem, nem!
Csalódik...
- Látom.
- Ne higyje!
Nem fáj semmi emlék.
Eszelős voltam, tudom; azzá tettek.
Csak a pillangó olyan bolond, hogy egyszerre belerepül a lángba: nekünk idő és unszolás kell.
Az ilyen buta teremtésnek, mint én, csak a szívét kell meglopni, hogy önként kövesse megrablóját és ne sziszszenjen föl fájdalmában, ha eltapossa.
A nő megérintette könnyü mozdulattal a kezét.
- Hideg a kezem; érzi?
Valamikor meleg volt.
Az volt.
De régen, igen régen....
Alig emlékezhetni rá.
Van három esztendeje.
- Tud valamit róla?- kérdezte hosszú hallgatás után.
- Semmit.
- Utazni volt?
- Igen.
Említettem, a midőn elváltam öntől.
De hát ön, asszonyom ?...
Mi történt önnel?
- Csodálkozik, hogy itt lát?
Haza kellett, hogy jöjjek.
Megbetegedtem és irtóztam attól, hogy a kórházba vigyenek, a hol bizonyosan megőrültem volna.
Azt gondoltam , hogy inkább itt terítsenek ki, mint ott.
- Ne gondoljon erre.
- Megcsaltam az édes apámat, - folytatta összekulcsolt kezekkel a hölgy, - ezt a jót , ezt a szentet.
Megvert az Isten!...
Atyám még most is azt hiszi, hogy neje voltam Lászlónak...
Uram!
Érti -e, hogy miért kell nekem minden áron meghalnom ?...
Jó is lesz nekem.
Nem kivánom a jelent és borzadok a jövendőtől.
A mult pedig - oh hát mi maradt nekem a multból ?...
Félrehajtotta mellén a ruhát, s egy elszáradt jáczintot vont elő onnan.
- Nézze...
Ez minden.
Ő hozta a szigetről.
Utolsó ajándéka.
Magammal viszem....
Fülöp megzavarodva, megdöbbenve lépett vissza.
Szerencsétlen!...
Még mindig szereti...
Szereti vakon, kínnal, fájdalommal, szereti mindörökre azt az embert, a ki elhagyta.
Azt a gazembert!
A nő megcsókolta a fonnyadt virágot.
Kitört szemeiből a köny és sírt meg-megcsukló , hangtalan zokogással, a kétségbeesés tompa vívódásával, a melynek sohasem lesz vigasztalása többé...
Fülöp bátorította; azt mondotta neki, hogy esztelenség az, a mit tenni akar -
- Nem, nem, nem!...
Meg kell lenni!
Azt hiszi, hogy rejtve marad a titkom?
Egyszer megmondja valaki az apámnak, hogy a leánya nem volt felesége annak az embernek...
- Kitől tudná meg?
- Meg fogja tudni.
- Honnan?
- A levegőből.... suttogta mély fájdalommal a hölgy.
- Az ilyesmi sohasem marad eltemetve.
Kiássák és elszórják a szélbe, hogy tudjon róla minden ember és meghasadjon tőle az édes apám szive.
Soha, soha!...
Nem akarom és nem fogom látni .
Istenem!
Hát azt hiszi ön, hogy a szeme közé tudnék nézni?
E perczben a jegyző hajolt ki az ablakon.
- Róza, édes lányom!
- Szólit az apám, - rebegte fölemelkedve a padról.
- Mennem kell.
Isten önnel!
Ha nem látom többé, - emlékezzék reám.
A »parvenu« története nagyon szomorú történet, uram ; megérdemli, hogy sokáig ráemlékezzék az a társaság ott a gyár-utczai palotában, a hol Clermont Czeczil, a kalandor asszony, mindenkit megcsalt...
- Isten önnel.
- Nézze! - s a hölgy oda mutatott könybe lábbadt szemmel a nyitott ablakra, - nézze az apámat.
Theát főz.
Nekem főzi.
Szeret, kényeztet, vigasztal, édes gyermekének nevez.
Ezt a szentet búsítottam...
Isten önnel!
Fekete körülöttem a világ.
Nyujtsa a kezét.
Mi ketten sohasem látjuk többé egymást.
Azzal megszorította az ifju kezét és elsietett.
Fülöp visszament a kastélyba.
Lépése koppant az üres folyosón, mint a kő .
Visszafordult.
Valaki jön....
Senki.
Benn a szobában leült a kerevetre és elhatározta, hogy elűzi magától az érzékeny hangulatot.
Nem neki való.
Soha életében nem szerette a drámát, s a hétköznapi élet apró tragédiái nem érdekelték.
Büszke volt arra, hogy neki van igazsága akkor, a midőn azt állitja, hogy az emberrel csak kicsinyke dolgok történnek a világon, s a mit nagynak látnak az emberek, az csak a rokonszenvnek, vagy a sympathikus társérzelemnek szemfényvesztése, a melynek semmi hatása sem lehet reá, - a harmadikra.
Önkénytelenül érezte, hogy eddigi egész élete a szappanbuborék életéhez hasonlít, a mely szivárványos pompában leng két másodperczig a levegőben, azután szétpattan és vége.
Fiatalsága most fejti ki egész szivárványos pompáját, - egy ideig gyönyörködtetni fogja, azután -
Eh!
Bolondság a filozofia, ha nincs szolgálatában a tapasztalás.
Eddig csak azt tapasztalta, hogy az ilyen elhibázott élet, mint a milyen e nőé volt, lassanként megtalálja a maga prózai kerékvágását és öt, vagy tíz esztendő mulva senki sem fog reáismerni többé erre a szép halavány arczra, a mely most, a maga szenvedélyes lázongásában, a temető mindenható nyugalma után vágyik.
Nyulánk alakja szétfoly és megkövéredik a próza áldásai között, - ragyogó tekintetéből kikopik az idegen láng , vére lustább folyással indul keringésbe, s kihevült idegei éppen úgy elzsírosodnak az idővel, mintha sohasem feszítette volna meg őket a szenvedély sorvasztó lángja.
Felkelt a kerevetről és járkálni kezdett.
Megvizsgálta a szomszédos üres szobákat is s nem gondolkozott, hogy igaza volt -e atyjának, a midőn egész életét e vén nemesi kuria falai között töltötte, vagy nem volt?
Itt jobb -e falun, a békében, csendben, tunyaságban és unalmas boldogságban, - vagy a fővárosban, az izgalmak, operettek és szellemi saltomortálék között?
A mérleg billent...
E pillanatban a falu javára döntött.
A végén nem is volna benne semmi lehetetlen, ha ismét visszavarázsolná ide a múltat.
Egy hónap alatt minden készen lenne.
A termek újra festve, a padló kifényezve, új butorok, függönyök, tükrök, déli növények ...
Élhetne szertelen kényelemben, mint akár egy keleti fejedelem a maga birodalmában, a melyben porig való hódolat tárgya.
Mindezt könnyen megvalósíthatná.
A bérlőnek felmondana, maga kezdene gazdaságot a birtokon, ispánokat fogadna, okos, praktikus váltógazdaság tanulmányozására adná magát, s nehány év mulva az ő komlója, buzája , bora, répája, kukoriczája, zabja, krumplija és haricskája éppen olyan elismert kitűnőségű mezőgazdasági klenódium volna, mint például a Nelkentopfen Leopoldé, vagy akár véghlesi és szent-andrási lovag Marczibányi Pinkászé emide túl a másik völgyben.
És aztán?
Mi jönne azután?
Mi lenne - holnap?
Ki fogja elégíteni ez a hasznos boldogság, a melynek a tele zseb a superlatívusa?
Fülöp fanyar mosolylyal intett.
- Nevetséges, - mormogta lehangoltan.
Nem neki való mulatság ez.
Egyáltalában pedig semmi sem neki való.
Szégyen az őszinteség, a midőn ilyen kijelentésnek az őszintesége kivánkozik az ajakra, de önmagát ámítaná, ha nem vallaná be, hogy roppant fölöslegesnek érzi magát ezen a napfényes földön.
Nem is él tulajdonképpen, hanem csak laviroz a hangulatok és a külső benyomások szeszélyes áramlatai között.
Ma jó az, a mi haszontalanság volt tegnap, s a holnap ismét felszinre fogja hozni a tegnapelőtt eldobott eszmét, ötletet, tervet és czélt.
A pók csápja sem érzékenyebb , mint az ő lelkének ösztönszerű delejtűje az ellenkező pólusok vonzása iránt, de a következtetések legvégső pontján ismét csak oda löki vissza a férfias elhatározás ingatagsága, mint a hol - ma áll.
Künn egészen besötétedett.
Arra gondol, hogy nyugalomra dőljön, a midőn megkoppan künn az ajtó és valaki kérdez:
- Lefeküdt, uram?
Félénk, izgatott, leányos hang.
- Ki az? - kérdezte Fülöp.
- Én vagyok...
- Akar valamit?
De ki?
Meg kell hogy nézze.
- Én vagyok, - ismételte Sibil és belépett hirtelen az ajtón.
Fülöp csodálkozva nézte.
- Kisasszony...
- Oh uram, - vágott szavába hirtelen a leány, s az ijedtség leplezetlen kifejezésével, rémült tekintettel nézett vissza, - nem tudom, mi történik a Róza nénivel...
Istenem, én...
- Miért jött, gyermekem?
- Ön után jöttem.
- Ez órában?
- Nem tudom.
Jöjjön!
- Önökhöz?
- Igen.
Fülöp kalapját ragadta és kisietett az ajtón.
A leány előre futott.
- Erre, uram, kérem...
Fülöp követte a leányt s a következő perczben a jegyző lakásába lépett.
Az első kis szobában nem volt senki.
A másodikban Bárdos térdelt tehetetlen kétségbeeséssel a kerevet előtt, a melyen sápadt, már-már halálravált, ónszinű arczczal a leánya feküdt.
A szürke kis ember felugrott térdeiről, a mint Fülöpöt megpillantotta, és elébe rohant.
- Segítsen! - nyögte magánkivül - leányom...
- Mi történt?
- Nem tudom, nem tudom, nem tudom, - dadogta fájdalommal, - a mint megitta a theát , rosszúl lett...
Oh jaj!...
Fülöp rákiáltott.
- Ne rémítse a beteget!
Azzal a kerevethez sietett és kezébe vette a vonagló asszony kezét.
Ez a kéz forró volt és reszketett, mintha minden apró íze külön-külön is érezné a halált.
Fülöp az első tekintetre tisztában volt vele, hogy a hölgy megmérgezte magát.
- Adjon tejet!
Késő.
A beteg visszautasította.
Beszélni akart, de fulladási görcsök fojtották el a szavát.
Úgy tetszett, mintha a gyermekek nagy haragját követő zokogás vége hallatszott volna.
A szerencsétlen úgy érezte, mintha jéghideg víz patakzanék végig a testén...
Egy-egy pillanatban nem ismerte meg atyját, majd tévedését észrevéve gyöngéden mentegetődzött.
Azután eltelt két rettentő percz.
Egy egész örökkévalóság!...
Azután megint kettő...
Pontban egynegyed tiz órakor véres hab bugygyant ki a nő ajkán, szeme nyitva maradt s a borzasztó vonaglás egyszerre megszünt.
Fülöp felállt.
Sápadtan, megdöbbenve intett a jegyzőnek, hogy kövesse a külső szobába.
- Meghalt, - mormogta felindultan.
A szürke emberke reá meresztette kétségbeesett tekintetét, s miképpen ha villám sujtotta volna, zuhant végig előrevágódó karokkal a földön.
A leány zokogva térdelt le hozzá és szóllongatta:
- Bácsi, édes bácsi!...
Fülöp a halott eltorzult arczára bámult.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE