Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A "pénzes molnár" románca
Keletkezés ideje
1889
Fejezet
8
Bekezdés
683
Mondat
1205
Szó
20762
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
IV.
Minden vizi malmot, kivált ugy holdvilágos estéken, bizonyos bűbájos ábránd , titokszerüség vesz körül.
Nem csodálkozom azon, emberi hang nem hallatszik, az élettelen tárgyak suttognak, beszélnek, lármáznak itt.
Emlékszem, mikor gyermek voltam, a szürkületekben órák hosszáig el tudtam állni, bámészkodni, mélázni a vizi malomnál.
A falu felső vége felől mintegy negyedórányira, hova a hinceli puszta szögellik, Dalmánd és Keszi felé a Barcsán egy vén vizimalom feküdt; az épitésével egyidőben ültetett fák mutatták, hogy régi, nagyon régi időkről beszélhetett; odvas , vastag füzek környezék, s szomorun csüngő galyaikkal lehajoltak tetejére ; keritéstelen udvarát kis erdő szegélyezte terebély nyárfákból, a zúgó felé pedig magas, suttogó jegenyék sora vezetett, az egyik oldalon a csöndes folyamból egy hosszu félkörös gát - tetején rekettyeszegélyezett gyaloguttal - nagy, sima tavat fogott fel, melynek hátterében magas nádasok emelkednek az erek zsombikjai fölött , tükrén pedig vastaglevelü, narciss-alaku sárga, és tulipán-alaku hófehér virágok libegtek, a malom kerekei a vizet csapkodva, tompa egyhangusággal zakatoltak, a zúgó zuhogott, a békák ümmögtek a nádasok tövénél, a lélek önkénytelenül ábrándokba esik , és az elmélyedő ábrándok szellemeket, elsuhanó tündéreket keresnek, mintha ilyeneknek mindenesetre kellene lakniok minden ilyen vizimalom közelében; a csöndes , szomoru merengés a lelket, szivet akaratlanul azon kesergő nótákkal foglalkoztatja , melyeket a vizi malmokról dalolnak.
Hogy van az, hogy minden vizi malomról van fönn egy szomoru, kesergő nóta, mintha mindenik vizi malommal egy-egy szomoru történet lenne egybekötve?
Különösen pedig ez a nóta nagyon szomoru:
,Szivem molnár, itt a kalács, csak egyél ,
Melegében a csókomból is vegyél! '
«Nem kell nekem sem kalácsod, sem magad ,
Itt a zúgó, jó mély a viz az alatt.»
A ki a dallamát is ismeri, elismerheti, hogy ennél nincs szomorubb románcz a nép ajkain.
Valóban mint gyermek a mennyire szerettem ezen tó ábrándos környékét, éppen ugy nem szerettem az alsó oldalt, az alsót, mely a zúgón alól esett, mely már mindjárt a zsilipnél kezdődött; nem csak féltem tőle, de irtóztam, borzalmasnak találtam; a zúgónál keskeny padló vitt a szük vályu mederbe szoritott és sebesen rohanó ölnyi mély ár fölött, az ár erősen vágta, csapdosta az óriás kerekeket, azután szilaj zugással bukott alá több ölnyi magasból, és azon tul mint korlátból szabadult , nekiszilajodott folyam vágtatott tovább habosan, sebesen.
Akkor és mindig azelőtt és azután is hires malom volt az, jó lisztet őrölt, nem nagy vámot szedett, és kellemes tanyája volt az őrlős parasztoknak, ott ültek azok sokszor egész késő éjig, vén, magas füzek tövénél; mig a lovak saraglyához, oldalhoz kötve álmoskodtak az eléjük gyürt és megunt takarmány fölött, azalatt magasan lobogó tűz mellett, mely a fákat fényével egész hegyökig bejárta s a pompás látományt messze elragyogtatá, pipára gyujtva, el-elbeszélgettek régi mult időkről, vagy pedig el-elnevetgéltek egy-egy alkalmi bohó mesén, mely mindig a vizi malmok s molnárok rovására élczeskedett: mint vitt az egyszeri szegény ember hat ökrön hat zsák buzát a malomba, mint akadt el a homokban, mint fogta ki a hat ökröt s mint tette fel őket a szekérre s helyettük befogta a hat zsák buzát; hogy érkezett meg szerencsésen, hogy kereste a molnárt, ki a szomszédban beszélgetett, hogy szurta le a négyellő ostornyelet a szekér mellé s mily szerencsésen megőrölt akkorra, mikor az az ostornyél nem csak kilevelezett, hanem magas, sudar fává nőtt; és azután mily sok furcsaság történt e fával s a korpából font madzaggal, melylyel kidöntötte, hogy ostorához juthasson; vagy a másik mesén: a papucsos és rosszködmönü Mihály molnárról , ki malmától megszökött s ki után malma nagy lassan sirva nyikorogta: «Mi... hály ... ne... hagyj... itt!»
Ezen s még más hóbortos furcsaságokon egész a könyekig röhögték magukat.
De ezen malomra nem vonatkozhattak ily bohó mesék, vize mindig bőven volt, molnárja sem olyan rongyos, toprongyos molnár volt, mint a mesebeli szegény Mihály molnár , hanem gavallér kaczkiás fiatal ember, ki hegyes orru kordován csizmában járt, s világoskék dolmányán valóságos ezüst gombokkal kevélykedett; kinek mindig volt bora , pálinkája a látogató bátyámuramék számára, kész pillantása, kacsintása a fürge menyecskék és lisztlángot óhajtó hajadonok részére, sőt még csókja is, ha éppen ugy hozta az idő magával.
- A vám mindenből kijár, a mi a malomba jön! - szokta mondani incselkedve a csintalan molnár, s nem lehet mondani, hogy a nagyobb rész neheztelt meg; a molnár csinos ficzkó volt, s a mellett gazdag; valami Stlovocsik, vagy Stlabucsik-féle tót neve helyett éppen ezért az atyjára ragadt «Pénzes molnár» nevezet a fiuban már magyar-családi nevévé változott.
Jó dolga is volt, nem volt semmi baja, lehetett kevély, rátartó, lehetett vidám , pajkos; nem volt csoda, ha úgy lépegetett, hogy a lábát is alig tette a földre, s akár a garadra öntötte a búzát, akár a lisztet szedte, vagy a tengely ékét verte be , vagy a zúgót eresztette meg, mindig fütyölt, mint a madár, melynek szintén nincsen egyéb gondja a világon, mint ágról-ágra szállni.
A mai napon azonban nem hogy fütty, még mosoly sem jött ajkaira; de nem is lehetett ezen csodálkozni; ha eszébe jutott volna ennek okán törni a fejét, a legostobább bátyó is rájött volna, hogy a tegnapi lakodalomban vele történtek után nem is lehetett neki jó kedve.
S mivel a molnárnak nem volt jó kedve, s mivel értésükre is adta, hogy ez este a köveket szándékozik vágni, az őrlés megszüntetésének kijelentésével tisztességes módon el lettek küldve, tehát még a rendes törzsmesélők is a napszálltakor elszállongottak.
A malom környéke megnéptelenedett.
A molnár maga is igy óhajtotta a dolgot.
Mikor a legutolsó asszony is - hátán egy véka lisztecskéjével - a töltés reketyéi közé lépett, a kerekek oly lassan csusztak, hogy nem hallotta többé zakatolásukat , csak a véső pattogását hallotta.
A molnár vágta a követ.
A nap utópírja halványodva beoszolt a végtelenbe, a leszálló szürkület lassan-lassan elvevé a fák, a tárgyak szineit, feketébe öltöztetve lombjaikat, csak sötét körrajzaikat hagyta meg; a holdnak még távoli útja volt a fölkelésig; a nap nyugta és a teli hold kelése közt titkos homály állott be, mely csöndre hiv mindent.
Semmi más zaj nem hallatszott a malom körül, mint a véső időközös pattogása, mely műtéthez a követ a kerekek csak lomhán, nehézkesen fordulva forgaták.
Most csakhamar megszünt ez is.
A molnár lejött a kőpadról, letette a kalapácsot s vésőt; a nagy fejszét vette kezébe, kilépett a malomból s azután odajött a zúgó padlójához.
Elővigyázva, mintha titkos munkát akarna véghezvinni, lehúzta magát , szétnézett mindenfelé a töltés kanyarúlatán, a tavon, a kerekek felé, a távol téves sötétség felé, s midőn meggyőződött hogy a közelben csakugyan senki nincsen, gyorsan fölvette ismét fejszéjét s aláfeszité a zúgó padlójának, óvatosan, minél kisebb zajt igyekezve okozni; a fejsze fokát fabunkójával veregetve, fölfeszité, azután fölemelé, fölebb-fölebb a padlót, elébb az egyik végén, azután a másikon, azután lázas sietéssel kiverte végeiből a két-két óriási szöget, a megszabaditott padlót gondosan ismét visszahelyezé előbbi helyére, a szögeket magához vette, bevitte a malomba s pontos megjegyzéssel föltette a kőpadra.
Ekkor egy nagy lélekzetvétellel könnyitett magán, megtörlé verejtékes homlokát; a munkának fele be volt végezve.
Most már jöhet a leány!
A mécset a kezébe vette és ismét fölvitte a kőpadra; de nem dolgozott többé, nem birta többé a követ vágni; ha kezébe vette a vésőt, kalapácsot, keze reszketeg lett , szive szorúlva dobogott, és nem tudta leküzdeni, hogy ne borzadjon.
- Hiszen én nem ölöm meg.
Hiszen hozzá sem nyúlok! - vigasztalá magát.
Mindegy!
Mégis borzadt.
Arczát bántá a mécs világa, megforditá, hadd világitson ki a kőpad ablakán.
- Legalább látja az utat a leány.
Látja, merre jöjjön.
Látta is; a mint a rét gyalogútjáról a töltésre fölért, már látta messziről.
Örült , mert azt jelentette neki, hogy ott várnak reá.
Más fény nem volt a vidéken, ez volt az egyedüli; távolról hivó, csalogató kis csillag, közelebb-közelebb biztató fény , mely bátoritá s intett neki, hogy ne féljen; hogy is félt volna? a szerelem boldogsága vitte és egészen a közelben tündéri látomány tárult fel előtte, a mint a fény a kőpad hátuljának ablakán kisütött sugáritól a kerékről csorgó vizcsöppek, a bennük megtört fénynyel, gyöngyesőként hulltak alá.
Szép, gyönyörü volt ez, mert a legparányibb különösség is tündéri látomány, ha a forrón dobogó kebelt szerető karok ölelései várják.
Mily kár, hogy a molnár e pillanatban megszünteti e szép látományt.
Elvitte onnan a mécset, azután fölebb vette a malomkereket, hogy a rohanó viz ne forgassa többé, s csak alatta suhanjon el.
- Jobb lesz igy.
Bizonyosabb igy.
A leány a padló végén megállt egy pillanatra, talán hogy lesse, fürkészsze a homályban is a mosolyt, mely reá a túlparton vár, azután könyeden, biztosan rálépett , átszökelt s gyermekies örömmel nevetve veté magát keblére a sötét alaknak, ki csókjában susogta hozzá:
- Csak hogy itt vagy már!
És az képes volt elfogadni a csókot, képes volt visszaadni és azt mondani neki, azt susogni neki hogy: «Szeretlek, boldog vagyok, midőn igy keblemre borulsz!
Boldogul fogunk élni».
Képes volt neki elbeszélni, kiszinezni, részletezni azt a boldogságot, melyben itt, e szerelemre hivó ábrándos magányban mennyi és mennyi éveket fognak együtt élni , gyermekeket fognak fölnevelni, kiknek szentelve leszen életük; s áldani fogják az istent azért a boldogságért, melylyel életüket mennyországgá tette, és együtt fognak megőszülni a szeretetben... ezt mind, mind elbeszélte, holott tudta, s csak ő tudta , hogy annak a leánynak nem évei, csak órái vannak fönn életéből, most meleg, forró az ajaka, s még ez éjjel hideg fog lenni, örökre hideg... tudta, hogy meg fog halni , meghal azon tőrben, melyet számára éppen azon kezek vetnek, melyek most olyan szerelmesen ölelgetik.
A leány a tűzhelynél kis széken ült mellette, fejét annak dobogó szivére helyezé , epedő boldogsággal nézett annak szemeibe, hallgatta édes olvadással szavait, melyek nem nyugalmát, hanem üdvét adták vissza.
A gonosz elkábitotta fejét, képes volt csábitón mosolyogni, szerelmesen ittas gyönyörrel nézni szemeibe, lángoló határzattal beszélni neki, elhitetni vele, hogy pár hét mulva az oltár előtt fognak állni, holott tudta, hogy nem fognak többé találkozni az életben.
Meghatározta a napot, az órát, mely őket örökre egybeköti , mely a nyilvánosság előtt szenteli meg titkos szerelmüket, holott tudta, hogy az titok marad örökre, mint titok marad minden, mely azzal összekötve van.
A leány elviszi azokat magával a sírba.
Tudta, érezte, hogy igy is kell annak lenni... hadd vigye...
És mégis marasztgatta forró kebelén.
- Ne menj még, maradj velem!
A hold csak imént jött fel még.
Az éjfél ha itt van is , de a hajnal még jó messze van.
A leány maradt; hogy ne maradt volna, hiszen örökre is ott tudott volna maradni, és ismét ujra marasztotta és ismét maradt.
Azután egyszer elérkezni vélte az időt, melyben az éjnek titkos nyomása az álom sulyával mindenre ránehezül, még a fák, bokrok sem látnak többé, alusznak, nehéz , mély álomban, a hold egy delejezett dermenet fölött uralkodik, és maga is szökik , buvik e döbbentő mozdulatlanság elől, elrejtőzik sűrü, sötét felhők mögé... ekkor nem marasztotta többé.
A mig a leány ott boldog, szelid mosolylyal talán még tétovázva állott, kiosont egy pillanatra, sebesen a zúgóhoz iramlott, gyors izgatottsággal megereszté, azután fektéből fölemelte az átvezető padlót, lapjáról élire állitotta szorosan a fölvonók gerendáihoz.
Ez mind megtörtént pár pillanat alatt.
Semmi átjárás többé, csak a viz zúgott, rohant sebesen.
Az ut el volt készitve a sirhoz.
Halvány volt és reszketett, midőn visszatért.
- Most már mehetsz! - suttogá a lányhoz lázasan.
És elkisérte egészen addig; s a leány még mindig pirosnak, mindig mosolygónak vélte őt a homályban, s a bucsucsókban is hitte, hogy forró szerelme az, a mitől reszket.
Ha arczát mélyen vizsgálta volna, s ha látta volna szivét, megborzadt volna tőle.
Az ember ébredt föl egy pillanatra és harczolt, küzdött a sátánnal, de csak egy pillanatra.
A sátán azt susogta: «Hagyd, azt, a mi történik, ilyen sötét éjjel nem látja senki sem!
Örök titok marad».
Egy szó, csak egyetlen óva intő szó a kebléről fejlő leányhoz, és még nem késő semmi , még meg van mentve.
Nem mondta ki azt a szót.
Még azt sem mondta neki: «Isten legyen veled!»
E pillanatban éppen ott állottak meg a zúgó átjárása végénél.
Még ott is bucsuztak.
A leány még egy csókot illesztett kedvese ajakára, azzal kirántotta magát karjaiból , gyorsan megfordult, a padló felé szökelt, s mintha valaki meg is lökte volna, hullani érzé magát; rémülve sikoltott föl, nem találtak padlót lábai, hideg vizbe hullt; a mihez kapott, arról egy kéz gyorsan lefejté ujjait s eltaszitá onnan; egy sodró ár fogta meg, ragadta, vitte sebesen; kétségbeesve, sikoltva kapdosott, kezei nem találtak semmit, a mit ismét megragadjon... ismét egy velőtrázó sikojt hallatott.
És nem futott menteni senki, senki nem kapott utána, pedig csak kezének nyujtása is elég lett volna.
Amaz irtózva futott el onnan Megborzadt ettől a velőtrázó utóbbi sikoltástól s attól a kétségbeesett arcztól, melyet imént látott, midőn ujjait lefejtette.
És még egy sikoltás, és még egy sikoltás, és mindig sikoltás.
Az a nyomorult folyvást hallotta azt a sikoltást, pedig talán nem is volt több.
Csak ugy vergődött, mint amaz a halálban, és az ő halántékairól is csorgott a viz alá, és félt mozdulni a zugból, a hova vonta magát, a honnan rettegve figyelt.
Régen csönd volt már, és még sem volt bátorsága előjönni.
Lázas, kinzott agya pedig unszolta, hajtotta, hogy még van hátra valami, még tennie kell valamit.
Kinlódva feszité gondolatait, és nem jutott eszébe, nem birt arra emlékezni, hogy mi az.
Egyszerre őrületes rettenet szállta meg.
Eszébe jutott, a min kinlódva gyötrődött: a gyilkosság nyoma.
A zúgó padlója föl van szedve... hát ha járt ott azóta valaki...
E rettenetes gondolat korbácsolva verte ki őt a szabadba, hajszálai az égnek meredtek föl.
A zúgó padlója még ugy volt, a mint hagyta.
Ha azt igy lepte volna valaki!
Lélekvesztve rohant oda s görcsös rántással helyére fektette, azután izgatottan vette a fejszét, hogy leszögezze.
Homloka csupa láng volt, és mégis fázott.
Elfeledte, hova tette a szögeket...
Jaj, ha meg nem találja őket!
Kereste itt, kereste ott.
Nem voltak sehol.
Majdnem megőrült.
Emlékezetének irtózatos feszitésével végre a kőpadhoz futott.
Most már tisztán emlékezett, tisztán, világosan tudta, hogy oda tette őket, a lépcsőtől egy arasznyira fejjel kifelé... bizonyosra ment.
A szögek nem voltak ott.
Kétségbeesetten orditott föl.
Ebben meg kell őrülni.
Lerogyott a kőpad lépcsőjére és tenyereivel nyomta, csikarta izzó homlokát.
Parancsolta, kényszerité, hogy emlékezzék, de az nem tudott mást semmit.
Az elkésés rettegése nem hagyá csak perczekig nyugodni, már a hajnal hasad, már jönni fognak.
Ujra rohant, még izgatottabban, még lázasabban rohant a zúgó padlójához.
Majdnem fölkaczagott örömében.
A feslő virradat egy kissé látni engedett.
A szögek ott voltak a padló végénél gondosan, figyelmesen egymás mellé helyezve; mohón fölkapott kettőt, helyeikre verte, azzal futott vissza az innenső végéhez, fölkapott egy szöget, és gyorsan helyére ütötte; nyult a másik után, és nem talált többet.
A negyedik szög nem volt ott.
Ismét megrémült, és megrémült még irtózatosabban, még félelmesebben, mint elébb bármikor.
- Hol lehet a negyedik szög?
Kapdosva kereste, kereste mindenütt, ott közel, az uton a malomig, a malomban benn és vissza a zúgóig...
A negyedik szög nem volt sehol.
A negyedik szöget nem birta sehol megtalálni.
Valami jutott eszébe, a mitől nagyon megdöbbent:
- Vajjon itt voltak-e már akkor ezek a szögek?
Emlékezni akart, mikor hozhatta ki őket: akkor-e, midőn a lány utját elkésziteni jött, vagy pedig csak az elébb, midőn lázasan kirohant a padlót visszaszögezni .
Kinzotta magát, de nem jöhetett reá; hogy jutnának az embernek olyan dolgok eszébe , melyeket önkivületes állapotban cselekszik?
Megmaradt tehát elébbi gondolata, és borzadt...
- Nem vitte-e el magával azt a szöget, vagy nem akadt-e esésében ruhájába?
Megfogta a zúgót is, a meder pár percz alatt viz nélkül maradt, lenézett a fenékdeszkákra... a szög nem volt ott sem.
Megkaparta, megkotorta a legkisebb füvet , a legkisebb homokot... a szöget nem találta.
Midőn a malom legkisebb zugát is fölhányta és nem találta, majdnem tébolyodva kérdezé kimerülésében:
- De hát hova lehetett, hova tünhetett? - s gondolkozott olyanon, a min sajátlag nem is lehet gondolkozni.
Most hirtelen távoli dübörgés üté meg füleit.
Figyelt.
Kivette: távoli lódobogás volt a sík gyepen, száguldó ló dobogása a hincseli puszta felől, s a földrengés futó morajának gyorsaságával közeledett s érkezett meg.
A molnár gyorsan behúzta magát a malomkerekek közé.
Egy pillanat alatt, mint villám, egy lovas termett a zúgó padlójánál; csak ugy pőre öltözetben, szőrén ült a megszilajitott nemes állaton, meg sem állt a padló végén, mi volt az neki ?...
Mintha csak éji szellem lett volna a futó betyár, egy suhanással áttermett a keskeny padlón az innenső partra, s eltünt, mintha egy lebbenő fecske szárnya vitte volna el.
Lélekzete elhalt, mozdulni sem mert onnan.
Most ismét lódobogást hallott.
Rettegve figyelt.
Fölebb az országut nagy hidjánál két lovas jelent meg.
Amaz az üldözött volt, ezek az üldözők.
Pandurok voltak.
Vére elhalt, alig birá elhitetni magával, hogy még nem érte jönnek.
Ezek is a hidról letérve, a malom felé csavarodtak, lovaikat megállitották a malom-ajtóban, szét- és benéztek a nyitott ajtón, azzal tovább siettek.
A molnár a világért el nem árulta volna magát s csak akkor nyugodott meg, csak akkor jött elő rejtekéből, midőn azokat a falu felé vágtatni hallotta.
Ha nézett s láthatott volna utánok, látta volna, hogy nem csak nyomát nem érik a betyárnak, hanem nyomát veszitik, s a falu szélén már meglassitják paripáikat.
Most ismét a szög jött vissza eszébe, ismét csak a szög, mindig csak a szög.
Az nem hagyá nyugodni.
Kereste... ujra kereste... s majd megbolondult bele, hogy nem találja.
Csak midőn érkező kocsik közelgő zörejét vélte hallani, eszmélt arra, hogy körülnézzen, ha az éjjeli borzadálynak nem maradt-e valami nyoma?
A zúgóból a gyilkos hullámok már régen tovairamlottak, a viz ott tisztán , mocsoktalanul sietett, a malomkerekeken a legkisebb foszlány nem maradt a leány ruháiból, legkisebb nyoma, legkisebb jelensége nem maradt a rémes eseménynek, mely itt az éjjel történt.
A szép, csendesen pirkadó hajnal, az érkező emberek vidor, mosolygó közeledése megnyugtathatta volna.
Sem az ég, sem a föld nem tud semmit.
Különben mit is tudna ?...
De a negyedik szög mégis csak nem tudott, nem birt kimenni fejéből.
Néha félt is föltekinteni, azt hitte: mindenki látja azt, hogy hol van, csak ő nem látja.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE