Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Beöthy Zsolt
Kálozdy Béla : Regény
Keletkezés ideje
1875
Fejezet
6
Bekezdés
2200
Mondat
9693
Szó
146501
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
NEGYEDIK RÉSZ
XVII. FEJEZET.
A hurok.
A Vörös Bika kedvelt városvégi szálló volt Karámoson s nevét minden faluban jól ismerték az egész környéken, a melynek csak valami keresni valója volt benn a városban.
Pedig szemügyre véve a nagy, de ócska épület roskatag falait, málló vakolatát, itt beszakadt, ott zöld mohával ékes zsindely fedelét és mérges, kikoplalt házőrzőit: akárki rájuthatott arra a következtetésre, hogy valaha még kedveltebb lehetett, mert fénynapjai már nyilván háta mögött voltak.
Azonban hetivásárok alkalmával még most is elég tarka és mozgalmas képet mutatott az udvara, mely pusztának is beillett volna s melyre egy hosszú folyosónak füstös, négyszögű oszlopai bámészkodtak.
Ilyenkor tele volt paraszt-szekerekkel, melyekből ködmenes atyafiak és menyecskék szedik le a megtömött zsákokat, megrakott kosarakat és tele borítókat, bokáig gázolva a sárga, szemetes lucsokban, mely télen sohasem fagy be és nyáron sohasem szárad ki.
Iczig gazda, meg a három pulykatojás-képű csemete nem győzik hordani kifelé a sok hosszúnyakú üveget, beszédes vendégszeretettel forgolódván a szekerek körül, míg a csont-bőr házikutyák mérges és irigy kaffogással kerülgetik a jó húsban levő falusi komondor-vendégeket, kiknek a hosszú séta sem ártott meg a kocsik mellett.
Egy-egy élelmesebb zsidó kihordja a portékáit s pántlikájával , bicsakjával, bajuszpedrőjével - egyre rázva dicséretükben ritka szakállát - sorra kinálgatja a bácsikat, kik zsíros bugyellárisaikat tapogatják és dörzsölgetik szemeiket a konyhából kitóduló rettenetes füst miatt.
Rifke asszony, a vörös parókás korcsmárosné pedig estefelé annyi el nem kelt baromfit szed össze a hazafelé indulóktól potom pénzen, hogy akár abból magából eltarthatná egész pulykatojás-képű házanépét.
Ez a zsivaj , vendégsereg, jó kereset azonban hetenkint csak egyszer köszönt be a városvégi fogadóba.
Egyébkor a kapuja még kövekkel is be van támasztva s a rikító kékre mázolt korcsmaajtó felett szomoruan gubbaszkodik az a nevezetes vörös állat , melyről az egész épület nevét vette; hatalmas fejét csüggedten ereszti le s háta közepéről épen úgy van lepattogva a festék, mintha valamelyik szomszéd korcsmáros kenyéririgységből doronggal jót húzott volna rá.
Az egész udvar üres.
Iczig gazda vagy a kármentőben bóbiskol, vagy legeslegbelső szobájába vonulva, apróbb pénzüzletei foglalkoztatják, melyekre nézve a pántlikás és bajuszpedrős házalók kitünő közvetítői.
Rifke asszony az olcsón összeszedett baromfiaknak szenteli szabad napjait, különös figyelmet fordítván a jobb fajta tömő ludakra, melyeknek a czifra-boltosné és Venyige-zsidó házánál mindig biztos piaczuk van.
A pulykatojás-képű csemetéket sem tartják vissza üzleti érdekek a haladó tudomány komoly követeléseitől s a zsidó-iskolában torkuk szakadtából buzgólkodnak, bizonyságot szolgáltatván rá, hogy - a természeti sajátságokat tekintve - az öt fő emberfajon kívül még egy hatodik is van: a zsidó tanítóknak nálunk már veszendőbe indult faja, mely a másik öttől különösen fülszerkezetének elpusztíthatatlansága által különbözik.
De vissza a korcsmába!
Így köznapokon az ivó rendesen néptelen; legfölebb egy-egy faluról érkezett fuvaros ha betekint, a ki már nem bírja ki messzebb a szomját s a hosszú asztalokról elzavarja a kedélyes játékba keveredett macskákat.
Valósággal ritkaság volt, hogy így, mint ezen a reggel, három ember ült volna együtt a lóczán.
A megszomorodott gadóczi előljáróság volt , mely peres ügyének végét minden áron idebenn akarta megvárni s azért lakta meg már egynehány napja a Vörös Bikát.
Ott könyökölt Haluska Péter, az öreg bíró és kurátor, ki görbe fésüvel szépen hátrasimított hosszú ősz hajával bátran beillett volna pátriárkának az első keresztyének között, a kiknek legfőbb egyházi méltóságai mind szegény parasztemberek közül kerültek.
Ott könyökölt Kukkantó Mihály, kinek leghosszabb bajusza, de legrövidebb esze , legüresebb feje, de legtelibb erszénye volt az egész előljáróságban.
Ott könyökölt végre a kis bíró és vicze-kurátor; templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, egy csinos, szemfüles és jó beszédű legény, ki szerette minden szavát az elején kezdeni és a hogy okos emberhez illik, jól a szájába magyarázni mindent annak, a kivel beszél.
Miután elköltötték volt reggeli szalonnájukat, ott könyököltek szótlan búsulásban mindahárman, hogy már most mitevők legyenek a rektor nélkül, a ki megfoghatatlan módon tegnap délután eltünt közülök és mindez ideig - ellenére gyakori sóhajtozásaiknak - nem jelentkezett.
Épen mikor legnagyobb lenne rá a szükség!
A hosszú csöndet bíró uram törte meg, ki szép szürke bajuszát két oldalt megtörülgetvén, parancsoláshoz szokott, méltóságos hangján azt kérdezte szomszédjától:
- Ugyan, kerested -e hát az éjjel a rektramot, te templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dani?
A hosszú nevű kis bíró nagy körülírással ekként beszélte el éjtszakai kutatásának eredménytelenségét:
- Már hogyne kerestem volna, mikor kerestem!
Hajszen úgy a lelkemre kötötte bíró uram; meg hát az eklézsia dolga sem utolsó, mondok, hát csak fölkelek a jó fekvő helyemből.
A hogy először kinéztem, olyan fölséges egy ragyogó csillagos éjtszaka volt, hogy: no már, mondok, ilyet az ember nyár derekán is hébe-hóba lát csak.
Tekintgettem én ott, bíró uram, mindenfelé, tűled is , hozzád is, hanem a rektor urat bizony csak nem láttam én.
Alig-alig hogy elszunnyadtam, hát olyan fránya egy álom jött a szememre, hogy valóságos kész nevetség volt.
No, mondok, ha ez igaz lenne, kétszer se mondatnám magamnak az Évivel; mert hát annyi volt az egész, hogy a legöregebb Ifjú-Czirokék Évijével a hidason összejöttünk volna, aztán... no!
Hanem hát , mondok, Évikém, első a kötelesség, már minthogy nékem most a bíró uram meghagyta, hogy az elveszett rektort keressem.
De biz én akárhogy szemeltem odakinn, másodszor se láttam én egyebet a gyönyörűségesen ragyogó menyországi csillagokon kívül.
Pedig még a disznóólba is betekintettem ; hátha véletlenül ott talált nyugodalomra dülni ő kigyelme.
Mikor aztán hajnallott, hát meghuzogattam a keetek szüreujját, hogy: ha már négyen az isten akaratjából nem lehetünk, mondok, hát legyünk legalább hárman.
- Ühüm.
Hát azért kis bíró keed ilyen gyereklegény korában, hogy jól ki tud ókumlálni mindent - hagyta helyben az előadást Kukkantó Mihály és az öregbíróval együtt jó darabig csodálkozott rajta, hogy ha egyszer Czirok Dani olyan lelkiismeretesen kutatta a rektort, hogyan nem akadt hát rá, ha csak a föld nem nyelte el?
A pátriárka azonban szükségesnek tartott még egy kisérletet s önérzettel emelvén föl fejét, megszólalt:
- Hallják keetek!
- Halljuk, bíró uram, - felelt az elöljáróság.
- Már ezt a dolgot mink semmiesetre se hagyjuk ennyibe, mert nékünk holnap-holnapután a törvény előtt szükségünk lesz szószólóra.
Aszondom én keeteknek, nem ártana, ha most már fölöstököm után fényes nappal még egyszer körülnéznének.
A hivatalos buzgóság nem hiányzott egyik előljáróban sem.
Egy szóra fogták a süvegüket és nagy készen nekiindultak a keresésnek.
Kukkantó jobbra, Czirok Dani balra kerülte meg az udvart; hátul a gémes kútnál találkoztak, a vederből mind a ketten jót húztak és indultak együtt befelé hírt vinni az újabb kutatás eredményéről az ivóban elnöklő öregbírónak.
A pátriárka végig simítván ősz haját és egyet rázván a szűrén, ujra hajtogatni kezdte tisztes fejét.
- Már akkor úgy van! - mondá elkeseredett hangon.
Tennap délután a vármegyeháza felé látta menni ez az Iczig zsidó, aszongya.
Meglássák keetek , hogy ott a törvényurak előtt addig hepcziáskodott a mi dolgunkban, míg ott fogták.
Már csak vedd a süvegedet szerelmes öcsém, templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dani és mint okos ember próbálj hírt hozni felőle.
A hír, melyet e megbízás folytán a kisbíró a vármegyeházáról hozott , váratlan és megdöbbentő volt.
Azt hallotta ugyanis, hogy tegnap este felé a rektor úr itt az erdőben a Kálozdy nagyságos urat legyilkolta volna.
Ő maga ugyan azt állítja, hogy mikor az eset történt, már akkor elvált a nagyságos úrtól, a ki hazafelé indult; egyszer csak sikoltást hall s véres fokossal és égnek meredő hajakkal elrohanni látja maga mellett a gyilkost ; szalad, kiabál s végre megtalálja a legyilkolt testet.
Uram segíts!
Hanem a törvényurak nem hiszik neki s míg ki nem sül az ártatlansága, becsukták Kálozdon a kastély pinczéjébe.
Az egészet Ignácz hajdu beszélte, a ki épen strázsán áll a vármegyeház-kapuban és mikor a Fütykös zsiványt hajszolták a gadóczi határban.
Kukkantó koma leányának lakodalmán is ott volt s ennélfogva tökéletesen megbizható ember.
- No, hallják keetek, - végzé szavait a szomorú postával érkezett Dani - ilyet, mondok, nem hallottam, mióta a bogádi árendásnak a bőrét lenyúzták , ha emlékszik még rá kigyelmed.
Akkoriban lehetett, mikor a harkai gróf lakodalmazott; azután meg is fogták a zsiványokat, hanem hát hogy összejátszottak volna a porkolábbal, aszonták, mert úgy elszabadultak az áristomból, hogy azóta is kergetik őket.
De már ilyet, hogy a mi rektorunk valami ilyen szörnyüséges gyilkosságba keveredjék, már azt csak éjjeli altomban sem álmodtam volna!
Megyek is, mondok az Ignácz hajdunak, megyek lóhalálába, mer' a bíró uram odakinn a Vörös Bikában várakozik rám, hogy minél hamarább hírt vinnék neki.
Könnyű volt Daninak, ő az úton kényelmesen összeszedhette magát, úgy, hogy a tegnap este megdöbbentő eseményén kívül még a bogádi árendásnak évek előtt történt rémséges megnyuzatása számára is jutott gondolata.
Hanem azok, a kiknek ilyen egyszerre nyakuk közé zudította az ujságát!
Kukkantó komának úgy leesett az álla és meredten maradtak azok a nagy okos szemei, bíró uram pedig úgy hátratántorodott a falnak, mintha valami kódorgó menykő odaütött volna előttük a hosszú asztal közepébe.
A hír annál megfoghatatlanabb volt, mert a rektort mind a hárman a világ legjámborabb, legalázatosabb és legbátortalanabb teremtésének ismerték .
Ennélfogva egy pillanatig sem fogta el egyikük lelkét sem a gyanú, melynek folytán a szegény Gida a kálozdi kastély dohos pinczéjébe került, hanem csak azon álmélkodtak, hogy még távolról is miként keveredhetett bele ilyen szörnyüséges dologba?!
Miután ismét jobbról balra és balról jobbra könyököltek volna, a dolgok és az illedelem rendje szerint, ez alkalommal is bíró uram jutott először szóhoz.
- Azt sem tudom, hallják keetek, hogy mit gondoljak, - kezdé, ujból végig törülgetve bajuszát.
- Még ezer szerencse, hogy templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dani öcsém ilyen fáinul kiókumláltál mindent és jó idején fülünkbe jutott a dolog.
Iszen nincs itt ő kigyelme, hogy elbízná magát a beszédemben, hanem tudják -e keetek, hogy ilyen rektor nem minden bokorban terem?
A kukoriczáját maga kapálja; a krumplifődjeit mind vissza hagyta disputálni az eklézsiának; a gyerekeket tavaszszal nem szorongatja az iskolára; ha ablakja törik, nem hajszol bennünket üvegesér, hanem beragasztja papirossal; egész télen beéri egy fél öl fűtővel.
Atyafiak, ha ezt most föl találják akasztani, ilyen rektort ebben az életben nem kapunk többet.
- A biz igaz, bíró uram - hagyta helyben egy mely, szívből jött sóhajtással Kukkantó Mihály.
- Azért hát aszondom én keeteknek, - folytatta növekedő méltósággal Haluska - hogy ne hagyjuk az igazságát neki, hanem Dani öcsém nosza fogj be és meg se álljunk a kálozdi határig.
Ott pedig tegyük le a hites bizonyságot mellette, hogy az a jámbor még életében a légynek se vétett soha, hát igazság szerint most sem kellene neki áristomban ülni; meg hát hogy holnap-holnapután már a vármegyeházán ránk kerül a sor, ott pedig már csak ő neki kell majd helyt állani az igazságunkért.
Nohát!
Templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, a milyen buzgó egy előljáró és kezes legény volt, csak kifordult-befordult és odajárt a szekérrel az ivó elé.
Az atyafiak nagyban köpték a markukat, hogy ha addig élnek is , megszabadítják a rektort, föltápászkodtak a kocsira és nekiindultak az országútnak.
Alig robogott el szekerük, megjelent az ivóban Iczig gazda, a háziúrral, Tuzok Szaniszlóval, kinek sopánkodva bizonyítgatta, hogy ime egy árva szál vendége sincs; hogyan messe hát ki a bőréből azt a rettenetes nagy árendát?
Aznap, melynek reggelén e jelenet lefolyt, a kálozdi kastély harmadszor változtatott színt.
Először kolostor volt; azután urasági kastélylyá változott; ma pedig valóságos törvényszéki épületté lett tanácstermekkel , irodákkal, hivatalnokokkal, pápaszemekkel, lúdtollakkal, zöld szem-ellenzőkkel, törvényszolgákkal, hajdúkkal és a megkivántató börtönhelyiségekkel.
Putzelberger főbíró úr még az éjjel megjelent az öreg Czéda esküdttel, egy orvossal, egy irnokkal, a csendbiztossal, öt hajduval és óriási csomag papirossal.
A szegény rektort az első szóra a pinczébe csukatta, a cselédeket mind letartóztatta, minden kijárást őriztetett, a házbelieket az egymással való érintkezéstől eltiltotta, a vidék kutatását elrendelte, a prior-szobát magának irodául berendezte és a kihallgatásokat megkezdte.
Az udvar valósággal azt a benyomást tehette mindenkire, mintha börtöné lenne.
Az ablak-táblák mind be voltak téve s a kastély a félelmes környezetben olyan volt, mint egy vak ember, a ki nem mer mozdulni.
Csak két ablakot takart a zöld függöny, mely mögött a szerencsétlen ifjú első életjeleit várták környezői.
Az udvaron minduntalan lódobogás hangzott, a mint egy-egy hajdu levéllel, vagy üldözésből érkezett meg.
A kapuban hajdúk ácsorogtak s dobtak oda egy-két sovány konczot a paraszt közönség mohó étvágyának, melylyel már kora reggeltől sűrű sorokban állta el a kastély minden bejárását.
Egy-két kiváncsibb atyafi butykossal kinálgatta a mindentudó hajdu urakat s a fukar híreket, melyeknek ilyen módon birtokába jutott, kamatok kamataival bocsátotta forgalomba.
A gyerekek megindultak a falakra, hogy az udvarra eső ablakokon bekukucskáljanak; de az igazság kérlelhetetlen szolgái mindannyiszor gorombán lepiszkálták őket.
A kerítéshez fölnyergelt lovak voltak kötve kantárszáraiknál fogva, hogy minden pillanatban kéznél legyenek, ha szükség talál lenni rájok .
Időről-időre egy-egy úri hintónak káromkodva, csapkodva, fenyegetőzve csinált utat a parasztok közt kocsisa, kinek szavai harsányan hangzottak ki a tompa morajból, melybe a szomorú ház körül minden hang elvegyült.
Az érkezett urak tudakozódni siettek egyről-másról a kastélyba, elfojtott irígységet gerjesztve a külső néző közönségben; de oly gyorsan kijöttek s odább hajtattak megint, a mint csak lehetett.
Olykor megnyilt egy földszinti ablak s az irnok czérnahangján kiáltotta be valamelyik hajdút, kit aztán kijövetelekor egész sereg butykos és kielégíthetetlen kiváncsiság fogadott .
A féleszű Péter, kit rettentő bömbölése miatt Czéda esküdt úr saját felelősségére az istállóba csukatott, első rohamának csillapultával a félkörű ablakon keresztül bután és szepegve bámulja az egymás után nyíló zavaros és nyomasztó jeleneteket.
A prior-szoba előtt, a földszinti folyosó homályában dobogó léptekkel jár fel s alá az őr, önérzettel forgatván kezében keskeny markolatú, hosszú kardját, mely még az 1809-ki nemesi fölkelésből maradt a vármegyeházán .
Odabenn a főbíró - egy kopasz, meredt szemű, örök nyugalmú úr - úgy köröskörül van véve az asztal előtt tollakkal, mintha fészekben ülne kiköltendő tojás felett.
Tenyerét minduntalan szája elé kell emelnie s több izben említi, hogy: ha ki nem alhatja magát az ember, másnap nem is ember .
Az esküdtnek van: egy borvirágos orra és nincs: négy foga elől, melyet egy alkotmányos csata alkalmával vesztett el hajdan.
Az irnok egy kopott fiatal ember, ki hallgat, engedelmeskedik, ír és mohón várja az ebédet.
A kihallgatás javában folyik; de nem nagy eredménynyel, kivéve a jegyzőkönyvre elfogyasztott óriási halmaz papirost.
A cselédek összevágóan azt állítják, hogy ilyen szerencsétlenségről nem is álmodtak volna.
Csak Mihály huszár vallomása látszik a homályos ügy tisztázására bizonyos támpontokat nyujtani, mert szerinte a gadóczi rektor tegnap délután - az ő ismételt elutasítása daczára is - erőnek erejével szólani akart a nagyságos úrral és szemmel látható zavarodottságában, hol elvörösödött, hol elkékült.
- Hol elvörösödött, hol elkékült! - ismétlé ásítva a főbíró s az irnokhoz fordulva hozzá tette: - Ez fontos.
Feljegyezte?
A kopott fiatal ember alig bir lélegzetet venni a nagy sietségtől.
A tollat ujja bütykéig beleüti a kalamárisba s a kék papiroson eszeveszett sietséggel rohannak a sorok, melyek ha tudnák, milyen kevés foglaltatik bennök , bizonyára nem lennének olyan hányavetiek.
Daczára annak, hogy a vörös orrú esküdt - hátul összefont karjaival, orrának vörös-réz fegyverzetével, mord tekintetével s szétvetett lábaival - mint valami prés nehézkedik a bevezetettek mindegyikére, ezeknek legnagyobb része valamint először mitsem tudott, úgy másodszor és harmadszor sem tud semmit.
Mustár kertészt ahányszor csak behozzák, mindig görcsök fogják el.
A vigyori Palkó folytonosan félreálló ábrázatját, mely iránt az esküdt úr különös ellenszenvet tanúsít, a leghallatlanabb fenyegetések daczára sem képes rendbe szedni s a törvény-urakkal elhitetni, hogy neki egyáltalában semmi köze az egész dologhoz, miután Pallér úrtól a legrendesebben kikapta félesztendőnkint az ötven pengőjét és szívében haragot senki iránt nem táplált.
A mindenes is oly ártatlan, mint a ma született gyermek; tegnap reggeltől estig részegen feküdt az istállóban s még most is törülgeti a szemeit.
Kata asszony már jobban helyt áll magáért; neki semmi oka ki nem mondani, hogy az Úristennek ezt a sajnos látogatását semmi egyébnek nem hajlandó tulajdonítani, minthogy a nagyságos úr olyan szemét népet etet itt a kastélyban, mint az a csiricsári Palkóné, a ki rég megérdemlette volna , hogy eklézsiát követtessenek vele, ha még lenne igazság a világon; meg az az Istentől elrugaszkodott Bálint mindenes, a ki úgyis előbb-utóbb akasztófán fog elszáradni hollók eledeléül; meg az a...
- Elég már no, - dörmögött bele az esküdt.
Fogja be a száját nénémasszony.
- De már megkövetem a tekintetes esküdt urat, - kezdett neki vörösödve feleselni a kulcsárné, - már én bizony...
- Fogja be a száját, - végezte a vitát egy bámulatosan sikerült ásítással a főbiró.
- Esküdt úr kérem, annak a semmiházinak, a ki odakünn nem szűnik meg dörömbölni, adja értésére, hogy vasra fogom veretni.
A vasraveretendő semmiházi nem volt más, mint a gyanuba fogott gadóczi rektor.
A sötéttől, nyirkos levegőtől és nehéz gyanútól, melyek körülfogták , eltekintve, mázsányi sulylyal nyomta lelkét a rettegés, hogy ha az atyafiaknak odabenn Karámoson idején helyt nem áll, elveszti a stáczióját és ezzel minden reménységét az oly bizonyosnak tartott reverendára.
Még a galambnak is, mikor fojtogatják, van egy csodálatos hangja, melyet életében soha nem hallat, csupán a legeslegnagyobb veszedelem alkalmával; egy durva s a ragadozó madarak károgásához hasonló hangja.
Bármily kevéssé tartozott a szegény volt mendikás és leendő pap a világ ragadozó madaraihoz, ez a hangja neki is megvolt s noha szavakban most sem ment tul az alázatos könyörgésen , dörömbölés közben a pinczeajtónál ama kétségbeesett, fuladt, mérges hangon kivánta kieszközölni mielőbbi szabadonbocsáttatását.
Elkeseredésében észre sem vette a pompás aszuboros palaczkokat, melyek a mai napra elkészítve, a pinczegarádicson minduntalan csábítólag ütköztek hadonázó kezeibe .
Egymásután többször ismételte az egész tényállást, a nélkül, hogy valaki hallgatott volna rá, mert a hajdú is a folyosón, a mint léptei zajából kivehető volt, föl s alá sétált.
Ő azonban ennek ellenére csak tovább beszélt és tovább dörömbölt, türhetetlenül várván napnál világosabb ártatlanságának kiderültét s zajongását csak akkor mérsékelte, mikor az esküdt úr fenyegetőleg adta értésére a legközelebbi sorsot, mely további nyugtalankodása esetén reá várakozik.
Jóllehet Putzelberger úr nem szokta idejekorán gyanakodását még legbizalmasabb barátjának, burnótszelenczéjének sem elárulni, a Gida ellen követett rövid útú eljárásból világos volt, hogy a vizsgáló biróság gyanakvó szeme ő rá van fordulva.
Mihály huszár vallomása a rektor megmagyarázhatatlan zavaráról, melylyel Béla felől tudakozódott; az a körülmény, hogy az ifjú nagyságos urat, kinek vendége is volt: Hazafi , szándéka ellenére sétálni csalta alkonyatkor az erdőre; a sietség, melylyel tegnap este a szomorú esemény első hirülhozása által a gyanut magáról el akarta hárítani; összefüggetlen, magának ellentmondó vallomása a séta czéljáról; a hideg, mely az éjjel kitört rajta s mely alatt - kétségkivül a vizsgálat félrevezetése czéljából - mindenféle óriásokat és törpéket emlegetett bűnösökül: megannyi gyanuok volt ellene.
A főbiró urat azonban senki sem vádolhatta elfogultsággal saját csalhatatlansága iránt.
Ez alkalommal sem akarta egészen szem elől téveszteni azokat a nyomokat sem , melyek Gida vallomásában rejlettek ama bizonyos titokteljes ismeretlenről , ki mellette az erdőben elrohant.
Kevés hittel ugyan e mese valóságában, de mégis megtett annyit, hogy lovas hajdúkat és kurrenseket küldözött szerteszét az elpárolgott gonosztevő üldözésére, kit a rektor természetesen szíves-örömest látott volna maga helyett az akasztófán.
Az illető nótárus urak azután a környéken - egyéni belátásuk szerint - vagy jegyzőkönyvbe vezették a kurrenseket, vagy pipára gyujtottak velök; a hajdúk pedig nyargalásztak összevissza az országutakon töltött karabélyokkal és sikertelenül.
A csendbiztos befogott ugyan egy gyanús embert, ki az erdőszéli feszület kőtalpán egy nagy kést köszörült, de erről csakhamar kiderült, hogy hentes, kinek a késköszörülés mesterségéhez tartozik.
Déltájt azután - mikor épen az egész vizsgáló birói kar türelmetlenűl várta a csengetyű-szót - nagy lárma, tolakodás, taszigálódás és izgatottság között állt meg a kapú előtt egy parasztkocsi, melyről a szürös atyafiak egy sanyarú kinézésű, sunyi tekintetű, kopott és szakadozott öltözetű s keservesen összevissza kötözött bűnös halandót húztak és löktek le, ki emberi erőszak által az anya-természetnek minden egyéb fegyverétől meg levén fosztva (melyekkel szerencsésebb sorsosai hasonló körülmények között bizonyos sikerrel szoktak ütni, verni, rugni, vágni ), csupán fogaival védelmezhette magát nagy számú ellenségei között.
- De már innen nem szabadulsz, akasztófavirág, mig jó világot nem látsz, ha egyszer a mi rektor urunkat bajba keverted!
- E szavakkal óhajtott minden reményt elzárni a kétségbeesett áldozat elől templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, miközben izmos karjaiban és az igazság győzedelmében való nagy gyönyörűséggel penderített egyet-egyet a szerencsétlenen, s biztatólag fordult hátra-hátra az utána czihelődő Haluskához meg Kukkantóhoz: - Csak bátran biró uram, igaz ember nem fél a törvénytől!
Meg is álltak vitézül - közre fogva a megkötözött áldozatot - mindahárman odabenn a prior-szobában, hol érkeztükre a főbiró úr - minden nagyobb fölindulás nélkül - szépen leült a helyére, kivette s maga mellé tette a burnótszelenczét, illedelmes méltósággal az asztal szélére rakta le a nagy kezeit, mint a hogy a kis gyerekeket tanítják és megkérdezte tőlük, hogy kicsodák, honnan jönnek és mit akarnak?
- Megkövetem alássan a tekintetes főszolgabiró urat, - kezdé Haluska Péter , a pátriárka, tisztesség okáért megtörülgetvén bajuszát és megköszörülvén torkát, mig a nyalka és izmos kisbirónak tökéletesen elég munkát adott a sorsába beletörődni egyáltalán nem akaró gonosztevő, - megkövetem alássan , mink gadóczi esküdt emberek vagyunk.
Én vagyok a biró...
- Hogy hívják kendet? - szólt közbe mérgesen Czéda esküdt, ki az egész jelenetben első sorban az ebéd elodázását látta.
- Haluska Péternek, szolgálatjára, - felelt a kérdett.
Ez itt a kisbiró : templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, az meg nemes Kukkantó Mihály , hasonlatosképen esküdt ember.
( A pátriárka nagy lélekzetet vesz.)
Mert hát hallottuk, hogy a mi becsületes rektor urunkat be tetszett csukatni, mintha ő lenne a gonosztevő, azért jöttünk, hogy letegyük mellette a hites bizonyságot, hogy ő kigyelme az egész dologban olyan ártatlan, mint a ma született gyermek.
Mondtam mindjárt, a mint fülünkbe jutott a dolog, itten az öcsémnek, Czirok Daninak, hogy fogna be és...
- Gyorsan, gyorsan, - sürgette az esküdt.
Csak a dologra, biró uram.
Miféle megkötözött embert hoztak itt magukkal?
- Megkövetem alázatossággal, épen most akarnék rátérni.
Mert a hogy hát az erdőben jövünk, nagyon hegynek vitt az út, hát aszondom a Dani öcsémnek , hogy szállnánk le a kocsiból, azzal is könnyebb lesz; majd a Kukkantó koma eligazgatja a lovakat.
Egy minutumra lekerültünk aztán mink ketten a patakra egy korty vizért; hát ott a parton aluszik javában ez a nemtudomki .
A Dani öcsém tüsténtig ráösmert, hogy nem jóban járhat, mert a gunyája véres volt s a hogy megpillantjuk mellette a fokosát, már bizonyossak voltunk , hogy ennek kell az igazán való gyilkosnak lenni, minekutánna, hogy az Ignácz hajdútól azt is hallottuk volna, hogy fokossal történt a gyilkosság.
Nem is sokat péterbácsiztunk véle, hanem a mint láttuk, hogy álmából fölugrik a jöttünkre és futni akar a becsületes emberek elől, aszondom itt az öcsémnek , templomsori Czirók Daninak, hogy: te markos legény vagy öcsém, kapd derékon és addig el ne ereszd, mig én a kocsiról az istrángokkal meg Kukkantó komával vissza nem térek.
Aztán, hogy szerencsést nyélbe ütöttük volna a dolgot, hát imé elhoztuk a szemtől szembe való igaz gonosztévőt törvényes áldozatnak.
Miután a biró úr dicsőségesen végezte volna, diadalában újra végigsimította a bajuszát s a magával hozott fokost letette az asztalra.
A gadóczi előljáróság ezzel visszavonult a zöld kályha mellé.
A törvényes áldozat, ki eközben a kis birótól a hajdúk kezébe jutott, vad és fásult tekintettel szögezte a földre mély, beesett szemeit, melyek szürke, mosdatlan arczából úgy villogtak, mint hamú alól a parázs.
Szája össze volt szorítva, kezei az éjjeli hidegtől kékek s a kötéltől fölhorzsoltak.
Putzelberger úr hivatalos egykedvüséggel folyamodván időről-időre burnótszelenczéjéhez, meghallgatta az előadott erdei történetet s komoly méltósággal fordult a megkötözött ember felé:
- Hogy hivják önt? - kérdé tőle.
A törvényes áldozat nem felelt.
- Hogy hínak? - förmedt rá a fogyatékosabb türelmű esküdt, ki még mindig hiába várta a csöngetyű-szót.
A durvaság sem volt szerencsésebb a hivatalos méltóságnál.
A vádlott mély hallgatása arra mutatott, hogy megátalkodott gonosztevővel van dolguk s a gadóczi előljáróknak e fölött való erkölcsi fölháborodása a kályha mellett jelentős fejcsóválásokban nyert kifejezést.
Az egyik hajdú, ki Czirok Danitól átvette a bűnös kezelését, miután látta, hogy ennek kilétére nézve a legilletékesebb helyen hiába kopogatnak, tisztelegve emelte a balkezét sapkájához és következő fölvilágosítással állott elő:
- Jelentem allássan, tekintetes főbiró úr, én ismerném ezt a gonosztevőt, ha méltóztatnék megengedni.
( Putzelberger úrnak egy kegyes kézintése következett, melyből nagy gyakorlattal tért át egy ásítás eltakarására. )
Teátrista Karámoson a Fekete Sas-ban.
Valami Szegi nevezetű.
Már ott is gyanakodtam ellene, mert csupa akasztófáravalókat játszik.
- Jegyzi ön pontosan, a mit hall? - kérdé a főbiró a papir-tengerben lubiczkoló irnoktól.
Majd rendíthetetlen nyugalmával arról tudakozódott a törvényes áldozattól, hogy ő követte -e el a gyilkossági kisérletet?
Az intrikus még mélyebbre csapta a fejét, még jobban összeszorította vértelen ajkait, egy mérges rántással könnyíteni igyekezett helyzetén és hallgatott.
A vörös orrú esküdt, ki a boszuló igazságnak fenyegető elemét személyesítette, már nagy dühösen indult meg feléje, mikor a folyosóról örvendetes zaj hatott be a szobába.
Szájról szájra járt a hir, hogy a beteg odafönn felnyitotta szemeit.
A megkötözött intrikus füleit is megütötte , hamuszin arczát egyszerre elborította a vér és összecsikorgatta fogait , dühösen kezdett rángatózni, de hangját visszafojtotta.
A főbiró úr kellemes tüsszenéssel fogadta az ujságot s a bekötött szemű istenasszony számára ritka találékonysággal akarta kiaknázni a helyzet előnyeit.
- Úgy ne vesztegessük az időt, - mondá, felemelkedve székéről.
Vádlottat fel fogjuk vinni s szembesítjük a beteggel.
A szerencsés perczet fel kell használnunk, mert meglehet, délután minden későn lesz.
A jegyzőkönyveket itt ne felejtse, amice, - folytatta az irnokhoz fordulva.
Mehetünk.
Béla csakugyan felnyitotta megtört szemeit kis szobájában, hova tegnap este vitték.
A könnyű, zöld függönyök nem állták utját az őszi nap ama betévedt , halavány sugarának, mely vánkosára esett.
Oly csöndesen, türelmesen várakozott ottan, mintha csak odafenn az égben várták volna már az ifjú lelket s őt küldték volna utána nézni, hogy jön -e, vagy lenn marad?
Itt marad.
Már felnyitotta szemeit s mereven bámult maga elé.
Ébredésekor nem látott hirtelen letörölt könnyeket, melyektől még nedvesek a szemek, a mint egy-egy mosoly szent hazugsága köszönti.
A fény, mely a beteg szemeit megütötte, nagyon erős volt neki s káprázatában csak úgy látta a körülötte állókat, mint valami homályos üvegen keresztül, melyről még az sem bizonyos , hogy nem a határt képezi -e a földön maradottak s az elköltözöttek között .
Ágya lábánál egy sugár nő-alak ült, ki kezeivel eltakarta arczát .
Mozdulatlanul ült s mozdulatlanságában mindig élesebben hatottak Béla szemeibe az ismert körvonalak.
Szinek még nem léteztek számára, csak fény és homály.
De a fekete képről csak úgy ráismert menyasszonyára, mint ráismert volna egy silhouette-ről.
Anélkül, hogy Ilona fejedelmi koronájának fénye , szemeinek ragyogó szikrái és tekintetének melege eljutottak volna hozzá , valami titkos hatalom mégis ezeknek juttatta részül, hogy egy kis tüzet gyujtsanak a már-már kialudt szemekben.
És a szegény életre ébredt ifjú nézte, csak nézte a szép ápolónőt, kinek arcza folyton el volt takarva, és szíve nem érezte meg, hogy jegyesének sötét éjtszakájára új reggel virradt .
Csak nézte, nézte, s miután soká hiába nézte volna, búsan zárta le újra nehéz pilláit s egy mély sóhajtás szakadt fel kebléből.
Ez, ez az igazi világosság, mely most nyilik meg előtte!
A szivárvány tündéri fátyla huzódik fel fel az égnek, melyről a csillagok miriádjai küldik alá reszkető világukat, s ennek szelid fényét nem homályosítják el sem a nap tüzes sugarai, sem a hold kerek, ezüst udvara.
Titokteljes , földöntúli fényárban úszik minden, mintha elkövetkezett volna ama megjósolt idő, melyben az ég egyszerre tárja ki a földnek minden csodáját, szeretetét és megfoghatatlanságát, hogy újból megváltsa a sülyedő világot.
A lég - melynek tündökléséhez a menny csillagokat, a tenger gyöngyöket, a hegyek drágaköveket adtak, - Béla körül megnépesedik ismerős, ismeretlen ködalakokkal, kiket földi szem nem láthat többé.
Csodálatos tünemény ez , melyben alakok, fény és levegő elválaszthatatlanok egymástól, mint Sixtus pápa és szent Borbála imádásának fenséges tárgya körül a glórián.
Mind, mind itt vannak körülötte az ártatlanok, boldogok és üdvözültek, kik azt hitték róla, hogy már az övék s most búcsúzóra integetnek feléje, mielőtt egészen visszaadnák a földnek.
Szivek, tele bocsánattal, szánalommal és szeretettel.
Az édes apa a betöltött kötelesség koszorúját hordja s Béla mintha ráismerne az ő régesrég hallott hangjára a feléje zendülő szavakban : itt nincsen nyomor!
Nem édes anyja -e ez itt, ki a tűrés arany koronájával fején s kitárt karokkal azt suttogja neki: itt nincs könny és szívszakadás !
Im a kicsiny testvér, ki oly korán itthagyta szülei egyedüli gondjának és örömének, boldog arczczal mosolyog felé s mig apró szárnyaival tova lebben , ajkai azt rebegik: itt nincsen hideg!
Zord bátyja is a kiengesztelődés és bocsánat tekintetével néz le rá és ilyen szavakat hall tőle: itt nincs elégedetlenség és harag!
Hát ő, a keresett, a siratott, az egyetlen, merre van?
Messze, messze, végetlen távolban, mintha hullámokat vetne a fényes légár és kiemelkednék belőlük Mari.
Leeresztett hajának sötét köpenyébe burkolva, mintha az egyetlen fekete, vigasztalan és reménytelen pontot képezte volna az egész mindenségben.
Kis kezeit egymásba kulcsolva emeli föl s szomorú szemeiben könnyek csillognak.
Körüle messze üres, elhagyott a végetlen, melyben egyedül imádkozik vagy átkozódik.
Akármelyiket teszi , mindegy.
Óh, ott is van hát könny és szívszakadás!
- Istenem, atyám! - hörgött föl a beteg s a földön volt újra, melynek gyönyöreit hajszolva kereste.
A következő pillanatban egész környezete ágyánál termett.
Ilona örvendő sikoltása volt az első hang, mely szavaira válaszolt s a legpuhább kezek , nyakát körülfogva, vánkosát igazgatták; a legmélyebb szemeknek pedig a lázas öröm ez első perczeiben is volt egy hálás tekintetük a két orvos számára, kik tapaszaikkal, tépéseikkel, kötőikkel és látni - se - jó műszereikkel az ablak-mélyedésből az ágy felé siettek, Dr. Kurz elragadtatásában jót koppantott ütem-botjával Karámos leghiresebb Aeskulápjának vállára és ragyogó arczczal kiáltott föl:
- Nos, tisztelt városi kolléga, nem találtam -e fején a szöget, mikor azt mondtam, hogy: est modus, etc.
Hát Istók?
A szegény mentor, ki a mult éjjel sokat-sokat vénült, fuldokolva ragadta meg féltett urának, kedvenczének, gyermekének kezeit.
- Élsz, Béla? - kiáltozta.
Él, él; Istennek hála, él!
Óh uram-teremtőm, az életben sohasem találkoztam ennél a betegágynál kétségesebb feladattal!
De már van bizonyságom, hogy megmaradsz.
Ha meggondolom...
Te, Béla gyerek, te , te!
Az utóbbi szavak tiszteletlenségén ki sem csodálkozhatott volna, a ki látja , hogy Pallér István mennyire magán kívül volt örömében.
Most Béla kezeit szorongatta, mindakettőt egymásután; majd vén csontjaihoz nem igen illő , ugri készséggel hordott a doktoroknak székeket az ágy mellé s mártotta a tollat téntába, hogy most már irjanak új rendelvényt, mert bizonyára más orvosságra lesz szükség; azután az ajtón kidobta a külső pincze kulcsát a Vigyori Palkónak, hogy üttessen egy hordót csapra; s vissza-visszafutva a beteghez, még a szép menyasszony kezét is elhalmozta csókokkal.
Mintha szívéből meg lett volna győződve róla, hogy e különböző mesterfogásokkal minden kétségen felül biztosítja Béla megmaradását, vagy hogy mindezzel köszönetül tartozik az irgalom atyjának.
Az ébredő csöndesen intett kezével mindenkinek, hogy látja őket s köszöni jóságukat.
Azonközben mereven és mosoly nélkül nézett föléje hajolt jegyesének két, kipirult szép orczájára.
Az orvosok épen le akarták oldani fejéről a régi köteléket, mikor kopogtak az ajtón s a szobába lépett az egész vizsgáló biróság a törvényes áldozattal együtt.
- Uraim, édes uraim, mit keresnek önök itt? - fogadta őket Kurz doktor úr és hires botját mintegy védőleg emelte a kérlelhetetlenül előnyomuló igazság elé.
- Csak nem akarnak egy ilyen nehéz és előkelő beteggel kihallgatást tartani, ad audiendum etc?
- Ha veszteni való időnk lenne, orvos úr, - felelt a feltartóztatott főbiró és valamennyi zsebében kotorászott az odalenn feledett burnótszelencze után , - ha veszteni való időnk lenne, elhalaszthatnók a kihallgatást.
De ön legjobban tudja, mi lehet ennek a következése.
A szembesítésnél nem fogom elmulasztani a legnagyobb kiméletet; de e perczben, a főorvos urat kivéve , kérnem kell mindenkit, hogy nehány pillanatra hagyja el a szobát.
Ilona még mindig Béla fölé volt hajolva.
Putzelberger úr kivánatára, mely oly határozottsággal volt kifejezve, a minő az igazság ez egykedvű szolgájának álmos hangjától csak telt, föltekintett s megpillantotta szerencsétlen imádóját.
Az intrikus igazolta az általa magyarázott drámaírók lélektani felfogását, melylyel a gonosztevők legnagyobb részét nemezisükkel szemben gyáváknak rajzolják.
A mult éjtszaka s a jövendő napok rémei Mátyás iránt sem voltak irgalmasabbak, mint a véres kezű emberek iránt lenni szoktak.
Miután menekvési kisérleteit a kötél durva erőszakkal utasította vissza, egész testében remegett és sötét homlokán kicsordult a veríték.
A szép leány képében, melyet elálló lélekzettel pillantott meg, mikor a szoba ajtaja megnyílt előtte, nem ideálját látta többé, hanem csak egy valakit, a ki tanúskodhatik ellene.
Lesütötte szemeit és rejtegetni igyekezett arczát előtte, mintha azt hitte volna, hogy ismeretlenné teheti magát .
Emberi nyomorúság az is, hogy minél kétségbeejtőbb helyzetbe jut valaki , annál nagyobb lehetetlenségekbe fogózik hitével; a szalmaszál meséje egykorú nemünkkel s a csodákat is aligha köszönjük amaz igazságnál egyébnek.
Mátyás csodát várt s remegve fordult félre Ilona elől.
De imádottja ráismert.
Az összekötözött kezek, melyek annyiszor kulcsolódtak előtte könyörögve egymásba s ökleikkel fényes jövőjét akarták szertezuzni; e rozsdafoltok öltözetén, mely egész életéhez hasonlóan zilált és megtépett; e ziháló mell , melyben a halálfélelem iszonya nyugtot parancsolt a szerelem vadúl hánykódó szenvedélyének: mind árulói voltak, kik rávallottak.
Nemcsak arra a nyomorultra ott, hanem ő rá, Ilonára is, kinek szive a sok hányattatás között mégis csak leányszív maradt, mely irtózik a felelősségtől.
A mi a vádból reá esett, mikor Béláról visszatekintve, megismerte a boldogtalant , egy halk sikolylyal utasította vissza.
A vér elhagyta arczát s halálsápadtan rogyott egy székre.
- Kisasszony, az istenért! - termett mellette a sürgő-forgó Istók, - ezek nem a kegyed szívének való jelenetek.
Fogózzék karomba és menjünk, menjünk innen.
Bizonyára kimerült az éjjel és nyugalomra van szüksége.
Menjünk , menjünk.
Fölemelte a leányt és kivezette a szobából.
Inkább vitte, mint vezette, mert minden lépést roskatagabban tett az oldalán, s utóbb a szép fej is vállára hullott.
- Így, így, kisasszony, mondogatta a mentor, miközben Ilonát a kék szoba divánjára helyezte, - így, így.
Méltóztassék meggondolni, hogy minden a legjobb úton van s az igazság napjának, bármilyen sötét felhők takarják , előbb-utóbb ki kell sütnie.
Béla...
Uram-Istenem, Béla!
( Istók nagyokat nyel, mert valami keserűség erőnek erejével feltörekszik a szívéből.)
De hát majd csak megsegít a felső hatalmasság és olyan lakodalmat tartunk, hogy a mint közönséges emberek mondani szokták: hetedhét országra szól.
Nem parancsol egy vánkost a feje alá, kisasszony?
Hozok, hogyne hoznék!
( Egy pillanat alatt megjárta a másik szobát.)
Így ni.
Nem vagyok valami ügyes , ugyebizony?
Pedig az én mélyen tisztelt néhai barátom senki másnak nem engedte igazgatni a feje alját, egyedül csak nekem.
Hanem hát...
De megyek , megyek már.
Meg kellett volna gondolnom, hogy nem mindenki hallgatja szivesen az én fecsegésemet, melyet a boldogult kacskaringósnak szokott nevezni.
Megyek és megtudom, mi történik azzal a mi eltévelyedett felebarátunkkal.
Ilona egyedül maradt.
Ugyanazon a kereveten pihent, melyen évekkel ezelőtt Ágnes utolsó boldog óráját töltötte, mikor az elhagyatott szobákat lármás társaság népesítette be, az elköltözött gazda büszkeségének érkeztére várva.
Akkor még ő tekintette magát e kastély jövendő úrnőjének.
Fölötte is ép úgy lengették a menyezet festett angyalai vaskos rózsa füzéreiket, mint most Ilona fölött.
Ép így mosolyogtak fölfútt, kövér arczaikkal és cseresnye-pirosra mázolt ajkaikkal, mintha csak bárkinek tisztelkedni kész , hivatalos üdvözlők lennének.
Közöttük Ámor ép ily mesterkélten kaczér pillantással fogta kezébe tegzét, mintha csak szinpadi szerepet játszana , melyet kész ismételni bármikor, bárminő közönségnek.
De Ilona oda sem tekintett az avit és hizelkedő némajátéknak.
Miatta mosolyoghattak, tánczolhattak, kaczérkodhattak ez este a családi angyalok , kik menyasszonyokat várnak és sohasem vénülnek meg.
Mozdulatlanul feküdt a kereveten.
Mezítelen karjára hajtotta fejét s messze, messze járt az angyaloktól, még a festettektől is.
Ama borzalmas szigetnek, a szenvedélyek szigetének kiismerhetetlen utain vándorolt és beláthatatlan mélységeit vizsgálta, mely - mikor az élet tengerén tornyosulnak a hullámok , sivít a vihar és hajónk recseg - pokoli ordításokkal és kénköves tüzekkel ép oly ellenállhatatlanul vonz magához, mint a rege madárkarmú és madárszárnyú leányainak bűbájos éneke.
Előtte járt az a szerencsétlen gonosztevő, kinek szívébe egy szikrát gyujtott az ég, mely épen annyinak üdvösség és boldogság, mint a mennyinek romlás és kárhozat.
Előtte járt a tátongó örvények között s ő lelkendezve követte nyomon, hogy kiismerje utait, zarándoklásával megszabadítsa fojtó terhétől lelkét és a végzet szeszélyeinek törvényét keresse.
Szíve nehéz, nagyon nehéz volt, a milyen még életében sohasem.
Az emberi léleknek ama kettősképekhez hasonló titkai szorongatták, melyek napvilágnál csöndes, derült tájakat mutatnak s gyertya elé tartva, hó-görgetegek temetik el rajtok, vagy csapkodó lángok emésztik a békesség és örömek szelid tanyáit.
A kép így is, úgy is ugyanaz, csak a világítás különböző.
Sok elme, sok szív fáradt ki már, mely e rejtély kulcsát kereste és sok bölcs dicsősége omlott semmivé, ki már kezében hitte azt.
Ilona is kereste, kutatta, mígnem leborult az est s a homály elnyelte az angyalok seregét a ház leendő asszonyával együtt.
A kihallgatás ez alatt megtörtént, még pedig - a főbiró úr dicséretére legyen mondva - oly röviden, hogy még talán dr. Kurz is megnyugodott benne.
- Bocsánat, uram, nehány kérdést óhajtok önhöz intézni.
- E szavakkal lépett Putzelberger Bélához, ki az ajtóban megállapodott csoportot eddig nem láthatta.
- Képesnek érzi ön magát a válaszra?
Legalább inthet -e igent, vagy nemet?
A beteg egy kis ideig az ismeretlen úrra meresztette bágyadt szemeit, mintha fölvilágosítást kért volna tőle az iránt, a mi körülötte történik.
Miután a várakozásba beleunt úr egy elnyomott ásítással ismételte kérdését a nélkül, hogy hajlandó lett volna a bővebb magyarázatokra, szemével intett , hogy várja a kérdéseket.
- Előre, - mormogta a korgó gyomrú esküdt, egyet lódítva a vádlotton s oly dühvel, melynek kiséreteül bizonyosan összecsikorgatta volna fogait is, ha ezek közül épen a legtöbbet-érők nem hiányzanak.
- Ismeri ön e fiatal embert? - volt a vizsgáló biró első kérdése, melynek nagyobb nyomatékot kölcsönzendő, jobb kezének mutatóujját a törvényes áldozatra fordította.
Béla rávetette szemeit a szerencsétlenre, kinek gyötrelmes gyávasága az új és legfőbb veszély érzetében féktelen dühével is győztes birokra kelt.
Sötét tekintetét a földre mélyesztve tartá, hogy ellenfele csak verítékes, nedves homlokát és kuszált haját látta, melybe egy száraz fűszál is keveredett ma éjjeli párnájából.
Remegett a haláltól.
A kérdésre felelni kellett.
Béla sötét, beesett szemeibe egy kicsiny , kicsiny könnycsepp lopózott s csilláma soká reszketett ott, mint a mécsvilág, mikor az ajtót nyitva feledik.
Kezével intett, hogy ismeri.
- Ez volt -e, ki a tegnapi merényletet elkövette ön ellen? - kérdé tovább Putzelberger, hideg nyugalmában egy csöppet sem zavartatva az öröm által , hogy végre nyomon van.
Erre is felelni kell.
Mintha olyan könnyű lenne felelni rá!
Mintha nem vétett volna ő is nagyot és sokat e nyomorult ellen, kitől egymás után rabolta el angyalait, kiktől üdvözülését várta!
Mintha nem nyomná lelkét egy örökös és leróhatatlan adósság, melyet isten és embertől tiltott úton akart e boldogtalan dühöngő megvenni rajta, de csupán csak annyit, a mennyivel tartozik neki!
Mintha nem ismerne egy tisztes ősz embert, kit az isten szörnyű látogatásai után, most még a börtönnel és bilincscsel is rokonságba kellene kevernie!
Mintha nem állott volna álmaiban ő is számtalanszor egy hatalmasabb, félre nem vezethető itélőszék előtt, hol egy elhervadt, vérző szívű leánytól ő rá mutatva kérdezték: ez volt -e gyilkosod?!
Mintha nem állott volna el szívének verése, míg a feleletet várta!
A biró tekintete rá van szegezve; válaszolnia kell.
Béla szemeiben még mindig ott csillogott a könny, a mint Mátyásra nézett.
Ez nem kért, nem könyörgött tőle semmit.
De keserű szívének daczos elszántságát sem dobta arczába.
Kerülte tekintetét s nem utasította vissza a menedéket tőle.
E pillanatban egy jó nemtő menyei balzsamot csepegtetett Béla égő sebére s ő nem érzett semmi fájdalmat.
Nemet intett.
- Nézze meg ujra - mondá a bíró - és ismételje nyilatkozatát.
A legsúlyosabb gyanuokok forognak fenn ellene: ruhája vérfoltos, az erdőben akadtak rá fokosa mellett, menekülni akart s makacsul hallgat.
Talán ha figyelmesebben megtekintené ön...
( A gyanakvó mutatóujj még mindig mozdulatlanul Mátyásra volt irányozva.)
Nem ez volt -e?
Béla odatekintett.
Másodszor is volt ereje inteni, hogy: nem.
Azután befordult, odaroskadt párnái közé s nehéz könnyekkel nedvesítette ezeket , míg tüzes lehelletével fölkereste a láz s megszárította csillogó szemeit.
- Köszönöm, uram, - végzé a kihallgatást Putzelberger úr, vádló jobbkezével ujra zsebében kezdvén kotorászni, - de nem nyughatom meg egészen.
A körülmények ily csodálatraméltó találkozását lehetetlennek kellene tartanom , ha nem ő lenne a bűnös.
Egyelőre befejeztük a kihallgatást; de a fonalat nem bocsáthatom ki kezeim közül.
Fogadja szerencsekivánataimat javulásához , uram.
A mint a lépcsőn lefelé vezette volna kiéheztetett hadseregét a főbíró, a pinczeajtón való kétségbeesett dörömbölés ujra kezdetét vette.
A kötelességérzetet, mely kiáltó szóval hítta Gidát Karámos felé, hol a magára hagyatott előljáróság bizonyosan haját tépve várja, pillanatokra elfojthatja a zsarnoki önkény fenyegetőzése, de az igaz szívekből végkép ki nem ölheti soha.
A szegény rektorból is kitört csakhamar és segítségül híván ökleit, hangos jeleket adott magáról.
Még jóformán ki sem fáradt, mikor - nagy csodálkozására - a nehéz ajtó zárában zörögni hallotta a kulcsot .
Visszafojtott lélegzettel leste a nyiláson, hogy nem pillantja -e meg a lánczokat, melyekkel fenyegették.
A mentő hajdu azonban üres kézzel jött s napvilágra bocsátván az ártatlanul szenvedőt, a prior-szoba felé vezette.
A folyosón találkoztak a vörös orrú esküdttel, kit Gida remegve tekintett leghalálosabb, vesztére törő ellenségének s magányos perczeiben a legfejtörőbb elmélkedéssel kutatgatta e megmagyarázhatatlan gyűlölség titkos indokait, melyekre nézve a valláskülönbségnél egyebet sehogy sem tudott kisütni.
Most is csöndes remegéssel húzódott el oldalán a fal mellett s különös szerencséjének tartotta, hogy Czéda úr a fehérkötényes és főzőkanalas Kata asszonynyal mély beszélgetésbe levén merülve, az ő csekélysége észrevétlen maradhatott félelmes szemei előtt.
A hivatalos helyiség ajtajában tiszteletteljesen verte le Gida ruhájáról a pincze emlékeit: a port, sarat és pókhálókat s siralmas ábrázattal tekintett végig ünneplő öltözetén.
- Nos, rektor úr, - fogadta a főbíró, ki ismét régi kényelmével helyezkedett el tollas fészkében, - óhajtanám még egyszer hallani, hogyan nézett ki az a csavargó, kivel tegnap este az erdőben találkozott?
Mátyás nem volt benn a szobában, hol a rektor aggodalmas és zavaros pillantásokkal tekintgetett körül.
De talán ha benn lett volna, akkor sem látta volna meg, olyan átláthatatlan, álló köd volt az, melynek közepén támolygott és akadozta el a következő szavakat:
- Könyörgöm alássan, tekintetes főbíró úr, kész lennék én akár százszor is híven elmondani egymásután, ha a gadóczi kurátorok olyan szörnyű-fontos dologban nem várakoznának rám benn Karámoson, a Vörös Bikánál.
Isz máris körülbelül annyi, mintha elcsaptak volna.
- Dehogy is csapjuk, rektor uram, - szólalt meg mögötte a kályha mellől Haluska Péter uramnak kegyes, pátriárkai hangja.
- Dehogy is csapjuk!
Hajsz ' itt vagyunk mink is mind a hárman és elhoztuk kigyelmed helyett a törvényes áldozatot.
Isten segedelmével már vason is kuruttyol a gonosztévő.
Mink meg épenséggel csak arra várakozunk, hogy rektor uram mellett letennénk a hites bizonyságot, ha a tekintetes...
- Fogják be kendtek a szájukat, - mordult a bizonyság-tévő parasztokra a konyhai értekezletről időközben szintén beérkezett esküdt.
( Könnyű volt neki; nem a nép választotta !)
Gida szívéről leesvén a legnagyobb kő, tán örömest kész lett volna még a pinczébe is visszavándorolni.
Egyelőre azonban csak az kivántatván tőle , hogy ujból mondjon el rendben mindent, a mit szemeivel látott, sok kitérés , ismétlés és hálálkodás közt derekasan megfelelt kötelességének.
- Pontosan jegyezte? - kérdé a tanuvallomás végén Putzelberger úr a sietségében alig lihegő, kopott ifjútól.
- Vigyázzon, vigyázzon, megint malaczot ejtett.
Csak mindent észszel és meggondolva, amice!
Így.
Hozzák be a vádlottat.
A harang megkondult Mátyás feje fölött.
Gida ráismert és bizonyságot tett ellene.
Ez volt az színről színre.
Ekkor szólalt meg először rekedt hangján a vádlott.
- Sohasem láttam ezt az embert.
Bocsássanak engem szabadon.
Nem gyilkoltam én életemben soha, csak a komédiában.
Mindhiába.
Beviszik vason a karámosi vármegyeházához.
Bizonyságot tesznek ellene az orvosok, hogy Béla sebei ugyanazzal a fokossal vannak ejtve, mely mellette találtatott az erdei patak partján.
Bizonyságot tesz Hollaki Péter igazgató úr, hogy azt a fokost ugyanazénak a Szegi Miklósénak ismerte mindenki, a ki most bilincsre verve várja itéletét.
Bizonyságot tesznek ellene barátai és ellenségei, ismerősök és ismeretlenek.
Mindenki tudja , hogy őrjöngött a szép Ilona után, kit Kálozdy Béla fog oltárhoz vezetni .
Kiforgatták szívét és megkeresték benne a bosszú fekete rejtekét .
Előállottak, a kik ismerték Dunaszögön és tudták, hogy onnan szökött el .
Kikutatták igazi nevét, a házat, melyben született, az öreget, kit atyjának nevezett.
- Én voltam, - hörögte a szerencsétlen, mikor a nyaka körül vetett hurkon ez utolsót szorították - én voltam, beismerem.
Bosszúból tettem.
Itéljetek el , de tudjátok meg, hogy nem vagyok gonoszabb, mint az, a kit meg akartam gyilkolni.
Tegyetek velem akármit, csak ősz atyámnak ne vigyetek hírt rólam .
Hisz úgy sem vagyok én a fia többé!
Ragaszkodhatott már a gyógyuló Béla első, néma vallomásához.
Erősítheti , hogy oly hirtelen lepte meg támadója, hogy alakját sem volt ideje megjegyezni; de mégis, mintha más lett volna.
Mátyásnál magasabb s nem olyan szikár.
Hivatkozhatik az est homályára, mely ellenségének vonásait eltakarta előle.
Mind nem használ már semmit.
A bűnös vallott s a törvény itélt.
Mátyás mögött becsukódott egy szomoru épület nehéz ajtaja.
Hallotta maga mögött a kulcs csikordulását s e rémes zörej viszhangjára - azt mondták neki - öt egész esztendeig kell várnia.
XVIII. FEJEZET.
Egész csöndben.
A kandallóban lobogott a tűz s a kanczellária rekedt szavú órája tizenkettőt ütött.
A vén filozóf, ki ebben a régi bútorban rejtezkedett, a rövid félbeszakítás után lármás egyhangusággal kezdte ujra kifogyhatatlan csitításait és jó tanításait arról, hogy senki ne veszekedjék, miután nem tudja, meddig él.
Ez alkalommal ugyancsak ok nélkül koptatta fáradhatatlan nyelvét s nagyon hasonlított azokhoz a hallgatókhoz, kik csöndesítő pisszegésökkel csinálják a legnagyobb lármát.
A régi divatú szobában, melybe - minthogy a Béláénál naposabb és derültebb volt - átköltöztették a lábadozó beteget, mély csönd uralkodott.
Az ablakhoz gördített nagy karosszékben pihent az ifjú háziúr, halaványan , lefogyottan s azokkal a nagy szemekkel bámulva a távolba, melyeket mintha csak azért nyitna tággá a kór kegyetlen keze, hogy annál többet lássanak e világ tarka szépségeiből, melyektől minden percz elválással fenyegeti.
Béla mögött összefont karokkal, a megszokott foltos könyökökkel, lábujjhegyen és zajtalanul sétált föl s alá a mentor, hogy ha az álom jótékony tündére valahogy odalopózkodnék a nagy karszék háta mögé, durva lármával el ne riaszsza onnan, mert régi emberek nem hiába tartják, hogy: egy órai álom többet ér két üveg orvosságnál.
Még útját is szivesen egyengette a szeszélyes tündérnek, mert a mint mozdulni hallotta Bélát, rögtön ott termett, hogy igazítson egyet a párnáján.
- Ne fáradj, Istók.
Te csak jó vagy hozzám mindig, öreg barátom, - köszönte a beteg.
- Fáradni, Béla? - felelt a mentor, meggyőződvén róla, hogy ezúttal mégis csak a két üveg orvossággal lesznek kénytelen beérni.
Nem a helyes kifejezést használtad ezúttal.
Bocsáss meg, de kénytelen vagyok kimondani , hogy: nem a helyes kifejezést.
Tudod is te még, mi az a fáradság!
Majd ha annyi esztendő fogja nyomni vállaidat, mint az enyimeket, majd ha kezed nem lesz többé biztos az irásban és szemed az olvasásban, mint nekem, kinek egy hosszú életen keresztül nemcsak a magam számára kellett írnom és olvasnom : majd akkor talán lesz neked is némi sejtelmed róla, hogy mi az.
De akkor is bizonyosan lesz - kivánom hogy legyen - te melletted is valaki, a kinek kedvéért el fogod felejteni, hogy mi a fáradság.
Bizony, ha meggondolom , hogy csupán csak a fejedalját igazgattam meg egy kicsit és te ezt fáradságnak nevezted, mintha valami idegen tette volna, a ki nem ismert téged egészen kicsi kis ficzkónak...
Meg mintha még mindig az én mélyen tisztelt s immár elköltözött barátom jutna olyankor eszembe és az nem esnék jól nekem...
E csodálatosan csapongó logikával, még csodálatosabban hullámzó hangon és legcsodálatosabb taglejtésekkel tartott előadás végén hirtelen kinyujtotta nyakát a mentor s nyugtalan tekintetével az ablakon át a távolba csapva , elkiáltotta magát:
- Nini, miféle kocsik azok ott?!
A hegyházi országúton négy felczifrázott fogat haladt, ugyancsak tündökölve a téli nap sárga fényében.
A vágtató lovak befont sörénye vígan lengette tarka pántlikáit s a kocsisok pörge kalapján óriási csinált - virág - bokréták pompáztak.
Az ostorok vígan pattogtak s a hintók rohanva siettek a ködlő völgynek.
Egy félmezítelen purdé czigánykereket hányt mellettök, míg a másik dermedt ujjaival a hegedüjét nyikorgatta.
Szemlátomást lakodalmasok voltak .
A legtisztább ragyogású, hóval fedett vidék úgy terült el előttük, mint valami menyasszonyi ruha, mely eltemette a régi, hervadt virágokat, de lenn , a föld keblében újaknak magvait melengeti.
A végetlen fátyol ezüst csillagokkal volt telehintve, át meg átszőve a napsugarak arany szálaival s gazdagon terhelve a havas csalitok rengő csipkéivel.
Míg a faluból egész sereg paraszt gyerek iramodott a kocsik után, a kastély cselédsége mind a kapuba gyülekezett a násznép csodájára, sőt a bátor és kiváncsi kis Pirók - hogy jobban lásson - fölmászott a kerítésre s a kapuoszlopról vígan lógázta le lábait, keveset törődve Kata asszony fenyegető tenyereivel, melyek a kellő tekintély fentartása végett időről-időre megmutattattak neki.
A pityókos Bálint mindenes a ház előtt vivátot kiabált s nagyban magyarázott valamit a mellette bámészkodó Péternek.
A szegény féleszű azonban nem dicsekedhetett valami könnyű felfogással s az előtte kifejtett okok közül csak az a legeslegutolsó látszott rá némi hatással lenni, mely egyenesen a háta közepére teremtetett.
Siető buzgalommal húzván fülére báránybőr süvegét s alázatosan intvén Bálintnak, hogy most már érti, befelé indult s a következő perczben megkondult a kastély harangja.
Kongott-bongott s a téli levegő tiszta hullámai a távolba röpítették hangját.
Az üdvözlésre lebocsáttatott az egyik hintó ablaka s egy kicsiny, fehér csipkekendő integetett köszönetet a felé az emeleti ablak felé, mely mögött a mentor egy hirtelenében előkapott törülközővel tisztelkedett.
A mindenes példáján nekibuzdulva, az összegyülekezett férficselédek harsány üdvözlő kiáltozásban törtek ki csak Demokritos libériás unokájának öröme nyilatkozott némi vigyorgásban.
Ivánfi báró vitte haza az esküvőről fiatal nejét.
- Isten éltesse őket - beszélt ragyogó arczczal Istók s a mint a nászmenet a távolba tűnt, szépen visszaakasztotta a szögre a törülközőt.
- Mindjárt gondoltam, hogy ők azok, a mint a négy almásszürkét megláttam.
Tiszta szívemből kivánok nekik minden jót s csak azt az egyet sajnálom, hogy nem mehettél el vőfénynek, Béla.
Bizonyosan abban a pompás üveges hintóban ült a menyasszony.
Tudom, fáj rá az öreg János foga.
Bámulta is, láttam, majd kiugrott a szeme.
Meg az a hatalmas négy szürke!
Hogy ragadták azt a kocsit , mintha csak sárkányok lettek volna!
Ujra kezdett sétája közben a csak imént eltünt képek örvendetes és lelkesítő részleteitől a mentornak nyugalmaztatása ellenére is örökké nyugtalan elméje mind messzebb-messzebbre kezdett kalandozni.
- Ágnes, Ágnes - mondogatta - ki hitte volna, hogy csak így, se tette se vette módra vigyék el itt a kastély előtt!
Ez előtt a kastély előtt , melynek... de nem, inkább hallgatok, mert azzal, a mit eszemben forgattam , hogy általa kiöntsem szívemet előtted, úgy tetszik, mintha a boldogultat akarnám ingerelni.
Isten őrizz!
Elhallgatok vele, sőt el is temetem mindörökre, hogy magam se találjak rá és egyszerüen minden jót kivánok neki az életre.
Meggondolom, hogy neheztelést táplálni azok iránt, kiktől mindörökre elszakadtunk, se nem bölcs, se nem keresztyéni dolog .
Meggondolom azt is, hogy még is csak én voltam az, a ki titokban tartott bölcsője mellett álltam, mikor legeslegelőször mosolygott életében és apró kezeivel tapsolt.
Nem, nem akarok ezentúl egy perczig sem rossz szívvel gondolni rá, bár nagy korában aztán mindig kevély volt irányomban és akárhányszor készítettem el zsebembe hitelesen levezetett családfámat, hogy megmutassam neki, sohasem adott alkalmat rá.
Már Ilona kisasszony, (a mentornak jó, ártatlan szemei fölcsillantak) Ilona kisasszony, ez aztán...
- Hol van Ilona? - kérdé hirtelen Béla, Istók szavába kapva s fölvetve fejét.
- Bizonyosan pihen egy keveset - felelt a kérdezett.
- Tudod, ma nyugtalan éjtszakád volt s majdnem reggelig virrasztott melletted.
Egy kis szünet következett, mely alatt Béla elgondolkodva merengett ki a havas tájra, azzal a sehova nem irányuló, révedező, szorongó tekintettel , melyet a hányszor csak Istók megpillantott, mindig fájdalmas megütközéssel kereste okát s mely ellen egy ízben elhatározta, hogy a névtelen filozóf álöltözetében fel fog lépni.
A háznak ifjú ura nézett ki az ablakon, de mintha nem a fehérbe öltözött képet nézte, hanem azt kereste volna a levegőben, a messzeségben, kitől a természet hideg mosolya ered.
A szorongás kifejezése rövid perczek alatt eltünt bágyadt vonásairól.
Arczán derű és ború kergetőztek, míg a szék karján pihenő keze egyre izgatottabban tépte a bojtokat.
Sápadt homloka egyszerre kipirult, mintha szívének felszökellő vére hozta volna agyába azt a gondolatot, mely elfoglalta.
- Istók, - szólalt meg visszafordulva s gyönge hangjába bizonyos heves siettetés vegyült, - kérlek, hivasd fel ma ebédre a tiszteletest.
- A tiszteletest? - kiáltá megörülve a mentor.
- A tiszteletest mondtad , Béla?
Már az igaz, nem tudom, mit gondoljak a te finom sejtésedről; mindig ki tudod találni a mások gondolatát!
Már régen elő akartam hozni, hogy ... hogyan is mondjam csak? - hogy a pap fűnek-fának elkeseredve emlegeti , miszerint a Kálozdy-család kegyességének napja tőle egy idő óta teljesen elfordult.
Innen-onnan fél éve lesz, hogy sem délre, sem vacsorára nem volt hivatalos a kastélyba s a gadóczi vén esperes előtt a minap már abbeli gyanúját is kifejezte, hogy szeretett menyasszonyod nem katholika vallású -e , mert ebben az esetben tökéletesen értené a dolgot.
Már régen fúrja a fejemet, hogy mikép hozhatnám én ezt szép módjával néked elő; de mindig visszariasztott annak meggondolása, hogy alárendelt helyzetemben illik -e nekem ilyen szerfölött kényes ügybe beleavatkoznom?
Hanem az már igaz, hogy neked csak ördögöd van.
Bocsáss meg e kifejezésért; semmi rosszat nem gondoltam, mikor kiszalasztottam a számon.
Tehát ebédre hivassam fel mára a Molnár papot?
Akkor sietni kell, mert a parokhián, ha még ki nem tálaltak , de minden bizonynyal befőztek már.
Egyébiránt a tiszteletes nem ijed meg a második ebédtől.
Hogy ki tudja találni az ember gondolatát!
Aztán miféle bort hozassak fel a pinczéből?
A pap ugyan mindenfélét szeret...
- Hozass hát mindenfélét, - mondá futó mosolylyal Béla.
- Aztán izenj be Ilonához is, ha felébredt, hogy egy-két szóra szivesen kéretem.
A mentor sürgő készséggel távozott, mint mindíg, ha a pincze környékén várt rá valami tenni való.
A magára maradt Béla szívét sokféle érzés ellentétes árja töltötte be.
De nyugtalanságát minden percz csillapította s lassan lezáruló szemei és csöndes lélekzetvétele tanúskodott róla, hogy megtalálni vélte a gondolatokat, melyektől lelke megzavart összhangjának visszatértét várja .
Mint a könnyűvérű építőmester, ki elégedett mosolylyal hallgatja az utolsó kalapácsütéseket a kész palotán, melyet az első áradat fölvetéssel, az első vihar elfuvással fenyeget!
Ki állott volna más lelke előtt, mint menyasszonya, ki pongyolában ép úgy, mint ünnepi öltözetében a földi szépség királyi díszét viseli?!
Hogyan keveredett ő e hálóba, mely e sarkig érő holló-fürtökből vala fonva?
Szeretne ez órában, mely határkő lesz életének hosszú, sivár útján, elgondolni mindent tisztán, homálytalanul, a hogy történt.
De arra a kérdésre csak zavaros, alig érthető képek tünnek szemei elé.
Mindegy; megelégszik annak tudatával, hogy szivében semmi megbánás nincs közelebb mult napjainak története fölött s úgy érzi, kezének semmi oka reszketnie, mikor alá fogja irni a kötést, mely élete fölött új hatalmakat emel uraságra.
Nem férfiatlan, nem becstelen szó volt az , melylyel a báléj mámora után egy védtelen leány hajlékából kiparancsolta a rágalmat, mely prédát leső fogakkal és éhes szemekkel tört reájuk.
Minek gondoljon arra, hogy a kard mellett, melylyel Ilona becsületét megvédelmezte, mikor a magáét tette kezeibe, egy orgyilok is volt, mely menyasszonya szívének vala szánva?!
Eh, a damaskusi lovagnak is csak utja közben nyiltak fel szemei s ma szentnek hívják!
Az ő vétke -e, ha nincsenek titkos sugallatok, melyek megakadályozhatnák, hogy ne ballépéssel induljunk a nemes czélhoz?!
Akkor nem ismerte azt a szívet, melynek felhevült agygyal vesztére fogadott; ma ismeri s legdrágább aranyába akarja foglaltatni .
Ismeri; igen ismeri.
Ilona volt az első, ki szerencsétlenségének hírére ágyához sietett s ép oly bátorsággal hívta ki maga ellen a kicsinyes világ korlátolt itéletét, mint a minő bizodalommal helyezte egyetlen féltő kincsét az ő kezei közé.
Gyémántszív ez, megbecsülni való egy szív.
Életében soha nem fogja elfeledni azokat az éjtszakákat, melyeken akárhányszor fölébresztették kínjai, az éjjeli lámpa halavány világánál mindíg két , gyöngéden őrködő, álmot nem ismerő, gyanút nem félő szem fényes sugarával találkozott.
Menyasszonyának fekete haja arczába hullt és a sebek megszüntek égni s szívét mindíg édes gyönyörűség fogta el.
A legpuhább kezeket tanulta legfáradhatatlanabbaknak ismerni s meggyőződött róla, hogy ha valaki a szikla keblébe megtalálja az utat, a legtisztább, legsalaktalanabb , legüdítőbb forrást ott leli.
Ő megtalálta ezt az utat s forró lázát megenyhítette ennek a forrásnak vizével.
Ismeri és hálás lehet a végzet iránt, hogy mielőtt a visszavonhatatlan alkut megkötötte volna , megismertette vele, kit társul dobott mellé.
Nincs miért vonakodnia a döntő szótól.
Ki fogja mondani félelem nélkül, férfiasan.
Tudja, az örök igazságnak számadása van vele egy eltaszított leány miatt.
Igen, egy eltaszított leány miatt.
A rá váró itéletnek szigorát is talán enyhíteni fogja, ha most ezt a másikat fölemeli a porból.
Ha lesz még órája ama két piros ajak csókjai s azoknak a lágy karoknak ölelései közt a multnak búsan bolyongó kisértetei számára, bizonyára meg tudja majd győzni őket, hogy életének legsötétebb napján sem szíve volt a hibás.
Ime e szív most, a régihez hasonló esetben, egy pillanatig sem kétkedik, hogy mit kelljen tennie; de minő iszonyu kényszer vaskeze zsibbasztotta meg akkor és forgatta ki önmagából!
Hasonló helyzetben?
Szereti -e hát Ilonát?
( Béla egy könnyű kézmozdulattal odázza el magától a kérdést, mely ily határozott alakban tolakodott lelke elé.
A húrok, melyeket érint, oly hárfán vannak, mely szomorú hangjait csak akkor hallatja, mikor emlékeinek fuvallata belekap. )
Érzi, hogy a magányt e rideg épületben nem tudja kiállani.
Érzi, hogy emelkedőben van; de önerejéből nem tudja leszaggatni magáról a szilaj kétségbeesés rongyait, - egy mentő kézre lenne szüksége.
Érzi, hogy Ilona olyan áldozatot hoz neki, mely minden következő nappal sulyosabb s az esküvel, melylyel ő tartozik, kétszer annyit ad, ha gyorsan adja.
Ily gondolatok hullámzottak Béla szívében ma, tegnap és tegnapelőtt.
Rideg és erkölcstelen közönyének sarából tisztább habok kezdtek felszínre kerülni .
Fogékony, minden benyomásra engedő lelkét a nagy rázkódás, mely egy boldogtalan ember életének megdöbbentő katasztrófájában érte, lehetetlen volt, hogy ki ne szabadítsa ez eszmék ama teljes sötétéből, mely a vakság és a semmi jelképe.
A ki sötétből kerül napvilágra, idő kell hozzá, míg tiszta látását visszanyeri; csak a fény s a kirivóbb színek tünnek szemeibe.
A mit csillagnak néz, az könnyen lehet gyarló mécsvilág; a mit sugárnak néz, az könnyen lehet gyujtó villám; a mit virágnak néz, az könnyen lehet hitvány gaz.
A színek hatását már Béla is érezte: gyöngédség, feláldozás , lelkiismeret, kötelesség foglalkoztatták gondolatait.
Az ujólag megnyílt világosság boldogító volta nem tud titkolózni.
Béla is mosolygott s maga is azt hitte, hogy ez a mosoly megelégedést jelent.
De ime jő Ilona, egész feláldozó, megható, fenséges gyöngédségét hozva mély szemeiben.
Ha Kordéliát játsza így a vén bolond király betegágya előtt, vagy Portiát, mikor nemes férjét meglepi a sötét reggel zivataros felhői közt : nem lett volna kéz az egész zsufolt házban, melyet tapsra ne ragadott volna .
Jegyese mellé ül, kezeibe fogja kezét s kipirultan hallgatja bizalmas suttogását.
E boldog andalgás méhében csak rózsás jövő nyugodhatott s csak sajnálnom lehet, hogy nincs színem elég meleg, hangom elég olvadó, hogy e beszélgetés részleteinek lefestésébe vagy elmesélésébe fogni merjek.
Ha önérzet és kellő alázatosság nyilatkozhatik együtt s nyilatkozhatik még hozzá egy kopogatásban, úgy abban, mely a jegyesek beszélgetését félbeszakította, bizonyosan nyilatkozott.
Belépett a tiszteletes úr, kit a szivesség teljes lelki derültségével vezetett a mentor.
A vendég jobb lábával és kalapját tartó balkezével kifogástalan félköröket írván le, ama tiszteletteljes mosolytalanság ült az arczán, mely - a régi mellőztetésen való neheztelés mellett - kifejezést adott a tisztességnek is, mely a kastély és parokhia közötti feszült viszony jobbra fordulta által érte.
E nem minden zavarodottság nélküli tekintet ép oly kevéssé tudta titkolni a boszuságot, hogy otthon már a savanyú káposztánál jártak, mikor a vigyori Palkó beállított, mint az áldozatra kész jó étvágyat, mely, - fátyolt borítva a közelmúlt ebédre - minden perczben el van határozva a levessel újra kezdeni.
- Nagyságodnak legalázatosabb szolgája, - köszönt a pap, egy hosszú-hosszú pillantással, mely a szoba menyezetén kezdődött és saját csizmáinak orrán végződött, - legalázatosabb szolgája, ki parancsainak mindenkor kész engedelmeskedni.
- Hozta isten, tiszteletes úr, - nyujtotta Béla kezét az érkezett elé, kit Ilona könnyű főhajtással üdvözölt.
- Kedvesem, a mi lelkészünk: tiszt .
Molnár Ábrahám úr.
Nagyon örülök, hogy ily gyorsan engedett meghivásomnak s bocsánatot kérek, ha netalán zavartam.
De igen fontos ügyben kérettem , melyet nem igen szívesen halasztanék tovább.
Olyan dologban, melynél a pap a háznak legfontosabb és legszivesebben látott vendége.
Kérem, foglaljon helyet.
Istók, itt vannak az írószekrény kulcsai.
Légy szíves kivenni azt az iratot, melyet a középső fiókban legfelül találsz.
A mentor még nem feledte el (hogyan is feledte volna !) az utolsó szomoru alkalmat, mikor abban a szekrényben kutatott mélyen tisztelt barátjának végrendelete után s ránczos homloka körül egy makacs árnyat kergetve, végzé megbizatását.
- Így, - mondá Béla.
Nyujtsd át a tiszteletes úrnak.
Én ez órában össze akarok esküdni menyasszonyommal.
Az ott fölmentvény a hirdetések alól.
Azt hiszem, nincsen semmi akadály?
Molnár Ábrahám úr arczának dús tüskebokrai közt a meglepetésre, melyet a fölhívás magában foglalt, egyszerre kinyílt a hivatalos mosolygásnak egy roppant napraforgó-virága.
De mi volt ez a mentor elragadott öröméhez !
Gazdája szavaira vén, kerek fején akkorát lódított előre, hogy egy perczre méltán lehetett félteni annak a vállakkal való okvetlenül szükséges összeköttetését.
Bélához rohant, kezeit szorongatta, majd Ilonáét óhajtotta tiszteletteljes csókjaival elárasztani és töredezett szavakkal biztosított mindenkit, a vőlegényt, a menyasszonyt, a papot, az író-szekrényt, az öreg órát és mindent, mindent, hogy ő most képtelen ugyan hosszabb üdvözlő beszédre, de meg lehetnek győződve róla, hogy nála jobbakat már senki nem kivánhat.
- Ha tehát nincsen semmi kifogása ellene... - fordult Béla a paphoz, ki a mentor örömkitörései alatt azzal a hazafias bizalmatlansággal kezdte vizsgálgatni az ujjai közt forgatott okiratot, mely az akkori hatóságoknak minden kibocsátványával szemben szerinte nagyon helyén volt.
Nem tagadhatom , hogy bizonyos önérzetes kicsinylés is vegyült e birálgatásba a felett, hogy nem jobban elvégezte volna -e ő az egészet a kathedráról.
Miután sem a pecsét, sem az aláírás, sem a tartalom ellen alapos kifogást emelni nem tudott, a napraforgót ismét Béla felé irányozva, kijelentette , hogy neki legalázatosabb üdvözletén kivül egyéb szava nincs.
- Eszerint készen van a tiszteletes úr? - kérdé az ifjú házi úr, széke mögött álló jegyesének kezét gyöngéden a magáéba fogva.
- Hogy készen vagyok -e? - felelt a pap, fölkelve székéről s emeltebb hangon folytatva: - Engedje meg nagyságod, hogy kifejezzem egy részben sajnálkozásomat, mivel nem kis templomomnak juttatja a szerencsét, hol jövendő boldogságaért gyülekezetem egyszerű fohászkodásával egyesíthetném a magamét.
De hisz így is jól van az; mert mindenütt jelen van az úr, a hol ketten-hárman együtt vannak az övéi közül.
És protestáns kánonaink is megengedik a háznál való csöndes esketéseket.
A mi a készenlételt illeti , egy ilyen magamszőrű vén pap (de bízony, esedezem, eljár az idő !) minden ujjából már tuczatszám rázhatja ki az imádságot.
Az igazi lelkipásztornak minden pillanatban, minden adandó alkalomra készen kell lennie, mert sohasem tudhatja, mikor szólítják valamely haldokló atyjafiához, a kinek nincs ideje megvárni, míg imádságra készül; vagy teszem: marakodó házasfelekhez, kik kárt is tehetnének egymásban, ha rögtön kéznél nincs az oktatás.
Készen vagyok, nagyságos uram.
És a két tanu?
- Itt van az egyik mindjárt: István úr, - válaszolt Béla.
A másik meg ...
Ugyan Istók, kit is kellene még beszólítanunk?
A mentor azonban már nem volt a kanczelláriában s így a kért tanácscsal sem szolgálhatott.
A mint megütötte füleit a szó, hogy neki még szerep, s még pedig fontos szerep is jut az esküvőn, hármasokat ugorva rohant le a lépcsőn s odalenn - hogy annál könnyebben menjen - kulcsának fogantyújával kezdte ostromolni a priorszoba ajtó-zárát.
Miután ez a legdühösebben ismételt támadásokra sem akart engedni, a siettében kétségbeesett Istók tanácstalanul lármázva kezdett föl s alá nyargalni a folyosón, mignem Kata asszony segítségére jött a konyhából.
A termetes úrnő, megértvén a baj okát s tisztességesen leszólván valamennyi szeleburdi ifjú legényt, természetes józan eszével csakhamar megoldotta a már-már kibonthatatlannak tetsző csomót.
Ámde azért volt nő, hogy a bódult nyargalászásban, a fennakadás furcsaságában, a pillanatra sem pihenő nyugtalanságban, a lángoló szemekben, az egész neki-bolondult emberben valami figyelemre méltó titok nyomát sejtse, minélfogva érdemesnek is tartotta csipőre tett kezekkel figyelő állást foglalni a szobának tárva-nyitva hagyott ajtaja előtt.
Miután azonban nem látott egyebet, mint hogy Pallér úr, minden tekintet nélkül az ő női illemérzetére , kipkedve-kapkodva, fenyegető gyorsasággal vetköződni kezd, a kritikus pillanatban az ajtót fözőkanalával becsapta, sarkon fordult és nagy mérgesen indult vissza árván hagyott fazekaihoz.
Odafönn már épen csöngetni akartak Palkónak, hogy nézzen Pallér ur és az ispán után, midőn a kastély elé egy könnyű kis kocsi hajtatott.
Nagy szuszogva szállt ki belőle egy köpczös uri ember, hátán rettenetes bárány-bundát viselvén, melynek fölhajtott vörös gallérjában valami özönvizelőtti vastagbőrű tarajos állatnak látszott.
A mint az ember, a bunda, meg a taraj szerencsésen a földön voltak, a kocsistól egy mindenekfelett úrias kézlegyintéssel akart elbúcsuzni az érkezett s a szörnyű báránybőr-sátort egyik válláról a másikra dobálgatván, befelé indult.
A kocsis azonban, ki a búcsuval (mint Béla, Ilona és a pap az ablakból könnyen észrevehették) sehogysem volt megelégedve, megragadta a menekülő tarajat, mire hosszas és izgatott eszmecsere kezdődött, mely azonban szerencsére tettlegességen nem végződött, annál kevésbbé pedig azon, hogy a vendég - a fuvaros zaklató követelésére - zsebébe és tárczájába nyult volna.
Az özönvízelőtti tarajos szörny Vincze bácsi volt.
- Legjobbkor! - kiálta letekintve s a bekászolódóra ráismerve Béla.
- Nem kell már küldeni senkiért; az öreg megérzi, mikor kell helyt állani neki .
Csak Istók után nézzetek, hogy hova tünt egyszerre.
Itt jön Varjú Vincze úr Karámosról.
Ő lesz majd a második tanu.
- Leszek, szerelmes öcsém, leszek, - döczögött Vincze bácsi, ki Béla szavaiból homályosan még a folyosón értesült a rá váró szerepről, miután Istók előbb leirt lerándulásának rohamában az ajtók betevésére legkisebb gondot sem fordított.
- Csak ezt a ménkű nagy sátort hadd keritem le a nyakamból.
Így ni.
( A vén gavallér megpödörgeti bajuszát és a híres vörös mellényt lehető előnyös világításba helyezi.
Azt a módos komplimentet meg , melyet Ilona előtt vágott, látni kellett volna a mai ásítozó fiataloknak ! )
Ezerszer csókolom picziny kacsóit, kisasszony.
Adjon isten minden jót, lelki atyám; egy kis szabad lélekzetet a magyar embernek.
Nos, szép öcsém, hát ide a keblemre!
Én beteglátogatni jövök egy méregdrága fuvarossal, és ime egy egészségtől ragyogó ficzkót találok.
Ragyogsz, ha mondom.
Hát egy kis keserű, valami szilvóriumféle nincsen kéznél?
Palkó, Palkó!
Már az igaz , hogy ilyen nyalka egy legényt, mint ez a Palkó, keresni kell.
A vigyori inassal, ki ugyancsak régen volt már nyalka és legény, Istók is megjelent egészen ünnepélyes színben.
Az elragadtatás apró manóit, melyek ajkait, orrát, szemöldeit nem szüntek meg ránczigálni, földszinti magányában elhessegette s egészen úgy jelent meg, mint egy boldog filozófushoz illett , ki nem adta magát át a divatos reménytelenségnek, hanem inkább derült tudományának egy fényes bizonyságával állott elő.
A tisztelet, melylyel e kastély és lakói iránt viseltetett, nem engedte, hogy a foltos kabátban teljesítse tisztét: a régi módi kettős ujju atillában pompázott ismét, ritka bajusza ragyogott a kenőcstől, csizmája tükörré volt kefélve s az egész mentor megjelenésének dísze ellen a legkisebb kifogást sem lehetett volna emelni, ha a temetés óta nem használt kalpagjáról egy végetlen hosszúságu s a mai alkalomhoz kevéssé illő gyászfátyol nem csüng alá és csizmahúzóit betürni el nem feledi.
Vincze bácsi nagy lármával és csodálkozással üdvözölte e nem mindennapi díszt s erőt merítvén a három üveg szilvóriumból és nagy karéj kalácsból , melylyel a páratlanul nyalka Palkó szolgált neki, új fogadkozásban tört ki:
- Leszek tanu, szerelmes szép öcsém, leszek.
Ham, ham.
( A kalácskaréj utolsó falatja a torkán akad.)
Leszek.
Ham.
Még olyan rendíthetetlen tanu nem volt , mint a milyen én leszek annak a hasonlíthatatlan gavallérnak öcscse és örököse mellett.
Leszek, pajtás.
De hát mire legyek?
Béla mosolyogva s menyasszonya kezét simogatva válaszolt:
- Erre az órára határoztam esküvőmet s ha nincs ellenedre ...?
- Hogy nincs -e ellenemre? - kurjantott tenyerébe csapva a vendég.
- Hát kinek a szerencséje volt nekem valaha ellenemre?
No, még ilyen véletlen öröm az életben sohasem dagasztotta a szívemet, annyi bizonyos.
E szerint násznép vagyok én itt és az az akasztófáravaló fuvaros nem hogy becsületnek tartotta volna, hogy násznépet hoz... hanem most már az én szekerem is a násznéphez tartozik, ugye bizony?
Soha ilyen fölséges meglepetést!
Túltesz, akármi legyek, ha túl nem tesz a boldogulton még úri fogásokban is!
Hanem talán már el is kellene hallgatnom?
Lelki atyám, talán kezdeni akarja a szertartást?
Molnár Ábrahám ur fülei már rég süketek valának e hiábavaló beszédekre .
Kövér kezei össze voltak kulcsolva atilláján s tövises szemei haragosan fordítva az ég felé, mintha valami váddal akart volna föllépni valaki ellen .
Pedig csupán szent-lélekért áhitozott a rögtönzéshez.
Béla is csöndesen, egy kissé nehezen fölemelkedett székéből s ennek támlájához dőlt.
Ilona kihevűlt, égő arczczal állt mellette s fényes szemeit a földre sütötte, mig Vincze ur az egyik sunyi pillantást a másik után vetette reá.
A pap, Vincze és Istók az ünnepélyesség kedveért egyet köhécseltek, az ajtók betétettek, a téli nap legszebb arany szőnyegét teríté a jegyesek lábai alá , egy rövid életű fattyu-czinege az ablakot verdeste s víg fütytyel minden jót kivánt nekik, Istók gyanusan dörzsölte szemeit s megkezdődött a szertartás.
Megkérdeztetett Kálozdy Bélától, akarja -e hitvesének a hajadon leányt, kit jobbján tart?
Akarja.
Megkérdeztetett Pallér Ilonától, akarja -e férjének a férfiut, kit jobbján tart?
Akarja.
Az utóbbi kérdésre azonban kevésben mult, hogy egy kéretlen válasz is nem adatott.
Mikor Istók meghallotta igazi nevét a menyasszonynak, (kire nézve becsületes elméje egy pillanatig sem volt kétségben az iránt, hogy a szinlap teljesen összevág a keresztelő levéllel ,) azt a nevet, melyet ő maga is büszkén viselt, ugy elképedt, mintha tiszt.
Molnár Ábrahám ur egyszerre hozzá fordult s neki tette volna fel amaz, egész életre szóló kérdést.
De már egy percz mulva a szó legszorosabb értelmében csak az imádság tartotta , hogy oda ne rohanjon a kastély jövő urnőjéhez, felvilágosítást kérni tőle , hogy az égből, vagy a Tiszán túlról csöppent -e ide?
- Nos, öreg barátom, - mondá az esketés, a kézfogások és ölelkezések végén Béla a mentorhoz, ki eközben ismét a szájtátó ámélkodás stádiumába esett vissza, - a te számodra kettős meglepetést tartogattam.
Az egyik s talán a nagyobb, nőm valódi neve, melyet eddig nem akartam fölfedezni neked.
Igen öreg; Ilona a te nevedet viseli, kinek a mai napon rokonoddá lettem.
A megzavarodott mentor a kézcsók után egy kissé fölemelte a szép csuklóról a hitetlenül tétovázó szemeit - ki gondolatoknak soha, de sohasem volt szükében, bátortalan hangon életében először lebbent el ajakáról a vallomás , hogy:
- Alig... igazán alig tudom, hogy mit gondoljak.
De vajjon... igen, vajjon a Pallérossi Pallérok közül -e?
- Épen azok közül, bátyám, - felelt könnyű sóhajjal a menyecske.
- De hát vajjon... igenis, vajjon azok közül a bizonyos Pallérossi Pallérok közül -e, kiknek ősi czimere a féllábú gólya? - folytatta kérdezősködéseit Istók, még mindig csak félig-meddig mervén habozó szemeit új rokonára emelni.
Ilona szivesen válaszolt neki:
- Az én szegény nevelő-atyámnak volt egy nagy, piros pecsétnyomó gyürűje .
Mintha csak most is ott látnám rajta sántikálni a féllábú gólyát!
- Nos, megkövetem, az a gólya mindig igen díszesen nézett ki, - rebegte Istók, egy galamb epéjével és egy hidalgó büszkeségével.
Egész lelke fel volt zavarva.
Annak az ismeretlen rokonvilágnak szélén , melyről csak dicsekvő atyja homályos meséiből tudott egyetmást, de melylyel közelebbről megismerkedni egész életében fő vágya volt: a mentort valósággal reszkető öröm fogta el.
A helyzet különössége, az új atyafiság, egy kis lélekfurdalás, (hogy ugyan valamikor a tiszántúliakról nem talált -e többet kiszalasztani, mint a mennyi most majd igaznak bizonyul ?) valami csalódásfélének sejtelme, (hogy nem feneketlen mélységek voltak -e azok, hova életének egy-két keserűbb perczében horgonyát kivetni próbálgatta ?) mind ez úgy össze-vissza zavarta fejét, hogy egészen eltüntek szemei elől az elégedetten mosolygó Béla, meg a fölfútt képeiket egymás ellen szegezve vitatkozó pap és Vincze úr.
Csak a napsütötte nagy falakat látta , telidesteli a szeszélyes Tisza furcsa kék vonalaival, a mint szobájában odalenn az ablak mellé akasztott füstös, poros térképen olykor el szokta nézegetni.
Családi álmainak e kanyargó és csalékony jelvonalain kivül csupáncsak Ilonát látta még, ki sokszorosan sugárzott előtte a nevezetes család fényétől, és úgy tetszett neki, mintha egyszerű kék selyem ruhája egészen teli lenne himezve csupa büszkébbnél büszkébben sántikáló féllábú gólyákkal.
Ama bizonyos névtelen filozófnak rendíthetetlen nyugodalmától mindenesetre igen messze volt reszkető hangja, mikor utolsó kételyének eloszlatására vetette föl a kérdést.
- És a Tiszán túlról ...?
- Onnan onnan, bátyám.
Ejnye, mintha csak nem örömest fogadna be a családba s szeretne kirostálni belőle! - enyelgett az új asszony, kit azonban e kedélyeskedés nem tett elragadóbbá.
Mi sem volt már meg benne a gyermekből , ki a gondok végetlen oczeánjának egész bizodalommal megy neki egy csillogó kagylóval, hogy eltünteti ebben.
Mi sem abból, ki mosolyában és tréfájában egész őszinte valóját és tapasztalatlan ártatlanságát mutatja be.
Csak az ilyen tréfa ér valamit!
- Isten őrizz!
Nem mondhatok egyebet, mint hogy: isten őrizz! - szabódott a szegény mentor, mélyen és ügyetlenül hajtogatván magát s abban az arányban szedegetvén össze innen-onnan régi eszméit, a melyben a viszonyok képe tisztult előtte.
- Soha nagyobb tisztesség nem ért az életben, mint e mai napon!
Tiszta szivemből mondhatom, bármilyen világos elmével tekintsek is végig fejtörő munkában eltöltött és e kitünő család folytonos bizodalmával koszoruzott életemen, hogy még nagyobb tisztesség nem ért.
Ha meggondoltam eddig, hogy ime öreg napjaimban hosszú szolgálatomnak boldogító elismerése és személyemnek megtisztelő figyelembe vétele mellett törvényes, rendes és szabályos nyugalomba vagyok helyezve... (ki ne bocsátaná meg neki, hogy elfoglalt állásának e rövid szavakkal való körvonalozását, a pap és Vincze felé tekintve, jónak látta még egyszer ismételni ?) törvényes rendes és szabályos nyugalomba vagyok helyezve, ha ezt így elgondoltam, mindíg azt hittem, már nincs több várni valóm az emberek kegyességétől.
Ha most még ehhez hozzáveszem a mai ünnepi napot, melyen az általam végnélküli kegyelettel tisztelt Kálozdy-család, nem elégedvén meg eddigi jótéteményeivel, még saját kebelébe emelt, valósággal óhajtanám visszanyerni munkabíró ifjúságomat, hogy újolag neki szentelhessem életemet!
A mentegetőző kis felszólalást ama legkülönfélébb hangulatok, melyek Istók lelkében folyton folyvást egymás sarkában voltak, egész rövid szónoklattá kerekítették, melyben a fősuly ismét arra a mindig szivesen emlegetett két dologra volt fektetve: életének kifogástalan munkásságára és szivének hálás voltára.
Az utóbbira nézve épen annyira elragadtatta magát, mintha Bélának Ilona nőül vételére semmi egyéb oka nem lett volna a világon, mint hogy e furfangos fogással neki utat szerezzen a Kálozdy-családba.
Alig végezte azonban a szónoklatot, kellemetlenül érezni kezdte, hogy ama bizalmas hang folytán, melylyel a tiszántúliakat emlegetni szokta, ha most nem lesz képes némi részletekkel előállni, Bélában nem alaptalan kételyek támadhatnak ama viszony iránt, melyben ő a sokat emlegetett virágzó familiához áll.
E gondolat aztán arra a kényelmetlen tudatra ébresztette , hogy ő arról a bizonyos virágzó családról tulajdonképen semmivel sem tud többet, mint az Eszterházy herczegekről.
Atyja, a kit forrásul idézhetne , régen nincs az élők között s az esztendők is, melyeknek hosszu sora - isten tudja, hogyan, - egyet-mást a fejébe vert, hűtlenül eltüntek mellőle s ő gyámoltalanul magában áll itt, hogy hallgatása által megszégyeníttessék.
A percz sürgette.
Nehéz verítékcsöppeket törölt le homlokáról s utóljára is el kellett szánnia magát.
Lesütött fejjel indult a rohamra s a csatakiáltást úgy intézte, hogy Béla - noha tőszomszédjában ült - csak némi töredékeket hallhatott belőle.
- Kérem kegyes grácziáját, nagyságos hugom asszony, - kezdé s ugyancsak akadozva folytatta: - Ugyan mi lett abból a... abból a... ugyan hogy is hívták csak?... abból a hires, hires katona Pallérból?
Katona körülbelül minden családban van.
- Nem, nem volt az hires katona, bátyám, - felelt egy kissé elmélázva a kérdett.
- Csak becsületes ember volt.
Tönkrejutott, semmivé lett, sirba szállt.
- Isten nyugosztalja szegényt! - sóhajtott egy kissé megkönnyebbülve Istók .
- Tudom, tudom, maga volt a példás becsületesség.
De így jár, a ki az emberek rosszaságával számot nem vet!
Hát ugyan az a... az a... ejnye , mindig ennyi bajom van ám nekem a nevekkel!...
Az a hires... mi is volt csak?
Igen, az a hires, hires prókátor?
Prókátor is volt minden familiában legalább három.
A között hires is csak akad.
- Azt nem ismertem.
De tudom, hogy mind igen-igen szegény emberek voltak , egyik se tudott semmire menni s az egész családból ma magam vagyok.
A bánatos árnyalat, melylyel Ilona e feleletet adta, a végén bizonyos elégedett lendületet vett, mint mikor porló romokon át egy ujdonatuj kastélyra esik tekintetünk.
Istók nagyot lélegzett.
Bár kétségtelenül rosszul esett neki, hogy homályos álmainak ily kevéssé felel meg a valóság, örült, hogy a pillanatnyi nehéz helyzetből kiszabadult.
Azt nem állította soha, hogy a tiszántuliakkal összeköttetésben áll s - negyven esztendő nagy idő, mely alatt az ő tudtán kivül sok történhetett.
- Eszerint, - mondá, - ha meggondolom... hát én lennék a családfő.
A menyecske szives mosolylyal rázta meg kezeit; ép ilyennel fogadta a cselédek köszöntését, kik között futó tűz gyanánt terjedt el a rögtönzött esküvő hire; ilyennel tekintett mindenkire a menyegzői lakoma alatt; és ilyennel hallgatta végig Vincze bácsinak, a papnak és Istóknak virágos felköszöntéseit.
A mentor következőleg végezte a magáét:
- Mindezek után pedig, mélyen tisztelt Béla öcsém, az én örömeimnek csordultig tölt poharát tetézd még abbeli kegyes engedelmeddel, hogy ez uri házat, melynek közel húsz esztendeje mintegy szellemi őriző pásztora vagyok , hadd én adjam át nagyságos hugomasszonynak.
Szives bizodalmadat erre nézve annál bátrabban, bár teljes tisztelettel, kérem ki, mert meggondolván, hogy a Pallérossi Pallérok, miután mind rendkívül becsületes emberek voltak, már elpusztultak ez álnok világról, mai napon én vagyok az egykor virágzó családnak érdemetlen feje.
Vivát!
Hogy ne adatott volna meg az engedelem?!
A mentor azonban nyilván mesterkedett valamiben, mert rendkivül nyugtalan volt s alig várta, hogy ebéd végén egyedül kaphassa egy ablakmélyedésben Bélát s ragyogó szemekkel odasughassa neki a következőket:
- Itt az idő, Béla, hogy tartozásomnak egy csekély részét lerójam irántad .
Oktatást szándékozom adni a te érdekedben az én nagyságos hugomnak, mert azt hiszem, hogy most már a te familiád az, melyet a világon legjobban tisztelek.
Örül a szivem, ha meggondolom, hogy a rokonság megengedi egynémely dolognak őszinte elmondását, melyet a te boldogságod érdekében szükségesnek tartok.
El fogok mondani mindent keményen és hiven, hogy soha el ne feledje, a mit egy tökéletes asszony felől lelkemben hordok.
A legpompásabb módját találtam ki s azért kértem tőled ama bizonyos engedelmet.
Szép hegedüszóban mondom el, mintha valami névtelen historikus lennék, a ki régi családi történeteket beszél.
Csak bízd rám Béla és engedd , hogy tiszteletteljesen megöleljelek.
A férfiak együtt maradtak az ebédlőben, mikor Istók megkezdte körutját Ilonával.
Az oktatás a képes szála számára volt fenntartva.
Mikor ide beléptek, a búcsuzó nap vöröses fénybe borította az egész nagy termet családi képeivel.
Az ősök nyakig be voltak gombolkodva vagy csipkézve ; senkinek nem néztek a szeme közé, mintha nehezteltek volna, hogy nekik már ilyen kevés szavuk van a családi dolgokba.
Még pedig nemcsak a legközelebbi gazdag ősök, hanem azok is, kiknek százötven esztendeig egy kis városvégi házban kellett meghuzniok magukat, mignem Péter ur uj virágzásra emelte nemzetségét s a katakombákból ők is napfényre kerültek.
Egyetlen egy sem fogadta közülök barátságosan a jövevényt, s az asszonyok úgy belehuzták magukat aranyos főkötőikbe és mentéikbe, a férfiak meg kucsmáikba, mintha egyáltalában ki akarnák kerülni a megszólíttatást.
Ha a nagy, fakó keretek vizszintesen feküsznek, minden esetre a legtulsó sarokba zsugorodnak.
Ilona azonban nem sokat látszott törődni mogorvaságukkal; valami kihivóan lenéző tekintettel futott végig a hosszu soron, valami öntudatos kaczérsággal , mintha szivéből lemosolyogná e vén figurákat, kik holt ránczaikkal ellenségeskedést mernek indítani az élő mosoly ellen.
Istók elsőben is egy sárga képü, aszott matróna előtt tartott állomást , kinek vékony nyakán széles gallér puffadozott; szinehagyott, sárga ruhája oly bő volt, hogy a képnek három negyedrészét foglalta el; kezében egy vörös szélü, disznóbőrbe kötött imádságos könyvet tartott s szemeit alázatosan lesütvén, mitsem engedett látni belőlük, úgy, hogy ha valami nevezetes szerep jut annak idején részére, a történetirók bizonyára mai napig sem lennének tisztában vele, hogy kékek voltak -e vagy feketék?
Istók kegyeletesen megilletődve, e sárga urhölgy előtt kezdte el oktatásait.
- Nagyságos hugomasszony, nem fogja rossz néven venni tőlem, ha egynémely jelesebb erényü matrónával régi hirű családjából meg fogom ismertetni.
Ez itt Hadonay Rebeka, a nevezetes Kálozdy Áronné.
Lehetetlen, hogy ne hallotta volna hirét.
Nagy jótevő, nagy keresztyén és nagy tudományu urhölgy.
Saját költségén nyomatta ki Ezsaiás prófécziáját; a Luthert és Kalvinust követő theologusok között nagy disputát tartatott, mely az utóbbiaknak fényes győzedelmével végződött; iskolákat építtetett, szegényeket segített és nyelvem gyönge elmondani egész fényes pályáját.
Tündökölt a keresztyéni erényekben, melyek minden boldog családi életnek alapját képezik.
( A mentor itt fölemelte szavát s erősen hunyorgatott, mintha a legkeményebb feddést mondaná.)
Idején és bölcsen meggondolta, hogy a világi fény és pompa milyen keveset ér és milyen mulandó!
Miután Istóknak ekként tökéletesen sikerült belehelyezkedni egy háromszáz éve nyugvó urhölgy gondolatvilágába, természetes, hogy még sokkal könnyebben ment neki az egész, mikor a mult század végére jutott.
Egymás mellé voltak függesztve a kis, keskeny, finom arczu grófné, nagy bóbitás fejdiszszel s a csontos, durva képü Ádámné asszony.
Amannak egy rózsa pihent vékony ujjai között, ennek a keze ökölre volt szorítva, mintha egyenesen rá akart volna rohanni a festőre.
Ilona jóizüen mosolygott a furcsa szomszédság fölött .
Egész sereg tréfás gondolata támadt s alig figyelt az ünnepélyes előadásra , mely így folyt tovább:
- Az ott Kálozdy Péterné, a család ujrateremtőjének mély tiszteletre érdemes neje.
Grófi születés volt, finom, világ csodálta dáma!
Egész Bécs városa forgolódott körülötte annak idejében, bárók, grófok, herczegek, sőt választó princzek is; de ő meg tudta gondolni, (itt a mentor ujólag a feddés magaslatára emelkedett ,) hogy még egy grófnéra nézve sem közönséges szerencse, ha olyan ősi, tiszta magyar familia tárja ki előtte karjait, mint a Kálozdyak.
Megbecsülte a kinálkozó szerencsét s a választó princzek seregének daczára Péter urat választotta, kinek mindvégig csak tisztességet szerzett.
Istók köhécselt s egy kis ideig maga is néma tisztelettel tekintett a képre , mely most esetleg trónusok fölött is függhetne.
Azután folytatta:
- Ez itt Béla nagyanyja.
A jó hirü Mátéfi család gyermeke, Ádám ur neje.
Ha elgondolom, hogy a szekrények a kastélyban mai napig az ő szövette vászonnal vannak tele, hogy egész életében megelégedett két köpönyeggel és egy selyem szoknyával, hogy milyen hiven kezére járt férjének a takarékoskodás nagy munkájában, hogy csak egy ilyen tökéletes asszony kezébe tehető le a férfi által egész bizodalommal a család sorsa: (a szónok ismét neki hevül és éles kezd lenni) a régi magyar gazdasszonyok utolérhetetlen példányképeinek egyikét kell látnom benne, kit bár minden feleség szívéből követni óhajtana.
Az alkony már egészen leborult.
Nagy jót tett Istókkal, mert eltakarta előle Ilona szép, szórakozott arczán a jeleket, hogy milyen kevés hatással voltak rá az itt leirt előadások és a többiek.
A némaságot, melylyel lépteit az uj asszony követte, meghatottságának tulajdonította s a hogy visszatértek a kanczelláriába, büszkén sugta oda Bélának:
- Minden jól van már.
Olyan aranyszabályokat mondtam el előtte, hogy egész életében lehetetlen elfelejtenie.
Ha hallottad volna, Béla, milyen kemény és mégis milyen óvatos voltam, megelégedve nyujtanád kezedet.
Köszönöm , köszönöm.
Míg távol jártak, a fiatal házigazda és Vincze bácsi között egy fontos ügy is legszerencsésebben intéztetett el.
A vén gavallér - a hogy a tiszteletes bucsut vett tőlük s betette maga után az ajtót - egy kissé szótalanná lett , izgett-mozgott, pöfékelt, fészkelődött s csak nagy nehezen kezdte el nyögni , a mi lelkét nyomta:
- Tudom, Béla, nem szivesen hallod, sőt hallani sem akarsz róla, a mivel én ez alkalommal kirukkolni kénytelen vagyok.
De hiába, kénytelen vagyok vele .
Mert a tiszta, szeplőtelen és mocsoktalan becsület a legeslegelső ezen a világon!
- Ha becsület dolga, csak ki vele bátyám, - biztatta Béla.
- Nem, nem valami fontos az egész; de hát előbb-utóbb csak el kell végeznünk, mert örökkön örökké mégsem nyomhatja a lelkemet.
Tudod, az a két átkozott bugyelláris, a mit akkor este azzal a bolond Arturral rám biztatok .
No no, ne jőjj azért mindjárt indulatba!
Semmi okod szégyenleni magadat , mert e leggavallérosabb bravúrral szorítottad sarokba az ellenfeledet.
Ha már te nem nyerted meg, - mert november 30-ka régen elmult, - legalább a szemtelen kérdezősködést is a torkába fojtod.
Valami ez!
Úgy -e hallani sem akarsz a bugyellárisokról?
Jól van, jól; nem hozom többet elő soha.
Hadd szorítsam meg a kezedet, Béla!
Mikor már menni akart, még egyszer visszafordult az ajtóból.
- Hát hogy el ne felejtsem, az én szekerem csakugyan násznépnek számít , úgy -e?
És e szerint minden a te gondod?
Pompásan van.
Nojszen csak követeljen még rajtam valamit az az akasztófáravaló!
Az nap este természetesen nagy volt a lárma és nevetség a Fekete Sas-ban .
Vincze bácsi előadta az esküvő részleteit, melyeket az asztalvégi vándorszerkesztő nem mulasztott el jegyzőkönyvébe iktatni.
Dacsó Artur kimondhatatlan sokat nevetett, minduntalan egy-egy köhögési rohammal küzdött és szomszédjait hol ölelgette, hol meg gorombáskodott velök.
Alig hallgatott a vén korhelyre, mikor ez ravasz hunyorgatással férkőzött mellé s megszólította:
- Artúr, egy szóra!
- No, mi baj?
- Hát már most a ti fogadástokkal mi lesz?
Az igaz, hogy ilyen veszekedett furcsa esetet még nem értem.
A kisasszony most nagyságos asszonynyá lett; te csak nem tudakozódhatol Bélánál, vagy micsoda.
Eszerint a nélkül, hogy voltaképen vesztettél volna, sajátképen nem is nyertél.
- Nohát nem nyertem! - kiáltott az öregre a víg czimbora.
- Baj az?
Vincze bácsi csillapítva kezdette veregetni a vállait.
- Ne heveskedjél, Artúr, - mondá.
- Az isten szerelmeért ne heveskedjél , mert a heveskedés nem illik igazi gavallérhoz.
Se nem nyertél, se nem vesztettél: ez az eredmény.
Mint hasonlíthatatlan uri ember adod meg magadat és én olyat tapsolok neked, hogy még olyat nem hallottál.
A bugyellárisokról ilyen körülmények közt persze hallani sem akarsz?
Jól van , jól; az életben soha nem hozom többet elő, ne félj.
Muki, a jobb fajta somlaiból egy hónaljjal; de ne legyen megolvasva!
XIX. FEJEZET.
Szürkület, ébredés után.
Nem hiába, a fiatalok csak nagyobb tervezők, mint az öregek!
Lám szegény Benedek ur, - mikor a vén kolostor uj öltözetén gondolkodott , melyet a mostani toldott-foldott csuha helyett Béla és Ágnes nászának ünnepére föl kell öltenie, - mindössze is csak annyi ujítást tudott kiforralni, hogy a képes szobából erkélyt nyittat, mint a Péterfiéké, a kormosodó falakat majd befesteti sárgára vagy zöldre s a sötét folyosókra még valahogyan, a világosság kedveért, egypár ablakot töret.
A sors azonban úgy intézte a dolgot, hogy az a bizonyos nap be ne következzék a napoknak végeiglen soha.
Az ódon kastély e szerint még ama szerény javításokra sem számíthatott volna, melyek öreg gazdájának szük képzelőtehetségében megszülettek, ha Benedek urral időközben a halottak tréfás építőmesterének dolga nem akad.
A régi épület kormánya fiatal kezekbe került, melyek miveltebb, termékenyebb és követelőbb fantáziának szolgáltak.
S a kastélyra nem sokára olyan fény várakozik, minőről sem a hajdani zárdafőnök, sem Bernininek az a méltatlan olasz tanítványa nem álmodott, kinek sivár lelke előtt ez az iromba kőhalmaz először jelent meg.
Az a termékenyítő, de kegyeletet, kiméletet nem ismerő förgeteg, melynek forgásából az ócska kolostornak ékítményektől terhes homlokzattal, diszesen és méltóságosan előrekönyöklő erkélylyel, karcsu oszlopsorral, gazdag lépcsőházzal, csinos ablakkoronákkal, nehéz kőfüzérekkel és minden kigondolható pompával ujra kell születnie, már zúg és rombol körülötte.
A ki e szép tavaszi napokon az átellenes hegy nyergéről alátekint a völgybe, nem igen tudná megmondani, hogy ott a falun túl azok a magas-magas falak, melyek körül száz munkás sürög, rom -e, vagy félig kész épület?
A kőmives állások durva hálója itt-ott két-háromszorosan szövi körül, s folyton folyvást munkában vannak az emelő kötelek, hogy az uj diszeket a régi, magas, idő megviselte vállakig fölhuzzák.
Fiatal menyecskék víg énekszóval hordják a meszet és csapót s a kőfaragók kalapácsainak egyhangu, durva zaját , reggeltől estig verik vissza a zöld hegyek köröskörül.
Az udvar, hátul a kis borongó fenyves, a kertnek jókora része csupa felfordulás.
Roppant kőkoczkák, nagy téglarakások, végetlen fenyőszálak, csákányok , csapókanalak, fejszék hevernek szerteszét, meszes-gödrök ásítoznak mindenütt a járó-kelőkre s a falu fiatalságának különös bámulását vivják ki ama furcsa, faragott fél-leányok, kik fájdalmukban kővé válva, várják a befalaztatást.
A nagy rendetlenségben szives-örömest forgolódik a pap s a többi kálozdi kaputos ember s meg-megtöltögetve pipáikat, olyan gyönyörüséggel lopják a napot, mintha a parokhia, a falu háza, vagy a maguk düledező kuriája épülne ilyen szép szerrel.
A paraszt gyerekeknek ez időszerint legkedvesebb mulatsága az elszóródott törmelékből - sajátkezűleg gyártott sár segítségével - apró kastélyokat építeni, melyek hihetetlen mennyiségben borítják el az utczákat s a hazatérő csordának esténkint rendesen áldozatul esnek.
A vályogvető czigány is beszerezte az építéshez rajkóját, a kis Pupos Jancsit, ki a téglahordás fárasztó munkáját minden kinálkozó alkalommal siet fölcserélni repedt hegedüjével, melyből a napszámos-sereg mulattatására vigabbnál vigabb nóták kerülnek.
A pallér és felügyelők harsány káromkodásai ügyesen vezetik a munkát, melyből rövid hónapok mulva Karámos vármegye legdiszesebb épületének kell napfényre kerülnie.
A cselédek mind kiszorultak a kastélyból s a szomszédházak egyikében-másikában ásitozva töltik a napokat.
Kata asszony egészen falubeli ismeretségeinek él; délutánonkint ellátogat ide is oda is, fejét rázza egy és más fölött s nem akar ugyan semmit mondani az uj nagyságos asszonyra és Ágnes kisasszony pártjára kelni sem érez magában semmi különös kedvet, de úgy gondolja, hogy minden jobb véget érne, ha az öreg Benedek úr még ott ülne a kanczelláriában és botjával el-elpáholná a léhütő férficselédeket.
A kényes és pletyka ispánné meg Bárándy Gáspár urnak vén, emberszóló gazdasszonya mindig élvezettel hallgatják előadásait, melyeknek szokatlan keserüsége iránt a körülményeknek egész lánczolata nyujthat fölvilágosítást .
Mindenekelőtt az a körülmény, hogy az érdemes kulcsárné granátosi kedvteléseinek gyakorlására - mióta az uraságok távol vannak - csak igen ritkán nyilik alkalom, miután a (még mindig: kis) Pirók szakadatlan csavargással tartja üstökét biztonságban.
Azután az a folytos föl-fölmerülő kétely, hogy a dolgok bekövetkező uj rendjében lesznek -e majd az illetők kellő tekintettel a háznak régi, hű népére?
Különösen pedig Kata asszonynak az a szilárd meggyőződése, hogy a hova egyszer a zsidók beteszik a lábukat - pedig a Hazafi már szinte mindennapos volt a kastélyban - már annak a háznak, ha nem is épen kampesz, de bizony nem jó lesz a vége.
Mindezt pedig igen nehéz elgondolni egy tisztes özvegynek, ki életének savát mégis csak az alatt a födél alatt ette meg és nem akar hasonlatossá lenni se Zsuzskához , se Sárához, a kik uton-utfélen kővel dobálják asszonyukat, a ki kenyérrel tartja őket.
A ház nőcselédségének jelen, foglalkozás nélküli napjai e szerint mégis bizonyos tevékenységben telnek, a mi a férfiakról egyáltalában nem mondható.
Míg Bálint mindenes reggeltől estig vagy a korcsmában ül, vagy az istállóban alszik, a Pirók-gyerek pedig egészen a madárfogdosás naplopó szenvedélyének adta át magát, az öreg János, Mihály és Palkó reggeltől estig máriásoznak.
Pallérossi Pallér István ezuttal egyedüli lakója a kastélynak.
Az ő kis szobáját is veszedelemmel fenyegette ugyan a pesti építőmester terve, mely szerint a lépcsőház részére fel kellett volna áldoztatnia; de Béla látván , milyen rosszul esnék az öregnek a kiköltözés, megkegyelmezett neki .
Magányosan bolyong az elhagyott szobákban s naponként kétszer megtekinti az őrizetére bizott kulcsokat, hogy majd őszszel mindent kifogástalan rendben adhasson át a ház visszatért fecskéinek.
Kata asszony minden reggel megkérdi tőle, hogy mi a kedves étele, s mindennap ugyanazt a választ kapja: - Nincs ugyan mit finnyáskodnom, de (hogy így fejezzem ki magamat) a bárányfarknak bolondja vagyok!
Azután pipára gyujt s elnézegeti a haladó munkát és ujra meg ujra bejárja a kastély homályos folyosóit és elsötétitett szobáit , melyekben épen olyan nagy a felfordulás, mint odalenn az udvaron.
Óriási ládák, nehéz csomagok állják lépten-nyomon utját, tele drága butorokkal , fényes selyem-szövetekkel, pompás képekkel és csodálatos csecsebecsékkel , melyek annak idején uj fényt fognak kölcsönözni a régi kastélynak.
A földszinti folyosót egészen eltorlaszolják az uj faragott ajtók, melyek előtt számtalanszor megáll a kóválygó mentor és volt rá eset, hogy valóságos könycseppet morzsolt szét gyönge szemeiben, mikor egyszer elgondolta, hogy ime, milyen pompásan illenek egymás mellé a féllábú gólya és a török fejet tartó vitéz, a Pallér meg a Kálozdy-czimer!
De az ő hangulatai gyorsan változnak s az örvendetes gondolatok gyorsan készek helyet adni a szorongásnak.
A képes szálának uj, diszesebb, talán épen aranyos borítékra váró falai üresek.
A családi arczképek egy sarokban egymásnak támasztva pihennek, míg helyüket a ragyogóbb alapon ismét elfoglalhatják.
A bujdosó Istók ez eltakart ereklyék előtt is hosszabb állomásokat szokott tartani ; felborítgatta őket és mikor Ádámné asszonyság rideg vonásaival állt szemközt, a tisztelet kifejezését arczán mindig valami elégedetlenség törte át, míg ezt morogta magában:
- Ha meggondolom, hogy mindez a rettentő költekezés az én nagyságos hugomasszony óhajtására történik, azt hiszem, hosszabb ideig kellett volna megállapodnom vele ennek a derék dámának képe előtt, ki a takarékosság mintaképe volt; ezzel sok bajnak elejét vehettem volna!
De ugyan ki beszélhet itt bajról a trónusát féltő Kata asszonyon és a félénk lelkű mentoron kivül?!
Az egész világ csak irígységgel leskelődött a függöny körül, mely a fiatal pár boldogságát elrejté kiváncsi szemei elől s irígységgel kisérte útján, melyre a tavasz első sugarai csalták őket, a mint annyira-mennyire visszahozták Béla régi erejét.
Az ifjú férjnek igen kevés érzéke volt az élet gyakorlati oldala iránt s dunaszögi professzorai kitünő bizonyítványainak ellenére is igen rossz számító volt.
De mégsem igen jutott volna eszébe, hogy e sanyarú esztendők terheivel vállain ily költséges építkezésbe fogjon s ily drága útra induljon, ha Ilonának olyannyira szívén nem fekszik uj családja fénye s férje egészsége.
Nem ő volt az első, ki bizonyos változáson látszott átmenni abban a perczben, melyben a rózsaláncz utolsó szeme is megtaláltatott s kinek karjait nem érezte olyan puha vánkosnak a férj, mint a minőnek sejtette a vőlegény.
Mikor a nászágy függönyei félrevonatnak, gyakran hullanak alá a nő lelkéről is a csalóka sejtésnek vagy a vak ismeretlenségnek könnyebb vagy durvább szövetű fátylai ; az éjjeli mécs mindig élesebb sugarakat vet a halvány világánál találkozók benső vonásaira, mint a báltermek csillárainak vakító fénye.
De ezek a képek talán nagyon is erősek ahhoz a néhány szívbeli, csengő kaczagáshoz, melylyel a szép fiatal asszony a kastély ócskaságait kicsúfolta.
Jóizűn nevetett a színehagyott butorokon, melyek korhadt fájában ijesztgető szellemeket nyikorgatott a szorgalmasan dolgozó szú; a mult századbeli festéseken , melyeket, ha ily kopottak és elmosódottak nem lennének, fantasztikus tájképeikkel, csodálatos állatseregletükkel és megfoghatatlan virágaikkal bizonyosan szivesen venne minden muzeum; az egész ódon kolostoron, melyben hol rabnak, hol apáczának érzi magát és mindig fázik.
Az a vén jármű is kikapta a magáét, melyben gyakorta kikocsizott s a parasztemberek szerény köszöntgetését büszke méltósággal fogadta; a kiszolgált jószág halálos itéletének aláírását különösen az nap követelte fokozott erélylyel, melyen Ivánfiék ujdonatuj üveges hintajával találkozott s úgy tetszett neki, mintha a márványarczú báróné kicsinylő pillantást vetett volna rá.
A sok tréfaszó közt természetesen ölelés és csók is sok jutott Bélának, ki többször megpróbálta előhozni valamit az inséges esztendőkről és üres magtárakról .
Jóllehet szerény ellenvetéseit rendesen azonnal sietett jóvá tenni egy-egy hahotával neje gúnyosan jókedvű megjegyzései fölött.
Ilona a legártatlanabb magyarázó szóra kipirulva hallgatott el, csöndesen leült, megszakította a beszéd fonalát s dudolni kezdett magában, vagy kiment a szobából s hosszú , hosszú negyedórák mulva egy kis gyöngyvirág vagy ibolya-csokorral tért vissza és biztosította férjét, hogy: azért nem haragszik.
Nos, a dolog vége - Istóknak örökösen komor ténfergései és mindig szólni készülő némasága daczára - az lett, hogy Hazafi rövid látogatásra kéretett, Pestről egy építőmester érkezett, a tervek elkészültek és a szerződések megköttettek.
Mielőtt az átalakítás munkáját megkezdték volna, Béla a kora-tavaszi hideg estéken sokszor ült mélázva kis fészkében s a mint a kandalló hamvadó parázsa kialudt, a régi divatú szobát mindenestül elfoglalta a homály és csöndesség, noha a szép asszony odatelepedett lábaihoz és meg-megszorította kezét, az égre feltünt esti csillag nem tartotta feleslegesnek a kopott zöld függönyön keresztül beküldeni egy szelid sugarat hozzá, hogy ne legyen egyedül.
Ilona az ilyen órákban méltán féltette a visszaeséstől s a világért sem engedte volna meg, hogy - míg a kastély elkészül - valami nyomorult s talán egészségtelen bérelt lakásba költözzenek.
Inkább töltsék úton azt az időt s mutogasson meg neki Béla egyetmást, a mit maga legénykori bolyongásában élvezett.
A megrázó jelenetek sötét képeit is, melyekkel esküvőjük történetét a szeszélyes sors összeszőtte, az idegen nap leghamarabb el fogja halaványítani, az idegen élet hullámai legkönnyebben elmossák.
Lám dr. Kurz is azt erősíti, hogy ha a szög fejére czélzó orvosnak sokféle körülményt tekintetbe vennie nem kellene, ő valamennyi üdülőnek utazást javaslana.
Béla elgondolkodva játszik egy hajfürtjével, mely homlokára csüng; hol félresimítja, hol lejebb huzza, míg a szép asszony átkarolja, egy csókkal véget vet a szórakozottság öntudatlan bibelődésének és hizelgő hangon kérdi, hogy: mikor csomagoltasson?
Az ifjú férjnek felelni kell s miután letett róla, hogy a rossz termést még egyszer előhozza, felel úgy, a mint Ilona óhajtotta.
Útnak indúltak.
Béla a vén hintó kis hátsó ablakán addig nézte a régi kastélyt, melyet szürke falával, régi kéményeivel, szűk ablakainak megszokott sorával , töredezett márvány-lépcsőjével és kicsiny, kormos tornyával nem fog viszontlátni soha többé, míg a nedves, reggeli légben bolygó sötét ködök le nem bocsátották a vén lak előtt mindörökre a függönyt, hogy a díszlet-mester, rendezők és szolgasereg belekaphasson sürgető munkájába , mely nem közönséges meglepetést készít a következő felvonásra.
Az éjjel eső esett s nagy cseppek ragyogtak még az ablakok alsó sarkaiban és homályosították el üvegüket, mintha a kastély is könnyes szemekkel búcsuznék ifjú urától, kit agg lábainál látott felnőni.
Béla szótlanul huzta magát a kocsi egyik sarkába s nejének kezét fogván, gondolatokba mélyedt.
Tagadhatatlan, hogy házaséletének rövid hónapjai alatt új nyugtalanság vert fészket lelkében, e szerencsétlen s a déli sivatagok ama csodálatos tavaihoz hasonló lélekben, melybe mindenfelől összefolynak a puszták homokos vizei, de melyből aztán nem vezeti el ezeket csöndes folyással a természet igazgató keze.
Ők visznek hírt arany-hegyekről és zöld oázokról, de az ő szavukat nem viszik tovább partjuk homok-hullámai: vizük gyül, egyre gyül, míg vagy útat ásva maguknak a föld gyomrába, megrengetik , vagy kicsapván medrükből, elárasztják a vidéket.
Hanem minderről csak a sivatag tud valamit.
Béla ilyen magányosan élt.
Lelkébe egymásután szakadtak be a benyomások, melyek egy szomorú kis világ emlékeivel meg-megrezzentették; de szívének nem volt kicsorduló csatornája.
Társtalanul folytak napjai és nem volt kéz elvezetni a sötét vizeket, melyek lelkében meggyülekeztek.
Senkitől nem tudva szivárogtak azok nyugalmának rétegei közé s készítették elő életének katasztrófáit.
Sivatag vette körül.
Érezte most is, hogy a ködfátyolképeket, melyek betegágyában megjelentek előtte s egy kis darabot mutattak neki a régi égből, az élet újra szertefujta.
Ilona össze-összerázkódott a kocsiban, a mint férje keze egyre hidegült s Béla olyan véghetetlen ürt érzett maga körül, mint mikor erős főfájás alkalmával úgy tetszik, hogy egy nagy puszta közepén állunk, melyen szakadatlanul zúg a szél.
Mikor abban a nagy karszékben várta a papot, ki életét Ilonáéval összekösse s az elkövetkező percz komoly szava felzaklatta lelkét, bizonyára nem várt megváltót, de sejtett.
A nagy rázkódások egy-két rövid napra kiragadták sivár kétségbeeséséből s a gondolatok, melyekkel jövőjére nézett , ha nem voltak is egy hívő gondolatai, de mindenesetre oly valakié, kinek fülei nem lennének süketek a térítő előtt.
Erős, bizonyosan igen erős nap kellett volna hozzá, hogy a bezárkózott világ új életre nyiljék ki s annyit már tudott, hogy Ilona szerelme nem ilyen nap.
Annak a mély szerelemnek , mely őt megváltani képes lett volna, nincs nyomora, csak megelégedése ; nincs gúnyja, csak gyöngédsége; nincs követelése, csak ajándéka.
Béla maga sem tudja, mit vesztett; de érzi, hogy szegényebb, mint hónapokkal ezelőtt volt.
Ráveti szemeit fiatal nejére.
Milyen szép!
Átkarolja és megcsókolja .
Milyen szép!
De nem gondol többé a jövőre mellette.
Útja a szép asszony oldalán semmiesetre sem volt kellemetlen; de kevés olyan napja volt, melyet egy-egy rövidke visszatetszés, futó elkomorodás, vagy apró csalódás ne szakított volna meg.
Igaz, hogy rendkivül érzékeny is volt ; minden pillanatban kész némán behuzni csigaszarvait.
Nejének apró és drága szeszélyei, modorának tagadhatatlan könnyelműsége, előadásának és mozdulatainak élénk s nem egészen gyöngéd színezése, egész viseletének bizonyos megszokott drámaisága mind olyan tulajdon volt, melyekkel Béla fiatal asszonyoknál még sohasem találkozott s az új, melylyel szemközt nem tudjuk miként viselni magunkat, könnyen boszant s mindjárt helytelennek látszik.
Olaszországban jártak s a világ legszebb tavaszát élvezték .
Velenczében egy este gondolán ültek s elmélyedve hallgattak egy dalt, mely valamelyik vén palota ablakán röppent ki a csöndes éjbe.
Béla lecsüggesztette fejét s hosszan hosszan nézte a habok játékát a holdsugarakkal.
A mint a dal már elhangzott s az éneklő lányka is eltünt az ablakból és Béla még mindig mozdulatlanul szögezte tekintetét a csillogó , suttogó hullámokra, Ilona jókedvű nevetéssel azt a megjegyzést tette, hogy úgy tetszik neki, mintha férje valami víz alatt lakó tündérbe lenne szerelmes.
Ez gondolva és mondva egészen ártatlanul volt; de Béla mélyen elszomorodott rá s fogadójukban a kerevetre dőlve, főfájásról panaszkodott .
Viseletében nem tudta eltitkolni, hogy neje volt az, a ki valamivel kellemetlenül érintette s Ilona - semmi szemrehányást tenni magának nem tudván - a méltatlankodó neheztelés hangján értesítette férjét, hogy: akkor egyedül fog a szinházba menni.
Béla nem kérte, hogy maradjon, s így soha semmi, de semmi félreértés közöttük megmagyarázva nem lett.
Semmiesetre sem lehetett kellemes látvány a rossz esztendők által látogatott gazdának az a kis bőrönd, mely csupa útközben vásárolt ékszerdobozzal volt tele.
Mikor egy-egy városból távozni készültek, a vendégfogadói számlákon kivül mindig találkoznia kellett Bélának egy sereg mással - most ettől a hires ékszerésztől, majd attól a divatárusnőtől, kiknek kedvéért rendesen mélyen volt kénytelen tárczájába nyulni.
A drágábbnál drágább selyemruhák készlete oly nagyra gyült, mintha Lombardia selyembogarai egy álló esztendeig kizárólag Ilonának szentelték volna minden munkásságukat.
Ha Béla néha komorgott, a szép asszony egymásután szedte magára új öltözékeit s mosolyogva állt meg előtte: - Ugye szép vagyok? - kérdé öntudatos biztosságban hatalmának legerősebb eszközében.
Így barangoltak erre-arra - sok angol távcsöve volt feléjök irányozva, a gondolások szivesen énekeltek nekik és sok fogadóban sokan tudakozták kilétüket, - míg beköszöntött a fürdő-idő s egy meleg nyári napon rászálltak a magyar tengerre és Füred felé eveztek.
XX. FEJEZET.
Balaton-Füreden
A kikötő környékén tolongott a közönség.
A füredi napi mulatságok sorozatának amaz egyik legjelentékenyebb pontjánál voltak, mely a régi vendégeket az újonnan érkezetteknek szemtől szembe való láthatásával és mustrálhatásával kecsegteti, sőt ünnepélyes alkalmakkor ama nem mindennapi gyönyörűséggel is, melyet a szállás nélkül maradt szerencsétleneknek Pontiustól Pilátushoz való kétségbeesett lótása-futása nyujt.
Az álldogáló tömeg élénk beszélgetés, itt-ott hangos ásítozás, nyugtalan ágaskodás, mindenekfelett pedig forró verítékcsöppek közt várta a közeledő Himfy-t, melytől vert habok szélső gyürüi már a parton futottak szét .
Számtalan napernyő volt kifeszítve az égető sugarak ellen, melyek a fürdőkirályi és királynéi méltóság izzó koronáit még bőkezűbben osztogatták boldognak, boldogtalannak, mint a hogy a hirlapi tudósítók szokták.
A sétány ritkás fái maguk is árnyékot látszottak keresni s poros és hervatag köntöseikben, a szomjuság miatt kicserepesedett talajukból vágyakozó szemekkel tekintettek a hűs habokra, melyekben vigan lubiczkoltak az úszók , mintegy tisztelgő küldöttség gyanánt elibe sietvén a csobogva közelgő gőzhajónak.
A várakozó közönségen mindenesetre észrevehető volt a csalódásnak bizonyos lehangoltsága, mikor a tüzes ég felé meredő kémény mellett hiába kémlelték a nemzeti szinű lobogót, mely valami nevezetesebb vendéget szokott sejtetni.
A finomabb öltözékek közül egy-kettő el is tünt az árván buslakodó rózsák felé s a lelohadt érdeklődés táguló sorai könnyebben nyitottak útat azoknak, kik ama meg nem érkezett nevezetes ismeretlenen kívül valami kevésbbé nevezetes ismerőst is vártak.
Az utóbbiak között kétségkívül legfigyelemreméltóbb mozgékonyságot fejtett ki egy fehér mellényes, fénymázas csizmájú, bodros haju és éles szavu emberke, ki izzadt, ágaskodott, tolakodott, meredezett és minden kitelhető módon előbb akart látni mindent, mint a többiek.
A hogy a hajó kikötött s a kiszálló hidon mozgás támadt, egyik kezében kerek szalmakalapját, a másikban három fehér zsebkendőt egész az óriás Almásiné válláig röpített föl s a körülötte állóknak ki-kitörő kaczagása közt egy egész tuczat különféle leánynevet kiabált, a legkedveskedőbb megszólításokkal a födélzet felé , jóllehet a tuczatból - a mint maga-magát biztató kitörései időnkint tanuskodtak róla - eddigelé egyetlenegyet sem látott.
Nagyobb siker elérésében különösen egy termetes úri ember akadályozta, ki egy hatalmas tajtékpipával minduntalan elibe került s széles vállaival az egész kilátást elzárta előle.
- Szabad instálnom, tekintetes úr, - esenkedett a fürge emberke, - ha el méltóztatnék emelni egy keveset ezt a pipát!
A szegény leányaim bizonyosan eltévednek ebben a szörnyűséges vásárban itt, ha rám nem találnak.
( A szalmakalap és zsebkendők megint felrepülnek.)
Sára, Judit, Eszter, Minka , Fáni lelkeim hol vagytok?
( A füstölő szerszám újra útban van.)
Csak ezt a pipát instálnám egy keveskét!
A pipa félrehuzódott, de egyszerre két kalapfályolt rántott magával.
- Az istenért, Vincze bácsi!
Jaj a kalapom! - sikoltottak a hölgyek.
- Pardon gráczia, szép nagyságocskáim! - szépelgett a termetes úr , megszabadítván a veszedelemben forgott fátylakat és kialudt pipája hamuját , az egész fölriadt közönség nagyobb megnyugtatására, szeme közé fujván a kis embernek, ki lelkesedett örömkiáltásokkal és kétségbeesett erőfeszítéssel furakodott egy nyurga leánykaraván után.
- Már a hol kegyetek megfordulnak, szép hölgyeim, ott mindig készen kell lenniök a tüzi veszedelemre.
De nini, kik ezek itt?
Az én páratlan szemeim nem csalhatnak !
A forradalomban tábori látcsőnek használták őket.
Ezek Kálozdy Béláék.
Biz isten azok!
Csakugyan Béla és neje léptek a hidra s adtak megszámlálhatatlan bőröndjeikre és ládáikra vonatkozólag a megolvashatatlan hordárseregnek észben tarthatatlan sokaságú utasításokat.
Ilona pompás barna útiruhájában elbájoló szép volt s mikor férje karján, fejét egy kissé hátravetve, kifelé haladt, a tolongó utasok és bámészkodó vendégek önkénytelen hódolattal nyitottak utat neki s Vincze bácsi - jóllehet igen rekedten - de teljes joggal kiáltott fel:
- Itt a fejedelmi pár!
Hozott isten Béla! ezerszer csókolom kezeit , nagyságos asszonyom!
Én vagyok a násznagy!
( A folytonos tüzi veszedelemben forgó két kisasszony egyszerre gorombán háttérbe szoríttatik.)
Hát miféle hályogos szemü kapitány volt ezen a hajón, hogy föl nem huzatta a lobogót ?
Vagy kinek akarja felhuzatni, ha Kálozdy Bélának nem?
Talán a khinai császárt várjátok, vagy mi, hé?
És egy keze alatt sürgő kis matróz-gyereket, kinek a zászló-felhuzás kérdésében igen kevés szava lehetett, pipája szárával kérdőleg bökött fejbe .
A találkozás egy régi ismerőssel jól esett Béláéknak is, kik rég nem hallottak semmit Karámosról s vidám kérdezősködés közt haladtak a szállásuk felé.
Vincze bácsi a nagy tajtékszerszámot hátracsapva, a vendég-lajstrommal és életrenddel sietett megismertetni őket.
- Már itt páratlan világ van, annyi igaz, - beszélt jóízű hunyorgatással .
No, majd megmondhatjátok, hogy láttatok -e valahol külországon ilyen gyönyörüséges társaságot együtt, mint ez a füredi.
Azután csupa ismerős , mintha csak otthon volnánk Karámoson a Fekete Sas-ban.
No, nem épen a Fekete Sasban, hanem csak odahaza.
Az egész tónust a mi szép asszonyaink adják .
Péterfiné finom egy világi dáma, az Ivánfiné meg gyönyörüséges teremtés, már az igaz; de jár is a sarkukban olyan gavallér-regiment, mintha szemen válogatták volna ki őket gárdistáknak.
- Ivánfiék is itt vannak? - kérdezte Ilona.
- Itt -e?
De mennyire itt vannak!
Most meg hát jön melléjök harmadiknak a hasonlíthatatlan fényességű új csillag, a nagyságos asszony.
Aztán a fiatalság!
Milyen fiatalság verődött itt össze!
A Mágócsi-gyerek, a kis Ivánfi báró, - tudod az az «izés »!
Gencsy Laczi is itt kuruttyol a zsidó-pénzből, hanem úgy látszik, hogy már igen a végét járhatja, mert szörnyen utána adta magát egy himlőhelyes pék-kisasszonynak.
De Artur, az gavallér a talpán!
- Dacsó Artur? - kérdé Béla egy kissé fojtott hangon.
- Az, Dacsó Artur, - felelt a korhely-mester.
Hát ki lenne más?
Van -e több olyan Artur?
Meg aztán ugyan ki a patvar győzné elszámlálni mind, a kik úri emberek itt vagyunk!
Igaz, hogy a zsidó is hemzseg, hanem a közt is akad valamirevaló.
Csak tegnap reggel is akkora pászt mondott a kompániánkban ( ott fenn vagyunk, nézd, abban a sarokszobában) egy fiatal Mózsi, hogy gözhajóra valót kölcsön kellett kérni neki.
Adtunk gavallérosan.
De azt az akasztófa-virága Hazafi-zsidót sehogy sem tudjuk becsalni.
- Most jöttek velünk a leányai, - jegyezte meg Béla, hogy valahogy eltérítse attól a bizonyos sarokszobától Vincze bácsit.
- Tudom, tudom, - nevetett az öreg.
Láttam az egész tuczatot.
Olyan nevetség volt ott a kiszállónál, a mint a hajóra bekiabálta a katalogust, hogy megért egy színjátékot.
Hanem mi közénk semmi áron nem lehet becsalni a vén rókát .
Nohát itt lesz a szállásotok, Béla?
Talán bizony az erkély is hozzá tartozik?
Hogyne, uraknak urasan dukál.
Ejnye no, hogy már itt vagyunk !
Pedig egy kis titkos beszédem is lett volna veled, Béla.
Majd elvégezzük utóbb, no.
Estig nem késő.
Ezerszer csókolom a kis kezeit!
Az ismerősökkel, kiket Vincze bácsi szapora nyelve elősorolt, még az nap este felé összejöttek az új vendégek.
A mint a nap nyugodni készült , megnépesedett a tóparti sétány.
A part mentében csónakok uszkáltak, a fürdőből idehangzott a harsány játékzaj s a sétálók zagyva csoportjai mindent megtettek, hogy tönkretegyék a fenséges esti kép benyomását.
A porondon hosszú uszályok folytak végig, a madárdalt egy rossz czigánybanda hallgattatta el és sületlen udvarlók folytattak kétségbeesett küzdelmet a felpiperézett kisasszonyok és kendőzött hölgyek drága figyelmeért.
A sétány vége felé foglalt helyet az előkelők társasága.
Itt volt Ágnes is .
Sárga szalmakalapját kezében tartva, nemes metszésű arczát méltó koszoruba foglalta dús, aranyos hajfonadéka.
Bár a természetnek ahhoz a nagy és igaz mosolyához, mely a messze víznek arany gyűrüket vető tükrén, az égnek felhőtlen kék boltozatán, a tihanyi bércz rózsaszín világításán s alkonyi fényben sugárzó hegyeken-erdőkön ragyogott, - bár a végetlen öröm és őszinteség e képéhez igen kevéssel járult az egész előkelő társaság, mégis legtöbb részt látszott venni benne Ágnes, mikor egy-egy könnyű mosolygással rendreutasította vele szembe ülő férjét, kit minduntalan rajta kapott, hogy őtet bámulja.
Péterfiné halavány, hideg, lilaszín, csipkés, selymes pompája mellett hanyagul ugrándozott egy kis piros képű, serdülő grófkisasszony , czifra papiroslepkéket dobálva fel a levegőbe, melyeket Dacsó Arturnak kellett egy hálóval elkapkodnia.
Arturon kívül még néhány fiatal úr álldogált a hölgyek előtt, köztük a fiatal Ivánfi Gyula báró, ki a kis Olga grófnő csapongó figyelmét izéországi kalandjainak tőle telően folyékony előadásával óhajtja elvonni Arturtól és lepkéitől, míg bátyja élete leghatalmasabb delejének édes bűvkörében boldogan sütkérezik, Mágócsi pedig legfrissebb párisi történetekkel mulattatja a selyem-bábut.
A társaságot igen kevéssé látszott érdekelni a köznapi járók-kelők tömege , mely sürüen hullámzott előttük, valamint az a kis komikus jelenet, mely mögöttük a tavon fölmerült, hol a Hazafi-családnak első vízrebocsátkozási kisérlete igen rosszul üthetett ki, mert Sára, Judit, Eszter, Minka és Fáni kisasszonyok egy himbolygó csónakban szörnyen jajveszékeltek, míg ügyetlen lovagjaik vért izzadva kapkodtak vízbe potyogtatott evezőik után, mi által a veszedelmet és a sikoltozást csak növelték.
Mikor az út fordulóján Kálozdy Béla feltünt nejével, kin finom fekete háló-szövet folyt alá és tömött hajába egy sárga thea-rózsa volt tüzve, Péterfiné rögtön szeme elé kapta elefántcsont-nyelű lorgnonját.
Azonban a következő perczben már egész figyelmét a zajos vizi jelenet foglalta le s míg ő osztatlan odaadással kisérte a szerencsétlen hölgyek vergődését, Ágnes, a mint Béláékat észrevette, mosolyogva szólt oda férjének:
- Csakugyan rendkivüli szépség.
Nézze csak meg jól, azonnal itt lesznek.
De Ákos, a maga unalmaskodása már mégis sok!
Ugyan mit tehetett róla a szegény báró, ha ránézve feleségén kivül nem létezett rendkivüli szépség, és a világ tarkabarkaságaiban két becsületes szeme annak az arczán pihent legszivesebben?!
A lepkefogdosó Arturra már nagyobb hatással voltak a közelgők.
Nemcsak valamennyi pillangót bocsátotta - a kis Olga élénk kaczagása közt - szabadon, hanem még hálóját is leejtette s gyorsan félrefordult, mintha valami titkolni valója lenne az arczán .
Mágócsi is megakadt kissé d'Harcourt comtesse báljának ecsetelésében; de ezt a szünetet talán az illedelem parancsolta, mert közönsége csak fél füllel ügyelt rá.
Béla csak akkor vette észre az előkelő társaságot, midőn már egészen közelébe jutottak.
A vidám alkony rózsaszin verőfényével segített neki, hogy boldog arczot ölthessen, mikor kalapját megemelte.
- Béla, - nyujtotta eléje kezét szíves barátsággal Ágnes, - Béla, hogy vagy ?
Milyen pompásan nézel ki!
Ugyebár nem csoda, mikor rátaláltál a legjobb orvosra?!
Nőd?
A fiatal férj bemutatta nejét, kinek arcza a rejtegetett zavar biborában égett.
- Ez igen kedves, nagyon kedves, - sziszegte Péterfiné, vissza-vissza tekintgetve a Balaton áldozataira.
- Olga, nem mennétek Arturral sétálni egyet?
Ön marad Mágócsi?
Igen kedves.
Hallom, egyenesen Olaszországból jönnek.
E szerint maga szedte férje a narancs-koszorút?
Valóban, egész idyll, egész középkori idyll.
Foglaljon helyet, kedvesem.
Ilona odaült Ágnes mellé, kinek nyugodt arczán valamivel több szívességet olvasott, mint Péterfiné ideges, örökké változó vonásain.
- Régóta időzik már Füreden a grófné?
- E kérdéssel fordult, egyet igazítva hajékén, a selyembábuhoz.
Ez azonban épen vissza volt fordulva s csak kis vártatva adta meg a választ.
- Mit kérdez, édesem?
Hogy régen vagyunk -e itt?
Oh Istenem, egy ilyen unalmas fészekben, mint ez a Füred, nincsenek is hetek, csak esztendők.
Nem tudom, igazán nem tudom, mióta; de szörnyű, szörnyű régen.
Talán még a mult században jöttünk.
Mig az idősebb Ivánfi báró jóizüen nevetett a grófné élczén, a fiatal Mágócsi, ki nem érzett magában kedvet Olgához csatlakozni s az izéországi fiatal kalandor különben is sietett őt helyettesíteni, könnyű főhajtással jegyezte meg:
- Figyelmeztetem, grófné, hogy a rózsák rövidéletüek.
Nincs -e igazam , Gyula?
- Menjenek, menjenek! - kaczagott a bábu.
- Lássa, kedvesem, az ilyen bókok nyomják ám az én vállaimat sulyos esztendők helyett.
Ha nem akar oly korán megvénülni, mint én, szívemből tanácslom, óvakodjék tőlük.
No de a kegyed férje más anyagból való.
Becsülje meg.
A megbecsülni való férj Ákos báróval mélyedt beszélgetésbe, ki gazdasági terveinek egész sorozatát terjesztette elibe, szerényen megjegyezve, hogy mindez nem az ő eredeti eszméje ugyan, mert neki, tudja Isten, nem igen vannak eszméi, hanem kivitelükben meg fogja állni a sarat.
A nők és udvarlóik kérdezősködtek, fecsegtek, bókoltak, hiuskodtak, mig beállt az est.
Ilona eleinte nagyon szótalan volt, csaknem annyira, mint Ágnes.
Bátortalannak érezte magát és ruhája fodrait gyürve, piros ajkait harapdálva, boszankodott érte.
De a hogy Artúr visszatért s a kissé duzzogó Olgát udvariatlanul cserben hagyva, egészen hozzá szegődött, sőt hazamenet karját is nyujtotta neki, úgy érezte, mintha már a tömjénnek közös levegőjét sziná a selyembábuval, föllélegzett s élénken adott elő egyetmást úti élményeiből.
De Ágnes végig csöndes maradt.
Könnyű, nesztelen léptekkel haladt hazafelé férje oldalán s a mint lakásukra értek, oly forrón és hosszan ölelte meg Ákost, hogy a jó báró szemei örömében megteltek könnyekkel.
Ilona, mikor otthon kidobta hajából a rózsát, s egy kényelmes karszékbe dült fáradalmait kipihenni az előkelő világ káprázatos tartományában, új ismerőseit e megvető szavakkal jellemezte:
- Kiállhatatlan maskarák egytül-egyig!
Alig birtam megtartóztatni magamat , hogy szemükbe ne kaczagjak.
A mellé a koldus grófné mellé csak azért nem ültem, hogy szakadatlanul permetező rizsporával tönkre ne tegye ruhámat.
S láttad azt a kis fitos comtesse-t?
Úgy felduzta az orrát, mikor közibök léptünk, hogy szinte a homlokáig ért volna, ha ugyan lenne neki homloka.
Meg aztán az a te... ugyan micsodád is neked az a kőszent báróné?
- Félig-meddig cousine-om, - felelt Béla.
Nagybátyám nevelt leánya volt.
- No, mintha csak kriptában neveltette volna eleven-holttá, - nevetett a szép asszony.
Eleinte azt hittem, van benne egy kis szívesség.
De úgy látszik, semmire sincs másra gondja, mint hogy a ruhája össze ne gyürődjék .
Pedig elég szegényes volt egy bárónéhoz!
Szivemből sajnálom a férjét.
Bátran odaillenék akármelyik muzeumba a szobrok közé.
Semmi szív nincs benne.
- Csalódol, édesem; Ágnes kitünő asszony, - viszonzá Béla s szivarra gyujtva, kitekintett az erkélyre.
Nincs kedvem hosszas rajzokat adni a fürdői életből.
Ha egy ilyen előkelő , diszes, divatos fürdőhelyen megfordulok, mindig úgy tetszik, mintha egy nagy szinházban lennék, melynek sikerült diszitményei a természetnek sok pompáját feltárják a közönség előtt: sűrű erdőket, magányos hegyi utakat, csinos kéjlakokat, zordon sziklákat, festői vizeséseket, andalító völgyeket és tisztán ragyogó eget; de a nézőtéren fulasztó gőz van, mindenki legjobb és legkényelmetlenebb ruhájában jelenik meg, parasztoknak öltözött utczasihederek izetlenkednek, a czukrász fagylaltját és peszmeg süteményeit kinálgatja, a dekorácziók csak hátterét képezik egy-két lármás komédiás hóbortoskodásainak, melyek a közfigyelmet lekötik, egy rossz zenekar meghatározott időközökben czinczogni kezd s az egésznek csak kifáradás a vége.
Nem, nem ott van a természet, a hol a nagyvilág fölüdítő telepeket rendez be.
A kik menekülni akarnak, ne ide meneküljenek, mert ezek a pontok már el vannak hódítva a természettől.
A világ legfrissebb levegőjét kavargó tömjénfüst és boszantó illatszerek rontják meg.
A selyem-uszályok még a mezőkön is port vernek.
Az ég kékjével s a hegyek zöldjével versenyre kelnek azok a szem - nem - látta csillogó szinek, melyekkel a találékony franczia gyárosok árasztják el a világot.
A csillagos éjtszakák szent csöndességét rikoltozó hegedűk, dobogó tánczosok és jókedvű kurjogatók zavarják.
Az erdők titokteljes sötétében a csillagokon és szentjánosbogarakon kivül piszkos olajlámpák világítanak a nehéz fejjel hazatérők elé.
A ligetek és berkek édes dalosait csöndesebb vidékre zavarja a lárma s helyettök Hollaki Pető direktor úr ismert társasága mutatja be a tiz esztendős párizsi operetteket .
A tejes csöbör helyett kávéház, a barátságosan körülült tőke helyett zsongó étterem és idegen nyelven daráló pinczérek, a szőllőlugas helyett kártyázó szoba.
Nem, nem bolygatom én soká ezt az életet, melybe nem a magam kedvéből, csak hősöm nyomát követve jutottam.
Kisérem őt tovább s miattam meg lehet elégedve ezzel a természettel akárki!
Kálozdy Béláné minden körnek gyorsan ünnepeltjévé lett Füreden.
Attól kezdve, hogy erkélyük alatt az udvarias «hangászkar» éjjeli zenére válogatott nótákkal megjelent, melyek közt legfőbb szerepet a «Képeddel alszom el» játszotta; hogy ablakában Ilona egy óriási rózsabokrétát talált , melynek tüntető kedvteléssel viselte gondját; hogy ott mulatásuk első reggelén egész csapat fiatal lovag hagyta hűtlenűl magára addigi választottját s várt a szép asszonyra; a figyelem e legelső jeleitől kezdve az új királyné készséges alattvalói egyetlen alkalmat sem mulasztottak el föltétlen hódolatuk bemutatására.
De lépteit nemcsak a könnyen hevülő ifjuság, hanem az egész fürdői közönség folytonos érdeklődéssel kisérte , melyet nem merek rokonszenvesnek mondani, miután nem egészen volt az, hanem annál bámulóbb.
Amaz ismeretes apró történetkéknek, melyeknél a fürdők nedves talaja csak a gombákat termi bővebben, s melyeknek befejezését rendesen a holnap vagy a holnapután homálya takarja, hőse kevés kivétellel az egykori szinésznő volt.
Róla beszélt öreg és fiatal.
A merre járt , ablakok nyiltak és ha leült, az egész sétáló közönség egyszerre arra vette utját.
Gazdag zsidó-asszonyok sas-szemekkel fürkészték ruhái szabását, hogy hasonlót rendelhessenek maguknak is.
Hajdani művésztársai tiszteletteljesen kapkodták előtte kalapjukat s Hollaki Pető direktor úr, szellemének szokott keselyü-szárnyalásával, őt állította föl legfényesebb bizonyságul arra , hogy: a kinek eget vivó lelkülete van, az a művészetben a felhőkig emelkedketik.
Tisztes középrendű, vidéki asszonyságok gondosan olvasgatták öltözékeinek számát s az ezer bajuk és a kúrára kidobott pénzük fölött való siralmas óbégatást, melylyel egymás között a társalgást rend szerint kezdték, valami kis ártatlanabb fajta pletyka követte, melynek tárgyalási hangja azonban már halkabb volt, miután Ilona az előkelőségek köréhez tartozott.
Igenis, és nem lehetett senkinek legkisebb oka sem ide nem számítani.
A főranguakkal járt-kelt, mulatott, hivalkodott és unatkozott.
Ez a világ nagyon féltékeny titkaira.
Ha egyik-másik tagjának bölcsője vagy nászkoszorúja ellen kifogása van, nem doboltatja ki panaszát az utczasarkokon, hanem tartja és vég nélkül tartja a maga kérlelhetetlen törvényszékét, csörgeti a láthatatlan lánczokat, hegyezi a legélesebb nyilakat és - az utczán karonfogva jelenik meg az elitélttel.
A gunyoros pillantások, sértő figyelmetlenségek, felbiggyesztett ajkak és csipős megjegyzések a szalonok titkai maradnak s ha a nagy szárnyas-ajtókat néha-néha nyitva feledik is, a hétköznapi embereket ez idegen légkör nagyot hallókká és homályosan látókká teszi.
Ilonát mindenki az előkelő kör ünnepelt, kitüntetett tagjának tartotta és senkisem látta arczán soha azt a haragos pirt, melyet rejtegetve, sok-sok tündéri estén ablakába könyökölt és nehéz indulattól lihegve hallgatott, mig Béla csöndesen odament hozzá , megsimogatta haját és szeliden hivta, hogy innen kezdve bolyongjanak többet az erdőkön, mezőkön s hagyják a világot nélkülök forogni tengelye körül.
- Eh, - felelt Ilona fellobbanó nehezteléssel, - fusson meg az, a ki gyöngének érzi magát a viadalban.
Én szebb vagyok, mint ők s kibirom a harczot.
De te mitsem teszesz értem, mint hogy a zsebeidet tartod, hogy a mi sértés az enyimekben nem fér el, haza hordhasd.
- Az istenért, Ilona, - mentegetőzött félig tréfaszóval, félig boszusan Béla, - csak nem kivánod, hogy asszonyokkal kezdjek viaskodást, vagy mint valami modern Szigfrid fölidézzem a wormsi vérnapokat?
De a szép asszonynak ép oly kevés kedve volt a nevetésre, mint az erdőkön való magányos bolyongásra.
Hallgatott tovább és lelke háborgásán semmitsem tudott csillapítani a férj gyöngéden simogató keze.
A férfiakra különben nem lehetett panasza.
Valamennyi között Dacsó Artur bánt vele a legmélyebb tisztelettel s Béla gyanakodott, hogy az a bizonyos bokréta-óriás is tőle került.
Ennek az ifju embernek izmos és mégis hajlékony termetén, villogó sárga szemein, sűrű és durva haján, élvetegen izgalmas vonásain, vastag s rendesen összeszorított ajkain, féktelen tagjártatásán, egész valóján volt valami a vadállatból.
A hasonlat Péterfinétől került ki egy csinos szalon-élcz formájában, mely szerint üdvözletet jelentett neki egy rokonától, kivel közelebb Bécsben találkozott .
Ez a rokon - egy királytigris volt.
Az a mohóság is beillett jellemző tulajdonai közé, melylyel Ilonát Karámoson megrohanta.
Nos, akkor a ketrecz vasa kitörte egynehány fogát s ez, úgy látszik, fogott rajta .
Megváltozottnak mutatta magát.
A kis Olga grófnét papiros-lepkéivel és fitos orrával tökéletesen a faképnél hagyta, azaz Gyula báró szíves gondjaira bízta, ki «izéinek» kibonthatatlan szálaiból olyan szövevényes hálót font a vidám aranyos pillangó körül, melybe ez, szegény, majd hogy bele nem bódult .
Artur maga pedig Ilonának legalázatosabb szolgája lett, hangban szerény , hűségben tántoríthatatlan, figyelemben kifogyhatatlan, modorában tiszteletteljes s egész viseletében kifogástalan.
A grófné már üdvözölte is a szép asszonyt, hogy a tigris-szeliditésben még nem ismert nála nagyobb művésznőt; a lánczokat csak tartsa kéznél.
Ágnest kivéve nevettek rajta; nevetett Ilona s kissé idegesen Béla is.
Hogy a megjuhászodott vadaknak van bizonyos varázserejük, mindenki tudja, ki a puszták ama sebzett lábu királyának meséjét gyermekkorában elmerülve olvasgatta.
A röpke keringőkben leszakad egy-egy foszlány a ruháról, melyet a szemfüles gyanu siet fölkapni és titkos bizonyságul mutogatni olyas valamire, a mi az egész világ szeme láttára történt.
Ilona szivesen tánczolt Arturral s a fürdői mendemonda mohón kapkodta ruhájának foszlányait.
Azok közül, a kik Artur komoly és udvarias magatartását látták mellette, senki sem hitte, de nem is hihette, hogy oldalán maradjon, ha szívesen nem látják .
Pedig ott maradt.
Együtt csónakáztak, együtt kocsiztak s a viszhangban, mely a kis társaság kaczaját visszaverte, együtt szólalt meg Ilona csengő hangja és Artúr rövid, mély hahotája.
Béla fülébe természetesen misem jutott a sok hiábavaló szóbeszédből; de azért kedélye e vig napok alatt nem egy zavaros hullámot vert.
Távol a legkisebb gyanutól, mégsem nézte jó szemmel folytonosan neje mellett Arturt .
Épen csak őt nem.
Nyomott, boszus, ingerült hangulata sokszor hasztalanul kereste a társaságban a könnyű mosoly álarczát.
Éjjelenkint nem egyszer riadt föl s mig Ilona nyugodtan szedte a lélegzetet s a csillagok beragyogtak az ablakon, egy bús sejtés izgalmával meg-megreszketett sorsától.
Szabad levegőre volt szüksége s felszakította az ablakot.
Megesett egyszer, hogy épen arra ment haza Artur s pajtásaitól hátramaradva , fölvetette szemeit az erkély felé.
Ennél egyszerűbb jelenetet bizonyára képzelni sem lehet; de Béla hánytorgó lelke rémeket keresett s a fák kisérteties árnyai közt, az éj csöndjében leskődő divaturacs ilyennek tetszett neki.
Nem volt nyugta többé ágyában s mikor az éjjeli lovag bizonyára már rég az igazak álmát aludta, Béla újra meg újra kereste, látni akarta, kutatta az erkély alatt.
Föl s alá járkált szobájában, világot gyujtott, könyvet vett elő s ébredő neje a kis asztal mellett találta.
Nehéz és zavaros álomba volt merülve, könyve leejtve, előtte az utolsókat lobbanó gyertya s az ablakon a rózsaujju hajnal.
Mikor beesett szemeit fölvetette az alvó, szinte látszott még e sötét tükrökben egy-egy kénes sugár, bolygó láng, visszamaradva azokból a rémes képekből, melyeket az elmult perczekben visszavertek.
Csábító reggeli pongyolában állt előtte Ilona.
- Menj, menj; talán már várnak is rád, - mondá nyomott hangon, reggeli üdvözletül, a fiatal férj s szavában volt valami kis elfojtott gúny és eltagadhatatlan meggondolatlanság, - Csak menj el, szívem, a kuthoz.
Én sokáig virasztottam könyvem mellett s bágyadtnak érzem magamat.
Pihenni szeretnék még.
De te oly szép vagy, hogy kár e pillanatokat az én meggyöngült szemeimre vesztegetned.
Menj és mutasd meg mindenkinek, hogy kiállod a versenyt a hajnallal.
Ilona csöngetett a szobaleánynak, hogy vigye ki a füstölgő gyertyát s férje hizelgő szavaira még egy futó pillantást vetett a nagy álló-tükörbe.
A zene megszólalt odalenn s a kút környéke népesedni kezdett.
- Különös vagy, Béla, - mondá kezét nyujtva a szép asszony.
- Én nem megyek szívesen nélküled sehova; de ha már itt vagyunk, minek mulasztgassuk el egyremásra a reggeli sétát?!
Azt hiszed, ostoba könyveid és szünetlen éjjelezéseid többet használnak?
Nézz csak ide!
Ejnye Béla, édes Béla , sohasem hittem volna, hogy ilyen zöld szemekkel bámulj rám házasságunk első félesztendejében.
Most már csak azért is lemegyek, mert féltékenykedel .
Igazán féltékeny vagy?
Isten veled.
- Eh, bolondság, - mormogta boszusan Béla s a szép asszony egy könnyed mosolylyal távozott.
Béla kétségkívül gyülölte és napról-napra, éjről-éjre jobban gyülölte Arturt, a mért oly tüntetőleg forgolódott neje körül, kit egy közönséges korcsmai fogadás tárgyává alacsonyított.
Erősen zaklatta a természetes büszkeség, hogy Ilona iránt egy tiszteletlen gondolatot ne tűrjön meg a környezetében s nem egy gyötrelmes órában kereste föl ama jelenetek emléke , melyek házassága történetét bevezették, és bizonyára élénk emlékezetében vannak itt sokaknak.
Leginkább pedig Arturnak.
Úgy gondolta, hogy ő a maga részéről a legfényesebben hozta helyre, a mi homály rá esett azon estén; de magyarázatokat adni nem lehetett, s kínosan érezte, milyen termékeny és meleg fészkévé lehet a mendemondának egy-két mámoros pillanat.
A mint saját hibáinknak vagyunk másokban leghangosabb ellenségei, úgy legkérlelhetetlenebbek szoktunk lenni gyülölségünkben czinkostársaink iránt oly dolgokban, melyeket azoknak sokkal kevesebb okuk van törülgetni emlékeik könyvéből, mint nekünk.
Artur utóvégre is bevallhatta szerepét, melyet a fogadásban játszott; bevallhatta még Ilonának is.
És ha bevallaná?!
Miután Ilona sohasem kért tőle felvilágosítást ama zavaros, összefüggéstelen és őrjöngő szavak felől, melyekkel szerencsétlen szerelmese a karámosi bál után rájok rontott, Béla rettegett, hogy egyszer Artur találja megadni a magyarázatot.
Voltak józan pillanatai, melyekben kinevette háborgását; de csakhamar eljöttek feje fölé a nehéz felhők, melyek beborították láthatárát.
Minél tehetetlenebb volt háborgása a felett, hogy az mégis csak úgy van és mégis csak lehetséges, annál emésztőbb.
Lehetséges, hogy mosolyogva beszéljenek felőlük az emberek.
Lehetséges, hogy szánakozva tekintsenek reá.
Lehetséges, hogy méltatlanul lenézzék azt, kihez sorsát kötötte.
Lehetséges, hogy Ilona elforduljon tőle és olyan árván maradjon , mint a villámsujtotta fa.
Lehetséges...
És mind e sok bűvölet boszorkánymesteréül Artur állt előtte.
Úgy érzé, mintha a gúnynak és boszunak izgató szele csapkodná abban a kitartó tiszteletben, melylyel ez a szerelmes suhanczczá juhászodott vadállat nejének lépteit követi.
Senkit sem gyülölt jobban, mint őt.
Talán ha azok a szép álmok, melyekkel völegény korában lelke tele volt, oly kábitó hirtelenséggel el nem röpennek; talán ha forróbbnak érzi neje karjait nyaka körül, puhábbaknak kezeit izzó homlokán ; talán ha könnye és mosolya könnyet és mosolyt fakaszt a legszebb arczon, a mint várta; talán ha megváltott szíve hálásan doboghat felé s nem merül új csatákba élete sötét szellemeivel: talán akkor mindezt más szinben látja .
Tán nem fél úgy a multtól, melyben ha van feledni és feledtetni való, egy pillanat alatt el lehet égetni a szív lángjában, hogy hamva sem marad; tán nem tart úgy a jövőtől, melynek útjára a legtisztább szövétnek hint fényt ; és tán mitsem ád a világra, melynek üres hatalmát szívéből kinevetheti , mikor vonhat maga körül egy kört, melyen sem kigyó, sem róka, sem fenevad nem törhet keresztül.
Hanem ilyen kört nem vonhatott.
Ilona mindenesetre szereti nevét, szereti a családi gyémántokat, szereti ruháit, szeretni fogja a kastélyt és üveges hintót; de, óh istenem, milyen ég és föld messziségben van attól, ki azt mondotta egyszer: - Szivesen dolgoztam volna érted, Béla !
Oh nem, nem ez az út, melyen elfeledtesse vele azt a víz alatti pihenő áldozatot!
A surlódások, melyek a fiatal házasok közt mind élesebbek lettek , újra és újra felkorbácsolták Béla régi fájdalmát és gyülöletét Artur iránt .
Mert a kicsinyes, hiú, elégtételre és boszúra vágyó asszonyi szívnek örök és változhatatlan törvényei szerint, (melyek régibbek, mint Menu könyvei , ) Ilona csábos mosolyai mindannyiszor, a hányszor férjével egy és más apró összeütközése volt, mindig fényesebbek lettek Artur iránt s ezzel élesebb a penge is, mely Béla szívében járt.
Ebbe a szegény, árva szívbe így futottak össze minden oldalról ismét a homályos, sárga, sötét vizek, hogy feldagaszszák és kiáraszszák és föligya ismét habjait a szomjas homok körülötte és ne tudjon senki semmit háborgásairól.
Az erdőszélen egy padon borongott épen, mikor Vincze bácsi a vállára ütött.
- Fiatal házas, szerencse fia, irígylésre méltó gavallér te, - kezdte a sarok-szoba hőse szokott szónoklatainak egyikét, melyekben épen annyi volt az álpáthoszból, mint az igazi ravaszságból.
- Hát hol és minek bujdosol te az emberi szemek elől?
A világ legtitkosabb helyeit kell kikeresni, ha az ember már egyszer nem tud ellenállni a vágyódásnak, hogy szemtül szembe nézzen veled.
A mi páratlan kompániánknak feléje se nézel.
Soha, de soha nem hittem, hogy a jó vér így vizzé váljék!
És a vén korhely a világnak ama legtitkosabb pontján bizonyos neheztelő elkeseredéssel telepedett le Béla mellé.
- Hja - folytatta - ugye, a mézeshetek?
A menyecske kordában tart.
Az már igaz, hogy Angelikát kivéve nem ismertem asszonyszemélyt, a ki méltóbb lett volna rá, hogy járomba hajtson egy igazi gavallér-nyakat!
Csak úgy dűlnek szerteszét az utána való bolondulástól ezek a ficzkók!
Különösen az az Artur, hogy az mostanában mennyi pénzt elveszt, olyan országos malért te nem láttál.
Bizony megtehetnéd, hogy a jó kompánia kedvéért egy órácskára olykor-olykor betekinthetnél hozzánk.
De ha már örök haragot esküdtél a makaónak, hát van itt az én zsebemben valami olyan is, a mi ilyen hallatlan kegyes utakra tért uriembereknek való, mint te vagy.
No, bolondok, hova lettetek már no?
Ebben a rettentő kaczatban alig akadok rájuk.
De itt vannak már, itt vannak.
És Vincze bácsi egypár piszkosnál piszkosabb iv-papirost halászott ki zsebeiből s megindult arczot vágva, kiteregette őket sorjában a térdén és így folytatta:
- Nézz ide, Béla.
Ha nem tudnám, hogy minden porczikádban gavallér vagy, nem biztatnálak olyan bátran, hogy nézz ide, mert tartanék tőle, hogy megijedsz .
Semmi egyebek, pajtás, mint aláirási ívek.
Tudod, nekem is van szívem; még pedig olyan, hogy szeretném látni, kinek van hamarjában külömb?
Ez a rongyos mihaszna csőcselék aztán ezt mindjárt megorrolja és tele tömi minden zsebemet instancziával, hogy nekem auktoritásom is van, meg ismerősöm is van elég, hát kolduljak nekik.
Iszen hát koldulok én, koldulok; de biz az terhes egy munka.
Ha mind olyan fajta urakkal lenne dolgom, mint te vagy, isz akkor elkoldulnék én akár a világ végéig; de tudod az a sok lókupecz itt Füreden...
Nem is mondom egyebeknek, mint: lókupeczek.
Azok úgy össze-vissza forgatják, kutatják ezeket az instancziákat; úgy végig olvassák minden betűjét, hogy majd kifut a szemük; aztán pecsétet keresnek , aláirásokat követelnek, a szolgabírónak mutogatják, míg azt a rongyos forintot nagy nehezen kiszurják; hogy zsidók között, hidd el, még koldus sem szeretnék lenni.
Béla kezébe vett egyet a papirosok közül, melyre - noha eddig egyetlen aláiró sem akadt - nagy merészségnek tartanám azt mondani, hogy: még tiszta volt.
- És ugyan kik azok a szerencsétlenek? - kérdé.
- Jaj, kedves barátom, az igen széles atyafiság!
Az az ív mindjárt, a melyik a kezedben van, egy hallatlan nyomorba jutott családapát illet, kinek épen egy tuczat gyereke van.
Ez meg itt egy rettenetesen szerencsétlen árvának szól, ki boldogult anyjának egy tuczat gyanuba vett udvarlója közül nem képes kitalálni az apját.
Csak képzeld magadat bele a helyzetébe, Béla !
Azután még egy van.
Ez mindnyája között a legszánalomraméltóbb.
Tegnap belekeveredik a kompániánkba, elveszti mindenét az utolsó krajczárig és fejbe lövi magát.
Azaz hogy még nem lőtte magát fejbe, hanem mennyre-földre esküdött, hogy megteszi, ha a veszteségét a vendégek között valahogyan össze nem kunyeráljuk.
Kár lenne érte.
Derék, jól megtermett, értelmes magyar ember; minden szerencsétlensége az, hogy egy kicsit hazárd.
Ezt ajánlom legjobban, pajtás.
Egy hányatott életről van itt szó, melynek párját kell keresni!
Itt a plajbász.
Tudtam, hogy tebenned nem csalódom.
Béla mind a három ívre írt alá valamit.
De a tizenkét árvás apa, a tizenkét apás árva és az öngyilkosságra készülő értelmes magyar nem érték be ennyi áldozattal, mert egyszer csak híre kerekedett az egész fürdőn, hogy a fiatalság műkedvelő előadást fog rendezni részükre.
A vállalat élén Mágócsi Ernő, Dacsó Artur, Gencsy Laczi és egy pár pesti fiatal ember állott, kik minden lehetőt elkövettek, hogy becses személyüktől a közfigyelem soha meg ne szabaduljon.
Artur volt valamennyi között a legtevékenyebb s a ki ismerte ásító természetét az ilyesekben, méltán gyanakodhatott, hogy a tuczatos nyomoruságokon kívül valami egyéb is foglalkoztatja lelkét.
Hollaki úrral kiválasztották a darabot; rendkívül szerelmes dráma volt, csupa csók és ölelkezés.
Hanem sok női szereplő kellett hozzá.
A rendezőség nem a legszebb reményekkel húzta föl vajszín keztyűit, hogy összeállítsa a személyzetet .
Elsőben is, a mint illett, Péterfinénél kopogtattak.
A selyembábú meghallgatta őket, bájosan mosolygott rájuk, rendkívül kedvesnek mondta az egész gondolatot, mindjárt meg is rendelt egy páholyt és szörnyen csodálkozott, hogy ugyan mikép fordulhatnak hozzá, mikor olyan elismert művésznő is mulat Füreden, mint Ilona.
Ernő gróf megjegyezte, hogy arra is szükség lesz s kegyesebb válaszért esedezett.
Erre aztán az ideges asszonyság még szivesebben kezdett mosolyogni, mindegyiküknek megszorította a kezét és azt válaszolta, hogy: már felelt.
Hát Olga grófnő?
A kis, fitos orrú comtesse titkon tapsolt örömében a mulatságnak; de gondos nagynénje egyszerre szánakozó arczot öltött és kijelentette, hogy öcscse idegerősítő fürdőket használ s az izgalom, mely egy ilyen előadással jár, bizonyára igen káros hatással lenne egészségére.
Egyébiránt a mai bálon ott lesznek s az éjfél utáni csárdást engesztelőül Arturral fogja tánczolni.
A rendezőség megigazgatta a kigombolódott vajszín keztyüket s a kosárral tovább indult .
Nem járt több szerencsével Ivánfiéknál sem.
Ágnes is nem-et mondott.
Ugyan hogy képzelik, hogy ő színpadra mer lépni Kálozdyné mellett, mikor az érzelmes szerepekre sincs semmi tehetsége; sírni meg épen talán képes sem lenne.
Nem, nem; hiába kérik.
A jó báró elégedetten mosolygott a háttérben s a vajszín keztyüknek csak az utolsó, döntő kisérlet volt hátra.
Kitünő szinészek a legsilányabb környezetben is meg szokták menteni az est becsületét s Béláné a főszerepre volt kijelölve.
Ezzel vigasztalták magukat , mikor a kis erkélyes szalonba benyitottak.
Az emberbaráti és művészi czélokban fáradó vajszín keztyük talán még kérőleg kulcsolódtak össze a fürdő szépsége előtt, mikor a báró a sétányon mosolygó arczczal köszöntötte Bélát.
- Nos, tudja -e a nap fontos hireit, kedves barátom? - kérdé.
Ugye, hogyne tudná, mikor minden ember azokról beszél?!
- A jótékony előadást érti a báró? - vetette oda Béla, kinek rokonszenvét nagyon megnyerte ez az egyszerü, derék ember.
- Természetes, hogy azt, - válaszolt Ivánfi, - azt és a részleteit.
A nagy készülődést, a sok lótást-futást, a tömérdek tapsot és koszorut, mely kedves nejére várakozik.
- Az én feleségemre?
- Nem is az enyimre.
Nálunk is voltak azok a buzgó fiatal urak és minden áron rá akarták venni Ágnest, hogy lépjen föl.
De hiába, mind hiába.
Tudja , kedves barátom, mi csak olyan földönjáró, falusi emberek vagyunk .
Gazdálkodnunk kell, mert a jószágon sok az adósság és az öcsém javithatatlan korhely.
Még itt Füreden is csak inkább magunknak éldegélünk és nem szeretünk olyanba kapni, a mihez nem tudunk.
- De Ágnes igen szellemes teremtés, - jegyezte meg kissé halk hangon Béla , miközben félretekintett s régi szokása szerint vesszejét az útszéli bokrok felé suhogtatta.
- Rendkívül szellemes teremtés! - kiáltott fel boldogan nevetve a báró.
- Jól mondta, barátom, rendkívül szellemes.
Akármikor szivesen cserélnék fejet vele.
De tudja, csak úgy földi dolgokban, apróságokban, magunk között.
Tea mellett pompásan elmulatunk.
Minden szava arany.
Öröm hallgatni, a mit beszél.
Hanem ez aztán még nem annyit tesz, hogy ő már Rakhel... vagy hogyan is hívták azt a híres franczia szinésznőt?
Nem; csak kitünő feleség, ki mindenesetre különb férjet is megérdemelt volna egy ilyen magamfajta falusi tuskónál.
Az ön szép neje, kedves barátom, az egészen más.
Ön maga is szép lélek; önnek természetesen az a nagyobb, az igazi kincs.
Ő arra született , hogy ragyogjon, hogy sokakra áraszszon fényt, hogy csodáltassék.
Előre is gratulálok a diadalhoz.
Nem mindennapi élvezet várakozik reánk.
A mint hallom, ő nagysága kezében lesz a főszerep...
- Mit adnak? - kérdé közbevágva Béla.
- Ugyan mit is adnak? - akadozott a báró.
Nem, azt nem tudom.
Valami czifra neve van s az én emlékezőtehetségem az effélékben nagyon rövid.
De bizonyosan tudom, hogy ő nagysága lesz a hősnő, s vele szemközt talán Dacsó Artur is meg fogja valahogy állni a helyét.
Mi már majd csak nézők leszünk .
Haza siet?
A mint Béla benyitott Ilonához, a szép asszonyt nagy elfoglaltatásban találta.
Valamennyi szekrény ajtaja tárva, minden fiók kihuzva, minden láda nyitva.
A szoba valami gazdagabb divatraktárnak látszott, melyben egy előkelő úrnő finnyáskodva válogat.
A beözönlő sugarak omló selyemszövetek habos tükrén törtek meg, kiismerhetetlen szövésü csipkék eszményi szálai közt bujkáltak és nehéz bársonykelmék sürű szövevényében vesztek el.
A sok ragyogó színt a játékos öreg nap mind oda festette a szoba világos mennyezetére s Ilona mély odaadással tartott szemlét kincsei fölött.
- Nagy munkában vagy, kedvesem, - szólítá meg Béla, ki nem tudta elpalástolni kedvetlenségét.
De inkább mélázónak, mint haragosnak látszott.
- Talán megint valami báléj fenyeget?
- Óh nem, - válaszolt Ilona s figyelmének egy csekély részét rövid időre Bélának juttatta.
- Egészen más.
A jövő szerdán egy jótékony előadáson kell részt vennem.
Akkorra óhajtok öltözéket szemelni ki, ha ugyan találnék valami alkalmasat ruhatáramban.
Addig pedig csupa hizelgés leszek, (férjéhez fordult és megfogta kezét ), mert szeretném biztosítani a maga tapsait is .
Nos, mosolyogjon hát egy keveset.
De Bélát igen kellemetlenül látszott érinteni az egész kegyeskedő hivalkodás, különösen mióta meghallotta, hogy Artur lesz nejének ellenjátékosa.
A porszemekkel tánczoló sugarak rezgő fényében már ott látta őket, a mint átölelve tartják egymást az egész kiváncsi világ szeme láttára , mely tapsol nekik és magában titkon mosolyog a szomorú jelenetek alatt.
Egy karszékbe ereszkedett és végigsimitotta homlokát.
Rettegett a szaglászó pletykahad gyanakvó és szánakozó pillantásaitól; rettegett egy szive mélyén megcsendült kedves tervért, melytől éppen azon a bizonyos napon egy kis vigasztaló derüt várt.
Nem, épen nem mosolygott Ilona óhajtása szerint , mikor rövid, töredezett szavakban, félig maga elé beszélve, megszólalt:
- A jövő szerdán?
Épen a jövő szerdára tüzték?
Remélem, szivem, még semmi bizonyosat nem igértél?
- Azaz hogy igen, igértem, - válaszolt a szép asszony, elbocsátva férje kezét, s egy arany kalászos kis kalapot vizsgálgatva tartott a világosságnak.
- Ebben a pillanatban vették szavamat.
Mind itt voltak könyörögni; Mágócsi, Dacsó s a többi kolompos.
Az én megegyezésemtől függött az egész terv sikere és halálra csak nem unhatja magát az ember!
- Nem tetted helyesen, hogy határozott választ adtál, mielőtt engem megkérdeztél volna, - jegyezte meg Béla, kinek látszatos nyugalmát még féken birta tartani őre: a remény.
- Kedvesem, mondá az asszony, kissé hevesebben babrálva holmijai közt, - mindig azt hittem, hogy a férj és nő akarata egy.
Talán csalódtam; de miután eddig mitsem tagadtál meg tőlem, méltán hihettem.
- Ebből nem következik, hogy mindenkorra lemondtam akaratomról.
Csak hitem gyöngült meg az iránt, hogy hatni birjak rád.
De Béla, mintha maga is nagyon keménynek találta volna e szavakat, egyszerre neje keze után nyult (mely azonban egy pillanat alatt tele lett mindenféle csecsebecsével) és sokkal szelídebben tette hozzá:
- Lásd, ime most is abba a kellemetlen helyzetbe hoztál, hogy kérnem kelljen: vedd vissza szavadat.
A jövő szombaton születésemnapja lesz s én szeretnék akkor távol lenni az idevalóktól, ettől a lármás, semmiskedő világtól; kirándulni a tihanyi viszhanghoz, vagy a szőllők közé, vagy akármi csöndes zúgba; kecskekörmöket és kőfejkötőket keresni, virágokat tépni s veled, egyedül veled tölteni a napot.
Sokat szeretnék beszélni neked, a mi mást nem érdekel, és hallani valamit tőled, a mi csak nekem szól.
Ilona letört egy kalászt a kalap mellől, melyet izgatottan forgatott kezei közt s igen hamarjában elkészült a válaszszal:
- Megüljük másnap, édes.
- Nem, Ilona, nem, - folytatta Béla s kérőleg hajolt előre és széke karját kezdte csapkodni.
A nyugalom őre már kifáradt odabenn a viaskodásban s maga is szökni készült.
- Nem, sehogysem egyezhetem bele, hogy Arturral játszszál.
( A szép asszony nevetett és elpirult.)
Ne kutasd ennek forrását a nevetséges félszegségek között.
Én nem féltelek; nem vagyok rabja e kínos hóbortnak.
Mulass, a kivel tetszik, a mikor kedvedre van; de kerüld, hogy akármi okon Arturral együtt emlegessék a nevedet.
Nagy okom van erre az intésre.
Ne neheztelj, kérlek; neked ép oly kevés hibád van benne, mint a mennyire semmi sejtelmed róla.
- De hát...
- Ne tudakold, hogy mi az.
Csak nyugodjál meg benne.
Meg kell nyugodnod , vagy...
Nem, nem tudhatsz meg belőle semmit.
Méltányolnod kell a nélkül is , a miért engem ilyen forró kérésre képes indítani.
Béla gyöngéden függesztette égő szemeit Ilonára és ajkai reszkettek a megindulástól még azután is, hogy felhagyott a beszéddel.
A szenvedés árjának, mely az ifjút elborítani látszott, mintha mélyéből hangzottak volna fel szavai.
Lágyan, fájdalmasan, suttogón és reszketegen keresték neje szivét, mint azok a titokteljes hangok, melyeket langyos, csöndes nyári estéken a tóparton hallani vélünk, mikor a kis babonás paraszt leány felemeli mellettünk ujját, hogy: harangoznak a víz alatt.
De selyemruhás asszonyságok nem igen szokták meghallani ezeket a hangokat.
Ilona szivéhez sem juthattak közel, mert miután a második aranykalász is áldozatul esett volna anélkül, hogy Bélára tekintene, rossz kedvvel válaszolt neki:
- Tudom, tudom.
Annyi az egész, hogy kedvemet szegd.
Jól van; úgy lesz, a mint parancsolod.
Tihanyban kecskekörmöket szedünk s te az Árgirus királyfiról mesélsz nekem.
Egészen úgy lesz.
Egy regényt vett elő s a kerevet sarkában olvasni kezdett.
Többet nem beszéltek a dologról s bármily fájdalmasan visszhangzott is Béla lelkében a kelletlen jelenet végső akkordja, megnyugvást keresett abban , hogy czélt ért.
Rendkívül gyöngéd volt nejéhez a következő napokon, mintha valami nagy veszteségért tartoznék kárpótolni.
Ilona hol egykedvű zárkózottsággal, hol bizonyos nyugtalansággal fogadta ez udvariaskodást és egyáltalán igen nehezen békéltethetőnek mutatta magát.
Sokszor panaszkodott főfájásról; ilyenkor szobájába szokott zárkózni, honnan rendszerint kihevült arczczal, révedező tekintettel és félig-meddig kimerülve jött elő.
A közönség különböző köreiben nagy volt a sajnálkozás visszalépésének hirére , melynek okát a költség fölött panaszkodó asszonyságok egész szenvedélylyel találgatták.
A terv maga azonban, úgy látszik, nem dült dugába s a buzgó vajszín-keztyüknek az utolsó pillanatban sikerült egy ismeretlen drámai tehetséget felfedezni, mert a fák törzsökein és a házak sarkain megjelentek a nagy vörös falragaszok, melyek a titokteljes ismeretlent a művészvilágban szokásos három csillaggal jelölték.
Kilétéről senkisem tudott semmi bizonyosat s a beavatottak mélyen hallgattak.
Pedig az ostrom nem volt csekély; de a sokat jelentő és semmit el nem áruló mosolyok hathatós védeszköznek bizonyultak.
Ilona tanusított még legkevesebb kiváncsiságot helyettesítője iránt; soha nem kérdezősködött felőle s világosan látni lehetett, hogy kedve ellenére van, ha az egész előadást csak szóba is hozza valaki.
A nagy nap reggelén - a hogy Béla egy hintóval lakásuk elé hajtatott - a divánon heverve találta nejét.
Gyöngének és fölhevültnek érzi magát, - mondá s egy könynyel, de igazi könynyel szemében kérte férjét, hadd maradjon most el a kirándulás.
Délutánig mindenesetre jobban lesz ; induljanak akkor.
Inkább toldják majd meg ünnepüket azoknak a szép estéknek egyikével, melyek most járni szoktak.
Béla homlokon csókolta a szép szenvedőt, ki magányt és pihenést óhajtott s nem zaklatta többé.
Hanem ebéd után megint előállt a kocsival.
Ekkor aztán, nagy csodálkozására, üresen találta Ilona szobáját.
- A nagyságos asszony nincs itthon, - mondá mögötte a szobaleány.
- Olyan rettenetes pakkal ment el, mintha csak útra készült volna.
Még az a drágalátos igazgyöngysor is benn volt, meg az a...
- Hova ment? - kiáltott rá Béla s elhalaványodva meredt a leánynak hamisan pislogó szeme közé.
- Hogy hova ment, azt nem tudom, - felelt ez a szavaknak bizonyos sokat sejtető megnyujtásával, mely azonnal elárulta, hogy e kis teremtésnek már megvoltak tapasztalatai a gavallérvilágban.
- De azt bizonyosan tudom, hogy az igazgyöngyöket magával vitte.
Különben azt mondta, hogy estig ne várjuk .
Parancsol talán egy pohár vizet a nagyságos úr?
Tudta, hogy az olyan esetekben, a milyenek egyikét ő sejtette, a nagyságos urak mindenekelőtt egy pohár vizet szoktak kérni és csak azután indulnak meg.
A kinek több esze van közülök, az mindjárt csip egyet az ő kinálkozó piros orczáján és melléje telepszik.
De Bélából nem nézett ki ennyi életrevalóságot.
Még víz sem kellett neki.
Bár izzó homlokkal haladt le a lépcsőn s forró halántékait minduntalan törülnie kellett kendőjével, távol, igen távol volt a gyanutól, melynek hálójába a tapasztalt szobaleány keríteni akarta.
Ilona attól a naptól kezdve, melyen hánykódó szivét kitárta előtte, bizonyosan a méltatlan keserűségnek mérgét rejtette lelke mélyén s ma akarta kiönteni rá, mikor legérzékenyebben találja.
Mutatott -e azóta egy fellegtelen arczot?
Ha ő zsarnoki szavával elrontotta Ilonának mai örömét, ez meg hangtalanul, némán , eltünve tönkreteszi az ő ünnepét.
Be kell érnie azzal a száraz , kényszeredett mosolyú köszöntéssel, melyet reggel hallott s a mely semmiesetre sem ért egy valamire való jó-reggel kivánást sem.
Most magára hagyta.
Valószinűleg vagy csónakáz a vízen, vagy magányos sétát tesz az erdőn, vagy látogatóba ment ahhoz a süket, vén bárónéhoz, kit soha ki nem állhatott, (ilyenkor az asszonyok szeretik magukat is megkínozni ,) Siófokra vagy Veszprémbe rándult vagy akárhova, hogy őt egyedül hagyja.
Női dacz az egész, egy félmívelt szívnek gyöngédtelen dacza.
Óh milyen, de milyen gyöngédtelen!
A málha, melyről a szobaleány fecsegett, bizonyára egy-két felöltővé és kendővé zsugorodik össze, melyeket estére vitt magával.
A gyöngy, hazugság.
Nem más, nem lehet más az egész.
Ime, születésenapjának családi ünnepe!
Semmi, semmi, semmi, mint hogy ő egy pillanatig hivő volt , egy napig vak volt és egész életében szerencsétlen volt!
A vendégek, nevetős urak és piperés asszonyságok, tarka és sürű csoportokban siettek el Béla mellett a szinház felé.
Jobbról-balról köszöngettek neki .
Egyiket észrevette, másikat nem s mikor az előadás kezdetét jelentő harang másodszor csengett végig a levegőn, egy perczre megállt.
Eszébe jutott, hogy megtartották páholyukat s Ilona a szinházban is lehet.
Egyszerre erős karokkal ragadta meg a bizonyosság vágya s vonta a kicsiny, lombok közé rejtett, embert keveset látó múzsatemplom felé.
- Nagy lesz a meglepetés, isteni lesz a meglepetés, Kálozdy úr! - kiáltott rá a pénztár üveg borítója mögül Hollaki úr és hangja hasonlított egy keselyű átható sivításához, mikor prédájára csap.
Béla belépett; de Ilona nem volt ott.
A páholy sarkában húzta meg magát s várta az előadás kezdetét.
Vidám zaj és jókedv áradata vette körül.
Kezébe fogta a színlapot s háromszor is végigolvasta; de - noha gyakran megtörülte a szemét - egy árva szót sem értett, talán nem is látott belőle.
A hogy körültekintett, egyetlen ismerőst nem talált a zsúfolt nézőtéren.
Pedig üdvözölték innen is, onnan is s büszke, selyemben úszó úrhölgyek - szemüvegeikkel felkészülve - várták alázatos meghajlását.
De neki minden idegen volt körülötte; nem ismert senkit.
A zenekar játszani kezdett s ő pálczájával gépiesen verte széke oldalán az ütemet.
Csöngettek.
A függöny, melyen az ország piros képű nemtője kopott babérkoszorút tartogatott, (de eddig úgy látszik, nem talált méltó főt reá) felgördült s a jelenetre, mely az ezernyi odameredt szemnek a színpad ódivatú vártermében feltárult, a meglepetésnek egy pillanatnyi némasága után kitört a falrengető taps.
Egy daliás levente térdelt a bájos várkisasszony előtt.
A kis kezeket forró csókok borították.
Egymást kereső szemeikben epedő szerelem.
Karjait kitárva az egyetlen, a legnagyobb boldogság felé.
A levente: Artur volt, kedvese : Ilona.
Béla ajkába harapott s elsápadt.
De rövid pillanatok után, melyek alatt mindenkinek figyelme a színpadra volt irányozva, összeszedte erejét és a kiknek eszébe jutott feléje tekinteni, egy hideg, komoly és nyugodt alakot láttak, ki oly mozdulatlanul ült székén a mosolygó tekintetek tűszurásai közt, mintha oda lett volna szegezve.
Nyugodtan nézte az izgalmas történet folyamát, mely kínos, tetszetős és megtapsolt jeleneteken haladt tovább .
Nyugodtan nézte a látcsöveket, melyeknek nagy sötét szemei a színpadról minduntalan ő felé fordultak; az egyetértő, elismerő, jóakaró pillantásokat , melyek nem szüntek meg végesvégig üldözni; a titkolózó gúny ferde vonásait , melyeknek volt gondjuk rá, hogy észrevétessenek.
Nyugodtan hallgatta Ilona sóhajait, édes szavait és szerelmes nyomorát.
Nyugodtan kisérte röptében a roppant koszorút, melyet a karzatról Artur vörös sipkás legénye dobott ura imádottjának lábai elé.
Nyugodtam figyelt egy kis piros fabogárra, mely páholya gerendáján tompa zummogással rágicsált utat magának befelé, hogy soha többé emberi szem elé ne kerüljön.
Szakadatlan munkával dolgozott , furt, őrlött koporsóján és áttetsző piros szemfedőjét vígan emelgette.
Kis feje, apró lábai, vékony szárnyai eltüntek már a kivájt üregben s csak jókedvű zummogása hallatszott, melylyel bucsúzott a világtól.
A leőrlött por betemette s csak egy-egy kis vidám hangocska szabadult ki, egy töredéke a nagy leczkének, mely könnyű lélekkel halni tanított.
Az utolsó felvonás közepe járta.
Már nem lehet feltünő Béla távozása.
Kalapját vette és elhagyta a szinházat.
Elhagyott, magányos utakon a bucsúzó nap tünő világánál, alászálló árnyak között bolygott föl s alá.
Égő agyában nem voltak gondolatok, csak zajló szivében volt egy kimondhatatlan vágy és néma fájdalom.
Az ember nem járta út, melyen barangolt, ismerős volt előtte.
Ez az, ez az a régi, kietlen ösvény, az örök tévelygésre átkozottak útja!
A fény és homálynak e furcsa vegyülete, mely szemeit kápráztatja, a régi fátyol, mely eltorzítja körülte a világ képét és szomorú, sivár nevetésre ingerel!
A bolyongó forró homlokát meg-megcsapta egy-egy alácsüngő ág s fülébe füttyentgettek a hazatérő fecskék.
A mily kevéssé tudta, hova indult, ép olyan öntudatlanul jutott oda, a hol az éjet töltötte.
Már ragyogtak fenn az égen a csillagok, futó felhők tünde fátylával űzött játékot a kaczér hold s előbujtak mindenfelől a fénybogarak , mikor a híres sarokszobának füstös, romlott és vészes levegője átölelte .
Csak egy perczre engedte oda a vén korhely lelkesedő karjainak.
A gyertyák lobogva égtek a sötét asztalokon, mint a szenvedély, mely azokat emésztette , a kik itt összejöttek.
Mint hajdan Trimalkion dőzsölő barátai előtt, a félvilág kincseivel ingerlő asztalon, itt is ott állt a bankjegyhalmazok fölött az ijesztő csontváz és szemüregeivel rámeredt mindenkire, a ki a könnyű sarkon forduló ajtót betette maga után; de látni nem látta senkisem .
Mind testvérek a szenvedélyben, és körmeikkel egymásnak rontó ellenségek , lélegzet-visszafojtva áhított kaján örömökre.
Elhízott tunyák és kiaszott pénzsóvárok; telhetetlen gazdagok és dologtalan koldusok; reszkető öregek , kik a sír szélén állanak és életteljes fiatalok, kik - ezek is csak a sír szélén bolyonganak!
Akárhányan vannak együtt, a sürű füst külön-külön választja valamennyit.
A mosoly, mely másnak szól, hazugság; csak az az igazi, a mely titkoltatik.
Az élczek csupán egymás rovására röpködnek ; könnyű szárnyuk hamar kifárad a fojtó levegőben és hatástalanul hullanak le .
A legvígabb hahoták egy-két lépésnyiről vérfagyasztó kaczajként verődnek vissza.
A nehéz, szürke füst elborít mindent, kivéve a kártyák szineit .
Elborítja a nyerteseket és veszteseket, a czinkosokat és agyarkodókat, a hidegvért és a lázat.
Elborítja az ifjú szenvedéseket és régi kinokat is , melyek nem ritkán menekülnek ide.
Ez a Vincze bácsi jó kompániája, melynek éhes torkába beleűzte Bélát nyomorúsága.
Ott vergődött, míg a gyertyák világa halaványodni és az ablakok világosodni kezdtek.
Reggel volt.
A derengő hajnal már rég föltetszett a láthatár keletső szélén , mikor Béla ott hagyta a társaságot.
A vén ragadozó a lépcsőig kisérte és vállon veregetve biztatta, hogy noha ilyen feneketlen malért sohasem látott életében, azért csak lásson el közibök az ő mindenkinél nagyobbra becsült vendége többször is, mert hát az a fránya szerencse forgandó és örök kár lenne, ha egy ilyen hét vármegyére szóló gavallér meg hagyná penészedni a virtusait.
Béla szótlanul vett bucsút tőle és meg-megbotolva támolygott lefelé.
El volt kábulva, meg volt vigasztalva, ki volt rabolva s a reggel derengő világossága nem sokkal volt több neki, mint a fekete éjtszaka.
A kimerültség láza pirosfoltos sárga fátyolát rádobta arczára s beesett szemeire a búsan ragyogó, apró csillagokat.
A vízről hüvös szellő lengedezett s az ifjú összerázkódva, állig begombolta könnyű atilláját.
Ama ködös reggelek egyike volt, melyeknek szürke ólomszinét nem enyhíti aranyos vagy rózsaszín verőfény; csak hideg ezüst szálak csillognak rajta át .
Homályos szemek előtt az ilyen kétes fény könnyen elmossa a tárgyak körvonalait.
Béla alig tudta megkülönböztetni azt az egy-két mozgó, járókelő alakot a fák óriás kisérteteitől, melyeknek vékony, egymásba fonódó karjait feléje rezgette a szél; a házak néma, szürke, holt tömegeit a sárgálló halmoktól mögöttük; a víz hullámai összefolytak előtte az ég vándor felhőivel.
Úgy tetszett neki, mintha álomképek vennék körül s ha időnkint éles fájdalom nem nyilal halántékaiba, azt hitte volna, álmában bolyong.
A kutnál már voltak egynéhányan.
Korán kelő falusi nép, mely vasárnapokon a környékről belátogat a Savanyúviz uri vendégserege közé; élelmes szobaleányok és udvarlóik, kik - ha már egyszer fürdőn vannak, - legalább uraságaik ébredése előtt élnek a jó alkalommal és divatos tempókkal; meg egynehány köhögős, álmatlan és türelmetlen beteg, ki elhitette magával , hogy minél korábban meríthet a forrásból, annál hasznosabb.
Kétségkivül az utóbbiak közé tartozott az a sovány, görnyedt, fekete ruhás alak, ki poharával kezében (és mindenesetre szép reményekkel poharában ,) már jó ideje épen Béla előtt haladt.
Megtört, beteges vén ember volt, rámondhatta akárki, ha csak hátulról látta is.
A reggeli szellő kikapta nagy karimáju kalapja alól nehány ősz hajaszálát; roskatag vállai meg-megremegtek s előre hajolva, vastag botjára támaszkodva, nagy ingadozó lépésekkel úgy sietett, mintha kereket hajtott volna maga előtt.
Béla zavaros elméjében homályos, rettegtető emlékeket ébresztett ez az alak.
Minden kisértet között, mely körülötte nyüzsgött, ez volt a legfélelmesebb.
Mintha koporsója felé tántorgott volna, vagy koporsójából kelt volna ki.
Épen félrecsapva, meg akart szabadulni látásától, mikor az alak egy támolygó kanyarodással visszafordult és szemtől szemben álltak egymással.
Kálozdy Béla és az öreg Hajós Gábor.
Óh milyen kegyetlen esztendők haladhattak el a szegény professzor fölött !
Minő gyilkos eszközökkel támadhattak ellene, hogy így megviselték!
Minő viharokban forgott, hogy így kifogyott a lélekzete és elerőtlenedtek a lábai!
Egyszer csak szóbeszédnek járta Dunaszögön, hogy sohasem volt fiatal s az ötletet tréfa gyanánt nevették meg.
Erről az arczról most el sem tudná képzelni senki, hogy ifju is volt valaha, habár nem mosolygós és élettől ragyogó is, csak fiatal, telt, ránczok és bánat nélkül való.
A szenvedések mély árnyai ültek e csontos, száraz, sárga képen, melynek egy-két vonása örök reszketegségében tett bizonyságot a kiállott nagy ijedelmekről.
Ajkai vékonyak és szintelenek voltak s apró szemei majd elvesztek a nagy, fekete csontba foglalt pápaszemek daczára.
De a legtaroltabb mezőnek is van egy-két kis virága, mely kikerülte a gyilkos kaszát.
A megviselt arcz sem volt - a sors pusztító kezének nyomai közt - a léleknek apró kincsei nélkül.
A kicsiny szemekben meghuzódott még egy kis emberszeretet és egy kis isteni félelem.
Béla lábai a földbe gyökereztek, a mint ráismert.
Mozdulatlanul helyén maradt és szó nélkül bámult az öregre.
A professzor - egy kis megrezzenés után - csöndesen állt meg vele szemközt s szelíd, ismerős, bánatos mosolyát, mely egykori kedves tanítványa láttára meglepte, igyekezett korlátok között tartani, míg a gondosan megtörülgetett pápaszemen át meg nem győződött róla, hogy nem csalódik.
- Béla!
Csakugyan jól látok -e? - kiáltá kiterjesztve karjait és leejtve poharát, mely darabokra törött.
Hangja száraz, rekedtes és tompa volt, mint valami korhadt fatörzsben zugó szél.
Erről a hangról bizonyára nem ismert volna rá senki.
- Szólj hát, Béla, te vagy -e igazán?
A szél mind magasabban szárnyalt s ez utóbbi kérdés reszketeg, mély zugásában már a vén korona ritkás lombjai közül hallatta magát.
- Professzor ur... nagytiszteletü ur... dadogta az ifju és remegve sütötte le tekintetét, melyet égő pir borított el.
- Fiam, Béla! - tört ki ujra az öreg és mozdulatlan kedvenczét szivére ölelte.
Ez az egyszerü, igaz sziv ép oly távol volt a gyanakodástól, mint a szomoru való tudásától.
Mitsem sejtett a gyászos szerepről, melyet családja történetében a végzet Bélának juttatott.
Beczéjéről eltünése óta mitsem tudott; a tisztelet egy kis magányos szigetre állította, hova nem jutott hir sem a törvény termeiből, sem a börtön dohos levegőjéből.
Leányát meggyászolta, és - miután halála titkának kulcsát a szemmel látható világban nem sikerült megtalálnia - kereste azt az emberi léleknek ama rejtek-kamarájában, melynek kutatására szánta életét.
Béla előtte csak a régi Kálozdy Béla volt, életének egyik öröme, büszkesége és reménye s csupán a szomoru visszaemlékezések voltak okai, a mért öreg és gyönge szemeit törülgetni kezdte, mig egy kis ideig némán álltak egymás előtt.
- Régen, régen, láttalak már, - kezdé a nagytiszteletü ur, zsebébe gyömöszölve a keszkenőt.
- Hosszu esztendők óta nem láttalak, Béla!
Már csak hadd hivjalak így, iszen mindig úgy tartottalak, mintha az én kis családomhoz tartoztál volna.
Az én kis családomhoz!
Az én családomhoz!
Mintha a szél zokogott volna odafönn a magasban.
- Ahhoz, a mi nincs már, - folytatta az öreg.
Csak te maradtál belőle.
Te is elidegenedtél, felém sem néztél, hirt sem adtál magadról.
Pedig sokáig olyan egyedül voltam, mint a halálát váró remete.
De isz te tudsz mindent.
Azért , hogy külső országokon jártál, embernyi ember lett belőled, megházasodtál , bizonyosan gondoltál olykor-olykor Dunaszögre is.
A philosophiae historia tanítását már abban hagytam, mert nem birom; csak a paedagogiát tartottam meg.
Ha gyermekeid lesznek, neked is szükséged lesz majd rá: emlékszel -e még valamire belőle?
Emlékszel -e egyre-másra a kollégiumból?
- Hogyne emlékezném! - felelt akadozva és egy kissé föllélegzve Béla, a mint észrevette, hogy kettejük között a feneketlen örvényt csak ő látja.
- Azok voltak a legszebb napjai életemnek!
- A legszebbek ugy -e? - beszélt bizonyos szomoru elégtétellel a szegény professzor.
- Ugy -e, hogy a legszebbek?
De nem is csodálom.
Akkor csupa öröm volt a házam.
Most látnád, milyen elhagyatott!
Tudod, hogy én egész életemben könyvekkel bajmolódtam.
Tán kevésbe vettem az apai kötelességet a tudomány mellett.
Tán csak fitogatni akartam velök ideáim igazságát.
Sok éjtszakán keresztül virrasztott velem ez a keserü szemrehányás és lélekfurdalás, hogy ez volt -e a vétkem, a miért a bölcs gondviselés olyan rettenetes módon megostorozott.
Könyveimen kivül mindent, mindent elvett tőlem és csak akkor láttam, hogy az apai könnyeken keresztül elvesznek a betük, olvashatatlanokká lesznek a sorok és semmivé minden tudomány.
Most tudom, most értem.
Az öreg beszédét egy perczre megakasztotta a csuklás s csak akadozva tudta folytatni, a mint a gyülekező vendégek közül magányosabb helyeknek vették utjokat.
- Megostorozott, kegyetlenül megostorozott a sors, Béla.
Két szép, felnőtt , reményekkel teli gyermekemet vette el tőlem.
Mert a másikat is csak elvette .
Szegény kis galambomat még inkább a magaménak érzem, mint a Mátyást Nem, nem tér az vissza soha többet!
Olyan egyedül hagytak, hogy... hogy... de nem vádaskodom senki ellen.
Megbocsátottam mindegyiknek, szeretem mindegyiket és ha találkozom majd velök, nem szeretnék szemrehányást tenni magamnak, hogy elszakadásunk után ilyen hosszu idő mulva is rossz szivvel gondoltam még reájok.
Bizonyosan nekik is van megbocsátani valójuk.
Béla eltakarta arczát.
Nem tudta nézni azt a töredelmes tekintetet, melylyel az öreg bús történetéről szólt.
Hallgatni is alig birta ez igaz, szenvedő és szeretetteljes sziv megható nyilatkozását.
- Neked, édes fiam, gyöngy-szived volt mindig s látom, hogy nem tudta elrontani az élet, - beszélt tovább a vén ember, észrevéve Béla megindulását, kit még ő kezdett vigasztalgatni.
- Ne, ne keseredjél el annyira.
Súlyosan látogatott az isten, az igaz; de mégsem hagyott el végkép .
Nagy beteg is voltam; majd egy álló esztendeig tartott a nyomoruságom és ha Örzse nincs, bizony-bizony beteljesedik a gyermekem után való kivánkozásom .
A püspök ur egy felfuvalkodott theologust rendelt be helyettem tanítani ; hanem ugyan nem volt köszönet benne!
Mindenkivel azt akarta elhitetni, hogy kanállal ette a tudományt; de az exámenen aztán ugyan furcsán járt az amicze.
Hanem ez nem tartozik ide.
Valahogy mégis csak lábra állított Barkó kolléga és az idén már nem hagyott békét, hogy használjam még itt a fürdőt .
Épen az este érkeztem és már az első reggelre ilyen nagy örömöt tartogatott a sors!
A professzor levette a nagy karimás kalapot és megtörülgette a homlokát .
Apró szemeiben egyre több élénkség, egyre több derü csillogott, a mint folytatta:
- A hosszú szenvedés után nekem is jutott egy-két sugár!
Épen lábadoztam ; emlékezem, először sétáltatott meg Örzse a szép tavaszi napon, mikor hozta a postás a levelet öregebbik fiamtól, hogy milyen jól megy a dolga odakünn a francziák között.
Felhagyott a katonaélettel, esztergályos műhelyt nyitott és azt mondja, úgy belebolondult a szerencse, hogy a herkópáterrel sem cserélne.
Semmi gondja az ég alatt s csak egy dolog nyomja a lelkét, hogy annak a nagylelkü jóltevőnek, a ki nyélbe ütötte a sorsát, sohasem juthatott nyomába.
A pénzt, a mit kölcsön kapott tőle, elküldte haza, hogy szegény deákokat segítsünk vele.
Ebből aztán már egész tökéletességgel megbizonyosodtam, hogy nem ámítás, a mit ir.
Még a boltjának a képét is elküldte.
Felakasztottam az iróasztalom fölé, hogy mindig ott lássam és sohase veszszem el hitemet az isteni gondviselés kegyességében.
Most jut eszembe, te is jártál Párizsban.
Ugyan nem találkoztál -e valahol vele?
- Sehol, - felelt Béla és a szive körül egy kis meleget érzett.
Párizs nagy erdő.
- Ejnye no, - sajnálkozott a professzor, - úgy szeretnék beszélni valakivel , a ki szemtől szembe látta volna!
Azzal a bizonyos levéllel jelentette a sors, hogy kifáradt üldözésemben.
És juttatott csakhamar még egy örömet.
A mult őszszel egy reggel beállít hozzám Örzse, hogy ő a kertben egy kóválygó , siró-rivó, eltévedt kis fiut talált.
Tudod, mindig a biblián jár az esze s boldogabb volt, hogy hozzátehette: mint az égyiptomi Faraó leánya a Nilusban.
A kis Mózest be is hozta mindjárt.
Soha olyan gyönyörü ficzkót nem láttam!
Mint a kinyilt rózsa, olyan volt a képe.
Nem tudott többet mondani , mint hogy Bélának hivják s anyját kereste.
Mindjárt te rád gondoltam és ezzel megvolt a kis poronty helye a szivemben.
Térdemre vettem és ki akartam tőle tudni, hogy mikép jutott a kertbe?
De a kis ember még nem sokat értett a beszéd mesterségéhez és teljes sötétségben hagyott mindakettőnket .
Kutattuk, tudakoztuk, kerestük az anyját, a ki után egy darab ideig nagyon kivánkozott; de bizony semmi módon rá nem akadhattunk.
A mienk maradt .
Elgondoltam, hogy ezt a kis férget most bizonyára azért ajándékozta nekem a gondviselés, hogy jóvá tegyem gondban és szeretetben rajta, a mit a magaméinál elmulasztottam.
Már akkor majd két esztendeje nem tartottam deákokat és olyan volt a házam, mint valami csöndes temető.
Hanem a hivatlan vendég olyan örömöket hozott bele, a miket sohasem vártam többé, és az életnek szeretetét hozta.
Picziny ajka mindig nevet és lármáz, fekete szemei mindig mosolyognak és kis szive mindig az én ölembe kivánkozik.
Meséket és verseket követel már tőlem, meséket, mint a szegény boldogult!
Hidd el , Béla, több becsületet vallok vele, mint sok lágy koponyáju, szakállas deákommal.
Az a vén Örzse is egész bolondja s az első szó, a mire uj családjában megtanította, az volt, hogy: nagyapó.
Az tudniillik én vagyok .
Ha a kollégiumból hazafelé ballagok, nádparipáján elém lovagol; ha dologhoz látok, játékaival lábamhoz telepszik és ha vig futkározása szomorú gondolatokat ébreszt bennem s öreg szemeimbe könnyek gyülekeznek, nyakamba csimpajkodik és addig ölel, addig czirógat, addig csókol, mig vissza nem csókolom.
Nagy öröm, nagy vigasztalás nekem ez a kis jószág és az égnek kevés adományát köszöntem még meg olyan hálásan, mint ezt a csipet embert .
De én ime annyit fecsegek itt össze-vissza neked, magamról.
Ideje már, hogy te is mondj valamit.
Béla nem sokat mondott.
Az átvirrasztott éj láza bizsergett ereiben, szive mondhatatlan kínnal volt tele és szemei mindannyiszor elhomályosodtak, a hányszor az öregre tekintett.
Rövid, töredezett és hazug szavakban mondott el neki egyet-mást sorsáról és a mint lehetett, magára hagyta.
Tiszta, világos, fényes reggel volt.
Elmult az éj, el annak az órának fordulója, melyben született.
Minek, oh minek is született?!
Lakására sietett.
Egy nagy karszékben, eltakart arczczal, reggeli pongyolában ült neje.
Az ajtónyitásra, férje lépteire nem tekintett föl s szemmel látható volt igyekezete, hogy a dúló fájdalom képét mutassa.
- Hagyd a komédiát, Ilona, - mondá Béla csöndesen.
De már a következő perczben a szivét eltöltő érzelmek árja egy fuldokló kaczagásban, és omló könnyekben tört utat magának.
Csak a sivatag homokja volt körülötte, mely hangját elnyelte, könnyeit felitta.
XXI. FEJEZET.
A kincses vendég.
Egy-két év röpült el az ujjászületett kastély fölött, mely sokaktól megcsodált diszében hivalkodva tekintett szét a virágos völgyön, az alacsony paraszt-házak nádfödelei fölött s a körülfekvő hegyek magaslatain .
A karcsu torony vörösre festett kúpja büszkén emelkedett a szemközti halom háta fölé, hogy lenézhesse az ivándi szegényes uri-lakot, melynek ócska képe tiszta, napfényes időben ide látszott.
A régi rekedt csöngetyü helyett uj harangnak ezüstös szavát rezgette a kis fenyves, mikor a fehér sapkás német szakács a kék libériás uj inasnak kezébe adta a leveses tálat.
Nem is a kis Pirók huzta többé, mint az öreg idejében; addig fogdosta a madarakat, mig a legravaszabb madarász, a halál, egy idegen ország ismeretlen mezején lépre kerítette.
Uj, egészen uj élet sarjadt a megujított, kitatarozott , felczifrázott falak között, melyek vidámak és büszkék maradtak a tavasz verőfényében ép úgy, mint a tél förgetegei közt, melyektől nem volt mit tartaniok.
Az erkély kőrózsái és kő-lányai közt szép asszonyok hajoltak ki , hóditó és könnyelmü mosolyokkal, melyek mitsem látszottak tudni arról, hogy a kőrózsák tartósabbak, mint az ő rózsáik.
A czimeres kapu előtt s a pompás oszlopok alatt uri hintók jöttek-mentek, kopók csaholtak, paripák nyerítettek s vig zajjal gyülekezett a jókedvü vadásznép.
A folyosók tele voltak a sugaraknak soha nem látott özönével s lágy szőnyegeiken sürgő szolgasereg futkosott.
A fényes tánczterem kecses szobrai kaczér tekintetekkel gyönyörködtek a mulatságok végetlen folyamában, az arczok és csillárok ragyogásában, a fel-felharsanó zene hangjaiban és a szivek zárát nyitó suttogásokban.
A nagy, komor ebédlő vidám pohárcsengéstől viszhangzott s a nagyuri diszben csillogó szobák sikos padlatán hullámzott a vendégsereg .
A gond számüzve volt e falak közül a vén butorokkal, értéktelen képekkel és a nyugalomba helyezett családi angyalokkal együtt, kik három nemzedéken át ugyanazzal a vaskos rózsafüzérrel köszöntötték a ház uj asszonyait.
Minden ragyogott uj, megforgatott diszlet gyanánt e régi épület történetének uj felvonásában.
Az első egy kolostornak komor boltiveit mutatta, melyek közt a szenvedés keresett menedéket s melyek közül csak az imádság talált kijárást .
A második egy ódivatu magyar nemesi lakot tüntetett elő, mely divatból kiment, zord és durva kedvteléseknek volt tanyája.
A harmadiknak, mely pazar fénynyel folyta körül egy mai világfia vig napjainak tarka jeleneteit , tapsolhatott a közönség.
Ez volt a kálozdi kastély képe ama nehány rövid év alatt, mely gyors futásában e vidék fölött is elhullatta kedves és kedvetlen ajándékait.
A hosszu tűrés tizenhat esztendeje után uj reményt hozott a hazafi-szivekbe a régen várt feltámadás iránt.
Móricz bátyónak, a vastag szemöldü és hosszu szakállu patriotának meghozta a néma honszeretet legkivánatosabb jutalmát: a karámosi választó-kerület részéről egy képviselői megbizó levelet, melylyel az érdemes öreg először ült föl életében vasutra.
Egy kis deret is hozott azután a hirtelen kisarjadt reményekre; két véres nagy háborut, melyekben mig rakásra hullott testvéreinket sirattuk, az ellenségek diadalmas ügyét tekintettük a magunkénak.
És a mikor az idő egyik kezében a romlás villámaival járt a ködben borongó cseh halmak között és az olasz ég alatt, a másikban hozott virágokat a nagy jeltelen sirokra, melyekben ezeren és ezeren pihentek.
A besorozott kis Piróknak is megvetette halottas ágyát s a madarak, melyeknek odahaza oly félelmes ellenségük volt, megbocsátottak neki és csicseregve röpködtek sirján.
Az esztendőknek e rövid sora uj életet hozott a karámosi vármegyeházába is; a Mutuszkákat, Putzelbergereket , Wolframokat és Czédákat, méltóságos tót fejökkel együtt, másodszor és utoljára is kisöpörte s utat nyitott a honfi bánatával Bécsben lakó grófi főispánnak, meg az igazi magyar vármegye-uraknak, kiknek kalpagján büszkén lengett a kócsagtoll és sarkantyujok vigan pengett, a mint beütött a jó világ.
Vincze bácsinak is juttatott egy kis főszolgabiróságot az uj korszak .
És - hogy a nagyok között a kicsinyekről se feledkezzem meg - hozott a szegény telekkönyvi hivatalnokoknak egyre szaporodó munkát a kálozdi birtokivekkel, melyekre Hazafi urnak egyre uj meg uj betábláztatni valója volt.
A kálozdi kastély lakóinak hozott sok vig, fényes, zajos napot; de nem hozott sem igazi megelégedést, sem igazi örömet, sem igazi békét.
Béla fiatal fejére vetett egy-két kora ősz hajszálat, (Istók fedezte föl és el-elfuladva erősítette, hogy: im a szerencse hirt ad magáról !) Ilona szép szemeiben gyujtott uj meg uj lángot; de sziveiket vigasztalás nélkül hagyta .
Olyan távol voltak egymástól, mint észak fenyője a dél pálmájától; az egyik magában didergett, a másik magában égett.
Mintha külön napjok lett volna s más a sugár, melyre az egyik fejedelmi pompáját kibontotta, és más az , melyre a másik reszketve várt.
Mikor Ilonát hódolva rajzotta körül a forró vérü fiatalság s intéseit lesve hevert lábainál, hogy kárpótolja őt a hidegségért, melylyel az előkelő világnak kevésbbé szép asszonyai bántak vele; mikor mámorba ringató zenehangokra kipirult arczczal, önfeledt tánczban repült a ragyogó csillárok alatt; mikor lármás kiséretével, a Szultán büszke hátán hevületes vágtatásban nyargalta be a vidéket: mindig , mindig egyedül volt.
És Béla is csak magában volt a sürün látogató vig czimborák között.
Nejével szemközt valami kinos megnyugvás vett rajta erőt , talán hasonló a rabéhoz, ki miután az első órákban hiába döngette ajtaját , feszítette zárát és szaggatta rácsait (hallani sem hallotta senki !) meghuzza magát egy sötét zugba s zordon daczában és nyomorult tehetetlenségében , kimerülten elalszik.
Béla is megelégelte sebeit s a verőfény után való hatalmas vágyában, nem küzdött többé sorsa ellen.
Nem tett szemrehányást Ilonának pazarlásaért, szeretetlenségeért, könnyelműségeért, udvarlóiért , Arturért, ki a kálozdi kis kék szalonnak, az aranyozott tánczteremnek, a park vidám zajtól hangzó utainak, a füstös kártyázó szobának és a bánfalvi erdő sürüjében épített csinos vadászlaknak mindig szivesen látott vendége volt.
Hanem igen különös, állhatatlan, bolygó természetet mutatott.
Néha jött egy hónapig minden istenáldotta nap: azután félesztendeig nem mutatta magát.
Most Pesten töltötte a farsangot; majd erdélyi jószágára utazott ; egyszer meg Ivánfi Gyulával Algirban jártak oroszlánra vadászni.
( Péterfiné úgy adta elő a hirt, hogy: Dacsó régen látott rokonainak látogatására indult.)
Béla nem tudakolta nejétől sem jövetelének, sem kimaradásának okát többé.
Artur mindig bátran, nyilt tekintettel nyujtott kezet neki; arra nem gondolt, hogy Ilonának és családjának becsületét féltse, s arról lemondott , hogy valaha igazán az övé legyen.
A fiatal Avalos álmaival, kit egy nagy szivü asszony visszaadott az életnek, lassankint eltüntek szivéből azoknak utolsó vissza-visszatérő, kinos rezdülései is.
Szenvedéseinek sok eleme egyetlen nagy fájdalomba olvadt, hogy: vétkesebb, semmint az élettől a szeretet mindenható ajándékát várhatná, mely nélkül nincsen menekülés .
Megadta magát keserű sorsának s mint ama legyőzhetetlen ellenségektől körülvett keleti fejedelmek, szitotta maga körül az emésztő lángokat , melyeknek mámorában, kábulatában fog elveszni.
Kétségbeesett futamban üzte a vadat, még kétségbeesettebben a megvetett szerencsét.
Ép oly kevéssé volt eszében a mult, mint a jövendő, mikor a földből kicsapott lángnyelvek már nyaldosták a kastély büszke oszlopait, a sirbolt nehéz kőkoczkáit, melyek közt apái nyugodtak, a Kálozdy-nevet, mindent, mindent.
Már szenvedély , kiirthatatlan szenvedély tartotta a kártya-asztal mellett, melyen boldogsága nem foroghatott koczkán és hajtogattatta vele a boros poharat, melybe keservét fojtotta.
Még egy, még egy igen szerencsétlen ember lakott a kastélyban: Istók.
S azt nem látta senki, (mert gondosan magára zárta kis szobájának ajtaját) mikor nehéz veritéket gyöngyöző fejjel leült asztala mellé s egy kiterített nagy papiros-ivet telefirkált nagy, mesés összegeket jelentő számokkal ; összeadott, kivont, sokszorozott, elosztott, meggondolt apróra mindent és mély sohajtozások közt ismerte be, hogy: ha ez így megy tovább, nem lehet kikerülni a végveszedelmet.
Egy szomoru pillantást vetett a sarokba támasztott botjára, mintha már a vándorut járna eszében, melyre indulnia kell.
Most, mikor a Pallérossi Pallérok a Tiszán túl sem virágzanak többé!
Egy késő őszi estén víg vadásztársaság hevert, tréfált és nyujtózott a szükes gadóczi urilakban, mely a bátyjával való megosztozáskor Ivánfi Gyula bárónak jutott.
Mind együtt volt az arany ifjuság s már a harmadik éjtszakát készült átdorbézolni.
Míg az elejtett izében... vadban tart, addig innen nincs szabadulás!
A fiatal gazda kimondta határozatát s volt gondja rá, hogy érvényt is szerezzen neki: a szinbe állított kocsik kerekeit sorba kiszedette s a vendégkocsisokat úgy leitatta, hogy e három nap alatt legjózanabb perczeikben is minden habozás nélkül készek lettek volna lovaik helyett magukat fogatni be.
Már eszerint csakugyan nem volt szabadulás s Vincze bácsi, ki különben Diana berkeiben csak műkedvelőnek tartotta magát , félig elázva erősítette: hogy apáinknál is ez volt a régi jó vadásztempó.
A vendégek víg tréfálkozás közt hevertek az ebédlő medvebőrrel terített divánjain s noha az asztal meg volt rakva boros palaczkokkal, jobban esett a csutorázás.
Mindíg a páratlan főszolgabiró úr után kellett újból megtölteni s a szarvas-agancsból készült gyertyatartókat a társaság nagy része csillároknak nézte.
Itt egy tüzesen csillogó, ott egy álmosan pislogó szem , nehezen dadogó ajkak és kipirult arcz tett bizonyságot róla, hogy a csutora már ugyancsak hosszú utat tehetett meg bujdosásában.
A vaddisznót pörzsölték künn a ház előtt s a szalma-pernye fehér fénye bevilágított az ablakokon.
Míg a gazda nehéz fejjel minden igyekezetét kifejtette, hogy sürgő-forgónak láttassék, Vincze bácsi ismert kompániája Bélával, Dacsó Arturral, Vizaknai Gyurival és Gencsy Laczival a pattogó kandalló körül nyujtózott.
Csak Fekete Miska bajlódott a gyertya mellett egy pisztoly furfangos masinájával, mely - noha egész délutánját a kireperálásra szentelte - semmi módon sem akart elsülni.
Ügyességében Gál Andris annyira megbizott, hogy a kireperált pisztoly csövével szemközt a legmélyebb horkolásnak adta át magát.
Az ébren lévő kis kör szóvivői természetesen a korhelymester és Vizaknai Gyuri voltak, kik mindent elkövettek, hogy egymást egyfelől túlhazudják, másfelől hazugságon érjék.
- Hiába, - kiáltott rájok Gencsy Laczi, ki megátalkodott kötekedő volt, - hiába okoskodtok itt nekünk!
Te Gyuri, te csak lódítasz; de te, vén ficzkó , te egyenesen hazudsz, mert életedben puska sem volt a kezedben soha.
- Ki meri azt mondani? - förmedt föl fogvicsorítva a megtámadott becsület.
- Hát a honvéd-bizonyítványaim, az érdemrendem, a megmentett zászló-darab, az mind semmi?
( A nevetőkhöz:) És ti meritek hazafiaknak mondani magatokat ?
Akkora muszkát ti nem is láttatok, a mekkorát én lőttem.
Az a vaddisznó, a mit ma lenyomorítottatok, ahhoz képest csak macska, nyomorult macska!
Olyan agyarai voltak, a mint felém közeledett, hogy átöleljen...
- Csak nem volt valóságos medve? - vette át a támadást Gyuri.
- Már akármit beszélsz itt, én is csak a mellett vagyok, hogy puskát soha sem sütöttél el .
A honvédségeddel meg jobb ha elhalgatsz, mert országvilág tudja, hogy a te vitéz nemzetőr-csapatod az egész forradalom alatt nem tett egyebet, mint pulykákat fogdosott.
- Pulykákat? - ugrott föl a vérig sértett főszolgabiró olyan pulykaméreggel , mely minden dühének ellenére is azt látszott bizonyítani, hogy van valami köze a pulykákhoz.
- Abból a pulykából nem eszel, Gyuri, a kit én fogtam .
Abból nem.
Nézze meg az ember!
De hát...
- Urak, uraim, - vágott a vitába nevetve Béla, - de hát nemesebb téren nem tudnánk mi verekedni egymással?
Pokolba a pulykákkal, Gyula bankot ad.
A varázsszó egyszerre lecsititotta a czivakodókat.
A heverészők felugráltak .
Miska kiejtette kezéből a megátalkodott masinát.
Gál Andris ébredezett.
Mind az asztal körül tolongtak, székeket huzigáltak, a szerencsésebbek ismert helyekre letelepedtek, mikor a hosszúképű német vadász belépett és csöndesen jelentette Bélának, hogy odakünn vár rá valaki s haladék nélkül beszélni kiván vele.
Béla hirtelen fölugrott, a nélkül, hogy a lármás készülődésben feltünést okozott volna, kisietett a nagy, kő-koczkás előcsarnokba, melyen egy függő lámpa halvány világa derengett.
Alig ismerte meg a mentort.
De a szegény névtelen bölcselkedő ugyancsak ki is volt kelve magából egészen, mikor fiatal urának egyenesen, szó nélkül keblére esett.
Két reszkető karjával átfogta a nyakát, vén térdei meg-megcsuklottak és testének egész súlyával nehezedett rá.
A halavány sugarak nem sokat árultak el a néma beszédből, melylyel e megtört, vén , becsületes tekintet egyszerre akart elmondani mindent, a mi szivén feküdt .
Kis szürke szemeiben, hol fellobbant az a kis parázs, a mi még volt bennök , hol könnybe lábadtak azok, a mint dadogott, bocsánatot kért vakmerőségeért , megint dadogott és nem birt mondani semmit, semmit.
- Ne rémíts, Istók! - sürgette Béla, megragadva kezét.
- Baj van?
Nagy baj?
- Béla, Béla, - fuldokolta e vén követ, - öröm van, nagy öröm, nem baj!
Csak egy órára tudnám most feltámasztani a kriptából!
Felejts el most már mindent...
Gondold meg, és felejts el mindent, a mi szomoruságod van...
- De mi hír, kérlek?
- Gondold meg Béla, gondold meg, hogy... hogy fiad született.
Béla összerázkódott és arcza egy pillanatra megmerevült a mentorra bámultában.
Kezei megkapták az öregéit és görcsösen kezdték szorongatni.
De Istóknak nem fájt.
Mély megindulással nézte kedvenczének hosszan , mozdulatlanul őrá szegzett szemeit.
Nézte, mint veti föl nemes fejét, mintha a mámor méltatlan vendégét akarná kiüzni belőle.
Nézte, hogyan tágul melle , hogyan emelkednek karjai, mintha letépné magáról a megalázó kötelékeket , melyeknek eddig fogságában volt.
Nézte, mint nedvesedik meg lassan homloka , mintha beleizzadna a rettenetes munkába.
Soká tartott ez a némaság, míg Béla megtalálta az első szót:
- Fiam! - sóhajtotta és a mentor nyakába borult.
Víg lárma, pénzcsörgés, pohárcsengés hallatszott belülről.
De Béla minderre süket volt.
Szent csönd vette körül, melyben csak egy vigasztaló mennyei szózatot hallott és öreg barátját soká, soká átölelve tartotta.
Azután gyorsan kapkodta magára ruháját s búcsutlanul távozott a parasztszekéren, melyen Istók érte sietett.
Gyönyörű holdfényes éjtszaka volt.
Körülötte minden: erdők, mezők, hegyek és vizek, ég és föld tündéri világitásban.
Az út jó volt, a lovak is ügettek, a mint tőlük telt; de Béla türelmetlen, tomboló, tuláradt szivének véghetetlen hosszú volt ez az egy-két éjjeli óra.
A szegény mentor ajka boldog fecsegésre nyílt az érzések első rohamának elvonulta után; de mit rövidített ez az időn!
- Soha, soha nem láttál olyan angyali kis babát, Béla! - beszélt az öreg utitárs.
Az igaz, hogy én nem sokat láttam életemben; de bizonyos vagyok benne, hogy ha még annyit látok, akkor se lett volna köztük ilyen.
A kis Ágnes csak gyönyörü egy piczurka teremtés volt; hanem a te fiad, az valóságos rózsabimbó.
De Béla, most aztán gondold meg jól, hogy... hogy ...
( A kocsi épen egy alkalmasat zökkent s úgy tetszett, mintha a mentor ennek folytán nyelte volna el, a mi a torkán volt.)
Igen, gondolj meg mindent jól és aztán lökd ki az ajtón Hazafit, lökd ki azt a károgó Varjut, lökj ki mindenkit és rontsd le megint az erkélyt, töresd össze az oszlopokat, hozasd vissza a régi képeket, adasd el az új hintót, hogy minden a régiben legyen , mint mikor te gyermekeskedtél.
( A nekihevült öreg megtörülgette homlokát , pedig hüvös szél fújt a téres mezőkön.)
Nem szeretném, ha szavaimból azt magyaráznád ki, hogy goromba természetü emberré lettem.
Te jól tudod, hogy sohasem voltam az, és sohasem beszélt más belőlem, mint a te javad.
Milyen egy kis baba vár rád, Béla!
Szólj már, valamit.
Örülsz -e neki nagyon?
De Béla nem szólt semmit, csak a vén kezeket szorongatta és a mentor szemeiben a holdvilágnál megcsillanó könnycseppekre felelt könnyekkel .
Azután minden pillanatban leste a kálozdi tornyot, a kivilágított ablakokat , a kastélyt.
Végre a hegy hátán voltak s a holdsugarak ezüst-fátylával leborítva, feltünt az előttük.
Az oszlopok előtt leugrott Béla a kocsiból és rohant fel a szőnyeggel borított lépcsőn.
Hiába sántikált és kiabált utána a mentor, hogy csöndesen legyen, ne üssön lármát, mert az most a világért sem szabad!
Hiába.
A könnyelmű, kártyaasztal és boros kancsó mellől érkezett czimbora nagy robajjal szakította föl neje hálószobájának ajtaját és egy nagy, szíve mélyéről szakadt kiáltással borult oda Ilona ágyára, melynek lábánál a ház új bútora rengett.
A szép asszony halavány arczát egy mosoly futotta át, mikor Béla megragadta kezeit.
Egy bágyadt, de igaz mosoly.
Egy, gyermekkorából visszatért, régi mosoly, mely egyaránt távol volt a gúny hidegségétől és a szenvedély izzásától.
Egy meleg, megbocsátó, jótékony, szeretetteljes mosoly, melyre egy szegény, elhagyatott, elkeseredett ember régesrég várakozott.
Béla homlokon csókolta nejét és karjára ragadta a bölcsőből a kis vendéget .
Picziny kis jószág volt ez, alig kilátszó a pólya finom csipkéi közül , parányi bogárszemekkel, parányi piros szájjal, parányi kacsókkal.
De e kis kezek nagy kincsekkel voltak tele (azt a mosolyt is ezek hozták !) két egymáshoz lánczolt s egymástól idegen szív számára.
A gyermek sírt bölcsejében.
De mikor Béla ölébe kapta s összecsókolta , egyszerre elhallgatott és rávetette szemeit.
Vékony ajkát félrevonta, mintha mosolyogna, és kis kezeit ügyetlenül nyujtogatta feléje, mintha csak azon törné a fejét, hogy ugyan mikép sikerülne neki most itt ezt az óriást maga előtt minél gyöngédebben megölelnie.
- Szeretnek, szeretnek megint!
Óh milyen haszontalanul éltem eddig! - kiáltá Béla és letérdelt a bölcső mellé.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE