Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A tyuki prókátor kliensei
Keletkezés ideje
1889
Fejezet
10
Bekezdés
1080
Mondat
1996
Szó
25850
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
IV.
Lajos elhirtelenkedte itéletét a világról.
Mégis akadt becsületes ember.
- Safraniadesz uram vagy igazabban Sophroniadesz a boltos görög Dörgözön.
Az kapott levelet a Bácskából, hogy akarja-e háromszáz forint tartozását száz forintért beváltani.
A levél névtelen volt.
Aláirás nélkül.
De azért teljes hiszemüséggel a Tyukit sejtette.
A Tyuki tehát ott volt Szabad-Piliticsen a Bácskában.
A jó Sophroniadesz közölte vele e hirt, anélkül hogy ez ügyben általa valaha fel lett volna szólitva.
Kezdett visszatérni bizodalma az emberekhez.
Kész lett volna örömében ott mindjárt befogni két kis mokányát, megforditani a kocsirudat, sebesen, egy hajtásban, ha lóhalálában is, elvágtatni harmincz mértföldön keresztül Dörgöztül Szabad-Piliticsig.
Sophroniadesz mosolyogva csititá le.
Nem-e csak tévutra csalás akar lenni az egész.
Az oly kitanult gazember nem-e csak a károsodottak nyomozódását, a lanyhán és felületesen járó köröztetéseket véli épen ez által kijátszani, félrevinni.
A figyelmet oda vonja, mig maga ki tudja hol jár , egészen más vidéken, a Balaton mellett, a Vágvölgyön, vagy ég tudja hol.
Elébb levél által kell kitudni, mi az igaz a dologban...
A rókát, farkast csak ugy lehet megfogni, ha náddal takarjuk be a verem tetejét.
Sophroniadesz folytatta:
- Jó, ha az embernek oly messze vidéken is van ismeretsége és összeköttetése .
Zsirovics Uros végére fog járni mindennek.
S azután bizonyos, pontosan, teljesen elhihető, amit az válaszul ir.
Lajos szeretett volna ellentmondani, habozni, kétkedni ismét, de nem volt ideje hozzá, Sophroniadesz egy iratot, egy kész nyugtát nyujtott eléje aláirás végett s leolvasott neki 390 forintot.
Egész tartozását minden kamatával, s mintegy a kölcsön szives megköszönéseül megemelintette a lapos zöld bársony sapkát kopaszodó feje tetején.
Soha sem volt még Lajos igy meglepve életében.
Ajkának mosolya visszatért, - vissza arczának derüje, s nemcsak melege szivének, de egész szeretete az emberekhez.
Nagyon tetszetős, nagyon feltünően szép lehetett igy amint a dörgözi nagy utczán, a jó görög nyomatott P alaku boltajtójától a vendégfogadóig vidoran, könnyeden ellépegetett.
Legalább azt mutatta a megjegyzés, mely egészen hozzá is elhatott:
Egy sajátságos, ocsmány és szennyes karavánt kisértek el mellette az utcza közepén , onnan hangzott a megjegyzés.
- Nézd csak, Klári, - de szép szája van annak a legénynek, megcsókolnám egy fertálybankóért.
Az, aki még eme szomoru, nem lealázó, hanem lealacsonyitó helyzetében is ráért ily könnyelmü vallomásra, egy villogó szemü, nevető, piros száju fiatal leány volt, ki még rongyaiban is kaczkiásan, hányavetien iparkodott lépdelni.
Nagyot kaczagott szavai után, s még kacsintott is rá a szerencsétlen.
Lajosnak nem hizelgett ez, csak botránkozva forditá el fejét, - bánkódva sietett el a fogadó felé, hol rá mokányai várakoztak az állás alatt.
A szomoru, sajátságos karaván pedig ment tovább az utcza hosszán, a falu hosszán végig, a nép nagy bámészkodására.
Tisztességgel és bocsánattal legyen elmondva: a tolonczok voltak ezek.
Válogatott söpredék, - voltak vagy huszan-huszonöten.
Legelől egy vállas, tüskés szakállu, őszbe csavarodott vén csavargó ballagott, avult katonanadrágban, rossz, rövid szűrben.
Fejét büszkén fönn hordá, mintha valamely diadalmenetet vezetne, vagy pedig daczosan vértanuságot vélne hirdetni a bámész közönségnek, a kopott vászontarisznyát kevélyen hordá oldalán.
- Nem nézett senkire .
Nem tartott méltónak senkit a tekintetére.
- Szinte lehetetlen volt, hogy ott ne legyen a tolonczok között.
A görgözieknek ugy is rémlett, hogy nem először látták e tisztességben.
Valami megátalkodott gézenguz, veszélyes kóborló, kivel félreeső, lakatlan vidéken nem is a legbiztosabb eset lenne találkozni.
A zsandárok is jól ismerték, - rendes kundschaftjok volt, - de azok másként beszéltek róla; jámborabb embert képzelni sem lehetett az öregnél, sorsát békés önmegadással tűrte mindig, soha nem rezonirozott, a regulát, szubordinácziót senki sem tartotta meg pontosabban.
- Nem bántott a soha senkit.
Miért is bántott volna, mikor nem gyülölt, nem üldözött senkit mást, csak egyetlen embert a világon.
S miért haragudott ez egy emberre?
- Azért, mert hosszas harmincz évi szenvedéseinek, küzdéseinek végpontjánál megakadályozta azt, hogy nyugalomba térjen, boldog legyen.
Minden megvolt már ahhoz: az állás, a pártfogás, csak az obsitja hiányzott.
Hah!
Vérben forgott a szeme.
Kerülne csak az az ember a körme közé.
- És mégis azt mondják róla, hogy jámbor.
Ő jámbor?
Vad szemeivel, zord szemöldökeivel, könyörtelen szivével.
Azért mert annyi elfogás, annyi megakadályozása czélba vett utjainak, annyi hazakisérgetés, nem hozta ki még a türelemből.
- Nem jámborság ez, hanem a dacz, a megátalkodás, a konokság, mely végre is győzni akar, hogy azok fogyjanak ki a béketürésből, akik kisérgetik, ne ő.
De azok csak nem akarnak kifogyni abból.
Pedig beh szeretett volna már szabadulni onnan, menni, repülni, száguldani, mint huszár korában a paripán.
Most már nyomára is jött annak, hogy hol kuttog a Tyuki .
Oh, okosan, jól kiszámitotta ő azt.
A Kantár Ninának, a szeretőjének bizonyosan irni fog a Tyuki.
S ezt a levelet azóta mindig leseti a kis Mogyoróssal, a levélhordóval .
Végtére jött Szekszárdról egy.
Tehát ott van a Tyuki.
Be jó is lenne, ha a szegény embernek szabad járása-kelése lenne a hazájában, mint ahogy bátran jár-kel az a gazember az ő obsitjával, az ő menetjegyével.
De a szegény toloncznak csak ugy kell menni, amint a zsandár ur parancsolja, s nem oda hová akar, hanem merre inditva van.
Hogy nem is zudul föl ezért már egyszer a nép.
S a méreg forr, buzog benne, mint a forró gőz a kazánban; nem látszik, csak néha hallik morgása, mormogása.
- Egy, kettő, egy-kettő, majd a mikor azt mondom - három.
A dörmögés, a mormogás pedig jelenthet annyit, mintha a has korogna.
- Haragszik a vén csavargó, mert éhen van s nem ivott már gugyit vagy három nap óta.
Rajta s a szinte mellőzhetlen tót asszonyokon, gyermekeken, vándorlólegényeken kivül volt azután a tolonczok között még két czifraszűrös valóságos kóbor betyár, egy kaftányos lengyel zsidó, egy pár drótostót s legvégül hátul a két fiatal leány, a nagyobbik sem idősebb 17 évesnél.
Az a vigyorgó eladó az egyik s mellette egy gyenge , vézna, beteges leányka, kiről szinte csodálni lehet, miként bir versenyt menni a csoporttal, mikor még hozzá batyucskát is czipel a vállain.
De Krisztin jó leány volt - igy hivják a vigyorgót, - Klárikán sokszor segit , többször viszi a batyut mint ő.
Megettük aztán nyomban jönnek a zsandár urak, ketten.
- Igen természetesen volt igy a sorrend felosztva.
Ők is csak jobban szerettek a szépnem közvetlen szomszédságában haladni.
Magyarul ugyan nem tudtak csak káromkodni, és arczátlan szerelmi ömlengéseket elröhögni - ami szinte annyi volt mint káromkodás.
De Krisztin jó leány volt, - nem haragudott meg érte - vigyorgásából jutott a zsandár uraknak is.
S a szegény, ártatlan Klárika ilyen leány szomszédságában, ilyen pajtásságban ment faluról falura.
- Ámde helyzetében azért nem érzett semmi aggodalmat, még jobban szerette, mint mikor az első nap rettegve, riadva kellett neki egyes-egyedül végig osonni a félelmes mellékutakon.
S aztán igy kell annak lenni, amint történik.
Ez a rendes sorsa a bolyongó, hosszu utra menő szegény embereknek...
Azok is mind, akik vele mennek, csak olyan árvák, szegények, mint ő.
S a zsandár urak sem olyan ijesztők mint ahogy beszélik; csak azért vigyáznak rájok, hogy az uton ne bántalmazza őket senki sem.
És mentek, mendegéltek tovább az országuton a szép verőfényes napon.
Az öreg Tamás bácsi dörmögött, a két betyár fütyölt.
Krisztin pedig hahotázott a zsandár urakkal.
A csobádi hidnál azután pihenőt tartottak.
Az ut kétfelé vitt itten, az egyik a hidon innen szőllős dombok alján Hajnalócznak, a másik a hidon át szép erdőlepte sikon Csobád felé.
- Egyfelől sürü erdő, másfelől oldalt és mögöttük a dombok, s e kis rejtett helyen tiz ölnyi keskenységben hömpölygött a Gernye, iramló sebességgel.
A tiz percznyi idő alatt szabad volt mindenkinek tenni amit akar, ülni, állni vagy épen meg is mosdani a folyamkában, s a zsandár uraknak kedvökre nevetkérezni Krisztinnel.
Ez a hely, ez az idő épen legalkalmasabb volt a terv kivitelére.
A szemek, a tekintetek találkoztak, s ama pillanatban midőn a fegyverek a hidkarfához lettek támasztva, elhangzott a jelszó a rohamra.
Három!
S egyszerre kitört a forradalom a zsandárok ellen, a megrohanás a fegyverekre.
Egy rettentő zsibaj zudult föl abban a pillanatban, orditás, üdvöltés, sivalkodás s mindezek fölött, nem a küzdésben elsült fegyverek dördülése, hanem egyetlen kiáltás uralkodott, németül, tótul, magyarul:
- Fusson, meneküljön, ki merre lát.
A nagyobb rész szaladt szét, mint a csirkék.
A markosabbak küzdöttek a zsandárokkal.
Klári csak megdöbbent, megrémült, szemei előtt káprákban futott össze a borzalmas , küzdő és tépő tusa, melyben öt ember küzdött egy-egy ellen.
De az az egy még nem eresztette ki a fegyvert kezei közül.
Zsandár, betyár, a vén csavargó s a többiek össze voltak keveredve, a küzdés tárgyai a szuronyokkal villogtak a fejök fölött .
Most ujra elsült egy cső a küzdők között.
Majdnem elalélt rémületében.
E pillanatban szökelt hozzá Krisztin s izgatottan megragadta a kezét.
- Jőjj, jőjj! fuss velem, de gyorsan, gyorsan.
És vonta, ragadta magával, a dombok mentében, a szőllők aljában, fel és le, amint a mellékut kanyarodott.
Senki sem futott más arra, csak ők.
- Elfuladok.
- Mindegy, csak fuss, fuss sebesen, másként utólérnek, elfognak a zsandárok.
Volt is azoknak eszükben, mihelyest fegyveröket ismét hatalmukba kaparithatták; az illetők mindenike természetesen mielébb a saját bőrét igyekezvén menteni s egymásután megfutamodván, elszántan, egész dühhel csak egyetlen egy ember után iramodtak, a vén csavargó után.
A leányok már futhattak egy fél óra óta.
Klárika lerogyott s azt mondta.
- Nem birom tovább.
- No, jól van, nem bánom.
Most hát már pihenhetünk.
Krisztin pedig vidor kaczagással mellé telepedett a gyepes gyaloguton.
Klárika kipihente magát, elmult a fuladása, el reszketése, de azért mégis csak bágyadtan hajtá fejét batyucskájára.
- Valami bajod van?
- Éhes vagyok.
- Azon is segithetünk, - felelt Krisztin könnyedén.
- Hogyan? - kérdé Klárika - neked van valami ennivalód.
S bámulva nézett Krisztinre, kinek még csak batyucskája sem volt.
- Nincs nekem - felelt Krisztin vidoran, hanem van ott, - s rámutatott a homokdombra , amely fölöttük balra emelkedett.
A szőllőtőkék fölött, a fák zöld levelei közül; szép piros almák, aranysárga körték mosolyogtak a szép verőfényben, a fák galyai a földig hajoltak a teher alatt, - a sárga rigó füttyentve rebbent egyik ágról a másikra, s a seregélyek a dus zsákmányon rikácsolva veszekedtek egymással.
- Igen, de az nem a miénk, a másé.
- No bizony, - kaczagott Krisztin, - hát nincs ott elég, annyi, hogy a felét czefrébe dobják.
A madarak kedvökre duskálnak bennök.
Ha azoknak szabad, miért ne lenne szabad nekünk.
Oh, milyen szépek, milyen gyönyörüek.
Meghalnék, ha nem ehetném belőlök.
Klári is mosolygott, de azért még sem volt meggyőzve, ismét ellentmondott, ismét tiltakozott.
- Azoknak sem szabad, az ő számokra is ott van a puska.
Ne menj.
Nem kivánok ily merészséget a kedvemért.
Meglátod, valami baj ér téged is.
Krisztin büszkén, öntudatosan fölemelte a fejét, s egész kihivón, kaczéran vigyorgott mellé.
- Ne félj.
Nem bántja a szép fiatal leányt senki a világon, aki férfi.
- S pár pillanat mulva egy egész halom szép érett gyümölcsöt töltött Klárika kötényébe.
- No lásd, ugy-e szépen meg fogunk mi élni.
- Egyél.
Klárika megfogta a fejét mind a két kis kezével és megcsókolta.
- Oh, milyen jó vagy te, Krisztin.
Mikor azután elfogyott a gyümölcs, mentek tovább; a gyalogut elvált az országut mellől, egy szép gyepes mezőre iramodott le, melyet egyik oldalon erdők, berkek árnya, a másikon a dombok közül kiszabadult Gernye szegélyezett.
Mint a játszi, szabad madárkák repdesnek ágról ágra, - kerülve még a tájt is, merre emberek járnak, - gondosan messze elkerülték ők is a falvakat, még a messze elfehérlő magányos erdei lakásokat is.
Mentek a magányban a szép zöld és mosolygó természet barátságos, biztos földén .
Gyalogut akadt mindenhol, vezetett mindenfelé, - falu felé vitt egyik; került másik is, mely ismét elkigyózott a messze távol felé; válogatni lehetett bennök.
S a szép , himes mező mindenütt ott volt, az árnyas erdők a baloldalon, s csak a kanyargó folyam futamodott el néha-néha nagyon messze, a szép mezőt koronkint téres sikká engedve nyujtózkodni.
- A dombok már itt messze elmaradtak a hátok mögött.
Krisztin megint tudott gyümölcsös kertet felfedezni, s annyi dézsmát szedni belőle , mely el sem fogyott mind az ozsonnára.
Ami megmaradt, jó lesz estére.
S azután az este is eljött.
Egy szép, messze elterjedő, jobbra egész a faluig benyuló kaszáló közepén érte el őket.
A lekaszált rendek, a bársonypuha szénaboglyák asszu, s a dusan serkedő sarju üde balzsamos illata vegyült össze a gyengén, lágyan szálló esti harmaton.
Messziről a falu felől még el-kihallatszott a munkáról hazatérők ábrándos danája.
A bandáról, mely még zengett Aradon...
Világosról, Görgeiről, s azután az is elhalt szeliden a távolban...
Fölöttök s a vidékre boruló szürkület fölött a szép derült nyári csillagos ég ragyogott.
- Itt fogunk aludni - szólt Krisztin - s egy félbehagyott boglya-petrencze körére mutatott...
Gyorsan ágyat csinált ott a jó, puha, illatos szénából, mind magának, mind Klárikának s játszian vonta őt le oda maga mellé.
Klárika ismét megölelte, ismét megcsókolta s ismét csak azt rebegte neki:
- Oh, milyen jó vagy te hozzám, Krisztin.
Ezuttal utána tette:
- Azt sem kérded tőlem, ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, hová megyek, mégis pártomat fogod, mégis szeretsz engem.
Krisztin csak nevetett.
- Hát te kérded, hogy ki vagyok?
Miért kérdjelek én?
Szegény árva vagy, mint én , kinek nincs sem országa, sem hazája.
S tette pajkosan utána: - mégis piros az orczája.
Ott azután a szép csillagos ég alatt - amint együtt hevertek a jó puha szénán - elbeszélték egymásnak élettörténetöket körülményesen.
- Ki hol nevekedett, honnan jött, hová megy, hol és mikor fogták el a zsandárok mint utlevéltelen kóborlót, és végre mi czélja, mi reménye van az életben?
Klárika legalább mindent elbeszélt, édesen közlött a legkisebb részletig, - nemcsak azért, hogy megkisérelje, ha vajjon el tud-e mondani mindent pontosan, hanem azért is, mert ez volt a legelső bizalmassága az életben, - s kihez lehetett volna az nagyobb, mint a jó Krisztinhez, - ki mindjárt a legelső nap megosztotta vele darab kenyerét, s azóta folyvást pártfogója, hű vezetője, mint nagyobb leány.
- Oh, hiszen te egy egész kisasszony vagy, - kaczagott föl Krisztin ez elbeszélésre , te tudsz atyádról, anyádról, én talán az anyám méhében is árva voltam már, - neked él, van egy bácsikád, akihez igyekezel s ki ismer is, ha nem is látott még soha , mindenesetre csak jól fogad, mert nem vagy földönfutó szegény, vagyonod is van ...
Nekem senkim és semmim a világon.
A te bácsikád neked gondodat fogja viselni, szép ruhákban járat, s azután férjhez ad egyszer.
Hajh!
Én is szeretnék férjhez menni egyszer, - valaha, - semmit sem szeretnék jobban az életben, - egy szép, nagyon szép legényhez.
Lenne mégis valaki a világon, akihez tartozom.
Ez ábrándos gondolattól nemcsak a szive dobogott fel, de el is komolyodott.
- S nekem mégis nincs és nem is lesz soha semmim és senkim a világon, - tevé elébbi szavai után.
Milyen különös, hát még a nevető, kaczagó Krisztinnek is van boldogtalansága.
- Tudod mit? - szólt hozzá nyájasan Klárika, - jöjj velem te is, s ha azután valaha szabad leszek a vagyonommal, neked adom a felét, hogy férjhez mehess.
És átfonta karjaival Krisztinnek felé hajtott telt, kövér, szép nyakát, - homloka csattanóan piros szép ajakát érte, feje szép fehér márvány vállán, arcza gömbölyü keblén nyugodott, és elaludtak ott csendesen, édesdeden a szép csillagos nyári ég alatt.
Minden esetre sokkal jobban aludtak mint akár szegény Závár Mihály a feleségének siránkozásai és saját tépelődései között, akár szegény Durucz Tamás a csobádi tömlöcz fenekén.
Závár Mihály gondolkozásának kinzó erőltetései közepette ismét egy uj mentő horgonyt fedezett föl, de szokása szerint amint felfedezte, azonnal elveszitette.
Ugy rémlik, de biztosan is emlékszik reá, hogy a huszárkapitánynak ő is adott irást a leány örökségének átvételéről, hátha ez irásban a bankjegyek minősége meg van nevezve.
Hogy nem jutott ez hamarább eszébe.
Mily szerencse, hogy most eszébe jut .
Nem hagyta-e ez irást a kapitány Farkas Mártonnál.
Bizonyosan ott is hagyta.
Szaladt ismét lelkendezve Farkas Mártonhoz.
- Lehet, hogy itt hagyta, - válaszolt Farkas Márton, - de a leány minden irást elvitt magával.
Szegény Závár Mihálynak ismét leesett az álla.
Igy szerzett magának ismét egy kinos , álmatlan éjet.
- Istenem - sóhajtott föl, - ne engedj egészen elcsüggednem.
Durucz Tamás is sóhajtott a nyirkos zsupon, a csobádi tömlöcz fenekén, csakhogy daczosan és vad tekintettel.
- Ha a zsandárt megöltem volna, most nem volnék itt.
Ime most el fognak itélni legalább fél esztendőre, s mikor kiszabadulok, akkora ismét ki tudja hol lesz a Tyuki.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE