Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Jön a hajnal
Keletkezés ideje
1897
Fejezet
8
Bekezdés
1271
Mondat
3074
Szó
29001
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
NEGYEDIK FEJEZET.
Illésházi a kis szalón felé tartott.
Mielőtt belépett volna, megállt a tágas folyosón, a hol gazdag, déli növényzet közé magas, aranyos tükör volt felállitva .
Belenézett a tükörbe, megigazitotta nyakkendőjét és mosolyogni próbált.
A próba kitünően sikerült.
Az "arany paraszt" nem fogja észrevenni, hogy látogatásával majdnem zavarba hozta az intelligens, büszke, nemes urat.
Még egy simitás a mellény finom posztóján, s azzal minden rendben van.
- Lássuk a medvét... mormogta, vállat vonva, s azzal benyitott a kis szalónba, a hol Bathó Mihály várakozott reá.
Illésházi könnyü főhajtással üdvözölte, s nem találta feltünőnek, hogy Bathó nem fogadja el a köszöntését.
Azután egy székre mutatott, a csontos, vállas öreg ember azonban ezt sem fogadta el, Illésházi pedig ezen sem csodálkozott.
Hadd álljon hát ez a makacs, vén ember, ha neki ez az állingálás kényelmesebb.
Ő maga leült egy ruganyos bársonyszékbe s udvarias hangon kérdezte, hogy miben állhat rendelkezésére.
- Fiam dolgában jövök, - mondotta Bathó.
Illésházi olyan tekintettel pillantott föl, mint a ki erősen meg van lepetve, s egy csomó érdekes magyarázatot vár.
- Fiam elvesztette az eszét...
- Ah!
- Nem birok véle, - folytatta az öreg, - ha kérem, megigéri, de nem tartja meg; ha parancsolok, ellenszegül.
Megparancsoltam neki, hogy maradjon otthon, vagy járjon, a merre akar, csak az ur parkjának a tájékára ne.
Nem engedelmeskedik.
Reá akartam beszélni, hogy menjen neki a világnak, válaszszon ki magának egy olyan helyet a földgömbön, a mely tele van gyönyörüséggel, adok hozzá pénzt annyit, a mennyit akar , - nem fogadta el.
Fenyegettem, hogy elkergetem.
Azt felelte rá, hogy mondjam meg az óráját és rögtön elmegy.
- Originális fiatal ember.
- Az.
Oda vagyon kötve az ur leányának a szoknyájához.
- Azaz, leányom, Illésházi Blanka, volt olyan szives és leereszkedő s szóba állott az - izével - az ön fiával, mondjuk...
- Legyen ugy.
Azért jöttem, hogy megkérjem valamire.
- Engem, barátom?
- Az urat.
- Nagyon szivesen.
- Instálom, tiltsa meg leányának, hogy reggelenkint a kerti filagória tájékán sétáljon.
- Az a kopott pavillon...
- Elég nagy a kert, - folytatta változatlan hangon az öreg, - sétálhat benne máshol is kedve szerint, a hol nem láthatja a fiam...
Megteszi az ur?
- Furcsa kérés ez...
- Nagyon furcsa.
Megteszi, instálom, vagy nem?
- Sajátságos dolgot kiván tőlem.
Éppen ugy hangzik az egész, mintha én nem atyja volnék a leányomnak, hanem porkolábja.
- Megteszi, vagy nem?
- Szó sincs róla!
Operette-izü kérés, s ez nem szinpad.
Bathó közelebb lépett Illésházihoz, s a szeme közé nézett.
Összevont vastag szemöldöke alól tele mélységes gyülölettel villogott ki a szeme, s a tekintete mintha lelkének legzavarosabb sötétségében fogant volna.
Rekedtes, kellemetlen hangon beszélt.
- A mig bejöttem, instálom, ennek az uri háznak a czimeres kapuján, kétszer fordultam vissza.
Esztendők óta kerülöm ezt a helyet, mert jobban utálom, mint a bünt.
Tetszik rá emlékezni, hogy miféle okom vagyon reá.
- Tudom, tudom...
- Tudja...
A mikoriban megrontotta nagyságod a feleségemet, s az a boldogtalan elpusztult tőlünk, - eljöttem és azt mondottam, hogy agyon lövöm az urat, de ti hitványabbak vagytok, semhogy miattatok piszokba keverjem magam.
Én szedtem fel a nyomoruságból azt a szerencsétlent, - nagyságod ide gyüjté vala léha pajtásait és gunyt üzének tivornyáik közben belőlem is.
Én vettem feleségül, hogy legyen háladatos társam, - nagyságod azt mondotta rólam, hogy bogáncs való a szamárnak, nem rózsa .
Azután született egy fiugyermekem, a ki nevemet és becsületemet lészen öröklendő, - nagyságod azonban nem riadott vissza a büntől, hanem elcsalta tőlem az asszony szeretetét, befonta, kiszivta, tönkretette.
Azután meghalt az asszony...
Emlékszik még reá, instálom, igy volt.
- Nem egészen igy...
- Jól van.
Ugy volt hát egészen, a miképpen nagyságod emlékszik reá.
Gondoljon vissza most már arra, hogy mit mondottam én, a mikor utoljára jártam ebben a becstelen házban.
Azt mondottam, hogy nem lövöm ki nagyságodra a fegyveremet, de ha még egyszer megkeseriti életemet a fajtája, - akkor megölöm.
Nem játszottam a szavammal , s immár vén is vagyok.
A falu azt mondja, hogy a pokollal vagyok czimboraságban és a falunak igaza van.
Sok esztendeje hurczolom az átkát...
Ha nem parancsolja meg a gyermekének, a mit én kivánok, akkor kiszabaditom magamból a poklot és nagyságod fejére döntöm azt a kutya keresztet, a mely alatt most az én térdem kalácsa roskad!
Illésházi csendesen ingatta fejét.
Időközben megint szivarra gyujtott, s a szivar nem szelelt.
Annak a kiigazitásával bibelődött.
Azután felnézett, s egykedvü nyugalommal , lassan, álmosan felelt.
- Ez minden?
Lesz folytatása?
- Nem lesz.
- Szép!
No hát ennyiért kár volt ezt a szenvedélyes szónoklatot megtartani.
Szerencse különben, hogy csak a felét hallottam.
- Megtetszett érteni jól!
- Ah! jól...
Csakhogy reám nem hat az efféle többé.
Elfásultam, barátom, tele vagyok spleen-nel és pesszimizmussal.
Azonban legyen hát ugy, a mint ön kivánja.
Ne mondhassa, hogy Illésházi megtagadja polgártársaitól az ilyen apró szivességeket.
Meg fogom mondani leányomnak, hogy ne menjen többé a pavillon felé.
Egészen nyugodt lehet.
Illésházi Blanka - az én leányom.
Eddig is csak az ön fiának holdkóros szemforgatásai és mulatságos erőlködései szórakoztatták, itt falun... tudja... a hol nincs különb komédia ennél.
A mi pedig a fenyegetéseit illeti, kedves barátom uram, ezekről, ha ugy tetszik, ne beszéljünk többet.
Ez annyira gyermekes ötlet - elég jó ötlet - hogy, ha kissé jobb kedvem volna, bizonyára hálás tapsoló publikuma lennék.
A szegény Anna -
- Ne vegye ajakára nevét!
- Bah!
Mi baja megint?
- Megtiltom! kiáltotta villámló szemekkel Bathó.
Inkább ordítás volt az.
Illésházi nyugodtan fútta ki szivarja füstjét.
- A méreg árt ebben a korban, - felelte hidegen, mosolyogva, s visszacserélte jobb lábát a balra, mint a ki egyébképpen kitünően érzi magát.
- Hidegvér, tisztelt barátom, hidegvér, különben sohasem méltóztatunk egymást megérteni, s ennek a mostani komoly diplomácziai tárgyalásnak semmi különösebb eredménye se marad.
- Az ur leánya -
- Csendesen! csendesen!
Leányom nincs messze innen, s ha meghallja, bizonyosan azt fogja gondolni, hogy a kocsisomat szidom.
Ne nézze kérem a földet.
Értsük meg egymást.
Lássa, oly békés hangulatban ülök itt önnel szemben, mintha nem a tulajdon födelem alatt mondották volna szemembe, hogy körülbelül minek tartanak.
Nem sért és nem bánt ez a dolog.
A milyen unatkozó, fád hangulatban vagyok, azt hiszem, igen mulattatna, ha egy pár kifejezetten nyilt czimet is hallanék.
Megelégszem azonban ennyivel is.
Jól esik az embernek, ha néha-néha őszintén kibeszélheti magát, s nyájaskodás közben egy pár népiesen zamatos kifejezést is beleröpit a levegőbe .
Kedvesem, én annyira unok már mindent, hogy a legerősebb füszerre van szükségem, ha azt akarom, hogy megérezzem az étel izét.
Ezért van például az is, hogy nem irtózom a legszenvedélyesebb drámai jelenetektől sem, - sőt ha kivánja, feltüröm szépen a kabátom ujját s egynéhány angol boxpuffot váltok önnel.
Nagyon szivesen!
Ön megtámadna - én visszalökném - tuss!
Én dobbantanék, ön dühbe jönne, piff, bumszti , tralala!
Halt!...
Nagyszerű, lelkemre, nagyszerű!
Ön a földön hemperegne, én pedig részvéttel hajolnék ön felé és bocsánatot kérnék, ha esetleg nagyon meg találta volna magát ütni.
- Elég a tréfa! - kiáltotta Bathó, s olyan mozdulatot tett, mintha most mindjárt torkon készülne ragadni az urat.
Az csendesen hintázta magát a széken és eldobta a szivart.
Halavány, tiszta arczán egyetlen vonás sem változott meg.
Átlátszó volt rajta minden; a szeme nyugodt, ajaka fagyos, s ismeretes lenéző, kihivó mosolya játszadozott rajta.
Ez a mosoly forralta és égette Bathó vérét.
Minden izma megrándult tőle.
Homlok ereit majdnem kilökte az őrülten rohanó vér.
Nehány veszedelmes pillanat telt el.
- Most már csak arra vagyok kiváncsi, - mondotta végül a nemes ur - hogy lesz -e még folytatása ennek a dolognak, vagy nem lesz?
Az eddigi eredmény nem sokat ér .
Tárgyalásainkban sok a fölösleges mártás, kevés a mag.
Változtassunk, ha ugy tetszik , a dolgon és keressük a magot.
- Leányomat meg fogom kérni, hogy ne menjen többé a pavillonhoz.
Van még valami, a mi érdemesnek látszik arra, hogy meghallgassam?
- Van!
- Csendesebben, barátom, semmi crescendo a finálékban, csak szépen, lépésben, andante moderato...
Ez sokkal többet ér.
A vonók méla hangja hatásosabb, mint a kürtharsogás.
- Csufot üz belőlem...
- Bocsánat, mivel?
Nem gondolnám -
Bathó a falon függő Illésházi-czimerre nézett, s a következő perczben váratlanul , kurtán elkaczagta magát.
Nem volt hangja ennek a rövid kaczajnak, csak tompasága, a mi visszatetszett és fenyegetése, a mi ingerelt.
Illésházi meglepetve hajolt előre székén, s nagyon furcsán nézett a vén ember szeme közé.
Bathó Mihály azonban hamar eloszlatta aggodalmait.
Intett, hogy tessék csak egészen nyugodtan maradni, nem bolondult meg, jól tudja, mit tesz.
S azzal rámutatott botjával a czimerképre.
- Szép czimer...
Méltóságos, drága...
A kertben énekeltek.
Két parasztleányka, gyomlálgatás közben, énekelgette dudorászva a világ szép Marion leány históriáját, a ki egy őszi napon karjára vette kicsi batyuját és elindult a mezőkön keresztül idegen vidékek felé.
Megcsalta szegényt egy urfi és ott hagyta nála nyomorúságban a gyermekét is...
- Nagyon ékes czimer... - mondotta még egyszer Bathó.
Illésházi visszacserélte bal lábát a jobbra és ráhagyta, hogy az.
Szép czimer, ékes czimer - mi bajod vele?
- Fiam szereti az ur leányát, - folytatta csendesebb hangon Bathó.
- Nagyságod leánya formás és a mi fő, gazdag, - én pedig kapzsi vén ember vagyok.
Aztán meg az is benne vagyon ebben a dologban, hogy ha nagyságod vétett ellenem, illendő volna talán, hogy a leánya jóvá tegye.
Az én keserűségem szamár dolog!
Azt gondoltam tehát, hogy letészek a haragról, elfeledem a szivembe ütött sebet, s jó néven veszem, ha nagyságod leánya kegyesen veszi az én fiam szeretetét.
- Nem értem, - mondta Illésházi gyanakodva.
- Mindjárt, instálom, mindjárt...
A magam fajtájából való ifjú ember ugyan nincsen hozzászokva olyan hitveshez, mint a milyen egy finom uri leányból válnék, - tetszik esmérni Lőrincz fiamat, csupa vas és izom az egész fiu, olyan, mint egy kinőtt medve , - hanem hát majd ügyelve fog véle bánni, nem rontja el a puhaságát, vigyázni fogok reá magam is, a mig meglesz az első gyermek...
- Micsoda buta beszédek ezek?
- Okos beszédek, nagyságos uram, - a mint illik.
Látom, hogy nem méltóztatik ráhajtani a szómra, hát most már én vetem át egyik vállamról köpönyegemet a másikra és kezére járok a fiamnak, hogy czélját érje.
- Uram!
- Oh, instálom... én és uraság...
Bathó Mihály, ki zsellérek ivadéka; »uram «...
A fiam, az igenis ur.
Ha fölveszi a száz pengős fecskefarkos köntösét, a fényes topánkáját, a magas tetejű kalapját, a kit tizenkét pengő forinton vásárola Pesten, s kiirja piros betűkkel a homlokára, hogy Bathó Lőrincznek hivják, a ki elvégezte a törvényt az egyetemen, s most háromszáz ezer pengő forintot ér meg a jobb keze gyűrűsujja, az instálom, igenis ur.
S az öreg fölemelte gőgös mozdulattal a fejét.
- Ha pedig én ugy akarom - folytatta mellére ütve - hogy parádét csináljon a fiam , hát akkor még odalökök neki százezer pengőt, s olyan »uram« lészen belőle, mint egy király.
» Aranyparaszt« a nevem, nagyságos uram, ne feledjük!..
A fajtám az paraszti vér - abból való a fiam is, hanem ez nem tesz semmit.
Oda fog illeni szépen az ur leányához.
Illésházi ingerülten markolta meg a szék karját.
- Miféle őrültség ez!
Bathó még csendesebben mondta:
- A méreg árt ebben a korban.
Igaza vagyon nagyságodnak; instálom, ne feledkezzék meg azokról, a miket beszél.
Nincsen ebben az én plánumomban semmi hóbort.
A nagyságos Illésházi familia finom, uri gyermekét összekeritjük a zsellér Bathók unokájával .
Annyi éppen, mint a mikor nagyságod dán vizslája az én komondorommal szeretkezett össze.
Illeni fognak egymáshoz.
Kibékül a kisasszony a sorssal, a mit maga keres .
Nagyságod peczkes dán vizslája is hizelegve nyalogatta komondoromat, csakhogy kölykeket kapjon...
- Vigyázzon, Bathó!
Ebben a teremben csak egy paraszt van!...
A vén ember lenézett a nemes urra, s éppen azon a hangon vágta vissza:
- Ebben a teremben csak egy gazember van, nagyságos uram és az nem én vagyok!
- Az ördögbe!
- Lassan...
- Takarodjék!...
Illésházi felugrott a székről.
Reszketett, elvesztette önuralmát egy perczig, két perczig, három perczig...
Aztán hirtelen magához tért.
Mit akar?
Mire való ez a harag?
Előnyt nyer a másik.
Elveszti lábai alól a talajt.
Vissza!...
S a mi szenvedély kiforrt az ajakán, azt hagyta, hogy elpárologjon, a többi lapuljon vissza mellébe és maradjon békén.
Bathó nézte mozdulatlanul és várt.
- Várom, hogy kidobasson, - mondotta, gőggel.
- Nem ugy értettem...
- Hanem -
- Hanem ugy, hogy ehhez a hanghoz nem vagyok hozzá szokva, - s egy kissé frappirozott...
Semmiség; már elmult.
Régen volt, a midőn utóljára hallottam ilyen hangot, - ennyi az egész.
- Meg fogja szokni.
- Nem fogom -
- Meg kell, hogy szokja, ha közénk elegyednek.
- Nem elegyedünk önök közé.
Leányomnak komolyan meg fogom mondani azt, a mit ön kiván.
Ez el van határozva.
Sajnálom, hogy imént gunyt üztem a kéréséből.
Jóvá teszem.
Bathó megvetéssel méregette.
Azután megrántotta a vállát, elfordult és kurtán , nyersen igy szólt:
- Fél immár nagyságod és alázatos.
Jól van.
Megtehetném, a mivel fenyegettem, ha nem szép szerin, hát erőszakkal, de nékem nem elég jó a fajtája.
Megtartsa azonban, a mit igér, mert én is megtartom, a mit kimondottam.
Adjon isten!
Azzal fejébe nyomta kalapját s otthagyta az urat.
Künn erősen becsapta maga után az ajtót.
Illésházi még ott maradt egy darabig a kis szalónban, s az ablakhoz lépett.
Zavaros , heves gondolatok kergették egymást az agyában, egyik képtelenebb és mesésebb, mint a másik.
Egy dolgot azonban egészen tisztán látott.
Belátta, hogy botrány előtt áll, a melyet minden áron meg kell akadályoznia.
Bathó nem tréfál.
Elejét kell, hogy vegye az összetüzésnek, különben olyan természetű vihar támad, a melyért egyedül őt fogják felelősségre vonni.
Visszament a kék terembe.
A leánya elébe sietett és bocsánatkérő, szelid hangon mondta:
- Bocsáss meg atyám, az imént akaratlanul többet mondottam, mint - a mennyi illő lett volna.
Felejtsd el.
Többé nem történik; engedelmes leányod akarok lenni.
- Szót sem érdemel, kedvesem, - felelte a nemes ur, s megsimogatta szórakozottan a hölgy fejét, - biztositalak, hogy már nem is emlékezem reá.
Sokkal kényesebb dologról van szó.
- Bathó?
- Igen.
- Mit akart?
- A fia dolgában jött - félti a fiát.
- Tőlem?
- Tőled.
Ki is mondotta nyiltan, minden tartózkodás nélkül.
Lásd kedvesem, igy jár az ember, ha - nem válogat.
A származás előbb-utóbb jogait követeli.
Bathó fölkért engem, hogy vegyem kezembe a dolgot és ne engedjem meg neked, hogy fia közeledését szivesen vedd.
- Tréfálsz, atyám?
Egy kis zavar volt ebben a kérdésben, s némi pir a leány arczán.
Illésházi észrevette.
- Nem tréfa, édesem, - sőt sokkal komolyabb dolog, semmint két percz előtt még magam is gondoltam volna.
Megfontoltam tehát a dolgot és ugy találtam, hogy az öreg Bathó kivánsága végre is egészen méltányos.
Elmondotta, hogy mivel ő hiába kéri fiát -
- Hiába kéri... ismételte élénken a leány; azt mondod, atyám...
- Nem én, hanem ő.
Panaszkodott.
Fia ellenszegül akaratának.
Szóval, azért látogatott meg, hogy mivel ő, az apa, hiába kéri fiát, szeretné, ha te meghallgatnád óhajtását és nem nyujtanál módot többé arra, hogy lásson.
Más szóval: Bathó arra kér, hogy ne menj többé a pavillon felé se, hanem add értésére a fiának, hogy közeledése neked kellemetlen.
- Sajátságos kérés...
- Eleintén magam is annak láttam.
Később azonban igazat adtam neki.
Falusi idill az egész - van bennem annyi igazságszeretet, hogy ezt beismerjem - de talán már elég belőle ennyi.
Az ember végre is igazat hajlandó adni a közmondásoknak, s nekem például most annak a bizonyos kutra járó korsónak a története jutott eszembe - fejezte be Illésházi és mosolyogni kezdett.
Leánya hallgatva nézett maga elé.
A nemes ur figyelmesen vizsgálta finom, fehér arczát, s könnyü, tréfálkozó hangsulylyal folytatta tovább:
- A tante bizonyára igazat fog nekem adni, ha most én is arra kérlek, hogy lehetőleg kerüljük a botrányt, a melyre semmi szükség.
- Nem értelek, atyám...
S a leány tartózkodva, de megváltozott hangon, némi éllel kérdezte:
- Ki akar botrányt csinálni - négyünk között?
- Csak kettőnk között, gyermekem, - felelte Illésházi, s egy pillanat alatt leveszett ajakáról a mosoly.
- Azokat az embereket, beleegyezéseddel , vagy a nélkül, nem fogadom el egy sorban ott, a hol én is vagyok.
Ezt jegyezd meg magadnak.
- Nagyon szivesen, de csak elvileg.
Az intézetben az emberiség egyenlőségéről -
- Az intézetben!
- Bocsáss meg, atyám, csak tréfáltam! intett hangos nevetéssel a leány; komolyan vetted?
Nem, nem!...
Jól tudom én, hogy mi a különbség köztünk, a kik már hétszáz esztendeje élünk és olyan emberek között, a kiket az idő a felismerhetlenségig összekevert.
- Megigéred tehát, hogy azokra az emberekre többé nem reflektálsz?
- Bathó Lőrincz ur nem sértett meg.
- Nem erről van szó...
- De csak erről lehet szó.
Miért sérteném meg én, ha ő nem sértett.
S aztán, a mi egy kissé bánt... ne vedd kérlek rossz néven, de különös az, hogy - én magam -
- Ne feledd, hogy parasztokról van szó, - vágott közbe Illésházi.
Bathó fenyegetett.
- Ah! mivel?
- Nem arra való, hogy ismételjem.
Elégedj meg annyival, hogy fenyeget és én fölteszem róla, hogy szavának áll.
- Engem fenyegetett?
- Téged.
- Tudnom kellene, hogy mi az, a mivel fenyegetett.
- És meg is sértett - folytatta türelmetlenül Illésházi.
Nem tartja lehetetlennek , hogy fia szerelmét elfogadod.
Punktum; remélem ez elég?
A leány tagadólag intett.
- Nem elég; ez még semmi sértés, atyám.
Ez csak föltevés, a melyhez mindenkinek joga van.
Különös volna, ha egy-egy ilyen föltevésnek mindenki ennyi kellemetlen fontosságot tulajdonitana, mint te.
Illésházi felállt, s szárazon erőszakolt nyugalommal mondta:
- Nem azért vagyok itt, hogy szofizmákat halljak.
Kettőnk között ilyesminek nincsen helye.
További megjegyzéseidet elengedem és arra kérlek, hogy mától kezdve szakits meg azzal a képzelődő bolonddal minden összeköttetést.
Remélem, hogy ennyi egyelőre elég.
A leány mélyen elvörösödött.
Felelni akart valamit.
A nemes ur megelőzte:
- Megtiltom Blanka hogy kiséretem nélkül ezután sétálni menj.
Magam foglak elkisérni.
- Nem szükséges, atyám!
Illésházi meglepetve fordult vissza.
- Blanka...
- Miért alázol meg - suttogta könybe lábbadt tekintettel a leány, s ugy nézett kipirulva, reszketve, daczosan az apja szeme közé.
Illésházit fölingerelte ez a tekintet.
Egy percz alatt kitört belőle az elfojtott düh, s az, a mit mondott, ugy süvöltött végig a termen, mint egy metsző, goromba szitok.
- Azért féltelek, mert ostobák vagytok!
Engedelmességet követelek!
- Nem...
- Parancsolom!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE