Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Krúdy Gyula
Etel király kincse
Keletkezés ideje
1981
Fejezet
4
Bekezdés
3372
Mondat
7790
Szó
144164
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
Hogyan küzd az ember az életéért
Az esték
- Akkoriban nagyon beteg voltam, és egy elmeorvossal volt a legtöbb bajom, valamint a legyekkel - kezdte Szindbád, élettörténetének egyik részletét mesélgetve, meglehetősen szárazon, mint egy statisztikai jelentést: nyugodtan , fásultan és megcsendesedve, mint szent Antal, akin a kísértések többé nem fognak .
Az elmeorvos lakóhelyét a szobám fölé helyezte, ahonnan különböző, mennyezetbe fúrt lyukakon át kihallgatta mondanivalóimat, amelyeket magányos szobámban olyan hangosan recitáltam, hogy csaknem belerepedt a dobhártyám.
Elbeszéltem múltamat , emlékeimet, történeteimet - de főleg azokat a d olgokat, amelyek sohase történtek meg, mert csak tervbe vettem őket, a kivitelre sohase került sor .
Az elmeorvos, egy különben sem szimpatikus külsejű, a polgári arcvonásait hóhérképűvé maszkírozott elmeorvos, a falba fúrt lyukakon át hallgatta folyamatos igazmondásaimat, de főleg hazugságaimat .
Mikor észrevettem tetszését hazugságaim fölött, természetesen állandóan hazudozni kezdtem, hogy ellenségemet ilyenformán lefegyverezzem.
Ezt az elmeorvost véletlenül Cipésznek hívták...
Természetesen "megjátszottam " a játékot az orvos nevével ...
- "Cipész " az egy jó versenyló volt a maga idejében.
De emberi formájában a Cipész maradjon a maga mesterségénél .
Ez volt például az igazmondásom, amelyért az elmeorvos úr méltán megorrolhatott.
S így nem csodálkoztam, amikor mindenféle csendzavaró instrumentumokat szólaltatott meg a fejem fölött, hogy az öklömmel kezdtem verni a falat, de a szerkezetek ellen ez nem segített .
Kedves szerkezetei közé tartozott az éneklő gramofon és az éneklő rádió, mégpedig egyszerre - amit úgy képzeltem el, hogy a főorvos úr egyik fülére a rádió kagylóját helyezi, a másik fülét a gramofon tölcsérébe hajtja - s így mind a két fülébe különböző n ótákat muzsikáltatva magának: bort iszik szolyvai vízzel, hogy az intézetében lakó betegeket egye meg a fene .
Ezenkívül voltak ébresztőórái, madárfüttyös sípjai, különböző hangú csengői - és rézmozsarai is, amelyeket nagy passzióval megszólaltatott , miközbe n fetrengtem kínomban .
Nekem semmi hangszerem, még egy árva harmonikám se volt, hogy a főorvos úrnak megfelelő választ adhassak .
Az a válaszadás, hogy néha a szolgálatomra rendelt klinikai edényekkel bezúztam az ablakot - nem bizonyult elég hatékonynak az emeleten lakó főorvos ellen .
- Majd megfázik! - kiáltott le valamelyik agyafúrt lyukon, a mennyezeten át, mint a propellerkapitányok kiáltoznak le gépészeiknek a mélybe .
Ugyanakkor, hogy a mulatság tökéletesebb legyen: a pincéből kardok csattogtatása hallatszott.
Csak az angyalok és ördögök harcának vélhettem a pincéből hangzó kardcsattogtatást - akik az én lelkemért küzdenek egymással .
Többnyire az ördögök győztek, mert életben maradtam .
Csak később derült ki, hogy a betegápoló intézet, ahol napjaimat töltöttem a hóhérképű főorvos felügyelete alatt, pincehelyiségeit valamely csatározó klub csatározó tagjainak adta bérletbe, akik a pincében esténként a kardvívóleckéiket tartották.
Valóban kedvemre való mulatság volt esténként az ifjú kereskedőjelöltek és m á s sportbarátok kardcsattogtatásait hallgatni, és találgatni, vajon az angyalok (akik égbe visznek) vagy az ördögök (akik a pokolban vágynak ) győznek a viaskodásban ?
Rendszerint hóhérom, doktor Cipész győzött, mert esténként kiadta rendelkezését :
- Tekintettel a beteg nyugtalanságára, két pokrócba kell tenni éjszakára, és két ápoló legyen mellette.
( Úgyis megfizetik a költséget a hozzátartozók. )
A pokróc
A pokróc a legdurvább szövetből volt, kezelője pedig egy tagbaszakadt, rövidre vágott hajú, beretvált arcú, vöröses ember, mint általában a műbirkózók .
- Én egyetlen ökölcsapást mérek a szívére, akkor nyomban meghal - vigasztalt Ferenc, aki masszőr, mumus és általában fehér kabátban járó mindenes volt a háznál.
Mert természetesen szembeszállt am Ferenccel, mikor pokrócaival megjelent !...
Csak egy szegény, erejét, egészségét, józanságát vesztett beteg ember lehet oly báva, hogy egy dromedárral összemérje erejét, aki azért van a világon, hogy gyöngébb embereket maga alá gyűrjön!
De mint mondám, doktor Cipész kínvallató módszere alatt állottam, és tán magam sem voltam elég józan , amikor minden "pokrócozás " előtt birokra keltem Ferenccel, aki elég jóindulattal bánt el csontig lesoványodott testemmel.
Egyetlen bordámat, se kezemet, se lábamat, se ny a kamat nem törte el a pokrócba való burkolás művelete közben, pedig tán gazdájának, a megsértett Cipésznek így szívességet tehetett volna .
A mindennapi vereséggel végződött birkózás után az ágyra teremtett, és a pokrócba (kettőbe) jól begöngyölgetett.
Majd még egy hevederrel is átkötött, amilyen hevedert bútorszállító munkások szoktak használni, amikor zongorát vagy egyéb nehezebb tárgyat visznek egyik lakásból a másikba .
- Miért nem ütött agyon? - kérdeztem pokrócaim közül a fölhevült Ferencet .
- Mert még nem adtak rá parancsot - felelt Ferenc a bakásan nyírt , de a küzdelemben felborzolt hajával.
( Nagyon avas brillantinszaga volt a kezemnek minden csata után. )
Így aztán a pokrócban maradtam a nyugtalanságok elől ...
Mondhatom, hogy kényelmesebb helyzetekben is voltam életemben néhányszor, mint Ferenc pokrócaiban .
Hogy ne is beszéljek az úrnők mennyezetes ágyán kívül (ahol szerelmi meggyógyulás ürügye alatt tartózkodtam) a magam kanapéjáról, ahol elmerengve a világ ostobaságán, elgondolkozva az élet változatosságain - mosolyogva, sőt néha nagyot nevetve egy-egy váratlanságon - töltöttem napjaimat .
De kényelmesebb helyzetben voltam a pokrócoknál akár utazásaimban , szekeren bóbiskolva vagy a vasúti kocsi hátának dőlve, a téli szánkón, lábzsákba és bundába burkolózva a Kárpátok között, vagy a hajón , holdvilágos, nyári éjszakán egy széken elnyújtózkodva és a fehér hullámos , zuhatagosan morajló Dunán utazva a Vaskapuná l .
Még sokkal több kényelmesebb helyet tudtam volna, ahol életemben már bizonyos pihenőket tartottam, mint Cipész doktor pokrócai között, de nincs sok idő a visszaemlékezésekre, mert a csatavesztés után a pokrócokban, mint egy múmia, mély álomba merültem, és azt álmodtam, hogy megint egészséges, szabad ember vagyok, akinek nem parancsol Cipész doktor bérenceivel - a vér habosan száguld az ereimben, szívem kihagyások nélkül dalolja a maga nótáit, azokat a boldog megkönnyítő szerelmi vallomásokat, érdeklődve figyelő hölgyeknek, visszamosolygó marha-, disznó- és ürüpecsenyéknek, felejthetetlen ízű kenyereknek, szőlőknek, almáknak , asszonyosan megérett körtvéknek, a szűzi hamvasságú szilváknak; az ősz és a tél álmodozó lekvárainak; a csörgő méznek és a hideg t e jfölnek - tojással habart májgombócos húslevesnek; a forró szerelemmel színt valló baracklekváros palacsintának, a pirospozsgás császárzsemlyének; de még a közlegényi sorban levő szemes paszulynak is, amely megadóan omlik el a fogak között, mintha feláldo z ná magát egy áldásos célért; - a jó szerencsével rokonságban levő ecettel és pecsenyezsírral megbarátkoztatott lencsének és borsónak és krumplilevesnek ...
Dalol a szív nótákat a petrezselyemnek és az egészségesen teli női bokának; a kalarábénak és a női csípőnek, amely a kalarábé gömbölyűségével kedveskedik; a piros répának, amelyhez télidőben a vérszegény nők orrát hasonlítják; a máknak, amely úgy csörög ilyenkor a mák fejében, mint akár a nők gondolatai csörögnek fejecskéikben .
A múmia aludt a pokrócaiban, és szépeket álmodott .
A halálvágy
- Minden álmokon azonban túltett egy másik álom, amely a halálesetet jelképezte - mondta Szindbád, kissé letompítva a hangját .
- Ez az álom a halált jelentette.
A pokrócok közé préselt , kábítószerekkel elaltatott, a kimondhatatlan testi és lelki gyötrelmektől megkínzott ember részére a halált, mely úgy jelent meg a pokrócban, mint aki végeredményesen rendet fog csinálni az összes zűrzavaros érzések között .
Örök nyugodalmat biztosít doktor Cipész hallgatólyukacskái, a vekkerórák és társai ellen .
Az a jó halál, amely kijátssza az ördögöknek az angyalokkal való csatározásait, és elviszi az arra megérettet egy másik világba, ahová csak tátott szájjal nézhetnek az orvosok, ápolók, injekciós tűk és csonttá fagyott testrészek, kimenőt élvező gyomrok és belek, rendetlenkedő szívek, megkergült agyvelők és az élettől megiszonyodott érzések .
- Meghalni!
Meghalhatni !
Ez volt a leggyönyörűbb érzésem mindazok között, amelyeket a pokrócokban való beburkolásom alatt ére ztem .
- A halálnak nincs képe, sem árnyéka, sem fénye, de még megtapintható alakja sem - ellenben van valami cseppnyi rozmaringszaga, amelyet külvárosi vagy vidéki templomokban történő esküvőkön érezhetni a menyasszony és kísérete társaságában, mikor az ember elhiszi, hogy valóban ártatlan hajadon lép az oltár elé a mirtuszkoszorúval a fején, nem pedig valamely olyan asszonyszemély, aki már életében többször örök hűséget és engedelmességet esküdött férfiaknak .
- A halálnak tehát szűzies illata van, mint egy új életnek, amely akkor kezdődik, amikor meghúzzák a toronyban a lélekharangot.
Végre... végre ... megszabadultunk egy korhadt, alaposan leromlott csizmától, egy jól kilyukadt zsíros kalaptól, egy kopott nadrágtól, elnyűtt mellénytől és rajta a nikli óra l ánctól, amelyen kis csengőket, csecsebecséket viseltünk a zsebtolvajok bolondítására, de egyiknek se volt kedve a rossz óralánc felé kinyújtani kezét.
Egyszerre megszabadulunk a földi élet összes kellékeitől, a köszöntgetésektől, a hazug szavaktól, az udv a riaskodásoktól és a házalók jókívánságaitól.
Senki se mondja, hogy " szerencsés utazást kívánok ", mint a pályaudvarok körül lézengő bajuszkefeárusok szoktak; senki sem lobogtatja a zsebkendőt, hogy az utazónak kimarjul a csigolyája a visszaköszöntgetésekbe n ; senki se tartja a markát, hogy még utoljára egyetlen pengőjét elcsalja az utazónak ...
A halál véget vet a hitelezők csámpás támadásainak, azoknak a mérges lármáknak, amelyet a pénzbeszedők, ügyvédek, megbízottaik, ezek az inkasszálásra kiküldött emberek szoktak végezni, természetesen a legkíméletlenebbül, hogy eljárásukkal gusztust csináljanak az adósnak a fizetéshez .
Egy halott fölött hiába csikorgatja hamis fogsorait Grószman, aki öt krajcárért vett hitelezői követelést.
Ugyancsak hiába átkozódik Zombori, aki közgazdasági tevékenységét úgy kezdi az országban, hogy cipészek és férfiszabók követeléseit vásárolja meg a lehető legolcsóbb áron, és olyan rohammal tör be a házba a végrehajtó kíséretében, mintha legalábbis kivégzéshez, akasztáshoz érkezett voln a .
Ezek a hízásra hajlamos, szimatolóan nagy orrú fickók, akik elszántan rohannak a lehetetlenségbe (mert valahol megfogadták, hogy ezentúl az adósokból élnek meg ), hiába trombitálják a halott felett szokásos becsületsértő szónoklataikkal.
( Én ugyan felfog adtam magamban, hogy bambuszbottal megyek neki Grószmannak vagy Zomborinak, ha spektákulumot rendez még egyszer a lakásomon, ahol nincs semmi lefoglalható portéka, de halott koromban nyilván enyhébb leszek, és csak a hátamat fordítom színpadias megjelenésük felé. )
...A pokrócban mindig úgynevezett kellemes halálvágyat éreztem , mint aki egy-egy zűrzavaros világból, az ördöngösek ordításaiból, a tébolyodott pénz- és embervérszomjasok közül: egy égő házból menekednék ki, amikor nem jövök ki többet a pokrócokból, han e m szökevény módjára eltűnök mindenféle üldöztetés elől, azaz meghalok .
Sőt a jó Ferenc ügyességéből (akinek ezt a másvilágról meghálálni készültem) mindig volt annyi helyem, hogy a két kezemet összetehettem a pokrócok között is a mellemen.
Szabályszerűen , mint sokszor láttam a holtaknál .
Talán titokban őrült?
Másvilági pokrócaim között rendszerint két órát töltöttem doktor Cipész rendelkezéséből, Ferenc a hevedernél fogva fölemelt, kibontott és visszaadott az életnek, amelynek nem mondhat nám, hogy nagyon örültem volna .
( Miután az illető belenyugszik abba, hogy meg fog halni, és a legközelebbi találkozásait majd csak a másvilágon bonyolítja le az ottan található esetleges élettel: nehéz visszatérni újra erre a világra, a mindennapi munkába, mert a nagybetegnek, amilyen én is voltam, rettenetesen fárasztó teendői vannak, részben önmagával, részben a környezetével .
Emberfeletti teendők, amelyeket egy egészséges ember el se tudna talán végezni. )
Nézzük például, mik voltak az én teendőim, amikor az elég boldognak mondott félhalottságból visszatértem megint a földre, a betegszobába, akkori eszméletemhez, amely mindennek volt mondható , csak rendesnek nem !
Amikor még az egyszerű dolgokon való gondolkozás - például ujjaim megnövekedett körmei fölött való gondolkozás is olyan sziszifuszi teendőnek látszott, hogy visszarettentem tőle .
( Abban a furcsa betegségben voltam, amikor fizikai fájdalmat okoz a gondolkozás. )
Hát először is figyelnem kellett a velem foglalkozó orvosokat , akik a nap bizonyos óráiban fehérkabátosan jöttek be a szobába, és helyet foglaltak elég távol tőlem, hogy jól megfigyelhessenek .
Körülbelül úgy tartották bevonulásukat, mint egy bíróság, amely az élet és halál kérdése felett dönt.
" Elég érdekes vádlott vagyok ! "- gondoltam magamban, amikor a széken elhelyezkedtek az orvosok, és jól szemügyre vettek .
Itt ült a szanatóriumi főorvos, egy igen jóindulatú, zömök , katonáskodást és háborút végzett úriember, akitől nem lehetett félni, mert leginkább anekdotákat mondott el betegeinek.
Még a neve is olyan jó békehangzású volt, hogy csak jóindulatot lehetett róla föltételezni a betegeivel szemben.
Azt hiszem, hogy fanyar orvosságok helyett leginkább töltött káposztát szeretett volna rendelni a receptjein.
Jó emésztésre, a gyomor örömeire tan ította leginkább a keze alá került pácienseket.
Némelyiknél sikerült is eljárása, mert idők folyamán jókora csacsihassal távozott az intézetből.
Horkaynak hívták, mint egy régi regénybeli urat .
Az én gyomrom azonban nem áhítozott se a böftökök, se a halpec senyék után - halott volt őkelme: legfeljebb némi leveske vagy hasonló tudott benne darab időre helyet kapni - Horkay remek tanácsai a pompás eledelektől tehát hatástalanul hangzottak el .
A másik orvos fiatalember volt.
Teendője az injekciós tű alkalmazása körül foglalkoztatta.
A leglángolóbb rohamokban is mindig talált egy helyet a testemen, ahová tűjét beszúrhatta.
Nem volt rossz embernek mondható.
Csak egy rossz szokása volt: kis acélkalapácsot hordott a fehér kabátja zsebében, amellyel a szanatórium po r celán falait megkopogtatta, mielőtt a beteg kedve szerint meghalt volna.
Ó, hányszor átkoztam ezt a kalapácsot, amely megszólalt, mintha szeget készülne verni zavaros agyvelőmbe !
A harmadik orvos: asszonyi teremtés volt.
Nevetős szemű, kövér és lármás leányasszony, de mégis szomorkás, mint a palackjában felejtett és nyitott pezsgő.
Leányasszony létére volt gúnyos és ábrándos, elmerengtető és ordináré.
Félbemaradt nő, mint az orvoskisasszonyok többnyire, akik ismerik a halált és a betegséget, de az életet é s annak örömeit nem ismerhették meg a maguk kötelességteljesítő napirendjében.
Éjjel inspekciózni betegek rossz álma, nyavalygásai, rémlátásai fölött - reggel korán kelni, hogy idejük legyen a lépcsők, mellékhelyiségek , konyha és betegek bejárásához.
Sz e rette a szép könyveket, amelyeket második emeleti szobácskájában olvasott, és hozzáértő betegeivel tartalmukat megbeszélte.
Sárinak hívták a szentemet.
Nagyon szívesen áldozott volna bőséges véréből, hogy egyik-másik betegét megmentse.
Visszagondolva rá , i nkább tanítónőnek látom, mint orvosnőnek, aki leginkább az illedelem szabályaihoz szoktatta a nagybetegeket.
Nem szabad zajosan szenvedni...
Nem szabad ordítozni, még a legnagyobb fájdalom esetén sem ...
Főleg nem szabad az emeleti ablakokból fejest ugran i az utcára.
Szerettem őt, mert nem tartottam valószínűnek, hogy mérget keverjen az ételembe.
Kérte, hogy egyszerűen Sárinak nevezzem, amely udvariatlanság akkoriban nagyon megkönnyítette mindennapi tennivalóimat, mert csak hosszú tépelődés után találtam el látogatóim nevét, rangját és a rangjukhoz illő megszólítást .
Doktor Cipészt, aki az orvosok látogatása alatt rendszerint a hátam mögé került, és onnan integetett a vizsgálat tartama alatt - állandóan csak főorvos úrnak tituláltam, holott tudnom kellett volna, hogy már megszerezte az egyetemi magántanári méltóságot, s így legalábbis tanár úrnak kellett volna szólítanom.
Ám haragban voltam vele, nagyon kefélt arcával , feltűnő kézmozdulataival, nyugtalanító magaviseletével, amelyet nem tartottam megbízható n ak egy orvos részéről, aki élet és halál fölött rendelkezik ...
Elmeorvos volt.
Hátha utolérte őt is az elmeorvosok gyakori betegsége - gondoltam magamban.
- Talán titokban őrült ?
“A veres”megjelenése
De az orvosdoktorok társaságában ott ül t "A veres " is.
Ez "A veres " a betegségem kezdetén valahol külföldön járkált, idegen kórházakat, külföldi orvosokat és más, tudománya továbbfejlesztéséhez való dolgokat nézegetett: csak arra az időre került elő messzi utazásaiból, amikor még javában huzi g áltak a földön az ápolók és ápolónék, néha a hevedernél, néha a hosszúra nőtt hajamnál fogva .
" A veres " megbízható, kövér ember volt, már a külsejénél fogva is .
A régi századokban lehettek ilyen megnyugtató külsejű orvosok , akik pontosan tudták az életnek és halálnak titkait, de nem találtak arra való embert, akire rábízhatták volna tudományukat, és ezért jóformán névtelenül múlottak el... holott leginkább ők voltak azok, akik belenéztek az élet és halál regényeibe .
- No, most minden rendben van, ha "A veres " is megérkezett életem elmúlásához, mert neki van a legjobb tenyere a világon, amelyet a beteg szívére elhelyez! - gondoltam magamban, amikor "A verest " orvosaim között megpillantottam.
Civil ruhában, mint egy fenség üldögélt ott, mintha csak véletlenül került volna a betegszobába, mint valamely érdeklődő, aki egy érdekes "orvosi esetet " akar látni .
A szemem azonban felfogta "A veres " rám vetett tekintetét az első másodpercben - tetőtől talpig valamely gondolatnak se mondható sejtelem futamodott tagjaimon keresztül, tetőtől talpig vagy még tovább is, ahová csak a reszkető érzések érnek egy beteg ember párnái közül, mint akár a láz eszméletlenség, a sebzett galambként lebukó álom vagy a megfeszített tépelődés érzetei.
- "Itt »A veres «: meg vagy mentve ! "
" A veresnek " kék szeme volt, és az mindig nevetett, mint a nagyon okos embereké, akik tán mindent tudnak a világon, úgy a földi, mint a másik világot, mert "A veresről " föl lehetett tételezni, hogy az orvosi tudomány kimélyítése szempontjából már egyszer-ké t szer meg is halt, hogy a maga személyén, így a legnagyobb megbízhatósággal: kipróbálja a halál titokteljes pillanatait, lelki és testi érzeteit - de mindig gondoskodott arról, hogy vissza is jöhessen a földre , mielőtt valóban a másvilágra menne.
Csak épp en az utat akarta jól kiismerni odáig, hogy mindent tudjon azoknak a megmentésére, akiket komolyan szeretett betegei közül .
Mondom, civil ruhában, ahogyan az utcáról jött be: - a fehér kabátos szanatóriumi orvosok között egy napon megjelent "A veres " is (ré gi ismerősöm ), jó darab ideig némán nézegetett, anélkül hogy közelebb jött volna ágyamhoz ez a százkilós, cirkuszi birkózóhoz hasonló , kopasz és még kopaszabbra nyírott fejű, az opulens táplálkozástól kissé hízottnak látszó, de roppant erélyes és mégis ne v etős külsejű úriember ...
- Szálljon ki az ágyból! - indítványozta Horkay doktor, akivel meglehetősen bizalmas viszonyban voltam .
Hosszú hálóingemben, csontig lesoványodott tagjaimmal, még mindig riadozó, helyükön alig megnyugvó gondolataimmal (habár "A ver es " jelenléte sok tekintetben megnyugtatott ), kiléptem az ágyból , és egy székre ültem, háttal az ablaknak, a tisztes gyülekezettel szemben.
Így ült a vádlott a "tízek tanácsa " vagy az inkvizíció elnöksége előtt, akik bűneit keresték.
Ez a tanács testem bű n eit keresgélte, mert bűntudatom révén igenis rájöttem, hogy testileg sokat vétkeztem a fennálló erkölcsi törvények, de még a büntető törvénykönyv paragrafusai ellen is, amely szabályok éppen a nők és férfiak egymás közötti érintkezését szabályozzák.
( Soks z or becsukhattak volna egy-egy női följelentésre. )
Engedelmesen kimásztam tehát az ágyból, és lesütött szemmel helyet foglaltam a kar nélküli széken .
Megannyi nyílként fúródott rám minden orvosi szem a szobában .
Legfigyelmesebben nézett rám "A veres ", aki t etőtől talpig végignézegetett, mintha sohase látott volna (pedig éppen eleget látott régebbi gyógyításai alatt ) .
Nem is nagyon csodálkoztam, amikor doktor Cipész hangját a hátam mögül hallottam :
- Most fogja meg a két kezével a széket - mert erőszakot nem akarok alkalmazni -, egy kis operáció jön, mely megszabadítja a kínjaitól .
- Akár a fejemet is levághatja - feleltem a hátam mögött lengedező fehér kabátosnak, mert amúgy is tudtam, hogy "A veres " jelenlétében nem történhetik velem semmi baj.
Ott ült az or vosok között a maga mázsás alakjával, emberfeletti erejével minden gyilkossági kísérletet megakadályoz .
Valóban "A veres " hipnotizáló tekintete alatt, a kék szemek biztató sugárzása közben ügyet sem vetettem a szúrásra, amely nyakszirtemen ért...
Azt gondo ltam magamban, hogy doktor Cipész nyilván az agyvelőmre, véremre kíváncsi, amelyet majd vegyvizsgálat céljából megvizsgál laboratóriumában .
( Később azt mondták, hogy az ilyen szúráshoz rendkívüli kézügyesség szükségeltetik, mert hiba esetén a helyszínen maradhat a páciens .
Meg kell adni doktor Cipésznek, hiba nélkül döfött műszerével - az orvosi gyülekezet meg volt elégedve működésével, amíg én ügyet sem vetettem rá. )
Én csak "A veres " mosolygó arcát néztem, aki olyan jókedvűnek látszott, mintha neve napja , Lajos napja volna!...
Mintha egy kedvére való beteg került volna elébe, akit passzióval lehet majd gyógyítani!...
Mintha tudósi állapotának legkedvesebb idejéhez érkezett volna, amikor halálos csontvázamat , megzavarodott magaviseletemet, élettelenségemet szemügyre vette !
- No - mondta, mikor felállott, mintha gyürkőzni kezdene a viadalhoz, amelyet az ágyam fejénél ülő Halállal akarna megvívni.
( Az álmoskönyv szerint a halál akkor elkerülhetetlen, ha a lábánál áll meg a betegnek.
Amíg a fejénél áll, addig csak meg lehet ve le küzdeni valahogy. )
Odalépett az ágyamhoz, és olyan kézmozdulattal, amelyet csak ő tudott: nagy, fehér kezét, párnás, kimondhatatlanul jóleső tenyerét a szívemre helyezte.
Közben a szemembe nézett, komolyan, tűnődve, elgondolkozva...
Orvos , aki áll a beteg fölött, és gondolkozik.
Vajon megmenthető, vajon érdemes megmenteni még erre az életre ?
Éreztem, hogy ez az a pillanat, amikor meg kell szólalnom :
- Lehet? - kérdeztem suttogva .
- Lehet! - felelt darab idő múlva.
Igen csendesen, mindenféle orvosi fontoskodás nélkül, mintha csak egészen egyszerűen megengedett volna valamit.
Nem nagy dolgot...
Csak éppen annyit, hogy tovább élhessek .
A keze még mindig bolond, háborgó, nyargaló, bukdácsoló, koronként megtébolyodó szívemen pihent, hogy annak minden megmozdulását megfigyelje :
- Somlai majd csinál fotográfiát a szívéről.
Aztán majd meglátjuk , hogy hogyan fogunk a dolognak .
- Félek, hogy addig meghalok - feleltem rebegve .
- A haláltól nem kell félni, minden bizonnyal én is meghalok - mondta egyszerűen "A veres " , és szeme úgy ragyogott, mint a legtavasziasabb égboltozat, a legreményteljesebb tavasz, amely valaha a földön járt .
- Még ön is, főorvos úr? - kérdeztem hitetlenül .
- Én is, barátom, de erről most ne vitatkozzunk .
Különös betegápolók
- Ho gyan viselkedjem látogatókkal szemben? - kérdeztem "A verest " , miután némi reménység mégiscsak támadt szívemben, hogy néhány emberrel beszélni fogok, mielőtt beadnám a kulcsot .
" A veres " elkomolyodott...
Látszott, hogy nincs ínyére, hogy ennyire mohó vagyok az élet folytatására .
- A magam részéről azt szeretném, hogy ne nagyon fárassza magát látogatókkal, akik különben sem lesznek tekintettel az állapotára.
Még egy darab utat kell megtennie egészen magányosan.
Nem ruházhatja át szenvedéseit senkire, mint ahogy titkon szeretné.
Senki se lesz bolond maga helyett meghalni vagy szenvedni, az ilyesmi az ember egyéni teendője .
( Valóban, titkon azt gondoltam, hogy a meghalás esetére valakit fölkérek, hogy helyettem megtegye.
Vállalja ezt az áldozatot is, mint más egyebet is az életben.
S titkon néhány hozzám közel álló szellem alakja suhant el előttem.
De erről majd később beszélünk. )
" A veres " így folytatta :
- Ellenben rendelek maga mellé ápolókat - nem az ön kedvére való kövér asszonyt, aki a díványon nyújtózkodo tt eddig, amíg maga a szobában járt éjszaka, vagy a gangon kereste azt a helyet, ahol kiugorhatna a második emeletről.
Én nem szeretem a kövér ápolónőket, mert azok miatt akár az ágyból is kieshetik a beteg.
Megnyugodhatik benne, hogy rendes ápolók leszne k, még ha nem is nyerik meg nyomban tetszését .
- Szóval börtönőröket, főorvos úr ?
- Olyanokat, akik vigyáznak nagybecsű egészségi állapotára .
Ezzel elment "A veres " .
Kicsit megrendültem komolyságától, és újra mérlegelni kezdtem a helyzetemet.
Mégiscsak az a sejtelmem, hogy csinálhattam valamit azokban a napokban, amelyeknek történetére sehogy se tudok visszaemlékezni, amely napok oly titokzatos homályba vesztek emlékezetemben, hogy bennük minden megtörténhetett - még egy gyilkosság is, amelyet valaki ellen elkövettem.
Igen , nagyon könnyen lehet, hogy ezekben az eszméletlen napokban legyilkoltam valakit, a ki utamba került azok közül, akikre a betegségem előtti időben valamiért megharagudtam.
Talán a motorbiciklistát fojtottam meg, aki mindig megszólaltatta gépe összes hangszereit az ablakom alatt...
Talán egy vendéglői pincért, aki nem szolgált ki megelége d ésemre?
Vagy egy járókelőt, aki tiszteletlenül nézett rám, holott , beteg ember lévén főleg tiszteletben akartam legelsősorban részesülni ... ?
Valamit tehettem, ami törvénybe ütközik, mert különben nem volna kurázsijuk velem szemben ilyen eljárást tanúsítan i , mint egy fegyenccel, aki hatalmukban van.
Valami szörnyűséget követtem el, amely miatt a rendőrség keres...
Mintha detektív járt volna a szobámban néhány nap előtt, és olyan kérdéseket tett föl, amelyekre nem tudtam válaszolni.
Rokonaim, különösen férf i rokonaim hangját is többször hallottam az ajtó előtt, mint azelőtt.
Különösen Sárival, az orvosnővel vitatkoztak, aki ugyan nem volt kimondott ellenségem, mint a többi doktorok, de barátom se mert lenni .
Hallottam például tekintélyes nagybátyám kissé pal ó cos ízű beszédét, amint arról vitatkozik Sárival, hogy miért burkoltak pokrócba, ha nyugtalan vagyok.
Nagybátyám úgy beszélt, mint egy ügyész, de Sári se hagyta magát .
- Bár már tudnám végre, hogy mit csináltam e szörnyű napokban! - morogtam magamban olyan fogcsikorgatva, hogy a fogaim megfájdultak, sőt az állkapcsom is .
- Ki a fenét öltem meg, hogy ennyit kell szenvedni? - jajgattam , mikor esteledni kezdett .
Ekkor lépett be a szobába "Pista bácsi ", aki egyik ápolóm lesz .
Zömök, széles vállú, vörhenyes bajs zú, némileg himlőhelyes férfiú volt, aki külvárosi micisapkát viselt a kobakján, nem sok jó biztatott a szeméből, amikor az ágyon végignézett .
- Én vagyok a Pista bácsi, maga pedig a beteg, aki nekem engedelmességgel tartozik.
Főleg ordítani nem szabad .
Így szólt fölényes hangon, mire nyomban a fejéhez vágtam az ágy mellett álló villamos lámpát .
- Én beteg vagyok, tőled tiszteletet követelek, te bugris paraszt ! - volt a szóbeli feleletem .
S magam is elcsodálkoztam hőstettemen .
- Maga egy kötni való gazember - felelt ugyancsak Pista bácsi a villanykörte darabjait összeszedegetve.
- Majd lesz gondom magára, innen élve ki nem szabadul .
- Maga az én emberem, Pista bácsi, úgyse akarok mást, mint meghalni - szóltam, és a fal felé fordultam, hadd üssön hátulról agyon az ápoló, csak jót tesz velem, megszabadít elviselhetetlen kínjaimtól .
Ám úgy látszik, Pista bácsi egyedül nem merte végrehajtani a gyilkosságot, bevárta az estét, amíg a mellé rendelt ápolónő is megérkezik , hogy majd ketten elbánnak velem .
Ez az ápolónő a fővárost környező falvak egyikében lakott, és külsejére nézve valóban olyan félig városi, félig falusi volt.
Igen ócska ruhaszagot hozott magával, mintha az öreganyja ruhájában jött volna be a szanatóriumi szobába, aki (az öreganyja) bizonyosan maga is ápolónő volt, és már ő tanulta meg, hogyan kell a beteget halálra kínozni .
De akkor riadtam csak meg igazán, amikor a hangját meghallottam .
Mintha a holló szólalt volna a holttetemem fölött!
( Mert még mindig a fal felé fordulva feküdtem, alvást szimuláltam, hogy így kiismerhessem azokat az embereket, akikkel halálomig egy szobában kell élnem. )
Az őszi táj fölött, a lombtalan bokor alatt didergő betyár fölött kárognak úgy a varjak, mint Zöldné megszólalt fölöttem, az ágy lábához állva :
- Ez volna hát az a disznó beteg ?
- Ez, a gazember! - felelt Pista bácsi, akivel (ha tán nem ismerték volna egym ást) nyomban összebarátkozott a ráncos képű, csontos, boszorkány külsejű Zöldné .
Álltak egymás mellett, és nézték alvásomat .
Éreztem, hogy olyan vademberek, akikkel egyetlen közös szavam , közös gondolatom vagy közös érzésem se lehet.
A civilizáció legalsó fokáról való emberek, akik a betegek körüli piszkos tennivalókat elvégzik ugyan, de ezzel szemben gyűlölik a rájuk bízott beteget, akit csupán azért nem ütnek agyon, mert hetipénzt kapnak utána .
Ezután megbeszélték, hogy hogyan helyezkednek el körülöttem éjszakára, hogy kéznél legyenek .
Pista bácsi a díványon alszik, miután ő napközben is szolgálatban van .
- Bizony kifárad az ember az ilyen akasztófára való mellett - mondta bizalmasan Zöldnének.
( Holott egész idő alatt, mióta mellettem volt, nem tett egyebet, mint a folyosóra járt pipázni egy rettenetes szutykos kis fapipából, amelyet könnyen zsebre lehet dugni az orvosok elől. )
- Nekem is sok házi teendőm van otthon, mióta a lányom férjhez ment.
Most már nemcsak őrá kell dolgozni, hanem a vőmre is.
Nem tud állást kapni a szerencsétlen .
- Mi a foglalkozása a vejének? - kérdi Pista bácsi .
- Utazó kereskedősegéd, aki jó időben a ruhásokkal, bazárosokkal , sőt a panorámásokkal is együtt járta a vidéki vásárokat.
De ennek most vége.
A gazdák maguk árulnak - mond Z öldné.
- Nem lehet a parasztnak egy nadrágot sem eladni .
Pista bácsi ugyan részvéttel hümmögött, de mégse mondott le a díványról, miután az ápolók között ez így volt szokásban .
- Két nagy széket, ezekből a béleltekből, teszünk majd ide, szembe egymással, m aga ott is pihenhet, Zöldné, legalább közelebb van a beteghez, ha az éjjel nyugtalankodik .
Zöldné méltatlankodva kérdezte :
- A fekete fene egye meg, azt is szokta ?.. .
- Szokott ez az alávaló mindent! - felelt Pista bácsi .
...Magamban néha azt gondoltam, ho gy ez a megbecstelenítő bánásmód ugyancsak doktor Cipész találmányai közé tartozott, mint egyéb kínzó szerkezet, és ilyenformán akarta az aluszékonyságra, testi és lelki lemondásra hajlamos beteget ébren tartani , ha trombitái nem szóltak .
A szerelem eljön a szörnyetegek közé is
Az előadottakból körülbelül azt lehetne következtetni, hogy a díványon horkoló Pista bácsi (mindig a nagy lábujjait mutatta ), valamint az ágy mellett rossz szagúan fekvő és feltörekvő gyomorsavait hallható kortyokban nyelegető öreg Zöldné társaságában a mindenható Szerelem amúgy is elhagyta volna a halni vágyó Beteg embert ...
Ellenben ez nem történt meg, abban az időben sem, amikor úgy utáltam magamat testi romlottságomért, lelki katasztrófámért, tökéletes megnyomorodásomért, hogy mindenáron szabadulni akartam önmagamtól.
A teljes megsemmisülés, a legforróbb halálvágy, az életből való tökéletes elszabadulás idejében, amikor Pista bácsi fenyegetőleg fel-felhorkantott díványáról, mint egy vadember a zsákmányába jutot t fehér emberre - amikor Zöldné borzasztó csontos, szinte már a klinikai spirituszos üvegeket is megtapasztalt lábával az arcom felé rúgott ( miután szemközt feküdt velem az ágy mellett ), még ebben a kritikus időben is megjelent a Szerelem a halotti szobába n , ahol a haldokló már csupán abból a szempontból tengette-lengette életét, hogy megtudhassa, hogy mit követett el eszméletlen napjaiban, mivel is vádolja őt az ügyészség ?...
Mert egy idő óta inkább fogház- vagy fegyházbüntetésének tett volna szívesebben e leget, mint itt, a szanatóriumi fehér szobában az ápolók és orvosok társaságában élni...
( Esetleg valami olyant is tett, amiért a bíróság elrendeli azonnali felakasztását.
Ez lett volna a legkedvesebb a beteg részére. )
És a Szerelem mégis eljött .
Meg kell adni, hogy zavaros idő volt a beteg életében.
A napnak huszonnégy órájából húszat rendszerint a másik világon töltött dr. Bihari injekcióinak segítségei révén, egy órát csatázott doktor Cipésszel, egy órát a saját kínzóival, Pista bácsival és Zöldnével, e gy órát hozzátartozóival, akik kegyetlenül meglátogatták, és kegyetlen híreket hoztak a világból - a hátramaradt órát a Szerelemnek szentelte ...
A múlt időből jött a Szerelem tíz-tizenkét nő alakjában, akiket Betegember véleménye szerint: mind szerencsétlenné tett, mert sokkal előbb elhagyta őket, mielőtt észrevették volna magukat.
A Betegember azzal kínozta magát, hogy tulajdonképpen ezeknek a nőknek összefogott, egyesített, az eget komprimáltan ostromló átkozódása volt megindítója a betegségének.
Ha enn y i nő átkozódik, sír, dühöng, alkalmatlankodik egyszerre egyetlen emberért, akkor lehetetlenség, hogy ki ne nyíljon előtte a börtön kapuja, ahol majd valami címen felakasztják.
( A törvénykönyv telve van paragrafusokkal és büntetésekkel, valamelyik majd alk a lmazható lesz Betegemberre, aki összetörtségében , megkínzottságában, tehetetlenségében valóban és komolyan bűnösnek érezte magát - mint majd az alábbiakban pontosan kiderül. )
Persze a nők nem sorszám szerint jöttek, mint a divatlapok és a kirakatok modelljei, mint egy Zichy Mihály-féle rajzban, ahol nem tudja az ember, mikor kezdődik az őrület .
Minden rendszer nélkül - mint egy foszlány az élettörténetéből -; nagy mazurt táncolt egyszer Gyöngyivel, egy lelkesen hervatag, többet próbált és az élet örömeit már ugyancsak megbecsülő kis asszonnyal, aki hálás volt minden szerelmi vallomásért, mert tapasztalatból tudta, hogy reggelre elfelejtik.
Valami kámforszagú orvosságot használ Gyöngyi, egy Szatmár megyei orvos szökésben levő felesége.
Ez a kámforszag megza varta a Betegembert az újonnan kezdett csókolódzásaiban.
Idegbeteg vagy gyomorbeteg asszony volt Gyöngyi, de roppant hajlamos a szép szavakra , amelyeket akkoriban, eddigi szomorú élete kárpótlásául intéztek hozzá .
- Ó, már el is felejtettem, hogy kék az égboltozat.
Ön juttatta megint eszembe - mond Gyöngyi a csalódott, de mégis szerelemre termett asszonyok szentimentalizmusával .
Gyöngyi, mint finom lelkű nő, hamar észrevette a helyzetet, és eltűnt a Betegember életéből, bizonyára sok sírással egybekötve, mert azok közé tartozott, akik sírdogálnak magukban .
Íme, a könnyekért, az egyfogatú kocsiban hazug szerelmi szavakért , az étter emben biztató pillantásokért, az erdei sétáért és az utána következő élményekért most fizetni kell a Betegembernek, mint valami könnyelmű adósnak, aki azt hitte, hogy adósságait elfelejtették.
Jó és derék nő volt - szenvedni érte nem is volt fájdalmas .
Az ajkáig érő fátyolkája volt, amelyet elleptek a hópillék, és kék szeme végtelen bizalommal sugárzott a fátyolka cirádái alól, mintha egész életét rábízta volna Betegemberre .
- Bocsásson meg, Gyöngyi, hogy nem voltam érdemes a bizalmára! - ordított a beteg kínjában az elsuhanó látomány megjelenésére, mire Pista bácsi egyet, mérgeset horkantott a díványon .
- Ez az akasztófára való még éjszaka se hagy nyugodni? - kérdezte megfordulva fektében .
Zöldné, aki ugyancsak felébredt: a lábát, a talpát igyekezett a beteg nyitott szájába nyomni .
Így elmúlt Gyöngyi a világból ...
- Csak még egyszer találkozhatnék jóságosságával , engedelmességével - súgtam a fal felé fordulva, mert hála istennek, úgy feküdt az ágyam, hogy nem kellett a szívemre feküdni, mikor a fal felé akartam fordulni .
“Fischerin, du Kleine...”
Érdekes, hogy éppen Gyöngyi, a huszonnégy óráig sem tartó ismeretség (és szerelmi vihar) jött elő a múlt időből elsőnek a sok szenvedélyes, hosszadalmas és valóban lelket és gondolatot kínzó szer elmek közül ...
( Talán éppen azért, mert jó volt, mint egy húsvéti bárány , egyetlenszer sem esketett meg, hogy örökké fogom szeretni, mint a legtöbb asszonyság, aki életre-halálra vette a dolgokat, és minden délután meg kellett esküdni egyik-másik előtt.
- " Ó, én gazember "- gondoltam magamban, és a halálomat kívántam , mint ami mindent jóvá tesz. )
" Fischerin, du Kleine " egy olyan éjszakán jött, amikor Zöldné méltatlankodva ordítozott éjféltájban ágyam fölött, hogy a gyomrába rúgtam fektében, s ezzel nagy fájdalmat okoztam neki .
- No - mondtam elég világos ésszel -, azért az áldozatért, mert Erzsébetfalváról vagy Kispestről idejár esténként aludni az ágyam mellé, nem is érdemel többet, mint egy hasbarúgást!
( Holott soha életemben nem rúgtam meg senkit, még egy kutyát se. )
De nem így Zöldné és később Pista bácsi, akit talpra állított bő magyar gatyájában a kanapéról, ahol horkolni szokott ...
Törvényszéki tárgyalást tartott fölöttem az ápoló és az ápolónő , miközben a hajamnál fogva néhányszor végighúzogattak a szanatóriumi szobán , m ajd a tárgyalás végén Pista bácsi kijelentette, hogy az ilyen gazember, aki ápolóit nem hagyja aludni, nem érdemel egyebet, mint azt, hogy hosszú szeget verjenek a feje búbjába, a haja alá, ahonnan nem látszik a szeg feje .
De Pista bácsi még be sem fejezt e a kispesti és erzsébetfalvi ápolók és ápolónők nevében mondott szónoklatát - miközben egy nehéz vasdarabot tett a lábamra, hogy azt többé nem mozdíthattam -, midőn már félálomban, kínjaim és megaláztatásaim közepette megjelent "Fischerin, du Kleine ... " , olyan közelről, hogy csaknem elérhettem .
Most is vörösszőke, kék szemű és hallatlanul ábrándos, mindig ábrándok kellős közepén úszó dáma volt, mint mindig az életben.
Kis termetű volt, és a lila színeket kedvelte kalapban, ruházkodásban, cipőben és tintában , amelybe tollat mártva néha levelet írt.
Talán a legfinomabb nő volt, akit valaha ismertem, soha egy köznapi, másokéval is megegyező gondolata.
Egy testmozdulata sem volt hasonló egyéb hölgyekéhez, akik mégiscsak életízűek , életszagúak, életverejtéke s ek voltak néha-néha a szerelem óráiban...
" Fischerin, du Kleine " mindig olyan volt, mint egy kottajegy a hangversenyénekesnő füzetében.
Zendült , mint a csiga, amelyet a szalonasztalról bármikor fölveszünk, és fülünkhöz tartunk.
Zene volt a vére lüktetéséb en és az utcai lépéseiben is .
Tehát ez a nagyon finom, szalonjában is zongorája mellett, új és régi zenedarabjai között élő énekesnő jött el megvigasztalni a testileg és lelkileg megalázó jelenet után...
Mikor vele voltam ismeretségben, tetőtől talpig selyemben jártam.
Nemcsak a frakkomat, mellényemet béleltettem a legfinomabb selyemmel, hanem még nadrágszáraimat is, amiről beszélni ugyan illetlen, de meg kell magyarázni, ki volt Fischerin, du Kleine, aki a nehezen elviselhető, becstelen percekben elémbe lé pett a falból .
- A cselédség nem számít, majd kirúgjuk! - mond minden hosszadalmasabb vigasztalás helyett a betegszoba falából, ahol titkon valamely kis lyukat fúrt, hogy velem társaloghasson (mint akár doktor Cipész a mennyezetbe, hogy fölöttem levő szobáj ából szemmel tarthasson ) .
- Hogy került ide? - kérdeztem kínjaim között .
- Nagyon egyszerűen.
Maga ugyan már évek óta nem törődött velem , mint akár a keresztes lovag elfelejti a mór nőt, akivel hajdanában dolga volt .
Aki talán az életét mentette meg a lova gnak ...
( " Igen - suttogtam -, egyszer ... " )
Könnyelműségeim miatt kínos zavarban voltam, és az énekesnő abbahagyta a nagyoperák áriáinak éneklését, s az ékszereit tette értem zálogba...
Különös időszak volt, amely valóban csak egy életre-halálra elszánt lovag életében fordulhat elő - hogy a fene egyen meg érte .
- Hogy került ide? - ismételtem ellágyulva .
- Kibéreltem az önével szomszédos szobát a szanatóriumban, és most már mindig magánál leszek, ha szenved .
Így felelt a hang a tragikusnak indult éjszakán .
M ielőtt a szokásos mély álmomba (eszméletlenségembe) merültem volna, teljes pontossággal hallottam a "Fischerin, du Kleine " című német dal zenéjét, amelyet hallhatatlan cimbalomhúrokkal ellátott hangszeren játszottak volna rövid ujjú, kis kezek (amilyen " Fischerin, du Kleiné " -é volt ), és énekelt hozzá egy szoprán hang , mint a hajnal ébredése (amilyen hangja ugyancsak "Fischerin, du Kleiné " -nek volt ) .
Hát eljött a legzavarodottabb, a legfurcsább, a legérthetetlenebb azok közül, akiket ismerni szerencsém volt .
Csak gyermekeire való állandó hivatkozással lehetett őt visszatartani attól jó darab ideig (egy vagy két évig ), hogy meg ne öljön engem és magát, mert a teljes egyesülést csak így tudta elképzelni .
" Fischerin " kopogott a falból, és halkan dalolt egész éjszakán , mert másképpen nem tudta az életemet megmenteni .
“A veresnek”nem tetszenek a dolgok
" A veres " naponta - néha kétszer is, délelőtt és délután - meglátogatott, mert ambícióját, orvosi hírnevét tette föl arra a tételre, hogy a men thetetlennek látszó beteget meggyógyítja .
( Egypárszor már, mint a regék mondták: más betegek ágya mellett is birokra kelt a csontemberrel a haldokló érdekében, és úgy odateremtette a csontembert, hogy az még a tájékon se mert esztendőkig mutatkozni.
Igaz , hogy izmai is voltak a birkózáshoz. )
Nekem csak az nem tetszett, hogy mindig a szokásos, fehér kabátos , nagy, orvosi kísérettel jött.
Nem tudtam vele bizalmasan beszélgetni a másvilági eseményekről, amelyekből már kóstolóba kaptam egy-egy jelenetet .
" A ve res " még csak közel se jött az ágyamhoz, csak messziről figyelt , mint egy vizsgálóbíró, persze mindig civilbe öltözve a fehér kabátos szanatóriumi orvosok között, mintha nem akadt volna a házban az ő természetfölötti termetéhez alkalmas köpenyeg .
Vagy vido r mosollyal, vagy unottan nézte a velem való eseményeket.
Az úgynevezett láztáblákat és más ápolói jelentéseket tartalmazó híradásokat nem is igen nézte, csak ült többnyire a háttérben, néha olyan egykedvűen - mondom -, mint aki véletlenül vetődött volna a szanatóriumba, a betegszobába, akit alapjában véve nem is nagyon érdekel az egész eset - vagy olyan vidor tekintettel, mint valami cirkuszban , ahol kedvére való előadásokat rendeznek ápolók, ápolónők, orvosok és hozzátartozóik .
" A veres ", mikor hírét vet te a női látogatásoknak, kicsinyt elfintorította húsos, nagy orrát :
- A nők közül csak az ápolónőt szeretem a beteg körül - mond elég megrovó hangon (hál'istennek, nem volt jelen az újpesti vagy rákosligeti vasorrú bába, hogy "A veres " megjegyzését hallotta volna - odakint volt a perifériákon, ahol bizonyosan koraszülött gyermekeket ásott el a szemétdomb alá, mint általában gondoltam erről a hölgyről, aki jó darab ideig megkeserítette az életemet ) .
- Az ápolónőjével aztán levizsgázott, tisztelt főprofesszor úr - szóltam az ágyból olyan elszántan, mint akinek már "minden mindegy ".
- Ha a londoni és svájci kórházakban, ahová tanulni jár, ilyen ápolónőket adnak a betegek mellé, akkor sem angol, se svájci állampolgár nem szeretnék lenni .
Megmaradok inkább alf öldi betyárnak .
" A veres " tündöklő kék tekintetével rám nézett, mintha nagyon tetszett volna neki megjegyzésem.
A körülötte üldögélő szanatóriumi, azaz helybeli orvosokhoz fordult komolyan, mint valami tanácsadással .
- Szeretném, ha az a bizonyos ápolónő valamivel korábban jönne be esténként.
És szigorúbban ügyelne arra, hogy az előírt szabályok pontosan betartassanak a beteg körül, mert a szabályok megtartása nélkül a mi közreműködésünk hiábavaló.
Nagyobb rendet és szigort javaslok betegünkkel szemben .
Szinte felordítottam kínomban, amikor barátom, pártfogóm, minden reménységemnek szavait meghallottam :
- Tehát főorvos úr kevesli eddigi szenvedéseimet? - kérdeztem kétségbeesett hangon .
- A szenvedéseknek csak az elején vagyunk.
Két kézzel kell tartanunk önt, tisztelt barátom.
Reméljük, hogy akkor siker koronázza munkánkat - felelt "A veres ", és többet nem válaszolt hozzá intézett szavaimra .
Szokása szerint erős szivarra gyújtott, és vidáman pöfékelve ment ki az ajtón .
A házvételről általába n
Ezekben az istentől, embertől elhagyott napokban, amikor igazában olyan egyedül éreztem magam, mint egy halott érezheti magát egy idegen temetőben - mély kábultságaimban, a fal felé fordult vagy pokrócok között töltött állapotaimban, mint egy fehér kísértet a rengetegben: átvonult néha egy női alak, aki néha valóban szólott is hozzám emberi nyelven, akinek a kezét megfoghattam és megsimogathattam .
Barcsainé volt a neve a barna szemű, kreol arcú asszonyságnak , valami kulcsárnői vagy hasonló minőségben műkö dött doktor Cipész szanatóriumában, hol általában "Madám " -nak hívták .
Esténként, amíg Pista bácsi a pipáját szívta a folyosón, a " Madám " fehér köpenyeges alakja megjelent a szobámban a borzasztó Zöldné mellett, és megszólalt kellemes hangján .
Mindig házvét elekről, telekvásárlásról beszélt Zöldnével, aki nyilván minden megmozdítható telket ismert a főváros környékén, a házikóknak még a régi tulajdonosaira is emlékezett.
Bizonyosan sok erzsébetfalvi, újpesti, óbudai házikót közvetített életében, amint beszéd é ből kivettem.
Úgy tudta dicsérni a szentlőrinci házakat, mintha ott volnának a legszebb házak kerek e világon .
Azt hiszem, a legjobb barátságba keveredhettünk volna, ha magam is házvételt tervezek Cinkotán .
A "Madám " komolyan házat akart venni, és erről es ténként hosszan ábrándozott, szinte földöntúli hangulatban elbeszélgetett Zöldnével.
Mintha a mennyországról tudakozódott volna a " Madám " olyantól, aki már megjárta a mennyeknek országát...
Ültek egymás mellett, és órákig beszélgettek egy erzsébetfalvi házikóról, amely alkalmas volna árban és helyzetben a "Madám " -nak .
- A sarokra boltot lehetne töretni, mert ez nagyobb jövedelmet hoz, mint a mostani lakás.
Fűszeresnek igen alkalmas volna a bolt, mert a környéken nincs fűszeres.
Az udvaron egy kocsiszínt lehetne építeni, ahol a fűszeres tartaná kocsiját.
Hátul van a ház b an egy raktárnak való épület, ahol a fűszeres portékáját elzárhatná, habár ezeknek a kisebb fűszereseknek nemigen szokott raktárra szükségük lenni, hetenként vásárolnak a fővárosi nagykereskedőtől .
Az angyali "Madám " mélyen, szerelmesen sóhajtott :
- Én més zárosnak szeretném bérletbe adni a boltot, mert a mészáros megbízhatóbb ember rendszerint, mint a fűszeres.
És nagy kényelem, ha a mészáros ott van a házban .
- A fűszeres is nagy kényelem - felelt Zöldné .
...Rendszerint ilyen és hasonló szavak hangzottak a kanapéról, ahol a két asszony egymás mellett a legnagyobb bizalmassággal üldögélt.
Fűszeres és mészáros, az adó és a bérlet, fizetési módozat és valami Kersánc érdekelte őket, akinek adásvételi irodája volt Cinkotán vagy Erzsébetfalván .
Hál'istennek, vel em ilyenkor nem törődtek, hagytak nyugodtan feküdni, legbambább vagy legkirályibb gondolataim, alig elviselhető testi és lelki fájdalmaim vagy a közelgő halál örömeivel foglalkozó gondolataim közepette az ágyon, a fal felé fordulva, mintha nem is volnék a világon.
Ilyenkor még kezemet is kinyújtottam valamely fali árnyék, rendszerint a rám leskelődő szörnyeteg után, amely majd éjjel megfojt , vagy a puskás rendőrök felé, akik odakint a házereszen üldögéltek, és azt várták, hogy mikor tartóztatnak le.
Nem üt ött a kezemre Zöldné, mert élete boldogságairól, a külvárosi kis házikóról beszélhetett, ahol tulajdonosként élni egyetlen boldogság .
A "Madám " fuvolázva sóhajtott, amikor arról hallott, hogy még egy kétszemélyes melléképületecske is tartozik a ház végéhez .
- Az egyik kulcsot átadnám a bérlőnek, a másikat magamnak tartanám - mondta a kis épület felől .
- Ez így szokott lenni mindenütt, ahol bérlő is van a házban.
A háztulajdonosnak külön hely dukál, nem járhat együtt mindenféle piszkos bérlővel - kontrázott Zö ldné .
Ő tulajdonosnő volt .
Egy furcsa szerelem keletkezése
Ezek az estéim általában a legelviselhetőbbek voltak, amikor Zöldné elmélyedt a mátyásföldi házikók dicséretébe, aktivitását másfelé értékesítette, mint szegény személyemen .
De valahol a folyosón az óramutató fáradhatatlanul haladt, Pista bácsinak fogyatékán volt a dohánya és ásítozva (ahogy csak az ápolók tudnak ásítni a beteg körül) be-benyitott a szobába .
A "Madám ", ez a fehér, drágalátos tündér, aki házvételi szándékával kegyes-kedvesen eltérítette rólam Zöldné figyelmét, indulóban volt .
Jaj, gondoltam, mint egy elkárhozott ...
( Valóban, egy éjszakán Zöldné egy ki nem elégült beszélgetés után a fogaimat akarta kinyomni az ujjaival, mert Pista bácsinak korábban elfogyott a do hánya...
Ki tehessen erről más, mint a nyomorult beteg ? )
De a hófehér "Madám " -nak szerelmesen sóhajtó hangja (igaz, hogy távoli kis házikókról beszélt állandóan) még jó ideig ott lengedezett a levegőben ...
Vannak bizonyos hangok, amelyek a beteg idegekre jobban hatnak mindenféle narkotikumnál.
Tudják ezt azok, akik életükben valaha súlyos betegségen estek át: tudják ezt a jó orvosok is, akik szívbéli gondolattal foglalkoznak a beteggel ...
- Talán éppen "A veres " rendeletéből, közbenjárására jön be esténként a szobámba a tüneményes "Madám "? - jutott egy napon hirtelen az eszembe - minden átmenet nélkül, valamely titkos úton, amelyet sohase lehet tudni ...
" A veres " csak a renoméja miatt adja a rossz embert többi orvostársai előtt, de voltaképpen mégiscsak sze ret és valahogyan így is meg akar menteni, amikor a jóságos " Madám " -ot esténként a szobámba küldi ...
A "Madám " az ő kémje, bizalmasa, megfigyelője, hogy Zöldné mégse éljen vissza a látszólagosan beléje helyezett bizalommal - gondoltam váratlanul egy napon, amikor kizökkentem a gyógyulás útjáról, és ismét nem tudtam másban bizakodni, mint "A veres " emberfeletti tudományában és jóságában, amely utóbbinak semmi tanújelét nyíltan nem adta.
De hitem és meggyőződésem volt , hogy egy ilyen nagy tudós, nagyon okos ember nem lehet más, mint jó, aki titokban jót tesz azokkal is , akiket szemmel láthatóan kínozna .
Ha ez a kifejezés, hogy "vakbizalom az orvosomban ", vagy az, hogy " egy kétségbeesett utolsó reménye " fedné azt az érzést, amely a " Madám " tulajdonképpeni hivatásáról bennem keletkezett; meg lehetnék elégedve az eddigiekkel, amelyet a "Madám " -ra magamban gondoltam .
De a Betegember fantáziája kiszámíthatatlan...
Egy napon az is eszembe jutott, hogy a "Madám " tulajdonképpen azért jár esténként szobámba, mert a "Madám " szerelmes belém ...
Most már belátom, hogy nagyfokú elbizakodottság kellett az utóbbi megállapításhoz, de megint csak nem védekezhetek mással, mint a betegek másvilágias állapotával, akik éppen úgy hisznek a jó és rossz orvosokban, mint gyógyszerekbe n és mindazokban a babonákban, ápolónők csodatételében, a körülöttük eljáró hangok rendkívüliségében, a jobbulás titokzatos útjában vagy a rosszabbodást jelentő álmatlan éjszakákban, mint például a házőrző kutya vonításában vagy a kuvikmadár megszólaltatá s ában, amely közeli halálukat jelentené.
Ezeknek a babonáknak a legmélyéről jött az a különös érzés, amely napról napra erősödött bennem, hogy a "Madám " hosszadalmas esti beszélgetései csak Zöldné félrevezetésére szolgálnak, a "Madám " szeret, és a kritiku s percben a brutális Zöldné ellen is megvédelmezne...
A házvétel és a többi dolgok csak ürügyes beszélgetések arra nézve, hogy a közelemben maradhasson .
( Valószínűleg valamely regénykönyvben olvastam vagy még regényesebb vérbeli élettörténetben hallottam az ápolónő és betege között kifejlődő életkapcsolódásról.
Ha már ennyit szenvedtem, nem akartam kisebb lenni egy regényhősnél.
A "szerelmes Madám " azonban fáradhatatlanul beszélt esténként Zöldnével a külvárosi házak tehermentességéről, a beléjük fektetett tőke gyümölcsözéséről és a jó és rossz bérlőkről.
Amíg a pipái kiszívása után Pista bácsi beásított az ajtón, mint a körülöttünk levő valóságos élet, aki nem törődik regényességekkel. )
A levágásra ítélt láb története
És egy este, eg y őszi este, amikor a holdvilágot csak sejteni lehetett, mert elbújtatták előlem, a "Madám " valóban új témával jött Zöldné látogatására, mint ezt már vártam .
E. budapesti orvosról volt szó, akit a napokban hoztak be a szanatóriumba olyan betegséggel, amely nek érdekében föl kellett volna áldozni az egyik lábát.
E. orvos ezt tudta, és hősiesen viselte magát betegszobájában ...
Részt vett az orvosi konzíliumban, amelyet beteg lába fölött tartottak a szanatóriumi orvosok (amikor a "Madám " -ra is szükség volt a sz obában, minthogy az orvosi tudomány mai állása több szabadságot engedélyez a nőknek. )
A "Madám " esti előadása szerint ő maga jelölte volna meg azt a helyet a lábszárán, a térde fölött, ahol az amputációt javasolta .
- Itt kell elvágni - mutatta a főorvos úr !
Szólt a fehérlepke külsejű "Madám ", és most váratlanul ágyamhoz lépett, fölemelte a barna teveszőr takarót, az alatta levő lepedőt, amelynek mélyén áhítatos szívvel hallgattam a "Madám " mindig kellemetes, folyamatos előadását, és két végtelenbe nyújtott, sokat próbált, sokat szenvedett, csontig lesoványodott meztelen lábszáraim egyikén mutatta meg azt a helyet, ahol E. főorvos lábát holnap délelőtt az orvosok levágják.
Megmutatta mégpedig Zöldnének, aki előtt nem voltak ismeretlenek ezek a sárgává hervad t lábszárak, mert állítása szerint: álmában sokszor feléje rúgtak .
Istenem, mennyivel finomabb, fehérebb, gyöngédebb kezei voltak a " Madám " -nak, mint eddigi ismeretségeimnek, midőn lábammal foglalkozott !
- Itt kell levágni, javasolta a főorvos úr - ismételte a "Madám " , és gyengéd titokzatossággal, alig észrevehetőleg, mint ez már a jó ápolónők szokása; megsimogatta lábamat .
- A maga kedvéért, asszonyom, még ebbe is beleegyeznék - mondtam olyan hangon, amelyet magam is alig hallottam .
Zöldné felfigyelt a kanapéról :
- Mit beszél már megint az őrült ?
- Semmit, alszik - felelt a "Madám ", és visszatelepedett Zöldné mellé, hogy a kedvére való témakörről, a Pest környéki házakról tárgyaljon ... ábrándozzon .
Csak a beszélgetés végén (Pista bácsi jöttére) tért vissza E . főorvos problémájára :
- Nem tudom elképzelni, hogyan tesz eleget hivatásának az a férfi , akinek fél lábát levágják ...
- Ha muszáj, meg kell történni - felelt egykedvűen Zöldné .
Még egy éjszakai gondolatokra való szót vetett oda az angyali " Madám " :
- Nagyon sajnálom szegényt, oly türelmesen fekszik ágyában, mint egy jó gyermek .
Ezen aztán elgondolkozhattam egész éjszaka...
Vajon nem nekem szólt ez a megjegyzés ?
Andalító gondolat volt azt hihetni, hogy nekem szólt, és Zöldné hiába kínozott ez éjszakán, türelmes voltam, mint E. doktor a maga szobájában .
Másnap persze alig vártam az angyali "Madám " megérkezésének idejét, hogy hírt hallhassak a láb további történetéről .
Zöldné mérgesebben nézett rám, mint máskor, mintha megsejtette volna ez a vasorrú bába, hogy már nemcsak a fantomokkal, a téboly jelenségeivel foglalkozom magamban, hanem érdekelni kezd a valóságos élet is.
Mintha kiszökni próbálnék borzasztó, csontos markaiból ...
De végre megjött "Madám ", és éterszagot hozott a betegszobába .
Elmondta, hogy az operáció megtörtént, E. doktor lábát levágták, mégpedig valóban azon a helyen, amelyet ő előr e megjelölt .
- Nem engedte magát elaltatni - mondta emeltebb hangon (mintha valóban nekem mesélné példaadás céljából a hőslelkű orvos történetét ).
- Csak éppen azt a helyet érzéktelenítették, ahol a műtőorvos dolgozott.
Ő maga intézkedett az utolsó percig, kérte orvostársait, hogy ne sajnálják őt, aminek meg kell történnie, az úgyis elkerülhetetlen.
Még búcsúzott is a lábától.
Igaz , hogy ekkor már reszketett egy kicsit a hangja, de nem sírt, nem jajveszékelt , hanem igazi férfi módjára viselkedett .
Az "igazi férfit " nagyon meghangsúlyozta a jó "Madám " .
A többi mondanivalóját már csendesebben folytatta :
- Igaz, hogy elájult az operáció alatt, és még mindig eszméletlenül fekszik szobájában .
Zöldné szárazon hallgatta a történetet, egyetlen megjegyzése sem volt , mintha legalábbis azt várta volna titkon, hogy majd valami tragikus fordulattal végződik az ügy.
S miután ez nem következett be : megcsalatkozott .
- Legyen olyan szíves, Barcsainé, nézze meg holnap azt az erzsébetfalvi házat, amelyről beszéltünk, mert komoly vevő van a láthatáron .
Engem ma délután fölkeresett a háztulajdonos, és kijelentette, hogy tovább nem vár .
Így szólt Zöldné szárazon, mintha máris elveszett volna az üzlet , amelynek létrejöttén fáradozott .
- Csak vasárnap mehetek, mert akkor vagyok szabad - felelt zavartan a "Madám " .
- Jó.
Majd megpróbálok a háztulajdonossal beszélni, hogy várjon még egy darabig .
Így Zöldné, és ezen az estén kevésbé volt ábrándos hangulatban , mint máskor.
Nem szerette, ha az ő tudta (közvetítése) nélkül adtak el külváro si házakat.
Ezért nem érdekelte az orvos lábának históriája .
Sőt, ezen az estén a "Madám " távozása után még a leheveredő Pista bácsi előtt is szóvátette reménységének foszladozását .
- Azt hittem már, hogy minden rendben van.
De úgy nézem, hogy Barcsainé végül mégsem akarja kivenni a pénzét a bankból .
( Úgy éreztem, hogy itt valami nincs rendben.
Ebben az ügyletben Barcsainé lesz az áldozat. )
János néni megjelenései
Napról napra kezdtem többet gondolkodni, nemcsak a megváltó halálon, hane m azon a lehetőségen is, hogy innen megszökhessek, és a külvilágból vegyem fel a harcot itteni ellenségeimmel.
Doktor Cipésszel és társaival .
Nem tudom, beszéltem -e már emlékeimben a vasemberes házról és Retyezátiról, akitől és a vasemberes ház lakójától t ulajdonképpeni megmentésemet vártam ?
Ha nem beszéltem volna: nagy hiányosságot követtem el, mert tulajdonképpen ők voltak azok, akik hosszú-hosszú, soha megvirradó éjszakákon távoli reménységet tartottak bennem, hogy innen valaha megszabadulok.
Ez pedig íg y történt :
Valamikor sűrűn megfordultam egy házban, amelynek kapubejárata fölött egy kalapácsos vasember állott.
Kovácsműhely vagy ilyesmi lehetett a ház udvarában, ezt jelképezte a vasember .
( De most az én álmaimban, mint az erő szimbóluma jelentkezett. )
A házban tudniillik egy nőismerősöm lakott, bizonyos János néni , ahogyan tréfásan nevezték .
" János néni " nagy hatalmú nő volt.
Megjelenése hasonlatos valamely királynőhöz - mindig teli talppal, emelt fővel s arcán megvető büszkeséggel lépdelt az élet útjai n, mert a férfiakat úgy ismerte, mint a tenyerét.
Fiákeresek és hercegek rajongtak érte hajdanán, míg a régi Pest rózsanyílásában volt; a sajtó munkásai (akik mindenhová szeretik beütni az orrukat ), valamint a Nemzeti Kaszinó grófjai hirdették "János néni " mondásait.
A legszebb ruhákat varratta Pesten - de otthonában slafrokban járt-kelt, mikor egy-egy kedves látogatójának saját kezével készített rántottát (ahogy csak ő tudta: paradicsommal és kevés hagymával , mellé házi kenyérrel és valódi tokaji borral ) .
Mint már ezekből is látható: "János néni " jószívű nő volt, aki gondolkozóba esett az élet problémáin.
Árva leányoknak, akik eltévedtek , elszédültek és elbujdostak, az életben pártfogója volt.
Mindig lakott nála , mint valami menhelyen: három-négy megzavaro d ott lelkű kisasszony, akik mint udvarhölgyek szerepeltek "János néni " körül .
Különös nő volt.
Bizonyos kérdésekben - többnyire praktikus kérdésekben - olyan okos, "mint a nap " ( ahogyan abban az időben mondták ), míg ábrándos, idealisztikus, mondjuk: szívbéli dolgokban olyan naiv, mint egy gyermek.
Így például a szerelmet is komolyan, sőt életre-halálra fogta fel gondolataiban.
Bizonyára így mondta magában: - Szerelem .
A vasemberes ház lakója körülbelül tíz esztendeig a Szerelem nevében ragaszkodott nyomorult személyemhez .
Nem tudnám megmondani, hogyan és miért, mert meglehetős kicsapongó életmódot folytattam, amelyről jobb nem beszélni.
A vinkótól kezdve a francia pezsgőig lerészegedtem éjszakánként.
A konyhaszolgálótól a hercegnőkig futkostam mindig elérhetetlennek látszó nők után.
Barátaim voltak hordárok és császári és királyi kamarások.
A Nemzeti Kaszinóban éppen úgy megfordultam , mint a hajnali lebujokban.
Platinahamisítók között hallgattam a társalgás menetét (" vettem a lapot ", mint abban az időben mon d ták ), valamint a főrendiház ezüstfejű tagjait tanítgattam Magyarország közjogára .
Szóval ilyen bizonytalan foglalkozású ember voltam, miközben hírlapi cikkeket is írtam, többnyire erkölcsös cikkeket, amelyekben ostoroztam a világ mostani állapotát.
De hát " mit volt mit tenni ", amikor "János néni " egy hókupacon, éjjel, a Szerecsen utcában, ahová éjjeli séta alkalmával darab időre leültünk: belém szeretett, és ettől kezdve körülbelül tíz évig irányítani akarta az életemet .
Igen, a havon ültünk, mint a gyermek ek, mert akkor még egészséges voltam, egyetlenegyszer sem csúsztam el kimerültségtől, betegségtől, szédüléstől, vérszegénységtől; nyomorúságtól , amitől felbukni szoktak az emberek.
Tréfáltam "János nénivel ", sehogy se tudtam komolyan venni irántam táplált vonzalmát, holott János néni mindent komolyan tett az életben.
Ha csak ebéddel kínált: azt is olyan komolyan tette, mintha attól az egyetlen ebédtől függött volna létem vagy nemlétem.
Ha találkozott velem, olyan aprólékosan kikérdezett, hogy még azt is me g kellett vallani neki, hogy ekkor meg ekkor valamely helyzetben : mit gondoltam magamban.
Ha pedig búcsúzónál azt mondta: "Isten vele. "- ezt aztán a leghalálosabb komolysággal hitte, hogy majd velem lesz az Isten útjaimban.
( Pedig, lám, elhagyott! - sírtam bele a párnáimba. )
Tehát a legzavarosabb napjaimban János néni úgy mutatkozott előttem, mint valami mentőangyal.
Csak ő segíthet rajtam, mikor csupa ellenségekkel vagyok körülvéve, akik "A veres " kivételével mind életemre törnek .
( Mintha az oly sokat érne nekik ! )
A segítség et pedig úgy gondoltam, hogy János nénivel fölbéreltetek erős fiákereseket és hordárokat, akik egy bizonyos percben megrohanják a házat, már tudniillik a szanatóriumot, elbánnak az idevaló szolgákkal, még az erős Ferenccel is, aki a pokrócokba szokott bur k olni, Pista bácsival meg Zöldnével pláne elbánnak, mert követelni fogom, hogy üssék le őket.
Aztán felkapnak és magukkal visznek innen, a gyötrelemtanyáról.
Akárhová, akármerre, János néni útmutatása nyomán .
Csak egy beteg lehet olyan naiv és ravasz, ahogy an tervem kivitelébe fogtam.
" Pista bácsit ", vörös bajszú, gonosz ápolómat, aki napközben kijárt a szanatóriumból, szemeltem ki segítőtársamul , mégpedig olyanformán, hogy vele juttatom el a levelet János nénihez .
De zilált gondolataim közepette nem tudott eszembe jutni az utca neve, ahol a vasemberes ház állott, de még a ház száma se, mint olyan házé , ahol az ember anélkül is gyakran megfordul, és nem tartja érdemesnek a házszámot megjegyezni, csak annyit tudtam, hogy a ház valahol az Operaház mögött fekszik ...
- Úgyis megismeri a kalapácsos vasemberről, amely kapuja fölött áll.
Húsz forintot kap az említett helyen, ha a levelet átadja - biztattam az ápolót, akiről feltehető volt, hogy húsz forintért akár az egész szanatóriumot elárulja .
A vörhenyes Pista bácsi gonosz szemével hunyorgatva hallgatott , átvette a levelet.
Sohase derült ki, hogy megpróbálta -e a kézbesítést.
Csak egyszer mondta méltatlankodva, hogy vasemberes ház nincs az Opera környékén .
( Aminthogy később ki is derült, mert a kovács a házból kiköltözö tt, és magával vitte jelvényét, a kalapácsos embert a kapu fölül. )
Persze a levelet Pista bácsi átadta doktor Cipésznek, akinek kárörvendő kacagását sokáig hallani véltem a fejem fölött az emeleten .
- Fiákeren akart megszökni - visszhangozták a falban levő lyukacskák, amelytől oly borzasztóan rettegtem borzasztó betegségem alatt .
- Fiákeren akart megszökni!
Hahaha! - visszhangozták a folyosóról , amikor ott Sári, az orvosnő vagy egy másik orvos végigment .
Csak "A veres " nézett rám komolyan, de nem árulta el egy szóval sem, hogy tud a levélről.
Ellenben Barcsainé, a kedves Madám szemében már fölfedezni véltem bizonyos dévajságot, mintha azt mondta volna magában ő is :
- Fiákeren akart megszökni !
Retyezáti
Bár János nénivel megjártam, mégse hagytam abba tervezgetéseimet kiszabadulásomért .
A hosszú őszi éjszakákon, mikor nyomorúságomban bátor ismerőseimre gondoltam, akik nem adnák fel a csatát helyemben, hanem utolsó harapásig küzdenének: eszembe jutott Retyezáti, egy különös ember, aki emberemlékezet óta olyan szegény volt, hogy csak az élet apró örömeinek tudott örvendezni.
Így örült, mikor a felesége megszökött tőle, és mással élte világát :
- Végre-valahára egyedül lettem! - sóhajtott egy boldogat Retyezáti .
De ugyanígy tudott örülni tél i hajnalon egy cseppnyi tűzparázsnak, amely kipiroslott vaskályhájából, egy darab barna kenyérnek, amelyet szalonnával és vereshagymával, saját bicskájával úgy fogyasztott el reggelenként, hogy a király se különben .
- Kata néninek ma jobb kedve volt, mint máskor! - mondogatta , mikor bevásárlásai végett a piacon ténfergett, és a kofa nagyobb szelet kenyeret vágott neki .
Tudta, hol lehet apró, zöld, igen erős paprikát venni, amely ugyancsak korán reggel jó a friss kenyérhez, és ugyancsak tudta a helyet, hol mérik a valódi seprőpálinkát, mert reggel azt szerette.
Két-három kupicával is bevágott, míg rendbe jött magával, hogy kellő derűvel nézzen a világba :
- Most már nem történhetik velem semmi baj a nap folyamán! - mondta bicskáját becsattintva .
Kedves ember volt; lakását senki sem tudta, tán nem is volt neki, mert többnyire a tabáni kocsmákban aludt, mégse félt az élettől, ha "jól megreggelizett " .
- A reggeli a fontos, a többi, ami utána jön, már mellékes - mondogatta, és én valóban csodálkoztam ezen az igénytelen emberen, aki reggelinek merte nevezni, amit elfogyasztott, hagymát és kenyeret esetleg egy faladék szalonnát, amely utóbbit egy egész életen át nem lehet megunni.
No, meg a kenyeret .
Hát erre a barátomra gondoltam legtöbbet valamennyi barátom közül , mert úgy ítéltem, hogyha ez a fejébe venné, hogy kiszabadít, meg is tenné azt , míg többi civilizált barátaim, a civilizációval járó hervadtságok miatt, nem is fognának a lehetetlenségbe .
De Retyezáti a hátán vinne át a kerítésen, ha megtudná, hogy szökni akarok .
Mindig többet és többet gondoltam Retyezátira.
Lerajzoltam magamban magyaros csizmáját, amelyben télen-nyáron járt, tollas, fácán- és túzoktollas vadászkalapját, amelyet szemébe húzva viselt, bekecsét, botját , alattomos jókedvét és az emberek iránt érzett megvetését.
De nagy erejét is , amellyel könnyedén emelt fel hihetetlen súlyokat .
Ismét csak naiv és ravasz beteg lettem, és Pista bácsihoz, gonosz ápolómhoz fordultam.
Elmondtam neki, hogy Retyezáti az az ember, akire rábíznám életem nagy titkát, hol ástam el bizonyos pénzösszeget.
Mert én nemsokára amúgy is meghalok .
Pista bácsi, mint minden ápoló, babonás volt a betegekkel való foglalkozás mellett.
Egyik beteg meghalt, a másik életben maradt.
Ezen is lehet eleget gondolkodni...
De ha még hozzávesszük, hogy Pista bácsi falusi ember volt, aki ugyan a pesti szanatóriumban szolgált, de onnan alig mozdult ki , megmaradt tehát falusinak, akkor könnyen megérthetjük, hogy m iért hitte el Pista bácsi az elásott kincs meséjét első hallásra .
- Hát hol van az a Retyezáti? - kérdezte ő maga, amikor állapotom mind rosszabbra fordult.
( Kár volna, ha a beteg a sírba vinné magával az elásott pénz titkát. )
Így aztán megmagyaráztam neki , hogy miféle tabáni kocsmában találhatja meg Retyezátit, hol üti össze örvendezve a bokáját egy szépen fejlődött fokhagymának (mert azt is szerette) vagy egy ajándékba kapott cigarettának, hol vidul fel attól, hogy mások bort isznak, míg ő a reggeli seprőpálinkára gondol, amelyet orvosság , táplálék, életerő szempontjából vett magához .
Pista bácsi kijelentette, hogy a legközelebbi vasárnapon igénybe veszi régen nem élvezett kimenőjét, a vasárnap délutánt, és ellátogat a Tabánba, hogy Retyezátit megtalálja.
Magához való szegény embernek nézte őt az előadásomból, akivel esetleg szövetséget lehetne kötni a megszerzendő kincsre nézve .
...Hogy Pista bácsi, ez a ravasz, minden hájjal megkent paraszt ápoló valóban járt a Tabánban és beszélt Retyezátival, erre nézve a következő bizonyítékaim vannak :
Egy este - már nem tudom, milyen este, mert egészséges koromban sem szoktam figyelni az egymásba folyó estékre - beállított Retyezáti a félhomályba dermedt betegszobába, ahol teljes elhagyatottságban feküdtem az alkonyatt al, mint olyan beteg, akivel már úgysem érdemes törődni, mert csak órái vannak hátra .
A jövevénynek csizmája van, fején vadászkalap, barna bekecs a derekán, nagy bot a kezében, az első pillanatban valóban kinyújtottam két karom feléje, mint megmentőm után .
De a jövevény nem szólott, csak állt az ajtónál, és várakozni látszott megszólalásomra .
( Talán mindjárt a kincs helyét jelölöm meg ! )
- Pista! - mondtam neki, mert Retyezátit csakugyan Istvánnak hívták .
Hanem a jövevényre varázshatással volt ez a szó.
Megf ordult, mintha puskából lőtték volna ki, az ajtón kiugrott.
Mikor háta közepét láttam: nyomban fölismertem, hogy ez nem volt más, mint maga Pista bácsi, kiváló ápolóm, aki ebben az álöltözetben akart a titok birtokába jutni .
Ha kedvem lett volna akkoriban a nevetéshez, bizonyára nevetni kellett volna ezen a dolgon.
De miután a komor, komoly, hol ünnepélyes, hol bolond halállal vívtam mindennapi párbajomat, csak még jobban elszomorodtam .
Tehát még a Retyezátival való tervem se sikerült.
Ugyan ki fog végre megmenteni a pokoltól ?
A macska merénylete
Sári, a már említett doktorkisasszony lelkes, tüzes, szenvedélyes lény volt, valódi asszonyem ber a talpán, aki mindenféle nagyképűség nélkül akár éjjel-nappal is dolgozott volna betegei között.
Igaz, hogy hangosakat kiáltott , " ordinárékat " kacagott, ha egy jó, úgynevezett "szaftos " viccet hallott , felvisított: - "Jaj, mindjárt leesik a szoknyám ! " - de érző, jószívű, megértő ember volt az a kövér leány .
Ez a Sári a fejébe vette, hogy nem hagy elpusztulni mind mélységesebbé váló letargiámban, amellyel a világ dolgai iránt viselkedtem , abban a kimondhatatlan búbánatban, amely rám lomhult, hogy nem érd ekeltek más dolgok, mint borzalmas vízióim.
Szinte miséztem mindennap a borzalmas gondolatokkal, az elképzelt bűnökkel, amelyeket elkövettem; kínlódó lelkiismeretemmel, amely visszatükrözte az elképzelt bűnöknek hatását, a furdalásokat, álmatlanságokat , fetrengéseket.
Nem, nem lehetett elhinni józan ésszel, hogy valami nagy bűnt ne követtem volna el, amelyért most szenvedek .
De Sári nem hitt semmiféle bűnökben, mert egészséges, kicsit felületes, jó étvágyú ember volt, aki megmutatta mind a harminckét fogát , amikor arról beszéltem neki, hogy milyen bűnös ember vagyok .
- Előttem ne hencegjen, Szindbád úr, hanem menjen le a kertbe , ahol szép őszi idő van, amilyen tíz esztendőben se fordul elő .
- Ó, nagyságos kisasszony, nem vagyok én való azok közé az embere k közé, akik a szanatórium szép parkjában, bizonyosan csodaszép parkjában mulatozva töltik életüket, bágyadt, kis, képzelt és dédelgetett betegségeikkel garnírozott életüket.
Ahol a bárónő álmait fejtegeti a lélektani professzor, talán éppen maga doktor Cipész, freudista alapon ...
- Hallja, ne bántsa mindig a főorvosomat.
Most már le fog menni a kertbe, akár akar, akár nem.
A kert végében, ahol a pavilon áll, egy magános heverőpadról gondoskodtam a részére, ott senki se háborgatja, élhet gondolatainak .
Öss zetettem a kezem, és úgy könyörögtem Sárinak, hogy ne vigyen emberek közé, mert éppen előlük menekültem el ebbe a szörnyeteg házba, a pokolba .
Sári megmutatta mind a harminckét fogát, a beteg bosszantására még ő, a derék is nevetett :
- Tudja, ott hátul a parkban Retyezáti könnyebben átemelheti a falon - mondta a doktorkisasszony, leleplezvén legtitkosabb terveimet .
S nyomban két ápolót küldött, akik a kertbe szállítást végrehajtsák .
Ilyen makacsok a doktornők, ha valamit a fejükbe vesznek .
Szegényke, nem akarta belátni, hogy annyira nem kívánom a friss levegőt, mint a hideglelést .
Az ápolók felültettek arra a szégyenletes, hordozható székre , amelyen véleményem szerint minden embernek szégyellenie kell magát, aki nem római pápa, és hivatalánál fogva a hordsz ék megilleti.
Nagy diadallal vittek, mint akit végül megcsíptek , és mutogatni visznek, mint valami majmot, amely eddig bőgésével zavarta csak a szanatórium rendjét.
Talán még szemüvegüket is fölteszik a rövidlátó bárónők , hogy a sültbolondot megbámulják .
A gyáva férfiak, akik eddig remegtek Szindbád karjától, kardjától , észbeli fölényességétől, megmagyarázhatatlan erkölcseitől, kitapasztalhatatlan ravaszságától: a gyáva férfiak, akik itt diétás kosztot esznek, a beleiket gyógyítják, vagy rongyos reumájukat kezeltetik, egy rongyos hasrágástól megijednek, vagy egy tüdőgyulladástól, ami ellen mégiscsak a legjobb a pióca, nem pedig a doktor, a gyáva férfiak most kárörvendve mosolyognak, mikor tönkrement közülük a legkülönb, nyomorult, lehetetlen csontváz.
Alig é lő emberroncs, a hajótöröttnél is nyomorultabb lett Szindbád, mert a legdrágábbat, a tiszta eszét vesztette el .
Ezeket vagy ilyenféléket gondoltam magamban, amikor lehunyt szemmel vittek lefelé a lépcsőkön, a borzasztó hordszékben, elöl az életteljes dokto rkisasszony haladt a menetben, mögöttem a micisapkás Pista bácsi , még távolabbról a már többször említett külvárosi házra alkudozó "Madám " , mintha valamely házi, szanatóriumi ünnepélyt tartanának, amikor minden kívánságával meghalni vágyó betegüket a szép kertbe vitték, hogy remélhetőleg utoljára megmutathassák neki ezt a világot .
A kertben valóban arra a helyre tettek le, egy szalmafonatú padra ( amelyen hosszú, angolszürke kabátomban, lehunyt szemmel nyomban végignyúltam , hogy ne lássam ellenségeimet, az embereket. )
Itt feküdtem a friss levegőtől rövidesen félálomba merülve, de a hangokat a kert magas kőfalai között megerősödve hallgatva magam körül.
És néha szempilláim sövényén át kilesve a világba, a kavicsos parkba, a piros-fehér kerti székeken üldögélőkre, az ebédjükre várakozó, hasfájós urakra, a két migrénrohamjuk között kerti természetet élvező hölgyekre, mindazokra a könnyed firmákra, akiknek az ilyen divatos szanatóriumban a kertet, a parkot a műkertészek berendezni szokták késő őszre növényekkel , amelyeknek nincs illatuk, csak rikító színük, mintha festve volnának, azokra az emberekre, akik mindennap megmérik a vérnyomásukat, a hőmérsékletüket, a pulzusukat, a testsúlyukat, akik szeretnek orvosi rendelet szerint (mintegy elhárítva maguktól a felelő sséget) élni, kelni, feküdni, emészteni .
- A doktor ezt mondta! - ismétlik magukban a nap minden órájában többször, és bizonyára régen meghaltak volna az én helyemben, míg nekem tovább kell küzdeni megutált, megvetett, gyűlölt életemért .
Ilyenforma barátsá gos gondolatok között feküdtem az úgynevezett csodaszép parkban a késő őszi égboltozat alatt, kitéve messzire nyújtott félcipőmben és barna harisnyámban (amelyet éppen úgy utáltam, mint a fegyenc a ruháját) kandi , kárörvendő, gúnyos, lenéző, gyűlölködő pi l lantásoknak, mert az emberek nem szeretik maguk között a nagybetegeket.
Mintha járványt hordanának magukkal, közkórházban, ispotályban , temetőben van a helyük .
Egyszer aztán a nevemet hallottam alig érthetően abból a csoportból, amely a legelőkelőbben, a kert közepén, az úgynevezett centrumban foglalt helyet, mégpedig a házból ápolóik, szobaleányaik által hozott gyékényszékeken, s oly előkelő betegek voltak, hogy senkivel sem beszélgettek , csak egymás között, mégpedig mindig ugyanarról az egy témáról: hov á kellene utazni innen, ha egy napon az őszi időjárás mégiscsak bekövetkezik.
Ahogy a magam esze szerint gondoltam: ezek azok a betegek, akik mindig egy csoportban keresik fel a különböző szanatóriumokat (az élelmesebbek tán keresnek is a csoportos utazáso n , és percentet vesznek ).
Turgenyev regényeiben voltak (a múlt században) ilyen előkelő orosz társaságok, amelyek fürdőhelyről fürdőhelyre utazgattak, mindig a Grand Hotelben laktak, és az "Oroszok fájánál " vagy a forrásnál találkoztak.
Ilyenek lehettek az én ismeretlenjeim, hosszú orrú, öreg hölgyek, akik még oly szemtelenül kötöttek harisnyát, mintha valóban egész életükben ezt csinálták volna, pedig tán tejkereskedőnők vagy uzsorások voltak, és fiatal hölgyek , akiknek kezében mindig volt egy angol regény , bár egyetlen szót sem tudtak angolul .
Unatkoztak, és egy fekete pápaszemes, borotvált arcú ember, aki leginkább valamely éjjeli karmesterhez hasonlított, aki váratlanul, talán örökség révén, amely a háziasszony után maradt, pénzhez jutván: eszébe jutott régi szembaját gyógyíttatni - egy fekete pápaszemes, kappanhájú ember volt a mulattatója az előkelő társaságnak, mert az előkelőek tévednek a legnagyobbat, amikor ismeretségi körüket kiterjesztik .
- Szindbád? - mondta fitymálva.
- Régen hurokra kellett vol na kerülnie.
Ismertem Pozsonyban, ahol egy jó családból való előkelő leánykát akart zárdából megszöktetni, de a háziszolgák megakadályozták .
Így szólt az egykori karmester, és hangját figyelve: most már magam is emlékeztem rá mint karmesterre egy nem egés zen jó hírű házból, ahol mindenféle ledér nótákat gajdolt zongoraszó mellett, és ezüstpénzt vetettem a tálcájára elmenőben .
De mit csinálhattam volna helyemben?
A megrökönyödött előkelő hölgyek a fekete pápaszemesnek hittek, ő csak vak volt, de én bolond voltam.
S ugyanezért ki kellett állnom a megvető, felháborodott pillantásokat szürke kabátomban, legyűrt karimájú, zöld kalapomban, amelyek még a régi jó időkből maradtak meg.
Ki is állottam az egész felháborodást, alvást színlelve .
De ugyanekkor egy ideté vedt nagy, fekete kandúrmacska a szanatórium parkjában kergetni kezdett egy csúnya, girhes, sovány, szürke macskát, amely olyan kopott volt , mintha bőrbetegségben szenvedett volna .
A csúnya macska végigfutamodott a szanatóriumi park jól ápolt útján, és egyenesen felugrott a fejemre, az arcomba, hogy csak karmozdulattal tudtam lerázni .
Az ördögök még mindig üldöznek - gondoltam magamban, és fölemelkedvén nagy nehezen fektemből, a sok kárörvendő, gúnyos, kaján arc között, akik láthatólag nagyon mulattak az eseményen, jelt adtam a nem messzire pipázó Pista bácsinak, hogy vezessen el a csodaszép parkból, az előkelő dámák és urak közül, akiket mégse voltam hajlandó tovább mulattatni megjelenésemmel és balsorsommal .
Pista bácsi a közönség előtt karját nyújtotta , mint egy jóságos ápoló, aki életre-halálra vigyáz a betegére, de a folyosóra érve, zápfogai közül ezt morogta a fülembe :
- Még egy óráig kellett volna levegőn lennünk, amíg az ebéd ideje elérkezik.
Most aztán mit csináljak magával abban a büdös szobában ?
Falusi ember volt, szerette a friss levegőt .
- Köttessen pokrócba, Pista bácsi, mert nagyon rosszul érzem magamat az emberekkel való találkozásom után.
Gyertek, bolond víziók, nem lehettek bolondabbak az életnél ...
Elfelejtettem mondani, hogy a macskaugrás közben, aki legjobban mulatott a dolog fölött: egy közismert pesti hamiskártyás és lóversenyjátékos ült hozzám a legközelebb, aki a kártyanyereségből megengedhette magának azt a luxust, hogy fogyókúrát használjon.
Mily gyönyörűen kacagott !
A kutyák merénylete
Faluhelyen nagyon szerettem valaha a kutyákat, ezeket a megbízható, hű barátokat, amelyek éjjel és nappal talpon voltak a ház körül , szükségszerűleg, talán a saját és gazdáik unalma ellen: jeleztek minden ház körül járót, elmenő vagy jövő szekeret, vándorlót vagy koldust, mert a falusi élet többnyire aluszékonyságra van berendezve, legyenek éberek legalább a kutyák.
Szerettem őket, amikor rövid vizitjeik után kivágyakoztak a konyhából vagy a szobából a szabad levegőre, éjszaká n kint a hóban aludtak karika alakban, meglátogattak csűrt, vermet , kertet, kapubejáratot, mint valódi csendőrök, télidőben megnőtt a bundájuk , akár a farkasoknak, őszi időben a vásárra menő gazda kocsija után szaladtak, és megállónál a kocsi alá bújtak, ho gy el ne tévedjenek idegen helyen.
Nem hagyták el a szekeret, mint akár életüket se, a város idegen helyén, mert tisztában voltak az eltévedés veszedelmeivel .
Ellenben annál inkább gyűlölöm a kutyát a városban, ahol nézetem szerint semmi keresnivalója ninc s, mint vadállatnak .
A szanatóriumban, ezen az ördögi helyen az egyik bárónő foxterrier kutyát tartott.
Egy irtózatos, fülhasogató hangú, elkényeztetett kis vadállatot, amelyet különösen vásárnaponként, a maga mulattatására, ugattatni szokott.
Bizonyosan valami rejtett szenvedélyét, titkos vágyát, "freudista ösztönét " ( mint az orvosok mondták) elégítette ki a bárónő .
- Az anyád! - mondtam, mikor a vékony, lyukakkal teli falakon késként átvágott a fox-terrier elviselhetetlen ugatása .
Talán ezt is abból a szempontból tartják a házban, hogy letargiámból felébresszenek, amely szempontból Bihari doktor kis acélkalapáccsal megkopogtatni szokta a folyosó porcelán falait, mintha a térdemre ütögetett volna .
- Önnek mint régi világbeli úriembernek állatbarát híre van a szanatóriumban, Szindbá d úr - mond Sári, a doktorkisasszony, akiről most már nem tudtam , hogy jóakarattal van -e irányomban, vagy dühös, konok, kaján gyűlölettel, amit a hasonló kövér nők részéről egyformán tapasztaltam az életben .
- Igen, állatbarát vagyok, mert sajnálom a ver ebeket, galambokat, amelyek az ennivalós falusi élet helyett ezzel a kietlen városi élettel cserélték föl életmódjukat.
És sajnálom a szegény kutyát, amelyik egy hisztériás öreg bárónő mellett kénytelen életét tölteni .
Ennyiben állatbarát vagyok, de a dív ány alá korbácsolnám a kutyát, ha a maga vagy gazdája mulattatására ugatni kezdene .
Így feleltem, mert a fültépő foxiugatásnak, ennek a tűzoltósípnak következményei is voltak .
A Városliget tájékán, ahol ez a pokoli ház állott: többnyire kutyás emberek lakta k.
Házmesterek, akik kutyát tartottak segítségül nehéz foglalkozásukban, vagy nagy villatulajdonosok, akik ugyancsak kutyát tartottak , amellyel vasárnap délelőttönként, mint valami polgári tennivalóként, sétálni jártak a Városligetbe .
De nagy és bősz hangú kutyája volt a szomszédos virágkereskedőnek , még ma sem sikerült kideríteni, hogy mely szempont vezérelhet egy jámbor, öreg virágkereskedőt, ahol a szanatórium látogatói a betegeknek szánt virágadományokat vásárolták, arra nézve, hogy borjú nagyságú f a rkaskutyát tartson, amely a fox-terrier biztos helyről hangzó , idegtépő ugatására utcai skandalumot rendezzen?
A farkaskutya vasárnap délelőttönként a maga bömbölő hangján ugyancsak ugatni kezdett, mintha tüzet érezne, és csatlakoztak hozzá a környék sétá ló vagy otthonmaradott kutyái is, mint valami karnagy jeladásához .
Néha félóráig is eltartott ez a hangzavar, amelyet láthatólag nem élvezett más, mint az én szerénységem, akinek hallása a hosszú, rejtelmes betegség alatt megélesedett .
( Ha egy pók mászott volna végig a falon, tán azt is meghallottam volna.
De valamiképpen pók nem volt doktor Cipész szanatóriumában, talán azért , nehogy a betegek elbízzák magukat a szerencsés jel láttára. )
Természetes, hogy akkori lelkiállapotomban a kutyák magaviseletét ugyan csak ellenem irányuló merényletnek véltem, a kutyákét, akiket felbiztatnak az emberek, hogyan lehet bosszút állni egy emberen, akinek annyi bűn nyomja a lelkiismeretét .
De a kutyák kegyelmesebbek voltak az embereknél, legfeljebb félóra alatt szétverték őket a szanatórium környékéről, az öreg bárónő fox-terrierjébe alattomosan belerúgott valamely kormos fűtő, aki ugyancsak nem rajongott az ilyen elkényeztetett ebekért, mert maga is faluról származott, ahol a kutyák ok nélkül, pláne vénasszony intézkedésére nem ugatnak, hanem inkább lehúzzák a sántikáló vén boszorkányokat .
- A sors közbelépett - mondtam magamban az élet apró örömeit élvezve, amikor a fertelmes kutyaugatás megszűnt a környéken.
Korbácsot vagy ölbe ültetést kaptak a vasárnapi csatájukért.
A magam részéről leginkább bottal vertem volna őket.
A városi kutyának nincs joga ugatni .
A megcsalt ember merénylete
Mit, mit nem gondolt magában Sári, a doktorkisasszony , gyógyításomra vonatkozólag, arról csak egy jellemző példát mondok el a kutya- és macska-hecc után .
Lakott itt a betegházban egy ember, bizonyos Karvalyi úr, akinek ajtajára mindig ki volt függesztve a haldoklást vagy a nehéz betegséget jelentő tábla : A beteg látogatása tilos.
Gondolom, az én ajtómon is ilyen tábla volt , de hát én komolyan beteg voltam, míg Karvalyi úr posztópapucsaiban, prémes kaftánjában, mozdulatlan, fehér és többnyire borotválatlan arcával napközben többször is végigtotyogott a folyosón, igaz , hogy nyomban elrejtőzött, amint a legkisebb zajt hallotta , bemenekült ismeretlen szobákba, mellékhelyiségekbe , mosókonyhákba, ha távolabb volt szobájától, mintsem azt a rövid idő alatt elérhette volna .
Ez a Karvalyi úr a felesége elől bujkált a maga szobájában, mert , nem is egészen alaptalanul, az volt a meggyőződése, hogy a felesége fogja megölni .
Karvalyi úrral a lépcsőház egy sarkában ismerkedtem meg, amely helyre a kerti látogatás után kikönyörögtem magam Sári doktorkisasszonytól, aki ellensége volt az örökös ágyban fekvésnek, álmodozásnak, megadásnak , letarg iának.
( Pedig én ezt szerettem. )
Sári doktorkisasszony a maga mázsányi testmértékéhez szabott fehér kabátjában üldögélt mellettem a sarokban, kupecvicceket, "szaftos vicceket " vagy orvosi vicceket mondogatott, amelyeken elsősorban ő nevetett jóízűen, míg a beteg pokolba kívánta az egész vicckalendáriumot, amit a szanatóriumi orvosok hordanak a fejükben, s minden betegnek elmondanak .
Ámde a betegek ravaszságával figyelmesen hallgatóztam, még nevetést is "hamisítottam ", nehogy Sári őnagyságának eszébe jusson az ápolókkal megint a borzalmasan szép parkba levitetni, ahol a szanatóriumi betegek úgy viselkednek, mintha a műkertész ültette volna őket a növényeivel együtt.
Inkább itt szenvedtem, a kevéssé látogatott, második emeleti lépcsőházban, ahol ugyan járká l tak mindenféle emberek, még maga a nagy szakállú pesti főkapitány is, aki egy délben eljött megfigyelésemre, és negyedóráig nyugtatta rajtam a szemét .
( Amint ezt egy szakállas úrról gondoltam, akiről később kiderült , hogy matracokat jött eladni a szanatóri umba. )
De mégis általában nyugalom volt, a liftes többnyire az első emeleten állt meg a maga zörgő masinájával, vagy a harmadik emeletre pályázott a kivilágított bérhintóval, szörnyű utasokkal, akik a harmadik emeletre kívánkoztak .
Ekkor jött ama Karvalyi úr a szokásos lappadt, papucsos lépéseivel, amelyeket a falakon túlról már ismertem, s nem tartottam ellenségesnek.
Öreg mókusnak gondoltam őt lépései hangjából, aki járkál estefelé a betegház folyosóján, hátha történik vele valami, de semmi egyéb, mint a z alkalmazottak, orvosok tisztelettel köszöntik, mint a fizető vendéget szokás.
Aztán csinálhat Karvalyi úr, amit akar.
Még sajtot és üveges sört is hozathat föl a szobájába, mert az ajtajára kifüggesztett tábla ellenére nem volt olyan nagybeteg, mint hit tük volna .
Lelki beteg volt, a felesége elől bujdosott .
Ez a feleség egy feltűnően rövidre nyírott hajú, kifestett , terjedelmes, de fiatal asszonyság, akinek meglehetősen pörgött a nyelve férje kocsmajárása miatt (más hibát nem tudott felhozni ), aki nyilván a szanatóriumot is kocsmának nézte a földszinten terített, bejáró, gyomorbeteg vendégek éttermei miatt, ez a feleség egykoron és egyszerűen megszökött Karvalyi úrtól , de a nők gyakori szemérmetlenségével az anyagi összeköttetést továbbra is fenn akarta tartani Karvalyi úrral, aki emiatt kénytelen volt elmenekülni otthonából, és egy betegház lakói közé fölvétetni magát .
- Ez a boldogtalan úr a maga partnere! - mondta Sári, amikor az óvatos Karvalyi urat megpillantotta, és az ismeretséget a nők gyakorlott ságával összehozta .
- Hallom, hogy ugyancsak beteg embernek méltóztatik lenni - kezdtem valamely olyan hangon, amelyet nem ismertem föl magaménak, mert már régen beszélgettem emberekkel, az igenen és a nemen kívül más szavakkal .
- Hja - felelt igaz fájdalo mmal Karvalyi úr, mellém telepedvén, és egyszerre ütött két kezével a térdére, mint minden leüléskor, mintha önmagát ellenőrizné a paralízis elől.
- Vajon meg tudnának maguk védelmezni, ha valaki kiugrana a liftből, és bottal nekem jönne? - kérdezte igen halk hangon, miután a kivilágított lift éppen akkor suhant el a maga kéményében, és ez Karvalyi urat láthatólag nyugtalanította .
( De ugyanilyen nyugtalan lett, amikor lépéseket hallott a lépcső felől - velem együtt.
Én kárörvendő, gonosz emberarcoktól féltem, míg Karvalyi úr a felesége nyájas tekintetétől, aki tőle megszökött egy fiatal, de állás nélküli "inzsenőr " -rel, de kosztpénzért és hasonlókért még mindig elhagyott férje nyakára járt. )
- Itt nem szabad verekedni - mondta Sári doktorkisasszony, a maga vidám terjedelmességével, mint aki komolyan hiszi, amit beszél .
- Az illető nem nagyon kérdi, hogy mit szabad, mit nem szabad - már az utcán is megtámadott zsebpénze végett.
Mit csináltam volna?
Rendőrhöz kellett volna fordulnom, olyan erőszakos volt.
Inkább hát odaadtam neki tárcám tartalmát, és én aznap nem ebédeltem - mondta Karvalyi úr azon a csodálkozó hangon, amely az idealistákat jellemzi, akik mindig valamely földöntúliságot tulajdonítanak a nőknek, nem tudják leszállítani őket a maguk értékére .
Majd később így folytatta :
- Véleményem szerint az illető nem is tudja, hogy moraliter mit cselekszik, ugyanezért komolyan nem is lehet rá haragudni.
Egy elbolondított nő, amilyen ezerszámra szaladgál a világon a maga "fixa ideá " -jának élve , keresztülgázolva régi törvényeken, szokásokon, becsületeken, hírneveken.
Így veszítette el a talajt a lába alól nőm is tizenöt évi házasélet után, miután akadt egy barátnője, bizonyos cigány és zsidó származású Horvát kisasszony, aki egyéb nők módjára férfiak zsebtolvajlá s ából, félrevezetéséből, hamis kártyajátékból és egyéb ilyen nőies foglalkozásokból éldegélt Óbudán egy házban, amelyet egy öregembertől örökölt , bizonyos hamisított végrendelet révén.
Ez az úrhatnám kisasszony beférkőzött otthonomba, és rövidesen fölbor í totta azt szamárfülű feleségem segítségével.
Az ember sohase tudhatja, hogy mit gondolnak, mit cselekszenek a tőle messze eső pólusokon , például egy pesti lakossal Óbudán.
Ott ülnek este valamely kályha körül, a cigányzsidó származású Horvát kisasszony ká r tyát vet, szép szerencséket és jövendőket jelent, ha bizonyos kártya szerint igazodik a szamárfülű nagyságos asszony.
A szamárfülű nagyságos asszony, mármint nagyra becsült nőm: valóban a kártya szerint igazodott, a kerítőnő révén megismerkedett az állás n élküli "inzsenőr " -rel, mire elkezdődött fosztogatásom.
Szomszédos utcába költöztek, hogy közelében legyenek annak a háznak, amelyet kifosztani szándékoztak.
Ültek kettesben - mármint a foglalkozás nélküli "inzsenőr " és megboldogult nőm - hogyan lehetne ké s zpénzre szert tenni Karvalyi úr adományából.
Így nemegyszer sikerült a napi kosztpénzt birtokába keríteni őnagyságának az ismerős cselédtől a maga háziasszonyos fellépésével, amikor ugyancsak ebéd nélkül maradtunk .
Őnagysága izgalmasan szaladt el a házb ól, konyhából a kicsalt kosztpénzzel.
Nem volt ebédre kása, sült kolbásszal, mint azt kiterveztük .
- Talán nem kellett volna olyan engedékenynek lenni! - vélekedtem a magam szerencsétlenségében .
- Hejnye - így mondta Karvalyi úr: "hejnye "-, próbált volna nem engedékenynek lenni uraságod.
A fővárosi tűzoltóság vonult volna ki becses otthonába, mert Őnagysága felgyújtotta volna azt .
Beláttam, hogy Karvalyi úrnak, ennek az elgyötört és ócskások piacára került idealistának igaza volt, mikor egy halálos ellens éggé válott és másba megszerelmesedett feleség támadásait , készpénz után való rohamait nem akarta visszaverni másként, mint a sorsba vetett bizalommal, az örök igazság törvényeivel, amelyek éppen úgy kedveznek a gyengéknek, mint az erőseknek.
Kinek van k e dve odaállni egy hajdanán szép, most mocsokkal teli női száj elé , miután a szerelem elpárolgott, és a nőből kijön igazi lénye?
Nálunk, a magyarság családi körében már egy feltűnően hosszú bajuszú, Madách nevű úriember foglalkozott a női problémákkal.
Min t hallottam, a külföldön más tudományos írók is, akiknek nevét szerencsétlenségemben elfelejtettem.
De vajon mi közöm van nekem Karvalyinéhoz vagy Karvalyi úrhoz a maguk házassági komédiájában ?
Sári, a doktorkisasszony volt a bűnös, aki mindenáron föl akart ébreszteni letargiámból, még ilyen erőszakos eszközök árán is, mint a Karvalyi úrral való ismeretség, aki valami bestia elől keresett menedéket a betegházban .
- Azt hiszem, a foglalkozás nélküli "inzsenőr " -nek lesz igaza az egész történetben - mondtam, amikor Karvalyi úr jól meggyötört saját családi történetének előadásával, amelyet végeredményben éppen olyan szemérmetlenül mondott el, mint ahogy az asszonyka tettekben véghezvitte. )
A lovas rendőrség merénylete
A drága doktorkis asszony gyógyítási kísérleteinek következménye természetesen az volt, hogy magános óráimban magam is reszketni kezdtem az elhízott Karvalyinétól, aki télidőben bizonyosan drótokra feszített fátyolkalapot ( pirosból) hordott, míg nyáridőben valamely kiadós b ársonykalapot, talán prémet is, mint a nőknek ez szokása .
- Pénzt ide! - hallottam egy gyanúsan kifestett, manikűrözött körmű nő elvetemedett hangját betegségemben, bár pénzem tudvalevőleg egy fillér se volt, mert jó emberek gondoskodtak arról, hogy a pénzt mint az élet lehetőségét elvegyék tőlem .
- Pénzt ide! - kiáltotta Karvalyiné az ajtó előtt, és a hideg rázott ki, hogy ez a nő még betörhet az én szobámba is, hogy kedvesét eltartsa , miután férjét az utolsó fityingig kifosztotta .
Ismertem ezeket a "Pénzt ide ! " kiáltással járó hölgyeket.
Többnyire nagy étkűek voltak , rendszerint a kirántott borjúhúst tömködték magukba, de hajlamosak voltak a különböző édes tésztákhoz is, amelyeket elgondolkozva nyelegettek.
Levest fogyókúra szempontjából nem fogyasztottak , és kétségbeejtették a velük élő férfiakat állati önzésükkel .
- Ó, milyen boldog lehet Karvalyi úr, hogy túladott az ilyenfajta nőn - gondoltam magamban világos perceimben .
De aztán felhangzott a "pénzt ide ! " kiáltás az ajtóm előtt, és én kétségbeesve kuta ttam párnáim alatt, pedig tudtam, hogy egyetlen fillérem sincs .
Ugyanezek a nők édes pálinkákat, pezsgőket és más hasonló italokat kedveltek a gramofonzene mellett, elbújva, mint boldogtalan regényhősnők , mindenféle díványpárnák mögé, amelyek szerelmi kalandjaikból ismeretesek voltak, és férjüket a lehető legnagyobb megvetéssel kezelték, miután az fél liter bort engedélyezett magának valamely bormérő helyen, ahol felváltva hallgatta a betévedő téli fuvarosok mendemondáit a mérőasztal körül, vagy pedig a törvényszéki irodai tisztek fontoskodását törzsasztaluknál .
- Hitvány, kocsmajáró gazember! - üvöltöttek ezek az édes pálinkás hölgyek Karvalyi úrnak és más uraknak, akik nem akartak mindenben engedelmeskedni nekik.
- Pénzt ide!
Tán csak nem hagytad az utolsó garasodat is a kocsmában ?
Mondhatom, hogy betegségemben nem voltak kellemes látogatók ezek a Karvalyi úr által fölidézett, múltbeli hölgyek, de szerencsére jött újabb kellemetlenség, amely a rosszindulatú hölgyekről elterelte a figyelmemet kíntól nedves betegágyamban, ahová hiába csalogattam a megváltó halált .
Egy napon - éjjel vagy nappal, mert az idők megint összefolytak körülöttem, a kedves Karvalyi úr jóvoltából, aki új veszedelmeket ígért az eddigiek tetejére - valami borzasztó dologra riadtam fel .
Mint mondám, amúgy is folyton rendőrökre, ügyészekre, törvényszéki bírákra gondoltam, akik majd valamiért felelősségre fognak vonni - gondoltam éppen -, de semmiféle észbontó szerelmek, színpadi vagy költeményeskönyvbeli jelenetbe nem megyek bele - vélekedtem magamban, még mindig Kar v alyi úr hatása alatt állván, amikor tébolyító jelenség mutatkozott sablonszerű ideggyötrelmeimben, mintha tűzoltók rohanták volna meg a kórházat , ahol nyilvánosan, kárörvendő tekintetek előtt szenvedtem .
Feküdtem a fekete pápaszemes ember tekintete előtt, macskával harcolva; feküdtem a virágkereskedő kutyája előtt, akitől fohászkodva kértem , hogy hagyná abba bömbölését; feküdtem Karvalyi úr előtt, hogy mentsen meg családi életének titkaitól...
Amikor pesti lovas rendőrök kezdtek rohamozni a kikövezett Arén a úton, amely felé ablakaim nyíltak.
No, most a lovas rendőrök elé kell feküdnöm, hogy megkegyelmezzenek .
A lovas rendőrök le- és felvágtattak, hol csak egyenletesen trappolva, de később rohamozva, mintha most akarnák végre bevenni a szanatóriumot, hogy az itten elbújt bűnös embert felelősségre vonják .
Képzeletben láttam kifeszített kardjaikat, csillogó rézsisakjaikat, rettentő véres sarkantyúikat, hallottam harci kiáltásukat, éreztem lovaik forró leheletét, mellemen acélpatáikat, lobogó sörényüket.
No, mos t mindjárt meghalok, amint az első lovas rendőr beugrat az ajtón , és széttapossa fejemet.
A párna alá menekültem, de odáig is elhallatszott a vad rohamozás, amely lassan távolodott .
Mint később kiderült, a tejeskocsisok sztrájkoltak Pesten, és a szanatórium körül verték szét őket a lovas rendőrök .
Tehát nem hallucináció volt az egész esemény, amire később büszke is voltam, főleg Sári kisasszony előtt, aki minden panaszomra csak legyintett , és harminckét fogát mutogatta :
- El fog múlni az egész dolog, csak türelmesen viselje magát .
No, türelmesebb már nem lehetett beteg, mint amilyen én voltam a magam idejében .
Apró tárgyak merénylete
No, de elkeserítés, bosszantás, bántás, ingerkedés szempontjából megbántóim nem sok fórt adhattak az apró tá rgyaknak, amelyek kellemetlenkedés szempontjából körülvettek .
Igazán csak az apró tárgyak, ezek az örökös ellenségek tudják olyan méregbe hozni az embert, hogy még a betegségéről is megfeledkezik néha miattuk .
Még az egészséges embert is megviselik az apró kis tárgyak szekatúrái, de milyen kész prédájuk nekik az amúgy is türelmetlen, beteg emberek, akik az élet és a halál mezsgyéjén haladnak, és hol erre, hol arra , hol az élet, hol a halál felé nyúlnak bizonytalanságaikban.
Mi volna jobb : tovább élni, esetl eg nyomorékon, vagy mindörökre kitérni az élet küzdelmei elől ?
Ekkor jön egy nadrággomb, rendszerint a nadrág hátsó részéről , amely nélkül nem lehet használni a nadrágtartót, a nadrágot, mikor már nagy nehezen fölkelt az ember az ágyból, miután Pista bácsi hússzor-harmincszor kiment a szobából, bejött a szobába, sohasem tisztította ki senki se a ruhákat , se a cipőket, se a kalapokat, mert a szanatóriumok erre nincsenek berendezkedve.
A betegek innen úgyse az utcára mennek, hogy tiszta ruhára legyen szüks égük, hanem a másvilágra vagy további, enyhébb betegszobába, ahol még egy darabig elszöszmölik idejüket.
Ritkán megy valaki a szanatóriumból az íróasztalához vagy a boltjába .
De hát maradjunk a nadrággombnál, amely leszakadt helyéről, a nadrág amúgy sem áll meg a lesoványodott emberen, tehát kárba veszett minden mosakodás, fésülködés és egyéb izgalmas előkészület ahhoz, hogy az ember doktori rábeszélésre fölkeljen az ágyból .
Különben is olyan betegnél, mint amilyen én voltam, mindennek kívülről kellett történni, hogy valami mozgás, lépés, elhatározás, cselekedet létrejöjjön.
Letargiámban elültem volna a pokol tornácán is, gondolatlanul , megadással várván azt a percet, amíg az ördögök védelmemről gondoskodnak, vagy valamerre elmeneküljek.
De a nadrággomb dol g a felbőszített, mert nem találtam meg, miután leszakadt, pedig hallottam gurulni a szobában .
Hát most itt vagyok, miután fölöslegesen megmosakodtam (a lelki beteg elsősorban a tisztálkodást tartja fölöslegesnek ), hiábavaló bolond módjára megfésülködtem, tiszta ingbe bújtam, a cipőt őrült kínok között felhúztam barna harisnyára, a két nadrágszárba olyanformán bújtam bele, hogy majdnem az orromra buktam a szoba közepén, ami fájdalmassága mellett nagyon nevetségessé tett volna a házban, ahol különben is minde n alkalmat megragadtak, hogy rajtam mulassanak .
Azt azonban ne higgye senki, hogy elmentem volna a nadrággombot keresni, talán ágy alá, dívány és szekrény alá benézegetni.
Nem mozdultam én egyetlen lépést sem a széktől, ahová a gombszakadás után letelepedtem, csak onnan mérgelődtem magamban.
Ez a gomb is bizonyára az ellenségeim közé tartozik, pedig nem vétettem neki semmit.
Mint ahogy azoknak az embereknek se vétettem, akik most gyűlölnek, kárörvendően nevetnek, vesztemet kívánják , anélkül hogy maguk is t udnák, miért .
Végre jött Pista bácsi, és ugyancsak dühösen nézett rám vöröses szemeivel .
- Azt hittem, már a folyosóra ment, hogy itt takaríthassak .
Gyűlölte a takarítást, nem találta férfias, magához illő munkának , mint a cselédi munkák között is mindig akadnak válogatósak, akik például seprőt nem szívesen vennének a kezükbe, de a trágyát kihordják a szántóföldre.
Így volt Pista bácsi a takarítással.
Fölkelés óta azon dühöngött, hogy majd takarítani kell .
Röviden elmondtam neki, hogy a leszakadt gomb miatt nem tudtam tovább öltözködni .
- Egy rongyos gomb miatt ilyen nagy feneket keríteni .
Váratlanul egész derülten hangzottak Pista bácsi szavai.
A zsebkésével levágott egy gombot a mellényemről, és fölvarrta a leszakadt nadrággomb helyére .
- A kabátot majd begombolja, akkor senki sem látja, hogy hiányzik a mellénygomb .
A gomb Pista bácsi öltései nyomán talán még ma is a nadrágon van , úgy odavarrta, ha ugyan a nadrág megvan valahol.
( Barna kockás nadrág volt, már maga se normális, mint az egyszínű posztóból varr ott nadrágok. )
...Máskor a szekrényajtóval és az éjjeliszekrény márványlapjával volt bajom, mind a kettő fejem épségét veszélyeztette .
Akárhányszor közeledtem a szekrényhez, valami ellenségeskedést vettem nyomban észre a szekrény részéről, mert itt tartotta Zöldné éjjeli holmijait, szoknyáit, meg tudom is én, miféle vénasszonyrongyait.
Ugyancsak ide lopkodta a boros- és pálinkásüvegeket, amelyekből a doktorok megkínálgattak , hogy hatásukat kipróbálják, de én úgy utáltam az italt, hogy csak behunyt szemmel , mint valami keserű orvosságot, tudtam bevenni egyetlen kortyot is .
De Zöldné, ez a gonoszságban következetes vén banya, nem hitt nekem, éppen úgy rejtegette előttem az italt, mint valami részeges ember előtt, mert ő már csak nem hitt a férfiaknak .
Tehát a szekrény inkább Zöldné szekrénye volt, mint az enyém, ugyanezért tapasztaltam a rendkívüli ellenségeskedést a tükrös, politúros tucatszekrény részéről .
Igaz, hogy én magam sem tudom, mi keresnivalóm volt mindig a szekrényben, amikor holmijaim többnyire szé t voltak dobálva a szobában, könyvet nem olvastam, a hőmérőn kívül ( amelyet többször le akartam nyelni súlyosabb napjaimban) a mosdón levő szappan, fogkefe, fogpor, Pista bácsi önborotva-készüléke volt a mulattatóm .
Mégis a szekrényhez mentem, kinyitottam ajtaját, és az ajtó éles széle rendszerint homlokon ütött, miután egyenesen állni nem volt erőm.
Többször megpróbáltam ezt a birkózást a szekrényajtó és köztem, de csak évek múlva jöttem rá, hogy mindez azért történt, mert nem álltam szilárdan, inkább min den tagomban remegve az ajtó kinyitásakor .
Igaz biz az, hogy alkonyattal, amikor Zöldné korábban termett elő , átvette parancsnokságát beteg testem és lelkem felett; felgyújtotta a villamos lámpát az addig őszi délután félhomályában, az elmúlást, a lemondást, az élettől való megszabadulás félhomályát jelentő merengésben sokszor hittem, hogy Zöldné nem is az ajtón jött be, hanem a kéményen át, vagy a szekrényből lépett ki, amelynek volt bizonyára összeköttetése a szomszédos szobával, ahonnan Zöldné néha na p közben kileste, mi lesz éjszakára a feladata, hogy jól megkínozhasson nappali teendőimért .
( De erről majd később, mert még beteg koromban is követtem el bűnöket, ami természetesnek látszik egy józanul gondolkozó ember előtt, de annál fertelmesebben az olyan beteg előtt, aki régi bűneiért amúgy is haragban van lelkiismeretével, és újabb bűnöket halmoz a régiek mellé. )
Tehát rá kellett jönnöm, akár akartam, akár nem, hogy a Zöldné pendelyeivel teli szekrény az említett asszonyság cinkostársa.
Bár nehezemre esett a kínok utáni vággyal, a fejbe vágásokat kívánó lelkiállapottal szembeszállni, mind ritkábban nyitottam ki a szekrényt .
... "
Már nem nyitogatja ! "- hallottam egyszer a szomszéd szobából egy hangot, ahonnan valószínűleg éppen úgy megfigyeltek, mint az em eleti szobából, a már említett lyukakon át .
...Az éjjeliszekrény márványlapjával pedig más kalandom volt, de amely ugyancsak fejem épségét veszélyeztette .
Sokszor hallottam lélekharangot, általában harangokat, amelyek valami közeli templomból hallatszottak idáig .
A harangozók rendszerint úgy csinálják, hogy három versre osztják fel harangozásaikat.
Az első rész a legrövidebb.
Szinte csalatkozva látod, hogy máris vége van az esti, hétórai harangszónak...
Dehogyis, ekkor jön a közepe , amely már valamivel kiadósabb , m ajd a vége, amely olyan hosszant terjed az egész világ fölött , hogy az ember akár elalhatik a középső harang kondulásai közepette.
( Prabatum est. )
De a lélekharang, ez a sikoltozó, csendet, nyugalmat, szundikálást felriasztó harang, amely mint valami vészj el szólal meg, amikor valaki haldoklik, és meghalására nézve már megtörténtek az összes intézkedések, talán éppen egy rokon áll a torony alatt , aki a kipillantó harangozónak zsebkendőjévé majd jelt ad: mikor volt elég a harangozásból, mikorára a veszendő lélek már megtalálta a kivezető utat a testből, a házból, a földről is talán (ha nem kell itt maradnia kísértetnek ), a lélekharang nem hagyja magát könnyen, ha szabadjára hagyják, jól kitombolja magát, hogy olyan emlékezetessé tud tenni egy halálesetet, h ogy az emberek még évek múlva is emlékeznek rá .
A lélekharangot rendszerint nem a hivatásos harangozó szólaltatja meg, annak éppen elég dolga van a maga törvényes harangozásaival, a szabályszerű, rövid, egyszeri ötóraival (a hajnalival ), a hétóraival, a fél kilencessel, a tizenegy órással, a délivel, a háromórással és a különböző temetési harangszavakkal, mikor valamennyi haragnak meg kell szólalnia, hogy a torony csak úgy dől jobbra-balra .
A lélekharangot rendszerint amatőrök szólaltatták meg, néha maga egy-egy jó rokon vagy örökös, felfogadott fiú vagy a harangozó alharangozója , mert az igazi harangozónak körben kell járni a különböző kocsmákban, és elmondani, hogy ki halt meg, miként, mióta volt beteg, lehetőleg mi volt az utolsó szava, betegsége, meggyón t, megáldozott, fölvette az utolsó kenetet ...
A harangozó a visító, sikoltozó lélekharang kétségbeejtő megszólalási idején szívesen látott vendég mindenütt, mert hiába, mégiscsak egyházi ember, aki bár részeges fráter, valamit talán csak tud a halál ellen , hisz annyiszor van vele neki dolga.
Jó, ha egy ilyen vörösorrú zümmögve, de fölényesen nagyképű fontoskodással beszélgető harangozó, aki éppen fontoskodásával ad becsületet sekrestyési és harangozói hivatalának: jó, ha a lélekharang hosszúra nyúló verss o rai alatt a házban van, és forralt bort segít inni, miközben főbólintással vagy főrázással kíséri a toronybeli harangozást, mint a zeneszerzők, amikor műveiket mások adják elő .
A lélekharangnál a harmadik vers tart legtovább, néha félóráig is , amíg a makacskodó lélek valóban elrepül, hogy a jámbor hallgató egy másik félóráig még képzeletben hallja a lélekharang visítását, pedig az már régen elhallgatott .
Elgondolkoztam néha, hogy nekem húzzák a lélekharangot, kék, őszi délutánokon, három óra után, amikor arra jól megérett emberek meghalni szoktak , akár a bőrdíványra leheveredve, mellényüket kigombolva, szívükre helyezve tenyerüket, akár az ágyban, ahol ebéd után, miután kedvenc ételeiket főzették , utoljára ettek szilvás gombócot vagy szegénysorsban a szoms z édasszony húsleveséből, amit úgyis literszámra főznek, csak az asszonyok jószívűsége dönti el, hogy ki és mennyit kap a levesből .
...Ámde akárhogy volt az eset, akármint figuráztam ki akkori lelkiállapotom szerint a lélekharang (és más harangok) megszólal ását - a lélekharang harmadik, hosszúra nyúló versénél, amikor az alkalmi harangozó minden percben kipillog a toronyablakon, hogy a "tüzet szüntess " nevű zsebkendőparancsot várja -, a harmadik versnél mindig önkéntelenül összetett kézzel, mint egy megzava r odott, fölemelkedtem ágyamból, és ilyenkor akár nappal, akár éjjel: az éjjeliszekrény márványlapjának vágtam a homlokomat.
Nyilván cserélni akartam a lélekharang szárnyán elszökő lélekkel, hadd menjek én egy csizmadia , asztalos vagy lakatos lelkében a túl v ilágra, és ő maradjon itt az irigyelt szanatóriumban, amelynek levélpapirosaira franciául és angolul is föl voltak írva a tudnivalók , sürgönycímek, telefonszámok .
Fölemelkedtem imára kulcsolt kézzel ágyamból, mikor már hosszúra nyúlott a harangozás: hadd m enjek én helyetted, Kovács, Tóth vagy Kis embertársam, fiatal vagy öreg barátom, maradj te itt helyemben a szanatóriumban, ahol valóban a német kémiai gyárakból való gyógyszerekkel gyógyítanak, a járványos, fertőző betegeket sárga vászonba burkolják, láto g atási időben senkinek sem szabad dohányozni, de az orvosok és ápolók elviselhetetlenek az én részemről, ezért talán próbáld meg te, földi atmoszférából elrepülni készülő lélek, miután neked már úgyis mindegy .
Így akartam fohászkodni a középkoriasan csengő lélekharang harmadik versének hallatára, de a fejem mindig beleütöttem a márványlap szélébe, a cinkostárséba, aki mint szanatóriumi bútor ugyancsak ellenem szövetkezett.
Igaz, hogy vallásunk szerint imádkozhattam volna akár fekve is, nem fölemelkedve, mer t hiszen a mi vallásunkban a lelki bűnbánat többért kárpótol, mint a fölfeszítés.
Ámde a szerzetesek, akik a különböző rejtélyes kolostorokban valaha az életre előkészítgettek mindig azt ajánlották, ha istent hívom , lehetőleg emeljem föl a fejem .
Fölemelte m a fejem, de a márvány homlokon vágott.
A fal felé fordultam , valami sötétkét éjszakát képzeltem magam körül, amelyben csendesen repül egy kis fénysugár, a földről imént eltávozott lélek.
Lehetnék én is a helyében .
Gondolatok egy megváltásról
Az ember bánataiban, betegségeiben, szenvedéseiben sohasem tudhatja, hogy merről kapja a megváltást, mert kiszámítani azt nem lehet a legfejtörőbb munkával sem .
Mikor már azon a szakadékon áll a nagybeteg ember, hogy két karral várná a halált, amely szenvedéseitől megszabadítja (különösen vonatkozik ez a lelki szenvedésekre ), akkor történik valami váratlanság, amely hirtelen megállítja a meredélyről való lefelé szédültében - az utcán egy jóindulatú idegen, aki nem engedi földre zuhanni a megtántorodo t tat, a halálos ágyon egy hang, amely visszaszólítja az élők sorába.
Csak éppen a barátságos idegent vagy a hangot kell megtalálni...
Ezért mondják a hozzáértők, hogy az emberek közé nyúlva: mindig a megfelelőt kell megtalálnunk céljainkra, és vele összekö ttetésbe lépni, mert az ügyünknek akkor sikere lesz .
Így találtam én meg halálos ágyamon T. lelkész urat, aki szíves volt segítségemre jönni, amikor erőm és az emberek, de még az élettelen tárgyak is elhagytak abban a nagy lelki betegségben, amelynek magyar ázatát még ma sem tudom .
Tehát ebben a nagy zűrzavarban, amely mindenfelől körülvett: egy délután a magam bomlott világán jártatván érzelmeimet (mert gondolataim már régen elszöktek, mint kalitkájukból a kiszökött madarak ), ösztönszerűleg T. római katolikus káplán neve jutott eszembe, akiről valaha hallottam, hogy itt teljesít szolgálatot valamelyik közeli plébánián, kint, a Városligetben, ahol levegősebbek, világosabbak, tisztábbak a templomok, mint a divatos Belvárosban , ahol a nők parfőmjei, szoknyasu h ogásai, furfangos bűnökkel telt úriemberek hazug imádságai fertőzik meg a templomok leheletét .
T. egy színésznek és egy színésznőnek volt a fia, aki nyilván azért ment a papi pályára, mert fiatalságában eleget látott a világi életből , nyilván a színészeknél szokásos, szabadabb erkölcsökből, a sörösüvegekből , amelyeket atyja fájdalmakat okozó korhelyeskedései után már korán reggel az ágyban elfogyasztott, a családi bajokból, amelyek az ilyen színész házaspárt kísérni szokták végig az életen át, valamint a h aj- és arcfestékekből, a lyukas harisnyákból, a gyűlölködésekből és irigységekből, amelyek anyja, a színésznő életét igazgatták, mint akár a többi színésznőét .
Sajátságos, de úgy van, hogy éppen a könnyűvérű szülők gyermekeiből lesznek a legrendesebb emb erek, mintha szüleik vétkeit akarnák jóvátenni.
Ilyen volt T. római katolikus káplán a városligeti plébánián, akihez egyszer elküldtem Pista bácsit, a közismert gazembert egy levélkével .
Pista bácsi nyilván azt hitte, hogy a papnak fogom meggyónni , bevallani, hogy ho vá lett az elásott kincs - amelynek fölemlítése óta határozott változás állt be az ápoló életében, bánásmódjában, magatartásában, mintha védelmezte volna életemet még Zöldné elől is, amíg az esetleges kincs rejtekhelyéről valamiképpen tudomást nem szerezh e t. Pista bácsi ismerte a szanatóriumi szoba berendezését, ahonnan a betegeket kémlelni, megfigyelni, kihallgatni szokták, mert hiszen doktor Cipész valószínűleg többször igénybe vette Pista bácsit és fúróját a különböző lesőlyukak megszerkesztésénél .
Pista bácsi elment T. káplán úrért, akinek boldogtalanságomban azt írtam, hogy lelki vigasztalást kérek tőle, miután azt többé sem magamban, sem a közhasználatban lévő imakönyvekben nem találhatom meg.
Esetleg töredelmes gyónásom meghallgatását, feloldozásom a t, megáldoztatásomat és az utolsó kenetet is reméltem T. r. k. káplán úrtól, mert megint olyan cudar napja volt életemnek, rejtélyes napja , amikor a halálfélelmek vadállatok módjára rohantak meg, amikor emberi gyűlölet , káröröm, gonoszság engem keresett a világon, mint a legérzékenyebb emberi lelket, amikor a legerősebb szívizgató szerek (digifolinok, chinidinumok, injekciók) se tudtak életet verni a haldokló szervezetbe .
Csak a halált!
Jöjjön a pap, hogy mellettem legyen utolsó utamnál !
Így került T. káplán úr egy délután a szanatórium folyosójára , ahonnan egyházi ornátusban, fehérben és pirosban lépett be az ajtón, mint a megváltás .
Egy nem sikerült hitvita, de a vége nem rossz
Mint már az élettelen tárgyakról, cselédekről, ápolókról elbeszéltem, hogy sietnek a bajban levő tisztességes embernek ellenségévé szegődni - a fésűről, amelynek foga kitörik, a ruhakeféről, amely elvész, a fogkeféről, amelynek szálai kihullnak a hosszú betegség alatt -, ugyanez az ellenségeskedés nem mondha t ó el váratlanul szép emberekről, akik megérkeznek életünkbe .
Ilyen váratlanul szép ember volt T. káplán úr, aki az ajtón belépett .
T. tisztelendő úr - mint később kiderült - még az egyházjognak is doktora volt, aki ismerte a legmodernebb tudományokat, de a hajdani ördögűzéseket, középkori szokásokat is (amelyekből voltaképpen mit sem vontak vissza a pápák, az "inkvizíció " nevű eljárást akármely nap el lehetne kezdeni , ha akadnának hozzá megfelelő bűnösök, de úgy látszik, az egész világ megjavult , csak ma gam vagyok gazember ) .
És emellett bájos, romantikus, szőkésbarna, világos szemű fiatalember volt, aki még papi ornátusában sem tudta elfelejtetni, hogy szülei színészek voltak; legalábbis előttem nem, aki hajdanában atyjával a legkülönbözőbb (s e feljegyzés ekhez nem méltó) helyiségekben találkoztam.
Anyját csak a színen láttam pörögni kurta szoknyájában .
De éppen elegendő volt ennyi is, hogy az ifjú papban felfedezzem a romantikát, a másvilágiasságot, hétköznapiasságoktól visszatartózkodó lelket , egy magasa bb gondolatot, amely esetleg az égbe visz .
A bűnös életéből - a magam életéből - kimenekedett, kivirágzott , már életében szentté vált ifjúnak néztem a halovány arcú papot, amint kereszttel a kezében, fehér ingben és stólával felém közeledett, mint egy való sággá lett vízió - a jó víziók közül .
- Atyám - mondtam kezem összekulcsolva -, önre akarom bízni veszendő lelkemet, talán a pokol helyett a tisztítótűzre juthatnék, mert nem vagyok eléggé elvetemedett, s már a földön is szenvedtem eleget .
Valószínűleg így kezdtem, vagy hasonlóan: a megindulásig fokozódott lelkiállapotban, amikor a távollévő barátok és a közelben lévő ellenségek képzelt társulati körében az ifjú szentet (lehet, hogy Imre vagy Ágoston volt a keresztneve) üdvözöltem .
- Isten küldetéséből jövök erre a helyre, ahol gazdag és hitetlen emberek szoktak meghalni, anélkül hogy testi szenvedésük mellett eszükbe jutna nekik a túlvilág - felelt az ifjú arkangyal, akinek jövetelére, fehér ingének , stólájának megérkeztére szinte világosság lett a késő al konyatba borult szobában .
- És az én legalázatosabb kérelmemre, főtisztelendő atyám, hogy kezeibe helyezhessem lelkemet, amelytől megválni szándékozom, - válaszoltam , amint csak félig öntudatlan állapotomban tudtam .
- Ha öngyilkossági vagy hasonló terveket forgatna a fejében, ahhoz úgysem volna jó az én segítségem, mert egyházunk mindig ellene volt az öngyilkosságnak, mint azt az egyházatyák irataiban ezt olvashatta volna, ha erre ráért volna, Szindbád úr !
Így szólt a várva várt próféta, rám szögezve szemeit, mintha nem tartaná állapotomat eléggé kétségbeejtőnek, hogy talán megbocsátóbban, megértőbben, az anyaszentegyház hangján szóljon hozzám .
Fiatal ember, nem ismeri az életet - gondoltam magamban a betegek ravaszságával, akik mindenféle előnyökre akarnak szert tenni, anélkül hogy maguk színészi szerepéből engednének, meg akarnak továbbra is maradni kíméletet érdemlő betegnek.
Ugyanezért meglehetős indulatossággal vagy tán csak támadó szánalomkeltéssel válaszoltam a káplán szavaira :
- Főtisztelendő atyám, ön talán nem tudja, hogy életemnek ifjúságát egy régi kolostorban töltöttem a Kárpát-hegységben?
Páduai Szent Antaltól kezdve, aki most annyira divatban van Pesten, hogy már nekünk (igaz katolikus embereknek kellene tiltakozni a torzító Szent Antal-kultusz ellen ) , ismétlem, a páduaitól kezdve az esztendőt záró Szilveszter pápa élettörténetéig - által a Xavériakon, a szaléziakon, asszisziakon, szent Ferenceken, Loyola Ignácokon, az összes értelmes és agyvelőhöz szóló szent atyákon át a szív érzelmeihez szóló szentek ig, mint Szent Teréz, Szent Péter és Szent Pál iratáig , áttanulmányoztam aquinói Tamás, Patrik püspök, Oktavián vértanú, Julián vértanú, Pál remete, Antal remete történeteit - és a testi kiválóság szentjeit , mint Szent Györgyét, Andrásét a kereszttel, Mártonét, Flóriánét megjegyeztem magamnak .
Az egykori színészpár fia (de magam is) elcsodálkozott a bőbeszédűségemen, amilyen csak egy beteg emberé lehet, aki mindenáron meg akarja menteni az életét (vagy legalábbis a halálos percét a fájdalmak idején , mikor a lélek katasztrofálisan válik el a tes t től ) .
De a káplán hamarosan visszanyerte fölényét (mert mint később kiderült, azok közé a fiatal hitvallók közé tartozott, akik "ecclesia militans " néven védelmezték a római egyházat ) .
- Aki a közhasználatban levő kalendáriumot végigolvassa; az is megtalálja azokat a kiváló neveket, amelyeket felsorolt.
Őszintén megvallom , Szindbád úr, mi sokkal többet tudunk Önről, a magánéletéről, az eddigi cselekedeteiről, mintsem elhihetnénk, hogy bármely evangélistának, így akár Lukácsnak vagy a próféta Dánielnek bár mely könyvét ismerné .
Felelhettem volna ugyan azt is T. káplán úrnak, hogy ha nem hisz a szavaimnak, akár ki is kérdezhet a szent könyvek körül való ismereteimről - mert valóban kolostori növendék, okos jezsuiták és jóságos piarista atyák nyájában is voltam valaha, és tőlük olyan dolgokat tanultam, amelyeket élete végéig nem felejt el az ember...
De most, betegségemben, mikor megmenekülésemről volt szó, a kedves T. káplánnak az a másik megjegyzése vert éket a gondolataimba (amelyek szerettek volna elcsapong ani a régen olvasott szent könyvekig ) .
- Vajon mit tudnak rólam, szegény szerencsétlenről, hogy érdemtelenné válok még a szentatyák nevének kimondására is? - kérdeztem .
T. káplán úr, aki csak nagy messzeségből, a képzeletből látszott olyan romantikus lénynek, akire én gyengeségemben számítottam: most megszólalt , hogy ezzel vallomást tegyen, hogy ő sem tartozik többé barátaim közé, mint ahogy remélni merészeltem :
- A közismert dolgokról most nem akarok beszélni, amelyeket önről a verebek is csiripelnek, hogy milyen korhely, kéjenc, haszontalan, istentagadó életet élt, miket prédikált a fiatalembereknek a nem létező erkölcsökről, a szerelmi titkokról, a házasságtörésekről, szent Pál leveleinek meghamisításáról...
Ezek a dolgok szokásosak a mindennapi életben , miután a háború óta leromlottak az erkölcsök, felébredtek a bestiák az emberekben.
Az általános Rossz ellen, az Ördög elhatalmasodása ellen az Egyház majd megteszi maga a megfelelő intézkedéseket .
- Alávetem magam minden penitenciának, búcsújárásnak, sőt nyilvános vezeklésnek is, csak annyi erőt adjon hozzá az egyház, hogy akár a halálraítélt: megnyugodott szívvel a bitófáig elmehessek - feleltem mohón .
- Ez megint más kérdés, az igazi töredelem kérdése, amelynek még semmi jelét nem adta, csak az egyházat yák nevével dobálózott hivalkodva - felelt a lelkiatya, aki méltán lehetett elégedetlen előbbi viselkedésemmel, mikor még a szent ereklyetárgyakat, amelyeket valaha megérintettem tapintatosan férfikoromban , térdre borulva fiatalságomban védelmemre akartam felhozni.
Valóban nem így kezdődik az igazi töredelem...
Nem lehet csak szent Andrásra támaszkodni, akinek amúgy is elég nehéz terhe van a vállán levő keresztfa-gerendával.
De mit kell tenni, mit tegyek én, szerencsétlen , hogy mostani lelkiállapotomból ki menekülhessek ?
Az ifjú lelkiatya száraz szemmel nézte vergődésemet, amelyet már bizonyára eleget láthatott a bűnös emberek részéről eddigi pályafutásán is, és tekintetében, kék, hamukék, nyugodt tekintetében ekkor különös fényt fedeztem fel .
Nem mertem nyom ban hinni szememnek, mert a fény, amely a lélekdoktor szeméből véletlenül rám sugárzott: egy másik, most már mind ritkábban látott szempár fényével volt egyenlő.
Mégpedig "A veres " doktoréval, testi orvosoméval, akiről már olvashattunk e lapokon .
Egy más odpercnyi volt ez a bizalmi kisugárzás a harcos egyháziakhoz tartozó ifjú pap szeméből, de elegendő volt ahhoz, hogy felkiáltsak :
- Tehát még volna isteni irgalom a számomra ?
- Isten irgalmas - felelt a kora ifjúságában már egyházatyányivá emelkedett lelki pásztor.
- Most elmegyek, de holnap újra eljövök.
Addig gondoljon arra, hogy imádkozom önért, hogy kellő bűnbánatra tegyen szert.
Mondja utánam a Miatyánkot, mert bizonyosan elfelejtette .
Így mondtuk el háromszor a Miatyánkot, a világ fennállása óta fogant legszebb költeményt.
Az ifjú pap a kezével intett, nem tudom, áldást vagy intelmet, mert már régen nem volt egyháziakkal dolgom ...
- Pax vobisz!
Pax vobiszkum! - rebegte.
S elment .
Zöldné és a szentek
Hát persze hogy nem adják olyan könn yen a bűnbocsánatot, mint azt némelyek hinnék, akik kicsi , mindennapi iskolás bűnökkel bíbelődnek, amelyeket hetenként egyszer (a királyok és más kiválasztottak mindennap) meggyónnak a templom sötét hátterében , lelkigyakorlatot tartanak, elmondják a kisza b ott imádságokat, és a bűnbánat virágai oly pompázatosan lepik el lelkük kertjét, mint tavaszi virágok a földet .
De könnyíti a töredelmet a kéklő, messzi-messzi reménység, hogy valaha valóban még lelki megnyugvást, bűnbocsánatot nyerhetünk nagy bűneinkben is: ha azt a kékséget megpillanthatjuk lelkiatyánk szemében, mint ahogy én megpillantottam egy villanásnyi időre .
Az éjszakát tehát titkon virrasztva töltöttem, mint valóban régi könyvekben olvastam a megboldogult pápákról, mielőtt megkoronázták volna őket , az elhunyt püspökökről: felavatásuk előtt, a mártírokról és hitvallókról - a csodatevőkről és az egyszerű szerzetesi fogadalmat tevőkről is életük nagy napja előtt, akik az éjt nem a szokásos álmodozásokkal, teli hassal való forgolódásokkal, sőt nőkről való ábrándozásokkal töltötték, hanem igenis böjtöléssel, kegyes gondolatokkal, imádkozásokkal...
Az erdei remeték néha segélynyújtással, a pusztai remeték énekszóval tartották magukat ébren a kakaskukorékolásig, amikor tudvalevőleg elmúlnak az éj borzalm a i, főleg az éjféli kísértések, amikor Júdás megcsókolta Jézust a getshemániai kertben, amikor Krisztus Pilátus előtt állott; éjfélkor, amikor az ördög, kísértetek, rossz szellemek, nyugtalan lidércek és gonosz, ámító gondolatok manapság is a földön járnak .
A böjtölés megkezdését könnyű volt keresztülvinnem, mert a sokat szereplő Pista bácsi minden gondolkozás nélkül átvette vacsorámat, valamely szanatóriumi rizskását, amelyre persze egyetlen pillantást se vetettem .
De már a virrasztást nehezebb volt kereszt ülvinni a jóságos "Madám " ( Barcsainé) esténként beadott altatószerei ezek a vízzel nyelhető porok - Sári doktorkisasszony esti látogatása - valamint a mind tűrhetetlenebbé váló Zöldné miatt, akivel kölcsönösen úgy megutáltuk egymást, mint egy magára unt , csalódott házaspár, ahol egy harmadik is keveredett már a játékba .
( A harmadiknak lehetne nevezni Pista bácsit, aki a díványon büfögött a rizskása után. )
Zöldnét nem lehetett olyan könnyűszerrel kijátszani szimuláns alvásommal (és titkon virrasztásommal ), mint hittem volna, mert gonosz szemekkel vigyázott arra, hogy eleget tegyek a szanatóriumi beteg kötelezettségeinek, sóhajtozásnak, panasznak, nyafogásnak, időnkénti rosszullétnek, a váladékok kínos elmulasztásának, amelyhez szeretett személyesen segéd k ezni, hogy az orrom pirult bele.
Egy asszony segítségével végezni bizonyos feladványokat, amelyeket minden zsákhordó tud akár a fal alatt, akár egy magános kerítésnél?
( Zöldné ezekre a dolgokra volt "pali ", hogy az akkori pesti nyelven jellemezzem őt. )
Ké sőbb beláttam, hogy a betegápolási teendők közül leginkább erre volt hajlandó.
Szegény kis öreg fejével nem tudott gondolkozni a csodatévő szenteken és más kiválóságokon, akik a messziségből, a csillagokból, az emberi képzelemből, a szentírásokból, a bibl i ából előjöhetnek, hogy egy szerencsétlen embertársukat megsegítsék, aki csak azért nem vált szentté maga is, mert az életkörülménye doktor Cipész szanatóriumába sodorták .
Zöldné ügyelt a szentekre, akik a történelem nagy messzeségéből előjöttek, hogy valakin segítsenek.
Talán illetéktelen beavatkozásukat nehezményezte az ápolásba, gyógyításba, mert mikor például alattomban legerősebben gondoltam szent Ferencre, a franciskánusok megalapítójára és jótéteményeire: hirtelen megcsiklandozta a talpam .
- Azt hisz em, hogy ez az "egyén " nem alszik - mond Zöldné, aki darab idő óta - különösen célba talált rúgásaim óta - leszokott arról, hogy állandóan " gazembernek " nevezzen alvásomban .
Most már "egyén " -nek nevezett, ami nagy siker egy betegápolónétól , aki negyven es ztendeig segítette át a másvilágra a nagyságos és méltóságos urakat és asszonyokat, fölszedte értük az ápolási díjakat, sőt még örökölt is egyet-mást, ruhaneműt, ékszert vagy készpénzecskét a betegek után, akik utolsó órájukban csak Zöldnére gondoltak .
Én sohasem gondoltam komolyan Zöldnére, nem hagyományoztam neki semmit legrosszabb pillanataimban sem; nem eskettem meg, hogy a temetésemen részt vesz; talán ezért is fejlődött ki közöttünk ez a sok félreértésre okot adó viszonylat, amely a szentek éjszakájá n is bekövetkezett .
Zöldné nem volt jó barátságban szent Mártonnal, mert mikor az ő eltépett köpenyegét emlegettem magamban, Zöldné megismételte szavait :
- Mondom, ez az "egyén " nem alszik! - szólt volna Pista bácsihoz , aki azonban már a fal felé fordult .
Pedig éppen azért gondoltam Mártonra (a betegek ravaszságával ) , hogy efféle katona és vitéz emberrel való foglalkozásom megnyeri még tán Zöldné tetszését is .
De Zöldné szokás szerint felém rúgott, hogy elcsendesítsen, nem imponált neki Márton, akit egy darabig magam mellett gondoltam .
Újabb szentet kellett tehát elővennem, aki segítsen az ájtatos virrasztásban, a Zöldnével való érintkezésben, általában a közelgő éjféli órákban .
Így jutott eszembe szent Flórián...
Ugyancsak barna ember (mert ezek a legmegbízhatóbb éjjeli virrasztók ), páncélban, karddal oldalán és sisakkal a fején láttam egész életemben, meddig visszaemlékezni tudok .
Bátorságra, férfiasságra s egyben szent életre tanított, ami kevés szentnek az erényessége, ha fiatal korában a római légiókban szolgált ...
- Óbudán! - szólt közbe Zöldné .
- Talán a régi Aquincumban? - kérdeztem magamban, miután hirtelen nem voltam bizonyos szent Flórián szolgálati éveivel .
- Nem tudom - felelt Zöldné -, mert én még akkor laktam Óbudán , mostani házikóm megszerzése előtt, amikor érdemes volt a kis óbudai házakkal kereskedni.
Az ember nem is hitte volna, hogy mennyit is lehet kapni egy düledező, kormos, csörgő tetejű, de mély udvaros, egyik utcáról a másikra átnyúló, kétkapus házféléért , amelyben csupa kislakás volt.
Egy szoba, egy konyha!
Ez volt a legjobb az óbudai házak közül .
Szerencsém volt, hogy Zöldné szent Flóriánnal kapcsolatban megtalálta azt az időpontot életéből, ame lyre kellemesen emlékezett vissza.
Ment a házvétel és a házeladás !
Tizenöt-húsz éve ennek...
Zöldné kegyesen emlékezett meg szent Flóriánról .
- Búcsú volt Óbudán a tiszteletére.
Mindig mint a város pártfogóját emlegették őt, a Flórián-szobor körül álldogáló házak többet értek , mint a távolabb esők .
Az éjjeli elbeszélés alatt, amelyet Zöldné részére kitaláltam : kitűnt, hogy Óbudán volt még egy különb házügynök is Flóriánnál, ez pedig nem volt más, mint Lakics úr, egy karikalábú, agyagszínű bajszú, de megterm ett úriember, aki egy pesti kávéházból intézte az óbudai házak eladását és vételét.
Zöldné voltaképpen Lakics úrnak volt a jobb keze, mert akkor még nem önállósította magát .
Lakics úr találmánya volt az, hogy szent Flórián gipszszobrát felállítgatta az ela dó házak udvarain, mintha ott lakott volna valamikor a szent .
" Minden vevőnek tetszett az olyan udvar, ahol Flóriánszobor volt. "
Kár, hogy ez a Lakics vagy Bakics nincs benne a szentek történetében - gondoltam magamban Zöldné előadása alatt.
- Mert az ilye n furfangos szent, aki ilyen ravaszul bánt el Flóriánnal: talán már engem is meg tudna segíteni.
Hogy megszöktetne Zöldné karmai közül !
Még egyszer az ördög karmai között
De ez volt talán az utolsó éjszakám, amikor Zöldnével komolya n törődtem, szavait figyelembe vettem és általában foglalkoztam kiállhatatlan lényével.
Az embernek elsősorban az ápolói behatás alól kell megszabadulni, ha komolyan meg akar gyógyulni.
A rossz ápolás már sok embert segített át a másvilágra.
Nem lehet bet e gen, érzékenyen, halálra fáradtan belecseppenni mindenféle, sohase látott emberek markaiba, akik a legjobb esetben sem cselekszenek vele többet , mint az ápolói szabályok előírják.
Talán minden ezer ápoló között lehet egy jó szanitéc vagy irgalmas nővér, a kivel harmonizálni lehet, aki komolyan fogja föl hivatását .
Ám Lakics érdekelt, mert rájöttem, hogy ezt a kövér , oldalszakállas, igen mulatságos úriembert magam is ismertem valaha a pesti kávéházakból, amikor még valóban óbudai házat vagy telket, termetemhe z szabott díszmagyar ruhát, trafikjogot vagy hasonlót akart eladni a legmulatságosabb formák között.
Sőt politikai és társadalmi összeköttetéseket is árult, nem beszélve "báróságról ", valamint a gazdag partikról.
Közben forintos kölcsönökből, ügyesen elzá l ogosított holmikból, pincérek kölcsöneiből, kalandjaival megnevettetett kávéházi emberek ajándékaiból és különböző rendjelek kijárásának ígérgetéséből élt.
( Egy Kerepesi úti szabónak udvari szállítói rangot ígért, a kávésnak lump grófokat, akiket majd elh o z a kávéházába, a kaszírnőknek gazdag udvarlókat. )
Igen, ilyen karikalábú, mindig jókedvű, az élettel örökké táncmesterkedő barát kellene nekem, aki innen megszöktetne, kiszabadítana, mert mondanom sem kell, hogy a szabadulás vágya megint fölébredt bennem, amint a szentek és a rájuk való gondolás révén kissé magamhoz tértem .
Ilyen gyarló az ember!
Nem tudtam megmaradni az igaz úton, a töredelem, a lelki bűnbánat útján, hanem megint a törvénytelenség, a huncutság kacskaringós ösvényére gondoltam, amikor egy megfelelő szélhámost, terveimhez való társat pillantottam meg a szemhatáron.
Azt hittem, hogy Lakicsban jobban megbízhatom, mint a szentekben vagy a kedves T. káplánban!
Ó, milyen botorság !
De mondjuk el, hogyan történtek a dolgok .
Mindenekelőtt Zöldnéhez szóltam oda :
- Mondja, asszonyom, nem volnának még Óbudán eladó házak, mert ha meggyógyulok, szeretnék óbudai lakos lenni .
Zöldnében nyomban felébredt igazi szenvedélye, a ház- és ingatlanközvetítés (mintha erre külön születni kellene ), s így felelt :
- Ink ább másfelé, a Pest környéki falvak, községek felé terjed most a közérdeklődés.
Sokan vannak már, akik nem laknának máshol, mint faluhelyen.
Így például én se tudnék többé városban lakni.
Óbuda pedig, akárhogy vesszük , városnak számít.
Tessék talán azon a házon gondolkozni, amelyet a "Madám " -nak kellett volna megvenni , ha egy csöpp esze van !
Én így folytattam :
- Arról a Lakicsról hallottam magam is, mikor házat akartam venni , de aztán elfelejtettem, beteg lettem, ide kerültem...
Talán meggyógyulok azonban, és szükségem volna még házra.
Ilyen nevezetes ember, híres házeladó ismeretsége nem ártana .
Zöldné gondolkozott, vajon megoszthatja -e a hasznot mással, miután az utóbbi években megszokta, hogy önállóan dolgozzon.
Nem is felelt mindjárt , mintha megbánta vol na, hogy előbb Óbudát szóba hozta.
Én is jobbnak láttam a hallgatást, mert ravasz beteg módjára nem akartam gyanút kelteni magam iránt .
Inkább alvást tettettem, de most már nem a jóságos szentekre gondoltam, hanem Lakicsra, aki egy házeladási üzletért nyilván hajlandó volna a szanatóriumból megszöktetni .
( Láttam is képzeletben a szentek eltorzult arcát.
Láttam páduai Antalt, aki eddig a gyermekkel karján tán a folyosón sétált, hogy jó magaviseletemért esetleg segítségemre legyen.
De most elment ő is, a legj obb, miután Lakicsot hívtam segítségül, nem akart vele konkurrálni ) .
Félálomban hallottam, hogy Zöldné azt kérdezi a krákogva ébredező Pista bácsitól :
- Mondja, Pista bácsi, lehetséges, hogy ennek az " egyénnek " házvételre való pénze legyen ?
- Beszélt valam i elásott pénzről, de nem mindig lehet az ilyen sült bolond szavára adni - felelt mogorván Pista bácsi, mert nem tetszett neki, hogy Zöldné is az elásott pénzre kezd gondolni .
És aznap hiába vártam T. tisztelendő urat.
A jó papnak bizonyára megsúgta valami, hogy rosszban töröm a fejem (vagy tán kezdettől fogva nemigen hitt megtérésemben ) .
- Bizonyosan temetése van! - mond Pista bácsi, mikor szóvá tettem előtte a dolgot .
A gyógyulás első napja
Ezalatt Zöldné gondolkozott.
Azt hitte bi zonyára, hogy hatalmában vagyok, nem sürgős neki az üzlet, minél tovább vár, annál bővebben fog keresni .
Csakhogy orvosok is vannak a világon.
" A veres ", aki megvizsgált egyszer, és úgy elnevette magát, hogy szinte megrázkódott a dereka :
- Nincs magának se mmi baja, kedves úr, csak az a baja, hogy még mindig nem akar visszatérni az életbe, annyira belejött a betegeskedésbe.
Mars ki a Ligetbe !
Szép őszi idő van .
- Kimehetek a házból? - kérdeztem elámulva .
- Sőt megparancsolom! - kiáltotta még vidámabban "A v eres " .
- Én nem veszem észre, hogy meggyógyultam volna - mondta bennem a félénkség .
- Tessék minden délelőtt a Ligetben sétálni.
Persze, nem egyedül , hanem Pistával - ismételte erélyesen "A veres ".
- Ágyban csak annyit fekszik ezután, amennyi az alvásához szükséges .
" A veres " aztán kezet fogott velem és elment .
Én pedig ott maradtam ülve az ágy szélén, mint akit főbe kólintottak.
Mit jelent az, ami velem történt?
Tegnap, tegnapelőtt még teljes zűrzavar, hol az angyalok uszályába kapaszkodva, hol az ördög kormos keze után kapkodva!
Csalásokon és bűnbánatokon, gazságokon és jóságon törve a fejemet, T. főtisztelendő úron vagy Lakicson, a házügynökön .
Mi történt itt, hogy a "börtönöm " ajtaja egyszerre felnyílott előttem ?
...Megvallom, először nyomban nem örvende ztem a dolognak, mintha valami kellemetlenség ért volna .
Talán küszöbön áll közeli halálom.
Amikor az orvosok többé nem bíznak felépülésemben ?
- Három teljes hónapig kínlódtunk vele - mondja például "A veres " , akit legokosabbnak s legcinikusabbnak ismertem az orvosok társaságában.
- Három hónapig nem tudtál megjavulni , három hónapi önfeláldozó ápolás után is még mindig szökéseken töröd a fejed , amelyeket hol a szentek, hol meg Lakics útján akartál végrehajtani.
Most már meguntuk veszendő életedre vigyázni , menj a fenébe, miután gyógyíthatatlannak bizonyultál! - gondoltam magamban az első percekben, kimeresztett szemmel üldögélve az ágy szélén, és a verejték csepegett rólam .
Azt is megmondom, honnan vettem ezt a gondolatot .
Még egészséges és ép ember koromban , amikor "A veres " először figyelmeztetett szervezetem romlására, a rendetlen táplálkozás, a mértéktelen dohányzás, búfelejtő bőséges ivás és főleg szerelmi rendetlenségek, kicsapongások, telhetetlenségek miatt: akkoriban különböző rendszabályokat állíto tt fel a dolgok mérséklésére.
Többek között éjszakázásaim ellen is megvoltak kifogásai .
- Én ugyan nem szoktam lehetőleg semmit se eltiltani a betegnek , mert bolondság volna egy megrögzött vétkezőt megjavítani, de ami aztán már sok : ott én is fölemelem a s zavam.
Addig örüljön, amíg eltiltok valamit .
Így szólt "A veres " .
Így történt ez valaha, és most kiszabadulásom, felnyíló börtönajtóm küszöbén eszembe jutottak ezek a szavak.
A hideg borsózott végig a hátamon...
" A veres " többé nem tiltja el a külvilágot , nem tiltja el a szabadban való járást-kelést, sőt tán a szökést sem...
Tehát menthetetlen vagyok.
Azért bocsát szabadon, mert nem akarja a szanatórium hírnevének érdekében, hogy itt fejezzem be életemet.
Inkább egy városligeti padon ...
Ó, mennyire tévednek azok, akik a lábadozó betegnek örömujjongásaiban hisznek!
Az igazi, komoly nagybeteg, aki naponként eljegyezte magát a halállal: az igazában nem akar meggyógyulni, mert fél a gyógyulás fájdalmaitól, amelyek még tán súlyosabbak, mint a betegségé .
Így történt velem is.
Rettenetes fáradtságot éreztem minden tagomban, lelkemben, szívemben, amikor állítólag nem kell (vagy nem érdemes) a szabadságért, a gyógyulásért, a megváltozásért küzdeni, hanem az bekövetkezett magától is .
- Menjünk tehát a szabadba, Szindbád nagyságos úr! - mondta mellettem egy szokatlanul alázatos hang .
Felpillantottam.
Pista bácsi, a legrettenetesebb Pista bácsi volt a megszólaló .
No - gondoltam magamban -, most már csakugyan a végső óráimat élem, amikor ez az elvetemedett ember is il yen nyájas alázatossággal szól hozzám .
Úgy megijedtem Pista bácsi nyájasságától, mint akár az ördögétől .
- Majd holnap, holnap - feleltem .
- Ki tudja, lesz -e holnap ilyen sétára alkalmas szép időnk! - nyájaskodott Pista bácsi .
( Tehát, tán holnapig se élek! - gondoltam nyomban. )
- Ma még nagyon fáradt vagyok - mondtam hangosan .
- A főorvos úr elrendelte, ő aztán az egyetlen, aki igazán tudja , hogy mi történik a nagyságos úr érdekében, ha már meggyógyultunk - kedveskedett Pista bácsi, és a pipát egyetlenszer sem vette ki a zsebéből, sőt olyanforma magatartást tanúsított, mint egy hűséges tisztiszolga, aki a legnagyobb odaadással ápolta gazdáját hosszú betegsége alatt, és most szívből örül a fölépüléshez .
( Úgy látszik, a jó doktorok előbb az ápolókat gyógyítják meg! - gondoltam magamban, és engedtem, hogy a megalázkodott Pista bácsi a cipőmet felhúzza. )
- Majd meg is borotválkozunk a legközelebbi üzletben, ha az utcára érünk! - csillogtatta a reménységet Pista bácsi.
- Tessék elhinni nekem, hogy sokkal jobb egy tiszta, jó szagú borbélyüzletben borotválkozni, mint ezeknél a rosszindulatú, halott emberek borotválásához szokott szanatóriumi borbélyoknál .
Már csak a kölnivíz miatt is .
Kaland a vörös szemű emberrel
Máskor is tapasztalhattam, hog y az úgynevezett halni vágyók, letörtek, felfordultak , koldustestű, kolduslelkű emberek részére csak a papiroson szerepel az a bizonyos részvét, megértés, gyengédség, amit ők a külvilág részéről a maguk betegségében megkövetelnének .
- Részvét nincs, uraim - mond Szindbád, midőn története befejezéséhez közelgett.
- Aki meg akar halni, az haljon meg, mondja a mindennapi emberi érzelem , visszatartani senkit sem lehet a haláltól, annál több marad az élőknek a levegőből, esetleg a régi ruhákból vagy egyéb föld i javakból, mint például az elásott kincsekből, amelyeket a vörös bajuszú Pista bácsi még mindig nem felejtett, mert nyájasságából tulajdonképpen az látszott, hogy az ásást, mint afféle legyengült ember: majd az ő társaságában végzem.
( Ráfizetni nem lehet az ilyen munkára. )
Ellenben sokszor észrevettem, hogy az erősek, bátrak, elszántak , nagy kockáztatók, az életet nem túlságosan értékelők milyen sikereket tudnak aratni - hogy fordul feléjük az érdeklődés, amely körülbelül egyenlő a szeretettel, mert az embe rek melegebben szeretni nem tudnak .
Igen, már az érdeklődés is jelentős valami az emberek részéről , amit magamon tapasztaltam, amikor Pista bácsi társaságában valóban kisétáltam egy októberi napon, mint valami születésnapon, a betegházból a szabadba .
A ho sszú ősznek ideje volt, hogy mindenféle színváltozást megpróbáljon, a legpirosabbtól a legfakóbbig.
A Ligetben volt egy bokor , amelynek olyan gyöngyei voltak (pirosból ), hogy az ember megállott messzire, a fák sárgulása, haloványulása pedig szinte termész e tfölötti volt.
Máskor tán nem is volt még ilyen ősz.
A nap sütött , és a fák mégis hervadtak, a levelek hullottak a Stefánia út mentén, a mellékösvényen, ahol először mertem megtelepedni Pista bácsival, mint búvóhelyen, ahonnan a Stefánia gyér közönségét úgy szemügyre vehettem, hogy ne legyek útjában senkinek .
Közömbös asszonyok sepergették a faleveleket a környéken, néha elment egy fogat vagy autó, vagy tejeskocsi, szóval olyan dolgok, amelyek nem zavartak meg még akkor nagyon is érzékeny, az emberektől rettegő lelkiállapotomban .
Pista bácsi nyájasan szívta a pipáját a szomszéd padon, mert parancsa úgy szólt, hogy egyedül hagyjon, hadd kezdjek magamtól megismerkedni a világgal .
Ott üldögéltem egymagamban a padon, míg a szegény asszonyok telesöpörték kosarai kat a falevelekkel, őszi délben ...
Vajon kihez hasonlítottam, ha valaki szemügyre vett a távoli sétányútról? - kérdeztem magamban, mert beláttam, hogy "A veres " intézkedése folytán nem lehetek többé se leromlott, züllött halott, mint egy dunai hulla , mint ahogy néha szerettem volna; de nem lehetek félbolond szökevény se, aki elhagyván a szanatóriumot a megengedett idő előtt, köz- és önveszélyessé válik.
Meg kell tehát maradnom valamiképpen valami ember formájú embernek, akit esetleg a sétányról szemügyre vesznek az erre járó és nem feltétlenül jóindulatú emberek .
Kihez hasonlítottam tehát a magános padon ?
Társaitól elmaradt, fogságba esett darumadárhoz, akinek szárnyait megnyírták, hogy ne repülhessen - gondoltam magamban egy cseppnyi jóindulattal .
Még job b indulattal azt gondoltam magamban, hogy tán egy nagyra törekvő , de elbukott regényhőshöz is hasonlítok kopott, szürke köpönyegemben, átkozott barna harisnyáimban, kitágult gombos cipőmben, ócska szürke kalapomban (mert nemigen törődött senki az öltözköd é semmel, még magam se, miután nagy, halálos betegségem alatt az előbb említett okból semmiféle érdeklődés nem volt irántam ).
Regényhőshöz hasonlítok itt a mellékúton, ahonnan óvatosan gusztálom az embereket, a tört remények, nem sikerült kalandok, a nagy b u kás után kénytelenségből ismét közéjük kell keveredni ?
Nem hasonlítok regényhőshöz - mondta bennem valami régi hang , amelyet hosszú idő óta itt, a mellékúton hallottam újra (tán a kiábrándultság vagy a józanság megvető hangja, a mindenféle "bomladírozások " ellen való hang ) .
A regényhősök még azután is, miután feladványukat elvégezték : daliák maradnak, öreg daliák, lehetőleg szépen őszülő fürtökkel, szabályos arccal, tiszta tekintettel, az élet fölényességével magaviseletükben, hogy hinni lehessen múltjukba n .
De hát akkor kihez hasonlítok, ha valaki erre megy, megnéz, és fogalmat akar alkotni magában a látványról, melyet nyújtottam ?
Kihez? - szólalt meg bennem az ábrándtalan hang.
- Megmondom mindjárt, hogy kihez.
Egy leleplezett svindlerhez, egy tetten ért hamiskártyáshoz, egy vén, talaját vesztett szélhámoshoz, aki a betegségével, de a halállal is huncutkodni akart, de az orvosok és a papok és valódi szélhámosok ( à la Lakics) okosabbak voltak nála, és nem engedték és leleplezték , visszakergették a mindennapi életbe, miután nem volt érdemes vele többé foglalkozni se mint beteggel, se mint haldoklóval .
- Nem olyan könnyű a hamiskártyázás! - mondta mellettem most egy korhelyes, recsegő, anekdotás könyvből való hang, mintha gondolataimat a maga furfangosságáva l kihallgatta volna .
Vörös szeme volt a vendégnek, aki mellém a padra telepedett .
( Ezekben az időkben többnyire az emberek szemét figyeltem, mintha bennük keresném sorsomat ).
Ármányos, tolvajos, de nevetős és egyben barátságos szeme , mint aki megszokta a világ ostobaságai fölött mosolyogni, néha még a saját rovására is, de főként olyankor, amikor az ostobaságokból valami haszna volt .
De még az arcjátékakor mutatkozó ragyamaradványok, a húsos, nagy orr, a természettől kunkorgós, fodros, hervadtvörös bajusz , az őszülő, oroszlános pofaszakáll, a terjedelmes toka, a nagy , nevetős száj az apró, vörös szemekkel együtt azt bizonyították, hogy az élet nem mindennapi lovagjával kerültem össze .
- Nem olyan könnyű a svindlerezés, hogy azt mindenki megcsinálhatná, mert akkor svindler volna száz ember közül kilencven.
Micsoda értékük volna az igazi svindlereknek? - folytatta a mellém telepedett úriember, akinek valóban olyan terjedelme volt, mint az igazi jó svindlereknek.
( Mert sovány svindlerek hamar kézre kerülnek. )
Böfögött néha a hangja, mintha akkor ebédelt volna rampsteaket , " antrekót ", böftököt vagy más vesepecsenyét, amilyent a jó étvágyú svindlerek szoktak (akik azért csalnak, hogy jól élhessenek, valamint benne lehetett legalább egy másfél liter sör, amelyet a pohár fülén, kisujja kinyújtásával öntött tokájába ).
Legalábbis negyvennyolcas gallérja volt a kék habos, fehér csokorra kötött nyakkendő fölött.
Persze a szalagra kötött monokli is ott lógott a kabátján.
( Milyen érdekes lehet, amikor ezt felteszi szemére , s ezen át olvassa az ügyiratokat, amelyek mellette a kézitáskában várakoztak minden alkalommal !)
Szürke keménykalap födte nagy fejét, fehér mellénye volt szürke zsakettje alatt és kamásni a lábán: a cipő fénye, mint tükör, nyilván a folytonos tisztítás m iatt .
- Nem olyan könnyű huncutnak lenni, mint azt egynémelyek hiszik ( mint azt Szindbád úr, akit egyébként tisztelek és nagyra becsülök: a maga példáján is tapasztalhatta ).
Először is egy igazi hamis embernek nem szabad soha betegnek lennie, mert akkor már elveszett, "kihajthat a pályáról ", "mehet a pékhez "- ahogyan Pesten mondják .
Mikor ezeket a szavakat hallottam, végre tisztába jöttem az úriemberrel, aki mellém a padra letelepedett és kedveskedett.
Senki más nem volt ő, mint Lakics úr, akit esztendők óta nem láttam, de akire az utóbbi időben gondoltam, aki minden esztendőben változtatta külsejét.
Mostani császárszakállával és egyéb pompáiban bízvást a névjegyéré nyomtathatta volna : Lakics Bertalan (Berci) köz- és váltósvindler, oly sikerülten választott a meg külsejét.
Vagy csak az én emberlátástól elszokott szemem látta így ?
Nevetős, böfögős korteshangján így folytatta :
- De hát manapság már kiment a divatból a "svindler " szó, inkább " életművészeknek " mondják azokat, akik ésszel és kedéllyel, betegség és gyávaság nélkül élik át életüket, mert tudják, hogy egyszer a leghosszabb életnek is vége szakad, addig tehát nevetni kell a közbeeső dolgokon.
A világ halad, új találmányok jönnek divatba, a megnehezedett életmódnak új mesterei jöttek , benzinerővel jár a ma a régi lóerő helyett, képzelje el, hogy mily nehéz nekem is a helyzetem, aki már az "életművészek " közül is kimaradtam, milyen nehéz az én helyzetem, aki megmarad régi világbeli svindlernek, és óbudai házakkal , telkekkel kereskedik !
- Tehát Zöldné mégis értesítette? - gondoltam magamban .
- Nem értesített engem senki se - mondta Lakics úr -, csak véletlenül hallottam Szindbád úr állapotáról, és miután azt hiszem magamban , hogy még mindig a régi svindlerek fajtájához tartozik, mint jómagam is: nem ártana, ha nehéz napjaiban felkeresném.
Voltam én már börtönbe jutott kortársainknál is látogatóban, mert tudom, hogy ilyesmi jólesik.
Nem tehetek róla: jó szívem van, néha egy üzleti lehetőséget is elmulasztok, hogy egy bajba jutott, korombeli embert meglátogassak.
Az embernek vigyázni kell a maga korára, a maga múltjára , gyönyörű életére, mint valami erekl y ére, de kortársaira is, mert ugyan ki becsülné meg ezeket a dolgokat, ha nem mi magunk?
Manapság csak a sekrestyéseknek és más hivatali embereknek van jó dolguk, azok esznek disznókörmét paszulyban, isznak bort délelőtt, délután.
Nekünk, régi feltalálókn ak befellegzett .
Így beszélt Lakics a városligeti padon, folyton nevetve kis, vörös szemeivel, mintha a legmulatságosabb dolgokat beszélné el.
Szemtelen volt valóban, mint egy régi pesti svindler, aki rögtön a zsebébe vagy a fejére akarna ülni annak, akivel a sors összehozta.
Már azzal is mérgesített, hogy nem hitte el, hogy komolyan beteg voltam...
Hasonlóvá akart ledegradálni önmagához , fölvett a svindlerek névjegyzékébe .
Hosszú idő után először tettem komoly erőfeszítést az emberi támadások visszaverésére .
Mikor éppen legjobban böfögött, krákogott volna Lakics - mert hiszen nyilván neki okoztak elsősorban élvezetet a beszédei -, határozottan rászóltam :
- Akárki küldte ide, most már elég volt magából, takarodjon innen !
Lakics még mindig nevetett, mint aki tréfára veszi a dolgot.
Egy ilyen nyomorult, beteg ember merne vele, a megtermett, kicsattanó egészségűvel így gorombáskodni!
Egy ember, akibe még most is hálni jár a lélek !
De én nagy nehezen, a pad karjába kapaszkodva felálltam , ugyanekkor fölemelkedett Pista bácsi is a másik padon, és pipáját nyomban zsebre dugta, amint katonás állásban várakozott, nyilván imponált neki erélyes magatartásom .
- Tessék parancsolni, nagyságos úr, dél már elmúlott! - mondta, és kétlépésnyire jött a hátam mögött .
Mikor a fordulónál visszanéztem, azt vettem észre, hogy Lakics vörös szemei mind apróbbak lesznek, sőt terebélyessége is kisebbedett .
Másnap komoly levélbeli ajánlatot, üzleti hangon írt levelet kaptam tőle egy óbudai ház megvételére vonatkozólag.
De már k ezdtem magamhoz térni, és félredobtam a levelét .
Egy kacsintás eredménye
De nagyot nézett Zöldné is, amikor nemsokára ezután, egy napon megkérdeztem tőle, hogy vajon nem ő volt -e a híres Grünau Poldi fiatal korában , aki híres táncosnő és énekesnő volt Pesten az elmúlt évtizedekben, mert járása, hangja ma is egy régi primadonnára emlékeztetnek .
- Nem - felelt még a régi gyűlölködéssel .
- Ha így lett volna, se kellene szégyellenie, mert Grünau Poldi híres "egyén " volt Pesten - folytatt am anélkül, hogy a hüledező Zöldnére egyetlen pillantást vetettem volna .
Barcsainét, a kedves "Madámot " viszont azzal leptem meg, hogy felemlítettem neki az erzsébetfalvi házat (Zöldné majd hanyatt esett ), amelyet valóban érdemes volna megvenni olyan magán os asszonynak, mint ő .
- A világ valóban a falusi, egyszerű, olcsóbb életmód felé orientálódik - mondtam szó szerint.
- Mindnyájunknak kell gondoskodni öregségünkre egy kis fészekről, ahol lehajtsuk a fejünket.
Magam is falusi lakos leszek a fővárosi élet után, ha teljesen rendbe jövök az egészségemmel .
- Erzsébetfalvi - kottyantotta el magát Zöldné, holott eddig nem sokat törődött beszélgetéseimmel .
De a könnyebb természetű hölgyeken kívül, akikkel már a magam módja szerint elbarátkoztam, találkozásom vo lt doktor Cipésszel is :
- Most már lassacskán elmegyek innen, és eszembe jut az a sok kellemetlenség, amit e jó hírnevű háznak jelenlétemmel okoztam.
Ha még egyszer így fordulna az életsorom: bizony másképp volna !
- Ugyan - felelt gyanakodva doktor Cipész .
- Ön javíthatatlan ember, ha tőlem függne, mindig zárt intézetben tartanám .
- No, bizony megjárná velem.
Hogyan készülne el akkor egyetemi tanári vizsgájával, ha mindig ilyen kiállhatatlan betegekkel foglalkozna, mint amilyen csekélységem is ?
Doktor Cipész visszavonult a nem várt szavakra .
No, most még Sári doktorkisasszony volt hátra, akinek természetesen mindenekelőtt házassági ajánlatot tettem, majd miután ezen nagyot nevetett (pedig talán nem lett volna rossz az én szempontomból ), megkérdeztem illő kom olysággal, hogyan tarthatnám meg emlékezetében magamat ?
- Ha nem jön ide többet soha vissza!
Mert nem szeretném még egyszer olyan állapotban látni, mint amilyenben volt - felelt igazán érzelmes nő módjára, és nagyon fénylettek a szemei, míg az én tekintete met könnyek homályosították el .
...Eközben szorgalmasan sétálgattunk Pista bácsival az őszi Ligetben, mert hiszen már csak napok voltak hátra az őszből és az én itteni tartózkodásomból is.
Pista bácsinak mindig dohányt vettem a sarki trafikban , egy délolasz tekintetű hölgynél, aki minden alkalommal úgy köszönt vissza , mintha utoljára látna :
- Tudjuk, hogy a beteg úr elmenőben van! - szólt, mintha kezdettől fogva érdeklődött volna sorsom iránt .
Pista bácsi bevallotta, hogy az érzékeny olasz szépség néha érde klődött a szanatóriumi állapotok iránt, amikor oda gyufáért vagy pipaszurkálóért betért .
Különös - gondoltam a kis trafikra visszanézve.
- A női nem érdeklődött, és én ezt nem tudtam .
Most már nemcsak a melléksétányokon, nem a tó elhagyott részein telepedt em meg séta közben, hanem a Névtelen Jegyző szobra elég forgalmas környékén is .
Itt csípett meg Bunkóczi, aki felépülésem hírére természetesen felkeresett a múlt időből .
Bunkóczit igazában Biankónak hívták, de olyan magatartása volt , aki mindig hódítani, f ejbe verni, leigázni akarta a körülötte levő férfiakat, így többek között engem is.
Most is ragyogva, a legutolsó divat szerint öltözve jelent meg a promenádon, és oly bizalmas repüléssel közeledett felém, mintha egész betegségem idejében legalábbis leve l eztünk volna.
( Egyéb érdeklődésről úgyse lehetett szó. )
- Ó, Szindbádkám - mondta a maga madárhangján, mintha az életben a legkellemesebb meglepetés érte volna.
- Maga még mindig a régi; randevúkra jár a Ligetbe .
- Valóban - feleltem ugyancsak könnyedén.
- Ápolómat, Pista bácsit várom, hogy segítsen hazamenni .
...Most még "A verestől " kellett elbúcsúzni.
De ő kézlegyintéssel felelt :
- Még látjuk egymást az életben, mert valószínűleg lesz még beteg... mint magam is szoktam néha, s ilyenkor háziorvosomat fe lkeresem.
Csak jöjjön nyugodtan hozzám .
Majd az ajtónál, ameddig kísért, komoly hangon így szólt hozzám :
- Hanem azt a papot, aki magánál volt, se mulassza el fölkeresni .
Az állapította meg elsőnek, hogy életereje visszatért, már kacsingat a mennyország felé.
Hazudik, mint minden élő ember .
( 1933)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE