ELTE regénykorpusz

Nagy sürgés-forgás volt a Hex-palotában.

Egymást érték az autók.

Ki, be.

Jöttek a rokonok, barátok, barátnők, az ismerősök.

Kit a szeretet, kit meg a kiváncsiság hajtott.

Egy szikár, beesett arcú hideg fiatalember fogadta a vendégeket.

Henrik báró, Edit bátyja, ki a beteghez csak a legközelebbieket eresztette be.

A többiek előtt sajnálkozott:

- Bocsánat...

Nem lehet...

Az orvos...

Abszolut csend és pihenés...

Talán pár nap mulva... vagy hét ?...

Különben az orvos bizakodik!

A baronesz mellett állandóan ott ült egy ápolónővér s a ház orvosa, aki még a beteg hozzátartozói előtt is keresztbe tette száján a mutató-ujját s minden egyes alkalommal igy figyelmeztette őket:

- Csend!

A "hogyvanokra" visszasuttogta:

- Idegkimerülés.

Aztán tapintatosan kitessékelt a szobából mindenkit.

Jelentkezett a rendőrség is, de az orvos be se eresztette őket:

- Sajnos, nem lehet.

Nem vállalom a felelősséget!

Majd talán két-három nap mulva...

Andrásnak a rendőrségen el kellett mondania mindent:

Hogy került hozzájuk a baronesz?

Hol találta?

Milyen körülmények közt?

Ki gyógyította?

Mennyi ideig volt beteg?

Ágyban fekvő, lábadozó, fönnjáró?

Mért nem szállították kórházba?

A beteg akadékoskodott vagy az orvos?

Ki ebben a hibás?

Mikor jelentette a hatóságnak, hogy beteget szedett föl az országútról?

Mért nem azonnal ?...

S nem a falu jegyzőjéhez kellett volna fordulnia, hanem a csendőrséghez vagy egyenesen az államrendőrséghez, akkor mindjárt tisztázódott volna a helyzet , mert itt az eltünést nyilvántartották... s azóta már a bűnösök is megkapták volna a büntetésüket.

- Hiba, hiba!

Majd fölsorolták a paragrafusok rendelkezéseit, melyeket András nem tartott be s így őt bizonyos felelősség terheli.

Az nem számít, hogy a beteg elvesztette az emlékezőtehetségét.

Sőt ez súlyosbítja az esetet.

Mert ez így - olvasták rá - akaratnélküli elkülönítésre, fogvatartásra gyanus... melyet azonban a szigorú vizsgálat fog teljes egészében kideríteni.

Éppen ezért még pár napig, esetleg több ideig is itt kell maradnia Pesten, mert nagyon valószínű, hogy a vizsgálat tüzetes lefolytatásánál még szükség lesz rá...

Ebből a körülményes előadásból András azt hámozta ki, hogy még őt meg is büntethetik a végén.

Legjobb esetben megdorgálhatják: - Máskor, ilyen esetben ne ezt tegye, hanem azt és azt!

Amit a paragrafusok diktálnak!

A századostól a gyilkos után érdeklődtek:

- Fölismerné?

- Hogyne!

- Milyen korú?

Milyen forma?

Alacsony, magas?

Szőke?

Barna?

A százados csodálkozott:

- Hisz elfogták!

- Ki fogta el?

- Én.

- Hol van?

- Átadtam egy detektívnek.

- Detektívnek?

Mikor?

- Ott nyomban.

- A vasuti kocsiban?

- Ott.

- Igazolta magát az a detektív?

- Mutatta a jelvényét.

A rendőrtiszt legyintett a kezefejével:

- Cinkosa volt...

Hol járnak már azok?

Megugrottak az első állomáson!

Majd hozzáfűzte:

- De intézkedni fogok!

Kihallgatás után a százados András karjába karolt:

- Na, gyerünk...

S együtt mentek le a rendőrségi palota lépcsőin.

- Hát most hova? - kérdezte a százados.

András megrántotta a vállát:

- Magam se tudom...

Nincs itt nekem senkim!

A senkit úgy mondta, olyan hangsúllyal s olyan gesztus kíséretében, mint aki leszámolt a multtal, jelennel, de a jövővel is...

Mindennel és mindenkivel .

Magamagával is, meg az egész világgal.

A százados belelátott András lelkébe.

Amihez nagymértékben hozzájárult az, hogy hallotta András vallomását a rendőrségen.

Editet fölszedte az országútról, házába vitte.

Otthon az édesanyja ápolta.

Nem tudta , hogy kicsoda.

Szerencsétlenség érte.

Beteg.

Nem hagyta veszendőbe.

Hogy fiatal, szép lány, azt bizonyosan észrevette.

Később azt is, hogy kedves, jószívű.

Hosszú hónapokig voltak együtt, egy fedél alatt minden nap.

Beszélgettek...

Fiatalok .

Mindketten megáldva külsővel.

De lelkiekben is.

András jómódú földbirtokos.

Özvegy .

Tekintélyes ember.

Megyebizottsági tag.

Azt nem osztogatják mindenkinek...

Amint Edit erőre kapott, kimentek a tanyára is.

A tavasz balzsamos levegőjének nagy ereje van!

A mezőn madár dalol, virág nyílik...

András le-leszakított egy-egy kökörcsint, zsályát , búzavirágot.

Csokorba kötötte.

Kinek adta volna?...

A kislánya még csöppség .

Édesanyja meg öreg...

Csak a talált lánynak.

Virágot a virágnak.

Talán mondta is:

- Neked szedtem...

Szemük egymásba akaszkodott, szívük összedobbant...

Lehet, hogy meg is egyeztek .

Andrásnak bizonyosan voltak álmai...

De ki merné állítani, hogy a lánynak nem?

Talán azért is indultak neki Pestnek, hogy azt valóra váltsák.

András, meg Rozika...

András kiáltott utána az étkezőkocsiban:

- Rozika!

S amikor megtudta, hogy ki a Rozika, egyszerre olyan lett, mint akinek kilopják a lelkét.

Igencsak az történt vele.

Ha nem úgy volna, akkor most nem mondaná:

- Nincs nekem itt senkim!

Tudatában van, hogy a lányt elvesztette.

Örökre.

El, mert magasan fölötte áll .

Arisztokrata.

Milliói vannak.

Nem számíthat rá.

Nem is számít.

Annál sokkalta okosabb ember.

De hát a lány ?...

Edit mai lány.

Akarata van.

A nyügöt nem tűri.

S ha a szíve Andrásé ?...

Amikor ott ültek az étkezőkocsiban, egynek látta őket...

Csakhogy ebbe Henrik bárónak is van beleszólása!

Az pedig nem egyezne bele!

Hát még a család?!

Igaz ugyan, hogy Edit már nagykorú.

Legalábbis ott áll...

Csakhogy akkor nem kap semmit.

Annyi, mintha meghalt volna.

Történtek már ilyen esetek.

Igaz, nagy ritkán, de történtek.

Amilyen embernek látszik ez az András, neki amúgyse kellene a nagy vagyon.

Van neki elég.

Küszködjön vele más!

Így is urasan élhet.

Négyszáz hold föld...

Ránézett Andrásra, ki mellette horgasztott fejjel, vontatott léptekkel bandukolt.

Ez most is ott van a Rozikájánál, a Hex-palotában... vagy ami valószínűbb, kinn a tanyán...

Sétálnak kéz-kézben a búzatáblák mellett, ahogy napokkal ezelőtt.

Virágot szednek, madárdalt hallgatnak, egymásra felejtkeznek...

Ez most már csak álom.

Fájó, valóra nem váltható, gyötrelmes álom...

Hiszen, ha cserélhetnének külsőt: nevet és ruhát... örömmel tenné.

Akkor most András gróf és huszárszázados.

Címere, paszománja, sok-sok őse, rengeteg adóssága, semmi vagyona ... de, hogy kinyílna akkor előtte a Hex-palota kapuja s ajtajának mindkét szárnya!...

Így majd csak álmodni tud.

Leginkább ébren s ennek a melege mellett bágyadozva sütkérezni.

S ez is valami.

Mert vannak, akinek még álmai sincsenek...

A Dunapalota elé értek.

A százados megállt.

- Ne innánk meg egy pohár sört?

András csodálkozva nézett a századosra:

- Sört?

Aztán, hogy zavarát némileg palástolja, mosolyogva megbiccentette a fejét:

- Ihatunk...

A kis márványasztal mellett András megemberelte magát.

Még majd azt hiszi róla ez a tiszt, hogy ő aféle pipogya, anyámasszony katonája.

Bánatában mindjárt sírva fakad .

Na, ne mondhassa!

Kiegyenesítette a derekát, fölvetette a fejét s úgy hallgatta a századost, aki az árokháti kastély megrohanását regélte...

Hogy törtek be a rablók ... lőtték le az öreg bárót... s mi mindent raboltak el...

András figyelmesen hallgatta.

Erre már amúgyis kiváncsi volt.

A százados, amikor elmondott mindent pontról-pontra, végül hozzátette:

- Amint erőre kap a baronesz s megtalálja az igazi énjét, mint az orvosok állítják , akkor majd elmondja, hogy a zsiványok hova hurcolták s hogy szabadult meg tőlük.

- Visszanyeri az igazi énjét? - kérdezte András.

- Emlékezni fog?...

- Igen...

Mint mondani szokták: Visszazökken a régi kerékvágásba.

Edit fölnyitotta a szemét...

- Magához tér! - suttogta mellette valaki.

Stanci tanti föléje hajolt:

- Hogy vagy?...

Hogy érzed magad?...

Edit a kérdésre kérdéssel felelt:

- Mi történt?

- Semmi!

Ezt nem a tanti mondta, hanem az a szemüveges ember, aki a csuklóját fogta.

Az orvos.

De Edit már tudta is, hogy mi történt.

Jobban, mint ezek.

Emlékezett, de úgy, mint egy homályos álomra...

Rablók törtek a kastélyukra...

Hallotta a gránát robbanását...

A kaput azzal döntötték be...

Hármat robbant...

Ijedtében beszaladt az apjához...

Sokan voltak ...

Az apja védekezni akart, de elkésett.

Agyonlőtték.

Meghalt...

Homloka közepéből folyt a vér.

S most itt fekszik valamelyik szobában fölravatalozva.

A könyvtárban vagy a táncteremben...

Csak titkolják.

Takargatják a valót.

Azt mondják: "Nem történt semmi!"

Az orvos mondja.

Igen, az neki semmi.

Az is lehet ugyan, hogy már eltemették , mert hátha már napok vagy hetek óta fekszik betegen...

Beteg.

Fájlalja mindenét.

A kezét, lábát alig bírja mozdítani.

Mintha nagyon hosszú utat tett volna meg gyalogosan.

Rémlik is neki, hogy valahol messze járt.

Térdig érő hóban futott .

Kergették.

Elesett.

De a rémület fölrántotta...

Csúnya álom volt.

Csúnya.

De annál szebb volt az azutáni!...

Virágos mezőn sétált...

Tekintgetett jobbra, balra .

Gyönyörködött...

Majd búzatáblák közé ért, ahol egy erős, rokonszenves fiatalember fogta a kezét...

Mentek előre.

Mindig előre.

Nézték a föld hivalkodó pompáját, a napsütésben ringó életek hullámzását...

Meg-megálltak, egymáshoz símultak.

Szíve akkor úgy dobogott, hogy szinte hallotta a takk-takkolását.

S azt jó volt hallani !...

Egy fehérfalu kis ház elé szaladtak, ahol egy szép öregasszony várta őket, aki magához ölelte s úgy gügyögött hozzá, mint ahogy a kis gyermekekhez szoktak:

- Lányom, lányom... szép kislányom, aranyvirágom!

Ő meg:

- Anyám...

Édesanyám!

Úgy él benne, mintha csak valóság lett volna!

Kis ház, nagy ház...

Széles, nagy udvar a kettő között.

Hátul kert.

A kertben fák , bokrok, virágok.

A fákon gyümölcs.

Cseresznye, barack, meggy...

A bokrokon ribizli , pöszméte...

A virágok körül sok méh...

A szőlő-lugasból kiszalad egy csöppnyi kislány.

Két kis kezét maga elé tartva szalad egyenesen az ő karjai közé.

Öleli , csókolja.

Majd azt suttogja a fülébe:

- Kisanya...

Hát nem furcsa az, hogy ő kisanya?

Milyen bolondos is néha az álom!

Csak egy pillanat s már kocsin ül.

Könnyü homokfutón.

Két almásderes a rud mellett .

Vágtatnak.

A kövesút szikrázik.

Mintha csak repülnének...

Kinn a réten sok-sok ember.

Legények, lányok.

Kaszálnak, gyüjtenek, rudasokat raknak...

Szekerek cammognak a falu felé.

Élettel rakott szekerek.

Oda, ahonnan ők futnak.

De hova futnak ilyen eszeveszetten?...

A lovak háta már tajtékzik...

Szólni akar az embernek, ki magához emelte a kocsira s rémülve látja, hogy már egyedül ül a kocsin.

Hova lett az az ember?

Az a jó, kedves, fiatalember.

Leesett a kocsiról?

Vagy leugrott s őt magára hagyta?

Most mi lesz vele?

A kocsi jobbra, balra vágódik...

A lovak meg mint a sárkányok...

Ekkor kezdett eszmélni.

- Magához tér... - mondta valaki.

András az utcákat járta.

Végig az Andrássy-uton, egy-egy mellékutcán, azután vissza .

El a Hex-palota előtt tízszer is egymás után, miközben azt latolgatta, hogy fölmenjen vagy ne menjen?

Amikor távolodott a palotától, akkor egyre jobban tüzesedett benne az, hogy fölmegy.

Mért ne mehetne föl?

Nem koldulni megy!

De illik is!

Közel egy esztendeig lakott náluk a... leány... vagyis a báró testvére...

S ki tudja?...

Hátha még mindig csak Rozika...

Neki az is marad örökké!

Az édesanyjának is, Marikának is...

Föl kell neki menni!

Muszáj...

Lehet, hogy a Rozika már várja is s amint meglátja, elébe nyujtja a két kezét s amint azt megfoghatja, mindjárt tudja, hogy mi van a szíve mélyén: Hála, köszönet , szeretet...

De nem!

Őt nem szeretheti egy nagyúri lány.

Egy baronesz.

Ostobaság még rágondolni is!

Harminc-negyvenezer hold föld.

Vagy még annál is több!

Báró ...

Bárólány...

Apját agyonlőtte egy gazember.

Anyja rég elhalt.

Egy testvére van.

Henrik báró...

Amikor Rozikát kiemelték az autóból, a bátyja csak a fejét biccentette s azzal mutatott az emeletre.

Nem ijedezett, még csak a szeme pillája sem rebbent.

Mint a márványszobor.

Neki csak az ujjai hegyét nyujtotta, amikor a százados elmondta:

- Ott élt Edit ennél az úrnál, Kékfün...

Enyhe bólintással vette tudomásul.

Aztán a százados tovább világosította:

- ...Nem emlékezett semmire.

Nem tudta, hogy kicsoda.

Jóformán újra tanult beszélni...

Csak amikor az étkezőkocsiban szembe került a gyilkossal, akkor szakadt föl előtte a multját eltakaró köd.

A báró úgy hallgatta, olyan fásultan és érdektelenül, mintha abból, amit a százados elmondott, őrá semmise tartozna.

Visszafelé fordulva András megállt a palota közelében.

Eh, nem megy föl.

Mit nyerne vele, ha fölmenne?

Semmit.

Voltaképpen azt se tudja, hogy milyen nesszel nyissa rájuk az ajtót:

- Látni szeretném a baroneszt?...

Ezt nem mondhatja.

Képtelenség.

Oda se eresztenék a betegágyához.

Más, ha jobban volna.

Ha nem feküdne.

Akkor talán ?...

De miért rágódik ezen óraszámra?

Nincs semmi értelme.

Jobb, ha észbe kap s hazamegy...

Hiszen menne is, de a rendőrségen azt mondták: még maradjon.

Szükség lehet rá.

Pedig megmondott már nekik mindent.

Csak éppen arról nem beszélt, hogy miért indultak Pestre.

Hogy kinevessék?

Pedig az a rendőrtiszt, aki a jegyzőkönyvet diktálta, végezetül megkérdezte:

- Mi volt itt Pesten a szándékuk?

Azt mondta:

- Ruhaféléket akartunk vásárolni...

András másnap az országház felé indult.

Lassan, tempósan lépegetett, mint akinek semmi dolga, csak az időt fogyasztja.

Figyelte az embereket, a nyargaló autókat , villanyosokat, meg-megállt egy-egy kirakat előtt... s aztán egyszer csak azt vette észre, hogy ott van az Andrássy-úton...

Megdöbbent.

Hát már annyira volna, hogy azt se tudja merre jár?

Megrázta a fejét:

- Na, majd helyrezökkentelek!

Ezt maga-magára értette.

Az esze kerekére.

Meg a szívére is.

Visszafordult.

Harmadnap a rendőrségen értésére adták Andrásnak, nincs rá semmi szükség .

Hazamehet.

András könnyedén lépkedett lefelé a rendőrségi palota márványlépcsőin...

- Csak ezt vártam!

Mintha nagy terhet dobott volna le a hátáról.

Könnyűnek érezte magát.

Ruganyosnak .

Most már hátat fordíthat, hál Istennek, egész Pestnek... az Andrássy-útnak, a Hex-palotának és... és... a betegnek...

Ez a gondolat megállította.

- A betegnek?...

De vajjon beteg-e még?

Hátha már csak gyengélkedik s fönn van.

Talán azért is nyitották meg az ő útját hazafelé, mert már jobban van.

A rendőrség kihallgatta.

Ha pedig kihallgatta, akkor fönn van.

Az ágyat elhagyta s így őt is fogadhatja .

Mindössze annyit izen be az inastól, hogy szeretne elköszönni.

Hiszen ha szó nélkül menne el, akkor joggal mondhatnák:

- Látszik, hogy paraszt.

Nem.

Ezt a Rozika nem mondaná, még így se, hogy baronesz.

Inkább azt gondolná:

- Restelt feljönni.

Hát ezt se gondolja róla.

Intett egy taxinak.

Beszállt.

- Andrássy-út, Hex-palota.

A vastag szőnyeggel bevont lépcsőkön egy kis daccal, szegett nyakkal ment fölfelé az András.

Magabizakodva.

Elszánva mindenre.

Lesz, ahogy lesz!

Azért ő csak Kövi Kovács András marad, amíg él!

De minél följebb ért, annál többet engedett a nyakassága ...

Mert mi lesz, ha be sem eresztik?

A gőgös báró kiizen:

- Nagyon sajnáljuk...

Na, ezt nem izeni.

Nem is izenheti, mert mégis csak uriember.

Tudatában van annak , hogy mivel tartozik neki.

Fogadnia kell.

Legfeljebb sajnálkozik majd:

- Nővérem ágyban fekvő beteg...

Talán pár nap mulva legyen szerencsénk...

Ilyenformán.

S ebből ő érteni fog.

A csengetésre egy pofaszakállas, térdnadrágos inas nyitott ajtót.

- Mi tetszik?

- Itthon van a...

Hirtelen eszébe vágódott, hogy ő csak a báró után tudakozódhatik s majd tőle a baronesz után.

Ezért hát azt mondta:

- ...a báró úr?

Az inas, mint egy márvány szobor:

- Kit jelentsek be?

- Igaz, igaz... - szaladt át András fején.

- Persze!

- Kövi Kovács Andrást...

Kékfüről.

Az inas egy bőrszékre mutatott az előszobában:

- Parancsoljon...

S azzal a szemközti szárnyasajtón eltűnt.

András nem ült le.

A kényelmesnek igérkező bőrszékre ránézett, de állva maradt.

A falakon köröskörül képek lógtak nagy aranyrámákban.

Arcképek.

Öreg urak , asszonyságok.

Elvétve egy-egy fiatal.

Ősök - gondolta.

De tudta is.

Egyik-másik már nagyon patinás volt.

Az idő végigszántott rajta.

Magán a képen is, meg a rámáján is .

Egy fiatal asszonyon akadt meg a tekintete, aki nagyon húzott a Rozikához.

Az a szem , orr...

Csak a száj nem úgy hasad.

Közelebb lépett, hogy jobban láthassa, de nem maradt rá ideje.

Kinyílt az ajtó...

Az inas volt.

Kissé oldalt lépett s derékba biccentve a nyitvahagyott ajtóra intett a jobb kezével.

- Méltóztassék!

A báró, olyan baktatva-formán, elébe jött Andrásnak.

Fakóraváló, szegletes arcán kényszeredett mosoly rángatódzott:

- Van szerencsém...

Úgy látszik, jó napja volt, mert sokat engedett a merevségéből.

András kezefejét egész tenyerével átfogta s úgy rázogatta... aztán szinte barátságosan belekarolva a jólszabott kékbeli dolmány ujjába, vendégét bevezette egy tágas szobába...

Ott hellyel kínálta:

- Tessék!

Egy fényes, fekete dobozt emelt föl az asztalról s András felé nyujtotta:

- Szivar ?...

Cigaretta ?...

András elhárította:

- Nem szoktam.

A báró megcsavarta a nyakát:

- Hát... izé... hm.

S kesernyésre húzódott a szájaszéle.

- Búcsúzni jöttem - mondta András.

- Elköszönni a bárónő... őméltóságától...

- Edit még beteg, de...

Ujja-bögyével rákoppintott az asztal-lapjára:

- Megkérdezem...

Azzal fölállt s magára hagyta Andrást.

Megkérdezi?...

Kitől?...

A húgától?...

Vagy, aki mellette van: orvos, ápolónő , rokon-asszonytól?...

Akkor ezek nem számítottak arra, hogy ő jelentkezni fog.

Vagy csak a báró számított rá ?...

Ugyan milyen hírrel jön vissza?

Mit határoznak?

Bemehet ?

Nem?

De jóformán nem is igen volt ideje ezen töprengeni.

Alig egy perc, vagy annyi se, már a báró betoppant:

- Kegyeskedjen...

S úgy nyitogatta András előtt az ajtókat, mint egy jól betanított inas.

András a báró túlhajtott készségességében nem látta meg a gúnyt.

Más foglalta el .

Egész lelkét az töltötte be, hogy most mindjárt szemtől-szembe fog állni a ...

Rozikával.

Vagy Edit baronesszel, aki esetleg úgy néz rá, mint egy tolakodó idegenre .

Hidegen, közönyösen, mert valami olyasfélét mondott neki a százados, hogy visszakapja a régi énjét.

Most már az, aki volt.

A régi Edit...

Azt az időt meg, melyet Kékfün töltött, elfelejtette.

Csak egy-egy elmosódott, homályos képre emlékszik olyanformán, mintha álmodta volna...

Ha így van ?...

Akkor...

De nem!

Az lehetetlen .

Ezt a gondolatot elhessegette...

Csak nem engedik neki, hogy ismerje.

De mindjárt megtudja a valót!

Már az első szavából.

De szólnia se kell.

Csak ránéz s tudni fog mindent a szeméből, a tekintetéből.

Már a negyedik termen mentek át, amikor András fején a sok lehet és nem lehet után az is átszaladt, hogy ebből a látogatásból még nagy komédia is kerekedhetik, melyek során talán a báróval, meg az inasával is meg kell birkóznia!

Hirtelen nagy forróságot érzett.

Torka összeszorult, a halántéka meg úgy lüktetett , mint a jó kovácsfujtató.

Ott állt az ő szobájában.

- Bemutatom neked - harapdálta a szót Henrik báró - izé, András urat...

Kuzinom!

S egy időviselt, fehérhajú hölgyre intett a szemöldökével, ki egy alacsony székformán ült.

András meghajolt.

A báró ezután a húgához fordult:

- Edit... te talán ismered is...

Emlékszel?

András csak akkor mert a lányra nézni, ki egy nagyöblű hintaszékben ült, úgy fekveformán...

Hej, ha most ott volnának a tanyán, bizony nem sokat komédiázna!

Csak nem állna itt tétlenül, mint egy sóbálvány, hanem...

Valami erősen ösztökélte: "Ugorj hozzá!..."

Minden íze, minden porcikája bíztatta : " Fogd át a két erős karoddal!"

A fék azonban működött, mert András az első szemvetésre látta, hogy ez a lány már nem a Rozika.

A szeme, az arca, a tekintete idegen.

Edit kétszer, háromszor is végigsimította tenyerével a homlokát:

- Azt mondják... úgy mondják... hogy maga... hogy én magával... hogy mi ketten...

Látni lehetett, hogy küszködik, erőlteti az eszét: Ki ez az ember ?...

Ismerős ...

Olyanforma, mint akivel álmában járt a mezőn... aki mellett a kocsin ült... aki a szőke búzatengerek között fogta a kezét...

Nézett a bátyjára, a nénjére... de úgy, mintha segítséget kérne tőlük.

Le lehetett olvasni az arcáról: "Szóljatok helyettem, hiszen ti tudjátok, hogy mit akarok mondani!

Segítsetek!"

De azok nem értették meg.

Vagy, ami valószínűbb, nem is akarták megérteni.

- Üljön le! - tessékelte Andrást a báró.

András azonban, mintha a kínálást nem hallotta volna, csak állt s nézte a lányt...

Hát ez elfelejtett mindent?

El az anyja ápolását, gondoskodását, jóságát, a kis Marika ragaszkodását, nevetését, nagy-nagy szeretetét?...

Sétákat a Kőrösparton, a tanyát, a búzatáblákat, amit ott fogadtak egymásnak az Isten szabad ege alatt ...

Mindent elfelejtett?...

Ki törölte ki a lelkéből?

A bátyja?

A nénje?

Vagy ő maga?...

Látta, hogy egy egész világ esett közéjük.

Soha, semmivel le nem rombolható hideg , fagyos világ...

Nincs neki itt semmi keresnivalója.

Legjobb, ha mihamarabb kiszakítja magát ebből a nemszeretem-levegőből.

Elég oktalan volt, hogy reménykedni mert, hogy szította azt a parazsat, mely az étkező-kocsiban oly hirtelen kialudt.

Gondolhatta volna mindjárt, hogy durva abaposztóhoz nem lehet finom selymet varrni.

Hiszen ha az eszére hallgat!...

De az a kis húsdarab a mellében mindig letromfolta.

Az egyre bíztatta, ösztökélte: "Ne hagyd magad!"

S most itt van ni!

Kinek van igaza?

Összeszedte minden erejét s legyűrte az érzéseit.

Rajta ne diadalmaskodjon senki .

Kezét a szék karjára tette.

Kissé hátra húzta s leült.

Ugy érezte, hogy le kell ülnie.

Kínálták, hát nem utasíthatja vissza.

Még sértésnek vennék.

De arra is magyarázhatnák, hogy félszeg.

Esetlen.

Naiv paraszt.

Hát ne mondhassák.

- Bocsánat - hajolt meg kissé a hölgyek felé - nem akartam és nem is akarom zavarni méltóságtokat.

Távol áll tőlem.

De gondoltam, nem megyek haza anélkül, hogy ne érdeklődjem őméltósága, a baronesz hogyléte felől.

Így legalább, ha édesanyám kérdi : " Hogy van a Rozika?..."

Bocsánat, ő még nem tudja, hogy mi minden történt azóta , amióta eljöttünk... s mi csak így neveztük: Rozika...

Edit fölkapta a fejét s oldalt fordította...

Mintha irdatlan messzeségből hallott volna valami lágy muzsikát.

Csengők csilingelését, vadgalamb búgását, kis pacsirta csattogását...

Olyan elmosódottan zümmögő lágy melódiát, melytől nyílik a szem, tágul a szív...

Kissé előre dőlt s oly merev mozdulatlansággal nézett Andrásra, hogy az elkapta róla a szemét s úgy folytatta:

- Mert édesanyám nagyon szerette...

Ugy, mintha csak édes leánya lett volna.

Éppen úgy!

Nagyon szerette!

Aztán a kis Marika is!

Edit erre a szóra fölállt a székről:

- Marika ?...

S egyszerre pirosodni kezdett az arca, a két szeme meg villogni.

S még egyszer mondta a két karját előre nyújtva:

- Marika!...

A nénje hozzáugrott:

- Edit!...

Tudod mit mondott az orvos!

S visszaerőltette a székbe.

- Maradj nyugodtan!

Majd megnyomta az asztalra erősített csengő gombját s még azt mondta:

- Nem szabad izgatódnod!

Ez a "nem szabad" nemcsak Editnek szólt, hanem Henrik bárónak is.

De érthetett belőle András is.

Aminthogy értett is.

Megfészkelődött a székben...

Egy fehér-fejkendős asszony nyitott be a szobába...

A báró rászólt:

- Edit feküdni óhajt!

- Nem!...

Nem! - tiltakozott a lány.

- Nem akarok!

De nem adtak a szavára semmit.

A fehér-fejkendős asszony szépen visszaerőltette Editet a székbe s már csukódott is be utánuk az ajtó...

András fölegyenesedett s meghajtva magát kifelé indult...

Stanci méltósága úgy foghegyről odaszólt a bárónak:

- Henrik!...

Fizesd ki ezt az urat!...

Ruha, tartás, orvos, patika, utazás ...

Mindent!

András visszafordult az ajtóból.

- Nekem nem tartoznak önök semmivel!

Az önök szót megnyomta.

Ugy forrt már benne a keserűség, hogy meg kellett nyomnia .

Mondják, hogy "paraszt".

Vagy, amit akarnak.

Nem törődik vele.

Hogy a báró s a nénje csodálkozva néztek rá, még annyit mondott:

- Amit tettem, azért fizetés nem jár!

Még akart valamit mondani.

Azt, hogy a bérest, kocsist, hordárt, trógert ki lehet fizetni, de Kövi Kovács Andrást, nem.

Ilyenformát.

Már a szó föl is nyomakodott a nyeldöklőjéig, de visszanyomta.

Lenyelte.

Mégis a Rozika hozzátartozói.

Rozikáé, aki még mindig beteg, de aki mégse felejtette el őt teljesen.

Nem az ugyan, aki volt.

De erről ő nem tehet.

Ez nem az ő hibája.

Majdha fölgyógyul, tisztábban lát.

S ha elvált is az útjok, azért ő még sokszor fog gondolni Kékfűre, Erzsók asszonyra, a kis Marikára...

Talán még őrá is!

Megrázta a fejét s azzal kilépett az ajtón...

Henrik báró a nyomában...

- Kérem...

Kérem...

Várjon kérem!

De András csak keresztül a szobákon, ki egyenesen a folyosóra.

A parkett csak úgy döngött a lábai alatt.

A fogasról leakasztotta a kalapját.

Az inas szolgálatkészen nyitotta előtte a nagy üvegajtót s bókolt...

András megállt egy pillanatra.

Csak addig, amíg a dolmánya belső zsebéből kivette a tárcáját.

Abból kihúzott egy nagyobb bankjegyet s azt összehajtva belenyomta az inas markába ezzel a szóval:

- Maga barátom úgy viselkedett, mint egy úr!

Henrik báró hirtelenében nem tudta, hogy mit tegyen.

Haragudjon vagy nevessen ?

Hallotta, amit András az inasnak mondott: "Maga barátom úgy viselkedett, mint egy úr!"

Hm.

Csak nem azt akarta ezzel mondani, hogy én meg nem...

Eh, rándította meg a vállát.

Csak nem akad fönn egy parasztnak a szaván?

Mondjon, amit akar.

Az a fő, hogy szépszerivel lerázta a nyakáról.

Így legalább nem lesz több szerencséjük hozzá.

S ez a fő!

Azzal, mint aki szépen és símán végezte a dolgát, megnyugodva visszasétált a szobájába.

András meg ki egyenesen az állomásra.

- Mikor indul a legközelebbi gyors Gyürkehely felé?... - kérdezte a portást.

- Tizenkilenc óra, tizenkettő perc...

András elővette az óráját...

A portás azonban megelőzte:

- Még addig van egy jó óra...

Kényelmesen meg lehet vacsorázni.

S mosolyogva hozzáfűzte:

- Itt a restibe jól sütnek-főznek!

Andrásnak csak ekkor ötlött eszébe, hogy ő ma még jóformán nem is evett.

Mondta is a portásnak:

- Köszönöm, hogy figyelmeztetett.

Elővett egy ötszázkoronást:

- Ugyan kérem, váltson nekem egy jegyet Gyürkehelyig...

- Első osztály ?...

- Nem barátom - rázta meg a fejét.

- Harmadik!...

De amit visszakap, az a magáé!

Azzal már ment is a resti felé...

Péczely József

Rozika visszajött

NEGYEDIK FEJEZET.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Péczely József

Rozika visszajött

NEGYEDIK FEJEZET.