Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Két leány regénye : A Fráterek és a Grabowszkiak
Keletkezés ideje
1904
Fejezet
4
Bekezdés
1172
Mondat
2754
Szó
28603
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
HARMADIK FEJEZET.
I.
Azon a gyönyörű nyári éjszakán természetesen alig aludtam valamit.
Folyton az motoszkált a fejemben, hogy ha most nem az Oczeán közepén volnánk, hanem a szárazföldön, kipattannék friss izmokkal az ágyamból és oly gyilkos futással porzanék végig az országúton, hogy még a legsebesebben járó agár is csak nyelvét öltögetve érhetne nyomdokomba.
Ez a jellemtelen szándék persze kivihetetlennek látszott.
Az Oczeán, fájdalom, nem érti a tréfát; fölöttébb valószínű tehát, hogy a megfúlás veszélyének tenném ki magamat, ha erőnek erejével át akarnék vergődni rajta.
Azt már megtettem, hogy tizennyolcz éves koromban Komáromból leúsztam a Dunán egész a Margit-hídig, ez a bravour azonban könnyű munka volt, mert az út háromnegyed részét hajón tettem meg .
Sokan voltak ugyan, kik ezt a szemembe is megmondották, én azonban erélyesen megvetettem őket és maró gúnynyal mondtam, hogy si esta vivora te pica, no haÿ remedio en la botica.
A kételkedők erre szégyenkezve vonultak vissza.
Az Oczeánt hiába vetném meg erélyesen; benne maradnék.
Elhatároztam tehát, hogy egyelőre a stoa bölcsészet tanítványa leszek és várni fogok.
A szárazföld talán okosabb ötletekkel termékenyíti meg hatalmas agyrendszeremet, mint a vizenyős tenger, melyben ezen az éjszakán minden bizodalmamat elvesztettem.
Korán reggel elhagytam a No.
12-őt, s felsétáltam a fedélzetre.
Hajnali négy óra volt.
A nap kelő félben; a tenger csendes és végtelen, mintha az örökkévalóságban végződtek volna határai.
Bódított ez a látvány.
Miért is tanultam én hát tulajdonképpen úszni?
Azután magamhoz intettem egy pufók arczú, tömzsi hajósinast és megkérdeztem, hogy hol született.
Ezzel is telik az idő.
- Glasgowban, mylord, - felelte csodálkozva.
- Tudsz magyarul?
- Igen, mylord.
- Mit tennél édes fiam, ha erről a Capt.
Fracassáról okvetlen még ma meg kellene szöknöd?
- Nem tudom, mylord.
- Gondolkozz egy kicsit, ficzkó.
Mit tennél, ha például agyonlőnéd Sir William Papucs Fieldet, a kapitányodat és el akarnának fogni?
A fiú nagy, bámész szemeket meresztett rám, aztán szétvonta széles, harcsa száját és elröhögte magát.
Biztattam azonban, hogy gondolja meg behatóan a dolgot és nyilatkozzék; kap egy szivart és tíz krajczárt.
Ez a kecsegtető ajánlat hatott.
A fiú kipirult örömében és az árboczra mutatott.
- Felakasztanám magam, mylord!
- Úgy -e? - mormogtam megdöbbenve és elvonultam.
Roppant hatással volt reám ez a válasz.
Az árbocz csakugyan nem jutott eszembe, pedig ott meredezett öt nap óta az orrom előtt.
Megtegyem?
Kicsit csúnya halál s nem is oly föltétlenül biztos, mint a milyennek a királyi ügyészségek híresztelik.
Családi krónikámban tudok szembeszökő eseteket.
Fráter Abellinóval, nagyapám dédapjával történt, hogy amidőn egy letéti pénztárral menekülőben volt s útközben belátta, hogy a nyomába robogó vármegyei lovashajdúktól nem szabadulhat, kötelet kötött a nyakába és egy szilvafára felakasztotta magát.
Azonban csak lengett-lógott a levegőben és nem pusztult el .
A hajdúk félóra múlva levágták, szilvóriumot öntöttek a szájába s az akasztott ember ott helyben életre kelvén, s azt rebegte, hogy: még .
Lehet egyébiránt, hogy ez csak kivételes eset.
Az öreg ur egész életében részeges betyár volt, akit hipnotizálni lehetett a pálinkával.
Mi lesz azonban terveimből, ha ily könnyen kétségbe tudok esni?
Mi lesz czéljaimból, aspiráczióimból, Teendőink czímű nagy művemből?
Meggondoltam tehát a dolgot, széttéptem a lapok számára megczímzett leveleket , búcsút vettem az öngyilkosság eszméjétől és nagylelkűen elhatároztam, hogy élni fogok.
Nyolcz órakor félrevonultam egy kifeszített japán ernyő alá és kávét rendelvén , csodálatos nyugalommal megreggeliztem.
A födélzetre szállingózó utazó közönségnek fogalma sem volt róla, hogy alig húsz perczczel ezelőtt még a halál rettenetes gondolatával foglalkoztam s az alvilág mélységeiben akartam beleülni a számomra elkészített forró kénköves kádba.
A közönség csak egy gentlemant látott, aki reggelizik.
Pár perczczel kilencz előtt feljött Ilka is, a menyasszonyom.
Könnyű nyers selyemruha simult nyulánk alakjára, átkötve derekán piros övvel, ami jól állt a gonosznak.
Fején kerek kalap volt, kezében napernyő és egy látcső.
Feltünően csinos volt.
Két szalmaszínű angol erősen nézte.
Egy marhakereskedő elragadtatva így szólt: »gyönyörű leány.«
Társa megfordult és beleegyezőleg intett: »Yes.«
- Jó reggelt, Lőrincz, - üdvözölt mosolyogva s helyet foglalt asztalom mellett ; azután szintén kávét rendelt és reggelizni kezdett.
- Jó reggelt, édes Ilka, - feleltem udvariasan és barátságosan integettem.
Az utazóközönség szemmel tartotta Ilkát; nem lehettem se őszinte, se udvariatlan .
A hölgyek már kritizálni is kezdték és igazuk lehetett.
A nyers selyem kissé túlságosan megfeszült kerek tagjain, nem leplezte el eléggé csípőinek asszonyos vonalait, amint ezt az angol illem, angol lobogó alatt, joggal megkívánhatta volna.
Figyelmeztettem is reá, de ő durczásan vállat vont.
Aki nem akarja, ne nézze.
Persze, hogy annál mohóbban nézték, s a hölgyek annál élesebb megjegyzéseket tettek reá.
Be kellett azonban ismernem, hogy e csípős megjegyzéseket javarészt az írígység hajtotta ajkaikra; a szőke Albion leányai kellemetlenül soványak és halaványak voltak.
Szinte azt gondolhatta volna az ember, hogy árnyékuk sincs.
Ilka nem törődött velök.
- Hogy aludt, kedvesem, - kérdezte dallamos hangsúlylyal, s ingerkedő, csendes nevetéssel nézett a szemem közé.
- Nagyon fényesen aludtam, édes - feleltem hirtelen fakadó megtorlási hajlandósággal, melyet anyámtól örököltem.
- Beszélik, hogy szétrobbant egy gőzkazán, de én nem hallottam.
- Valóban?
- Hát maga hogy aludt, szép Heléna?
- Köszönöm jól.
Nem bizonyos egyébiránt, hogy csakugyan oly mélyen aludtál volna.
- Honnan tudod?
- Egész éjjel hánykolódtál.
- Úgy?
E szerint tehát ön sem sziveskedett aludni, szép Heléna?
- Nem bizony, csúnya - felelte dévaj mosolylyal, s miközben szemeihez illesztette a látcsövet, odasúgta halkan, gúnyolódva: Nem tesz semmit, barátom, éppen semmit... majd sokat fogok aludni, ha a feleséged leszek...
Önkénytelenül felszisszentem erre a sértésre és ketté haraptam szivaromat .
Gyönyörű kilátások!
Még nem vagyok a férje és már is sértegetni kezd.
Mi lesz később?
- Maradj itt Lőrincz, - biztatott mosolyogva a leány és szintén felállt.
- Figyelmeztetlek, hogy a tenger mély.
Az ördögbe is!
Ez a leány keresztül lát rajtam.
Nyilván üvegből vagyok.
Arczomon viselem az agyvelőmet, homlokomon...
Lassan!
Homlokomon még nem viselek semmit, s ha jó szerencsém is úgy akarja, nem is fogok.
Grabowszki Ilka persze ezt a nyugtalanító, kényes gondolatomat is azonnal kitalálta.
Mellém jött a nyitott fedélzetre s karomba fogódzva, vállamra hajtotta szép, szőke fejét.
A szalmaszínű angolok dühösen gukkereztek.
A marhakereskedő társához fordult, s izgatottan morogta:
- Meg fogja csókolni...
- Yes, - felelte a társ és szemeihez emelte ő is a gukkert.
Resteltem kissé a dolgot, de nem tehettem ellene semmit.
Ilka tudta, hogy tízen is látcsövezik, de ő sem tehetett ellene semmit.
Egyikünk se tehetett semmit, el kellett tehát tűrni az éhes kiváncsiságot, mely már-már elnyeléssel fenyegetett és nem akart belenyugodni, hogy nem történik semmi.
Nem történt semmi, csak Ilka súgta a fülembe, hogy tegyek le kényes gondolatomról , - már megbocsátott.
- Ne félj, édesem, - biztatott gyöngéden és megsimogatta finom kabátomat, - meg akartál ugyan menekülni előlem, de én nem fogok boszút állni.
- No azt remélem is!
- Megölnél?
- Meg.
- Légy nyugodt, barátom, - együtt fogunk megvénülni és kimondhatatlanul boldogok leszünk.
Szép lesz!
Úgy örültem neki, hogy majdnem sírva fakadtam.
Négy nap múlva New-Yorkba érkeztünk.
Ilka egy pillanatra se vált el tőlem.
Semmi reményem se maradt, hogy a roppant embertömegben, mely a három angol mértföld hosszú mólón tolongott, valamiképpen eltűnhetek.
Talán ha bankár lettem volna , akit egy csomó meglopott ember kétségbeesett átka kísér.
Én azonban csak egy leánynyal szöktem, hozzá még nem is magam akaratából.
Tudtam, hogy ha szaladni kezdek, Ilka utánam szalad és amily gyors őzbokái vannak, biztosan utól fog érni.
Ez a dolog kissé hihetetlennek látszik, ha meggondolja az ember, hogy a hadseregben egész a káplárságig vittem, de önök talán még emlékezni fognak arra a botrányos skandalumra, mely a zugligeti mély útban folyt le.
A lapok bőven mesélték.
Az volt benne, hogy e mély útban május 23-án estefelé két czellengőt riasztottak meg valami tüzér katonák; egy férfit és egy nőt.
A férfi azonban összetűzött az ittas katonákkal és diadalmasan legyőzte őket.
Kérem!
Az egyik czellengő én voltam, a másik Grabowszki Ilka.
A kefekötők majálisáról jöttünk.
A mély útban ránk bukkantak a tüzérek és nagy zajjal, röhögve körülvettek.
Ilka szerencsésen kisurrant a körből, s másfél percz alatt a lóvasuti megállóhely épületébe repült.
Én meg dulakodásba bocsátkoztam a részeg katonákkal és két percz alatt mind a tizenhatot letepertem győzhetetlen karjaimmal a földre.
Négy sulyos orrbaütést kapott.
Hatot belöktem a pocsolyába , hármat keresztbe fektettem a hídon, egyet felczipeltem a »Belle-vue « -re, egyet meg bevonszoltam egész a katonai temetőig, s fogai közé dugván egy szalmaszálat, oda támasztottam elrettentő példának a temető kapuja mellé.
Tekintetbe véve most már, hogy Ilka körülbelül ezer lépést futott be másfél percz alatt, egészen bizonyos, hogy utól fog érni.
Hadseregünk tagjai jeles futók, ily gyorsan azonban még a Königrätz-passaui szaladást se végezték el.
Úgy terveztem tehát, hogy majd csak eltűnhetek a vendéglőben.
A new-yorki hotelek kaszárnyák.
A St. James House-ban, hová bérkocsisunknak parancsot adtam, háromszáz vendégszoba van.
Öt emelet, kilencz lépcső, négy kapu , két kávéház, hét trafik, két panoráma, és vagy harmincz üzlet.
Összesen tehát körülbelül ezerötszáz ajtó, ide nem értve a nyolcz kitűnően berendezett liftet , melyek bármely pillanatban eltűntetik az ügyes embert.
A szálloda kapujában Ilka karomba fűzte karját és jelentős pillantással mondta:
- Együtt maradunk, Lőrincz.
- Lehetetlen, édes barátnőm.
Okvetlenül szükséges, hogy önnek külön szobát nyittassak.
- Nagyon figyelmes vagy...
- S főleg az illem.
- Ah, igen! az illem...
Én bemennék az egyik ajtón, te meg kimennél a másikon !
Nyilván ez volna az illem.
Nem, nem, kedves barátom, ez - nem eljárás.
Megesküdtél - folytatta fenyegető tekintettel - és én jót állok róla, hogy ezt az utolsóelőtti esküt meg is fogod tartani.
- Helyes, - mormogtam elkeseredve, - holnap fölkeressük a lelkészt és ön előadja , hogy engem el akar venni.
- Nagyon jól van, édes - felelte Ilka, s oda fordult a merev nyakkal várakozó szoba-pinczérhez, ki parancsainkra várakozott, - nyisson két szobát az ötödik emeleten, egy ajtóval.
Érti, hogy is hívják... egy ajtóval.
- Yes, Mylady, - dunnyogta impertinens szárazsággal a pinczér és előre ment.
Grabowszki mama leánya lefőzött.
Külön szoba ugyan, de csak egyetlen kijárással .
Ha ezt bezárja s kulcsot a zsebébe rejti: fogoly vagyok.
Mit ér karjaim ereje , öles termetem, kemény öklöm?
Az ötödik emelet nagyon magas.
Magamba fojtott csendes dühhel lépdeltem föl, tehát a pinczér után.
Hiába ajánlotta a liftet .
Soha!
Menjünk csak a lépcsőkön.
Ez is bosszu; Ilka száznyolczvankét lépcsőn kellett, hogy fölkapaszkodjon, még pedig a saját erejéből.
Nem támogattam , szenvedjen ő is.
- Fölösleges talán megjegyeznem, hogy mire kipirult arczokkal , erősen fújva az ötödik emelet szellős paradicsomába értünk, már készen állt fejemben jövendőm megmentésére a friss terv.
Igen nagy ravaszságot fejtettem ki.
Áldott emlékű édes anyám igaztalanul törte szét befőttes üvegeink színe-javát kitűnő atyámnak gyomrán, mert atyám jól jövendölt, midőn azt mondta, hogy egykor a legkiválóbb szellemi kapaczitások sorába fogok emelkedni.
Megvártam ugyanis, míg Ilka jó éjszakát kívánt, s a bőséges vacsora elfogyasztása után magamra hagyott.
Oly kedves, figyelmes és szeretetreméltó igyekeztem lenni , mint ismeretségünk első napjaiban, midőn ő mélyen elpirult, ha Grabowszki mama boltjába léptem, én pedig egész testemben lázzal, kicsattanó gyönyörrel, boldogan , átszellemülve, alig tudtam elrebegni, hogy szivart akarok -e vagy fogkefét.
Kezet csókoltam Ilkának.
- Jó álmokat, szép Heléna!
- Jó éjt, barátom.
- Aludj édesen, drágám - mondottam óriási kimerültséget szimulálva, - megfoghatatlan, hogy mennyire elálmosodtam.
Alig tudok megállni a lábamon.
- Holnap reggelig kipihenheted magadat.
- Igen, igen...
Jó éjt, gyöngyvirág, jó éjt!
- Jó éjszakát.
Elváltunk.
Ilka szobájába vonult, s csakhamar minden elcsendesedett.
Félóra hosszáig a legfeszültebb figyelemmel hallgatództam, de nem mozdult semmi.
Ilka nagyon fáradt volt; bizonyos tehát, hogy amint a vánkosra tette fejét, azonnal elaludt.
Nagyobb bizonyosság okáért lassan, vigyázva, elnyujtott testtel, mint egy sompolygó róka, még az ajtót is kinyitottam, hogy jobban halljam a lélegzetvételét, de nem hallottam semmit, s ez teljesen megnyugtatott.
Aludj csak gyöngyleány, szegfű, liliom, büszke jáczint virág és mindenféle szép virág mélyen , mint egy boldog angyalka a bárányfelhők puha dunyhájában... mire holnap reggel lenézegetődzöl a lenn zsibongó St. James Street kocsitömegére, villamos vonataira és ezernyi embersokaságára, a Teendőink czímű nagy mű tervezője rég eltűnt az ötödik emeletről, s holnap ilyenkorig már Washington városában fogja tanulmányozni a szocziális viszonyokat.
Úgy léptem a szobát, mint egy testetlen fantom.
Táskámat bezártam, pénzemet a derekamra erősített tatárövbe csavartam, a lámpát eloltottam, éjjeli papucsaimat lábamra húztam, s előre nyujtott nyakkal, finom szimatom megfeszített igénybevételével tapogatództam a szomszéd szobába, ahol Grabowszki mama leánya aludt.
Isten veled kolosszális gyermek, gondoltam kárörömmel, hiába voltál oly óvatos , mert ime mégis csak kiszabadul a madár és boldogabb vidékre repül.
Előre!
Isten veled...
S oda surrantam lábujjhegyen a folyosóra vezető ajtóhoz, amely be volt zárva.
Nem jöttem zavarba, mert számítottam reá.
Megfogtam nesztelen mozdulattal a kilincset , s heves szívdobogások között, de a körülményekhez képest eléggé biztos és meggondolt kézzel fordítottam meg a kulcsot a zárban.
- Nyomorult! - sikoltott rám e pillanatban egy fölgerjedt hang s a padlón egyszerre borzasztó csörömpölés hangzott.
Grabowszki Ilka a repetáló órát csapta hozzám, azután gyorsan meggyujtotta a gyertyát s úgy állt ott nyúlánk termete egész pompájában, fehéren, szikrázó tekintettel, elhalaványodva, mint egy haragos istenasszony.
- Ilka! - rebegtem megsemmisülve.
- Gazember! - sziszegte dühvel s egy vadmacska villámgyors mozdulatával ragadta ki kezemből a szobakulcsot.
II.
Hogy mennyi keserűséget nyeltem négy napig a St. James House ötödik emeletén , azzal megtelne egy egész granárium.
Ilka annyit bosszantott, hogy már-már elvesztettem türelmemet és csöpp híjja, hogy boldogult édes anyám lobogó vére nem gyult ki bennem.
Ötödnapra végre is oly harsogva követeltem, hogy hagyjuk el a hotelt, mint egy oroszlán.
Szép porkolábom belátta, hogy további fogságban maradásom veszélyessé válhatnék reá nézve, - kijelentette tehát, hogy jól van , lemegyünk sétálni a Streetre.
Ügyeljek azonban magamra, mert ha meg találnám kisérleni a szökést, nyomban elfogat a rendőrséggel.
- Veled maradok az itéletnapig, - feleltem epésen és kaczagni kezdtem, mint King Lear, az őrült.
Ilka megvonogatta kerek vállait s szorosan mellettem haladt.
A liften úgy ereszkedtünk le, hogy én újabb szökési tervekkel foglalkoztam, ő pedig erősen tartotta a kabátomat.
Az utczára érkezve bekanyarodott egy kávéházba, mely a Streetnek éppen a sarkán lévén, egy csomó újságot olvasó yanke-nek és henyélő köztársasági dámának volt kedvencz tartózkodási helye.
Leültünk.
Szép Heléna fagylaltot rendelt, én egy nagy porczió sonkát, két spriczczert , nyolcz híg tojást és tizenöt darab pozsonyi mákos kiflit.
Ilka erre visszaküldte a fagylaltot és hat karély mazsolás kalács mellé egy kupa habos kávét rendelt.
A missek és yankek először halkan nevetni kezdtek, azután valamennyien, bizonyos tiszteletteljes bámulattal néztek reánk.
Mi jó étvágygyal ettünk; a köztársaságiak bámulása egy pillanatra se zavarta meg menyasszonyomat, aki a kávé után még négy pohár jéghideg sört is megivott és megevett hozzá hat darab sóspereczet.
Ez kissé sok volt.
A köztársaságiak élczelődni kezdtek.
Egy szalmaszál miss megbotránkozva ragadta kebelére pincsi kutyáját, s lesujtó tekintetet vetve menyasszonyomra, otthagyta a kávéházat.
- Szélhajtó liba, - jegyezte meg megvető mosolylyal Ilka.
- Banda, - toldottam én.
- Lassabban, Lőrincz, - a feltűnést kerülni kell.
Gőggel néztem szét a yankek között.
Hah! jőjjön ide valamelyik, hadd rontsam fejéhez a keserűségemet, - éppen jókor... éppen jókor...
S szinte fájt a testemben szilajon rohanó vér.
Könnyíteni kellett magamon: megragadtam tehát a márványasztal sarkát és letörtem belőle egy darabot.
A bámulat moraja zúgott végig a hatalmas termen.
Mindenki látni akart.
Néhányan tapsolni kezdtek.
A kávés egy pillanatig figyelmesen nézett, azután nagy sebbel-lobbal felrohant a lakására, tiszta inget váltott, lesímította haját, fölrakta összes gyűrűit, s oly mély meghajlással járult üdvözléseivel elénk, hogy majdnem megpukkadtam a nevetéstől.
Feltűnően magas és illetlenül vékony ember volt.
Frakkjának szárnya, hozzávetőleg , megütötte az egy métert.
S bele nem fáradt volna az idegenszerű, egyenletes hajlongásba tán hajnalig sem, ha nem fenyegette volna a tengeri betegség, nem őt , hanem Grabowszki Ilkát.
- Elég! - intettem büszke jupiteri pose-al, melyet a képviselőház miniszteri szobájában akkor sajátítottam el, midőn egy rakás filloxera vert egri koldus adótörlésért folyamodott.
Hol született?
- St. Domingóban, your Grace.
- Mi az a Grace? - kérdezte Ilka.
- Herczeg, - feleltem halkan - ez a czérna király biztosra veszi bennem a jó fogást.
Lássuk egyébiránt tovább a cerclet.
Tud magyarul?
- Tudok, kegyelmes úr.
- Ön franczia?
- Nem, kegyelmes úr, angol vagyok.
- Szép, szép!
Hogy érzi magát atyja?
A kávés meghajtotta lenge derekát s hódoló alázattal felelte:
- Tíz esztendeje meghalt, kegyelmes úr.
- Ah úgy!
Ön tehát franczia?
- Igenis, franczia...
- Gyermekei is francziák?
- Igenis, kegyelmes úr, gyermekeim is francziák.
- Szép, nagyon szép!
Örülök, hogy országukat megszemlélhettem és haladásukért hajlandóságomat nyilváníthatom.
Házas ön?
- Nem vagyok, kegyelmes úr.
- E szerint tehát gyermekei sincsenek?
- Nincsenek, kegyelmes úr.
- Ez szép.
Meg vagyok elégedve.
Most pedig menjen és rendeljen nekünk két kupa málna-szörpöt, négy liter szódát és vagy ötven darab karlsbadi ostyát.
A kávés homlokát törölgetve, szélgyorsan lódult a buffet felé.
Grabowszki Ilka némi szégyenkezést fitogtatott, de azért sokat evett.
A kávéház vendégei lelkes figyelemmel bámulták fényes mutatványainkat, s nehány riportert is a nyakunkra zúdítottak.
Oláhul felelgettem az angol nyelvű interwiewra, de azért estére okvetlenül benne lesz egész beszélgetésünk az újságokban.
Evés után szép Heléna karomba fűzte karját s fizetvén, mentünk.
A kávés szédítő sebességgel hajlongott.
A vendégek kalapjaikat lengették.
A járdán menydörgő hurrá! kiáltások fogadtak.
Mindenki félre állt.
A fülsiketítő lármában kevés szót értettem meg, sejtettem azonban, hogy rémítő étvágyunk zúdította ő bennök tomboló viharba a lelkesedést.
- Hogy ünnepelnek itt minket, hogy ünnepelnek...
- Igen, - felelte fölbigyesztett ajakkal Grabowszki Ilka, - nem tudják, hogy téged Fráternek hívnak.
Könnyű lett volna, hogy válaszul valamely zamatosan népies kifejezését a haragnak vegyem ajkaimra, a sikert azonban nem akartam koczkáztatni.
Menyasszonyom a harminczadik fagylalt-ostya elfogyasztása után ugyanis nagylelkűen beleegyezett , hogy térjünk vissza az ó-világba, s esküvőnket otthon, Budapesten, a Bazilikában tartsuk meg.
Oda legalább Grabowszki uram összes ferenczvárosi »Millich Fra-Mám « -jai és piaczi »Zitz-Frau « -jai is be fognak férni.
A magam részéről fanyar haragomban csak a hordár- és a kucséber-egylet dísz és örökös tagjainak meghívását helyeztem kilátásba.
Visszaérkezve a St.-James House-ba, menyasszonyom még egy pótparagrafust toldott a szóbeli szerződésbe.
Kikötötte ugyanis, hogy ő csak abban az esetben hajlandó mindent elfelejteni, ha esküvőnkön a veteránok bandája fog muzsikálni.
- Teljes lehetetlenség! - feleltem indulatosan, - ez érdemes férfiak zenéje, kész borzalom...
A sioux indiánok vad harsonázása ehhez képest lágy Chopin.
- Akarom, Lőrincz.
- Miért?
- Csak azért... - felelte makacsul a leány.
- Megmondjam az okát?
- Nem szükséges.
Ebből a kérdésből különben azt veszem ki, hogy sértegetni akarod a mamát.
- Hallgatok, Ilka.
- Jobb is!
Nem akarta megvallani, hogy azért kívánja őket, mert a veteránokhoz, Grabowszki mamát diszkrét és gyöngéd érzelmek fűzik.
Komoly és derék emberek ezek.
A bevattázott lábú Grabowszki papa is bízvást helyet foglalhatott volna köztük , amikor Grabowszki mamának leánya született, de a galamb epéjű veterán férfiú nem tett ezért a dologért semmiféle patáliát.
Félt szegény ördög, hogy Grabowszki mama válópört kezd ellene és ott bizonyítani fog.
Beleegyeztem mindenbe.
Muzsikáljon a veteránok bandája, jőjjön a tejszagú Ferenczváros, álljon fejetetejére egyvelesleg az egész ordinári társaság, legyen minden úgy, ahogy a Grabowszkiak akarják ... majd megmutatom én, hogy a Fráterek unokája mégis csak meg fogja írni Teendőink czímű illusztris művét - hitves és törvényes gyermekek nélkül...
Forrt és tombolt agyam kohójában már ekkor az új terv; egészen bele fiatalodtam.
Július 18-án reggel elhagytuk a szállodát (az összezúzott repetáló óráért húsz dollárt metszettek ki az erszényemből) s omnibuszon a kikötőbe érkezvén, délelőtt kilencz órakor a Triesztbe induló Albatros fedélzetére szálltunk, Grabowszki Ilka úgy szerepelt rajta, mintha nőm lett volna.
Még udvaroltatott is magának.
Hallottam, hogy engem farmernek adott ki, akivel öt évet töltött a rengetegben.
S oly élénken, annyi fantáziával, oly meggyőző erővel rajzolta kitünő helyzetünket a farmon, mint egy elsőrangú parlamenti szóhős, aki a gazdasági viszonyok rózsás képével akarja elvakítani a hozzá értő közönség szemét .
Láttam, hogy az ő közönsége, mely javarészt praxisban levő amerikai farmerekből állott, egy szót se hisz el az egészből, de nem szakítottam félbe.
Hadd mulassanak egy kicsit ezek is.
Augusztus másodikán érkeztünk Budapestre.
Ilkát, Grabowszki mama füle hallatára eljegyeztem, ő megbocsátott.
Keblére zárta ízetlen sikoltozások között leányát, s nekem olyan katonás parolát vágott húsos kezével a tenyerembe, hogy három óráig fújtam.
Azután megigérte, hogy visszavonja a följelentését a rendőrségnél.
- Nem volt szép, fiam, - mondta neheztelve - hogy ki tetszett lopni a fiókomból azt a kis pénzt, de hát nem bánom.
- Asszonyom! - szisszentem föl - gondolja meg, hogy mit beszél.
- No csak semmi komédia.
- Az ön pénzét... én...
- Nem is az öregapja!
- Ilka! - harsogtam felháborodva, - hallja ezt?
Grabowszki Ilka nevetve simogatott.
- Ugyan hallgass már, mama, - csitította anyját, - nem Lőrincz volt; ketten voltunk...
- Bocsánatot kérek...
- Megbocsátok fiam! - kiabálta Grabowszki mama és egész súlyával a nyakamba borult.
Nem juthattam szóhoz.
A lopás felerésze rajtam maradt.
Akármit mondtam , Grabowszki mama jóakarattal integetett és mutatta, hogy azért a kis lopott pénzért egyáltalában nem haragszik.
Fordítottam egyet a köpönyegen.
- Köszönöm, drága mama, - rebegtem hálásan és megcsókoltam a kezét.
Ő visszaadta csókomat és még egyszer a nyakamba borult.
Szent volt a béke! beleegyeztek nagylelkűen abba is, hogy hazamehetek és megtekinthetem lakásomat.
Elbúcsúztam.
Grabowszkiék kikísértek az ajtóig, s ott elbocsátottak.
Volt bennem annyi maliczia, hogy távozás közben csókot hintettem Ilka felé.
- Viszontlátásra, édes!
- Viszontlátásra, Lőrincz.
Ne feledd esküidet...
Repeső örömmel siettem lakásom felé.
Alig értem azonban a kapuig, midőn észrevettem, hogy Grabowszkiék szemfüles Adolfka inasa mindenütt a nyomomban van .
Ez a semmirekelő adta hírül multkori szökésemet is.
Úgy tettem azonban, mintha nem vettem volna észre.
Fölmentem lakásomba, megparancsoltam inasomnak, hogy lopódzék ki a gangra és ha ott lepi a kis kajla orrú kémet, ragadja meg és hozza be.
Péter hűségesen végrehajtotta a parancsomat.
Fülön ragadta Adolfkát és berántotta az ajtón.
- Péter!
Holnap estig itt tartod ezt a kölyköt.
- Meglesz, uram.
- Ha szólni próbál, lődd le!
- Jaj... jaj... - bömbölte halálra rémülve az ökölnyi legényke s térdre vetette magát.
Azt hitte, hogy őrültek közé került.
Péter tudta, hogy komédia és ijesztés az egész, de tudta azt is, hogy ha ez a spión megszökik, akkor én másodszor is csak másodmagammal fogom elhagyhatni a várost.
Keményen őrizte tehát a gyereket , míg összepakoltam és este tíz óra tájban másodszor is búcsút vettem a lakásomtól.
Ah, pokoli gyönyör.
Egyedül szöktem s meg sem állottam Koppándig.
Ott rossz hírek vártak.
Birtokocskámból mindössze tíz sovány holdacska volt még az enyém s azonkívül - családi sírboltomon kívül - semmi.
Az utazás sok pénzt emésztett .
Nagyon csalódik azonban, aki azt hiszi, hogy ezek a szomorú tények zavarba hoztak .
Bérlőmnek habozás nélkül eladtam ezer forintért a tíz holdnyi maradék földet s mivel semmi szín alatt sem tudtam rávenni, hogy toldja meg a vételárt még néhány forinttal, eladtam neki a - családi sírboltomat.
Megvette őseim hamvaival együtt kilenczvenöt forintért.
Akkori szorultságomban még örültem is, hogy a nyolczszáz esztendős Koppándi Fráter család dicső hamvait kilenczvenöt forintért eladhattam.
III.
Teljes két esztendeig maradtam távol.
Tovább nem lehetett, mert csak éppen annyi pénzem maradt, hogy a vasuti jegyet kifizethettem.
Elérkezett tehát az ideje, hogy hazajőjjek, szembeszálljak itthon a Grabowszkiakkal és tervben levő nagy művemre, valamint családi nevemre hivatkozva, a kormánytól valamelyes hivatalt kérjek arra az esetre, ha a vármegyében az új választásoknál nem boldogulok.
Egy kellemes őszi reggelen hiány nélkül érkeztem vissza lakásomba, melyet agg tanteom kegyéből ingyen élveztem, s tizenhat stamperli méregerős pálinka elfogyasztása után a helyzet tanulmányozásához fogtam.
Megelégedéssel konstatáltam, hogy az adóprés munkája nem változott, a stréber strébernek, a szájhős szájhősnek maradt, s hogy Ninive ős assyr város romjait Layard Austen Henry útbaigazítása nyomán Sir Stratford Canning csakugyan megtalálta.
A parlament is olyan, mint két év előtt volt.
A premier mosolyog és mindent megigér , a belügyminiszter »megfontolás tárgyává« teszi az agendákat, az igazságügyminiszter most is gúnyosan mosolyog, a földművelésügyi miniszter meg lázasan dolgozik azon, a mire semmi szükség.
A miniszterelnök háta mögött azonban már nem ül Pulszky Guszti.
Nem változott szóval semmi, csak egy pár jó magyar családdal jutott több koldusbotra, néhány száz joghallgató személyében növekedett meg az egyetemen a jövendő proletárjának hatalmas száma és, hogy Grabowszki mama váratlan halála után, a kétségbeeséséből nagy gyorsasággal felocsudó Grabowszki Ilka férjhez ment Flóriánhoz, egykori udvari borbélyomhoz.
- Derék Flórián! - kiáltottam lelkes éljenzéssel, - életem megmentője, szobrot emeltetek sirod fölé, melyre aranybetűkkel lesz örök dicsőségre fölvésve neved : FlórIÁn.
Spekulálni kezdtem.
Grabowszki Ilka halálos ellenségem lett, az bizonyos.
Vesztemre fog törni minden áron, az még bizonyosabb.
Flórián ellenben bárgyú, ez vígasztal is, bizonyos is .
Ilkának pedig soha ebben az életben nem lesz többé alkalma reá, hogy szép, férfias orromat felfricskázza, ez a legbizonyosabb.
A veszélyt azonban kerülni illik, ha lehet, s az ellenséget okvetlen békíteni kell.
Ezt a bölcs szabályt családom tagjai közül csak a férjes nők nem tartották meg.
Határoztam.
A paradicsombeli kígyó almával vette meg Évát, én öt kosár narancsot, tizenkét kosár czitromot, hat tepsi szilvalekvárt, száz török sorsjegyet és Heinrich Gusztáv eredeti műveit küldöttem neki ajándékba, de nem kaptam választ s az ajándékot sem kaptam vissza.
Ujabb harmincz kosár czitrom...
Semmi.
Két kiló puder...
Egy szekér retek, hagyma , czeller, káposzta és egyéb vetemény.
Semmi hatás.
Egy öl eredeti magyar tragédia...
Három hét mulva újabb hódolati küldemény gyanánt akkora Capot Rembrandtot küldöttem neki, mint egy óriási csiperke gomba.
Öt darab vérvörös toll volt rajta, két méter csipke, másfél méter bársony és kétszázharmincz sokféle színű gyöngy.
Három forint ötven krajczárt fizettem érte és abban bizakodtam, hogy ez a fényes ajándék meg fogja lágyítani a szívét.
Nem úgy lett.
Péter inasom hírül hozta, hogy az asszonyság odahaza rútul lehordta férjét, s a hódolati kalap átnyujtása után fájdalmas sóhajtozásokba tört ki.
- Hát aztán?
- Aztán kikergetett, - fakadt ki sértődve tökfilkóm és vállait vonogatta.
- Alig tudtam kiugrani az ajtón, különben még egy kosár czitromot is hozzám vágott volna .
Az asszonyság nem olyan ám most, mint két év előtt.
No hiszen... majd meg tetszik látni, milyen kövér és mennyit tud inni.
Hh!...
Grabowszki Ilka tehát nem akar felejteni és megváltozott, megkövéredett s iszik.
Gondolhattam volna.
Ilyenek ezek a ferenczvárosi benszülöttek!
Leányi fővel nádszálak, asszonynyá lévén, mázsák.
Szúrósak mint a galagonya és nehezek, mint a só.
De hát mit akar velem?
Csak nem képzeli, hogy nőül veszem, most, Flórián borbélyom tulajdonába lépvén?
Igazán bosszantó.
Elfussak megint?
Az ördögbe, de hát én, John James Kikiriki legyőzője, mindig csak fussak?
Inasomat azonnal kémszemlére küldöttem, s csakhamar megtudtam azt is, hogy Ilka össze-vissza kaparta urának az arczát, s érzelmeinek e szilaj lázadása után minden átmenet nélkül oly melancholikus hangulatba esett, mint egy elkárosult anyamedve , amelynek agyonlövik a gyermekeit.
Nem is maradott sokáig a borbély-üzletben .
Fölkerekedett, föltette tollas ajándék-kalapomat s az utczára lépve, egyik kebelbarátnéjának, Pantocsek Pepinek a kocsmája felé tartott.
Három franczia turista szájtátva bámult utána: »Diable! quelle figure !«
Az ám, monsieurs, két mázsa ötven cent.
Próbáljátok meg ti is.
Egy óra mulva Péter inasom kihevült arczczal rohant vissza az újabb kémszemléről.
- Nos? kérdeztem izgatottan.
- Az asszonyság ittas! újságolta kárörvendve.
Grabowszki Ilka csakugyan lerészegedett és skandalumokat csinált.
Pantocsek Pepi , melléje ülvén, hiába vigasztalta, nem fogott rajta a csitító hang.
A korcsma törzsvendégei kiváncsian hallgatták, de egy árva igét se értettek abból, amit hol páthoszszal, hol méla érzelmességgel elmotyogott.
Beszélt egy hajóról, amely a tengeren úszott és egy Nro 12-ről, mely Nro 13-nak közvetlen szomszédságában volt .
Beszélt a rengetegről, színes papagályokról, indusokról, majmokról és egy győzhetetlen hősről, aki először letépte őt az édes mamája kebeléről, azután kihurczolta hajánál fogva a rengetegbe s ott vadmézet és édes gyökereket etetett vele.
Emlegetett egy amerikai hotelt, amely ötemeletes, egy kávéházat, ahol roppant sok fagylaltostyát evett s közben akkorákat csapott kövér öklével az asztalra, mint egy haragvó sárkány.
Legvégül pedig keserves zokogásban tört ki.
- Aher mein Liebchen, - csillapítgatta Pepi - ne beszélj ilyen bolondokat.
- Hallgass! - rikoltotta lángvörös arczczal Ilka; - ti ezt nem értitek...
Nem bizony senki.
Jó is lesz, ha messzebb húzódnak tőle, mert ki találja ütni valakinek a fogát.
Adják vissza neki a hatalmas hőst, hadd bomoljon ki vele még egyszer a világba, mert az a nyomorult Flórián borbély nem hozzá való.
Meg fogja ölni... bizonyosan meg fogja ölni, azután fölkeresi ő maga a kedves férfiút , belekapaszkodik az üstökébe és tulajdon kezével hurczolja vissza oda, hol sakálok nyivognak éjjel s a sörényes bölény rekedtes bőgése hallszik...
Egész nap nem mertem kibújni a lakásomból.
Grabowszki Ilkától, az előzmények után ítélve, minden kitelik, - beláttam tehát, hogy ha életben akarok maradni, föl kell adnom atyám összes nagyravágyó terveit, el kell fojtanom magamban a tehetség erőteljes megnyilatkozását, abba kell hagynom Teendőink czímű művemet (amelyből egyébiránt még egy sor sem volt készen) és meg kell hajlanom ama végzetes kényszer előtt, mely sorsomat ehhez a nőhöz köti .
Lehetségesnek tartottam, hogy ez az asszony egyszer be fog lopódzni lakásomba és egy sollingeni borotvával úgy elmetszi a torkomat, hogy fölszisszenésre se marad időm.
Estefelé megparancsoltam inasomnak, hogy menjen valamelyik vaskereskedésbe és vegyen egy olyan lakatot, amelyet semmiféle tolvajkulcs nem nyit.
Péterke elsietett.
Alig maradtam azonban magamra, midőn kinyílt az ajtó és belépett rajta Flórián borbélyom neje, Grabowszki Ilka.
Meglepetésemben még a rémület banális sikoltásáról is megfeledkeztem.
Kővé dermedve, hevesen dobogó szívvel , visszafojtott lélegzettel bámultam reá.
Mekkora változás, teremtő atyám... két év alatt...
Csak egy ferenczvárosi polgárnő képes reá, hogy nyulánk, szép karcsu leányból ily illetlenül izmos és gömbölyü asszonynyá váljon, mint Grabowszki Ilka , akinek komoly, majdnem szomorú arczáról az inasom által bejelentett ittasságnak legkisebb nyomát se olvastam le.
Ellenkezőleg, az asszonyság nagyon is józannak , nagyon is elszántnak látszott.
Egy perczig hallgattunk.
- Foglaljon helyet, asszonyom, - szólaltam meg végre azon a bizonyos elfojtott hangon, melylyel már oly sok komisz visszaélés történt.
Grabowszki Ilka végigsímította kerek csípőin a kezét s zavartan, habozva felelt.
- Itt vagyok, Lőrincz...
Megütközve kaptam föl a fejemet.
Az ördögbe... talán csak álom...
Képtelenségnek tetszett, hogy ez az asszony ily halk, ennyire félénk, ennyire gyöngéd hangon szóljon hozzám.
Azt hittem, zivatart fog reám zúdítani, melynek oly elementáris botrány lesz a vége, hogy még a rendőrség is elveszti bele a fejét s ime egészen más történt, Ilka könybe lábbadó szemekkel állt előttem s alig tudott megindultságában szóhoz jutni.
- Nem teszek szemrehányásokat, Lőrincz...
- Foglaljon, kérem, helyet.
- Elfelejtem a multat.
- Valljuk meg asszonyom - feleltem bátorságba kapva - hogy hamar megvígasztalódott és neje lett Flóriánnak.
Egy borbély, egy közönséges borbély...
Érti, hogy mit jelent ez!
- Nem tehettem mást.
Akkori kétségbeesésemben szándékosan választottam ki magamnak ezt az embert, hogy ő nyelje el mindazt a keserűséget, amelyet én éreztem.
- Kínozta, szegényt.
- Kínoztam.
- Hallottam.
Azért oly gyámoltalan, s ön azért ily viruló, mint az élet .
Sziveskedjék azonban most már azt is megmondani, hogy miért keresett föl, midőn ajándékaimra rá se hederített?
Grabowszki Ilka hozzám lépett, megfogta a kezemet és a szemem közé nézett.
Vakmerő elszántsággal néztem vissza.
- Azért jöttem, Lőrincz, hogy magammal vigyelek, - mondotta érzelmes, lassú, de biztos hangon, mely rögtön lehűtötte bennem a fitogtatott bátorságot.
- Engem, Ilka?
- Téged.
- Hová?
- Koppándra, a faludba, haza.
- Engem a falumba?
Tudnod kell, kedvesem, hogy abban a faluban semmim sincs.
Ami kis birtokocskám volt, azt eladtam.
Két szalmaszál nem sok, de annyit se fektethetek keresztbe a saját földeimen.
Eladtam még családi sírboltomat is , kitünő emlékű őseim hamvaival együtt.
Grabowszki Ilka gyöngéden megsimogatta arczomat és mosolyogni kezdett.
Lelkemre , nem is volt olyan csunya...
- Mindent tudok, Lőrincz - felelte biztató hangon - nem szükséges, hogy felvilágosíts, ott jártam magam, mert bizonyosan tudtam, hogy egykor vissza fogsz jönni, találkozni fogunk és ezzel sorsunk örökre el lesz döntve.
Szüleim halála után eladtam házunkat az üzlettel együtt, s a kapott pénzzel visszavásároltam koppándi házatokat a földekkel együtt.
Most minden az enyém, ami egykor a tietek volt.
Flóriánnak még sejtenie sem volt szabad ezt a vásárt, különben elkergettem volna.
Meg kell vallanom, hogy az alatt a beszéd alatt oly különös forróság ömlött végig rajtam, mintha meleg víz zuhogott volna le a tagjaimon.
Éreztem, hogy el vagyok veszve.
- Megvetted a Fráterek földjét... - rebegtem borzasztó zavarral.
- Meg fogsz győződni róla, mert odamegyünk.
- Mikor?
- Még ma.
- Hát Flórián?
- Flórián?
- Ilka megvonogatta lusta megvetéssel a vállát.
- Flóriánnak kifizetek ötszáz forintot és megparancsolom neki, hogy indítsa meg ellenem a válópört .
Bizonyos lehetsz benne, hogy meg fogja tenni.
Fél tőlem és jobban gyűlöl, mint az ördögöt.
Ha megtudja, hogy pénzt is kap, meg tőlem is megszabadulhat, olyan komédiát tesz örömében, hogy be fogják vinni a rendőrségre, s közcsendháborításért okvetlen megbüntetik.
Ismerem szegényt, - elégszer megvertem...
Gyönyörű kilátások!
Akaratlanul összerázkódtam.
- Te ne félj, Lőrincz; - mondotta sugárzó tekintettel az asszony, s kedvtelve méregette öles termetemet.
- Téged bajos volna megverni.
- Ismersz, Ilka, - mormogtam figyelmeztetőleg, - nem ajánlom, hogy valaki megboszantson.
- Ki merészelné?
- Csak azért mondom...
- Ismerlek, édes...
Ki ismerne, ha én nem?
Készülj az útra; a nyolcz órai vonattal elutazunk, Flóriánnak szóló utasításaimat Koppándról fogom megírni.
- Hallgass meg, Ilka...
Grabowszki Ilka elhúzódott tőlem, összeharapta ajkait és így kiált:
- Fölösleges, barátom.
Megesküdtem, hogy minden furfangjaid daczára is az enyém leszel, tehát az leszel.
Most már nem félek, hogy harmadszor is meg fogsz szökni , mert tudom, hogy egész vagyonod alig rúg nyolcz forintra.
Előbb-utóbb tehát díjnokká kellett volna lenned, hogy éhen ne halj.
Meglehet, hogy ezt is megtetted volna, én azonban nem fogok rólad lemondani.
Ha ellenkezel, el vagyok határozva a legvégsőre.
Meg foglak lesni az utczán és lelőlek... meglásd... soha sem beszéltem komolyabban, mint most...
S ezek után most már szivesen meghallgatom azt, amit mondani akarsz.
Vége mindennek, gondoltam megtörve, - itt életemről van szó.
Jövőm, tehetségeim , terveim, nagy munkám füst... füst...
Nem lesz belőlem semmi.
Visszazuhanok földművelő szegény embernek a barázdába, ahonnan boldog emlékű atyám szelleme ki akart emelni egykor.
Isten veled dicsőség, földi szerencse, Isten veled, nagy temetés, melyen a tűzoltófőparancsnok is megjelent volna, a Fráterek utolsó sarja bele fog temetkezni a Grabowszkiak utolsó leánysarjának karjaiba és el fog veszni a nyilvánosság számára mindörökre.
Sírni szerettem volna fájdalmamban.
- Beszélj, Lőrincz!
Beszéljek, beszéljek... midőn abban sem voltam biztos, hogy ha tagadó választ adok, nem lő -e le még itt, tulajdon lakásomban.
- Ilka, mondottam hevesen, nehogy észrevegye, hogy félek tőle, jőjj közelebb.
- Itt vagyok.
Megfogtam a kezét és úgy megszorítottam, hogy elvörösödött és felszisszent.
- Összetöröd a kezemet; eressz.
- Felelj nékem Ilka; szeretsz te engem?
- Mindig szerettelek.
- Egyedül vagy?
- Nem értem...
- Nincs senki veled?
- Ugyan ki lenne?
- Például egy gyermek... kérdeztem némi habozással és elfordultam.
Magam is elszégyeltem a kérdést, pedig nem volt benne semmi illetlenség.
Grabowszki Ilka még nagyobb zavarba jött.
Alig tudta mélyen elpirult arczczal elrebegni, hogy senkit sem kell magával vinnie; egyedül van.
- Nincs gyermek, Lőrincz...
Senkim... - felelte mély lélegzettel.
- Készülj az útra és ne beszéljünk többé erről.
Nem akarom, hogy erről beszélj!
Láthatod, hogy szabad vagyok és a tied akarok lenni.
Elégedj meg tehát ennyivel és ne kényszeríts reá, hogy jogaimat - jól jegyezd meg magadnak, jogaimat - esetleg életed árán vegyem meg rajtad.
Tőled függ most már, hogy szerencsétlenséget akarsz -e, vagy boldogságot?
- Ne bolondozz, Ilka...
- Vigyázz Lőrincz, vigyázz! - intett fenyegető tekintettel az asszony.
Azután hozzám lépett, nyakamba kulcsolta izmos, kerek karjait, s mielőtt magamhoz térhettem volna, kétszer megcsókolt.
Azt hittem leharapja az orromat, hogy elcsúfítson, de nem tette meg.
Sőt midőn okosságból én is hízelegni akartam neki , oly szűzies ingerültséggel taszított el, hogy majdnem a kredencz éles rovátkáiba ütöttem bele a fejemet.
Ebből is tudhattam, hogy mindennek vége.
Grabowszki Ilka el van reá szánva, hogy hitvesem lesz.
Menthetetlenül el vagyok veszve.
Azt hittem, hogy előbb haza fog menni a podgyásza után, de nem ment.
Leült a diványomra s kijelentette, hogy megvárja, mig összepakolom a holmimat.
Együtt fogunk kikocsizni az indóházba, az ő nyolcz kufferja már ott is van.
Milyen biztosra vette a dolgot!
Előre kiküldte bagázsiáját az állomásra.
Szomorú lemondással pakkoltam össze a czók-mókomat.
Egyik darabot a másik után , lassan immel-ámmal.
- Siess! parancsolta az asszony.
- Ráérünk.
- Mit jelentsen ez, édes?
- Azt, édes, hogy ha meg találom unni a siettetést, itthagylak.
Nem tűrök semmiféle zsarnokságot.
Grabowszki Ilka belátta, hogy szelidebb húrokat illik pengetnie, különben kisiklok körmei közül.
- Nem fogok zsarnokoskodni, Lőrincz, - felelte érzékenyen és felsímult a mellemre , mint egy óriási macska.
Ugyancsak meg kellett feszítenem oszlop lábaimat, hogy föl ne döntsön.
A sikerrel egyelőre meg voltam elégedve.
Szótlanul podgyászoltam tovább s hős atyámra gondolva, bocsánatot kértem szellemétől, hogy nagy tervei közül egyetlen egyet sem lesz módomban megvalósítani.
Ilka nyilván észre vette, hogy ünnepélyes arczom bús lelki temetkezésnek a leplezője, mert nem kodácsolt bele a hangulatomba.
Némán, figyelő tekintettel ült helyén.
Nem valósult abbeli forró óhajtásom sem, hogy hatalmas tagjai alatt le fog törni a díványom, s ha jó erősen meg találja magát valahol ütni, talán még időt is nyerhetek - a sors ellenem dolgozott mindenképpen, nem történt semmi.
Esti fél nyolczkor Péter inasom kocsit hozott, s gúnyos mosolylyal kívánt szerencsés utat.
Hah! ha kezembe kaphattam volna kiálló nagy füleit...
Elindultunk.
Grabowszki Ilka kénytelen volt hozzám szorulni a szűk bérkocsiban , különben nem férhettünk volna.
Bosszút állottam rajta; családom ismert erélyével addig szorítottam, míg kegyelemért nem esdekelt suttogva, szégyenlősen, mintha vétekben találtatott volna.
Gyönyörködtem a szorongásán, s mentél jobban könyörgött, annál szilajabbul fészkelődtem.
Így megkínozva érkezett ki velem az indóházba.
Alig tudott lélegzetet venni.
Ott azonban észrevette, hogy czélom tulajdonképpen galád merénylet volt bordáinak épsége ellen, s ez a tapasztalat felbőszítette.
Nem szólt egy szót se, csak belém villámlott a szemeivel.
Ebből eleget értettem.
El voltam azonban szánva reá, hogy fölveszem a harczot, ha kell , még körmei ellen is, s busásan vissza fogom neki fizetni, hogy karriéremet tönkretette.
Szenvedjünk együtt.
Kitünő őseim falujába érkezve, meggyőződtem róla, hogy Grabowszki Ilka csakugyan igazat mondott.
Megvette házunkat, földeimet, szőlőnket és családi sírboltomat , hol örök emlékezetű édes anyám mellett hős atyám aludta dicsőült álmát.
Nem tagadom, hogy némi meghatottság vett rajtam erőt.
Rászántam magamat, hogy megcsókoljam az asszonyság kövér kezét, és így szóljak hozzá:
- Óh, nemes hitvesem...
Ez annyira megindította, hogy elfeledte haragját, nyakamba borult és zajos zokogásban tört ki.
- Lőrincz, Lőrincz!
Én mindenem...
- Rózsám, violám, tulipánom, virágom; mindenféle szép virágom! - kiabáltam harsogó hangon.
- Oroszlánom, oroszlánom... - nyögte ő és - még egyszer keblemre borult.
Délután, mialatt Ilka parancsot írt Flóriánnak a válópör megindítása végett , magamra öltöttem fekete kabátomat s ünnepélyes hangulatban ballagtam ki a koppándi temetőbe családom sírboltjához.
Mentől közelebb értem a halál e nyugalmas országához, melyben egyformán véget ér a jó a roszszal, s békében meglakik egymás mellett a gyermekkel az anyagyilkos, annál jobban szédült a fejem.
Nem tudtam kitalálni okát, de éreztem, hogy lassanként lilaszínű foltok támadnak elhomályosodó tekintetem előtt, tagjaim megnehezednek, ajkam ónszínűvé válik, s ereimben lomhán, nehezen mozdul a vér.
Különös, tünődtem zavaros fővel, miközben a sírbolt vasrácsozatára támaszkodtam, hogy megtarthassam az egyensúlyt, - ha ittam volna, most azt hinném, hogy hatalmasan be vagyok rúgva, - nem ittam azonban semmit.
Legkülönösebb az volt, hogy minél jobban szédültem, annál tisztábban láttam magamat is, Grabowszki Ilkát is, - csakhogy éppen tíz évet vénültünk e néhány percz alatt, míg ez a borzasztó szédülés hatalmában tartott.
Láttam magamat a válóper után oldala mellett a templom kövén.
Ah!
A mi esküvőnk...
Utolsó szomorú fejezete burleszk életemnek, - felérő érték dolgában a megsemmisüléssel .
Azután évek jöttek, évek mentek; hangos lett a koppándi udvar: három fiú és két leány futkosott rajta s hajszolta fűzfavesszővel a megriadt malaczokat.
Öt apró gyermek s valamennyi az enyém...
Ez több volt annál, mint amennyit ki tudtam állni.
A világ megfordult velem, szemeim elől sűrű sötétség nyelte el a lilaszínű foltokat s a rá következő pillanatban halálos ájulás ütött le lábaimról .
Lezuhantam a sírbolt lépcsőiről a kankalinok és démutkák közé a fűbe...
Nem tudom, tisztelt közönség, hogy meddig tartott a halállal ingerkedő élet e fantasztikus játéka, mely nyomtalanul kitörölte emlékezetemből mindazt, amit eddig az önök tudomására hoztam, bizonyos csak annyi, hogy míg eddig egy tarka harlequin rikító színeivel figuráztam ki egész életemet, ezután el fogom beszélni önöknek a valót.
Előlről kezdem az egészet; kérem hallgassák szives türelemmel.
NEGYEDIK FEJEZET.
I.
Huszonnyolcz éves voltam azon a napon, midőn megkértem a velünk egy faluban lakó Grabowszki földbirtokos leányának a kezét és kosarat kaptam.
Magam sem tudom , hogyan történt... kissé elfeketedett szemeim előtt az egész világ, s mintha egyszerre kiszáradt volna lábaim alatt a föld.
A dolgot titokban tartani természetesen nem lehetett.
Hazamentem a szüleim házába és elmondtam nekik mindent.
Atyám, ez az egyszerű derék ember, aki mindig ajkain hordta a szivét , egy-két szóval vígasztalt, azután lóra ült és kilovagolt a határba a munkásokhoz .
Anyám tett-vett az asztalon, megigazította a névjegytartó kosarat, elsimította a fekete ruháján a ránczokat, azután hozzám fordult és megsímogatta gyöngéden a hajamat.
- Ne bántson ez a dolog, Lőrincz - mondotta rövid hallgatás után, ne bántson, édes fiam, mire való?
Tudom én, hogy rosszul esik az ilyesmi, de te ne búsulj többet .
Majd elkövetkezik édes fiam a te időd is.
Majd visszahívna még az a nagyralátó Grabowszkiné, ki úgy szakadt ide mihozzánk, az idegenségből, hogy egyikünk se lesz soha tisztában a familiájukkal, de te nem fogsz visszamenni hozzájuk tudom én azt...
Nagyon megbánja még egyszer Ilonka is, hogy ilyen gyerekleány észszel veté ki az ablakon a szerencséjét.
- Ne beszéljünk róla, anyám.
- Nem is én többet, nem is...
Dehogy érdemlik ezek az emberek, hogy szomorúsággal legyünk.
Hallgass ide, Lőrincz...
- Hallgatom, anyám.
- Mondám, édes fiam, te pedig szivedre vegyed, amiket mondok, mert jót akarok én mindig.
Azt akarom Lőrincz, hogy ne menj még vissza Pestre, bár egy hétig, hanem maradj itt mivelünk, falun.
Megjelented a fölebbvalódnak, hogy nem tudom mit jelentesz meg, hanem valami affélét okvetlen, hogy nem mehetsz még...
Egy hét nem a világ.
Ha restáncziák lesznek, te hamar kipótolod, szorgalmas vagy, fiatal vagy, győzöd a munkát.
Senki a minisztériumban te véled nem lehet vetélkedő.
Azt akarom, tudod édes fiacskám... azt akarom, hogy lássanak itten.
Lássa mindenki a faluban, hogy nem vert le lábadról a Grabowszkiék gőgje.
Nem is igen bánod már , ugy -e Lőrincz?
- Majd megpróbálom, anyám.
- Meg is kell, meg is kell, - meglásd, hogy nem bánod meg.
Aztán lelkem, fiam, - folytatta csendes rábeszélő hangon az édes anyám, - ha én a te helyedbe volnék , akkor úgy tennék valahogy, mintha már réges-régen elfelejtettem volna.
Nem tudom én azt néked megmondani, hogy miképpen gondolom, de találd ki magadtól s a szerint tégy.
Még fiatal vagy; szegények vagyunk ugyan a mi barázdánkban, de te ragaszkodol a földhöz és meg fogsz térni hozzá, ha elunod a hivatalodat Pesten, s vissza kívánod rossz embereid helyett a becsületes embereket.
Egyszóval, édes fiam, én megmutatnám helyedben annak a kevélykedő Grabowszki familiának, hogy visszautasító szavuk csöppet se bántotta meg a lelkemet.
Megteszed, Lőrincz?
Szórakozottan s még mindig leverten csókoltam meg az anyám kezét.
- Meglehet, mama; még nem tudom...
- Haj pedig ezek be megérdemelnék, - folytatta élénken anyám - Grabowszki felfuvalkodott ember; az Isten tudja, mire olyan kényes.
Mióta felhagyott az üzlettel és megvette ezt a birtokot, azóta még egy felpántlikázott komlókaróval sem lehet ő neki felérni orrát, olyan magasan tartja.
Segít ebben a munkában a felesége is, a leány pedig... a leány...
Bizony nem is igen lehet azt tudni .
Ennekelőtte azt hittem, hogy Ilka szivét érintetlenül hagyta a pénzre számító kalmár szellem, látom azonban, hogy ő is a vagyon szerint méri az embert.
Már nem is jön többet erre felé.
Úgy látszik, hogy csak komédiázott veled, Lőrincz.
Rossz gyermek...
Pedig szerettem s jónak hittem...
- Meghalt, feledjük el anyám.
- De te élsz fiam és nem fogod elfelejteni, hogy mivel tartozol önérzetednek , melyet csak a vagyonra és pompázkodásra éhes emberek megsértettek.
- Nem felejtem.
- Ne te!
Nem szabad, hogy rossz kedvedet lássák.
Vedd úgy, mintha semmi sem változott volna.
- Úgy veszem.
- És itthon maradsz még?
Egy hétig, fiam.
- Igen, anyám.
- Így Lőrincz.
Így!
No bizony édes gyerekem nem olyan siralmas dolog ez, hogy asszonyos szomorúság hervaszsza le arczodról az életnek színét.
Nem is illenék úgy -e?
Az ilyen erős, szép ifjú ember, mint te - hála Istennek! - találhat elég leányt, ha akar!
Aztán kemény legyen a fiatal ember, mint az aczél !
Mint a szikla, édes fiacskám, mint a szikla...
Kiveszett egy rossz kicsi leány a kezed alól, annyi.
Kerül helyébe száz is!
Óh, kedves fiam, ha soha se leszen nagyobb fájdalmad ennél, te vagy bizony mondom a legboldogabb ember ezen a földön .
Elmész?
- Kisétálok a kápolna felé.
- Jó lesz ha vigyázol, Lőrincz; Grabowszkiék is arra szoktak járni.
Grabowszkiné , mióta arra a vastagnyakú Flórián nábobra vetette ki a hálóját, nemcsak leányát viszi magával, hanem férjét is, pedig az szívesebben ülne bevattázott, köszvényes lábával otthon a tűzhely mellett.
- Majd meglátom, anyám.
- Miért találkoznál velük ma?
Holnap nem mondom...
Lőrincz fiam...
- Parancsol mama?
- Nem én semmit.
Csak azt szeretném... azt akarnám, édes fiam, hogy ismét a régi légy...
Rosszul esik, hogy ilyen komoly az arczod.
S anyám megsímogatta végtelen szeretettel az arczomat.
Szemembe nézett , mosolygott, - óh, drága, édes anyám! és így szólt hozzám:
- Boldog volnék, ha ismét jókedvű lennél...
- Az leszek, az leszek...
- Az ilyen öreg asszony, mint én, megkívánja ám a maga napját, - az én napom pedig a te nevetésed, Lőrincz.
Szomorú éjszaka lesz az nékem, midőn te már nem fogsz nevetni többé.
- Rajta leszek, hogy mindent elfelejtsek, ami kellemetlen.
Huszonnégy óra mulva már semmire sem fogok emlékezni.
- Adja Isten!
- Majd meglátod, mama.
- Atyádat nem keresed föl?
- Most nem...
Később...
- Búsul ám ő is a dolgod miatt...
- Nem érdemes.
- Nem, nem...
Elbúcsúztam anyámtól és kimentem.
Szükségét éreztem a szabad levegőnek, hogy megkönnyebbüljön kissé a fejem.
Hiába titkoltam volna, - a visszautasítás sértett és megalázott.
Ilka semmivel sem indokolta, hogy miért nem fogadja el ajánlatomat .
Még ürügyet sem keresett; semmit, semmit...
Tudtam, hogy anyám szorongó tekintettel ügyeli lépteimet az ablak mellől, de nem néztem vissza.
Gyors léptekkel haladtam a kápolna felé.
Találkozni akartam velök.
Látni akartam őket, hogy megmutassam: élek és élni fogok.
Látni akartam még egyszer azt az embert is, akinek a kedvéért visszautasítottak.
Isten tudja, mi hajtott előre; talán a dacz, talán a vérem , mely valóságos kevély lázadással ingerelte bennem a sértett büszkeséget: nézz a szemük közé és mutasd meg nekik, hogy nem haragszol.
Hadd lássa különösen az az ember, hogy könnyű szerrel engeded át neki a leányt és természetesnek találod az új helyzetet.
Ha Grabowszki Ilka, ez az ideges, nyúlánk, szőke leány, aki oly érzelmes lélekkel játsza Chopint, mintha soha a holdvilágnál és az örök szerelemnél egyébre nem gondolna, el tudja hitetni, hogy vonzalmat érez a nábob iránt, ám vegyék észre azt is, hogy a visszautasított kérő méltányolni tudja ezt a gyönyörű választást és belenyugszik.
Részvétet ő iránta ne érezzen senki!
Stein Flóriánt gazdag földesúrnak ismeri az egész vármegye: magában álló ember , szülők, testvérek nélkül, - van elég módja hozzá, hogy jövendőbeli hitvesét mindennel eláraszsza, amit csak egy szeszélyes női szív megkívánhat, - s az bizonyára oly előny, melylyel az én szerény vagyoni viszonyaim nem versenyezhetnek.
Egész örökségem, amelyre számíthattam, atyám kétszáznegyven holdas koppándi birtoka volt, s ezen is rajta volt még a megyei bank hatezer forintos kölcsöne, melynek terheit szegény édes atyám eleget panaszolta.
Ezek a kedvezőtlen anyagi viszonyok birtak reá engem is, hogy legyőzzem hajlamaimat a gazdálkodás iránt és hivatalnoki pályára lépjek.
Én nem voltam családomban az első, aki állami szolgálatba került.
Nem bántam meg; ki tudtam használni az alkalmat és gyorsan tisztába jöttem vele, hogy a tehetség egymagában véve semmit sem ér.
Ravaszság, élelmesség és a hízelgés nehéz művészete nélkül ki tudja meddig maradtam volna az apró fogalmazócskák büszke gárdájában, míg így, egy miniszteri tanácsos mellett, aki fejének ürességét mértéktelen szigorral takargatta és egy miniszter alatt, aki fényes családi nevén és roppant vagyonán kívül semmit sem hozott magával a kabinetbe, aránylag nagyon hamar elértem a titkári állást.
Próbát tettem a szorgalommal is, de eredmény nélkül.
Be kellett látnom, hogy se a szorgalom, se a tehetség, se a családi név, megfelelő vagyon nélkül, nem ér semmit.
Másféle érdemekre van szükség, megszereztem tehát ezeket a másféle érdemeket is.
Kezére játsztam fölebbvalóimnak azt a tehetséget, amelynek híjjával voltak.
Titokban kidolgoztam egy röpiratot, s ebben a saját eszméimet úgy adtam elő , mintha azok a miniszter úr ő kegyelmességének fejében forrtak volna.
Ráfogtam a saját gondolataimat, s ő vállalta őket.
Tudta, hogy a banális Teendőink czím alatt megjelent röpirat kitől való, sokkal tapintatosabb volt azonban annál, semhogy ezt elárulta volna.
Névtelenül löktem eszméimet a nyilvánosságba, hadd találgassák könnyen kijátszható lapjaink a szerzőt.
A kegyelmes úr méltányolta bennem ezt a jól kiszámított szerénységet, s némi elismerésül, hogy a lapok a röpirat megjelenése után egy hétig majdnem állandóan a neki tulajdonított széles kaliberű tervezetekkel foglalkoztak, soron kívül miniszteri titkárrá nevezett ki.
Barátsága egy rakás ellenségembe került.
Nem törődtem velük.
Megtanultam már akkor azt is, hogy jókora adag frivolitás nélkül tehetséges ember ebben az országban csak úgy érvényesülhet , ha - meghal.
Előbb nem ismerik el azok, kik már együtt szívják a táborban a közös pipát, s a bekéredzkedő uj jövevényt erélyes rúgásokkal hajlandók elzavarni.
Ily úton nyervén el állásomat, természetes, hogy az állással együtt azt is kevésre becsültem, aki adta.
Ah! ha gazdag ember lettem volna!
Mily nagy gyönyörűsége a vagyonnak, hogy fölöslegessé teszi az álarczot, a társadalmi komédiázást és a soha el nem fogyó udvarias mosolyt.
Mennyi megvetéssel sujtottam volna le mindenkit, akinek ürességéről meggyőződtem.
Mekkora boldogság lehet az , ha függetlensége tudatában tartózkodás nélkül mondhatta ki az ember: ostobák , ostobák!
Beleértve, ha rászolgált, ebbe a hosszú fülű társaságba önmagát is.
Kiérkeztem a rétek mellett a kápolnához.
A kukoriczaföldek mellett tehenek legelésztek a fűben.
Nyilt arczú, sugár parasztfiúcska őrizte őket.
- Jó napot, úrfi! - kiáltott már messziről, s futva érkezett elébem.
- Jó estét, Péter; mi baj?
- Nincsen, isten után, semmi; de hogy tegnap nem jöve erre felé a nagyságos úrfi , azt gondoltam, hogy immár el is méne falunkból megint.
- Még nem megyek, Péterke; vártál?
- Igen, biz én!
- Miért vártál?
A fiú megvonogatta vállát, s zavartan tépegette ostoros csapóját.
- Nem tudom , instálom, - felelte lassú szóval, - vélem azonban senki sem beszél ám olyan szépen mint az úrfi...
- Azért -e csupán?
- Azért.
- Ne félj semmit, Péter; megigértem, hogy gondoskodni fogok rólad.
Magammal nem vihetlek, de beszerezlek az édes anyámhoz; ott aztán meglehetsz holtig.
Jó lesz így?
- Be jó lesz, instálom!
Az vala mindenkor a vágyódásom, hogy bár a nagyasszony házába kerülhetnék egyszer.
Hűséges cselédje leszek, megbecsülöm, nem lészen panasza reám, ígérem szentül.
- Jőjj fel ma este hozzánk.
- Igenis, ma este.
Sétálni mén az úrfi?
- Sétálni.
Péter, járt valaki erre?
- Imént láttam Grabowszki úrékat az erdőszélen; négyen vannak.
Velök vagyon a » róka« nagyságos úr is.
- Stein úr is?
- Ő is, a vörös hajával...
A nábobot vörhenyes haja miatt hívták »róka« úrnak a koppándiak, jóllehet Stein Flórián meghazudtolta magára nézve a példaszót.
Nem volt rossz ember.
Bőven adott , ha kértek.
Sok szívjóság és sok lomha szelídség lappangott benne is, mint jóformán minden nagy izomerejű, gazdag emberben, aki szereti a terített asztalt és a hosszú, mély álmot.
Otthagytam a fiút, s a kápolnán túl elterülő erdő felé tartottam.
Szükségét éreztem, hogy lásson az egész család.
Szereztem annyi fegyelmet arczom vonásaiba , hogy csak az verődjék le róluk, amit mutatni akarok.
A megsértett imádó haragja indokolt, a visszautasított kérőé: nevetséges.
Én leszek bizonyára a legutolsó , aki csípős megjegyzések czéltáblájául teszi ki a nevét.
A helyzet meg van adva ; elfogadom tehát olyannak, a milyen.
Egyszerű, közönséges, mindennapi dolognak , ah!... hisz végre is igaz; színes szappanbuborék a mindent elrothasztó idő kezében az egész világ...
Komédiások és bohóczok kergetik egymást rajta, nyomorult labdái gyanánt a véletlennek, tele kétszínűséggel, aljassággal és éhes ösztönökkel , csoda -e, ha ebben a hódolatos keringésben lassankint még a legmorálisabb teremtmény is elveszti ifju, naiv hitét mindabban, amit isteni fehérségnek nevez a szívesen hazudó érett komédiás...
II.
Az erdőség szélén levő kellemes tisztáson, melyet Grabowszkiék kastélyszerű házától körülbelől kétszáz lépésnyi távolság választott el, elsőnek Stein Flórián urat, falunk nábobját pillantottam meg.
Jól megtermett, csinos, szakállatlan arczú úri ember volt, apró, tunya kifejezésű szemeiben a közöny leplezetlen álmosságával, mozdulataiban egy kifogástalan toilettebe bujt Herkules nehézkességével.
Őszintén mondom, hogy nem haragudtam rá.
Más viszonyok között talán még rokonszenvet is éreztem volna iránta.
Nyiltsága, jó szíve, nehezen ingerelhető természete, durvasága éppen nem szolgált reá, hogy gyűlöljem azért, mert a birtokában levő hatalmas vagyon tönkretette egy kedves ábrándomat.
Nem ő a hibás , talán fogalma se volt róla, hogy szenvedtem érte.
Grabowszki mama leánya mellett állt s e pillanatban előre intett.
A leány meglepetve fordult vissza.
A nábob észrevette ezt az ideges mozdulatot, vállat vont és szivarját szívta.
Mosolyogva léptem a társasághoz.
- Bocsánat, ha esetleg bizalmas konferencziát zavarok meg...
Jó estét, asszonyom !
Megengedik?
- Jőjjön, titkár úr, jőjjön! - felelte tüntető előzékenységgel Grabowszkiné s előrehajolt, hogy nyers japán selyemjaquet-jának értékes csipkéit megbámulhassam , - éppen ebben a pillanatban beszéltünk önről.
- Nagysád mindig szeretetreméltó.
- S ön, uram, mindig udvarias.
Ismerik egymást az urak?
- Volt szerencsém - felelte lassú főhajtással a nábob.
- A megyebálon, nemde?
- Azt hiszem.
Rólam kegyeskedett megemlékezni, asszonyom?
- Úgy van; leányom azt hiszi, hogy ön neheztel ránk.
Valóban nagyon sajnálnám, ha az a jó viszony, mely családjaink között eddig fennállott egy... hogy is mondjam csak... talán egy félreértés miatt, igen, igen... egy félreértés miatt, meglazult volna és ön nehezteléssel gondolna reánk.
- Miért neheztelnék, asszonyom?
Ő nagysága kissé zavarba jött.
Furcsának találta kérdésemet...
Jobban tette volna , ha hallgat.
- Ah, istenem, hát a dráma miatt, - folytatta vidám nevetést erőltetve, - Ilka azt hiszi, hogy ön még nem emanczipálta magát annyira az ősember szokásai alól, hogy az érzelmekben is bizonyos okos rendszert tudjon tartani.
Ki tehet róla, ha a mai férfiak annyira érzékenyek.
Mindig jobban...
Ő nagysága érezte, hogy erről a dologról mindenképpen hallgatni kellett volna.
- Nem olyan érzékenyek asszonyom - feleltem mosolyogva - biztosítom önt, hogy ha valaki, én okvetlen okos rendszert látok egy oly házasságban, melyet tekintet nélkül az ősember szokásaira kötnek meg.
- Azt hiszi?
- Meggyőződésem.
- Mióta?
Ez a kérdés vágott.
Természetesen azonnal észrevettem a czélzást, de elhatároztam , hogy nem szolgáltatom ki magamat.
- Mindig így gondolkoztam.
- Például tegnapelőtt?
- Akkor is.
- És tegnap?
- És ma.
- Holnap is? - kérdezte könnyedén a leány.
Grabowszkiné feddő tekintetet vetett reá azért az elhamarkodott kérdéséért, de elkésett vele.
Vállat vontam reá.
- Sajnálom, hogy nem tartozom amaz emberek közé, akik meggyőződésüket naponként változtatni tudják.
Ez nagyon gyakorlati, nagyon bölcs, nagyon modern szokás, de szükséges hozzá egy kis jellemtelenség is.
Meg kell egyébiránt jegyeznem, hogy ebből a fajtából közvetlen közelről még egyetlen egy példánynyal se ismerkedtem meg.
Grabowszki mama e közben nyilván azt gondolta, hogy nagyfokú szabadelvűséget fog kimutatni, nehogy azt higyjem, hogy veszélyessé válhatok valaha akár reá, akár leányára nézve, s még el találjam bízni magam.
Legjobb lesz tehát, ha leányát egyedül hagyja velem! ebből talán észre fogom venni, hogy mennyire becsülnek ott , ahol súlyával egy négyezer holdas birtok töri össze Stein Flórián háta mögött » elhamarkodott« ajánlatomat.
- Stein úr, kérem!
A nábob megfordult, s szokásos nyers hangján kérdezte:
- Velem parancsol?
- Kísérjen el egy pillanatra.
- Nagyon szívesen.
Ő nagysága nyájas mosollyal fordult felém és így szólt:
- Ne nehezteljen reánk.
- Soha, asszonyom, soha!
- És megengedi úgy -e, hogy nehány perczre magára hagyjam önt a leányommal .
Konspirálni akarok Stein úrral, s a nyilvánosság ki van zárva.
Kedves gyermekem , bird rá Fráter urat, hogy amennyiben megteheti, váljon el kellemes emlékekkel tőlünk.
S Grabowszkiné barátságosan intett.
Ezután a nábob karjába fűzte kövér karját s a kastély felé indult.
A nábob engedelmesen lépegetett oldala mellett.
Semmit sem értett az egész manőverből, de ment.
Talán nem is törődött vele valami nagyon.
Grabowszkiné gyors járású esze a tekintély megnyugtató erejével nehezedett agya velejére, melyben állandóan elég üres hely akadt arra, hogy a saját gondolatai eltévedjenek benne s ne találják meg ajkain keresztül a kifelé való utat.
Grabowszki Ilka nem mutatott meglepetést.
Annyi önuralmat kényszerített magára , hogy még engemet is meglepett vele.
Egyébiránt jobb így...
- Megértette, kedves barátom, a - mamát? - kérdezte gyorsan s nagy figyelemmel , fürkészve nyugtatta rajtam tekintetét.
- Megértettem, kisasszony.
- Ah!
- Nagyon egyszerű...
- Magyarázza meg, édes Lőrincz.
Lássa, nem vagyok se túlságosan találékony, se túlságosan kíváncsi, szeretném azonban tudni, hogy jól érti -e vajjon a mamát, vagy csak képzeli - hogy azokban a mi úgynevezett női cselszövényeinkben nem szokott eltévedni.
- Kívánja, hogy megmagyarázzam?
- Sőt kérem!
- Nyugtasson meg engem, hogy nem okozok kellemetlenséget azzal, hogy a történtek után ismét szemtől szembe állok önnel.
Szükségem van arra a nyilatkozatra.
- Legyen nyugodt - felelte hideg mosollyal, napernyőjével játszva a leány, - nekem nem kellemetlen az, hogy ön itt van.
- Köszönöm.
Nem is sejti, kedves barátnőm, hogy ez a nemes lelkű kijelentés mennyire megnyugtat engem.
Eddig még egyetlen hölgynek se okoztam kellemetlenséget, s éppen azért bosszankodtam volna magamra, ha életem ez egyik legfőbb szabálya ellen éppen ma vétenék.
- Mit akar ezzel mondani?
- Szóra se érdemes.
Fölteheti azonban a mamáról, hogy nem ok nélkül hagyott itt engem önnel - négy szem között.
- Gondolja?
- Ne bántsuk ezt a szinpadi kérdést, édes Ilka, - megengedi ugy -e, hogy ezután is így szólíthassam.
- Folytassa...
- Nagyon egyszerű az egész.
Szokásban levő diplomácziai manőver, - a mamák régi , gyakorlati fegyvere minden oly kérővel szemben, akit a vetélytárs kedveért okvetlenül ártalmatlanná akarnak tenni.
Arra van szánva, hogy az ön szivéből , hajlamaiból és gyöngéd ábrándjaiból kitörüljék az én emlékemet.
Az ideált nem lehet ledönteni kalapácscsal, megpróbálják hát fitymálással, s száz eset közül talán csak kétszer nem érnek czélt.
Grabowszki Ilka ajkait harapdálva nézett félre.
- Ideál?
- Az ön ideálja...
Nem tagadhatja, - folytattam nevetve, - hogy én fényes ideálja voltam önnek.
- Tréfál, barátom...
- Igaza van, mindez csak tréfa és álom.
Ön azonban rögtön megérti, kedves Ilka, a tréfát és nem haragszik érte.
Miért is haragudnék?
Három esztendeig azt hittük , hogy rettenetesen rokonszenvezünk egymással.
Ön jóságos volt hozzám, én pedig úgy törtem magam a siker után, hogy valóságos gúnytárgya lettem a minisztérium könnyebb vérű hivatalnokainak, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy amidőn némi elismerés kivívásáról volt szó, akkor nemcsak a siker és a kegyelmes úr jóakaratának megnyerése ösztönzött arra, hogy feláldozzam a munkáért az éjszakáimat is.
Honnan tudták volna, hogy míg a miniszteriális akták halmazában keresgéltem a megoldásra vezető módot, addig is az ön arcza lebegett szemeim előtt, s arról a jövőről ábrándoztam, mely egykor az ön oldalán várakozik reám .
Ismétlem, hogy minden csak tréfa, csalódás és álom.
- Nem az.
- Még rosszabb...
- Az ön csalódása - meglehet...
- Az én csalódásom, édes Ilka!
De hát ki mondta önnek, hogy csak én csalódom?
Nem , nem!
Bocsássa meg nekem ezt a merész őszinteséget, de nem csak én vagyok az, aki megcsalatkozott ebben a szép tavaszi álomban, hanem - ön is.
- Valóban?
Tehát én is...
A leány nevetve, büszkén, egy kis zavarral nézett reám.
- Ne nézzen úgy reám, kedves barátnőm, - talán kimagyarázom is magam.
Végre is csak arról van szó, hogy ön szintén csalódott bennem, mert én - ime bevallom bűnbánattal - sokkal több vonzalmat mutattam ön iránt, mint amennyi valósággal a szivemben élt.
Ön bizonyára azt hitte, hogy a visszautasítás szerencsétlenné tesz.
- Nagyon őszinte...
- Mint mindig, - feleltem szárazon, - ez családi vonás nálam.
Ön azonban nem veheti megbántásnak; csak egy mellőzött szegény ember felvilágosításairól van szó, aki őszintén sajnálná, ha némi lelkiismeretfurdalást okozott volna önnek.
Úgy van, édes Ilka, kissé én is ámítottam önt, találkoznom kellett tehát önnel, hogy elutazásom előtt megnyerjem bocsánatát.
Önnek jó szíve van, nem fog haragudni reám.
Neje lesz Stein Flóriánnak, becsülni fogja...
A leány merészen intett.
- Szeretni fogom! - felelte daczczal, kipirulva.
- Elhiszem.
Ön így szokott...
- Vigyázzon, Lőrincz!
Ez a megjegyzés sértő.
- Isten őrizz!
Vigasztalhatatlan lennék, ha életszabályom ismét kérdésessé válna .
Nem, nem!
E pillanatban sokkal őszintébb bűnbánatot érzek, semhogy sérteni akarnám.
Higyje el, hogy nem akarom.
Elhiszek mindent, amit ön mond és éppen olyan jól tudom, mint ön, vagy Grabowszki mama, hogy a rőtfejű nábob kitűnő férj lesz.
A nemzetsége majdnem olyan régi, mint az enyém, vagyona pedig éppen tízszer akkora, mint például - az öné.
Kérem ne szakítson félbe!
Azt akarom megjegyezni, hogy édes anyjának nem volt igaza személyemre vonatkozó kritikájában , mert én a gyakorlati életnek vagyok a híve s éppen ebből az okból elítélek titokban minden úgynevezett szerelmi házasságot.
Szerelem, szerelem!
Milyen mese !
A pénz a fődolog, édes Ilka, a pénz!
Ez ad megnyugvást, sikert, boldogságot s a szegény társaságot ez ingerli irigységre és rágalomra, ami a gazdag, a fényhez szokott modern asszony életének egyik szívesen látott fűszere, különben nem tudná előnyös helyzetét eléggé megbecsülni.
Igaz, hogy ott van a férj is, - de hát Istenem! hát ott van...
A férj bizony kelletlen ráadás, amelyet el kell fogadni , de nem szükséges kritizálni.
- Ön megteszi...
- Én nem, de ön, kedves barátnőm, ön egykor okvetlenül meg fogja tenni.
- Csalódik.
- Bizonyosan tudom.
- Őszintesége nagyon megindító, Lőrincz - felelte gúnyos vidámsággal a leány; - de talán hagyjuk abba?
Ugyan mi birhatta reá, hogy éppen ma akart találkozni velem?
- Szükségét éreztem...
Meg kellett önnek mondanom mindent, s meg főleg a valót , nehogy egykor vádolni találja magát.
Megtörtént.
Néhány nap mulva visszautazom Pestre, elfoglalom hivatalomat, ön elfogadja a nábob hódolatát, neje lesz , irigyelni fogják, fényűző életmódot teremt maga körül, s ha hónapok mulva a szinházban, vagy a bálteremben véletlenül találkozni fogunk, csodálkozva fogja mondani, hogy nini!... hol is láttam én csak valamikor ezt az embert?
Én persze sohase fogom elfelejteni önt.
- Valóban, ön mindig udvarias...
- Édes anyja ugyanezt kegyeskedik mondani rólam, - ezúttal azonban csak az igazságról van szó.
Pozitívizmus mindenek fölött.
A troubadour naiv szerelmi ömlengése helyett - pozitív bizonyságtétel a vonzalom nagyságában, amelyet mi gyakorlati emberek, a mérlegbe vetett erő és pénzmennyiségből ítélünk meg.
A többi füst és pára.
Tartsa meg ezeket az elveket, édes Ilka, - sokra vihetné velök, ha én meghalnék; így azonban akármibe kezd és akármily messze távolodik is tőlem , össze fog omlani valamennyi terve, s ön végre is visszakerül hozzám.
Borzasztó jóslat súgja nekem, hogy így lesz, s én az ilyesmikben vakon hivő fatalista vagyok.
Elvégeztem.
Édes anyja abban a véleményben van, hogy személyem iránt való kicsinylését már eléggé kimutatta, - tehát visszatér.
Grabowszki Ilka lassankint elveszté a nyugalmát.
Nem adott választ, - szemeiből azonban eleget olvashattam.
- Nyujtsa kezét, édes Ilka és kívánjon szerencsés utat.
Azt hiszem, hogy így , midőn még mindketten szabadok vagyunk, sohasem fogunk találkozni többé.
Ön visszautasított engem, - én szerencsét kívánok önnek.
Ön nagy mértékben hiú , keveselte azt a sorsot, melyben az én oldalam mellett lett volna része; jól tette .
Meg fogja ugyan bánni, de jól tette; jogai vannak hozzá...
- Meg fogom bánni... - mondta nehezen fékezhető indulatossággal a leány.
Úgy érezte magát ez alatt az egész társalgás alatt, mintha valamely súlyos megaláztatás érte volna.
Lázította és bántotta mindaz, amit mondtam.
Az álarcz összetört...
Megremegett a kevély leányi ajak, s szikrázó büszkeség ragyogott elé a szemek mélységéből.
- Meg fogom bánni... - ismételte még indulatosabban, - mit jelentsen ez, barátom?
Azt akarja, hogy megértsem önt?
- Meg kell értenie, kedves Ilka, - feleltem olyan nyugalommal, amely meg szokta verni az embert, - mert ön egykor még összehasonlításokat fog tenni köztem és a nábob között, s nem volnék fatalista, ha biztosan nem jósolnám meg önnek, hogy hiába való az ön erőlködése, mert végre mégis csak az enyém lesz.
- Lőrincz! - kiáltotta elhalaványodva, szégyennel a leány.
Ah! nem kegyelmeztem volna neki ebben a pillanatban még akkor sem, ha villám fenyegette volna is a fejemet.
Ki kellett hogy törjön belőlem a forró pokol , különben megfulladtam volna.
- A sátán, édes Ilka, a sátán...
Hiába való ez ellen minden.
Az a végzetes kényszer, mely a nőt a férfihoz vonja, ellenállhatatlan erővel fogja reá kényszeríteni arra, hogy eljőjjön hozzám és ön meg fogja tenni.
Büszkesége , számítása, hiúsága: füst, füst!
Eloszlik, s vége mindörökre.
Az ön akarata meg fog törni, kedves barátnőm, emlékezzék reá: eljön az idő, midőn szeretni fogja azt az embert, aki meg van győződve róla, hogy ön éppen oly gyönge, tehetetlen és esztelen asszony lesz a mi közös sorsunk kezében, mintha csábították volna reá , pedig amit tenni fog, azt mindig a saját akaratából fogja elkövetni .
Viszontlátásra szép barátnőm!
Nem veszek búcsút, nekünk még találkoznunk kell... és én érzem, hogy így lesz; tudom, látom és hiszek benne, mint a fakir a prófétában.
Isten önnel, Isten önnel!
Ne árulja el a mamának, hogy megjósoltam önnek a jövőjét.
ÖTÖDIK FEJEZET.
I.
Grabowszki mama szivéből mulatott ezen a groteszk jeleneten.
Nevetve fordult a nábobhoz, s a kielégített női dacz élességével jegyezte meg:
- Nézze Flórián, hogy fut az a szegény ember ...
A nábob dörmögött valamit, ezt azonban nem lehetett megérteni.
- Az ifjoncz szerelem veresége! - folytatta malicziózus pathoszszal a delnő.
- Szegény fiatal ember, milyen szerencsétlenség!
Ugyan mit mondtál neki kedves gyermekem, hogy hősöd ily feltünő sietséggel menekült el?
A leány összerázkódva bámult anyjára és nem adott választ.
Grabowszkiné beszélt , vagy a nábob?
Mondtak valamit?
- Ilka!
Mi ez?
- S ő nagysága szigorú tekintettel sietett előre, hogy elfödje a nábob elől leányát, akivel valami rettenetes dolog történt...
Sáppadt, mint a fal .
Nem tud szólani, csak az ajaka mozog, s a melle... a keze...
- Gyermek, gyermek!
A nábob összeránczolt homlokkal bámult.
Grabowszkiné megragadta leánya kezét, s a rémület heves kitörésével nézett a szeme közé.
- Leányom! az istenért, mi történt itt?
- Anyám...
- Mi történt itt?
A leány végig vonta homlokán a kezét, s a következő pillanatban magához térve , egyszerre, minden átmenet nélkül nevetni kezdett.
Felvillanó sugár a ködben...
Ki hisz benne?
- Nem történt semmi, - felelte akadozva, - Lőrincz komédiázott egy kicsit, aztán elrohant.
- Miféle Lőrincz?
- A titkár úr, - mondotta biztosabb hangon a leány.
- Nagyon tévedtünk, mama; a titkár úr nem idealista, hanem idióta, aki erőszakkal akar bizonyságot tenni róla , hogy nagykorúságában ne higyjen senki.
Ő nagysága megkönnyebbülten lélekzett fel.
Boldog Isten! fél percz alatt fél tuczat szerelmi drámának az expozítiója nyilalt keresztül a fején.
Szerencsére tévedett mindenikben; Ilka okos gyermek.
Megérdemli, hogy ezért a józan megjegyzésért anyai szeretetének tüntető hevületeivel csókolja meg.
- Reméljük egyébiránt, hogy ez most utolsó fellépte volt szegény Rómeónak?
- Azt hiszem, igen...
- Hadd menjen, hadd menjen, - folytatta élénk jókedvvel a delnő, s a nábobra mosolygott: hallod kitünő ember?
- Meg vagyok győződve róla, hogy nagyon szerelmes volt beléd.
- Meglehet, mama... - felelte gépiesen a leány.
- Nos?
Menjen kolostorba.
Te pedig fogadd el Stein úr karját és menjünk haza.
Grabowszki papa közelített a kastély felől.
Boton támaszkodva, nehezen lépte mord arczczal az avart, s éppen nem találta elragadónak a koppándi panorámát.
Most is a számadásai mellől parancsolta ide a hitvesi zsarnokság.
Mire való az?
Ha Stein Flóriánnak komoly szándékai vannak, kérje meg odahaza a leányt, s azzal be van fejezve a dolog.
Minek az istennyilának mászkálnak annyit...
- Jó estét, - dörmögte fáradtan.
- Isten hozott mókuskám, Isten hozott! - üdvözölte édeskésen a delnő.
- Elfáradtál, kedvesem?
Bocsáss meg, hogy ide fárasztottunk, nézd, már megyünk.
Jőjj mókuskám!
A kocsi nem jöhetett idáig a meredek úton, gyalog sétálgattunk.
Csodáld meg ezt a gyönyörű kilátást satzikám, milyen göttlich, mennyire elragadó.
Óh Istenem, a természet, a természet Stein úr!
Ez a szép természet.
- Igen asszonyom, a természet...
- És ez a völgy, ah! nézze, nézze!
- Úgy van, a völgy - visszhangozta lomha mozdulattal a nábob.
- Hasonlít az Alpesek völgyeihez, csakhogy ott szebb tehenek vannak, mint itt.
Szereti Ilka a teheneket?
A leány elfintorította az orrát.
- Imádom őket! - felelte bosszankodva.
- Nekem sok tehenem van.
S a nábob egy pillanatnyi gondolkozás után hozzátette:
- Négyszázhatvankettő.
Félóra mulva elbúcsúzott, meghajtotta magát és elment haza.
Rendes körülmények között ritkán gondolkozott öt percznél tovább egy dolog fölött, ezuttal azonban némi kérdőpontokkal megrakodva ballagott hazafelé.
Nem tudta, hogy mit gondoljon .
A levegőben mintha egy csomó apró, nyelvöltögető sátán ingerkedett volna vele.
A leány az egész úton alig szólt hozzá pár szót, - a mama eleget fecsegett, de mintha a fájós lábú Grabowszki papa is észrevette volna Ilka szórakozottságát ...
Valaminek okvetlenül történnie kellett.
S a nábob tünődve, rosszkedvűen érkezett haza.
Fölment a kastély kőlépcsőjén a verandára, ott leült egy székre, szivarra gyujtott, ölébe vette kedvencz agarának a fejét és meghányta-vetette a dolgot: okos ember ő vajjon, vagy nem okos ember?
Annyi bizonyos, hogy a multban kevés a biztató jel.
Kilencz éves korában árván maradt, s nagynénje védő szárnyai alá került.
Nem lévén pedig feltétlenül bizonyos, hogy az öreg tante ismerte és gyakorolta a bölcsességet, nem lehet egészen biztosra venni azt sem, hogy az egyébképpen szigorú és vallásos tante környezetében valamelyes nyomokat hagyó okosság redőzte volna be agyvelejét.
Húsz éves korában jó fiú hírébe került.
Járta az egyetemet , a szinházakat, a korzót, de egyik helyen se ragadt reá semmi.
A csodálatosan fölszaporodott csókos pajtások mindazonáltal erősen nagy súlyt fektettek a véleményére és sohasem követelték maguknak azt a jogot, hogy valamely kártyanemnek a megajánlásában ők járjanak elől.
Szerények, udvariasak, szeretetreméltó gyerekek voltak kivétel nélkül.
Szerette őket kivétel nélkül, s nem bánta, ha elnyerik a pénzét és megisszák a borát.
Ontja a koppándi szűz föld a buzát, s a jószágigazgató még sohasem adott leveleire tagadó választ.
Ma a Margit-szigetre , holnap a Hangliba, a lovardába, a szinházba, az orfeumba...
S mindez négy esztendeig évről-évre.
Egy szép tavaszi napon történt aztán, hogy az egyébképpen is mindenben szigorú morált követelő tante magához hívatta, s száraz, barátságtalan hangon lobbantotta szemére haszontalan életmódját, a mely nem tisztességes emberhez méltó.
Stein Flórián megdöbbenve bámult a tante szemei közé: Szent Isten, hát ő nem tisztességes ember?
Azt hitte, hogy csendesebb, erkölcsösebb és tisztességesebb fiatal ember nincs egész Budapesten, s ime most szemébe mondják, hogy haszontalan életmódot folytat.
- Van egy okos örmény közmondás Flóris, - intett a tante - jegyezd meg magadnak jól.
Figyelj!
- Figyelek, nénikém - felelte szégyenkezve a nábob.
- Azt mondja ez a közmondás, hogy az ingyen mézre a legyek még Bagdádból is eljönnek, - megértetted?
- Megértettem...
- Majd megválik.
Adieu!
Isten veled.
A nábob bebizonyította, hogy jól megértette az örmény igazságot s a szerint cselekedett.
Először is nyakát szegte a kalandor kirándulásoknak, chambre separéek-nak, ingyen vacsoráknak, szivaroknak, Benedictinereknek és egyéb költséges jóknak.
Ennek természetesen az lett a következménye, hogy a tüntető barátság duzzadása rögtön aszkórba esett s a hevületek helyét a dér, a zuzmara és egy sereg szemtelen megjegyzés foglalta el.
A fenomenális gyorsasággal fölszaporodott kedves gyerekek fenomenális gyorsasággal párologtak el mellőle , valamiképpen az üveg alá került méz mellől a bagdadi legyek.
Egy-kettő dongott még a látszat kedvéért néhány hétig, végül azonban ezek is elmaradtak s a nábob egyedül maradt.
Kellemetlenül, visszásan érezte magát, mintha meglopták volna.
Sok naiv bizalom lakott a szívében, annak nagy híjja lett, annyit loptak el belőle , hogy alig maradt írmagnak valami a jövendőre s két hét alatt az egész dolog rendbe volt hozva.
A radikális »söprést« azzal fejezte be, hogy tüzet gyujtott a kályhába és elégetett: két páratlan női papucsot, tizenkét száraz bokrétát, hetvenöt tánczrendet, kétszáz kotillionordót, húsz szívességi váltót, negyven billetdouxt , tizenöt szalagot és harisnyakötőt, tizenhat fátyolt, egy törött báli legyezőt , kétszázhetvenkilencz fényképet, egy kosár meghívót, száznyolczvanhárom számlát , harmincz fényképet a saját ábrázatáról és két kosár levelet vegyesen azokból is , melyekben a jóbarátok kérik »pillanatnyi« zavarok diszkrét rendezését a jó baráttól.
Megért ez a becses szemét vagy húszezer forintot.
A tante nem nyomozhatott ki semmit.
A lakás kifogástalan volt; még a meztelen Ámorkák is eltüntek a falról.
Könyvek, hírlapok foglalták el az elhamvadt lim-lom helyét; a vezeklő nábob pár perczczel a tante megérkezése előtt egy valódi műremeket, Vénus istenasszony márvány szobrát is a fürdőkádba dugta, nehogy megbotránkoztassa a szigorú nénit.
- Így, Flóris, így, meg vagyok elégedve.
Mivel foglalkozol most?
- Olvasok.
- Regényt?
- Cicero leveleit, - felelte alázatosan az ifjú.
- Helyes, helyes!
Holnap elkísérsz a Ferencz-rendiek templomába.
Hálát fogunk adni Istennek, hogy kivezérelt a véteknek fertőjéből.
Négy hét mulva a nábob összepakolta nagy hirtelenséggel a holmiját és kiköltözött falura haza.
Ennek hat esztendeje.
Azóta mindössze kétszer volt Pesten, s nem is vágyott vissza.
Jól érezte magát a koppándi csendességben, mely lomha természetének leginkább megfelelt .
Írígylésreméltó nyugalommal ajándékozta meg a kegyelmes végzet.
Nem történhetett semmi olyan, ami kizavarta volna abból az egyenletes csapásból, melyen egy tehervonat lusta egyformaságával bumlizott bele a harminczadik évbe.
Lőn azonban, hogy a megyebálon, hová nem annyira a maga jószántából, mint inkább öreg szolgájának az ösztönzésére ment el, megismerkedett a Grabowszki családdal, s még azon éjjel a Grabowszki mama befolyása alá került.
A delnő finom csápokkal rendelkezett, s számító képességét rendkívül élénk fantáziája is támogatta.
A végén semmi sem lehetetlen.
Ilka szép, szőke leány, megérdemli a szerencsét és az életnek mézét.
A nábob észrevette a leány puha, szőke haját, s harmadnapra már meg is látogatta őket.
Negyednapra már sétálni is voltak.
Grabowszkiné egyszerre millió szálat fonogatott keresztül-kasul a tervein, s valamennyi szálnak a végén ott himbálózott pénzes zsákjaival a nábob.
Stein Flóris persze nem tudott erről semmit.
Ő ült szórakozottan kastélya verandáján, símogatta kutyája fejét, szívta szivarját, s nézte a szökőkút vízbuggyain tündöklő napsugár tánczát.
Gondolkozni akart, de semmi gyanús pont nem akadt, amelynél megállhatott volna.
Vetélytárs?
Nem érez semmi féltékenységet .
Következésképpen vetélytársról sem lehet szó.
Szereti a leányt?
Az ám...
Jó volna , ha valaki bizonyossá tenné róla, ő maga éppen nem bizonyos benne, s annak, ami eddig történt, különösebb jelentőséget egyáltalában nem tulajdonít.
Nem is történt tán semmi?
- Nem történt semmi... - mormogta vállat vonva.
Ez alatt elébe került vén szolgája, s félszemmel nézte.
Magas, csontos, öreg legény volt, igazi gránátos minta.
Ajka fölött hatalmas szürke bajusz, arczán az egészség sötét patinája, kölcsön adhatott volna belőle tíz aszfalt-tretternek is .
A nábob feléje fordította fejét.
- Mit akar kend?
- Már mint én, úrfi?
- S az öreg megvonogatta lassú mozdulattal erős vállát és végig húzogatta tenyerét a köntösén, mely ragyogott a tisztaságtól, - nem akarok én könyörgöm alásan semmit.
- Hát akkor mit tátog itt?
- A csizmám orrát nézem...
- Jó lesz.
Menjen kend!
- Nem egészen jó biz' az, kérem alássan, de hát mit tudjunk tenni...
- Baja van velem?
- Nem a!
Tisztán csak a végett állingálok most itten az úrfi előtt, hogy megjelentem a jószágdirektor úr parancsára a veszedelmet, mely drága, szép kaszálóinkat érte.
Víz alatt vannak, instálom mind egy csöppig.
Egy szál kankalin nem sok, de annyi se virít nekünk tavaszig többet.
- Megnézzük.
- Meg biz azt, ha látnók, de csak víz vagyon ott teméntelen és egyéb semmi.
A répáti molnár az oka ennek a bajnak.
Ez a tehénfejű pernahajder feltölté a medret , s imhol most a mi selyem rétjeinkre bomlott a víz.
Hej, be eligazítanám a dolgát , ha rajtam állana!
Úgy is ellenségem nekem a gyalázatos, mióta rávetemedék, hogy megdézsmálja künn a szilvatermést, s kissé megtapogatták legényink testinek vastag bőrit.
Be meg is forgatnám derekán a fütykösömet...
S az öreg legény haraggal szorongatta öklét.
Kiült szemeibe a régi virtus, ajakára a méreg, s belefiatalodott vagy húsz esztendővel.
Milyen kár, Úr Jézus, milyen nagy kár, hogy oda a régi becsület, s immár nem szabad fütykössel eligazítani az uradalom sérelmeit, mint régen, amidőn még a szolgabíró volt vármegyeszerte a király.
- Menjen dolgára - mormogta a nábob - nem érek rá.
- Nem -e?
Jó lesz így is...
Rothadjanak el rétjeink tőlem, bánja az öregapám !
Hojjé! úrfi, igaza vagyon, hadd csúfondároskodjék velünk az a gazos molnár...
- Hallgasson kend!
- Szólottam én?
- Gondoltam valamit, Márton.
- Nemkülönben lévén.
- Kend üljön le!
- Állhatok itt is.
Egyébképpen, - dunnyogta az öreg és leült a díván sarkára, - ha így tetszik parancsolni, leülepedek.
- Azt gondoltam, - folytatta vontatott hangon, lassú, restelkedő mozdulattal a nábob, - hogy tán megházasodom...
- Az úrfi?
S a vén cseléd fiatalos gyorsasággal állott talpra.
Mintha az istennyila ütött volna le orra előtt...
- Az úrfi?
- Én hát!
Süket kend?
- Értem, instálom; tehát az úrfi... - mondogatta kerekre nyitott, táguló , megzavarodott szemekkel.
- Meg tetszik házasodni.
Már mint az úrfi... értem ...
Megházasodik.
- Meg.
- Meg, meg...
Hallom én könyörgöm alássan a hangot, de nem értem.
Meg méltóztatik házasodni.
De hát akkor - kérdezte kifakadva az öreg - mi a tüzes menykőt csinálok én?
- Itt marad kend.
- Itt persze... kerékkötőnek, kátyus helyen...
Aztán, hogy is mondjam, hogy rosszba ne essék a magja - ki légyen voltaképpen az, a kit a nagyságos úrfi nyakunkra akar hozni?
- Megválik.
- Úgy?
No hiszen, ha még csak idáig konfundálódott a dolog, akkor még reá érünk idejében...
Nem lészen, könyörgöm alássan, ebből az egész plánumból semmi.
A nábob mosolyogva nézett az öreg szeme közé.
- Milyen biztosan mondja.
- Tudom én, hogy nem lesz.
Holnap reggelig meggondolkozik az úrfi s azzal vége .
Megesnék bele, hogy idegen kommendó alá kerüljön fajunk, s kényes asszonyi akarat turbálja napjainkat.
Ejnye, de megjárnók!
Tánczolhatnánk muzsika nélkül is eleget.
- Mit tud kend erről?
- Házas ember valék, - tudhatom.
Fura egy állapot ez úrfi.
Jól éltem Istenben boldogult asszonyommal, s mégis megbántam, hogy bekötöttem a fejét.
Az ember nem úr többet a portáján, s vagyon némelykor megsóhajtozni valója is bőven.
Azt mondom instálom, hogy nagyságod nem házas embernek való.
- Miért?
- Hát csak azért...
- Beszéljen kend!
- Jobb, ha befogom a számat.
- El is viszi kendet az ördög.
- Majd nem ereszt az úrfi, ha nagyon czipel.
Ha én elpusztulok, átrepül itt fejjel a szeges priccsen még a kastélyunk is, mert az úrfitól nagyon felprédálhatnák ellenségeink a szentegyházat magát.
Imhol ezért nem házas embernek való...
A nábob figyelmesebben hallgatta a vén embert.
Egy hang megütötte a fülét: azt firtatta tovább.
- Minden a feleségtől függ, öreg, - a milyen a hitves, olyan a férj is.
- Nem ugy vagyon, kérem alássan, nem úgy...
Az én asszonyom, isten nyugosztalja , istenfélő, jámbor, hivséges fehércseléd vala halála napjáig, - én magam pedig ...
No hiszen, én!
Szép egy legény valék...
A zsidóék kaczki Zsófiája még maró vízzel is le akarta önteni az orczámat, nem is említvén Kulcsár Julist, a szentemet, a ki csöppbe mult, hogy az ura puskájával rám nem lövöldözött.
Fertelmes széltoló valék, istenfélő asszonyom mellett, míg kemény vala a derekam, elejétől fogva .
Láthatjuk ebből, hogy nem jó helyen tapogat az úrfi.
S bizonyos egyébiránt az is , hogy ebben a mai bolond világban inkább reám ütnek hívség dolgában nagyságos kisasszonyink, semmint az úrfira.
Hát csak azért mondom...
- Jól van öreg; holnap majd ismét prédikál nekem erről.
Isten vele!
A rétek dolgáról is beszélünk holnap.
- Amint parancsolja.
Hoznám tehát az uzsonna-kávét.
- Nem kell.
- Egy kis gyümölcsöt?
- Nem eszem.
- Aludt tejet tán?
Hideg, mint a jég.
Egyenest a pinczéből hozom, ha meginná az úrfi.
- Nem kell semmi.
- Úgy -e? - mormogta gyanakodva a vén ember.
- Ismételten elment az étvágyunk ?
Tegnap rostélyost ettünk, de persze elfelejtettünk bort inni rá, így van az mindig, ha nem fogadja meg javallásomat, kit tegnap is adtam, de ismét nem hallgata reám.
Hej, hej! ha a nagyságos asszony tudná - isten nyugosztalja és áldja meg haló porában, is - hogy ok nélkül rontom az úrfi egészségének vigyázásában az agyam velejét, be meg is pirongatná, tudom...
A nábob nem hallott ebből a dörmögésből semmit.
Azt se vette jóformán észre, hogy az öreg kiment.
A fölszaporodott kérdőjelek ott tánczoltak a szemei előtt , lefogták a figyelmét s befelé való gondolkozásra biztatgatták.
Hogy mekkora eredménynyel, az két óra mulva sült ki.
Este kilencz óra felé kibukkant a hamvas szegélyű felhők közül a hold, elhintette fehér világosságát a szürkeségbe burkolt földön, bevilágitott a Stein-féle kastély ablakain is, s átlátszó világosságba borította azt a finoman faragott massziv ágyat is a hálószobában, melyben a nábob mélységes-mélyen aludta az igazak álmát.
A lélek felvillanásai reá ilyen hatással voltak.
II.
Ugyanezen az estén anyám csodálkozva látta jókedvemet.
Némi tanakodással fogadta ugyan, de jól esett szivének, hogy látja.
Azt gondolta magában, hogy belenyugodtam a dologba, s a dolog ezzel be van fejezve mindenkorra.
Elpusztul ezer meg ezer gyönyörűen elképzelt álom, hanem az úgy -e nem tesz semmit?
A fiatal ember ruganyos legyen, mint a labda, pattanjon fel a földről, s az összeomlott királyi palota helyébe építsen fantáziája újat.
Anyám legalább azt gondolta, hogy nincs ennél könnyebb.
Meg is simogatta gyöngéd kedveskedéssel a fejemet, s unszoló, biztató hangon kérdezte:
- Úgy -e, hogy elfelejtetted már azt a rossz leányt, édes fiam?
Tudtam én mindjárt.
- Azt hiszem, anyám.
- Látod Lőrincz, látod... ez az okos beszéd, csak ez...
Nyitva áll neked az egész világ!
Nincs olyan jóravaló ember a világon, aki el ne ismerné benned a tehetséget.
- Nagyon elbizom magamat, mama.
Ha nincs ellenére, beszéljünk talán arról, hogy holnap utazzam -e el, vagy holnapután?
- Annyira sietsz?
- Nem azért, anyám.
A mai találkozás után azonban fölösleges a szükséges látszatot tovább is őrizgetnem.
Megmondtam Ilonkának, hogy mit tartok róla és megmondtam saját itéletemet is - önmagamról.
Ennyi egyelőre elég.
Fölszaporodhattak egyébiránt a hivatalos teendőim is, s ez nem kellemes.
Bureaukratikus lelkiismeretem máris szemrehányásokkal halmoz el , mama; el kell mennem.
Anyám intett, hogy érti.
Nem tartóztat; aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni.
- Csak menj édes fiam, csak menj.
Atyám alig szólt néhány szót.
Egyszerű, erős, becsületes, nehezen felejtő ember volt, sértette a kudarcz, melyben részesültem, mert érezte, hogy visszautasításom egyetlen oka szerény vagyoni helyzetem volt.
Becsületes nevének rosszul esett , hogy ily ok miatt kellett rövidebbet huzni a Fráter névnek egy Stein Flóris-sal szemben, akinek e pillanatban még kifogástalan morálját is kétségbe szerette volna vonni.
- Ne búsulj, Lőrincz... - s kezét nyujtotta, ezt az izmos, férfias kezet, mely nehéz időkben az ekeszarvától se rettent vissza.
- Lesz még idő, a midőn te fogsz lenézni rájuk...
- Meglehet, atyám, de nem kivánom.
- Igazad van, fiam.
Maradjanak ott, ahol vannak.
Másnap reggel elutaztam.
A kocsiút a templom mellett vezet keresztül a falun.
Ott laktak Grabowszkiék.
A ház régi nemes úr Curiája volt valamikor, széles, oszlopos tornáczczal, keskeny ablakokkal, formátlan fölterpeszkedő házfedéllel, a melynek déli oldalán (ez volt a legrégibb) talán az ötvenedik, mohgeneráczió nőtt már a zsindelyeken.
Szép , tágas kert volt a Curia mellett, - jó ismerősöm a multból.
Valamikor sokszor futkostam a vén fák alatt, s a barna Neptunos szökőkút medenczéjében sokszor eregettem papiros hajócskákat.
Ezeket a jókedvű játékokat két fényes leányi szem nézegette kiváncsian...
Ugyanaz a két szem, melynek büszke fénye most a kastély s azok termének ablakaiból csillogott reám.
Grabowszki Ilka állt az ablakban.
Nyugalmat parancsoltam magamnak és udvariasan köszöntöttem.
A leány hidegen , mozdulatlanul állt...
Nem fogadta üdvözlésemet.
Azt hitte, megsért vele.
Csalódott, nem sértett meg.
Félóra mulva a templomtorony is eltünt a reggeli párázatban, mely szürke pászmákban csúszott a mezők fölött, s finom nedvességgel itatta meg a hervadó füvet.
Azután elérem az erdőt, majd a törpe pagonyt, hol tizenhat év előtt az első nyulat lőttem, s végül a vasuti indóházat.
A vonat csakhamar megérkezett.
Öt perczre megelevenedett a kicsiny indóház; emberek jöttek, mentek, kiabálás, csengetés, a gép rekedtes füttye, s a vonat újult erővel vágtatott neki a lankás pályának Budapest felé.
Három óra mulva lakásomon voltam.
Ott nyomban átöltözködtem, s azzal, - mintha időközben semmi a világon nem történt volna, - a miniszterium palotájában levő hivatalomat kerestem föl.
*
Ettől a naptól kezdve épp oly egyformán repült gyors szárnyán az idő, mint eddig .
Nem hozott semmit a ma és nem biztatott semmiféle különösebb ujsággal a holnap.
A sivatag tevéje is megszokja a forró homokot és a szomjúságot...
Megszoktam azt , ami történt és semmit sem reméltem attól, ami történni fog.
De fog -e?
S ha igen , mi?
Megnevezhetetlen inger borzongatta néha-néha a szívemet.
Egy-egy hevesebb , bolondabb pillanatban, midőn egyedül voltam otthon és ráértem gondolkozni a multról, roppant erővel tört elé lelkem mélységéből a megszégyenülés keserűsége és a bosszúnak vágya.
Ah! mily törpének és utálatosnak találtam ilyenkor magam...
Bosszút állani?
Egy leányon...
Férfi ez?
Nem, nem!
Ilyesmit csak a gyöngeség természetes gyávasága lophat a szívbe.
Ki fogom dobni onnan mindakettőt.
A feledés az ember legtökéletesebb művészete ; próbáljuk meg.
Dolgozni kezdtem, s nem érdekelt a kívül való világból semmi.
Mintha aczélrúgók hajtották volna kétségbeesett erőfeszítéssel az agyvelőmet.
Hivatali munkám izgatott csupán; egyéb semmi.
Négy hét mulva hírül vettem Grabowszki Ilka eljegyzését Stein Flóris úrral.
Elolvastam az aranyszegélyű jelentést.
Nem hatott reám...
November végén fényes esküvőről emlékezett meg levelének néhány sorában az édes anyám, hozzá téve azt is, hogy a fiatal pár Budapestre költözik és állandóan ott fog lakni.
Az sem semmi...
Mintha minden meghalt volna, s a halál fagyossága kiterjesztette volna dermesztő lehelletét az én szívemre is .
Bolondság!
Az én szívem?
Nincs!
Egyszer volt...
Kétszeres szorgalommal dolgoztam tovább, hogy senki se vegye észre bennem azt a fájdalmas keserűséget, melyet erőszakkal fojtottam el.
S ezt a czélt el is értem ; megközelíthetetlen, hideg, tréfátlan ember hírébe kerültem, akinek a közelében be szokás gombolkozni.
A hivatali munka azonban nem volt elég; találnom kellett más szórakozást is, hogy ne maradjon időm az emlékeknek.
Így jutott eszembe, hogy vállalkozni fogok egy abszurdumra: meg fogom védelmezni miniszteremet az ellenzék támadásai ellen, melyeket az utolsó betűig magam is aláírtam volna.
Ellent akartam azonban mondani bármily áron, hogy harczot provokáljak.
Nem bántam, akárkivel, csak harcz legyen, hadd feledjem el a magam baját.
Megírtam Teendőink czímen egy röpiratot, s ebben felmagasztaltam a miniszterem politikáját; gyöngéit ellepleztem, tehetetlenségét bölcs meggondolásnak, baklövéseit ráfogásnak, főúri gőgjét önállóságnak és megvesztegethetetlenségnek dicsértem föl.
Ennyivel persze vagy kinevették, vagy számba se vették volna a röpiratot.
Gondoskodtam tehát róla, hogy személyes vitát teremtsek.
Fegyverül választottam a gúnyt; ez fáj és ez sért legjobban, ehhez folyamodtam, s a túloldal legkiválóbb parlamenti kapaczitásait annyi sértő tűszúrással ingereltem föl röpiratom ellen, hogy lapjaik nyomban megadták rá a választ.
Nem maradtam adós, feleltem mindenkinek, s pár nap alatt annyi szenvedélyes, oly kiméletlen, oly ocsmány nyelvelés fejlődött ki köztem és méltán felháborodott ellenfeleim között, amilyen a modern társadalmi életnek e javarészt erkölcstelen légkörében csak lehetséges.
Ha tudták volna odaát, hogy nem a feltünés vágya, vagy a protekczió-keresés hajtott ezen az úton, hanem a lelkem keserűsége, amelynek ki kellett törnie , különben elsorvasztott volna, - másképp ítéltek volna meg.
Így azonban fejemhez röpítették a szolgát, aki hízeleg, s hitvány érdekei kedvéért még a legtisztességesebb embert is kész megdobálni sárral.
Ugyanígy fogták föl természetesen a dolgot hivataltársaim is.
Nyiltan nem, - ez ellenkezett volna a józan észszel, - titokban azonban meg voltak győződve róla , hogy úgy röpiratommal, valamint hirlapi czikkeimmel a kegyelmes úr figyelmét akarom magamra vonni, s a nyugdíjazás útján levő öreg osztálytanácsos székére aspirálok.
Meghagytam őket ebben a hitben; bántam is én, hogy mit gondolnak!
A czél el volt érve: szórakoztam és egyelőre nem is akartam egyebet, csak ezt.
Szentkláray Dezső báró, aki már kilencz főispánt vándorolt titkári minőségben végig, s a végén ismét csak visszakerült a központba, nem állhatta meg, hogy nyiltan is ki ne mondja: stréber...
Meghallottam.
Úgy tettem azonban, mintha nem vettem volna észre a báró urat, aki pompás szónak találta ezt a strébert.
Gyorsan meggondoltam a dolgot, s elhatároztam, hogy egy kis kaviárt is keverek a heczcz-hez , hadd legyen íze is a komédiának, így érdekesebb.
Megjelentem tehát a miniszter előtt, s száraz, szolgálati hangon kértem, hogy figyelmeztesse unokaöcscsét az udvariasságra.
Különben kénytelen leszek őt én magam reá kényszeríteni.
Távozásom után a miniszter roppant ideges lett.
Teljes erővel nyomta meg a villamos gombot.
- Kéretem Szentkláray urat.
A báró megjelent.
Egyszerre megtelt finom szegfűillattal az egész terem.
- Mit akar ön! - förmedt rá minden bevezetés nélkül a kegyelmes úr, miközben türelmetlenül lökte félre az előtte heverő hivatalos okmányt és felállt.
- Megint panasz van ön ellen; meddig tart ez?
- Nem tudom...
- Sértőleg viseli magát, báró úr!
- Bocsánat...
- Ne mentegetődzék!
Nem vagyok megelégedve önnel; ez igen szomorú.
Meg kellett győződnöm róla, hogy hasznavehetlen ember, akire az államszolgálatnak semmi szüksége sincs.
S a miniszter nagy léptekkel mérte végig a szőnyegeket.
Pár másodpercz mulva megállt és szelídebb hangon mondta:
- Megírtam atyádnak, hogy hívjon haza.
Itt nem lesz belőled semmi és én nem segíthetek rajtad.
Legjobb lesz tehát, ha leköszönsz hivatalodról és hazamész.
Nem tűrhetem, hogy leghasznavehetőbb embereimet sértegesd.
Nagyon sajnálom, hogy ezt ismét tudomásodra kell hoznom, de jóakarattal vagyok irántad és nem akarom, hogy indokolatlan szigorral vádolj.
Adieu!
Nyolcz nap alatt elvárom lemondásodat.
A miniszter kezét nyujtotta.
- Meg fogod érteni, hogy e szegény, de tehetséges emberekre szükségünk van, - ez pedig mindent megmagyaráz.
Isten veled!
Ma nőmhöz vagy hivatalos?
- Igen.
- Hány órára?
- Délután ötre.
- Sajnálom, hogy nem lehetek jelen.
Konferencziám lesz.
Üdvözöld nevemben édes anyádat és ments ki, hogy üdvözletemet személyesen nem adhatom át.
A viszontlátásra!
A báró meghajtotta magát és kiment.
A miniszter pedig megfordult és bosszankodva mormogta a fogai között:
- Már holnap kidoblak innen...
» Desider« báró, amint bizalmasabb körökben nevezni szokták, azonban csak öt perczig »gondolta meg« a dolgot, azután allé! kirepült a fejéből az egész.
Hozzá volt szokva az ilyen dorgatóriumokhoz; kijárt neki majdnem minden héten, valamint paripáinak az abrak.
Föltette egyébiránt magában, hogy azt a kegyenczczé emelt Frátert egy kicsit megszekirozza.
Bement a hivatalába, ott magához szólította Dinit, egy sápadt arczu, vékony grófocskát, aki mindenekben föltétetlen bámulója volt, bevonta az ablakmélyedésbe.
- Orrot kaptam, kedvesem...
- Skandál! - nyafogta a kis gróf.
- Hatalmas orrot...
- Ah! megint?
- Haragszom, Dini!
- Quelle pech...
Aztán miért?
- Kegyelmes onklim orromhoz dörzsölte a protegejét.
- Frátert?
- Azt.
A kis gróf gyors mozdulattal dörzsölgette átlátszó, vékony orrát s nyugtalankodva ismételgette:
- Doppel skandál, doppel skandál...
Mit teszel?
- Ki fogjuk kezdeni.
- Ólommal?
- Majd meglátjuk...
- Elfut.
- Nem engedjük.
Várj csak, hadd gondolkozzunk egy kicsit.
Ez a gőgös stréber, úgy látszik, nem szereti a nyilt pályát, különben nem tért volna ki az onklimhoz .
Másképp kell hozzáfogni; de hogyan?
- Inzultáljuk.
- Hol?
- Itt a hivatalban.
- Ördögöt!
Megjárnád vele te is.
Kegyelmes onklim republikánus erkölcsöket affektál, meg fog tehát akadályozni minden nyilvános inzultust.
Mást gondolj , Dini.
Te leleményes kölyök vagy az ilyesmikben.
Rajta!
Erőltesd meg a szellemedet.
A kis gróf vállait vonogatta.
Nehéz, nagyon nehéz...
Ha a miniszter tartja, akkor egyszerűen lehetetlen.
Találkozni sehol sem lehet vele, belekötni...
Piha!
Ez nem elegáns...
- Mit tegyünk?
- Hadd fusson!
Majd előkerül egyszer, - mormogta fölbigyesztett ajakkal a báró, - ha ugyan előkerül...
Azt hiszem azonban, hogy okosabb dolognak tartja, ha ismét megbujik a miniszter háta mögött, mint ma.
Ott voltam ez alatt az egész társalgás alatt a szomszéd teremben.
Hallottam mindent.
Elérkezett tehát az ideje, hogy újabb szórakozást szerezzek magamnak .
Benyitottam.
- Botrány... - pusmogta a kis gróf - Conceited Fellow...
Ne hagyd annyiba ...
Cochonerie...
- Mint a színpadon uram, mint a színpadon, - mondotta előre lépve, kicsinylő mosolylyal, fenyegetve a báró, - éppen most beszélünk önről, kedves barátommal, a gróffal.
- Tudom, báró úr, - feleltem hidegen, s az asztalra tettem a nálam levő irománycsomót.
- Kezdhetjük.
Engem bizonyára szórakoztatni fog ez a legújabb játék.
- Ah, ha!
Ön tudja...
- És rendelkezésére állok.
- Nagyon kedves!
Az egész dolog különben igazi bagatella...
Szóra se érdemes: önről volt szó, uram.
- Fogalmazó ur, jegyezze meg magának, hogy azt az embert, akit inzultálni akar , nem szükséges ilyen plebejus modorban sértegetni, mert az nem gavallér emberhez méltó.
- Sapristi, uram... - duzzogta elvörösödve a báró, - ennyi éppen elég.
- Szóra se érdemes, báró úr; lássuk, mi történt?
Ön orrot kapott a minisztertől, s ez pezsgésbe hozza vérét, mert miattam kapta.
Nagyon egyszerű.
Lássa uram, én megtehettem volna, hogy midőn az imént utánam dobta azt a stréber szót, ott nyomban megtoroltam volna a sértést és ön, még csak nem is védhette volna magát : üres óráimban mázsás vasrudakkal szoktam erősítgetni a karjaimat.
De nem tettem azért, mert tudom, hogy a miniszter ő excellencziájának kellemetlen lett volna, ha önt - testvérének fiát - párbajra kényszerítem.
Van szerencsém azonban megjegyezni, hogy ez a figyelem csak első esetben jöhetett tekintetbe, másodszor már értékét veszti és engem bélyegez meg.
Alkalmat akarok tehát adni önnek, hogy engem formaszerint megsértsen.
Azért vagyok itt.
Kérem, tessék elkezdeni.
A kis gróf roppant zavarba jött; félrenézett, köhécselt, ujjait simogatta.
A báró meg nem tudta, hogy mit csináljon.
Udvariasságom és nyugalmam sokkal inkább kihozta a sodrot, mintha kardom hegye már érintette volna mellét.
- Uram, - szólalt meg hirtelen és fölkapta gyors elhatározással a fejét, - esküdtem önnek, hogy a hány Szentkláray báró eddig a világra jött, az mind olyan kolosszális szamár volt, mint én!
Feledje el elhamarkodott megjegyzésemet.
Nem vagyok én olyan léha, mint a hírem.
Meg tudom becsülni a gentlemant.
Dini , igaz -e?
- Igaz!
Chére Fráter...
Kezemet nyujtottam a bárónak.
Rendben vagyunk.
- Haza kisérjük! - indítványozta lelkes hangon a kis gróf.
- Ne bolondozz!
Akit mi ketten haza kisérünk, az kompromittálva van két hónapra.
A kis gróf nevetve helyeselte.
Az lett annak a kedélyesre simuló találkozásnak a vége, hogy a miniszterium tisztviselői ezen a napon csodát láttak: Szentkláray Dezső bárót velem karonfogva .
Az államtitkár elképedve mutatott le az utczára.
- Kegyelmes uram, Desider megbolondult.
A miniszter vállat vont.
- Az bizony meglehet.
Apja négyszer bolondult meg, de mind a négyszer - visszabolondult.
Nem lehet segíteni rajta.
Olvastad a mai lapokat?
Még arra sem volt időm ezek miatt az ostoba konferencziák miatt...
- Néhányat elolvastam.
- Támadnak?
- Mint rendesen.
- Érdemes felelni reá?
- Fráter Lőrincz úr azt hiszi, hogy igen.
Informácziókért egyébiránt személyesen fog felkeresni, kegyelmes uram.
- Helyes, helyes!
- S a miniszter kérdő tekintettel fordult államtitkárjához.
- Mit gondolsz... az öreg Brandtner úgyis nyugdíjba megy.
- Ki kell nevezni, kegyelmes uram, ki kell nevezni!
Előkelő, eszes, ravasz fiatal ember, s úgy látszik nem hivatalvadász.
Hallottam, hogy egy pénzintézettel tárgyal; könnyen meglehet tehát, hogy itt hagy minket.
- Juttasd eszembe a dolgot; kinevezem.
HATODIK FEJEZET.
I.
Másnap délelőtt erősen havazott.
Nyakamba húzott gallérral hagytam el lakásomat, s a jövő esélyeit mérlegeltem.
Amit az államtitkár a miniszter tudomására hozott , komoly dolog volt, jól jövedelmező, befolyásos állással kinált meg egymásután két pénzintézet is, könnyelműség lett volna elhamarkodni a választ.
Az állami szolgálatnak javarészt kevés az eredménye, én pedig nagyon boldognak éreztem volna magamat, ha oly vagyont gyüjthetek, mely fölérjen azzal, amely miatt Grabowszkiék ajánlatomat visszautasították.
Fenn a hivatalban meglepetés várt.
Finoman összehajtott, aranyszegélyű kartonlap feküdt az asztalomon.
Feltörtem a borítékot.
Ime:
Kedves barátom!
Ha egykori ismerőseit mostani nagy népszerűsége idején is fölismeri, akkor ma délután öt órakor meglátogatja (Kör-ut 10. I. em. )
Steinnét.
Megdobbant a szívem; milyen gyöngeség!
Villámgyorsan járta át fejemet a gyanú , hogy okvetlenül kellett valaminek történnie, amiről engem szándékosan , gyöngédségből senki sem értesített, különben nem kaptam volna ezt a meghívást .
Bizonyosan történt valami, de mi... de mi?
Arról, hogy Ilka megbánta volna a dolgot, azt hittem, szó sem lehet.
Grabowszki mama sokkal óvatosabb, semhogy ennek az eshetőségnek útját ne vágta volna.
Valósággal gyötört a kíváncsiság, de azért leültem, hogy visszautasítsam valamely udvarias formában a meghívást.
Megírtam a levelet, azután borítékba tettem, megczímeztem, s két percz mulva - a papírkosárba dobtam.
Oktalanságot akarok csinálni; gondoljuk meg.
Ha kifogásokat keresek és nem megyek el, könnyen azt hihetik, hogy szándékosan kerülöm a találkozást.
Alkalmat adnék rá, hogy büszke legyen erre a diadalra, s Grabowszki mama szintén joggal mondhatná el a maga éles megjegyzéseit arról a bizonyos szegény emberről, aki annyira boldogtalan még ma is, hogy nem mer az ő szép gyermeke szemei közé nézni.
S hátha komoly bajban van a fiatal asszony?
Hátha szüksége van reá?
Nem okosabb -e úgy cselekedni, mintha most már maga is mosolyogna a kosár fölött, s szívesen fölajánlja udvarias szolgálatait neki is, mint bármely nőnek, aki szolgálatkészségét igénybe óhajtja venni?
Akinek elég bátorsága volt rá, hogy meggyőződés nélkül, kizárólag a szórakozás kedvéért röpiratban és ujságczikkekben védelmezzen egy olyan embert, aki bármely más államban négy hét alatt lejárta volna magát, az (mondogattam magamnak) érezzen a szívében elég bátorságot arra is, hogy így szóljon önmagához: nem tagadom, hogy azzal a leánynyal, akit szerettem, boldog lettem volna, de tagadom, hogy az asszonynak ereje nagyobb, mint az enyém.
Aki porba döntötte a multat - nem én vagyok.
Aki többre becsülte a vagyont a szerelemnél, aki banálisnak tartotta a fiatalos rajongást, nevetségesnek a légvárakat, mind nem én vagyok.
Mit akartok velem?
Volt egyébiránt abban a levélben egy kis hieroglif is.
» Mostani nagy népszerűsége idején «...
Mit jelentsen az?
Gúnyolódást -e, vagy - keserűséget? talán szemrehányást...
Ki lát a szívbe?
Meglehet, hogy egyiket sem, vagy talán mind a hármat.
Ha a hölgy meg van elégedve férjével, akkor semmit; ha nincs - akkor mindent.
Elkalandozhat fantáziám, a merre neki tetszik; érinthet olyan pontokat is, melyek fölkorbácsolják a bennem szunyadó rosszat s a legveszedelmesebb útvesztőkbe taszíthatnak bele, ha lemondok róla, hogy becsüljem magam.
Erről azonban szó sem lehet.
Erős embernek tartanak: az vagyok.
Férje akartam lenni ennek az asszonynak; szeretője nem leszek soha.
Délután öt óra felé elhagytam lakásomat s gyalog indultam a kijelölt palota felé , melynek első emeletén a nábob fényes lakása volt.
Az előszobában borotvált arczu , német inas sietett elém, (a nábob hű öreg szolgáját nem láttam sehol); lesegítette téli kabátomat, bevezetett a szalonba s a szárnyas ajtó mögött eltünt.
Körülnéztem.
Fényűző, gazdag kényelem a nehéz selyem bútorokon.
Künn tiszta deczemberi tél.
A lámpák meg vannak gyujtva; hamar szürkül.
Beismertem, hogy ilyen csillogó otthont bizony nem adhattam volna a hitvesemnek.
Kétszáznegyven holdból kevés telik; a nábob négyezer holdja kibirja egy darabig ezt is, a páholyokat is, a bálokat is , az estélyeket is, a börzét is.
Azután eljön az özönvíz, de legalább éltek.
Ezt hívjuk életnek ma; a többi csak vergődés...
Az inas visszajött.
- A nagyságos asszony várja, - jelentette meghajlással, s kitárta az ajtót.
A szomszédos teremben nem volt senki.
Az ajtó bezárult mögötte.
Abban a pillanatban, midőn be akartam lépni a harmadikba, félre vált a függöny, s az ajtóban a nábob neje, Grabowszki Ilka jelent meg.
Nem bírtam leküzdeni meglepetésemet.
Ez a halvány, mosolygó asszony, aki előttem állott...
Mily borzasztó változás néhány hónap alatt!
- Nagyon szép öntől, uram, hogy engedett meghívásomnak, és meglátogatott.
Isten hozta!
Jőjjön, jőjjön!
Kísérjen át az én fészkembe.
Itt hideg van.
S a hölgy borzongva vonta össze mellén a csipkét.
Nem is várt választ, előre sietett s csak boudoirjában várt be.
- Itt kellemesebb.
Foglaljon helyet.
Ide kérem, ide a kályha mellé.
Szereti a tüzet?
Be van téve az ajtó?
- Azt hiszem.
- Nézze meg.
Fázom...
- Be van téve.
- Köszönöm.
Foglaljon helyet és fejezze ki csodálkozását, hogy írtam önnek .
Istenem, ez olyan furcsa...
Nemde az?
Annak találta bizonyosan ön is?
Észrevettem, hogy a hölgy a sárga selyem ottomán párnájára támaszkodva, félénk izgatottsággal kíséri minden mozdulatomat.
- Kissé meglepett, asszonyom, a dolog - feleltem megnyugtató hangon - de aztán elgondoltam, hogy valószinűleg megunta már az operát is, a korcsolyázást is, a jourokat is, s eszébe jutott, hogy a sok kellemes bók után - változatosság kedvéért - nehány őszinte gorombaságot is programmjába vesz.
Az asszony fejét rázta.
Nem úgy van.
- Nem találta el, kedves Lőrincz.
- Félig.
- Félig sem.
Mondja csak, nem írt rólam önnek az édes anyja?
- Megírta, hogy férjhez ment.
- Egyebet semmit?
- Egy szót sem.
- Haragszik reám, - mondotta csendes hangon a hölgy - s lehet, hogy igaza van .
Beszéljünk másról!
Gratulálni akarok önnek.
- Hogyan, asszonyom?
Nem nyertem semmit.
- Tréfál...
- Nem biz én!
- Feledi, hogy ön népszerű ember, akinek diadalai vannak.
Arról beszélnek minden társaságban.
Ezekhez a diadalokhoz akarok szerencsét kívánni; elfogadja?
- Az én diadalaim nem érnek semmit.
Ezek, amikről most beszélnek, legalább nem .
Talán később...
Boldog isten, hisz ami eddig történt, az csak a bevezetés .
Beleugrottam a tengerbe, s roppantul elcsodálkoztam, hogy fejemmel együtt kerültem ki.
Így vagyunk? gondoltam magamban ugyanazzal az ördögi kedvvel, mely Jágó sötét lelkét forralta vétkezésre, nos, ha még enyém a fejem, használni is fogom addig , amíg lehet.
- Nem veszi komolyan?
- Isten ments!
- Rosszul teszi.
- Ah, nem!
Mit gondol asszonyom, - kérdeztem mosolyogva, - mi lett volna az én lelkemből, ha mindent komolyan vettem volna?
- Vádol?
- Nem vádolom.
- Ne tagadja, hogy ez a megjegyzése reám vonatkozik...
- Legyen úgy!
Így mindjárt érdekesebb leszek s ez éppen nem megvetendő előny.
Az asszony mozdulatlanul ült.
A lámpa halavány fényében még fehérebbnek, még betegesebbnek látszott.
Arcza színtelen, lesoványodott, lázas.
Megdöbbenve figyeltem meg ezt a szomorú változást, de szilárdul föltettem magamban, hogy hallgatni fogok róla.
Egyetlen arczizmom se fogja elárulni, hogy észrevettem és elfogultságot, szánalmat érzek.
Szegény, szép Heléna...
Nem ilyen találkozásra voltam elkészülve.
- Az érdekesség, - folytattam enyelgő hangon, mint aki maga is hasztalanságnak tartja azt, amit mond - a nyilvános pálya emberének ugyanaz, ami a halnak a víz, - ne csodálja tehát, hogy számot tartok reá és kétségbe volnék esve, ha eljátszanám.
- Mindig ily jókedvű?
- Többnyire.
- Tehát nem mindig...
- Néha elborulok, mint az áprilisi ég, de hamar kiderülök megint.
Kevés kell hozzá.
Egy kis jóakarat.
- Bennem megvan.
- Önnek semmi szüksége rá.
- Ki tudja...
- Ehhez, azt hiszem, fölösleges volna a találékonyság.
Különösen annak, aki ismeri önt.
Éreztem, hogy lejtőre jut a társalgás s ebben a föltevésemben nem is csalódtam.
- Azt hiszi ön, hogy boldog vagyok? - kérdezte ideges hangon az asszony.
- Bizonyosan tudom, hogy nem az, - feleltem jól meggondolva, amit e pillanatban elmondhatónak tetszett, - tudom azonban azt is, hogy ön nem is akart a szó közönséges értelmében boldog lenni s azért ez a kijelentés egészen természetes .
Engedje meg azonban, hogy indítványozzak valamit.
- Mondja...
- Arra akarom kérni, hogy ne beszéljünk erről.
- Fél tőle? - kérdezte különös mosolylyal az asszony.
- Ha így van, akkor beszéljen másról.
- Félelem, asszonyom?
Ezt a fogalmat nem ismerem.
Nem, nem!
Nekem nincs okom félni, s ha önt mulattatja ez a dolog, ám jól van, nem szívesen ugyan, de beszélek róla.
Kitüntetésnek veszem, hogy megemlékezett rólam, annyival inkább, mert én - hogy is fejezzem ki azt, amit érzek, - ez órában is fényes diadalt ünnepelek.
Az elvek és a jóslatok diadalát.
- Igaza van, ön megjósolta -
- Azt, hogy a pénz fődolog; a többi frázis és nyomoruság; szegény embernek való komédia...
A jóslat ime beteljesedett; ön fényűző, irigyelt életmódot folytat, nem érez semmiféle női gyöngeséget, s a század praktikus pozitivizmusának birtokában legfölebb szánalommal gondol azokra a szerencsétlen troubadourokra, akik még mindig nem látták be, hogy a legszebb mesénél is többet ér - birsalma befőttel egy tál stájer kappan.
- Téved.
Sokszor gondoltam önre.
- Ne ébreszsze föl asszonyom a hiúságomat, mert ez végzetessé válhatna reám.
A koppándi Fráterek emberemlékezet óta módfelett hiu és nagyravágyó férfiak voltak.
- Ne tréfáljon...
- Sajnos, de így van.
- Gúnyolni akar?
- Az égre, asszonyom, ön félreért engem!
Gúnyolni - önt?
És én ?...
Istenem, hiszen nem tagadom, hogy bizonyos dolgokban én sem vagyok különb, mint más, s elégtételt érzek, amiért ön is kudarczot vallott azokkal a bizonyos »józan« theóriákkal , melyeket édes anyja hirdetett, de ezzel aztán vége.
Semmi egyébhez nincsen jogom .
Sejtem, hogy ön elégedetlen, de ne feledjük, hogy ami történt, azt ön akarta és ön hajtotta végre.
Visszautasított engem, mert keveselte azt a sorsot, amelyet megkináltam.
Helyes; igaza volt, szegény ember vagyok.
Férjhez ment a nábobhoz , aki összehasonlíthatlanul gazdagabb volt, mint én, vagy ön.
Ez is rendben van.
A század csakugyan így tanácsol.
Mit kíván többet!
Amire vágyott, el van érve.
Édes atyja gyárat épít - önt gazdagság környezi -
- És önt?
Ez a kérdés vágott.
Grabowszki Ilka jól kiválasztotta a szót, - majdnem elárultam magam.
- Engem, asszonyom, - feleltem nyugodt, elhidegülő hangon, - nem környez semmi , csak a munka.
Igen sokat dolgoztam, mióta utoljára találkoztunk, s ezt kizárólag önnek köszönhetem.
- Nekem, barátom...
- Igen, igen!
Egyedül önnek.
Ha meghallgatta volna ajánlatomat, nem lettem volna más, csak boldog ember.
Ön azonban, - bocsánat, így volt, - keveselt engem s ez bántott.
Föltettem tehát magamban, hogy hozzá fogom önt szoktatni a nevemhez .
Megtörtént.
Akárhová ment, mindenütt hallott rólam.
Itt dicsértek, fényes tehetségnek, erős logikájú, kérlelhetetlen pártembernek neveztek, - amott becsmérelték képességeimet, hivatalvadásznak, kegyencznek, kapaszkodónak neveztek és a többi.
Ez mindig így szokás.
Az lett végre is a következménye, hogy ön összehasonlított férjével és úgy találta, hogy talán mégis jobban cselekedett volna, ha oly ember sorsához kapcsolja sorsát, aki előtt, ha ön akarta volna, nem lett volna kivihetetlen semmi.
Amúgy az ön kedvéért lettem volna miniszter, - most az leszek ön nélkül is.
S ön, amíg él, mindig hallani fogja a nevemet.
Milyen szerencsétlenség, asszonyom, milyen szerencsétlenség...
Mire gondol?
Az asszony összerezzent.
- Megmondom - felelte tartózkodó hangon, nyugtalanul - ha megigéri, hogy nem nevet ki.
Utolsó találkozásunkra gondolok, a kápolna mellett...
Akkor sok mindent beszélt.
- Mondja csak, hogy sok bolondságot.
Tudom, emlékszem reá.
- A jóslatra is?
- Ah, az én jóslataim!
Remélem, nem gondolt velök.
Tönkre tehetne vele, ha figyelemre méltatta volna, amit egy kikosarazott kérő összehordott.
- Pedig így történt, Lőrincz - felelte halk nevetéssel a hölgy s tréfálkozó , könnyelmű hangon tette hozzá: - jól megjegyeztem magamnak, amit mondott.
Azt jósolta, hogy hiábavaló minden küzdelem, mert egyszer mégis csak az öné leszek .
Várjon!
Még nincs vége; hallgassa meg a többit is.
Meg kell tudnia, hogy ezek a szavak sokat kínoztak engem...
Eleinte megvetettem őket, nem akartam reájuk gondolni, szégyent éreztem...
Hogyan, kérdeztem majdnem kétségbeesve, hát olyan rossz vagyok én, hogy ezt a lealázó föltevést megérdemlem?
Ettől a pillanattól kezdve nem bírtam többé megmaradni a helyemen.
- Mulattatja önt ez a dolog? - kérdeztem elhamarkodva, nyersen.
- Legyen erős barátom, legyen erős!
- Nem szeretem, ha így beszél...
Az asszony mosolygott.
- Maradjon; igérem, hogy nyugodt leszek és mesélni fogok, mint ön.
Talán mindjárt ott kezdem, hogy anyám megcsalt.
Ne szóljon... tudom, hogy mit beszélek.
Anyám nem sokat törődött velem, különben nem engedte volna, hogy férjhez menjek.
Nem is tettem volna, ha ön azokat a szavakat el nem mondja.
Attól a percztől kezdve azonban magam sem tudtam, hogy mi történik velem.
Meggyűlöltem önt; föltettem magamban, hogy megczáfolom és ön be fogja látni, hogy tévedett.
Flóris megkérte a kezemet és én megigértem neki, hogy neje leszek.
Meg is tartottam.
- Jól tette.
- Jól...
Hallgassa tovább.
Ismeri férjemet?
- Jó ember.
- Az.
Paraszt...
Igaz, hogy sokat kínoztam és sokszor kinevettem - folytatta remegő hangon, - de oly ügyetlen volt azzal az ő lomha modorával, mint egy medve, amelyik hízelegni akar, pedig csak harapni szeret .
Eleinte tűrte, - később haragudott.
Még jobban nevettem rajta.
Azután néha-néha már fenyegetett is.
Ez még nagyobb ellentállásra ingerelt s a nélkül, hogy okát tudtam volna adni, észrevétlenül meggyűlöltem.
Boldog voltam, ha elment, ha nem láttam, ha napokig nem mutatta magát s egész testemben összerázkódtam, ha jött .
Éreztem, hogy gonoszul viselem magamat, akkor még nem érdemelte... de fékezhetetlen utálatot éreztem és nem volt elég erőm, hogy ezt a gyötrelmes érzést eltitkoljam.
Oh, sokszor föltettem magamban, hogy kiengesztelem és bocsánatot fogok tőle kérni.
Megmagyaráztam magamnak, hogy amit teszek, az a legbűnösebb hálátlanság, hiszen minden kívánságomat teljesítette és megszerzett azonnal mindent, amire vágytam.
De mindhiába!...
Nem bírtam uralkodni magamon ... undorodtam tőle...
- Rosszul tette, - mormogtam önkénytelenül.
- Tudom, - felelte gyorsan a hölgy - nagyon rosszul tettem, de megtettem, nem tehetek róla.
Ugyanaz a rémítő ellenszenv tartott hatalmában, mely már esküvőm napján erőt vett rajtam és azóta óráról-órára nőtt.
Férjem nem értette.
Azt hitte , hogy beteg vagyok... idegbeteg...
Igaza volt.
A templomból hazamenet szédüléseket éreztem s eszméletlenül vittek haza.
Három hétig feküdtem...
Azután meguntam a komédiát s kijelentettem, hogy nincsen semmi bajom.
Így volt... így volt egészen... s azóta mindig így van...
Annyi az egész, hogy nem vagyok férjemé; nem vagyok hitves -
- Asszonyom!
- Nem vagyok asszony!
- Lehetséges ez?
- Milyen pathos, barátom!
Soha se hittem volna, hogy ön ily nagy megdöbbenésre képes.
Térjen magához az Istenért, és ne higyje, hogy esztelenséget mondok.
Nem , nem!
Sohasem beszéltem őszintébben, mint most...
Féléve viselem a férjem nevét .
Oh, sok, sok boldogtalanság van eltemetve ebbe a fél esztendőbe, amely azonban egy pillanatra se tudta megtörni bennem az ellenszenvet.
Megmondtam férjemnek , hogy nem szeretem, indítsa meg ellenem a válópert, magamra veszek mindent ...
Fenyegetődzött; nem akarta.
Később őrültnek nevezett, s azt remélte, hogy ha felköltözünk Budapestre és szórakozni fogok, lassanként majd csak hozzá simulok és vége szakad ennek a természetellenes viszonynak, amely mindkettőnket kétségbe ejtett.
Itt vagyok hetek óta, de nem változott semmi.
Férjem elvesztette a türelmét, heves kifakadásokkal illetett, gyanusítani kezdett...
Sokat szenvedtem Lőrincz... sokat...
Az asszony felgyűrte gyors elhatározással jobb karján a csipkeujjat és odatartotta a gyöngéd, fehér női kart a szemem elé.
- Nézzen ide!
Látja ezt a kék foltot?
Tegnap kaptam...
Megragadta a karomat és ellökött, hogy térdre estem.
Azután becsapta maga után az ajtót, itt hagyott és azóta nem láttam.
Hiába kértem, hogy ne kiáltson reám, hiszen elég gyenge vagyok már; nem könyörült.
Durva vádak és fenyegetés, mindig csak fenyegetés ...
Mulatságos komédia ez, úgy -e?
Istenem! és nem lesz vége...
- Nem értem.
- Férjem kijelentette, hogy nem fog elválni tőlem.
Tegnap ismét kértem, nem engedett.
Azt felelte, hogy soha.
Bolonddá tettem - igaz, - azt akarja tehát, hogy lakoljak érte.
Joga van hozzá, hogy megbüntessen.
Beismerem, hogy igaza van, nem védem magamat, bűnös vagyok, de érzem, hogy sohasem lehetek a neje.
Inkább megölöm magamat...
Az asszony felállt.
Nyulánk alakjáról bő ránczokban folyt alá tagjain a könnyű csipke pongyola.
Leányos, szép kicsi arcza kimerült, fáradt; ajaka száraz és forró.
Igen, igen... ez a rettenetes fél esztendő nagyon elgyöngítette.
Csak a szeme van tele lázzal az árnyas pillák alatt, s a szűzies, daczos ragyogás a régi.
- Jőjjön ide az ablak mellé és hallgassa meg, hogy mit gondoltam.
- Parancsoljon velem.
- Ne így...
Azok után, amiket bevallottam, nem ilyen hangot várok öntől.
Legyen nyájasabb hozzám, - folytatta könybe lábadt tekintettel, - nagyon rászorultam.
- Valóban, kedves Ilka, - feleltem ingerülten (oly forrónak tetszett a levegő , hogy perzselt) - ön reá szorult.
Iszonyú helyzetben van.
Az ördögbe! bocsásson meg azért a kifakadásért, de ez borzasztó...
És nem vádolhat senkit.
Ön az oka.
- Én is.
- Egyedül ön!
- Nem egyedül, - rebegte fejét rázva a hölgy s odatámaszkodott összekulcsolt kezekkel az ablakhoz, - nem egyedül...
- Reám czéloz?
- Önre.
- Gondolja meg, Ilka...
- Semmit, semmit!
Nem tudok gondolkozni.
Az ön jóslatára emlékszem csupán, egyébre semmire...
Az oltár előtt, a tisztelendő úr imádsága alatt is arra gondoltam, azt ismételgettem, az zavarta meg a fejemet...
Abba betegedtem bele...
- De csak nem hiszi, Ilka.
- Nem hiszek semmit!
Nem tudok, nem akarok, nem gondolok senkivel és semmivel.
Ön a szemembe mondta, hogy nekünk találkoznunk kell.
Igaza volt; kell...
Halálos fáradtságot érzek.
Találja esztelenségnek amire kérem, de nekem szükségem van önre; kérem, ne hagyjon el.
Tudom, hogy más czéljai vannak , semhogy sok ideje lehetne az én számomra, de talán ráér majd néha-néha, hogy meglátogasson és ide kölcsönözze erejét, amely meg fog tartani az életnek engemet is.
Az asszony megint a régi lett.
Mosolyogva ingatta szőke fejét, s a lesoványodott arczocskán ismét megjelent a szemérmes félénkség pírja.
Hízelgő lágy hangon könyörgött mint egy gyermek.
- Úgy -e eljön?
Nem haragszik, ha azt mondom, hogy szükségem van reá.
Elhiszi nekem?
Igaz, hogy útjában vagyok...
- Mi jut eszébe, Ilka.
- De igen, tudom!
Érzem, hogy útjában vagyok és megzavarom számításaiban , czéljaiban, törekvéseiben, nyugalmában, talán egész életében - mondotta egész testében reszketve, fenyegető, elfulladt hangon az asszony.
Akaratlanul összerezzentem.
Mintha forró víz ömlött volna végig a tagjaimon.
Ez a hang nem a régi.
Ez egy kétségbeesett, megkínzott teremtésnek a hangja, aki rettenetes lelki rázkódás árán ébredt a valóságra, az életre, a szerelemre ...
Nyugalom, a föld megmozdult lábaim alatt...
- Mit felel reá, Lőrincz?
- Azt felelem, kedves Ilka, hogy ennek az ön drámájának egy nagy hibája van ; hiányzik belőle az a bizonyos harmadik személy, aki nélkül izgató, véres megoldásról szó sem lehet.
- Ne tréfáljon!
- Komolyan beszélek.
Az ön férjében nincs se szellem, se találékonyság.
Nyilván még azt sem venné észre, ha egy eszelős pillanatban megcsalná a neje.
Elhallgattam.
Nem ér ez a szándékos durvaság semmit.
Az asszony behunyta szemeit és halkan, idegesen nevetni kezdett.
- Ne fáradjon barátom, a szívébe látok.
Ön így gondolkozott: utálatossá fogom tenni magamat, így aztán majd csak eszére tér ez a szerencsétlen teremtés és kiábrándul.
Tagadja el.
- Nem tagadom.
- Köszönöm, Lőrincz, - felelte kezét nyujtva az asszony, - ez becsületes szó volt .
Nem tud szinlelni - sokkal egyenesebb.
Igérje meg, hogy ismét meglátogat és én egyelőre meg leszek elégedve.
Bizonyosan tudom, hogy az ön akarata össze fog engem zuzni és mégis kívánom, hogy jőjjön.
Ne sajnálja tőlem ezt a kevés boldogságot .
Úgy -e, hogy nem sajnálja?
El fog jönni, egy hét mulva.
- Amikor akarja...
- Mondjuk tehát, hogy két nap mulva.
- Itt leszek.
Isten önnel.
- Isten önnel!
II.
Az utczákon nyugtalanul libbentek a gázlángok a szélben.
A havazás elállt s a hideg levegő áramlása szétkergette a sebesen uszó fellegeket.
Vissza akartam parancsolni nyugalmamat, de nem voltam reá képes.
Még szolgámat se bocsátottam be magamhoz azon az estén.
Magam gyujtottam meg a lámpát, s főztem meg theámat is.
Ne vegye észre senki, hogy ki vagyok forgatva önmagamból, mert szeretem... szeretem , szeretem ezt a boldogtalan asszonyt, jobban, mint leánykorában... mindörökre.
De hát mit akarok én, mit akarok?
Egész sereg képtelenséget gondoltam össze-vissza .
Az egyik pillanatban hisztérikusnak tartottam ezt a szenvedő, beteges hölgyet, aki közel érzi magához a fizikai halált és irtózik tőle.
A másikban pedig már azt sem hittem el, hogy amit bevallott - valóság volna.
És mégis!
Grabowszki Ilka nem hazudott.
Érzem, hogy nem hazudott; az igazat mondta...
Mi lesz ennek a vége?
Legjobb volna talán, ha nem látnám többé.
Ha visszamegyek, el fogunk veszni ... akkor vége...
Valósággal forróláz gyötört egész éjjel.
Azt álmodtam, hogy Amerikába szöktünk, s a tiz napig tartó tengeri út alatt öngyilkossági tervekkel foglalkoztam.
Magamat és őt láttam a födélzeten; a hajó nevének aranybetüit is elolvastam: Capt.
Fracassa, ugyanaz a gőzös, melyen harmadéve a palermói kiállítást látogattam meg.
A legfantasztikusabb álomképek kínoztak, nem tudtam megmaradni az ágyban.
Összetörve, fáradtan, kábult fővel ébredtem föl, s nyitottam ki az ablakokat, hogy magamhoz térítsen valamennyire a friss levegő.
Két nap mulva a kitűzött órában azonban mégis csak megjelentem nála, s azután elmentem mindennap.
Mennyi vívódás, mennyi fájdalmas vergődés - négy hét alatt .
Igazuk volt hivatalomban az embereknek, nem voltam többé veszélyes senkire nézve ; kapaszkodhattak, hízeleghettek: nem akasztottam meg alázatos csúszásában egyiket sem.
Bántam is én már akkor, ha meg is döglik az egész világ...
Márczius ötödikén délután hat órakor kerestem föl ismét a körúti palotát.
Az emeletre menet megszámláltam a lépcsőket: negyvenkettő.
Úgy tetszett, mintha még sohase léptem volna oly nehezen azt a jól ismert negyvenkét lépcsőt, mint akkor .
Az előszobában nem volt senki.
Valahol erős csapódással vágódott be egy ajtószárny s nyers kiáltás, majd éles, elfojtott sikoly hangzott.
Előrehajolva, kivörösödött arczczal hallgatództam, de ettől a pillanattól kezdve ismét csendes lett minden.
Az inas zavartan, hajlongva sietett elém.
- Jelentsen be!
Megtette ellenvetés nélkül.
Csalódtam volna?
» A nagyságos asszony szívesen látja « , - jelentette ezúttal is, mint máskor.
Tehát mégis csalódtam...
S csalódás lett volna az az átható, rémült sikoltás is?
Ostobaság; nem vagyok süket.
Az asszony boldog mosolylyal nyujtotta felém a kezét.
- Ma oly nehezen vártam, Lőrincz...
- Kissé elkéstem, asszonyom, - mondottam helyet foglalva rendes székemen a kályha mellett.
- Itt csapott be valaki egy ajtót?
- Igen; a férjem.
- Az ön férje...
- Ki más, ha nem ő?
A szokásos jeleneteket ismételtük, azzal a különbséggel, hogy ma kissé szenvedélyesebb volt és hangosabban szitkozódott, mint máskor.
Ne törődjék vele.
Engem már nem lep meg semmi.
Ma szokatlanul durván bánt velem.
Úgy megszorította dühében a kezemet, hogy fölsikoltottam.
Meghallotta?
- Meg.
- Elmult ez is; beszéljünk másról.
- S kicsordult szemeiből egy köny, mely lassan folyt alá sáppadt arczán.
Azután feljebb csuszott a kereveten, megigazította karja alatt a párnát s elgyengült, száraz hangon suttogta: - Ne csodálkozzék rajtam ...
Nemsokára úgy is mindennek vége.
Kimondhatatlanul fáradt vagyok; nem birom tovább...
- Ne gondoljon ilyenekre - mormogtam elszorult szívvel.
Láttam lábaim előtt a mélységet, amelybe két véres tetem zuhan alá.
Az egyik az enyém...
- A mai szörnyű jelenet után futnom kell innen.
Megérdemlem, hogy így bánjon velem, de utálom, utálom!
Borzadok tőle, ha érint...
Nem maradhatok tovább.
- Megmondta neki?
- Meg.
- Mit felelt rá?
A nő előrehajolt és forró, elvörösödött arczczal lehelte:
- Azt, hogy megcsalom önnel...
- Ostoba!
- Nem egészen, - rebegte lázas ajakkal az asszony, - nem egészen...
Én keltettem föl benne a gyanut.
Azt reméltem, hogy így majd rábirhatom az elválásra.
De nem értem czélt.
Hiába mondtam, hogy szeretem önt... a szeretője vagyok...
Nem használt.
Ez az ember borzasztó boszut akar állani rajtam.
Most tudtomra adta , hogy készüljek útra, mert az éjjeli gyorsvonattal elutazunk.
Külföldre akar vinni.
Érti, hogy mit jelent ez?
Külföldre - vele... nagy isten!...
- Elmegy?
- Megőrült ön?
- Mit tesz?
Az asszony felült a kereveten és csodálkozva, kinyilt ajakkal bámult a szemem közé.
Egész lelke a szemébe röpült.
Benne égett ebben az egyetlen tekintetben a kétségbeesés elszántsága és a nő végletekig korbácsolt vakmerősége, amely megrázta testét és ott vonaglott kiállhatatlan forrósággal az arczán, az ajakán...
- Azt akarja tudni, hogy mit teszek? - ismételte önmagának még egyszer a kérdést , - itt maradok...
- Ilka, édes Ilka...
- Lőrincz!
De hát miért is beszélünk annyit.
Ennek meg kell lenni...
S a hölgy lecsúszott a kerevetről a földre.
- Itt vagyok; emeljen fel.
Nem láttam többé semmit.
Villámgyorsan vonult el forró agyam előtt a jelen és a jövő.
A jelen kivívott sikerei, a jövendő fénye és dicsősége, amelyet el akartam érni és elértem volna.
Egyik oldalon a férfi büszke nagyravágyása és a siker, a másikon ez a nehezen, tüzesen lélegző törékeny asszony.
Válassz!
Melyiket akarod ?
Az asszonyt...
Oh! be nyomorultak vagyunk.
Lehajoltam és fölemeltem az asszonyt .
Megvesztegető láng csapott az arczomba, láng a szemembe, a karjaimba, melyek átölelték vad gyönyörűséggel a hajlékony derekat, hogy felszisszent boldog örömmel az asszony, s átfonta eszmélet nélkül mind a két karjával a nyakamat.
Aztán nem szóltunk egy szót sem.
Csak kifejlett karjaim közül az asszony, odasietett a tükör elé és lázas, babráló ujjakkal tűzte föl kibomlott szőke haját.
Azután fátyolt kötött, föltette kalapját, fölhúzta prémes köpenykéjét.
- Készen vagyok.
Tíz percz mulva lenn voltunk az utczán.
Karomba simult a karja, így mentünk tovább.
- Van valami terve?
- Nincs, suttogta az asszony, s gyermekes örömmel nézett föl reám.
Tudta, hogy attól a naptól kezdve mindaketten nagyon jól meg vagyunk halva.
Mosolygott hozzá .
Halkan megkérdeztem:
- Velem jön, a hová vinni fogom?
- Veled.
- És nem fogsz panaszkodni?
- Soha!
Megszorítottam a kezét; - jól van.
Grabowszki Ilka ajkaihoz emelte a kezemet és megcsókolta.
Mély szégyennel hajoltam le hozzá.
Elhomályosodó tekintettel , mosolyogva, erőtlenül hanyatlott karjaim közé, úgy vittem a legközelebbi bérkocsihoz, mint egy elalélt gyermeket, akit senki én tőlem többé el nem vehet .
Azután becsaptam magam után az ajtót, s a kocsisnak megparancsoltam, hogy az indóházba hajtson.
Két hajlékony ág a két családból, az egyik én voltam, a másik Grabowszki Ilka .
Szegény, jó édes anyám, egyetlen szemrehányó szó sem volt azokban a levelekben , melyeket külföldön való bujkálásunk két hónapja alatt utánam küldött.
Atyám is írt egyszer, ez volt egész: »ha nem akarsz visszamenni a hivatalodba, jőjj haza és megélsz becsülettel a barázdából «.
Hazamentem a barázdához.
Grabowszki mama nem várta be érkezésünket; áttette lakását Budapestre és tudni se akart rólunk.
Ilka írt neki néhányszor, azután abbahagyta.
Majd megbékül ő is, ha belátja, hogy a nábobot nem lehet reá birni a megtorlásra.
Szó se volt róla: Stein Flóris megindította egész csendben a valópört, s nagyot lélegzett, mikor végre kezei között volt a bélyeges okmány.
El is utazott mindjárt, s csak évek mulva látogatta meg templom-utczai lakásán Grabowszkinét.
- Koppándra megyek, nagyságos asszonyom; tartson velem.
- Soha! - felelte pathoszszal a delnő.
- Ha én nem haragszom, önnek nincs reá oka.
Meglátogatjuk őket.
Ilka megkövéredett, kicsit meg is barnult, s hallom, hogy gyönyörű gyermekei vannak .
Két leány és három fiú.
- Szerencsétlen gyermek - kiáltotta szégyenkező arczczal, kezeit összecsapva a delnő és nyomban kiadta a parancsot, hogy pakkoljanak, mert elutazik.
- Öt angyalka, öt gyermek, himlische Götter... látnom kell őket még ma, - rebegte örvendezve.
S ezzel szent volt mindörökre a béke ő vele is .
* * *
Tisztelt közönség!
Melyik leánynak a regényét kellett volna hamarabb elmondani?
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE