Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Aszlányi Károly
Özöngáz
Keletkezés ideje
1936
Fejezet
6
Bekezdés
1553
Mondat
4433
Szó
46074
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
HARMADIK RÉSZ A HÁBORU KITÖRÉSE
" Azután monda nékem: Be ne pecsételd e könyvprófétálásának beszédeit, mert az idő közel van .
Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is; és aki fertelmes , legyen fertelmes ezután is; és aki igaz, legyen igaz ezután is; és aki szent , szenteltessék meg ezután is .
És imé hamar eljövök; és az én jutalmam velem, hogy megfizessek mindenkinek, amint az ő cselekedete lesz " .
Ján. jel., 22, 10, 11, 12 .
A szerelem dala.
Mindig szerettem Londont és ezekben a napokban csupa csillogó aszfalt, köd, havas tető és havas autóbusz és ernyő és fenyőgaly volt; karácsony és újév között.
Két hosszabb megbeszélést folytattam; a haditengerészeti államtitkárral és Donelly munkaügyi miniszterrel; teljesen eredménytelenül.
Ezek az emberek nem láttak tovább az orruknál és nem hittek a veszély közelségében.
Én nem születtem prófétának; ahhoz túlságosan lelkiismeretlen vagyok.
És újságírónak se születtem ; mert ahhoz meg túlságosan lelkiismeretes...
" A fene egye meg, a nagy buzgalom ellankadt bennem" - vallottam be ezen az estén Katalinnak.
- "Nehéz maga mellett a háborúra gondolni.
És éppolyan nehéz maga mellett nem gondolni a háborúra .
Beszéljünk másról."
Olyan hideg volt, hogy a hó keményre fagyott kint a földeken.
Egész London a spanyol demarsról beszélt; mert az chic.
Csak a diplomaták nem beszéltek róla , mert politikai szalónokban nem beszélni róla, volt a chic.
A szállónk halljában üldögélve, azon tanakodtunk, hol töltsük az estét.
December harmincadika volt.
Rapier közeledett felénk.
Előzőleg a portással beszélt s ismerősnek tünt a háta .
Mellette egy barnahajú, karcsú, pápaszemes nő állt, cserépben álló pálma mellett .
Azonnal megismertem Giuliát, - csodálatos volt a makacssága.
Igaz, most csaknem felismerhetetlen volt.
- Jóestét, Millard - mondta Rapier, akinek hideg szivarcsonk lógott a szájából .
Már késő volt, - megfogta Katalin kezét és a szája elé emelte.
- Mit csinálnak ma este? - kérdezte, de válaszra nem várt.
Gyors, csaknem durva mozdulattal maga elé húzta Giuliát.
- Maga már ismeri a grófnőt, - mondta.
Bemutató mozdulatot tett.
- Ne bámuljon ilyen mereven, Millard.
Nem én vagyok az a bibliai Fenevad...
Politikai ellenfelek vagyunk; ez nagyon megtisztelő magára nézve.
Mit végzett Donnellyvel?!
- Semmit, - feleltem.
- Megtakaríthattam volna a taxiköltséget magának, Millard.
Donelly kissé szürke ember.
De most már túl vagyunk mindenen.
Sikerült megakadályoznom, hogy a Foreign Office békítő lépéseket kezdeményezzen.
- A kormány megőrült, ha nem válaszol a demarsra!
Rapier nyelvével megforgatta a szivarcsonkot ajkai között.
- Pedig nem válaszol, - mondta színtelenül.
- Én elvégeztem a dolgomat és holnap a King George fedélzetén hazautazom.
De egy búcsúebédre szívesen látom magukat.
Vállat vontam.
- Lehet, hogy túlbecsülöm a maga jelentőségét, Rapier.
Született amerikai vagyok és általában mindig túlbecsültem a honfitársaimat.
De azt nem tudom elképzelni magáról, hogy "elvégezte a dolgát."
Európában sok a komisz, de önálló ember; saját akarattal és eredeti ötletekkel.
Uszító is van elég; tehetségesebb, mint maga.
Most ő vont vállat.
- Ahogy gondolja.
De a vacsorához ragaszkodom.
A Hotel Milanban lakosztályába hozatta az ebédet.
Négyen ültünk az asztalnál; négy teljesen különböző ember.
Rapier udvariatlan volt Giuliával szemben.
Én folyton azon törtem a fejemet, hogyan kerültek ismét össze s mit akar tőle ez a csodálatosan szép, de kétségtelenül szerencsétlen nő, - újra és újra?!
Katalin feszes tartással ült az asztal másik oldalán.
A szembenlevő falon holland tájkép függött.
- Meddig maradnak Londonban? - kérdezte Rapier, pontosan akkor, amikor Giulia akart kérdezni valamit.
Remek érzékkel tudott a szavába vágni.
Éppen ma este beszéltünk róla, - feleltem.
- Kiveszünk két hétre három szobát a Mayfairben és néhány kirándulást teszünk Közép-Angliába.
- Miss Merril nem a felesége? - kérdezte Giulia bátortalanul.
Nem ismertem rá , olyan réveteg és ideges volt.
- A menyasszonya, nyilván! - szólt közbe Rapier.
Valami volt a tekintetében, ami sérthette Merril Katalint.
- A titkárnője vagyok, - mondta feszesen.
Rapier bólintott.
- És ez nagy különbség, nyilván!
Látja, Mr. Millard egy órája töri a fejét, hogy e z a hölgy milyen viszonyban van velem?!
- Nem törtem a fejem, - mondtam - nyilván semmilyenben.
- Ó - dünnyögött Rapier - valóban?
Hiszen ön tudja, ő Európa legszebb kémnője.
És élethivatásává tették, hogy beszámoljon az utaimról.
- És?! - kérdeztem előrehajolva.
- Sikerült kikémlelnem, - felelte Rapier elégedetten - én erőszakos ember vagyok .
Mindent kiszedtem belőle, amit tudni akartam.
- És?!
- Azonban ő is erőszakos ember.
Ha érdekli: feleségül vettem, mert máskép nem tudtam megszabadulni tőle.
Felnevetett.
Kényelmetlenül éreztem magam és láttam, hogy Katalin nemkevésbbé.
Egy darabig hallgattunk; kínos volt.
Rapier segíteni akart a dolgon.
- Van egy házi vetítő készülékem, - mondta.
- Egészen kellemes szórakozás.
Négy férfi és két nő, különböző helyzetekben.
- Engem nem érdekel, - mondottam.
- Talán a titkárnőjét?!...
Katalinra nézett, aki mosolygott.
- Óh, én már únom az ilyesmit - mondta könnyedén.
- Múlt éjszaka túl sokáig voltunk fent.
Jack, ne menjünk még ?...
- Dehogy nem, - feleltem.
Egyszóval kellemetlen esténk volt.
A taxiban Menü Katalin borzongva bámult maga elé.
- Gondolja, hogy t é n y l e g elvégezte a dolgát ?...
- Nem hiszem, hogy elvégezte volna.
És nem hiszem, hogy holnap elutazik.
És nem hiszem, hogy feleségül vette Giuliát.
Felrémült előttem a homályos üveglapon Giulia meggyötört arca.
- Honnan ismeri ...? - kérdezte Katalin, anélkül, hogy rámnézett volna.
- Amikor Philippe Brandan ügyében Londonba jöttem Chikágóból, a boardinghouseban ismerkedtünk meg.
Szegény!
Sajnálom, hagy odavittem magát, kedves.
Katalin elmosolyodott a homályban.
- Tulajdonképpen mik a tervei? - kérdezte hirtelen.
Meghökkenve feleltem.
- Az az érzésem, hogy visszamennék Chikagóba, mert megúntam az itteni dolgokat...
- És miért n e m megy vissza? - kérdezte csöndesen.
- Maga miatt, - feleltem.
- Nem tudok most visszamenni.
Talán én is feleségül vegyem, majd, hogy megszabaduljak magától?!
Furcsa, de egész életünkben alig volt több olyan eset, amire azt lehet mondani , hogy a magunk szerelméről beszéltünk.
*
Reggel együtt olvastuk a lapokat, amely aggodalmaskodó cikkekkel voltak tele.
De valahogy, a reggelinél, melegben és havas háztetők felett, messzinek és valószínűtlennek tünt mindaz a rejtett rémület és l e h e t s é g e s borzalom , ami a szavak mögött szorongott.
Valószerütlenné vált a valóság, ezt kell mondanom.
A rádió nyitva volt s egy igen népszerű dal töltötte be a szobát.
Délután lakást béreltünk a csendes Mullin Square sarkán; elegánsan és ötletesen bútorozott lakás volt, telefónnal.
Fülemben csengett a délelőtti dal .
Elhatároztam, hogy társas életet élünk néhány hétig.
Szerettem volna gondtalannak és vidámnak látni Katalint, hogy ezen keresztül jobban megismerjem.
Telefónoztam Bert Denvernek, a megboldogult Brandan mérnök barátjának; akiről az volt a véleményem, hogy mindenben szöges ellentéte Katalinnak, - vidám, könnyed és megbízható angolszász fiatalember és főleg szórakoztató.
Aznap azonban nem találtam otthon.
Este Katalin teával várt.
Egy újság fölé hajolt és azt mondta:
- Az orosz légiflotta Keletporoszország fölé ért.
- Miért mondja ezt ilyen hevesen? - kérdeztem.
- Furcsa dolog az emberek közt élni, - felelte, - ha nem érzem embernek magamat .
Talán jobb vagyok, talán rosszabb.
De semmiesetre sem ilyen.
Az újságcikkre mutatott.
- Ez a kezdet.
És ez a vég.
- Lehet, - feleltem, - de kié?!
És mié?
Minden ember egy külön világ és külön világrend.
Szeretném, ha sítúrára mennénk, Easthamptonba és többet foglalkoznánk önmagunkkal.
Van valaki rajtunk kívül, akit féltenünk kellene?!
Hirtelen felkelt és rámmeredt.
- Maga nagyon megváltozott - mondta suttogva - és én is nagyon megváltoztam.
Maga kissé féltette az embereket és én is féltettem őket.
De mindez olyan távolnak tűnik és ez az, ami megrémít.
Én most m a g á é r t aggódom.
Maga nem európai .
Semmi értelme nincs annak, hogy itt maradjon.
Nem akarom, hogy itt maradjon.
Üljön hajóra és menjen.
Mit akar itt?!
Mosolyogva bámultam rá.
Nem volt éppen intelligens mosoly, de jóízű volt, az bizonyos.
Egy fél szót se szóltam.
Egy darabig várt, aztán leült.
- Kétségtelen, hogy a legrosszabbkor történt ez a dolog, köztünk.
- Miért?!
Vállat vont.
- Minden olyan vigasztalan, - felelte egyszerűen.
Én nem tudok prédikálni, de semmi sem vigasztalan, ami nem önmagunkban gyökerezik .
Nem olyan kétségbeejtő a helyzet, mint gondolja, - és ha igen?!
Felelősnek érzi magát érte?
- Nem, felelősnek nem.
Csak érdekeltnek.
- Ez nem hangzik meggyőzően - feleltem.
- Maga...
Hirtelen mozdulattal mintegy lerázta magáról a probléma egész súlyát .
Elmosolyodott, felkelt s a vállamra fektette mindkét kezét.
- Mindenképpen rossz vásárt csinált velem, Jack! - mondta.
- Az emberek érzik a jól megérdemelt Véget és szórakoznak.
De én csak fecsegek és úntatom.
Vannak ilyen napjaim.
Ne törődjék vele és menjen szórakozni valahová.
- Valóban, ez jó tipp, - feleltem s elmenvén egy mulatóhelyre órákig unatkoztam hősiesen, rengeteg ittas és szemérmetlen férfi és nő között.
Merril Katalin.
Világos szürke volt az égbolt s a dolgozószobámból nagy, félig beépített, lapos dombokra nyílt kilátás.
A német-orosz konfliktus tegnap szabályos módon kitört.
Az angol közvélemény bízott az "elszigeteltség" szólamában.
Különben is, az angol közvéleményre jellemző, hogy nincs.
Minden angol embernek más a véleménye.
Katalin egész délután otthon volt s idegenül járt-kelt a lakásban.
Szép arca megnyúlt és sápadt volt; amikor hazaértem, elterült egy karosszékben és így szólt:
" Tulajdonképpen úgy érzem, egész nap úgy éreztem, hogy asszony vagyok.
Már tegnap is, amikor maga a követségen járt.
Különös, hogy mikből látom és miért érzem és mért most és nem előbb.
Fel-alá jártam és imádkoztam, olvastam s az előző éveimre gondoltam.
Például délelőtt: nem mentem kávéházba, mint otthon, Genfben.
Az emberek itt köröskörül hivatalokban ülnek.
Más emberek hivatalokat látogatnak .
Megint mások kórházban fekszenek, lopnak, tárgyalnak, vagy ülnek a kávéházakban és fontoskodva nézik egymást.
De én itthon ülök.
Ez a tétlen, leselkedő várás, az átmeneti feleslegességnek, munkaidő alatti félreállítottságnak ez a megnyerő , álmosító és hízlaló érzése, - ez volt a tipikus századvégi asszonyi érzés!
Amikor az asszony már nem fogyasztási cikk, de még nem volt fogyasztó sem.
Csak ült a szobában, nem tudott mit kezdeni és hízott.
Ezt érzem most és egyenlőre mulatok rajta.
Lent a szűk, de napos udvaron dal csendült fel egy kintornából.
Az ablakokban megjelentek a szobalányok; én is.
A dal lágy és érzelmes volt, mint a dalok általában.
A szerelemről szólt.
Egész délelőtt szólt a szerelemről.
Szeretjük egymást,
Szeretjük egymást,
te meg én,
te meg én.
Ez volt a szöveg.
A melódia pontosan ilyen.
Vajjon mit szólna hozzá, ha egy szép napon ezt a dalt dúdolnám a fülébe, lágyan himbálózva és élveteg hangon?!
Szóval , hogy folytassam, délelőtt volt: láttam, hogy minden ablakból papirosba csavart pénzdarabok hullanak az udvar kövezetére.
Én nem is tudtam, hogy a pénzt ilyen esetben papírosba szokás csavarni!
Milyen okos és ügyes dolog ez.
És mindegyik lány tisztában van vele.
Legalább százezer kintornás van a világon; egyik se fogadná el másképp a pénzt.
Az emberek szolidárisak.
Látja, Jack, mi a legrosszabbkor találkoztunk, mégis.
Én...
Megpuhultam.
Tiszta és erős szűz voltam , még akkor is sokáig, amikor már alig voltam az.
De most valahogy lustán gondolkodom és túlsokat foglalkozom az érzéseimmel, aminek nincs értelme, mert hiszen azok jólismert okok, jólismert eredményei.
És, nehogy szemrehányásnak tekintse, mindazért maga felelős.
Egy ember mindig bátrabban cselekszik, mint kettő.
Kissé riasztó módon éltem, de semmiféle kételyem nem volt ezirányban.
És most minden tettemet magához mérem.
Valóban, milyen címen fogadok el magától pénzt és ellátást, holott nem volna szükségem rá?!
Erkölcsi aggályaim nincsenek , mert hiszen semmit se nyújtok érte és maga, úgylátszik, nem is nehezményezi ezt .
Dehát, titkárnő eddig egyáltalán nem voltam.
Hát akkor mi vagyok?!
Maga határozott és becsületes ember.
Talán segíthet nekem megtalálni a választ erre."
A szekrényhez lépve, konyakot vettem elő és kitöltöttem két pohárba.
- Talán elmondhatná nekem, hogyan állt eddig a férfiakkal? - kérdeztem, válasz helyett.
- Sok jó barátom van, - mondta - viszonyom nem volt egyikkel se, nem tudom, miért nem?!
Volt olyan, aki hónapokig ivott utánam és volt, aki miatt sírtam és toporzékoltam és nem kellettem neki; de ez csak három napig tartott.
Van egy unokaöcsém, Merril Brunó, aki kedves és léha fiatalember, nőkből él, mert hazulról nem fogad el pénzt; nőktől elfogad.
Hosszú leveleket szokott írni.
Mit mondhatok még ?...
- Azt hittem, valami nyomra bukkanok.
Maga olyan távoli és idegen.
- Én is így vagyok magával, - felelte.
- Egyébként, - felállt és nyujtózott, - elfelejtettem említeni, hogy délután látogatóm volt.
- Kicsoda?
- Bert Denver.
Maga hívta meg.
És este visszajön.
- Örülök neki.
- Képzelje, azt mondtam neki, a felesége vagyok.
Meglepetten néztem rá, de ez a meglepetés nem volt kellemetlen.
- Ugyanis - folytatta - nehéz lett volna megmagyarázni és mondtam már, hogy újabban régimódi vagyok.
- De kedvesem...
- Tegezzük egymást, ha jön és időnkint meg is csókolhat.
Mosolyognom kellett.
Egy fél óra mulva megérkezett Bert és széles vállai betöltötték a szobát.
Katalin kifejtette elméleteit a háborúról és - csodálatosképpen - a szerelemről is.
- Sohasem lehet egy embert szeretni, aki felkínálja magát, - mondta - higyjék el nekem.
Vannak férfiak, akiket az ember megszólít az uccán és később beléjükszeret, olyan tartózkodóak.
Persze, reménytelenül...
Denver végigpróbált néhány italt.
- Az angol nő nem képes megszólítani egy férfit az uccán - sóhajtott - sajnos ugyanis, ki van téve annak, hogy az angol férfi segítségért kiált.
Denver és Katalin a maga igazát egyaránt gyakorlati példákkal akarta illusztrálni .
Katalin nem jutott szóhoz.
Azután észrevettem, hogy ugratni akar.
- Lehet, hogy az elméleteim mind tévesek, Jack, - mondta - de ez is csak azt az elméletemet igazolná, amely szerint a minden emberre érvényes igazságot csak m i n d e n e m b e r találhatná meg, egy ember semmiesetre sem.
De vegyen példát magáról: magát abszolute nem érdekli a munkám.
Még sose kérdezte, miket írtam és miket akarok írni.
Maga pontosan annyit lát belőlem, amennyit akar.
Az idejétől és jóindulatától függ.
Mindent és mindenkit komolyan vesz, ami annyit jelent, hogy mindenkinek a szabadságát tiszteletben tartja; de ez csak azért van, hogy maga teljesen szabad maradjon.
Ugy -e?!
Berthez fordultam:
- Ez teljesen egy európai nőre vall; - mondtam mosolyogva, - lehet, hogy a legszebb dicshimnusz volt, amit valaha férfiről mondtak, de az is lehet, hogy csak azt jelentette: önző majom vagyok.
Nagyon kellemes volt úgy tennem, mintha a feleségem volna.
Ez felkeltette bennem azt a vágyat, hogy v a l ó b a n a feleségem legyen.
Viszont játék volt; és nem tudom, szabad -e ilyesmivel játszani.
Néha úgy éreztem: nem.
Bert eloltott egy szivarvéget.
- Katalinnak megvan az a sajátos szenvedélye, - mondtam, - hogy csupa udvariasságból maga fölé helyezzen embereket.
Például velem szemben úgy tesz , mintha reménytelenül szeretne engem.
- Jack, - felelte Katalin bosszúsan, - ez a "szenvedély" épen magánál nyilvánul meg most.
- Uraim, - tiltakozott Bert, - hosszú idő óta, ez az első este, amelyet egymást szerető emberek körében, egy családi lámpa meleg fényénél töltök.
Harmóniát akarok látni, azért fizetek agglegényadót.
- Nincs harmónia, uram! - mondta Katalin, kissé fáradtabb hangon, semmint hogy észre ne vettem volna.
- Már annyiszor elgondoltam, hogy minden szabály a térben és időben egyaránt korlátozódik, tehát csak egy emberre és egyetlen tartamra érvényes.
- Nekem mondhat, amit akar, - felelte Bert Denver, - úgysem értem.
Pedig tudom, hogy megértette.
Szemeiből derűs értelem sugárzott.
Az ilyen ember nyegleségnek tartja bevallani valamiről, hogy érti.
Katalin azonban tovább ugratott engem:
- De maga csak megértette?
Hiszen maga i g a z á n tudja, mire gondolok ?...
Bert Denver áhítattal figyelt minket és tisztelettel sütkérezett a "családi lámpa " melegében.
És amikor elment, szinte kihült az a fény, ami nem is fénylett; és hirtelen borzongatóan és fájdalmasan éreztük, hogy nem vagyunk azok, amiknek ez az ember tartott minket, - miután már nem tart azoknak minket.
Katalin az ablakhoz ment és kibámult rajta.
Azután hirtelen megfordult és láttam , hogy könnyes a szeme.
- Miért muszáj az embernek csalódni valamiben, ahhoz, hogy kétségbeessen?
Nem elég, ha tudja, hogy csalódni fog?!
Szeretném meggyőzni magát erről.
- Minek?!
Hogy együtt keseregjünk valaminek az elvesztésén, ami után tehetetlenségünkben ki se nyújtottuk a kezünket?!
- Ilyen az élet.
- Maga nem tud örülni semminek, mert nincs maga körül százmillió másik ember, aki szintén örül.
- De ha nincs, akkor én sem örülhetek, mórt minek örülni.
Ilyen az élet , mondom.
- Ugylátszik, maga csak abban hisz, ami hihetetlen és a szerelemről csak akkor hiszi el, hogy szerelem - például - ha reménytelen.
Akkor viszont nyilván nem törődik vele.
Próbáljon egyszer hiába várni valakire, akkor beszélhet.
Addig azonban higyje el nekem: a várás célja mégsem a várás.
Kiment és én ledobtam magam a rekamiéra és mozdulatlanul feküdtem ott.
Talán igaza van Katalinnak és mindenkinek, engem kivéve.
Később az ablakhoz mentem, hogy megnézzem a lámpákat a szembenlevő hegyoldalon, mint minden este, anélkül, hogy be tudnék telni vele.
Ott valamelyik lámpa egy bordélyház előtt ég, amott talán tavasszal káposzták voltak, nagy rögök és békák.
Balra a Tower fölött, valahol vadlibák szállnak, dél felé.
A Blackfriars mögött, valóságos ívlámpa-tejút van.
Egészen lent, délkeleten lakik idősebb Millard, Peacetownban.
Rég nem láttam az öreget.
Ő semmit se tud Európáról.
Már hatvanhat éves és semmi áron nem akart Chikágóba jönni.
Nekem kellett meglátogatnom tavasszal.
Nem válik meg a nyomdájától, ami gyönyörű és régi és semmit se nyomnak benne.
Van egy új, modern nyomda a városban s az öreg Millard olyan, mint az utolsó holland szélmalmos.
Ott áll a pultok mögött, betüket rakosgat egymás mellé s nyomtatott leveleket küldözget nekem, hogy valami dolga legyen.
Ő legalább szép és telivér tipusa annak az embernek, akit nem lehet meggyőzni .
Ötven hold földje van és ez a föld ma is úgy terem, mint régen.
Sajnos azonban , egyetlen embert se lehet meggyőzni.
Legkevésbé akkor, amikor csordába állnak és üvöltenek.
Dehát mi az, amit érdemes lenne megpróbálni?
Hiszen nekik van igazuk .
Józanok és elfogultak, az emberiség kilencvennyolc százaléka.
E két tulajdonságukhoz görcsösen ragaszkodnak.
Dehát van -e akkora bölcsesség és olyan őszinte jóság, amely kárpótolhatná őket ezért?!
Vajjon szabad -e egy embert megingatni abban a hitében, hogy ő a világ közepe?!
Szülnek és gyilkolnak, esznek és okádnak, de hát m i t csináljanak egyebet?!
Az egész emberiség nem ülhet ölbetett kézzel, egymás gondolataiba merülten!
Micsoda asszonyos mohóság, azt hinni, hogy m á s o k n a k gondolkodunk!
Katalinnak igaza van ebben.
Benőtt a fejem lágya és semmi sem fáj annyira már, mint az, hogy magamba vagyok falazva és soha nem fogom megtudni, igazam van -e és valóban egyedül vagyok -e és mit kellene tennem önmagammal!?
Aki hajlamos a kételkedésre, az előbb-utóbb eljut odáig, hogy önmagában is kételkedjék, ami azt jelenti, hogy szellemileg oszlásnak indult.
Katalin kék selyem pyjamában jött vissza, amiben gyönyörű volt.
Leült a rekamié szélére és ölébe hullatta a kezeit.
- Nem merek lefeküdni, - mondta rosszalóan.
- Az elalvás előtti félórák kábulatában néha úgy érzem, hogy tisztán látok.
De ebből semmi sem marad meg reggelre és mostanában amúgyis egészen mással töltöm, az elalvás előtti félórát .
Tudja, magáról gondolkodom, vagyis inkább elképzelem, hogy bejön és gorombáskodik , vagy könyörög, de néha egészen idegen arca van, máskor olyan teste, mint egy kínai birkózónak és olyankor utálom.
Elnevettem magam.
*
Rapier nem utazott el.
Találkoztam vele Donellynél.
Lázas kapkodás folyt a minisztériumokban s a Tengerészeti Hivatalban.
De engem nem tudott magával ragadni.
Tudtam, senki sem vállalja a felelősséget azért, hogy pont ő legyen az , aki nem vállalja a felelősséget a háborúért.
- Az a fiatal hölgy, a multkor, - mondta Rapier - nem valami rokonszenvesnek talál engem.
- Vegye ki a szivart a szájából, amikor róla beszél! - feleltem és Rapier gúnyos pillantást vetett rám.
Joggal.
Szerelmesekre nincs szüksége e pillanatban Európának; különösen olyan szerelmesekre nem, akiknek fogalmuk sincs róla , szeretik -e egymást.
Valóban igaza van Katalinnak: rosszkor történt az egész.
E lázas és siető embereket idegesíti a látvány, amit nyújtunk; minket pedig idegesít az ő oktalan sietségük és közönyük.
Persze, hogy veszélybe rohannak, de nem ez a lényeg most, hanem a rohanás.
*
Bert egy héten belül háromszor volt nálunk.
Időközben újságíró lett és érthetetlen módon egészen jó riportokat írt, politikai beszámolókat, - egy, a miniszterelnökkel folytatott beszélgetése nagy siker volt.
Innen eredt irántam való menthetetlen tisztelete.
Tegnap este egy kis Soho-i moziba mentünk hárman.
Amerikai rövüfilmet láttunk , nagyszerű volt.
Közben történt, hogy Bert a sötétben, balról Katalin karja alá nyúlt és megsímogatta a derekát.
Ilyesmi először történt vele, amióta én ismerem ; a lélekzete elakadt s nem tudta, mit tegyen.
De Bert tudta.
Semmi sem áll közelebb a modern ember erkölcsi felfogásához, mint a sztoicizmus .
Kábítószerek helyett minden lehető szenvedés keresése; minden lehető szenvedélytől minden lehető módon való szabadulás: ez az emberi gyöngeség nagy programja, amely majdnem erőnek tünik.
Ilyesmit gyakran tapasztalunk.
Minden, ami felizgat, hamar el kell, hogy jőjjön, ismételten és mindaddig, amíg már közömbössé válik.
Minden, ami jó, el kell, hogy múljék, hogy megszokjam a hiányát .
Nem bírom - és nagyon, nagyon sokan nem bírják az életet úgy és csak azért élni , hogy állandóan várni és rettegni kelljen, remélni és csalódni, hinni és kételkedni.
Katalin elmondta a történteket és azt, hogy sohase kívánta Denvert, de abban a pillanatban, amikor hozzáért a sötétben: azt kívánta, bárcsak lenne az övé és unná már régen és szakítanának.
- Ime, kedves Jack: ezért nem értesz meg engem.
A relativitáselmélet úgy aránylik a klasszikus mechanikához, amint az én szerelmi életem Abelard és Heloise levelezéséhez.
De az emberek egyenkint épúgy felejtenek, mint egyetemlegesen.
A mai szinészt játékénak bensőséges átérzettsége szerint dicsérik, mintha Diderot sose irta volna meg Paradoxonát.
Általában, Katalin túlságosan merevnek tartott engem.
Képtelen volt rajtakapni azon, hogy valamit, amit ő tud, én ne tudnék; de ezen állandóan és európai makacssággal csodálkozott.
És akkor este majdnem összevesztünk.
Nemi tudta elhinni nekem, hogy én elhiszem neki a moziban érzett halálos rémületét; hogy akkor jött rá a benne végbement óriási változásra.
Nem tudta megbocsájtani nekem, hogy meg tudom bocsájtani neki, ami történt.
Még Denvernek is meg tudom bocsájtani.
Katalin kedvéért.
Csakhogy Denver egyelőre nem mutatkozott.
Ezen a héten különös mámorban éltünk, amely azonban tisztán légies jellegű volt .
Sem ő, sem én nem beszéltünk még úgy és annyit senkivel, mint most egymással.
És sokszor ittunk is és együtt néztük az ablakban a hóviharban pislákoló lámpákat .
Mind a ketten éreztük, hogy nem tudnók korlátlanul és teljesen szeretni egymást , amíg nem tisztáztunk bizonyos kérdéseket; amíg elsősorban, nem tisztáztuk, hogy mik azok a bizonyos kérdések, amiket előbb tisztáznunk kell.
*
Egy délután be akartam menni a British Múzeumba, amikor Katalin elém állt.
- Ne menj el, - mondta.
- Miért ne?!
- Maradj itthon és igyunk.
- Délután?! - kérdeztem.
- Mondj egyetlen elfogadható érvet az ellen, hogy délután, itthon igyunk.
Nehéz feladat lett volna.
Levetettem a kabátomat.
- Akkor már keverek valamit, - mondtam, - az mégis, valamennyire elkövethető bűn.
Vermouthból, ginből és cseresznyéből kevertem valamit, ami százszor erősebb volt , mint a cseresznyepálinka lett volna, dehát mindegy volt.
Komoly arccal kóstolta meg.
- Tehát egészségedre, - mondta - ma van a születésnapod.
- Micsoda?! - egészen megriadtam, - tényleg... ma!?
Honnan tudtad?!
- A naptárodból, - bólintott - ez döntő bizonyítéka annak, hogy teljesen elhidegültél tőlem.
Egy ember, aki elfeledkezik a saját születésnapjáról, már nem szereti a feleségét.
- Bolond vagy, - mondtam zavartan.
- Bolond?! - mondta és mohón itta ki a második poharat - de legalább tisztában vagyok magammal.
Most egyre jobban foglak szeretni.
Meg is csallak.
De hiába .
Minél gyorsabban szaladok utánad, annál gyorsabban menekülsz előlem.
Pedig néha úgy érzem, mintha tényleg a feleséged lennék.
- Kivel csalsz meg?! - kérdeztem bánatosan.
- Nem tudom, kivel, - mondta, - de ha megcsalnálak, az annyi, mintha megállnék .
Akkor talán te is megállnál és megértenél.
Hiszen semmi egyebet nem vétettem ellened, mint hogy most talán... kívánlak.
S mivel két ember egyszerre nem szeretheti egymást, hát most te vagy az az egyik, aki nem szeret.
Ez a leggyönyörűbb a szerelemben.
Ezért végtelen és isteni a szerelem, nem azért, mert elérhető és kielégíthető és lebonyolítható és elintézhető.
- Igyál, szívem, - mondtam - mert igazat fogok adni Denvernek: amikor hallgatsz és lehúnyt szemmel ülsz, akkor édes, karcsú teremtés vagy, minden porcikád csupa bíztatás.
De a gondolkodásod megrémít és elutasít és bánt.
A tudósok attól félnek , hogy kenyerüket és tekintélyüket venné el a relativítás, végső konzekvenciáiban .
Ezért késlekedtek vele Descartestól máig.
De mit szóljon egy férj, akinek a felesége relatív?
- Részeg vagy - suttogta, - nem a feleséged relatív, hanem a kapcsolatunk.
És nem vagyok a feleséged.
Ujra megkeverte az előbbi cocktailt.
A gramofón az Egy amerikai Párisban-t játszotta.
Ittunk, mert - mondtam, - ilyesmit még ma is vétek józanul hallgatni.
- Ha már itthon maradtam, - álltam fel, - akkor átöltözöm.
Mialatt távol voltam , ivott.
Kellemes kábulat szállt fel az agyába, kiváncsi volt, vajjon én is érzem -e ezt a liter cocktailt, amit egy óra alatt megittunk.
Házikabátban jöttem vissza.
- Képzeld el, Jack, - mondta kissé akadozó nyelvvel, - képzeld, hogy én vagyok negyven éves és te huszonnégy?!
Mit csinálnál velem?
- Ugyanazt, - mondtam - de mi a csudának képzeljem ezt?!
Legyünk inkább mind a ketten huszonnégy évesek.
*
Csaknem részegek voltunk, amikor estefelé Bert beállított; de annyira igyekeztünk józannak látszani, hogy valósággal feszesen és fejedelmi modorban beszéltünk vele .
Amikor megértette a történteket, nekilátott és pusztította a cocktailt.
Homályos körvonalaiban láttam az arcát, amint rámnézett és azt gondoltam, hogy ki akarja fürkészni, mit gondolok.
Vagy emlékeztetni akar arra, amikor a moziban voltunk ?
Tudni akarja, hogy tudom -e?
Micsoda beszéd az, semmi köze hozzá.
Nem tudom, mi jutott eszünkbe, fényes nappal, hétköznap, otthon berugni!
Van itt valahol a szobában egy hatalmas öblű karosszék, aha, már látom.
Oda belevetem magam, lábaim elnyúlnak, akkora s olyan puha ez a szék, mint egy ágy.
- A pullover szorít, - mondja Katalin, - de nem vethetem le, mert hárman vagyunk.
Nem vagyok olyan bolond, hogy ezt ne tudnám.
Nem látom őket, - dünnyögött félig lehúnyt szemmel, - de azért érdekelnek.
Isznak mostan, Jack is állja a sarat.
Micsoda kellemes állapot, nem vagyok háziasszony, nem vagyok feleség, nem vagyok doktor, nem vagyok Katalin se, csak v a l a m i, itt a fotőjben.
Ha az ember iszik, akkor látja, hogy nincs lelke!
Rettenetes, de így van, mert hol érintkeznék egymással a lélek és az alkohol?!
Hiszen nemcsak a testem alszik, hanem a tudatom, érzéseim és gondolkozásom is!
Az lenne örökkévaló, amit le lehet itatni!?
Segítség! - kiáltotta; de talán csak suttogás volt.
Most föléhajoltam, megpróbálok magyarázni neki, de csak nevet.
- Katalin - mondom - gyere ide és figyelj rám.
Félreállok, most Bert hajol fölé és nevet.
- Te, - mondja Katalin - a lélek, mi van a lélekkel, nem tudod?!
Bert bólint.
- Tudom, - mondja komolyan - de megkértek, hogy senkinek se áruljam el.
Pofon akarom ütni, most már ő is nevet.
Az a legborzasztóbb, hogy én is nevetek .
De hát mi van, amin nevetni lehet?!
Vagy érdemes!
Vagy szabad.
És még mindig iszunk.
Valaki dúdol.
Katalin kinyitotta a balszemét, én tenyerembe temetem az arcomat, Bert dúdol és vizes a szeme körül a bőr.
Mi van ezekkel?!
Talán beleszerettek egymásba, hogy így ülnek?!
Felkelek, de kissé inog a szoba.
- Gyerekek, - mondja Katalin, - adjátok ide a koordináta-rendszeremet.
Anélkül nem találok a szobámba.
Jó kedve kerekedik, maradni akar, de megfogjuk kétoldalt és megyünk a szobákon át , mint valami gyászmenet.
- Énekeljünk valamit, - mondom, - úgy, mint régen, gyerekkorunkban.
- Nem emlékszem rá, hogy valaha énekeltünk volna, - mondja Bert szomorúan.
Azt hiszem, ez a hálószoba.
Itt van a rekamié és ott az ablak.
Bert elmegy a szobalányért.
Katalin megcsókol.
Ugy csókolja a számat, mint egy megszállott.
Sír , csókol, ölel és babúsgat.
Mit csináljak?!
Jó.
Látom, hogy az ablakhoz megy , kibámul.
Bert visszajön.
A szobalány lefeküdt.
- Majd te levetkőzteted - mondja .
Bert kimegy.
Katalin odanyujtja a lábait.
Lehúzom a cipőket.
Harisnyát.
" Aranyos voltál" mondja.
" Miért ?" kérdem.
Kioldom a harisnyakötőt.
Leszedegeti magáról a ruhát, pullóvert; megcsókolom, de behúnyt szemekkel.
Amikor kimegyek, ott fekszik, elfelejtette betakarni magát.
Az már nem volt fontos neki.
Visszafordultam.
Az egyik térde magasabban van, jobb lába lelóg a rekamiéról.
Fehéren csillog a teste, beragyogja a lámpafény, mint a Nap a hómezőt .
Szép, de ez elmúlik.
Nem kellene minden nap inni, hogy az embernek e g y ilyen pillanata legyen huszonnégy órából?
Elkísértem Denvert és félórát jártam a hóesésben.
Fehéren csillognak a pelyhek; egy fényszóró csóvája kutatja a világtalan eget.
Hazatérek s a tapétaajtón át hallom egyenletes lélegzetvételét.
Kezdjünk már valamihez, gondolom idegeskedve, ez így nem vezet sehova.
Nem lehet csak é l n i. Nem lehet c s a k élni.
Az embernek nyögni és veszteni és nyerni kell; újra és újra megpróbálni valamit.
Túl boldogok vagyunk így, ha nem kezdünk sürgősen valamibe, amitől boldogtalan lehet az ember.
*
Katalin nyolc nap mulva ideadta nekem azt a levelet, amit Merril Brunónak, az unokaöccsének írt.
Nem küldte el; mert elfeledkezett róla.
Csak az volt fontos , hogy megírja.
De amikor írta, nem nekem írta; és ez különösen tanulságos a számomra.
Együtt olvastuk a levelet, a londoni lakásban, amelyet harmadnapra felmondtunk .
Katalin fekete haja előrehullott s orrát a hüvelykujjára támasztotta.
A levél ez volt:
" Kedves Brunó, már irtam neked egy lapot, amelyet Jack Millard is aláírt.
Csaknem egy hónapja ismerem és azóta együtt vagyunk.
Sokáig találgattad, mi lesz belőlem , hát ez lett.
Nehéz elmondani.
Jack kissé nehézkes és nagyon nagyra becsülöm .
Fokozott tisztelettel bánt velem, a kényes helyzet ellenére.
Voltak napok, amikor azt hittem, hogy ő volt az, aki helyet biztosított magának a közelemben és akkor megjátszotta, hogy rámúnt.
Persze mindez nem ilyen dúrva kontúrokban történt.
Az élet térben mozaik, időben azonban egyenest vonal.
Térben nem tudom elmondani.
A térben minden pillanatnak végtelen kiterjedése van.
Az időben pedig a legnagyobb kiterjedést is csak a nehézkes emberi képzelet vastagítja ponttá!
Nos, hát beleszerettem.
De akkor én se voltam annyira résen, hogy kellőkép észrevettem volna magamon.
Január hetedikén, sítúrára mentünk, - bezártuk a londoni lakást.
Jack még tíz napig ért rá.
Először Bowden-Hillben, a Hill Houseban szálltunk meg s onnan mentünk másnap a hegyekbe.
Az első nagyobb túrán fehér pullover volt rajtam, kék posztónadrág és kis, ferde sapka.
Azt hiszem, nagyon csinos lehettem, mindenki utánamnézett.
Jack nem nézett utánam, mert előttem ment.
Nem akarlak a drótkötélpályával és bobversennyel untatni.
Amikor fent voltunk egy nagy, fehéres-szürke fennsíkon, az arcom fehér volt már, az orrom vörös.
Nagyszerűen siklottunk le, másztunk fel és kószáltunk mindenfelé.
Ez életemnek igen boldog időszaka lett, ez a hét.
Mindig szerettem a hideget, a tiszta, hideg havat; alacsony, fehér és rongyos felhőket a csúcsok körül.
Az egész olyan egyszerűen történt, - az ilyesmi csak egyszerűen történhetik.
Mikor, visszatérve, a szobánkba értünk, még vacsora előtt, a menedékházban, Jack teljesen sportszerű mozdulattal letérdelt előttem, hogy lehúzza a bakancsaimat.
Letérdelt, mondom és lehúzta egyik bakancsot a másik után.
A lábaim hidegek voltak és remegtek.
Jack gondolkodott, hogyan melegítse meg őket.
Végül előszedte a két teveszőr takarónkat és egyet-egyet a lábaimra búgyolált.
Mondhatom, rettenetesen néztek ki , a két óriási csomó, amelyben a testem végződött mostan, - mind a ketten nevetni kezdtünk.
- De Jack, - mondtam gondterhes arccal, - ettől most nem tudom lehúzni a nadrágomat.
- Mért akarod lehúzni?! - kérdezte.
- Először, mert így nem mehetek vacsorázni, másodszor szúr.
- Az más, - mondta.
Még mindig ott görnyedt előttem, lehámozta a takarókat és minden további nélkül leráncigálta a nadrágot rólam.
Mindenféle meleg holmi volt rajtam, igazán bosszantott, mit kell neki mindent látni.
De mindent leszedett rólam, mint egy hivatásos öltöztetőnő és dörzsölgetni kezdte a fagyos, fehér lábaimat.
És egyre közelebb jött hozzám és, egészen átmenet nélkül az övé lettem .
Bár hiszen sohase voltam annyira a magamé, mint ebben a percben.
Olyan különös volt, hogy közben és utána meg k e l l e t t kérdeznem, többször is: szeretsz?!
Kapálóztam ellene, nem is figyeltem rá, mit felel, mégis , könyörtelenül felfakadt bennem ez a kérdés, mintha támaszt, magyarázatot , mentséget, valami pozitívumot keresnék, amíg a testem lázas és őrjöngő táncot jár .
Szeretsz?!
Szeretlek.
Ime, ez az üres szó, ez a hazugság nem léha ígérgetés, hanem szükségszerűség.
Az öntudatunk legmélyéről fakad a kérdés is és a felelet.
Most már az ágyon feküdtünk, egymásba kapaszkodva és ezt kérdeztük és feleltük : szeretsz? szeretlek.
Dehát mondj már valami mást is! - könyörögtem és Jack gondolkozott és töprengett és igyekezett, de nem tudott mást mondani.
És ölelés közben a száját az én számra tapasztotta, hogy beszélni ne tudjunk, csak nyögni , csókolni és sóhajtani.
Csókolt és magához tapasztotta a derekamat és ezekben a pillanatokban megértettem őt; éreztem, hogy érez, élveztem, hogy élvez, szerettem , hogy szeret.
Ez minden, ez a legtöbb.
Milyen különös és komplikált dolog volt egy szobában járkálni és öltözködni vele , ezek után.
Végignézte, amint letérdelve kinyitom a bőröndöket, testem egész felületén éreztem a pillantását.
Megfordultam és, azt hiszem, hálásan néztem rá .
Igen Jack t ö r ő d ö t t velem; jobban, mint bárki eddig, Jack i n k á b b velem törődött, mint önmagával, mintha - minden szenvedélyessége ellenére is - valami közös feladat megoldásán búzgólkodna velem; bevárt, ha elmaradtam és segített, ha gyöngének bizonyultam.
Szép és hálás tanítványnak éreztem most magamat, semmi többnek; de ez teljesen kielégített, sőt büszkévé tett.
Lassan megnyugodtam , felöltözködtem és gondosan kikészítettem az arcomat.
Jack is elkészült a szómokingjával és valamennyire rendet teremtettünk a szobában.
Aztán lent, az étterem déli fala tiszta üveg volt és szélesen, felfelé húzódó fenyőerdőre nézett .
Bár odakint még nem volt sötét, bent már égtek a csillárok; az asztaloknál három különböző társaság ült.
Olyan könnyűnek, könnyűnek és vidámnak éreztem magam , mint még soha.
Jack rámfüggesztette sötét szemeit, mintha valami bolond csinyen törné a fejét és engem szemelt volna ki áldozatául.
Megrendeltük a vacsorát , vörösborral és egy jólismert játékot játszottunk, ami abból áll, hogy egyikünk megkérdi a másiktól: mire gondol most?!
A másik hazudik valamit s az egyik elhiszi.
Van még egy távolabbi lehetőség is: e másik igazat mond s az egyik nem hiszi el.
- Katalin, - mondta Jack csöndesen, - mondjon most valami szépet és kellemeset nekem.
Először, - és nem baj, ha utoljára.
Ha tud.
- Igen, Jack, - feleltem - most már van valami, amit elveszíthetek.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
És neked is csak ezt mondhatom, drága Brunó; hogy, ha eszedbe jutok, tudd, hogy mit gondolj rólam s ha a régi barátok érdeklődnek: tudd, hogy mit n e mondj.
Merril Katalin."
Légitámadás.
Az utolsó este nagyon szép volt; mint általában az utolsó esték.
Már napokkal előbb el kellett volna hagynunk Londont; csakhogy az ember az az állat, amely nem érzi meg a veszélyt.
Egymás mellett feküdtünk, könyökre támasztott állal, a rekamién és nem gondoltunk semmire, vagy, néha, hangosan gondolkoztunk.
Egyszer féloldalt fordult és sáppadtan és könybenázott szemmel kérdezte:
- Nagyon sajnálom, hogy nem gondoltunk a jövőre, - mért nem vigyáztál, hogy ne legyen gyermekem?!
- Miért ne legyen?!
Térdreugrott s a homlokára szorította keskeny, fehér ökleit.
- Ó, hát nem érted?!
Aki szül, az gyilkol is!
Nem birnám elviselni a gondolatot , hogy gyerekem legyen és kiszolgáltassam az életét Rapiereknek, Ksiapleveknek és... nem, hidd el, inkább én ölném meg, mint hogy mások öljék meg.
Megsimogattam a haját.
- Szamárság, Katalin!
Gyerekről nincs szó és ha igen?! lehet még belőle békeangyal és nagy sebész, vagy író.
Elhallgatott és csendesen, de rosszkedvűen mondta.
- Nem tudom megszokni, hogy maga mindenben olyan könnyen meg tud győzni!
Ezt nem a szavaival teszi; visszaél a gyöngeségemmel!
- Ismét elterült a rekamién.
- Különösen az utolsó héten figyeltem!
Lassan kiderült, - főleg nagy és fárasztó kirándulásainkon, - hogy a természetet is közvetlenebbül, alaposabban és bensőségesebben ismeri, mint én.
Talán az emberek természetét is.
Szóval, anélkül , hogy száz ilyen kisebb, intim győzelmét felpanaszolnám, elismerem, hogy minden alapos, harmadik-személyű megfigyelő ezt a tanulságot vonná le az utolsó hetünk élményeiből: kiderült, hogy maga különb ember nálam.
Pedig nem egészen így van .
Nagyjában évek óta erősebben és biztosabban élek, mint a férfiak, körülöttem .
Ennek a reakciója b e n n e m az, hogy most mindenáron másodrendű szerepet k í v á n o k játszani maga mellett.
Igen, és mert kívánom ezt, lassan el is érem , magamban és magában egyaránt, azt ami ehhez szükséges.
Elismerem, kegyetlenül ellenszenves lehet ez az analizis, úgyis, mint folyó életem állandó gardedámja .
Dehiszen nem a múltat analizálom, mégkevésbé a jövőt.
Ez az, ami bennem a történtekből megmarad, de ez se maradna meg, ha nem próbálnám rendszerbe foglalni.
Amit az ember a multból lát, az csupa zürzavar.
S amit a jövőből, az csupa találgatás.
- Akkor ne féljen attól, hogy gyereke lesz - szakítottam félbe.
- A háború is csak találgatás.
- Talán csoda fog történni?! - kérdezte.
- Vagy olyan kor következik, amelyben érdemes élni s amelyben mindenki természetes halállal múlik ki majd?!
Kibámult a téli képre s én is önkéntelenül a havas domboldalra függesztettem tekintetemet.
- Katasztrófák történnek, - mondtam, féligmeggyőzve - a háborún kívül is.
- Igen, - mondta - de a katasztrófa áldozatai Istenhez fordulhatnak, mert Isten áldozatai.
A hősi halottak és sebesültek azonban egymás, az emberek áldozatai.
- Katalin - kérdeztem inkább kiváncsian, mint kétkedően - maga h i s z Istenben?!
Vállat vont.
- Évtizedekkel ezelőtt felvilágosodottak voltunk - mondta.
- Akkor az emberben hittünk.
A huszadik század második felében reménytelen igyekezet már az emberben hinni.
Vagy nem hiszek, vagy Istenben hiszek.
A vonatunk este indult Doverba.
Ebédelni mentünk, de az éttermekben alig lehetett helyet kapni.
Minden ember kezében újság volt.
Az uccákon, - hétköznap délben - hullámzó tömeg!
Amint a Timesből megtudtuk, az izgalom oka az volt, hogy a spanyol flotta kitört az angol gyürűből és a portugál partok felé közeledik.
A Cityre percekig tartó dermedt bénaság ereszkedett.
De csak percekig tartó...
A rádiókészülékek hullámverésszerűen közöltek hírt, hír után s az emberek lerohantak az uccákra, hogy közöljék a hireket más emberekkel, akik éppúgy hallották már őket.
A Milan éttermében ültünk, egymással szemben; s az uccára bámultunk, bizonytalan érzésekkel telve.
Az ucca keskeny volt s a ködben lámpasor égett.
Rengeteg ember sietett az uccán keresztül a fontosabb utvonalak irányába.
Ilyen mozgást máskor helyenkint lát az ember, amikor valami szerencsétlenség történik és mindenki odarohan.
Most azonban úgy tűnt nekem, mintha rengeteg szerencsétlenség történt volna, mindenfelé.
- Katalin! - mondtam hirtelen - mire gondol?
- Erre a nyüzsgésre, - felelt - és ami előtte volt és utána jön.
Kár, hogy jók az idegeim.
Különben most látomásaim volnának.
- Én nem tudok erre gondolni - vallottam be - mert újabban mindig arra gondolok , ami köztünk történt.
- Köztünk nem történt semmi különös! - mondta és közelebbhajolt.
- Vagy azt hiszi , számit az, hogy e g y emberben mi megy végbe?
Én megváltoztam, de a világ nem változott meg.
És most örökké így szeretnék maradni magával, - s most a világ változik meg körülöttünk.
És én nem tudom beérni azzal, ami volt; én többet akarok.
Engem maga boldoggá tett; nem értem, hogyan lehetséges, de így van.
- Nagyon örülnék, ha így volna.
- Tudom, hogy maga valamiképp leleplezett engem és valamiképp felülkerekedett.
De az utolsó héten maga többet hallgatott, mint valaha és én hihetetlenül beértem ezzel és örültem minden mozdulatának.
Ahogyan maga mindenért lelkesedett és minden érdekelte, ami a harisnyámra, érzéseimre, karomra, vagy derekamra vonatkozott : tudtam, hogy ez a maga szerelme és í g y volt féltékeny.
Néha, amikor letérdelt , vagy ült a karszék elé, amelyben ültem, a földre, - felemelte a bal lábamat s a térdhajlás alatti bőrt simogatta és nézte, feszült figyelemmel.
Ez a céltalan és értelmetlen foglalkozás hatásával megbabonázott engem.
Behúnytam a szememet és szédítő nyugalom szállt meg.
Semmi áron nem tudtam volna egyetlen szót kinyögni .
Ez az időszak megtanított azokra az ismeretekre, amelyeket semmiféle katedrán nem tanítanak.
Amelyekről elég tévesen láttam, hogy a testi érintkezés megkezdésétől számíthatók, függetlenül annak kísérő körülményeitől és érzelmi fokától.
Azok az órák, amikor a magáé voltam, úgy tűntek nekem, mint némajáték, amelyet távolról figyelek.
Annyi mindent érzek, de semmit se gondolok.
Zsibbadt és rémült állapotban szerettem magát; némelyik pillanatban azt gondolom: most fel fogom emelni a balkaromat! - és nem emeltem fel.
Ez nagyon jó volt, Jack; és nagy kár , hogy vége van.
- Most kifizetem a számlámat, elhozatjuk a podgyászt és azonnal elutazunk, - mondtam, hirtelen elhatározással.
- Azt hiszem, m o s t sikerült megértenem magát.
- Ne gondolja, hogy félek - mondta tágranyílt szemekkel.
De már nem feleltem .
Szinte belevetettük magunkat a tömegbe s lépésről-lépésre jutottunk tovább .
Percek alatt úrrá lett rajtam az érzés, hogy bűnösen könnyelmű voltam.
Nem kellett volna ilyen soká Londonban ülnünk, mindenről megfeledkezve!
De még nem késő, - mondtam magamban, félrelökve egy nagyszájú boltoslegényt, aki a csatornakövön állva szónokolt Hammersmith megmentéséről.
Taxiba akartunk ülni, de már a második állomást találtuk üresen.
A köd felszállt s az égbolt zöldesszürkén lógott a fejünk felől le Croydonig.
Egy keménykalapos úr lihegve rohant ki a szembenlévő vendéglőből.
Elkaptam a karját.
- Mi az?! - förmedtem rá csaknem durván.
Rámbámult.
- A rádió - motyogta.
- Mi van vele?!
- Most cáfolta meg a spanyol légiflotta közeledésének hírét.
- No és?!
- Nyugalomra intenek mindenkit! - fujtatta a pasas - ismerjük már ezt, tudjuk, mit jelent!
Eresszen el és menjen vidékre, ha teheti!
Gyalog mentünk tovább, tanakodva.
Járművet azonban sehol se láttunk.
Mintegy tíz perc mulva azonban valóságos népvándorlás indult meg Kensington és Dorking s a szélek felé.
Most rengeteg magánautó rohant mindenfelé.
Az ég egyre világosabb lett.
Megálltunk egy sarkon, mert a tömeg elzárta az utat.
Két repülőgép jelent meg felettünk és röpcédulákat szórtak le.
A cédulák közül csak kevés jutott el a térre, amelyen álltunk.
Csakhamar elterjedt a híre, hogy a cédulák is nyugalomra intették a lakosságot, de semmi konkrétumot nem tartalmaztak.
*
Alig egy óráig tartott az egész.
Céltalanul hányódtunk a tömegben, hol keleti, hol északi irányban és egyszerre csak a Trafalgar Square-en voltunk.
És a Trafalgar Square néptelen volt és halálos csend ereszkedett le ránk.
Az égbolt fele koromfekete volt, a másik, a nyugati fele zöldesszürke fényű.
Katalin megszorította lelógó balkaromat.
Mintha egy szörnyű, bábeli városban álltunk volna, amely kietlenebb és magányosabb volt, mint a sivatag közepe.
Lent a sarkon egy rendőr állt s az eget kémlelte.
- Gyerünk! - kiáltottam rekedten s megrántottam Katalin karját.
De nem tudtam merre.
És ebben a pillanatban sivító hang hallatszott valahonnan és fejünk felől , meghatározhatatlan irányból.
A hang bántó és vészes és embertelen volt és egyre erősödött.
- Légitámadás, - mondta Katalin csüggedten.
És én arra gondoltam, mennyire meg kellett változnom ahhoz, hogy most ne izgalmat és fokozódó tettvágyat, hanem halálos kétségbeesést érezzek, - Katalin miatt.
Őrá figyeltem és követtem a tekintetét.
A zöldes-piszkos színű nyugati égen tizenhét gép tűnt fel.
Halk, távoli zúgással , egyetlen ferde vonalban.
Nagyon magasan voltak és egészen kicsinyek.
Meredten bámultam felfelé s a gyomrom émelyegni kezdett.
London pusztulása.
Néhány percig tartott az egész s olyan távoli volt a felfüggesztett, pokolfényű szürke lapon az apró, alig közelgő raj, mintha játék lett volna, vagy álom, de semmiesetre se valóság.
Ha visszagondolok ezekre a percekre, tudom, amit akkor nem tudtam: hogy a vész-sziréna szünettelen, bőgő sivítása süketté tett.
Azt hittem a k k o r, hogy a gépek n é m á n közelednek.
Katalin mozdulatlanul és mereven állt mellettem, amíg ujra elindultunk.
Ekkor már volt valami cél rohanásunkban, legalább is az enyémben: a Milan felé igyekeztem s magammal húztam Katalint.
A rohanás perceire nem emlékszem.
Óriási egérfogóban voltunk és mindegy volt , merre futunk.
A szálló hatalmas épülettömbje hirtelen meredt fel előttünk.
A portásfülkében senki se volt.
A hallban három idősebb nő állt tanakodva, kifestett arccal és üveges szemekkel.
Éppoly kevéssé törődtek velünk, mint mi velük.
Baloldalt a bár ajtaja nyílt.
Katalin megértett.
Az ajtó előtt megtorpant, de aztán csaknem egyszerre léptünk be.
A bár zsúfolva volt!
Pincérek, hotelszolgák és estélyiruhás hölgyek és urak ültek, vagy álltak, nyitott palackok mellett.
A jazz-band működött.
A vörös tapéta nedvesen csillogott a hőségben.
A legelső asztalnál Giulia ült.
Karjai ernyedten lógtak lefelé.
Alig ismert ránk.
- Rapier fent van, mondta és merev tekintetében felvillant és ismét kihült valami .
- Pontosan tudta, mi lesz és reggel indult volna Liverpoolba.
Mindent kiszámított , csak engem nem számított ki.
Katalin megfogta Giulia lecsüngő kezét.
- Mi történt?! - kérdezte bársonyos hangon.
- Szétlőttem a fejét, - mondta Giulia szürkén.
- Először leütöttem, amikor csomagolt és hozzákötöztem a szekrényhez.
Délután magához tért és mozgatni kezdte a szekrényt.
Katalin buzgalma elernyedt.
Elengedte a nő kezét.
- Halálfélelmei voltak - nevetett Giulia.
- Mindenkinek vannak halálfélelmei, még neki is voltak.
Egy pohár Gin-t ivott; utána felkelt és kitámolygott az ajtón.
A lármában senki sem vette észre.
Volt vagy negyven ember a bárban és mind részeg volt.
Egy álmatag fiatalember a földön ült és csuklott.
Elképzelhetetlenül erős, infernális csattanás vetett véget ennek a bámészkodásnak .
Az emberek felordítottak; alattunk remegett a föld.
Egy férfi asszonyi hangon sikoltozott.
Katalin felkelt és az ajtóhoz ment, kérő pillantást vetve rám.
Otthagytuk a bárhelyiséget s ismét a hallba botorkáltunk, süketen.
És vakon, - mert a hall koromsötét volt.
Kitapogatóztunk a forgóajtón, amelynek minden ablaka hiányzott.
Egész London sötét volt, de amint felnéztünk az égboltra, felvillanó fényeket láttunk, amelyek túlságosan vörösek voltak ahhoz, hogy kozmikus eredetűek lettek volna.
Ugy fogtuk most egymás kezét, mint a katona a cselédlányét.
Balra, egy ucca egyik házsora helyén fekete porfelhő látszott .
Vakolatdarabok hullottak szét, mintha valami óriási parittyából lőtték volna ki őket.
Az egekből érkező és egekig csapó dübörgésben elveszett a teherautó lármája , amely hirtelenül, feketén és inogva fordult ki elénk egy sarkon.
Néma figurák integettek rajta.
A hatalmas kocsi lassított.
Átnyaláboltam Katalin derekát és azonnal éreztem, hogy felülről emelik.
Én már menetközben kapaszkodtam fel a kocsira.
Levettem a keztyüimet, hogy cigarettára gyujtsak a lámpák nélkül robogó teherautón.
Valami puha és nehéz tárgyat nyomtak a kezembe.
Gázmaszk volt.
Mélyet szippantottam a levegőből, amely kristályosan tiszta és éterien hideg volt.
Amint észrevettem, mindenkinek a kezében volt egy ilyen szerszám.
Időközben mindenfelé fények villantak, néha pillanatokra világos lett; a csattogás, dörgés, dübörgés , sivítás pedig már nem a süketté lett füleken, hanem a bőrön, szemen és szájon át tört az agyba és rombolt ott, idegfájást és bénult félelmet okozva.
A jármű hirtelen, kétségbeesett roppanással megállt.
Előrenyujtott nyakkal kémleltem fel .
Baloldalt hétemeletes ház homlokzata vált el a tűzfaltól.
Irtózatosan hosszú időnek tünt, amint nagyobb és nagyobb szögben vált el.
Tisztán láttam, hogy egy embermagasságú szobor ötven méter magasságban átrepül a szembenlévő házra.
Lent , előttünk, elgörbült és kettévált a postaláda és levelek repültek szét.
Katalin hozzámtapadt és görcsösen remegett.
Három órával később egy gödör szélén öten ültünk, gázálarcokkal a nyakunkon , Kensington nyugati határán, dideregve.
Tompa búgás hallatszott dél felől .
Előttünk, az úton, két ló feküdt elnyúlva és mereven.
Katalin megfogta a kezemet és felkelt.
Csakhamar ketten baktattunk az úton, kifelé.
Most teljes csend volt ; de a szűk tokban tisztán hallottam a magam lélegzetvételét.
A teherautónak nyoma se volt.
Nem tudom, hogy kerültem ide; a légnyomás elkábíthatott.
Restelltem magam és mondtam valamit; aztán eszembe jutott, hogy hiszen az úgysem hallható.
Hallatlanul lassan haladtunk előre, pedig semmi fájdalmat sem éreztem és kábultságom is egyre tünt.
Egy meleg kávé boldoggá és fitté tett volna.
Sokáig tartott ez az út és mögöttünk derengő szürkeség terjedt.
Kertek alatt, sötét és néma házak mellett haladtunk el; Katalin egyre görnyedtebben járt és láthatóan erőlködött, hogy levegőt kapjon.
Az úton végig döglött verebek feküdtek, egy varjút is láttam.
Vöröstetejű gyártelep tünt fel jobbra; sok épület volt és mindegyiknek vörös, fém-fényű teteje volt.
A sarkon egy ember állt s az eget kémlelte.
Amikor láttam, hogy mozog, lekaptam a gázálarcot és odasiettem hozzá.
- Jó reggelt, - mondtam - van valami újság?!
Éjjeli őr volt, lámpával és kulcscsomóval.
Arca merev és sárga volt, nagy szemölccsel; és tüskés állal.
- Nálunk nem történt semmi, - felelte, nem tudom, hangosan -e; én a l i g hallottam.
- Itt lakik valahol?! - kiáltottam, amire csodálkozó pillantást vetett rám és intett, hogy kövessem.
Katalin arca megnyúlt, szemei sötétszürkének látszottak.
Végigmentünk egy hosszú és jeges úton, míg a telep kapujához értünk.
Portásfülkeszerű szobába vezetett minket az őr és míg mi egymás mellett, padon ülve hallgattunk, - ő teát főzött.
Katalin megfordult és kibámult az ablakon.
London felett rengeteg kisebb és nagyobb füstfelhő lebegett, némelyiknek tüzes volt a belseje.
A szürkületben is jól látszott Whitehall, Hammersmith és Croydon pusztulása; ezer és ezer meztelen tűzfal és bedőlt tornyú templom.
Megittuk a teát.
A tüskésállú öreg azt mondta:
- Egész éjszaka innen néztem ezt... nem volt okom rá, hogy körüljárjam az épületet.
Ugy gondolom, hogy hajnaltájban lelőtték a spanyol gépeket.
Északról igen sok angol repülő jött.
- Kissé elkéstek; - morogtam.
- Két évvel ezelőtt a Post-ban megírtam, hogy a légiháború egyszerű tempó-kérdés.
Győz az, akinek tempóelőnye van.
Akkor is győz , ha végül lelövik.
Katalin felemelte a fejét és fáradtan mondta:
- Ugyan, Jack, hogy lehet győzelemről beszélni.
Cigarettára gyujtottam.
- Az irataink nálam vannak, - mondtam, - át kell jutnunk Franciaországba.
- Nem lesz könnyű, - mondta Katalin.
- És vajjon o t t mi van?!
- Kereskedelmi hajóforgalom biztos nincs, - véltem - és ezért utána kell néznünk valamilyen alkalmatosságnak.
Öregem, - fordultam az őrhöz - nincs itt valami autó , kocsi, repülőgép, vagy akármi?
- Nincs, - felelte - és ami van, ahhoz nem lehet nyúlni.
A városi irodából kitelefonáltak, hogy ha bárki fosztogatni próbál, nyúljak a fegyveremhez.
Összenéztünk Katalinnal.
Elképzeltem a vezérigazgatót, amint haldokolva is a fosztogatók ellen ad ki intézkedést.
- Ha volna valami jármű, megvenném! - próbálkoztam újra.
Az öreg kiegyenesedett.
- Ön megvenné, - mondta - de én nem adhatom el, ami a másé.
Igy tehát gyalog mentünk tovább.
Ezer fontért se lehetett volna semmiféle járművet kapni.
A legközelebbi faluban minden ember az uccán volt.
Segíteni nem akartak , ellenben szédületesen sokat kérdeztek.
Egy aluljárón keresztültörve, végül is az állomásépület mögé értünk.
A második sínpáron befutott mozdony állt, két teherkocsival.
Átszaladtunk a síneken s felugrottunk az egyik teherkocsira.
Tele volt katonákkal.
Le akartak dobni, de aztán diplomáciai útlevelem segítségével elértem, hogy átvittek minket a másik kocsiba, a parancsnok elé.
A parancsnok pedig Bert K. Denver volt.
Egy arcizma se rebbent meg, amikor meglátott minket.
- Itt nem maradhatnak, - mondta, - de a mozdonyon eljöhetnek.
Majd intézkedem.
A csatornán azonban bajos lesz átjutni.
Sáppadtan bámult maga elé és gumit rágott, amikor lemásztunk a kocsiból.
És Kensington, a csendes Kensington felől ismét felharsant a vészsziréna.
A vonat már mozgásban volt, de nem láttunk semmit.
Egyszerre csak, a déli égen felbukkant kilenc bombavető és két sorban emelkedett London fölé.
A mozdonyon kegyetlen hideg volt; igen lassan haladtunk előre a havas úttesten.
A mozdonyvezető félkeze a karvason pihent, a másikat szemei elé tartotta.
A légi csata tíz percig tartott .
Harminc angol gép V-alakban rohanta meg a kilenc bombavetőt, oldalról.
Négy gép azonnal lezuhant, kettő forogva és feketén, másik kettő mint égő fáklya .
Csodálatos némajáték volt, amely alatt füstölt, bűzlött, ropogott, égett , düledezett, recsegett, pörkölődött, visongott, vérzett, robbant és pusztult a világ legnagyobb városa.
A spanyol-brit háború.
Már eddigi feljegyzéseimből is kiderült nyilván, hogy módszerem egészen zsurnalisztikai jellegű.
Mindenről inkább ad pontos és egységes képet, mint önmagamról.
Ez azonban érthető.
Nem azért dolgozom, hogy Katalinnal való menekülésem történetét közöljem az utókorral.
Hiszen máris mindannyian utókor vagyunk.
Amit a mozdonyvezetőtől, a belga és holland lapokból megtudtam, annak alapján egységes képet akarok adni a nagy háború első fejezetéről.
Puszta véletlen volt, hogy feljutottunk a "Doris" nevű amerikai magán-yachtra , amelynek kapitánya régebben a haditengerészetnél szolgált.
Ha nem jutunk át Belgiumba, akkor éppoly keveset tudnék a spanyol háborúról, mint a szigetlakók.
Talán igaza volt a remektollú De Bruys-nak, aki azt írta, hogy Spanyolország eszköz volt, végső fokon Japán eszköze.
De hát ez nem lényeges.
A spanyol légi és tengeri flotta három részben támadta meg Angliát.
Aránylag legkevésbbé eredményesnek a London ellen irányzott támadás bizonyult.
Ezek a bombavetőgépek kezdetlegesen voltak felszerelve; Londont nem lehet felrobbantani; a gázokat pedig szétvitte a jeges szél.
Később, a légi harc során az egész raj elpusztult.
Ezzel szemben - ha a dán Politiken-nek hinni lehet - Irországban 70 százalékos pusztítást vitt végbe a másik flotta, amely egyrészt ismeretlen összetételű gázokkal, másrészt, főleg az Ir Szabadállam területén, az ottani titkos gáztartályok robbantásával óriási területeken irtotta ki az emberi és állati élet minden megnyilvánulását.
Ez a légi raj, nyilván kész tervek szerint, Wales felé folytatta útját és csatlakozást keresett a skót partok felé közeledő harmincegy tengeri egységgel.
Erre azonban nem került sor.
Munició-hiány folytán Hilmar mellett kényszerleszállást hajtottak végre és tehetetlenné válva , lemészárolták őket.
A dreadnoughtok tönkretették ugyan az északnyugati partvidéket, de a nyilt tengerre nem tudtak kifutni, mert sarkukban volt az angol tengeralattjáró-lánc.
Nem volt már idő arra, hogy ilyen részletek érdekeljenek bennünket.
A lényeg az , hogy a spanyol haderő Angliában, az angol haderő pedig Spanyolországban őrjöngő harcokat vívott, anélkül, hogy központilag irányíthatták volna.
Reménytelen helyi győzelmeket aratott minden légi és tengeri erő-csoport; mert pusztítani könnyű volt, de a pusztításnak semmi anyagi eredménye nem lehetett.
Elfoglalni valamely területet - ez a fogalom hiányzott az új háborúból.
Csak elpusztítani lehetett.
S a támadó erők rendszerint maguk is elpusztultak.
Ezért volt ennek a hadjáratnak őrjöngő jellege.
Angolok az ibér félszigeten pusztítottak és pusztultak - és viszont.
A sajtón keresztül állati félelem és egyben állati vadság szállta meg a szíveket.
Napokon belül elmosódott a támadó és védekező háború fogalma.
A keleti államokban félelmetes csönd volt, három napig.
A negyediken tizenhét spanyol ezred tört be Franciaországba és borzalmas erővel indultak meg a hadműveletek Német- és Oroszország között a Balti-tengeren és a közbeeső kis államok területén.
Senki se hitte az utolsó pillanatig, hogy m é g i s bekövetkezik az, amitől évtizedek óta rettegett a kontinens.
De nem volt idő feleszmélni.
Svájc két részre szakadt; a nyugati, önálló rész, Genf köré kristályosodva, kétségbeesve küzdött semlegességéért.
Ezen a földdarabon kívül egész Európa lángbaborult, az Uraltól Le Havreig.
Eleinte sokat, később semmit se tudtunk arról, ami n e m a mi közelünkben folyt le.
A sajtó, rádió, posta rendszertelenné vált, hamisított hírszolgálata olyan mértékben szűnt meg teljesen, amint a városok hadszínterekké váltak.
Az emberek erdőkbe, dülőútakra és hegyek közé menekültek.
Rendszeres harcászatról szó sem volt már az első hét végén; vaktában csaptak le egymásra a harci erők s a reguláris katonaságnak sokhelyütt fogalma sem volt arról, ki ellen harcol.
Belgiumból való menekülésünk idején Európában nagyjából minden harci eszköz használatban volt már.
A nyolcadik napon a kontinens minden hadvezetője tisztában volt vele, hogy ezeket a harci eszközöket szigetelnie kellene, de aligha lehet .
Bacillusbombák - az első napokban igen népszerű fegyvernem - kolerát, pestist , tífuszt terjesztettek mindenfelé, olyan mértékben, hogy a járványokat megállítani nem lehetett, - azok visszafelé is terjedtek a rendszertelenül menekülő polgári lakósság jóvoltából.
Époly kevéssé számítottak az elmúlt évek szaktudósai arra , hogy a kibocsátott gázmezők teljesen légáramlatok befolyása alá fognak kerülni.
Az ellenszél igen gyakran pusztította el azt a hadtestet, amely tizenöt kilométerre lőtte ki gázbombáit.
Az orkánszél tíz perc alatt visszahozta a gázt.
A Földközi tengeren megsemmisítő vereséget szenvedett az angol flotta, amely a világtörténelem legerősebb hadereje volt.
Az olasz cirkálók ellenben 11 napig hiába kerestek gázmentes kikötőt, ahova befuthattak volna.
A kontinentális háború a céltalan győzelmek sorozatát kezdte produkálni.
A bacillus- és gázháború mellett teljesen elvesztették a jelentőségüket a lőfegyverek.
Játékszernek tüntek azzal a néhányszor tízezer emberrel, akit többnapos állóharcban el tudtak pusztítani.
Minden stratégia felborult így; a nagyvárosok a hetedik naptól kezdve saját hadseregeik ellen védekeztek; mert a megfogyatkozott biztonság, rend és higiénikus készültség mellett egyre reménytelenebbé vált az a s z i g e t e l é s, amelyről fentebb beszéltem.
A gáz és a bacillus nem ismert szövetségest és ellenséget.
A működésben maradt kontinentális sajtó általános megállapításai szerint az első két napon Európa lakosságának egyharmada pusztult el fertőzésben, vagy gázmérgezés miatt.
*
A használatos gáztípusoknak bárom nagy válfaja volt.
Küzdelmes menekülésünk alatt hallomásból és a gyakorlatban is megismerhettünk néhányat.
Láttunk holttesteket , amelyekről lerágta a húst a gáz; ami ellen nem használt az álarc.
Volt olyan , amely öt centiméter magasságban lepte el a földet, de aki belelépett, annak pillanatok alatt végigmarta a húsát.
Jártunk olyan kisvárosokban, ahol az uccákon temetetlen halottak tömege feküdt, - akik azonban a légitámadás idején magasabb helyen tartózkodtak, azoknak semmi baja se történt.
A gyakoribb gáznem fulladást okozott; ez könnyebben terjedt, de hamarabb is oszlott szét.
Beszéltek egy gázról, amely hányást és bélgörcsöket okozott ; nyolc-tízórás haldoklás után végzett csak a szervezettel.
Csodálatosképpen mindenütt arról panaszkodtak, hogy kevés a gázálarc és legtöbbször nem bíztak benne az emberek, mert hallották, hogy nem vált be.
Egyetlen hét alatt is rengeteg új gázt gyártottak a hadimérnökök.
Minden gyár- és ipartelep a háború céljaira dolgozott s a hadikémia fantasztikus erőfeszítéseket tett; főleg a hegyekben elrejtett telepeken: miután a hadszíntér óráról órára változott.
Tiszta levegőt is csak a hegyekben s a nagy vizek mentén találhatott az ember.
A városok uccáin dögvészes bűz hömpölygött.
Rablócsordák fosztogatták a falvakat .
Éhinség mindenfelé.
A svájci határ mellett két hétig ültünk egy gázbiztos pincében.
Gazdag francia családnál voltunk vacsorán, amikor a sziréna légitámadást jelzett.
A betonpincében két hétig elég élelem volt felhalmozva.
A németek azonban újfajta gázzal kísérleteztek, amely akár hónapokig is változatlan rétegben marad s a legnagyobb vihar képes csak szétfújni.
Már pedig szélcsendes hideg volt.
A vendéglátó család a házaspárból s két fiatal lányból áll.
A két hét teljesen felőrölte idegeiket.
Az asszony hisztérikus görcsöket kapott naponta kétszer és trágárságokat ordítozott.
Nyolc nap után a velük levő két selyempincsi közül kiengedték az egyiket.
Nem jött vissza.
A tizennegyedik napon már nem volt mit ennünk.
A levegőpótló berendezés is hiányosan működött.
Kiengedtük a másik kutyát is, amely negyedóra multán visszajött.
Igy menekültünk meg.
Január 17-én értünk Genf határába.
Négy napos vesztegzár alá vettek.
Alapos fertőtlenítés után bejöttünk a városba, amely olyan volt, mint Velence a karnevál idején.
Senki se volt már egészen beszámítható.
Menekülésünk borzalmas fáradalmai és izgalmai engem még jobban megviseltek, mint Katalint.
Egyetlen lap jelent meg a városban: a népszövetség hivatalos lapja, amelyben még a szerkesztő neve is hazugság volt.
Csak a rádiókészülék útján lehetett egyet-mást megtudni azokról a városokról, amelyekből még volt leadás.
Genfben rengeteg élelmiszer volt felhalmozva, de természetesen csak utalvánnyal lehetett kapni.
A város lakói állandó, szordinós pánikban éltek.
Minden elképzelhető nemzetiségű és fajú ember képviselve volt itt; körülbelül nyolcszor annyi ember szorult össze Genfben, mint amennyi rendes körülmények között belefért.
A járványok mindenfelé felütötték fejüket, de hatalmas orvosi készültség igyekezett elfojtani őket.
Az ipartelepek beszüntették működésüket és kórházakká alakultak; csak a konzervgyárak voltak üzemben még.
Itt béke volt, de ez a béke dögszagú, fásult, rémítő és hazug, ezt érezte az ember.
A város felett fehéren szikrázott a hegycsúcs és hűvösen szemlélte a bábeli nyüzsgést.
Oldalán, mint fehér mutatóújj, meredt égnek a bencés-kolostor.
Tudtuk, ha megenyhül az idő , napokon belül megrohadunk egymás hátán, mint egy doboz rossz szardínia.
Azonban hideg volt és más tisztát és biztatót nem láttunk a Földön többé, mint a hideget.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE