Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
A »Suomi«
Ez Kjöbenhavnben történt.
Kedvem jött nézni a sirályok repülését a halpiac felett.
A Stormgaden keresztül mentem a halpiacra.
Az utca végén megcsapta az orromat a tér nehéz halszaga s erős fenyőillat is vegyült belé.
Elcsudálkoztam.
Hogy kerül ide fenyőillat?
Kiváncsian néztem a halpiacot.
Sehol semmit nem találtam, ami a fenyőillatot megmagyarázta volna.
Csak a piacot szegő házsorok, a leégett s máig félig rom Christiansborg-palota, az udvari istálló, a Thorwaldsen-muzeum, a halpadok, a kofák, a rengeteg hal s a hulladékot szedegető éhes sirályok.
A Christiansborg-palotát körülölelő csatornában is csak a hetek óta látott hajók, bárkák és haltartó csónak.
Egy-egy pillanatra odébbcsapódott a fenyőillat, hogy a szellő nemsokára még erősebben fuvintsa az arcomba.
- Mégis a csatornán kell lenni valaminek, - gondoltam, - onnan jön a fenyőszag.
Körüljártam a csatornát s egyszerre csak az egyik hajlásnál egy bárka ötlött a szemembe , ami még tegnap nem volt ott.
A szél is feltámadt s hirtelen egy egész fenyőerdő illatát hozta felém a bárkáról.
- A bárka, az hozta a fenyőillatot, - gondoltam, - s egészen a közelébe mentem .
Szokatlanul tömzsi bárka volt.
Egészen feketére festve.
Vitorlái már behuzva, de még nem leszerelve.
Néztem a nevét.
Nagy fehér betükkel volt ráirva: Suomi.
- Suomi...
Finnország... - villant meg a fejemben.
- Onnan jött hát, Finnországból s a finn fenyő¬erdők üdvözletét hozta.
A bárka gazdája a fedélzeten tett-vett a kötélcsomók között.
Kissé alacsony, köpcös , vállas ember volt.
Az arca pirosfoltos, lapos, csontos.
Homloka alacsony.
Szeme apró és hideg nézésü.
Kék, mint az acél.
Haja és bajusza szőke, de erős szálu, ritka és tüskés .
Az Axell Gallén képei jutottak eszembe.
Ő festett hasonló embereket.
Megkérdeztem tőle, hogy finn -e?
Dánul felelt, finn volt és meghivott, hogy nézzem meg a bárkáját.
Egy ugrással a fedélzeten voltam s olyan erősen áradt a fenyőszag, hogy a szememet behunyva, fenyőerdők közepébe képzelhettem volna magamat.
- Honnan ez az erős fenyőszag a bárkán? - kérdeztem.
- Jőjjön, uram, - felelte, - megmutatom.
Felnyitotta az egyik csapóajtót s egy kis létrán lemásztunk a bárka aljába.
Két oldalt nagy fa-rekeszek s közbül egy kis szabad sáv, ahol járni lehetett.
A rekeszek fenyőgallyal voltak diszit-ve s tele volt valamennyi rekesz fenyőbogyóval.
A finn felölelt egy csomó fenyőbogyót.
- Nézze, uram, - mondta - ez egy fának a termése.
S amit itt lát, egész erdők kincse.
- Mind az öné ez a rengeteg bogyó?
- Dehogy, uram.
Akkor gazdag ember volnék.
Csak egy kicsi az enyém belőle, a többi a szomszédaimé, ismerőseimé.
Szegény embereké.
Mindenik leszüreteli a magáét s behordja a Suomiba.
Tavasszal azután, mikor a jég felenged a Finn-öbölben, kifeszítem a vitorlákat , nekivágok a tengernek s hozom a sok bogyót ide, Kjöbenhavnba, mert itt van a legnagyobb piaca.
- S meddig marad itt?
- Még mindet el nem adom.
Van úgy, hogy már nyár elején visszamehetek.
De mikor rosszul megy, bizony itt vagyok ősz végéig is s akkor már itt is rekedek tavaszig, mert a mi tengerünk hamar befagy.
- S nem vágyik olyankor haza?
- Uram, mi finnek mind szeretjük a hazánkat s nem tudunk tőle elszakadni.
Annál jobban szeretjük, mert rabföld.
Évszázadokig a svédek uralkodtak rajtunk, azután vagy száz év óta az oroszok.
Sándor cár idején még csak jó dolgunk volt.
Ő szeretett bennünket.
Jobb szeretett köztünk élni, mint Oroszországban.
Jobban megbizott bennünk.
Ma is ott a szobra Helsin-kiben, az Alexander-téren.
A tengerre néz s aki finn csak elmegy előtte , ma is kalapot emel neki.
De a többi cárok...
Zsarnokok, uram.
Megkötöztek, fojtogatnak bennünket.
Finnország rabország s az Immatra zugása a sziklákon a rabföld haragját , panaszát zugatja s a fenyőerdők csendje a finn szivek titkos, kimondani sem mert imádsága s az ezer meg ezer kristálytiszta tó szinén tükröző ég a finn föld szabadságálma.
Meghatott voltam s a finn észrevette.
- Azért itthon vagyok én itt is, - mondta.
- Hogy érti ezt?
- Hogy értem ?...
Így: Ennek a bárkának az utolsó farésze is finn fenyőből való.
Rajta finn fenyők gyümölcse.
Egy darab finn erdő ez, uram, amely tengerre szállt, eljött velem és a neve is Suomi.
Finnország ez itt Kjöbenhavnban és mikor behunyom a szememet és érzem a köröttem áradó fenyőillatot, mintha csak odahaza volnék a finn erdőkben.
Összebarátkoztam a finnel.
Szinte naponta meglátogattam.
Ő Finnországról, én pedig Magyar-országról beszéltem.
A bogyó pedig, ha lassan is, de napról-napra fogyott .
Közeledett a nyár vége s az én finn barátom egyre elgondolkozóbb, szótlanabb lett.
- Ne vegye tolakodásnak, - mondtam neki egyszer - de az utóbbi napokban ön nagyon szükszavu lett és a kedve is mindig borult.
Szeretném, ha tudnám, mi bántja, hogy részt vegyek a szomoruságában.
Nem tudom ugyan, mi lehet az, de azt hiszem, hazagondol.
- Igaza van, hazagondolok.
Nagyon lassan fogy a bogyó s nem hiszem, hogy kellő időre eladhassam.
- Akkor itt marad télire is?
- Bizony, akkor itt kell maradnom.
- És a felesége?
A gyerekei?
- Nem először történik már.
Valahogy csak meglesznek.
Borult volt, szomoru volt, nem akartam tolakodni s magára hagytam.
Aznap Odenseebe utaztam, hogy lássam Andersen szülőházát s az utcát, melynek porában mesehallgató gyerek korában játszott.
Csak három hónap mulva utaztam vissza Kjöben¬havnba.
Első utam a halpiacra vitt.
A Suomihoz.
De a Suomi már nem volt ott.
- Tegnap ment el, - mondta egy halpiaci közös ismerősünk, - s engem kért meg, hogy adjam át önnek bucsu-üdvözletét.
- És ha utban éri a fagy? - kérdeztem.
- Ma olvastam a Politikenben, hogy a Finn-öböl már tele van jégtáblával.
- Bizony, az meglehet, - felelte elgondolkozva.
- Próbáltuk is lebeszélni s már azt hittük, itt is marad.
Ha látta volna, milyen mogorva, milyen buskomor lett.
Sohe láttam még ilyen hon-vágyat.
Tegnap már nem birta tovább.
Felhuzta a vitorlákat, elbucsuzott s nekivágott a nagy utnak.
Elhallgatott s én is hallgattam.
- Csak megsegítse az Isten s szerencsésen haza érjen! - sóhajtott végre az ismerősöm aggo-dalmasan.
...A tengerpartra mentem.
Hideg északi szél futt.
Hozta a fagyot.
Fázósan hajtottam fel a kabátom gallérját s néztem a tengert.
És próbáltam kitalálni a titkát.
De csak a hullámok mélységét, erejét és végtelenségét éreztem...
A Suomira gondoltam, amelyik most fordulhatott az Öre-Sundból a Keleti-tengerre.
- A Keleti-tenger után jön a Finn-öböl, - gondoltam - s a Politiken azt irta, hogy tele van jégtáblával.
Vajjon fog -e tudni köztük utat vágni a Suomi, vagy pedig körülfogja a sok hideg jégtábla, halálos öleléssel?
Csak szorongott a lelkem és láttam képzeletemben a jéggel küzködő kis fenyőhajót...
És Finn-országra gondoltam.
Az Immatra haragvó zugására, a finn erdők csendes, titkos imádságára, az orosz cárokra s arra, hogy most a finn tavak be vannak fagyva és nem tükrözik már bennük az ég...
S megnőtt a képzeletemben a kis finn hajó.
Fenyőerdők , kristálytavak, sovány földek, legelők, sziklák nőttek rá s végül nem is a kis Suomi hajó, hanem maga Finnország, Suomi volt az, aki a Finn-öbölben életre-halálra küzdött a téli fagygyal, a köddel, a viharral és a halálosan ölelő hideg jégtáblákkal.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE