Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Őserdőkön, tengereken
Keletkezés ideje
1894
Fejezet
41
Bekezdés
2007
Mondat
4765
Szó
123513
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
A kék gyémánt.
A Kék-hegyek déli lejtőin egymást érik a buja termékenységü, patakdús, apró ligetkék.
E ligetkék egyikéből, egy könnyed épitésü lakocska vidám teteje kandikál elő , beárnyalva Ausztrália csudás alaku fű-fái és óriás harasztjai által, e mellett be van futva a virágos folyondárok indáitól, hogy az egész egy óriási virágkosárnak látszik.
E lakocska erkélyén, az aranyzöld világitásban, két leányka nyugtatta csillogó tekintetét a reggeli napsugárban fürdő tájon.
- Ah, mily gyönyörüek, nézd csak, Edith, - szólt a karcsú, aranyszőke haju leányka, magas, barna társnőjéhez, három, négy csóka nagy madárkára mutatva, melyek minden félelem nélkül szedegették az erkély párkányára szórt morzsákat.
E madarak sötét aczélkék tollazata érczes fémfénynyel ragyogott a tüzes napfényben, s leirhatlan kecsesek és szépek voltak , narancssárga csőröcskéik és lábacskáikkal és kellemes, zengő trillákkal , hullámos, de sebes repüléssel kerengtek a két leányka körül.
- Ezek az én kedvenczeim, - mondá a barna Edith.
- Naponként felkeresik az erkélyt s egészen ideszoktak, hogy reggelenként kalács- és gyümölcsmorzsákat kapnak.
Hátha tudnád, minő okosak ezek az atlasz-madarak, de ezt majd elbeszéli Lewis Egon, - e név kimondásánál gyenge pir hajnallott át Edith szép arczán - ő nagy természetbarát, s uj hazádnak állat- és növényvilágát a legjobban ismeri.
A madarak még egy ideig a ház körül repkedtek, azután eltüntek, sebes repüléssel a távoli rengetegek felé tartva.
A két leányka a nap legnagyobb részét az erkélyen tölté, vidám csevegés és munka között s beszéd közben valahányszor Lewis Egon neve előfordult, Edith bájos arcza mindig elpirult, mit Ada mosolyogva jegyzett meg magának.
A leszálló est a házba kergeté őket, s a lámpa világával fellobbant egyuttal a szamovár lángja is, s mint mindennap, ugy ma is, a hazatérő Vane urral , Edith atyjával, megjöttek a rendes vendégek is, az öreg Lewis és fia , Egon.
Vidám csevegés közt mult az idő s a leánykák éppen a teát töltögették ki , midőn még egy váratlan látogató érkezett, ki sietve, s látható izgatottsággal lépett be.
Mindenki arczán kellemetlen meglepetés tükröződött, mert a belépő, bár egyike volt a telep leggazdagabb embereinek, a legvisszataszitóbb egyéniség volt .
Amugy is a legrosszabb hirben állt, mint durva, vad, lelkiismeretlen ember , ki semmitől sem riad vissza, és ezen hireket csak megerősitették visszataszitó veres szakállu arcza, vadul villogó gonosz tekintetü szemei, s nyers, durva modora.
De Vane asszony, ki eddig fanyar, kedvetlen volt, mint az éretlen vaczkor , csupa nyájasság lett az érkező Toby Milessel szemben; maga mellé ültette s szinte tüntetett szivélyességével, mikor teát töltött neki.
Toby Miles, a tea nagyrészét kiöntve, csészéjét whyskivel tölté meg.
- Már én igy szeretem, hiába, csak igy ér valamit az ilyen lélotty, - röhögé , azután nagyokat hörpintve, bányáiról és nyereségeiről kezdett durva dicsekvéssel beszélni, s erre lassanként az elébbi vidám hangulat komorrá s feszessé változott, mit Edith észrevéve, zongorázni kezdett, de látva, hogy Toby Miles még sem hagyja abban nagyhangu dicsekvéseit, a fiatal Lewis Egonhoz fordult, ki a hangjegyeket forgatta és hangosan mondá:
- Nemde, Lewis ur, lesz olyan szives, s beszél nekünk megint e csodás ország érdekes növény- és állatvilágáról?
- Nagyon szivesen, - felelé Egon, mire Toby Miles dühösen villogtatá feléjük szemeit, sőt Vane asszony is feddőleg tekintett leányára; mikor pedig látta , hogy férje is élénken óhajtja, meredt nyakkal, tüntetőleg huzta hátra székét az asztaltól, s Milessel kezdett beszélgetni.
A leánykák kérésére Lewis Egon az Atlasz-madarakról kezdett beszélni:
- Oh, csudálatos ügyes kis szárnyasok ezek, - kezdé, - mert mindegyik párocska kikeres egy gyönyörü, kies helyecskét a legszebb tájékon valami parányi forrás vagy tavacska partján, egy-egy virágdús bokor vagy fa alatti tisztáson és itt egy kunyhócskát épit ágakból és füvekből.
E kunyhócska falait belül feldiszitik fénylő jegeczekkel, szines madártollakkal , érczfémfényü rovarszárnyakkal, fénylő kövecskékkel, el nem hervadó, szines virágszirmokkal, s tarka virágmagvakkal, kagylócskákkal, szóval ami csillogó, fénylő tárgyat találnak; elől pedig a bejáratot parkszerüen rendezik el, zöldelő mohval rakják ki, melyre kagylók, fehér csontocskák , szines kövecskék, fénylő jegeczek vannak diszül elszórva, e mellett be van dugdosva jó illatu, el nem hervadó virágokkal, apró levelü növényágakkal, s e pompás feldiszitett lakban vigad nőcskéjével és fogadja szárnyas barátai látogatását, vagy ő megy látogatni egy másik pár palotáját.
Épp ezért nevezik az ültetvényesek és squatterek őket Bower-birdnek, azaz kunyhós-madárnak.
Mikor eljő a költés ideje, akkor a nő a kunyhócskában a vad selyem lágy pelyheiből készült fészken ül s a him pedig a kunyhó feldiszitett elején énekel és mulattatja, s naponként hord haza meglepetésül neki csillogó, tarka dolgokat, s ezek rendezgetése és elhelyezéseivel mulattatja tojásain ülő nőcskéjét.
Ha a fiatalok kikelnek és megerősödnek , akkor van a legnagyobb öröm.
Lágy csevegés, csengő ének közt bujkálnak , játszadoznak a szülők velük, a kunyhóba bujva, ki-kiszökve; néha 2-3 ily kunyhó van egymás mellé épitve s ezekbe ki-bebujkálva játszik ének, csevegés közt bujósdit az egész társaság.
A két lány tapsolt, annyira tetszett nekik az elbeszélés, de Toby Miles oda sem figyelt.
- Eh, ostobaság!
Ez beszél itt ni!
Ez a legszebb történet, - rikkantott térdére csapva.
Ezzel egy kopott, hosszukás bőrzacskót vett elő és az izgatottságtól reszkető kezekkel kioldozva, egy darab gyémántot mutatott.
De minő gyémántot!
Az egész társaság, mintegy megbüvölve, csak hallgatag csudálta, mert királya , fejedelme volt ez a köveknek, s a lámpák fényénél, akár csak egy lehullt csillag, kék, zöld, lila, vörössárga sugarakat lövellt, olyan tüz- és ragyogással, hogy szinte világitott.
Olaszmogyorónyi nagy volt, mesterien köszörülve, s a mi becsét megtizszerezte, az az a mély és átlátszón tiszta kék szine volt, mely szin csudaritka a gyémántok között, miután ezek szine gyengesárgás, sárgás és viztiszta szokott lenni.
Ezen mély kék alapból lövellt ki minden lapocskáján az a hatsugaru, a szivárvány minden szinében játszó fény, oly izzón, oly intenziven, hogy szinte megvarázsolta a nézőt.
Vane asszony majd leszédült a birvágytól és az irigységtől, s folyton csak ezt rebegte:
- Egek, mily gyönyörü, mily értékes kő!
- Valóban e kő páratlan szép és ritka, - szólt őszinte csudálattal Egon is , mig a két lányka karcsu fehér ujjaival a lámpa világában csillogtatta a követ...
- Megér legalább is egy millió frankot, - folytatá Egon.
- Hol vette ön e követ? - kérdé az öregebb Lewis Mileshez fordulva.
Toby Miles, e kérdésre először oly fehér lett, mint a fal, szólni akart, de nem tudott, majd erőt véve magán, förmedt a kérdezőre:
- Miért kérdi?
Vettem, hogy kitől, kinek mi köze hozzá?
Most már Vane asszony egészen monopolizálta Milest s bár eddig is tulságosan kitüntette e durva embert, de most valósággal elárasztotta egészen az émelygésig kedvezéseivel.
- Minő elragadó szép lehet e kő csillogása a napvilágnál, - szólalt meg Edith, - be kár, hogy nappal nem láthatjuk.
Toby Miles felüté fejét, s kedvetlenül és boszusan mondá:
- Bolond voltam, hogy többeknek is megmutattam; mert, hogy idejöttem, máris utánam lopódzkodott néhány gazember, hogy rám lessen; azért kérem, őrizzék meg holnapig gyémántomat, igy legalább Edith kisasszonynak is betelik az a kivánsága, hogy a napfénynél gyönyörködhessék benne.
Vane asszony mohón, ujjongva fogadta ez ajánlatot, férje azonban semmikép sem akart, beleegyezni; de a sok unszolásra végre is engedett és neje átvette a gyémántot megőrzésre.
Másnap reggel férje távozta után, Vane asszony az erkélyre lépett, kitárva a szoba ajtaját.
Virágillatos lég, repkedő madársereg köszöntötték.
A csudálkozás felkiáltásai lebbentek el ajkairól, mert a gyémánt ezerszerte szebben ragyogott a napfényben, mint a lámpavilágnál.
Mikor az erkély széles korlátjára tette, mintha nem is hideg kő, hanem magának a tüzes ősanyagnak egy darabkája lenne, ugy szikrázott, ugy ragyogott; egész sugárkévéket ömlesztett, szines csillagokat szikrázott magából és mint az égő naphtaláng, szinte kékes ködöt lobogtatott maga körül.
- Ezt látni kell a gyermekeknek is, - kiáltott fel, - ily szépet még sohasem láttak!
De midőn a nyitott ajtón belépett a szobába, a lánykák is nagy vidoran éppen akkor léptek be.
- Jőjjetek, gyermekeim, jőjjetek és csudáljátok a pompás gyémántot; ah, száz szem is kevés volna szépsége csudálására!
Ezzel kiléptek az erkélyre!
Vane asszony azt hitte, az ég szakad reá; visitó, rekedt kiáltás tört ki melléből, mert a gyémánt eltünt.
Eltünt oly nyomtalanul, hogy nem egy, de száz szemmel sem lehetett sehol felfedezni egyetlen egy sugarát sem!
A két lány is zsibbadni érezte minden tagját az ijedtségtől.
Szétnéztek a vidéken, sehol egy lélek sem volt közelben; összekerestek minden zugot , repedést, leszaladtak az erkély alá, hátha leesett, de nem találták.
A gyémánt megfoghatatlan, rejtélyes módon eltünt!
Vane asszony őrültként, önmagát átkozva, visitozva száguldozott az egész házban összevissza; majd elájult, majd talpra pattanva, folyton csak ezt rikoltozta:
- Ezért megöl, elpusztit bennünket Toby Miles.
Tönkre vagyunk téve, veszve vagyunk!
Edith némán, de kéztördelve, kétségbeesetten járt fel-alá a házban és ház előtt, szemei öntudatlanul is folyton a gyémántot keresék, midőn Lewis Egont látta házuk előtt elmenni.
- Oh, jőjjön, oh jőjjön be! - kiáltott Egonnak, könyektől fojtott hangon s ugy érezte, mintha kétségbeesése nem lenne oly nehéz, ha vele is közölni fogja.
Lewis Egon is halotthalavány lett, mikor Edith mindent elbeszélt neki.
Pár perczig mélyen elgondolkozott:
- Megengedi, hogy atyját kiméletesen előkészitsem és értesitsem?
- Oh, tegye ezt, kérem, mily jó ön, - rebegé könyezve Edith, s észre sem vette, hogy Egon kezeit folyvást szorongatja.
Hosszu, századoknak tetsző órák után, megérkezett halvány, feldult arczczal Vane ur is.
Vane asszony, a mint férje belépett, ujra hangosan jajgatni és ájuldozni kezdett, de midőn látta, hogy férje minden szemrehányás nélkül egy székbe rogyik, ő is elhallgatott.
- Atyám, kedves atyám, nyugtass meg bennünket, mondd, mit végeztetek Milessel?
Leánya gyöngéd, szeretetteljes szavaira reá emelé megtört tekintetét.
Annyi kétségbeesés, annyi fájdalom volt e tekintetben, hogy Edith szinte szivét érzé megszakadni.
- Atyám, atyám, ne titkolj el semmit!
Vane ur csak fejét rázta.
- Ne, ne titkolj el semmit sem - sürgeté Edith feszülten.
Erre azután megtört hangon, alig hallhatólag mondá:
- Mikor Milesnek tudtára adtam gyémántja elvesztését, ha Lewis Egon nincs velem, tán megölt volna dühében.
Igy is esküdözött, hogy a börtönben fogok elrothadni, ha gyémántját meg nem találjuk.
Mikor Lewis Egon elmondta, mily csudálatos módon tünt el gyémántja, ujra orditani, dühöngeni kezdett, azt mondta, hogy a gyémánt nem veszett el, hanem anyád ellopta.
Vane asszony élesen felsikoltott, mint a keselyü.
- Oh, a nyomorult! - fakadt ki keserüen Edith.
- S választást engedett - folytatá Vane ur kétségbeesetten, - hogy vagy még ma a börtönbe hurczoltat s vagyonomat lefoglalja, vagy pedig te kezedet fogod nyujtani neki...
E szavaknál Vane asszony felugrott s örömsikoltással rohant lánya felé:
- Oh, mi boldogság, hála Isten, te e gazdag ember nejévé lész... - s tovább folytatta volna örömkitöréseit, de férje egy borzasztó tekintettel torkába folytotta szavait.
Edith oly halvány lett, mint a fal s szemei előtt elsötétedett minden.
Az asztalba kellett fogóznia, mert mondhatatlan kin és fájdalom nyilamlott át szivén, annyira, hogy alig birt lábain megállani, de gyorsan erőt vett magán.
Mire atyja szomoruan, de határozottan mondá:
- Edith, én nemet mondtam, mert nem lehetsz áldozata anyád könnyelmüségének...
Erre Vane asszony sikoltozva, elkeseredve rohant ki a szobából, de szivében örült, hogy leánya a gazdag Toby Miles felesége lesz, mert ez volt a vágya mindig s ezért nem állhatta ki a szerény vagyonu Lewiséket, főkép, mikor észrevette, hogy lánya vonzódik az ifjuhoz.
Edith ez alatt összeszedte magát s lelkén átvillámlott az, ha atyja észreveszi, hogy irtózik Milestől, ugy inkább a börtönbe fog menni, semmint kezét odaadja, ennek pedig nem szabad megtörténni s azért mosolyra kényszerité ajkait, s bár halállal szivében, de nyugodt, bátoritó hangon mondá:
- Én szivesen neje leszek Milesnek, ha kezem kielégiti őt gyémántjáért.
Vane ur székébe hullott vissza:
- Te, te, Edith, e durva, lelketlen gazembernek áldoznád fel magadat?
- Atyám, - esde Edith halk, de nyugodt hangon, - te nehezebbnek hiszed elhatározásomat, minő az valóban.
- De hisz te Lewis Egont szereted s ő is téged - tört ki keserüen az atya.
E szavakra is csak tagadólag rázta fejét és hosszas ellenkezés után, végre is kinyerte atyja beleegyezését, kit tévedésbe ejtett leánya nyugodtsága.
Azt persze nem látta, nem is sejtette Vane ur, hogy minő fájdalommal roskadt Edith a pamlagra, midőn magányos szobácskájába ért s minő kétségbeesetten zokogott és csakis Ada tudott volna beszélni azon kinos, álmatlan éjszakákról, melyeket köny és zokogás közt virrasztott át.
Toby Miles az nap este, még alig alkonyodott, máris megjelent Edithéknél .
Dühös és durva volt s csak akkor engedett egy kissé, mikor Edith egész nyugodtan kijelentette, hogy neje lesz.
Mikor a menyegzői előkészületek szóba jöttek, Miles kijelentette, hogy elkészülhetnek untig három hét alatt s bármennyit beszélt is Vanené, nem engedett ebből egy napot sem, sőt formálisan gorombáskodott vele és azt is kikötötte, hogyha gyémántja előkerülne - itt olyan bősz pillantást lövellt Vane asszonyra, hogy ez összerázkódott bele - azt kötelesek lesznek visszaadni és mától fogva a fiatal Lewisnek tiltsák meg, hogy a házba csak lábát is betegye.
Edith arcza lángolt s keserü szavak lebegtek nyelve hegyén, de egy pillantást vetve atyja elborult arczára, némán hallgatott.
Egyik nap mult a másik után és Lewis Egon ezalatt benszülött szolgájuk, Patu kiséretében a rengetegeket járta szünet nélkül.
A gyémánt elvesztése óta szavát se lehetett venni s atyja nyájas kérdezősködéseire kedvetlenül, kitérőleg válaszolgatott s most is a rövid bucsu után, ujra a végtelen rengetegekbe indultak.
Az emberlakta vidékeket már jól elhagyták, midőn egy óriási Kauri-rengeteg tárult fel előttük.
E rengeteg fák óriási esztergált oszlopoknak látszottak , mert derekukon nem volt egy ág, egy bütyök, hanem simán nyultak fel a magasba s csak ott terült szét gömbölyü koronájuk.
Ezek után nagy Eucalyptus erdők következtek, melyekben alig volt árnyék, mert a levelek csudálatos módon nem lapjukkal, hanem élükkel fordultak a napnak s igy, mint valami zsalugáder eresztették át a napsugarakat.
Mennél dusabb lett a növényzet , annál számosabbak lettek az állatvilág képviselői.
A magas Kaurik és Eucalyptusok tetején hófehér sárgasisakos kakaduk lármáztak, a vizek s patakok körött levő gummifákon pedig százával ültek a rózsaszinü, gyönyörü Inka-kakaduk; a szomorufüzekhez hasonló Kasuárfákon és pompás Banksiákon pedig a kacsanagyságu, hollófekete, vérpirosfarku Holló-kakaduk mászkáltak .
Rétek, ligetek váltogatták egymást, melyeken nagyszámu känguruk ugráltak fel, 6-8 öles szökésekkel száguldva tovább, legelésző fiaikat a vadászok láttára, hasuk alatti erszényükbe rejtve; a tavakon pompás fekete hattyuk uszkáltak, méltóságosan szántva az átlátszó zöld és kék hullámokat.
A füvek egész fákká nőttek s a Xantorrhoeák ugy néztek ki, mint valami gygasi virágbokréták; a páfrányok és harasztok szintén óriási fákká magasulva , végtelen erdőket képeztek, s a vizdusabb helyeken, a Pandanusok emberderék vastagságú indáikkal felkusztak egészen az óriási gummifák legtetejéig .
Óriási fák váltogatták egymást setétszin levelekkel, vérpiros, rózsaszin , fehér virágokkal s a virágzó gummifák körül ragyogó tollu mézszivók, a még ragyogóbb szivárványszínü Lorypapagájok repkedtek, a virágok mézét torkoskodva, s ha e nyalakodók csapatja fel-felrebbent, ugy tetszett, mintha egy-egy szélroham rázná le a fák virágait.
A lombozat sűrüiben, mint egy pontos chronometeróra, pettyegtette az Óramadár a másodperczeket, a Zebrapintyek trombitaszerü dala hangzott, melybe elragadó futamokként zengtek bele a Fuvolamadár édesen lágy flótadalai; apró egérkék, mint a madarak, fészket raktak a fákon s kifeszitve röphártyáikat, mint a madár szálltak le a magasból.
A lapályok telve voltak a vérvörös és mézdus virágu Phormiummal, melyek felett csapatosan szállongtak a bronz-csillámu, fehér nyakravalós Poëk vagy Tuik, melyek napkeltekor kaczagnak, napközben csudaszerü lágy, üveghangokon énekelnek, napnyugtakor pedig sirnak.
Legyezőpálmák, kenyérfák, cocuspálmák, ernyőpálmák karcsu törzseiken kecsesen lengették gyönyörü koronáikat, majd a csudálatos palaczkfa terjesztette szét széles koronáját, melynek törzse óriási retekalakban hasasodik el; veréb- és seregélynagy kajdácsok ezrei himbálództak a folyondárokon és futókákon; a réteken és mezőkön pedig át-átszaladt egy-egy csapat óriási kazuár; elől futottak a nők a fiatalokkal, mig a vén himek merészen szembeszálltak és rettentő rugásokkal kergették el magukról a támadó dingókutyákat, vagy a rekedt orditásu s tigrishez hasonlón csikozott szürke erszényes farkast.
Majdnem pulykanagy, ékszinkék galambok, fejeiken rengő tollkoronával, bugtak a fatörzseken; fejük felett pedig recsegtek az ágak, midőn a fái-känguruh nagy teste ágról-ágra szökellt.
A sással benőtt, csendes vizü tavak és folyók partjain meg-meglepték a Csőröndöt, ezt a négylábu, uszóhártyás és kacsaorru emlős állatot, majd pedig a csudás alaku, árvalányhoz hasonló tollazatu, görbecsőrü Kivik menekültek a sűrüségbe, izmos lábaikkal a 3-4 méter magas bokrokat könnyen szökve át, miután szárnyaik nincsenek.
A mocsarak hozzáférhetlen, de emelkedettebb helyein állott a Biru, e hatalmas mocsári madár, váralaku óriási fészke sás és nádból összefonva, mely fészek , akár csak egy jólrendezett lakház: háló-, étkező-, nappali-, költő helyiségekre van osztva s egyik oldalán őrtoronynyal is bir, hol e neszes és vad madár őrködik a nap legnagyobb részében.
A sáros és mocsaras helyeken vigyázva kellett haladniok, mert az ilyen helyeken tanyáz a rettenetes mérgü halál-kigyó (Acantophis antharticus ), melyről azt tartják a telepesek, hogy nemcsak méregfogaival, de farka végén lévő tűhegyes tüskeforma nyulványával is, mint a scorpió, halálosan tud szúrni.
A szárazabb talaju erdőségekben és a homokos tereken, 6-8 láb magas, néha 18-20 láb körületü dombokat találtak száraz levelek és homokból összehordva; ezeken futkostak fel és alá a pulykaforma Talagellák, Leipoák és bubos futótyukok; mert e dombokat ők hordták össze, hogy tojásaikat belekaparva, a nap és a korhadás melege által költessék ki.
A legrejtettebb sűrüségekben pedig a pompás Lant-madár tanyázott, melynek farka egy szabályos lyrához hasonlit.
Daczára, hogy a madarak megszámlálhatlan serege és a legritkább vadak ugráltak fel előttük, Egon mégis vállán hagyta fegyverét, s elgondolkozva haladt előre, csak Patu szavaira riadt fel, ki délnek mutatva, mondá:
- Ott kell a keresést kezdenünk, ama kauri-csoportnál.
Egy magaslaton állottak s alattuk leirhatlan szépségü táj terült el.
Egész Svájcz volt, csakhogy a hegyecskék igen aprók voltak, s egyes kauri-csoportok emelkedtek fel körültök, selyemlágyságu gyeppel alattuk, s számtalan picziny tavacska csillogott a sötét eget ragyogtatva vissza , számtalan apró forrás csörgedezett a virágzó bokrok között, s még a parányi zuhatagok sem hiányoztak, hanem, mint törpéknek való cascade-ok, hullottak egyik apró medenczéből a másikba; az egész táj hasonlitott a mesebeli tündérbirodalomhoz, melynek lakói törpék és csupán csak a fák óriásiak benne.
Vigyázva, a bokrok és fák sűrüibe rejtőzve, közeledtek.
Patu örvendve csiptetett szemeivel egy 4-5 darabból álló kauri-csoport felé.
Lassan ennek közelébe érve, látták, hogy egy piczi, tisztavizü forrás a kaurik alatt egy selymes füvü gyepes térséget övez körül, melyen apró fehér és vörös virágu bokrocskák virulnak.
Az egyik bokor alatt 2-3 láb magas kunyhócska áll , hasonlatos a mi csőszkunyhóinkhoz, el nem fonnyadó, zölden maradó illatos ágacskák és füvekből fonva, s a gunyhó nyilása előtti tér szagos faágacskákkal, el nem hervadó szines virágokkal volt arányosan betüzködve, s fénylő kövecskék, sárga, piros, barna, feketén fénylő magvacskákkal, apró kagylók, csigákkal, megfehéredett csontocskákkal szépen kirakva, sőt a középen még három fénylő rézgomb is csillogott.
A léptek zajára két fénylő tollu, sötétkék szinezetü madárka, narancsszinü csőr és lábakkal, aggódó csiripeléssel röppent ki a kunyhóból.
Egon izgatottan nézett be a kunyhóba.
Más alkalommal tán órákig elgyönyörködött volna - mert a kis kunyhó falai át voltak szőve a vadselyem aranyként fénylő szálaival s be voltak tűzködve aranyos zománczu, szines rovarszárnyakkal, fémfényü szines madártollakkal, ragyogó jegeczekkel , tarka kövecskék és csigahéjakkal, szines magvakkal, örökzöld levélkékkel , aljzata pedig szőnyegként a vad gyapot és selyem lágy pelyheivel volt kibélelve.
A kunyhócska hátulján kis mélyedésben volt a puha fészek zöldeskék tojásaival, - de most elcsüggedve állt fel, mert nem találta meg benne, a mit keresett.
- Lesz még több is, vigasztalá Patu, csak menjünk tovább.
Egon reménye mindinkább enyészett, mert találtak ugyan e tündéri tájon majdnem minden kauri-csoport alatt kisebb-nagyobb, sokszor bámulatos ragyogón diszitett mulató- és költőkunyhócskákat, de nem azt, mit kerestek .
Mikor rájuk esteledett s tanyát ütöttek egy-egy banksia- vagy auracaria-csoport alatt.
Patu mindjárt elaludt, de ő nem tudott elaludni.
Sokszor a felkelő nap is ébren, tompa elmerültségben találta.
Félnap sem szólt egyet sem, csak lázasan keresett, kutatott...
E nap is csak hiábavaló keresésben telt el.
Többször megleptek 2-3 család atlasz-madarat, a mint közös, pompásan diszitett kunyhócskáikban mulatoztak , énekeltek s bujósdit játszottak egymással, megleptek egyes költőpárokat, hol a nő a tojásokon ülve, hallgatá a himet, mely a kunyhó előtt az ő mulattatására, kedvesen énekelve rendezgetett, diszitett, sétálgatott, hogy a kotolás hosszu idejét nőcskéjének megröviditse.
Szomoruan nézett fiatal urára a hű öreg szolga, azután a tájat vizsgálta.
Még komorabb lett ő is, mert a táj már kezdett megváltozni.
A hegyek, tavak , források nagyobbak lettek, a növényzet is gorombább, óriásibb, s az elébbi csudaszép tájék kezdett vad, rideg jelleget ölteni.
Egyszerre urának rekedt, csüggeteg szava riasztá fel elmerültségéből:
- Nem fogunk több fészekkunyhót találni, a táj már egészen megváltozott ...
Igy minden, de minden veszve van, - suttogá önmagának.
A nap már kezdett későre hajlani, s a sugarak ferdén világiták meg a kauri-csoportok töveit.
Egon összeszoritott fogakkal, fejét lesütve haladt s minden önuralmára szükség volt, hogy hangosan, lelkének minden keserüségével ki ne kiáltsa: Ez az utolsó nap, holnapután lesz a menyegző, s én elvesztettem őt örökre...
Oly gyorsan tört előre, hogy a fürge, gyorslábu Patu alig birt nyomában maradni.
Egy hosszu emelkedés tövében haladtak tova .
Ez emelkedés teteje virágzó bokrokkal s cserjékkel volt benőve.
Utjokat egyszerre egy hat fából álló vén kauri-csoport zárta el, ugy, hogy e miatt az emelkedésre kellett kapaszkodniuk.
Mikor felértek, csörtetésükre zajos szárnycsattogással két madárka szállt nyilsebesen a magasba.
- Ezek atlaszmadarak! - kiáltá Patu.
Egon a virágos ágakat törve, tépve sietett előre.
Mert ott, a hol a kauri-csoport az emelkedés tetejére veté árnyékát, mohos szikladarabok hevertek egymáson, benőve rózsaszinü kövirózsával, fülfüvekkel, apró, vörös virágu bokrokkal.
A sziklák alól picziny forrás kanyargott lefelé, kigyóként körülkeritve a virágdus bokrokat.
Hevesen dobogó szivvel közeledett ez utolsó, véletlenül talált kunyhócskához és midőn lehajolva, beletekintett, hangos diadalkiáltás harsant el ajkairól , mert e kunyhó, mint a regebeli gnóm király varázspalotája, szemkápráztatóan ragyogott, különösen egyik oldala ezerszinü sugárban fénylő, kékesködü sugárkévében verte vissza a lenyugvó nap sugarait.
Reszkető kézzel vette le s rejtette belső zsebébe azt a csillogó holmit , azután kitörő örömmel a szintén örvendező Patut ölelte meg.
Azután Moore egy gyönyörü dalát kezdte énekelni, melynek hangjaiba belevegyült a vadszarkák halk és bájos esti éneke is.
A menyegző előtti nap estéjén, Vaneék váratlan meglepetésére, az öreg Lewis fia kiséretében kopogtatott be hozzájuk.
- Mi is eljöttünk, hogy szerencsét kivánjunk a menyasszonynak, - szólt az öreg Lewis vigan és mikor Egon mosolyogva Edith felé közeledett, szemeit annyi fájdalommal, oly ékesszóló szemrehányással emelte rá, mintha csak ezt mondaná: "Te még mosolyogni is tudsz, mikor én a halált hordom szivemben."
- Jőjjön ide, édes gyermekem, - intett Edithnek vigan, - a menyasszonynak esküvője előtt holmi csekély ajándékot is szokás adni.
Vegye hát ezt öreg barátjától; - ezzel az öreg Lewis egy kis gyökérskatulyát adott át neki.
Edith tétovázva forgatta kezében, nem tudta mire vélni, hogy Egon szemei oly boldogan ragyognak.
- Nyissa fel, gyermekem, nyissa fel! - unszolá őt.
Edith habozva nyitá fel a skatulyát, mire Toby Miles orditva szökött fel helyéről.
Azt hitte álmodik, mert az elveszett, igen, az elveszett kék gyémánt ragyogtatta az asztalon szines sugarait s villódzva ontá magából a kékesködü sugárkévéket ép oly ragyogón, mint ama gyászt előidéző estén.
Toby Miles, mint egy keselyü kapott a gyémánt után, s egészen ki volt kelve arczából örömében, s mikor pedig visszakapta, mint egy eszeveszett rohant ki, hogy gyémántját mielőbb biztos helyre rejthesse.
Mintha csak most oldódott volna fel az Edith tagjait lenyügöző varázs, mert örömkiáltással, mintegy ujjászületve vetette magát atyja keblére, azután remegő hangon köszönte meg Egonnak, mindkét kezét feléje nyujtva.
- Edith, - kérdé Egon, kezeit erősen megszoritva, - nemde örökre enyémek lesznek e kezek?
- Az önéi, - felelé nyiltan, hangosan, miközben atyja felé nézett, ki örömében könyezve intett igent fejével, azután halkan, leheletkép sugta Egonnak: - Életemet adtad vissza, s most én ezt az életet adom neked érte.
Nem regét olvastál itt, szives olvasó, hanem megtörtént, való dolgot, mert a fenti történet az 1876-iki "New-Zeeland Gazette " -ben volt röviden felemlitve.
Az Atlasz-madarak az Éneklők (Oscines) rendjének a varju-félék (Corvini ) családjába tartoznak, hol az Atlasz-madarak (Ptilonorrchyncus) faját alkotják.
Eddigelé csupán két fajt ismerünk, u. m. a már leirt sötétkék atlasz-madarat (Ptilonorrchyncus sericeus vagy holosericus) és a galléros atlasz-madarat (Chlamydodera maculata) ez utóbbi kissé nagyobb, s a him tarkóján tollakból hosszas gallérkát visel; szinezetük barnásan olajzöldes szürkésded, sötétebb foltok és csíkokkal.
Mindketten Ausztrália Uj - Dél - Wales tartományában fordulnak elő rendszeresen, hol a vadonok legtávolabbi , járatlan czédrus és eucalyptus erdőiben élnek, s minthogy sebes, kitartó röptüek, tanyájoktól messze elkalandoznak.
Ezen utjukban minden fénylő, apró és szines tárgyakat összeszednek s a már leirt módon diszitik fel költő- és mulató kunyhófészkeiket.
A társaságot nagyon kedvelik, azért több család együttesen közös, a szokottnál nagyobb s czifrábban diszitett kunyhócskát épit s ezen kunyhóhoz néha folyosókat, fedett csarnokot is épitenek, s egymással, élénk kergetődzés, futkosás közt, énekelve, csicseregve bujósdit, kergetősdit játszanak.
A benszülöttek felkeresik ezen kunyhókat és kirabolják, hogy az összegyüjtött csillogó dolgokból ékszereket készitsenek maguknak, s néha sokszor értékes dolgokat, csiszolatlan drágaköveket , aranydarabkákat is találnak.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE