Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Andor Mária
Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
25
Bekezdés
806
Mondat
2805
Szó
48096
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Elődöm emléke
Megérkeztünk tehát Németországba.
Megszálltunk egy nagy-nagy házban.
Sokkal nagyobb volt, mint a miénk a hegyen – de bizony nem olyan szép.
S nagyon furcsa egy ház volt az.
A mienkben az összes, gyönyörű nagy szobákban csak mi laktunk.
Itten majdnem minden szobában más és más ember lakott.
Hogy szokjam én azt meg csak úgy egyszerre , hogy egy szobája van az asszonykámnak, egy az uracskámnak és ezzel punktum!
És hogy a szomszéd-szobákban szabad más embereknek diskurálni, nevetni, lármázni, s nekem mindezt nyugodtan kell végighallgatnom!
Nekem ehhez semmi közöm, – így mondta asszonykám!
Hát mit tetszik képzelni: könnyü dolog volt ez nekem?
Minálunk otthon, ha jött valaki, rekedtre ugattam a torkomat, míg csak meg nem győződtem róla, hogy az illetőnek jussa volt jönnie s ott maradnia.
Itten jobbra-balra jöttek-mentek, még a mi ajtónk előtt is jártak-keltek – és én nekem mindezt tűrnöm kellett!
Bizony eleinte alapos lármát csaptam, amint valakinek lépteit hallottam, vagy a szomszédból hangos beszélgetés, nevetés hallatszott át.
Később azonban – mit tehettem volna egyebet – beletörődtem.
Egyrészt, mert asszonykám így kívánta és követelte, másrészt – mert becsületes kis kutya létemre nem akarom magamat jobbnak föl tüntetni a valónál, – nem is győztem volna ugatással kísérni annak a sok embernek járását-kelését, aki ebben a házban megfordult.
Hogy milyen nagy volt az a ház, elképzelhető, ha elmondom, hogy az emberek nem úgy mentek föl a lakásukba, mint mi otthon a könyvtárunkba, egy szép lépcsőn, – hanem valami ketreczbe léptek bele s úgy húzták föl őket.
A ketrecz belül olyan piros paddal volt kibélelve, mint a vasút.
Mikor először beléptünk a ketreczbe, egy öreg ember fogadott bennünket és nagyon megörült asszonykáéknak.
Azután meg rám mutatott és – mint később megtudtam – azt kérdezte:
– Szereztek egy új kis kutyát Bobkó helyett?
No, gondoltam magamban, nevezetes egy kis jószág lehetett az én elődöm, ha még Németországban is elterjedt a híre.
Lassanként azután megtudtam róla mindent, mert a szállodában – így hívták azt a nagy épületet, – nagy érdeklődéssel nézegetett engem mindenki és folyton emlegették Bobkót.
Szegény kis Bobkó többször megfordult ezen a fürdőhelyen, itt élt át több nyarat, és itt kellett elbúcsúznia az élettől is!
Ebben a szállodában végezte be életét, gazdáimnak nagy búbánatára.
Asszonykám, ha kérdezték, hogyan történt ez az őt annyira elszomorító eset, azt szokta felelni:
– Megölte őt az emberi szeretet és butaság!
Egy szobalány, aki roppantúl szerette, – mert csodálatos egy kis kutya lehetett , egyre-másra azt hallom, hogy mindenki nagyon szerette – minden tiltó figyelmeztetés daczára agyonetette őt.
A szeretet az etetés volt, a butaság meg az, hogy az a leány sem érte föl ésszel, hogy ha asszonyka tiltja az etetést, akkor az bizonyára ártalmas a kutyusnak.
S annyira ártalmas volt, hogy pusztulását okozta.
Hiába ápolták gazdáim éjjel és nappal, hiába mentek egyik orvostól a másikhoz vele: olyan jósággal és megható türelemmel a szenvedésben, mint amilyent egész életében tanusított, befejezte életét.
Asszonykámat beteggé tette ez annyira szeretett kis jószágának az elveszte.
Most is legelső útja a kis Bobkó nyugvóhelyéhez vitte.
Víz partján, erdő szélén nagyon szép márvány emlékkővel van megjelölve nyugvóhelye.
De a mi nekem legjobban tetszett , hogy rávésették gazdáim arra a kőre, hogy ott nyugszik az ő drága kis Bobkójuk – leghűségesebb barátjuk!
Már ahol egy kutyát ennyire megbecsülnek úgy életében, mint halálában, – ott érdemes kutyának lenni.
De azért bármily szépen van is Bobkó eltemetve, sírja ápolva, én mégis csak inkább szaladgálok elevenen asszonykám mellett, örültem, mikor visszafelé indultunk az erdőből s lassanként, nagysokára asszonykám könnyeit fölszáradni láttam.
S most megint csak azt gondoltam, hogy igyekezni fogok kissé vad és hangos természetemet leküzdeni, szelídebb, csöndesebb leszek, hogy valamikor asszonykám engem is úgy szeressen, mint Bobkót, s a vele való összehasonlítás ne üssön ki mindig az én rovásomra.
Mert mit is kifogásoltak mindig leginkább bennem?
Először is, hogy nem vagyok olyan intelligens, olyan okos, mint Bobkó volt.
Talán kissé szerénytelenül hangzik, ha azt mondom, hogy tán nem egészen így van a dolog.
Amint hallom mindenkitől, Bobkó csodálatosan sok dolgot tudott.
Ha azt mondták neki, hogy szégyelje magát, akkor odament egy székhez, fejecskéjét két első lába közé dugta és úgy maradt két lábon állva, míg asszonyka azt nem mondta, hogy elég volt.
Vagy ha sétálni mentek, a szájában vitte asszonyka ujságját vagy bármit, amit asszonyka neki vitelre odaadott .
Vagy bukfenczet csinált, ha ezt kívánták tőle.
S még számos más ilyenféle produkcziót tudott.
De hát Istenem, ő mindezt tanulta, ő két hónapig iskolában volt egy tanítónál.
S én, mint már említettem, én nem jártam iskolába, ma meg már – felnőtt koromban – nem is lennék képes az ilyesféléket megtanulni, mert azt igazán csak gyermekkorban lehet.
De kérném: hát ezeknek a dolgoknak nem tudása tán csak nem okosság hiánya?
Ezek mind betanított dolgok voltak.
Míg amit én tudok, mindarra gondolkodás révén , tapasztalatok folytán jöttem reá.
S ez inkább bizonyítja az én agybeli tevékenységemet, mintha gépiesen betanított "kunsztokat" tudnék.
Szerénységem tiltja , hogy fölsoroljam minden tudományomat.
Talán elég lesz, ha annyit jegyzek meg, hogy mindig, minden körülmények közt meg tudom értetni minden kívánságomat asszonykámmal s én viszont az övét találom ki mindig.
Hogy nagyszerűen tudok tájékozódni, amennyiben még huszonnégy óráig sem voltunk ezen a német fürdőhelyen, ahol pedig töméntelen sok ház van – és én már szaladtam előre, ha sétálni voltunk és tudtam, hogy melyik házba , melyik emeletre, melyik szobába kell bemenni.
Ha gazdáim tévedtek és a ketrecz őket egy emelettel magasabbra vitte, semmint kellett volna, s ők kiszálltak, én, szokásom ellenére, nem futottam előre, hanem megálltam.
Ők először nem tudták mire vélni ezt a szokatlan eljárásomat, nógattak, hogy menjek már.
Én szétterpesztettem kis lábaimat és csak álltam mozdulatlanul .
– Mi baja van ennek a Bébikének?
– kérdik egymástól.
De mire körülnéztek, rájöttek, hogy Bébikének semmi baja sincs, csak esze van annyi , hogy ha az első emeleten lakik, nem indul neki a másodiknak, hogy ott keresse a lakását.
Még sok mindenfélét felsorolhatnék annak bizonyítására, hogy én sem vagyok talán túlságos ostoba.
De nem teszem; szerénységből egyrészt, másrészt félek, hogy únnák észbeli tehetségem bizonyítékainak fölsorolását.
Végül pedig még sok mindenféle egyéb mondanivalóm van hátra.
Inkább rátérek hát a másik dologra, a másik nagy kifogásra, amit ellenem hangoztatnak.
Főképen gazdám, de mások is azt állítják, hogy én bennem nincsen elég szeretet.
Míg Bobkó csupa szív, csupa jóság volt, mindenkit szeretett, én egy kis egoista vagyok, aki legfeljebb asszonykámat szeretem, azonfelül senkit.
Hát nézzük meg csak kérem először, amit Bobkóról állítanak: hogy jó volt, szép volt , hűséges volt, elhiszem.
De hogy mindenkit szeretett, azt már nem, még ha olyan csoda kis kutya volt is, mint amilyennek mondják.
Kérem szépen, az emberek, akik mindenesetre tökéletesebb lényeknek tartják magukat, hát azok mindenkit szeretnek -e ?
Óh, dehogy!
Csak úgy tettetik.
Egyet-kettőt szeretnek, a többinek meg csak úgy mutatják.
No már, kérem, ilyesmire egy becsületes kutya képtelen.
Ő csak annyi szeretetet mutat, amennyit igazán érez .
Már pedig egy olyan piczi kis jószágban, amilyen én vagyok, – akinek a szívéhez nagyító üveg kell talán, hogy észrevegyék, – hogyan férhetne el olyan sok, olyan nagy, igaz és becsületes szeretet, hogy mindenkinek jusson belőle?
Szó sincs róla, ez lehetetlen!
Nyiltan és őszintén megvallom: én nagyon, nagyon, szivem egész teljességével szeretem asszonykámat; viszonzom gazdám szives jóindulatát irántam ; megbecsülöm – és igyekezem ezt, amennyire tudom, ki is mutatni – asszonykám szüleit és egy pár barátját házunknak, de több az én filigrán kis szivecskémtől nem telik .
Szép lenne talán, ha én ott is szeretetet mutatnék, ahol abból semmit sem érzek?
Még egy szemrehányást hallok elég gyakran.
Főképpen házunknak egy barátja, akit asszonykámék nagyon szeretnek és becsülnek, szokta azt hangoztatni.
Nagyon derék, kiváló ember, de egy kicsit fáradt és egy kicsit nagyon ideges, s mint ilyen, igazságtalan.
Legfőképpen velem szemben.
Ha eljön hozzánk s belép, mielőtt még tudnám jóformán, hogy ki jön: ugatok, mint ahogy az kötelességem.
S ha már egyszer belekezdek, hát olyan egészen hirtelen nem tudom abbahagyni.
Akkor ő mindig azt mondja:
– No, ez buta egy kutya.
Mikor aztán asszonykám ezzel az igazán igazságtalan váddal szemben meg akar védeni , akkor elkezdi magyarázni, hogy egy igazán okos kutyának az ösztöne megsúgja, hogy ki közeledik jóindulattal gazdájához, ki nem.
Csak egyet felejt el ez az engem annyira lebecsülő úriember, hogy az ösztön főképpen kutya-, vagy mondjuk úgy, hogy általában állati tulajdonság.
Már pedig én pár hónapos korom óta emberek között élek.
S mert igen intelligens kis jószág vagyok, azon voltam mindenképpen, hogy hozzájuk alkalmazkodjam, az ő szokásaikhoz, természetükhöz idomuljak, az ő életmódjukat szokjam meg.
Így bizony megesett, hogy egynémely kutyai ős- és átöröklött tulajdonságom parlagon hevert.
Nem volt rá szükségem, tehát nem használtam, nem csiszolódott, nem fejlődött, hanem elkopott vagy inkább visszafejlődött.
Hiszen többször hallottam asszonykámtól, hogy még az emberi testi szervek is, ha nem használtatnak, hát elsatnyulnak, visszafejlődnek.
Már pedig én annyira asszonykám felügyelete alatt voltam és vagyok, – asszonykám legalább is annyira vigyáz én reám, mint én ő reá – hogy bizony megeshetik, hogy használat hiján ez az ösztönöm kissé berozsdásodott.
De éppen a folytonos emberi társaságban, az erőlködésben, hogy beszédjeiket megértsem, annyira élesítettem az én kis agyamat, hogy ma már ott tartok hál ' Istennek, hogy nemcsak asszonykám minden szavát megértem, de többé-kevésbbé az emberi beszédet általában.
Sőt még az élményeimet is meg tudom írni, ha nem te valami díszesen, hát csak így egészen egyszerűen és szimplán.
De hát nem vagyok én művelt ember, csak tanulatlan kis kutya – s ki kívánhat attól többet?
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE