ELTE regénykorpusz

Egy szót sem szóltak egész úton, Füredi oly komor volt, s úgy magába mélyedt, hogy Isti nem is mert hozzá szólani.

Imponált neki ez a Füredi, mint valami nagy erő.

Néha lopva nézte sötét, keskeny arcát, ahogy ült az üres, hideg villamos sarkában, s behúzódott perzsaprémes télikabátjába, csak az orra látszott ki.

Ez igen, ez férfi , akinek határozott tervei, céljai s akaratai vannak az életről, szinte örül, hogy együtt van vele ebben a furcsa expedícióban, most meg fog tudni valamit az életről.

Hiszen ő saját magát úgy lenézte, neki nincsenek komoly karaktervonásai.

Ő egy puha , gerinctelen lény, mindig olyan, mint az, aki éppen szemben áll vele.

Az apjára gondolt, aki egész életét azzal kellett hogy eltöltse, hogy mint kis mesterember, a munkaadók ízlésére gondol, s minden lelkiismeret-furdalás nélkül azt mondja, amiről azt hiszi, hogy a megrendelőnek tetszeni fog.

Hiszen neki mindegy a munka.

Ha fényezett bútort akar a megrendelő, legyen neki fényezett bútora, ha természetes színben szereti, hadd örüljön a fa természetes színének.

Ha olcsó bútort akar, kapjon olcsó bútort, s ha szolid bútor a kívánsága, meg kell erősíteni abban, hogy ez a jó és bölcs dolog.

Ez az alkalmazkodás családi nyavalyává lett, már kicsi gyerekkorukban hozzászoktak ahhoz, hogy a Más a fontos, a Másik ember, a Pénz embere a fontos, annak a véleménye, akarata, szándéka, ízlése az irányadó, s ő ezt ma is folytatja, dacára annak, hogy sokszor észreveszi, hogy fölösleges.

Nem kell mindig mástól várni az irányítást, vannak dolgok, amiket az ember a maga ízlése szerint kell hogy elrendezzen.

Úgyhogy e pillanatban mindenki imponált neki, akinek saját véleménye volt.

A tanácsos! milyen nagyszerű ember az a tanácsos, egy egész hivatalt el tud kormányozni, a ceruzái rendben vannak, s a "pipálásról" oly biztos és csalhatatlan véleménye van, s tényleg, a vörös tintával úgy dolgozik, mint egy mérnök.

De hát könnyű neki, ő abban nőtt.

Az apja is hivatalnok volt, pláne a pénzügyben, s az a teteje minden számvevőségnek, a pénzügyminisztérium !...

Hozzászokott kicsi gyerekkorában hogy egy századfillért sem szabad tévedni.

Ez volt a családi közszellem, mint ahogy náluk az volt, hogy mindig annyi pénzt kell elkölteni, sietve, rögtön, amennyit ki tudtak az apjukból szedni, mert amit ők be nem fektettek a családi életbe, az úgyis az ördögé volt, nem mintha ivott volna az apjuk , de új munkába dobta bele, s abban sose volt köszönet, mert mindig vásárra került , potyán, sietve, olcsón, s elúszott...

És a többiek a hivatalban.

Szerette volna tudni, melyiknek mi volt az apja.

Ossiunak mi lehetett az apja? talán pópa, azért olyan fölényes és okoskodó; vagy kosta, azért olyan tudálékos; vagy mesterember, azért olyan zavaros az élete, már tizedik hivatalban van, s egyáltalán nem is akar itt maradni.

Vagy...

Vagy nézzük Mortarát ; Ossiu azt mondta róla, dalmát kecskepásztorok voltak az ősei.

Lehetséges, azért ilyen erkölcsi alap nélküli ember, folyton a felesége ballépéseiről beszél, pedig senki se szeret a saját bűneiről beszélni, legfeljebb olyan felületes, elfogadott bűnökről, amiket a közfelfogás nem is tekint bűnnek, de a felesége bűneiről beszélni!?...

Bármilyen dühös is az asszonyra, nem volna képes elmondani róla, hogy piszkos slafrokban jár, hogy az apja... a testvérei... hogy a...

Még önmaga előtt sem meri kimondani, hogy mik a legkisebb gusztustalan piszkosságok az asszonya életében, jobban szégyelli, mint a saját hibáit...

Miért ?...

Az asszony; az ő maga ; az ember...

Az asszony a házasságkötéssel a férfi alkatrészévé lett, s ha a férj rosszat mond az asszonyról, önmagáról mond rosszat, sőt önmagának a legtitkosabb dolgáról...

Miféle ember lehetett ennek a Mortarának az apja? s az anyja? hogy így szembeszáll velük, s az apja s különösen az anyja arcába vágja a maga szennyes életét...

Talán a szülei kényszerítették erre a házasságra, s velük harcol minden pillanatban, mikor valaki előtt gonoszat mond a feleségéről...

Hiszen ő is a szülei truccára vette el Évit.

Tudniillik a szülei kétségbeesetten tiltakoztak ez ellen a házasság ellen.

De azért, mert Évi katolikus volt.

Ez dühítette őket: vallási elfogultság.

Most, a huszadik században...

Csak azért is elvette...

Belehajszolódott, mint a szilaj paripa.

Mert puha s gerinctelen volt a mindennapi dolgokban, de ha valahol, a lelkének mélyebb alapjaiban megérintették , annál bőszebb, elszántabb volt.

Mintha valami nemes fába oltott könnyű súlyú gally volna a lénye; maga az ég alatt virágzó lombja, a legkisebb szellő érintésére is lengedez, de lent, valami ismeretlen mélységben, szilárd és büszke törzsök van, amely a legnagyobb nyomásnak is ellenáll.

Ki tudja, ez a Mortara, ez mindig olyan benyomást tesz őrá, a süket füleivel, mint egy keserű, szomorú, szerencsétlen ember...

Ki tudja, talán csak védekezés az a fecsegés valami ellen... talán egy szó sem igaz belőle, talán boldogan él a feleségével s gyerekeivel, a fizetést szorgalmasan hazaviszi, s vasárnap délután sétálni megy a Duna-partra az újpesti szigetnél... valahol ott lakik...

De elnyomott vágyak laknak benne, szeretne nem ilyen száraz, semmi életet élni...

Milyen csodálatos ez a hivatali élet...

A nagyváros távoli tájairól, mint külön világrészekből, valami láthatatlan szálakon a nap bizonyos óráiban egymás mellé gyülekeznek emberek, akiknek jelenvaló arca együtt virul s hervad, ellenben az életük távol egymástól burjánzik...

Pongrácz s Bierniczky, a szótalan, kerek homlokú cigarettás magyar s a lármás vidám, jókedvű lengyel, mintha ők maguk volnának csak egészen otthon, mint férj s feleség, mind a kettő nőtlen, agglegény, borban fürdő, de azért csöndes életben hintázó, két kalitkában összeszokott erdei rigó...

Kedvesek , szeretetre méltóak; kik voltak a szüleik, hogy ideverődtek?

Milyen távoli utakon, a sors milyen szeszélyes láncszemein fűződtek tova, hogy íme, éppen ebben a minisztériumban dolgoznak együtt egy szobában?

Együtt kezdték, élték az életet , milyen furcsa az a vetélő, amely az élet szövőszékén dobál, és semmi összefüggésben nem álló szálakat egymásba bogoz...

Ha azt a kis társaságot csak egy nyommal feljebb szétterítve látnám, hol volt a Schlick apja? a Hofbauer apja?

Gurszky apja?

Mortara , Ossi...

Binder...? s az ő apja, Boldvay...?

Semmit sem tudtak ezek egymásról soha , sejtelmük se volt arról, hogy van a világon egy is a többi közül... az új napidíjas apja, a Vér nevű csizmadia Rozsnyón?... s ennyi fészekből, íme csak, ezer bajon , gyászon, letörtségen keresztül összeállott a kis hivatalfészek, amelyben ők tízen vagy tizenketten most napról napra együtt élnek...

S pedig mindazok az apák s anyák... anyák!... apák, anyák, mind azon dolgoztak, hogy olyan fiakat szüljenek s neveljenek, akik majd annak idején a minisztérium harmadik számvevőségi ügyosztályának négy kis sarokszobáját, mint számkukacok, betöltsék...

- Itt vagyunk!

A villamos megállott a Szent István Kórház végállomásán, s Isti úgy el volt merülve a fantáziáiba, hogy észre se vette.

Füredi szólott rá, s mindjárt fel is állott.

Isti kushadva ugrott fel; most mit akar ez a Füredi ?...

Leszállottak, s mindjárt átmentek a másik sarokra, ott felültek a legelső villamosra .

A szél komisz volt, a havas esőt szembevágta.

A Mária Terézia-laktanyánál átszállottak a sárga kocsira, s a Népszínháznál le.

Mintha hivatalba ment volna, végcél várta volna, Füredi oly biztosan s bátran ment.

A Népszínházzal szemben egy étterembe ment be.

Dupla ajtón át, aztán egy kisebb szobából, hosszú, előkelően fehér abroszos, hosszú terembe, azon végig, jobbra elkanyarodva második kis szoba, ott leült, mintha csak a helyére ment volna.

Pincér szolgálatkészen, kabátokat felakasztani, kissé hűvös volt, még nem fűtenek eléggé?.. .

Vacsorát...

Ez mind oly biztosan ment, hogy Isti csak hallgatott.

Ő nem volt itt soha, de még ilyen jobb vendéglőben sem volt Pesten, mert sose volt annyi pénze, csak afféle másodrendű, harmadrendű (de világért sem utolsó rendű) éttermekben járdogált egy-egy pörköltre, spriccerre, de mindig szégyellte magát, mikor olyan helyen leült, s félt , hogy valaki meglátja; most ez tetszett neki, úgy gondolta, hogy ez úri dolog, és sokért nem adta volna, ha valaki a kollégái közül...

Elfelejtette megfigyelni, hogy Füredi mit rendelt, ő sertéskarajt kért , káposztával.

- Bort, sört? - állt meg előttük a borfiú.

- Egy hordó Leánykát - mondta Füredi.

A fiú bámulva nézett rá.

- Egy palackot - mondta Füredi mogorván.

- Igenis kremássan.

Isti ezt nem szerette, ezt a pincérszót, mintha sással hasították volna a hátát , olyan undorító volt neki ez a "kremássan": affektálás.

Füredi magába süllyedve, mogorván nézett maga elé.

Komikus volt evvel a mogorvaságával, vékony húsú, gyenge csontú kis embernek nem áll jól a mogorvaság .

Fehér bőre volt, s a gáz fehér fényén még halványabbnak látszott, a szeme alja kék volt, lilakék, s szeme oly furcsa volt, igazi japán szem, semmi szempillája nem volt .

Haját kopaszra nyíratta, s pompás homloka volt, felfelé szélesedő, gömbölyű feje nagyszerűen volt esztergályozva, Isti szégyellve érezte a saját kobakját, amely oly kerek volt, érezte, mint egy kugligolyó...

Ez valami jobb anyagból valónak s jobb munkájúnak látszott.

Valami kínai, ősi keleti fanyarság volt rajta, nem is japáni , mert a japánok nagy önuralommal bírnak, élők, fiatalok, mosolyognak, csak egy kínai tud ily reménytelenül szomorú és minden életeken túl csüggedt lenni.

Szótlanul ettek, a második pohár bornál Füredinek kedvesen összehúzódott a szeme, s csillogni kezdett; olyan volt a szeme, mint valami apró, fekete, izzó karbunkulus...

- Tudod, min gondolkoztam a villamosban?

Isti szokása szerint várakozóan, odaadóan nézett rá, mint egy jó kutya, önmagára nem gondolva, szolgálatkészen.

- Azon, hogy a fene egye meg, hogy kerültem én ide, erre a piszok Kispestre.

Az apámon gondolkoztam meg a nagyapámon meg az őseimen.

- És tudsz te úgy végiggondolni pontosan valamit?...

- Hogy?

- Úgy értem, hogy végig tudsz gondolni egy témát, ahogy az ember végigolvas egy könyvet, elkezdi mondjuk a nagyapjánál, aztán lejön végig, a mai napig...

Füredi nevetett, s vállat vont:

- Egyszóval végiggondoltam az apámat meg a nagyapámat.

Jó pipák voltak...

Tudod, mért jöttem ebbe az étterembe?...

Ez az én családi fészkem, a Muhr...

Itt szoktam a nagybátyámmal találkozni, Eörs Csabával...

Isti nagy szemet meresztett, ez az Eörs Csaba a leghíresebb kártyás és lóversenyistálló-tulajdonos volt egész Európában, csak nemrégiben volt egy milliós kártyacsatája a bécsi Jockey Clubban, s egy lengyel herceg főbe lőtte magát miatta , vagy csak kitagadta a család, s a bolondok házába zárták, nem emlékezett már rá.

Nem is képzelte, hogy Füredinek ez nagybátyja volna.

- De ne gondold, hogy az ő költségén ülök itt ma vagy valaha, mert ha neki vannak milliói, nekem is vannak gőgjeim...

Ha ő egy koszos senki volna, de ugyanazok az ősei, mint nekem, azt mondanám neki, szervusz, és kirúgnám...

Mivel azonban milliomos, ő mondja nekem azt, hogy szervusz, de engem nem fog kirúgni...

A szeme izzott, mint a görényé.

Újra ivott, s fenékig itta a poharat.

Ettől nevetni kezdett.

- Én azt mondom, hogy a magyar faj uralomra termett.

Slussz.

Isti hozzá volt szokva, hogy ez a Füredi egy olyan tanakmányos ember, aki mindent elméleti alapon szokott megmagyarázni.

Az elméletei azonban alkalmilag készülnek, a helyzethez idomítva, ezért addig, amíg az elméleti részt szokta Füredi mondani, ő rendszerint behunyja a figyelmét, s várja, míg valami érdekes pozitívum jön ki.

- Uralomra született a magyar, ezt én mondom neked.

Isti elmosolyodott magában: ő is magyar talán, de minden távolabb van tőle, mint az , hogy uralkodjék...

Ha ő saját magából akar kiindulni, akkor azt kell mondania, hogy a magyar gyöngédségre, szolgálatkészségre született, csak nem elég jól, mert nincs benne kitartás.

- Az én apám, az egy nagy lókötő volt, már én csak így szoktam mondani.

Egy csirkefogó volt.

Erdélyi úr.

Azért rendelek Leánykát, mert az az ő bora.

Ez az én örökségem.

Tudniillik nem a kedvenc bora, hanem az ő birtokán termett a Leányka, és ők adták meg neki a nevet, a nagyapám...

Ősapám...

Azért ha Leánykát iszom, otthon vagyok Erdélyben és úr vagyok... és megpofozom a világot, mint egy cigányt...

Egye meg a fene az életet, belerúgok az Élet bőgőjébe.

Isti hangosan nevetett, ellenállhatatlan volt ez a vékony kis ember, a kevés kis fekete bajuszával, mongol sárga, de már európai vérkeveredésben, kifehéredett arcbőrével, ahogy kakaskodott.

- Nagyapám! még volt neki hatezer hold erdeje s kétszáznegyven hold szántóföldje, az ott így ment.

Volt kétszáz lova s három tehene.

Volt hét oláh faluja, s volt egy magyar tiszttartója, aki mindenből kiforgatta.

Az én apámnak már nem volt semmije , kölcsönkérte a nyolc lovat, amivel a menyasszonyát hazavitte, de már annak se volt semmije, csak az, hogy kálvinista lány létére a Sacré-Coeurben nevelték, s mindennap üveges hintón vitték iskolába...

S mikor kisült, hogy az asszony is kölcsönkért násfákkal ment esküvőre, akkor azt mondta az apám: stimmt.

A régi szakácsnéját, akit ideiglenesen leküldött a kastélyból a cselédházba, újra felhozatta, s a feleségét küldte le...

Mikor sírt, azt mondta neki, van ott elég kocsis, akivel szórakozhat.

Isti eltátotta a száját.

- Házasságtörés?

- Eh... fenét.

Házasságtörés, az egyáltalán nem létezik, csak a középosztály számára .

Parasztoknál egyáltalán nincs házasságtörés, legfeljebb félrenéz egyik is, másik is.

Ha az ember? akkor az asszony duzmaszkodik és morog.

Ha az asszony? akkor az ember megveri, s kész.

Házasságtörés, az csak a tisztviselők találmánya.

Bürokrata erkölcs.

Nincs pénzük rá, hogy élni tudjanak, tehát mindenből morált csinálnak.

Isti tágra nyitott szemmel figyelt.

Valamit megértett.

- A homo sapiens - tanított Füredi - az nem monogám...

Házasságtörés...

Annak csak akkor volna értelme, ha a természet valamiképpen jelezte volna ezt a szándékát, hogy az a célja, hogy két különnemű lény csak egymással kísérletezzen.

De istenem, minden férfi minden nővel képes erre a kísérletre: hol van akkor a természeti alapja ennek az erkölcsi abszurdumnak?...

Isti fellobbant:

- Hol van ?...

Hát ott van, hogy én nem akarok idegen gyereket a házban.

Füredi szivarozni kezdett, hátradűlt a széken, s kerek karikákat eresztett ki.

- Látod, ebben igazad van.

Mert te olyan ősállat vagy, aki magad nyalogatod simára bornyúdat...

De csak azt a bornyúdat, amelyik a közfelfogás szerint díszedre válik...

Mert tegyük fel (hol is jártál te iskolába?

Isti felelt: "Patakon"...

"Ja , Patak, Sárospatak...

Finom hely...") no hát tegyük fel, hogyha Sárospatakon a Bodrog-parton egy cigányasszonynál felejtettél volna egy gyereket... avval nem dicsekednél...

Isti mélyen elvörösödött, s rémülten hallgatott, mintha bunkóval ütötték volna főbe...

Volt egy szolgáló, aki...

Szédülő fejjel gondolt rá, hogy annak a nevét nem tudja, de az tudja az övét, s egyszer csak, ki tudja, mi történt... igaz vagy nem, de ő akkor úgy sejtette, hogy baj lett...

De ki biztosítja afelől, hogy...

Mert ugyanakkor kevéssel utóbb egy katona miatt a lány neki kiadta az útját... borzasztó dolgok ezek...

Az ember életének ezek a sötét mélységei, a múlt... hogy mennyire nem gondol az ember a jövőre... mikor fiatal, s fellép nála az érzékek első láza: iszonyú az, ha napvilágra jönne minden, ami a sötétben, a titokban, az élet tudatára nem jutás reményében vadul, bután, ifjan, sötéten történik...

- Még egy üveg Leánykát - mondta Isti a pincérnek, hogy zavarát leplezze.

Füredinek megvillant a szeme.

Közel volt hozzá, hogy az asztalra csapjon, de ugyanazzal a mozdulattal végigsimította az arcát, s letört.

Mit...

Az a nyavalyás havi fizetés ugyan a zsebében van, de hát elköltse? másra? mi köze neki ehhez az Istihez?

Nulla.

Egyáltalán utálatos ez az egész.

Mi a fenének jött ez ma őhozzájuk , talán el is simult volna minden... a cigaretta miatt volt az egész...

Ma estére hivatalosak voltak Bánkyékhoz, az asszony biztosan elment, az elment, mert az is ilyen konok úrileány, s ott van Csopaky Pali, csapja a szelet neki...

Meghallotta a felesége kacagását, gyönyörűen tud kacagni, gyönyörű fogai vannak, gyönyörű egészsége, a haja, mint egy erdő, aranyerdő...

Megnézte az órát, fél kilenc.

- Én azt mondom, hogy a magyar ember még a házasságtörésben is az uraság álláspontján van.

Hogy ő milyen úr tud lenni.

Ha az ő úri mivoltához hozzáillik, akkor habozás nélkül hűtelen lesz; ha az úri felfogásához illik, habozás nélkül megbocsát...

Ha az úriságához passzol, habozás nélkül öl... vagy öngyilkos lesz...

Mindig első lenni ...

Hogy engem, a fene egye meg, tisztelettel nézzenek: ilyen egy úr...

Nekem nem kell se pénz, se vagyon, se előhaladás, semmi: én úr akarok lenni, slussz.

- Akinek nincs pénze, nem lehet úr - szólt Isti.

- Dehogynem.

Koszos úr, de úr...

Tudod, ki az én ideálom?...

Az öreg Jarkóczy, egy Maros menti kis faluban van tíz holdja, de úr...

Régi erdélyi úr...

Mikor bejött Marosvásárhelyre, s leült a maga palack bora mellett, úgy ült, mint egy cigányvajda .

Nevettek rajta a huszárönkéntesek, ugratták.

De ő azt mondta: Öcsém!... én itt egy senki se vagyok, de ha hazamegyek a falumba, ott olyan legény vagyok, hogyha feláll a kedvem a csókra, félreverik a harangokat!...

Leverte a szivarja hamvát a feketekávés csészébe, s behunyt szemmel előrenyújtotta keskeny fejét vékony nyakán.

- Ha ilyen úr tudtam volna valaha lenni!...

Isti csak hallgatott, nem volt mondanivalója.

Ez őt is izgatta, igaznak érezte, úr lenni, az ő is tudna.

Nem ilyen vad s rakoncátlan, de nagyon finom úr tudna lenni.

- Te - mondta nyájasan Füredinek -, ha én úr volnék, tudod, én milyen úr volnék?.. .

Én mindenkinek csak adnék...

Akinek pénz kell, pénzt; akinek birtok kell, birtokot ; lovat, hivatalt, művésznek követ, hogy faragj; írónak papírt, hogy nesze, írj rá , amit akarsz; pincérnek rengeteg sok söröspoharat, nesze, hordjad; mindenkinek azt , amit legjobban szeret...

- S Don Juannak odaadnád a feleségedet.

- Hehe.

Isti nevetett, de meghalt a száján a nevetés...

- Azt nem...

Azt az egyet nem...

- Akkor nem vagy úr...

Én odaadnám azt is.

Szó nélkül...

Isti hallgatott.

- Ah, bolond beszéd - mondta.

- Én?

Ha én úr volnék? - mondta Füredi - tudod mit kívánnék?...

Egy korbácsot ... amivel nekem szabad legyen mindenkin végigvágni...

Szabad, nem szabad, mindenkit végigkorbácsolnék...

Akit avval megcsapok, megdöglött...

Agyonverni minden kutyát , minden svindlert, minden poltront, minden dögöt...

- S nem maradna más, csak te magad a világon...

- Lehet.

Nevettek.

- Még egy üveg Leánykát - mondta Füredi.

- Ne hozass többet - mondta Isti -, én nem iszom többet.

- Még egy Leánykát...

A pincér elsietett.

- Mit?

A nagybátyámnak annyi pénze van, hogy hordókat tölthetne meg vele, ha olyan bolond volna, hogy otthon őrizze: és én ne igyak egy pohár bort?...

Frászt.

Hallgattak, már nagyon a fejükben volt a bor.

Füredi egyet gondolt s újrakezdte:

- A magyar ember úr akar lenni... mert arra van tehetsége...

De nem lehet, mert a nő lehúzza a sárba...

Mert mindennel meg tudunk birkózni...

Gyere a hivatalomba, s nézd meg: tíz sváb nem csinálja meg, amit én magam megcsinálok...

Ha én nekidűlök, annak nincs határa, amennyit én dolgozni bírok...

Ha én valamire ráadom magamat, énnekem az sikerül...

Ha én pénzt akarok csinálni, én esküszöm neked, hogy dőlni fog, ömleni fog hozzám a pénz - s töltött a harmadik palackból.

- Igen - mondta Isti kóválygó fejjel.

- De énnekem másra kell az életem, nem arra, hogy dolgozzak, hogy pénzt csináljak , hogy elvesztegessem magamat.

Nekem arra kell, hogy úr legyek!...

Mert ha az Isten megteremtett engem magyarnak s úrnak, akkor az Isten dolga, hogy engem megtartson magyarnak s úrnak!

Koccintott, parázs szemmel s indulattól habzó nevetéssel.

- A magyar ember úr... a magyar embernek minden szabad... a magyar embernek szabad minden asszonyt leszakítani, s minden asszonyt megtaposni, kirúgni vagy imádni, ami neki jólesik...

- És a magyar asszonynak?... - kérdezte Isti.

Füredi elgondolkozott, új szivart vett elő, s leharapta, kiköpte a hegyét.

- Magyar asszony ?...

Magyar asszony nincs: csak magyar ember.

Rágyújtott, s hosszan pöfékelt, egész furcsán szivarozott, apró szippantásokkal pipázott a szivarból, ahogy a csibukot szokták szíjni, aztán, hogy megnyugodott, mély füstöt vett, lenyelte, beszélni kezdett, s csak egy perc múlva eresztette ki .

Nagyszerű dohányzó volt, ezt is virtusból tanulta meg diákkorában, s már vérében volt, olykor elálmodott nyitott szájjal hátraejtette fejét, amit a mámor is húzott már, s így maradt egy percig, csak akkor eresztette ki a füstöt a két orrlyukán...

- Magyar asszony nincs!...

Tagadom!...

Az asszony az se nem magyar, se nem német, se nem zsidó: az asszony csak asszony.

Nőstény.

Nőstényállat.

- Az nem igaz - mondta Isti -, hát a régi nagyasszonyok.

- Azok igen... a történelemben, azok még magyarok voltak...

Sőt, a nagyanyám is magyar úriasszony volt... sőt az édesanyám is; arra sem engedek senkinek egy szót se mondani, vagy lebököm, mint egy patkányt...

De az élő asszonyok? a ma élő fiatalasszonyok? barátom, annak mindnek vége, azokba már nincs hazafiság, csak élvvágy...

Az mind csak élvezni akar, öltözködni, szórakozni, csábítani s csábulni...

- A férfi is csak azt akarja.

- Annak joga van rá.

- Mi címen?

- Azon a címen, hogy ő férfi.

- És mégse teszi meg.

- Mit ?...

Nem teszi...

Hogy megcsalja az asszonyt?...

Dehogynem teszi - s Füredi halkan, borosan röhintett, s a szeme kivörösödött.

- A férfi, barátom, megteszi - állította -, nem is erről van szó.

- Minden férfi?

- Minden férfi.

- Kivétel nélkül?

- Kivétel nélkül, barátom, minden férfi; ha férfi, kivétel nélkül.

Isti mogorván húzódott vissza, s eldobta a cigarettáját; akkor hát ő nem férfi ?...

Füredi megsejtette a gondolatát, s azt mondta:

- No, vannak olyan lomha férfiak, egy-kettő, aki még arra is lusta.

Halkan, hangtalanul soká nevetett.

Az ittasságnak arra a fokára jutott, hogy nem bírt ellentállani a nevetésingernek.

Isti ezt találónak érezte.

Ő valóban lusta lett volna arra, hogy egy asszonynak utánajárjon, szépeket mondjon, a kedvéért felöltözzön s elmenjen.

A szeszélyeire gondoljon...

Nem, ő török basának lett volna jó, aki otthon ül a háremben, s kiszolgáltatja magát, nagy pálmalevelekkel legyezteti magát, s cédrusfa vakaróval vakartatja a talpát...

Valami kiállításon látott egy olyan vakarószerszámot, egy hosszú barna pálcának a végén kéz volt kifaragva, begörbített ujjakkal, japán munka : ezzel kapargatja a hátát a japán, ha viszket.

Ez nagyon tetszett neki, mert tényleg minden este lefekvés előtt az egész teste tele volt viszketéssel; csiklandozta a viszketés, és nem tudott elaludni, hogy előbb körül ne kapargálja magát.

Évit próbálta egyszer kapacitálni, hogy vakarja meg a háta közepit, de az úgy kinevette , egyáltalán az egy buta asszony, csak az a buta becsületesség van benne, pontosan vigyázni minden krajcárra, soha ki nem rúgni, se kávéházba, se színházba, se moziba , se sörözni, se semmit, az ember olyan mellette, mint az állat, mindig csak a négy fal között lenni, s egymást szeretni...

- Az asszony is megcsalja az urát?... minden asszony?... kérdezte Isti hirtelen.

Füredi gondolkozott.

Lassan szívogatta mellre a füstöt, visszatartotta s így szólt:

- Barátom - s kibocsátott egy kevés füstöt -, polgárasszonyról van szó, ugye? - s mind kifújta, ami még benne ragadt, a megbarnult füstöt.

- Polgárasszony, az nem mind csalja meg az urát...

De egy sincs, aki meg ne bánta volna, hogy meg nem tette...

Csönd volt, s elgondolkoztak.

Most hirtelen odaköszönt egy vidám társaságnak a másik szobába, amely a nyitott ajtón át tűnt fel neki:

- Kezit csókolom...

- Ki az? - s Isti sután odanézett, odabámult rövidlátó szemeivel.

- Jablonkay Anna.

- Ki az?

- A Népszínház tagja.

- Ismered?

- Az Eörs metresze.

- Művésznő?

- Fenét, szép nő.

Ő vezeti a kórust.

Elöl táncol.

Nagy feneke van, azért tetszik az öregnek.

Ő mindenből a vastagot szereti.

Izgatott lett.

- Te Istikám, mondjad, rossz néven vennéd te azt, ha egyedül kellene hazamenned?

Isti elkedvetlenedett.

- Hozzájuk akarsz menni?

- Na igen, hogy a feleségem előtt igazoljam, hogy hol voltam, mert tudod, az asszony mindent megbocsát, ha Eörsről friss pletykákat viszek neki.

Azt hiszi, akkor öröklünk utána egypár milliót.

- Csak eredj...

Isti egész határozottan meg volt sértve, s meg is fogadta, hogy soha többet evvel a fickóval szóba nem áll.

Utóvégre ez volt az oka, hogy ő eljött hazulról...

Most otthon volna, s már ki is békült volna a feleségével...

S ahelyett most itt van Budapest kellős közepén...

Hogy fog ma hazaérni ebben a rossz időben...

- Csak eredj, eredj - biztatta Füredit, mintha neki volna érdeke, hogy Füredi jól érezze magát; mindjárt fizettek is, s ő elment.

De még előbb odalesett a szomszéd terembe, s látta, hogy ott nemcsak a nagy szőke Jablonkay Anna van ott, hanem vele egypár fiatal, vékony, csillogó, üde arcú lány, bizonyára a színházból jöttek ki előadás után.

Szomorúan ment ki az utcára, ez a gaz Füredi alaposan elbánt vele.

Kint azonban nagyszerű öröm érte.

Mióta bent voltak, a szél elállott, az idő megenyhült, s nagy csomós pelyhekben, lucskosan és gyönyörűen hullott sűrűn a hó.

Móricz Zsigmond

Házasságtörés

4

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Móricz Zsigmond

Házasságtörés

4