Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Midas király
Keletkezés ideje
1906
Fejezet
6
Bekezdés
4962
Mondat
11597
Szó
139858
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
Negyedik rész
1
Biró Jenő úr kezet fogott egy bájos kisleánnyal, belenézett két szép szembe , melyet megcsodáltak már a kontinens minden valamirevaló helyén, ismételte azt a két szót, melyet utoljára hallott: »a viszontlátásra !« - aztán megindult magános sétájára.
Az ő otthona egy kissé messzebb volt; odáig lehetett még vagy kétszáz lépés.
Birulov úr, ha egyszer-másszor abban a végtelen szerencsében részesült , amelyben az imént Biró Jenő úr, az ilyen jelenetek után egy darabig még sugárzó arccal szokott járni, mint ahogy a látóhatár is fénylik egy kis ideig, azután , hogy a nap leáldozott.
Biró Jenő úr ellenben lehorgasztott fejjel bandukolt, s olyan volt, mint akinek az orra vére folyik.
Alighanem azt olvashatta abból a méltán csodált szempárból, hogy élni szép , hogy élni gyönyörűség, mert egy novemberi éjszakára gondolt, egy rettentő novemberi éjszakára, amikor Biró Jenő úrnak csak egy gondolata volt: az, hogy megöli magát.
Azóta sok éjszaka múlt már el, de Biró Jenő úr még most is élénken emlékezett erre a novemberi éjszakára.
Úgy rémlett neki akkor, mintha hosszú, nagyon hosszú, nehéz álomból ébredt volna fel.
Mintha heteken, hónapokon át nem gondolkozott, nem érezett volna, s mintha csak akkor tért volna vissza az öntudata.
Pedig hát azelőtt is fennjárt, mozgott, beszélgetett az emberekkel, talán evett és ivott is, csakhogy édeskeveset tudott magáról.
Úgy volt, mint akit nagyon fejbe találtak kólintani; élt, de ez az élet csak kábultság volt.
A természet, melyet bölcsnek szoktunk nevezni, s melynek sokféle katonára van szüksége, gondoskodik róla, hogy akiknek nagy ütéseket kell kiállaniok, egy jótékony zsibbadtság segítségével ki is állják a rájok mért sorsot, s valahogy hamarosan, amíg a sajgás még friss, ne szökjenek meg állomáshelyükről.
Ez a jótékony zsibbadtság tartotta hatalmában egy pár hónapig a Biró Jenő úr fejét, s tette lehetővé, hogy künnjárhasson a többi ember között, eleget tehessen a legkevésbé mulasztható kötelességeknek, végezhesse, amit az emberek tőle megvártak, s telhetőleg még értelmes válaszokat is adhasson a hozzá intézett kérdésekre.
Ez a kábultság azonban nem tarthatott a végtelenig.
Azon a bizonyos novemberi éjszakán föleszmélt, tudatára jutott annak, hogy ő él, s egyszersmind tudatára jutott annak is, hogy ez egy cseppet sem örvendetes.
Az igaz, hogy nem látszott rajta semmi különös változás.
A tagjai épek voltak és fiatalok; az ütőere rendesen vert.
Csak egy kis sajgást érzett a szíve körül, ez volt az egész.
De ez éppen elég volt neki arra a különös gondolatra, hogy: milyen jó volna meghalni!
És egy fehér tündér, az egyetlen, aki igazat mond az embereknek, a szellemek , villik, tündérek és gnómok szegény játékszereinek, azt suttogta neki:
- Hidd el, nincs szebb dolog, mint szépen, összekulcsolt kézzel feküdni egy érckoporsóban, a másik érckoporsó mellett, ahol el van temetve az egész világ .
Nincs szebb dolog, mint nem gondolni senkire és semmire, csak hallgatni a méhek zümmögését, vagy nem hallgatni még ezt sem, mert még ez is hazugság, hanem egyszerűen belemerülni a semmibe, és fürödni benne világ végeztéig, mert a Semmi az egyedüli jó, s a Semmi az egyedül igaz .
Biró Jenő úr, ámbár testének hőmérséklete 37,5, érverése rendes, a feje világos és tiszta volt, s nem volt semmi baja, csakhogy éppen egy kis sajgást érzett a szíve körül, hitt ennek a fehér arcú tündérnek.
És aztán kiszínezte magában az egyetlen Jót; már ilyen volt a mestersége.
Hogy igen, ott feküsznek majd szépen, egymás mellett, hogy még holtan is feléje fog fordulni, Őfelé, aki a Szép volt s az egész világ, hogy hallgatni fogják együtt a bolond csízt, aki szerelemről énekel, s nem tudja, hogy a szerelem csak egyetlenegy tavasz, hogy igen, ott lesz megint Mellette, aki mellett lenni élve-halva az egyedüli boldogság.
Kezébe vette a revolverét (kitűnő szerszám volt, Simpson és társa készítették ) , de annyi ideje se volt, hogy egy kicsit gyönyörködjék a szép fényes acélban, a másik szobából gyermeksírás hallatszott be hozzá , s ez a hang egy kissé habozóvá tette.
Biró Jenő úr »erkölcsi lény« volt, vagyis abban a hitben növekedett fel, hogy az ember nem azért jön a világra, mintha itt valami különösen jól érezhetnők magunkat, hanem azért, hogy megfeleljünk bizonyos kötelességeknek, melyek eredetükben és céljaikban meglehetősen rejtelmesek ugyan, de azért igenis léteznek és parancsolnak.
Meg volt győződve róla, hogy ha itt vagy ott élet fakad fel, ez nem valami bolond véletlen munkája, hanem egy nagyon logikus Erőé, melynek határozott céljai vannak, s melynek mi csak gondolattalan katonái, vak eszközei vagyunk.
A szerep megalázó volta nem tette lázadóvá, s nem érezte magát feloldottnak a rejtelmes kötelességek alól, csak azért, mert nem kérdezték meg, hogy vállalja -e vagy sem.
Bár a titokzatos küldőről teljességgel nem voltak tiszta fogalmai, s bár az ismeretlen célok egészen hidegen hagyták, úgy vélte, hogy még a legokosabb: vakon engedelmeskedni.
Az ilyen meggyőződések halványulhatnak és kophatnak, de sohasem enyésznek el teljesen.
Aki egyszer »erkölcsi lény« volt: az nagy bűnössé válhatik, de az akasztófa tövében is »erkölcsi lény« marad.
Nem vesztette el tehát ezt a meggyőződését a mi emberünk sem, akit éppen ezek a nézetek tesznek érdemessé arra, hogy esetével foglalkozzunk.
Ha Biró Jenő úr véletlenül nem tartozik az említett nézet hívei közé: az, ami következik , sohase történt volna meg vele; de másrészt lehetett volna bármily csodálatos kalandok középpontja, kalandjaival foglalkozni nem volna érdemes.
De ha megállapítható, hogy Biró Jenő úr ama bizonyos nézetekhez minden időben , minden viszontagságok között ragaszkodott, másfelől meg kell jegyezni azt is , hogy ezt minden lelkesedés nélkül cselekedte, és voltak órái, amikor zúgolódott.
Éppen ezért nem nevezhető története »hős « -ének; egy hős sohase zúgolódik.
Ismeretes, hogy régebben mért zúgolódott.
Alázatos katona volt; nem voltak lázadóhajlandóságai.
Nem panaszolta, hogy a megkérdezése nélkül sorozták be , hogy nem tudja: miért csatázik, s nem panaszolta végül, hogy sohase lengett fel szeme láttára a zászló, melynek vak szolgálatára rendelték.
Azt nehezellette , hogy nem kapta pontosan a zsoldját.
S úgy tűnt fel előtte, hogy az a szolgáló szellem, amely mindnyájunkat ellát utasításokkal, cserbenhagyta őt, ámbátor éppen az ellenkezőt ígérte.
Ez a Szellem egykor így szólt hozzá : » Csak menj előre vakon, ha bajban lesz, ha csüggedni fogsz, hívj.
Jönni fogok.«
Biró Jenő úrnak valaha régen, többször is eszébe jutott ez a titkos ígéret.
És kiáltott is egynéhányszor, hogy: »Jövel Szellem ! «, de a Szellem csak nem jött.
Talán korán hívta, talán hamar csüggedett, talán nem volt igazi bajban.
S ha zúgolódott is egy kissé, aztán csak megbékélt, s ment előre tovább, az ismeretlen tengerek felé.
Ezen a novemberi éjszakán nem zúgolódott többé, hanem fellázadt.
Azon a ponton volt, hogy megszökjék az állomáshelyéről.
Ezen a novemberi éjszakán ott tartott, hogy elhajítson magától minden meggyőződést, s nemcsak a meggyőződéseit.
Feloldozva érezte magátminden kötelességtől.
Azt hitte, hogy tisztán lát a sötétben, s amit ott látott , mindarról úgy találta, hogy ez nem volt az alkuban.
Hogy a Természet egy lelketlen csaló, s hogy az ember csak az örök paraszt, aki mindig be van csapva, bizonyosabbnak tetszett előtte, mint eddig akármikor.
És úgy rémlett neki, hogy ő a legkifosztottabb minden kifosztott közül.
Korábban úgy gondolkozott, hogy ha a Természet rá is szed bennünket, ez még nem ok arra , hogy mi viszonzásul ne teljesítsük a ránkrótt kötelességeket.
A Természet megcsalhat bennünket, de az Ember legyen gavallér.
Ezen a novemberi éjszakán azonban nagyon fáradtnak és nagyon megtörtnek érezte magát.
Nem érzett magában semmi kedvet még egyszer fölegyenesedni.
A fehér arcú tündér oly csábító, oly édes szavakat suttogott a fülébe, hogy immár képtelen volt minden ellenállásra.
Csak egy gondolata volt, és ez a gondolat éppen nem volt büszke.
Pihenni akart.
Pihenni ott, az ő eltemetett világa mellett.
És ha csak a kötelesség hideg, intő szavát hallotta volna, bizony, Simpson és társának kitűnő acélja alighanem megtette volna azt a szolgálatot, melyre oly különösen alkalmas.
Hanem az a hang, melyet Biró Jenő úr hallott, nem a kötelesség hideg, intő szava volt, hanem egy eleven lény hangja, akinek kis szívében friss vér lüktetett, s akinek gyomrocskája követelte a táplálékot, hogy majdan férfivá fejlődjék, újabb áldozatnak, az ismeretes gyötrelmekre, s ki tudja, talán ismeretlen szenvedésekre is.
Ez a hang elriasztotta a fehér arcú tündért.
A jelenések nem tűrik el az Élet harsány szavát.
A revolveres ember megkövülve hallgatózott tovább.
Nem mert megmoccanni, mint egy tolvaj, aki neszt hall a másik szobából.
Csak a szíve dobogott egy kicsit sebesebben; várakozott.
A gyermek elhallgatott; bizonyosan enni adtak neki.
De alig vette vissza a csend sötét birodalmát, kíséretében rémek raja lepte el a szobát.
A rémek körültáncolták az ágyat, aztán tanyát ütöttek a pallón , mintha otthon érezték volna magukat.
Milyen éjszaka!
Akármerre nézett a sötétben, mindenütt rémképeket látott maga előtt.
Itt az angyalcsináló boszorkány rettentő odúját látta, a kuckóban egy iszonyatos kis vázzal, aki hústalan, nyomorult karocskáit ölelésre terjesztette felé; amott egy didergő, éhes, a korai munkától elnyomorodott rongyos kis alakot látott , aki éjszakának idején a hólepte utcát rója, és kéreget, hogy otthon meg ne verjék; látta az apátlan-anyátlan kis árvát vérben, fagyban, megromolva, látta koldulni, látta haldokolni, látta elpusztulni a szeméten...
És ezek a látomások felkorbácsolták a könnyű mámorból, melybe a fehér arcú tündér csókja ejtette.
A Simpson és Társa cég kitűnő acélja ezúttal még nem tehette meg azt a szolgálatot, melyre oly különösen alkalmas.
Várjunk; ami késik, nem múlik.
Ezt a novemberi éjszakát Biró Jenő úr nem felejtette el; s ez a novemberi éjszaka jutott eszébe, mikor Biarritzban, egy gyönyörű őszi délelőtt , belenézett két szép szembe, melyet megcsodáltak már a kontinens minden valamirevaló helyén, és ismételte azt a két szót, melyet utoljára hallott: »A viszontlátásra !«
2
Akkor este, ahogy az erkélyére könyökölve a csillagos égboltozatot nézte - egy ismerős fehér fényalakot látott ott, ahol nem káprázó szemek a tejutat látják - egyszerre csak a nevén szólította valaki:
- Biró Jenő úr!
Tisztán hallotta, hogy a nevén szólították.
A hang sima és megnyerő volt; s a szobája felől jött.
Biró Jenő úr határozottan emlékezett, hogy az ajtaját bezárta.De mivel harminc és egynéhány esztendő alatt megtanulta azt az egyet, hogy soha semmin se kell csodálkozni, most sem adta át magát az álmélkodásnak, hanem elvégezte , hogy:
- Valaki bejött a szobámba.
Visszafordult, s átlépett az erkély ajtaján.
Csakugyan, valaki bejött a szobájába.
Előkelő megjelenésű, csinos fiatalember volt, kifogástalan báli öltözékben.
Az arca kedves, a szeme jóságos, a haja szőke volt.
- Ön bizonyára csodálkozik - szólt sima, kedves hangján - hogy bár az ajtaját bezárta, zavarni bátorkodtam, de a zárt ajtók nem feszélyeznek, s a dolgom sürgős.
- Kihez van szerencsém? - kérdezte Biró Jenő úr .
- Én a Sátán vagyok - mutatta be magát az idegen.
- Ugyan ne mondja!
- Önt talán az lepi meg, hogy nem hordom többé viseltes köpönyegemet ?!...
Valóban, ingeimet a legjobb cégektől hordatom.
A művelődés, kérem, elhatolt a pokol fenekéig.
- Nagyon örülök, hogy szerencsém van.
Tessék helyet foglalni.
- Ön nagyon szíves.
- Parancsol egy szivart?
Merem ajánlani.
Azokból való, amelyeket a portlandi herceg készíttetett.
- Nagyon lekötelez.
Csak akkor szíhatok, ha idefenn járok; odalenn nem tehetem .
Méltóztatik tudni, hogy az otthonom nem alkalmas erre; egy pillanat; és a szivarnak vége...
De, ha megengedi, a dologra térek.
- Kérem.
- Bár a költők fecsegő hírébe kevertek, nem szeretem a sok beszédet.
Azért , igyekszem: a legrövidebben szólni.
Én egy kis levélkét hoztam önnek; hoztam pedig és nem küldöttem azért, mert igen óhajtanám, ha ön a választ velem egyetértésben lenne szíves megszerkeszteni.
- Ah!
- Bizonyos vagyokbenne, hogy ön nélkülem nem úgy válaszolna, amint én óhajtanám.
Ezért láttam szükségesnek, hogy magam látogassam meg önt.
Fájdalom , a mai világban még az én legényeimben se lehet megbízni.
- Ez éppoly meglepő, mint szomorú.
- Tökéletesen igaza van.
De ha nem támaszkodhatom a tisztviselőinkre, bízom a tulajdon rábeszélő képességemben.
Ámbár, megvallom, csupa olyan dolgot lesz szerencsém hangsúlyozni, amiket ön bizonyára nem először hall.
- Kérem, hallgatom.
Az a forma, amellyel, megvallom, kellemesen lep meg , könnyen megnyerheti az embert oly eszméknek is, melyek korábban nem látszottak tetszetőseknek.
- Elhalmoz a szívességével.
Remélem azonban, tüstént meghálálhatom.
Ez a levélke, bár egy cseppet se fogja önt meglepni s bár az első pillanatra puszta alkalmatlanságnak tűnhetik fel ön előtt, nem tartalmaz semmi kellemetlent .
Szabad arra kérnem, hogy legyen szíves elolvasni?
Biró Jenő úr felbontotta a levelet s elolvasta.
Így hangzott:
» Kedves barátom!
Meilhac egy vígjátékából tudom, hogy vannak olyan ostoba körülmények, amelyek közt egy férfi és egy nő, akik szeretik egymást, s akik egyformán okosak, jók és kedvesek, négy felvonáson át kereshetik egymást, s még akkor se találkoznának össze, ha a hölgy, minden törvény, szokás és illendőség ellenére , elébe nem menne a férfinak.
Én ugyan a férfiak gondolkozását ebben a pontban képtelen vagyok megérteni, s azt az aggodalmat, melyről a Meilhac vígjátékában szó van, egyszerűen nevetségesnek találom, de minthogy ez, úgy látszik, így van rendén, íme, elébe megyek önnek és megkérdezem: akarja -e, hogy a felesége legyek?
Szeretem önt, s elég hiú vagyok azt képzelni, hogy ön is szeret egy kissé.
Ne higgye, hogy nagyon elbizakodott vagyok; csak tegnap óta képzelődöm így.
Ha ön is úgy akarja, nagyon hűséges és nagyon jó kis felesége lesz:
Galanthay Masa.
U. i. Bocsánat, az utolsó sorokat visszavonom.
Nem ígérek semmit.
Még egyet.
A világért se szóljon senkivel rajtam kívül.
Nekem nemcsak hogy meg kell kérnem, de meg is kell szöktetnem önt.
M.«
Biró Jenő úr letette a levelet s ránézett a vendégére.
- Tudja -e, kedves uram - kérdezte az idegen - mennyit ér ez a papiros?
Biró Jenő úrnak úgy tetszett, mintha vendége, akit előbb igen jó nevelésű úrnak nézett, kissé szemtelenül nézne rá; a hangját se találta olyan kellemesnek , mint előbb.
- Ez a kis papiros huszonöt millió forintot ér, a krajcárokra, úgy hiszem, nem kíváncsi.
S megveregette a Biró Jenő úr vállát.
- Ön elpirul?
Túlságosan bizalmaskodónak talál?
Hátha még azt is megkérdezném , hogy a haragtól, vagy az örömtől pirul -e?
Ej, legyen őszinte, kedves uram ; előttem kár feszélyeznie magát.
Legyen őszinte és vallja meg, erre a gondolatra, hogy: »csak a kezemet kell kinyújtanom és szépen beleülhetek ebbe az óriási vagyonba «, az embernek végigborsódzik a háta.
Csak nem haragszik igazán?
Vigasztalhatatlan volnék, hogyha haragudnék.
Tessék elhinni , eszemágában se volt önt megbántani.
Megbántani egy embert, akinek akkor van huszonöt milliója, amikor akarja!
Huszonöt millió, kedves uram, a pokolban is nagy pénz.
Ennek az összegnek ahallatára még az ördög is lekapja a süvegét.
- Ezeken az érzelmeken nem csodálkozom.
De meg fogja engedni, hogy én másféleképp is gondolkozhatom, mint ön és tisztelt elvtársai.
- Bizonyos benne, hogy másképp gondolkozik, mint mi?
- Mindenesetre azt kell hinnem azok után, amiket szíves volt előadni.
Én nem kapom le a süvegemet egy nagy vagyonnak a gondolatára.
Nem vagyok én színészasszonyka, aki nem tudja az életet négy ló, batár, automobil, yacht , libériás inasok, gyémántok, lehetetlen kalaptollak, s görcsökben szenvedő vetélytársak nélkül elképzelni.
Nem tartozom a gabonatőzsde apró epikureusai közé, akik az emberi boldogság netovábbjának azt tartják, ha az ember mindennap pezsgőben fürödhetik meg, s nem vagyok lelki rokona azoknak a kereskedősegédeknek, akiknek a képzelete nem tud dicsőbbet és lélekemelőbbet , mint ha az ember versenyistállót tarthat, s fő-főpasája lehet minden mulatóhelynek.
Miért törném magam a nagy vagyon után?
Nem vágyódom rá, hogy kastélyom, nagy szolgaszemélyzetem, bóbitás szeretőim, legyőzhetetlen lovaim és rettenetes színekre festett mail - coach - aim legyenek; sőt akár hiszi, akár nem, azok közé tartozom, akik a lehető legkevesebbre vágyódnak.
Azokat az apró kényelmeket, amelyek nélkül meglennem talán nehezemre esnék, a munkámmal is megszerzem magamnak; a nagy vagyon örömeire pedig nem áhítozom, amint nem áhítozom például arra sem, hogy király legyek Közép-Afrikában s úri személyemet fekete katonák őrizzék, akik egyenruhaképpen cilindert és fehér gallért viselnének.
- Bocsánatot kérek, ön az igazat mondja, de nem az egész igazságot.
Nem veszi rossznéven, ha egy kis bizalmasságot engedek meg magamnak.
- Csak tessék!
- Ön nem olyan büszke, mint amilyen büszkén szól, és nem olyan elégedett, mint amilyennek mutatja magát.
Igaz, hogy ön ma nem lát olyan szükséget, mint régen , amikor még vágyai voltak; igaz, hogy nincsenek többé nélkülözései, s igaz az is, hogy ami az élet apró kényelmeit illeti, ma semmi oka a panaszra .
Utazhatik, jöhet-mehet, úgy élhet, ahogy önnek tetszik; s ha az orvos úgy találja, hogy Biarritz jót tenne a kisfiának, hónapokat tölthet Biarritzban.
Ez bizonyára olyan helyzet, melyet közönségesen jólétnek szokás nevezni.
És mégis , kedves Biró Jenő úr, ön valójában nagyon, de nagyon szegény ember.
Biró Jenő úr hallgatott.
Az idegen folytatta:
- Először is, mert ez a kényelem csak színpadi kényelem, és senki se veti meg ezt a hamis jólétet jobban, mint ön maga.
Esti nyolctól éjfélig tart; ha az előadásnak vége lesz, ön visszakerülhet a padlásszobájába.
Önnek ma meglehetős jövedelme van; a gardénia-herceg bolondul az ön képeiért, s így a munkáinak mindig van egy biztos vevője.
Szerencséjére, a gardénia-herceg nem maradt magára az ítéletével: vannak visszhangjai és majmolói is, olyanok, akik nemcsak beszélnek, hanem koronkint meg is vásárolják az ön képeit.
Így könnyen szerezhet annyit, amennyi elég rá, hogy a kisfia kényelemben éljen s hogy ön se nyomorogjon.
Csakhogy ön nem örömmel szerzi azt, amit szerez.
Amily büszkén hivatkozott a munkájára fennszóval, titokban annyira bántja, égeti önt ez a kereset.
S ha egészen őszinte akar lenni, vallja meg, hogy bensejében ma is átkozza a Sorsot, mely egykor mindent megtagadott, mindent elvett öntől, ma pedig olyan jólétet juttat önnek, melyet megszégyenítőnek kell találnia.
Senki se mondta önnek, talán nem is jutott eszébe senkinek, de ön érzi, hogy amije van, azt nem a munkájának, nem a tehetségének, hanem egy fiatalember szeszélyének köszönheti, aki II. Lajost játssza, a II. Lajos művészi érzéke nélkül.
És ez megkeseríti önnek minden falatját, úgy, hogy mikor hercegi barátja a legkedvesebb önhöz, mikor a legeszeveszettebbül magasztalja az ön új képeit (melyek bizony csak árnyékai a régieknek ), önnek az szokott eszébe jutni: nem okosabb vagy legalább is helyesebb volna -e, kiszedni a zsebéből az aranyait, odavágni a herceg elébe, s elmenni a kisfiával száraz kenyeret enni?!...
Nem, kedves Biró Jenő úr, ön nem büszke.
Biró Jenő úr egy nagy füstfelleget fújt maga elé és hallgatott.
A másik mosolyogva sanyargatta tovább:
- És nem is elégedett.
Mert, akármilyen megalázó is ez a helyzet az ön méltóságérzetére nézve: ravaszkodnia kell hozzá -mit mondok? - görcsösen kell kapaszkodnia belé.
Mert ez a mentsvára; a végnek a legvége.
Ha a gardénia-herceg véletlenül azt a bolondot találja gondolni, hogy W. G. Baring mégiscsak nagyobb művész, mint ön, akkor ön egy rövid esztendő múlva lelógathatja a lábát a semmibe.
Ami nem lehet kellemes dolog, különösen, ha az ember megszokta az ilyen jó szivarokat.
Biró Jenő úr olyan mozdulatot tett, mely csak a türelmetlenségé lehetett.
- Ó, kérem - makacskodott a kérlelhetetlen vendég - el tudom képzelni, hogy önnek nem fog nagyon nehezére esni: lemondani ezekről az apróságokról.
Ha az embernek le kellett mondania mindenről, amiért élni érdemes, amiért élni öröm : nem olyan nagy áldozat letenni a kényelem silány élvezeteiről.
És tudom azt is, hogyha úgy beszél, mintha az élet apró kényelmeinek némi jelentőséget tulajdonítana, ez csak onnan van, mert önnek alig maradt egyebe ezeknél az apróságoknál, s mert fájdalmasan nélkülözi azt, ami helyett ezekkel a hitvány örömökkel kell beérnie.
De, végre is, önnek nincs annyi vesztenivalója, hogy ez a veszteség közömbös lehetne.
Engedje meg: akármilyen ízetlen valami is ez a kényelem, megvan neki a maga jó oldala.
Ma ön szép csendesen bezárkózik a szomorúságába, mint az osztriga a kagylójába.
Egy kissé már meg van halva, s a De Profundis első sorait már bátran elénekelhetnék a feje fölött; de ön még mindig ön.
A kagylójából eddig még nem kaparták ki: még mindig nincs egészen vége.
De ha ön egy szép nap megint a koldusok piacán találja magát, ha harmincöt-negyven éves korában, idő előtt megvénülten, elaggott lélekkel , szárnyaszegetten visszamegy a törekvő ifjúság boszorkány-konyhájába, új életet kezdeni, fiatal emberek közé, akiknek erejük a reménység, levegőjük a reménység, kifogyhatatlan kincsesházuk a reménység: akkor már harangoztak önnek.
Bizony mondom, csak elpusztulni menne oda.
Ha önt egyszer a balvégzet kikaparja a kagylójából, ha ön nem élhet többé az emlékeiben, ha ön kénytelen lesz egészen átadnia magáta jövőnek, amelyben nem hisz: akkor önnek vége, és mondhatom, másodszor hal meg, amikor eltemetik.
Ismétlem, kedves Biró Jenő úr , az ön lelkének már csak a fele van meg; de a kényelem melegágy neki, amelyben még csak elteng valahogy.
Veszítse el még ezt a melegágyat is, biztosítom, hogy lelkéből nem marad meg semmi.
Még az a kevés se, ami okvetetlenül szükséges hozzá , hogy az ember eltengődjék még egy darabig.
- Nem lesz kár értem - szólt közbe Biró Jenő úr.
- Művésznél igazáncsodálatos az ilyen nagy önmegtagadás! - folytatta mosolyogva az idegen.
- De ám legyen.
Csakhogy ha ön elveszíti a kényelmét, ezt ön nem egyedül fogja megsínyleni, és itt a bökkenő.
Ebbe az ingatag jólétbe, mely akármilyen hitvány, mégiscsak jólét, nemcsak ön szokott bele, hanem másvalaki is, akinek a kényelme kedvesebb önnek, mint a magáé.
Könnyű azt kimondani , hogy: »akkor hát elmegyek száraz kenyeret enni !« - ha az ember egyedül van, s szabad, mint a madár.
Csakhogy ön nincs egyedül, s ebben a kérdésben ön csak a második személy, az első egy másvalaki.
Egy másvalaki, aki nem kérte az életet , egy másvalaki, akiről önnek szép májusi napokban rózsaszínű álmai voltak ... nagyon türelmetlen ön ?... szóval egy másvalaki, akinek a sorsa ma még az önéhez van kötve.
Elhallgatott.
Biró Jenő úr nem szólt semmit; oly buzgalommal szítta a szivarját, mintha kötelességet teljesítene.
- Végre egy pont, amelyben, úgy látszik, egyetértünk - jegyezte meg a kísértő .
- Megengedi, hogy folytassam?
- Kérem.
- Tehát, kedves uram, ön hajlandó megengedni, hogy az ön kis kényelmének van némi értéke.
Legyen szabad, ezzel szemben, arra figyelmeztetnem, hogy ez a jólét milyen ingatag.
Ön még rövid időre sem biztosította magát; nem tett félre, aminthogy nem is tehetett volna félre valami sokat.
Higgye el, eszem ágábansincs, hogy ezért szemrehányást tegyek önnek.
Meg tudom érteni ezt a könnyelműséget.
Volt egy idő, mikor önt hatalmába kerítette az a meggyőződés , hogy minden küzdelem hiábavaló.
Észrevette, hogy az iránytűje kegyetlenül megcsalta önt; rájött, hogy tévedett, hogy a visszahozhatatlan órákból sokat feláldozott a hasztalan, a bolond küzdelemnek, és ezt sehogy se tudta megbocsátani a csaló iránytűnek.
Fogta magát, bedobta rossz iránytűjét a tengerbe: és ..., menjen a gálya, amerre akar!... jöjjön akármi!...
Úgy gondolkozott, hogy a holnap hazug, s nem törődött többé a holnappal.
Úgy gondolkozott, hogy amit a jelen megadhat annak a másvalakinek: nem fosztja meg tőle a bizonytalan holnapért, a holnapért, amelyre reménységgel nem, csak félve, aggódva tudott gondolni.
Nem részletezem ezt tovább; látom, hogy ez a pár szó is fájt önnek.
Szóval, ön nem tett félre, már akármiért.
Pedig talán jobban cselekedett volna, mert íme most már közel van ahhoz a megzavaró , válságos naphoz, amikor: nincs tovább.
Ha déli szél talál fújni, az ön jólétének, s ezzel együtt a másvalaki jólétének vége.
És ön remeg, ha rágondol arra a rossz órára, amikor a gardénia-herceg, akinek az ítélete nem különb egy asszonyi szeszélynél, mást talál gondolni, amikor a gardénia-herceg visszhangjai kikiáltják önről, hogy az ön tehetsége kimerült, amikor az ön szíves vásárlói egyszerre a faképnél hagyják önt, s amikor ön elmehet koldulni .
Nem, kedves Biró Jenő úr, ön nem büszke, de nem is elégedett.
Azért kérem , könyörgök, ne sújtsa megvetésével azt a nagy vagyont, mely oly alázatosan kopog az ön ajtaján .
- Ön igen jó logikus hírében áll - szólt Biró Jenő úr.
- Bocsássa meg a merészségemet, de én úgy találom, hogy kissé gyorsan vonja le a következtetéseit.
Tegyük fel, hogy a kényelmemmel nem vagyok megelégedve (bár ön is szíves megengedni, hogy nem pusztán a hercegnek köszönhetem a jólétemet ) , tegyük fel, hogy ez a keserves kis kényelem is veszedelemben van (bár még nem tapasztalom, mintha ráuntak volna a képeimre ), tegyük fel, hogy csakugyan igen bajos volna újrakezdenem a küszködést (bár kegyed is elismeri, hogy csak félig vagyok meghalva): remélem, nem fog ellentmondani, ha azt állítom, hogy annyit a legrosszabb esetben is kereshetek, amennyiből a gyermekemet eltarthatom.
Ehhez nem sok kell; sok szegény ember meg tudja tenni, aki teljes épségben sem ér annyit, mint én félig holtan.
Kérdem tehát: ha számíthatok rá, ami előttem a fő dolog, miért tagadjam meg, amit harmincöt esztendeig a legjobbnak véltem, s miért essem térdre, csak úgy egyszerre, egy nagy vagyon előtt, melynek a dicséretére ön se tud egyebet mondani, mint hogy tálcán hozzaazokat a kényelmeket, amelyek nélkül el tudok lenni, s ráadásul azokat az élvezeteket is, amelyekre nem vágyódom, amelyekre sohase vágyódtam?!
- Engedelmet kérek, ön ebben a pillanatban rosszhiszemű - felelt a sátán szemrehányóan.
- Ha a nagy vagyon, melyre szíves figyelmét kérem, nem volna jó egyébre, minthogy részben nélkülözhető, részben pedig megvetett anyagi élvezeteket nyújtson: őszintén megvallom, nem merném ügyét védeni olyan érzékeny lélekkel szemben, aminő ön.
De ez a nagy vagyon jó valami egyébre is , amint alattomban ön is szíves volt elismerni.
Jó például arra, hogy megmentse az embert sok mindenféle nyugtalanságtól, amit az imént ön se tagadott .
Hozzátehetem ehhez, hogy van más jótulajdonsága is, többek közt egy szinte megbecsülhetetlen, amelyről, úgy látszik, szándékosan felejtkezik meg.
Ez a nagy vagyon mindenkorra megmentené önt a legnagyobb gondjától.
Mert, kedves uram, ön teljességgel nem számíthat arra, amit fődolognak nevez.
Nem láthatja meg a tükörből, hogy meddig él: nincs a homlokára írva.
S ha véletlenül holnap , holnapután, egy vagy két év múlva váratlanul be találja hunyni a szemét : kérdem, ki fogja eltartani a gyermekét, akinek önön kívül nincsen senkije?!
Az a szegény, beteg teremtés, aki az árva gyermekre egy pár esztendeig gondot viselt, elköltözött hazájába , az árnyékok közé.
Nos, és ha ma önre kerül a sor ?
Ej, kedves uram, ön nem tartozik azok közé, akiknek jelszavuk az az ismert mondás, mely így hangzik: »Utánam az özönvíz !...«
A szőke fiatalember, aki jó logikus hírében áll, megelégedéssel látta, hogy Biró Jenő úr nem szándékozik ellentmondani, s aztán így folytatta:
- De oktalanság volna elhallgatnom, hogy a nagy vagyonnak, melyet szíves jóindulatába ajánlok, vannak gyümölcsöző jótulajdonságai is.
Nemcsak a gondtól , a nélkülözéstől, és a megaláztatásoktól óvná meg önt, hanem tekintélyt , hatalmat adna önnek, lábáhozrakná a sikert, a dicsőséget, s gondoskodnék a neve halhatatlanságáról.
Az ön tehetsége gyémánt, mely azonban - fájdalom - egy csomó cseh üveg közt hever.
Azt mondtam, hogy köztük? - rosszul mondtam, azt kellett volna mondanom, hogy alattuk hever.
És az igazi műértő olyan kevés!
De foglaltassa csak ezt a gyémántot aranyba : majd meglátja, hogy fogják csodálni!
- Ha csak akkor veszik észre a tehetségemet - szólt Biró Jenő úr - amikor villamos világítás mellett mutogatom a képeimet, úgy jobb, ha egyáltalában nem tudnak rólam.
Különben, azt hiszem, hogy ami tehetség élt bennem, az is a végét járja.
Nincs bennem többé hiúság, s a hatalomra sem vágyódom.
Nem óhajtok én már magamnak egyebet, csak békét, nyugalmat.
- Ej, legyen egészen őszinte!
Sohase gondol rá, micsoda pokoli gyönyörűség volna megtorolni azt a sok igazságtalanságot, megaláztatást, lenézést, melyet egykor el kellett szenvednie?
Rosszul mondom... amelyet akkor kellett elszenvednie, amikor még élni akart, amikor a lelke még fiatal volt, amikor még élt önben a tehetség is, és a büszkeség is?!...
- Nem, nem gondolok rá.
Csípésekért, harapásokért nem akarok bosszút állani.
- Bizonyára ön a leghiggadtabb a két világrész összes művészei közül!
De azt nem fogja letagadni, hogy mégiscsak művész; s mint művész, remélem, nem hagyja figyelmen kívül ennek a könnyen megszerezhető nagy érzésnek legalább a művészeti oldalát.
Ha elsorvadtak, elsenyvedtek, megfakultak is a szenvedélyei , bizonyos vagyok benne, hogy még nem veszett ki önből minden érdeklődés az iránt, ami új, ami nagy, ami szép.
És én egy új, ismeretlen, királyi érzést kínálok önnek.
Mondja, tisztelt uram, akármilyen átszellemültnek tartja is magát, akármennyire megtisztultnak látja is lelkét a kicsinyes kívánságoktól : nem lappang odabenn, a hamu alatt, egy kis pogány kíváncsiság?
Tegye a kezét a szívére, és vallja meg: néha, egy-egy rossz órájában, nem kíváncsi -e rá, hogy micsoda érzés lehet az, ha az ismert alakok, akik hajdan tiportak rajtunk , hason csúsznak a lábunk elé, s mi Kónsz isten égi közömbösségével tűrjük tömjénjüket, s hallgatjuk gyermekes, ostoba siránkozásaikat?!...
Higgye el , kedves uram, kár volna, ha meghalna, mielőtt ezt az érzést megismerte.
Mondja , nem restellne, ha művész létére sohase látta volna a napfelkeltét?!... s biztosítom, hogy az a látvány, melyet én kínálok, van oly fölséges, mint amaz .
Meglehet, hogy ön igazánnem óhajtja megtorolni a csípéseket, a harapásokat, a megaláztatásait, de teringettét, festő uram, nem teszünk mindent silány önérdekből, s én ezzel az anyagias nembánomsággal, ezzel a félig bölcsészi , félig állati nyugodtsággal és közömbösséggel szemben, hivatkozom a művészi lélekre, hivatkozom a festőre, és hivatkozom arra az örök elvre, hogy a művészet célja: maga a művészet.
- Ön kitűnő vitatkozó, tisztelt Sátán úr, s úgy hiszem, még azt is be tudná bizonyítani, hogy a művészetnek szükségképpen karöltve kell járnia a nagy vagyonnal...
- Miért ne?! - vágott közbe a szőke.
- S ha erre vállalkoznám, semmiesetre se mulasztanám el megemlíteni, mennyit nyerne a művészet, ha ön soha egy ecsetvonást se tenne kénytelenségből, hanem hónapokat szentelhetne egy álomnak, s csak akkor dolgoznék, amikor az ihlet malasztja teljes bőségben szállja meg önt.
De én nem vitatkozom erről, s nem folytatom a nagy vagyon dicséretét.
Végre is ebben a pontban, ha nem értünk is egészen egyet, nem olyan áthidalhatatlanok a nézeteink.
( Az utóbbi szavakat ismét nyájas, megnyerő, derült tekintetével kísérte, s azzal a mosolygással, melyet róla neveztek el.)
- És feladatomnak - folytatta - csak a kisebbik része az, hogy a nagy vagyont , mellyel megkínálni bátorkodom, szíves figyelmébe ajánljam; őmaga jobban ajánlja magát, mint bármi szó.
Az én feladatom tulajdonképpen az, hogy bebizonyítsam önnek: mily semmisek azok az okok, amelyek alapján ön ezt a nagy vagyont vissza akarja utasítani...
- Engedelmet kérek - szólt közbe Biró Jenő úr - de most rajtam a sor, hogy a rosszhiszeműség vádját hangoztassam.
Kérem, ne zavarjuk össze a dolgokat.
Ön nem kínál meg engem ezzel a nagy vagyonnal, csak csalogat vele.
Született jogász létére csak nem fogja azt állítani, hogy a feleség vagyona tulajdonképpen a férj vagyona?!...
- Éppen azért, mert született jogász vagyok, merném állítani, aminthogy én kész vagyok mindent állítani, aminek ön az ellenkezőjét gondolja.
Ne ijedjen meg , kérem, nem esem a régimódi, copfos ördögök hibájába, akik mindent tagadtak, és mindent állítottak, amint észak vagy dél felől fújt a szél vagy fújdogált a szellő.
Én jó ördög vagyok; s ezúttal sem makacskodom.
Legyen úgy, amint mondja.
De viszont, engedje meg, hogy a feleség vagyona és a férj keze olyan közel vannak egymáshoz, hogy a különbségen nyargalni nem érdemes .
Hozzátehetem, hogy a jelen esetben nem is illik ezt tennie.
Ha vén sárkányok bérelt férjei értekeznek erről a különbségről, annak még van értelme.
De semmi értelme sincs akkor, ha a házasság olyan eszményi összeköttetés alapján jő létre, amilyen a mi értekezésünkre alkalmat adott.
Hová gondol, tisztelt uram ?!
Ej, ej, ön máris restelli, amit mondott.
Az a hölgy, akiről szó van, sokkal nemesebb, sokkal finomabb lélek, semhogy olyan hitványságokkal, mint a pénz, a legkevesebbet is törődnék.
A férje azt fogja tenni a vagyonával, amit akar.
Ezt ön éppoly jól tudja, mint én.
És ha csak róla lehetne szó, erre a kérdésre nem is vesztegetnék több szót.
De tudom, ön azt akarja ellenvetni, hogy kettőn áll a vásár, s hogy az a férj, akiről beszélünk, lelki finomság dolgában nem fog a feleség mögött maradni.
Én is úgy képzelem, csakhogy, engedje meg figyelmeztetnem, ez egy cseppet se változtat a dolgon.
Ha ön nem is nyúl hozzá , a nagy vagyon, melyet kínálok, tudni fogja a kötelességét.
És szerez majd önnek egy másikat, amelyhez már hozzányúlhat minden aggodalom nélkül.
Mert, tessék elhinni, a nagy vagyon is olyan, mint az asszony; azt az embert keresi, akinek az oldalán már ott lát egy másikat .
- Szóval - szakította félbe a bőbeszédű sátánt Biró Jenő úr - az ön sokat emlegetett vagyona nagyon tiszteletreméltó földi jó, melynek egyéb erényei mellett megvan az a tökéletessége is, hogy valóság.
S minthogy ekképpen be vannak bizonyítva összes jelességei, most már nincs egyéb hátra, mint hogy kinyújtsam érte a kezemet, s elkövessek egy csinos gazságot...
- Gazság!
Micsoda gazság?! - vágott közbe a szőke.
- Bocsánat, kedves uram, de ha gazságról volna szó, először: eszem ágában se lett volna épp önre gondolni , és másodszor: nem jöttem volna én.Az olyan ügyeket , aminőkről ön beszél, a cselédeimre szoktam bízni; ami engem illet, nem szeretem a csúnya dolgokat.
Én gentleman vagyok, kedves uram.
Nagyon fölingerelte ez a szó, de izgatottságában se zökkent ki előkelő magatartásából.
Nem csinált jelenetet, hanem erőt vett magán, visszaült a székébe, ahonnan előbb megbotránkozva pattant fel, rágyújtott egy második szivarra, s azután megint nyugodtan folytatta:
- Igazán, majdnem zokon vettem ezt a szót, pedig el lehettem volna készülve rá .
Ön művész, a heveskedés jogában áll, s több tekintetre tarthat számot, mint más, közönséges ember.
Nem kellett volna elfelejtenem azt sem, hogy azok közé tartozik, akik a nekik nem tetsző dolgoknak csúnya neveket adnak, s akiket a tulajdon erős szavaik lázítanak fel.
Ez a hiba nemes hiba, s én nem olyan fából vagyok faragva, hogy ezért szemrehányással illessem.
De hivatkozom a méltányosságára.
Ön igen erős szót használt.
Legyen türelmes, nézzen jól a szemébe a kérdéses valaminek, és aztán vallja meg, hogy nem volt igaza , mikor ezt az erős szót használta.
És neheztelő hangon tette hozzá:
- Gazság?!...
De hát olyan népségnek látszom én, aki akárkit is gazságra akar csábítani?!
A hangja olyan lágy és sima volt, a tekintetében annyi jóság és nyájasság tükröződött, hogy Biró Jenő úr megijedt tőle.
De azért nem engedett.
- Szemébe nézek a kérdéses valaminek - válaszolt - és megmaradok a szó mellett.
- Ej, kedves uram, ha ön makacsabb a legrosszabb ügyvédnél, akkor mi sohasem értünk egyet.
Pedig nekem ez a célom, s nem az, hogy szavakon nyargaljak.
Jól van, ön nem hajlandó engedményeket tenni; hát, nem bánom, teszek engedményeket én.
Ön azt állítja, hogy pénzért házasodni igen csúnya dolog.
Én ugyan, s velem együtt több millió ember, más véleményen vagyunk, de hagyján.
Bár felhozhatnám , hogy a világ, mely egyébként igen kegyetlen szokott lenni, ebben a kérdésben sokkal türelmesebb önnél, s bár hangsúlyozhatnám, hogy a világnak, amikor türelmes, mindig nagy oka van rá: nem vitatkozom.
Nem akarok akadékoskodni .
Megengedem, hogyha valaki elvesz egy vén boszorkányt, csak azért, hogy eltartassa magát vele, s talán, hogy legyen, aki megfizesse a házon kívüli szórakozásait, minthogy ő maga lustább és nyomorultabb, semhogy megélni és jól élni tudjon, szóval, hogyha valaki áruba bocsátja az egyetlent, amije van, a férfiasságát, megengedem, mondom, hogy az ilyen úr nem valami nagy jellem; sőt miattam olyan nevet adhat neki, amilyet akar, legyen az összeköttetése törvénytelen vagy törvénnyel szentesített.
Jól van.
De mit tartozik ránk az efféle dolog?!
Remélem, megengedi, hogy mi csak más hajóban evezünk?!
Én egy nagyon bájos, nagyon fiatal, nagyon eszes, nagyon kedves kisleány kezét kínálom önnek, aki imádja önt, s akinek nincs egyéb hibája, minthogy szerencsétlenségére nagyon gazdagis.
Ön csupa jó hajlandósággal viseltetik ez iránt a kisasszony iránt, és mégis úgy tesz, mintha őt elvenni valami iszonyú dolog volna.
Miért?
Mert gazdag?
Teringettét, nem tehet róla.
És ez olyan mellékes is neki, olyan keveset gondol erre a rettentő vagyonra, s olyan bizonyos benne, hogy a lelke és a szíve kincsei hódították meg önt!
Tessék elhinni, ön az egyetlen ember ezen a kerek világon, aki mikor ilyen mesés szerencse kínálkozik számára, tudni sem akar az egészről.
Ön ismeri Birulov urat.
Biztosíthatom róla, hogy Birulov úr, aki pedig tökéletes gentleman , nagyon boldognak érezné magát, ha megtehetné azt, amitől ön iszonyodik, két kézzel kapna az ajánlaton, egy egész életen át egyebet se tenne, csak hálálkodnék a gondviselésnek, és soha, de sohase jutna eszébe az a képtelen gondolat, hogy ő tulajdonképpen gazságot követett el.
- És Birulov úrnak igazavolna - szólt Biró Jenő úr.
- Csakhogy az ő esete egészen más, mint az enyém.
Ha ketten teszik ugyanazt: a dolog nem ugyanaz.
Ő csak azt tenné, ami a legtermészetesebb dolog a világon, míg én, ha ugyanarra a dologra vállalkoznám, gazságot követnék el.
- Szabad tudnom, hogy miért?
- Azért, mert én megcsalnám azt a kisasszonyt.
Megcsalnám olyan hitványul, mint a legközönségesebb csaló, még hitványabbul, mert én nem a jóhiszeműségével , hanem a legnemesebb érzéseivel élnék vissza, megcsalnám nyomorultul, mert ő ezen a vásáron mindenét elveszítené.
- Ezt ön maga se gondolja komolyan.
- Dehogynem gondolom komolyan!
Ha ő a kezét nyújtja nekem, ezt abban a hiszemben teszi, hogy olyan bájos, kedves, ragyogó teremtést, mint ő, majdnem lehetetlen nem szeretni.
Ennyi hiúságot meg lehet bocsátani egy olyan lénynek , aki arra van hivatva, hogy tessék, hogy ünnepeljék, hogy elbájolja az egész világot.
Természetesnek találom, ha eszébe se jut, hogy nőül lehet őt venni szerelem nélkül is.
Tehát ha én hallgatnék önre, s elfogadnám ezt a kedvesen nyújtott kezet, akkor én megcsalnék, aljasul, nemtelenül csalnék meg egy minden ízében nemes, becsületes, nagylelkű teremtést, aki - súlyosbító körülmény - nem is gyanakszik.
- Mert nem szereti ?
- Mert nem szeretem.
- Bocsássa meg a vakmerőségemet, de bátor vagyok ellentmondani.
- Engedelmet, ezt én még az ördögnél is jobban tudom.
- Okvetetlenül ön tudja a legjobban, mi az, amit ön érez; de hogy, amit szíves vallomásaiban nem fog eltagadni, szerelemnek nevezhető -e vagy sem, az már egy kissé énrám is tartozik.
A meghatározás olyan mesterség, amelyet én találtam fel.
De a dologra térek.
Ön azt állítja, hogy amit ennek a levélkének a küldője iránt érez, az nem a szerelem.
Nagyszerű!
Hát létezik a szerelem?
A szerelem délibáb, tisztelt uram, csak szerelmek léteznek.
S ezek hol kezdődnek, hol végződnek, azt még az ördög se tudja.
A szerelem annyiféle, ahány az ember.
A. nem úgy szeret, mint B., B. nem úgy, mint C., és így tovább; ahányan lélegzünk , mind másképpen szeretünk.
( Engedje meg, hogy többes első személyben beszéljek ; én is műkedvelősködöm.)
De nemcsak, hogy az A. szerelme egészen másféle érzés , mint a B.-é, A.-nak a szerelmei is nagyon különböznek egymástól.
Ahányszor és ahánynőt szeretünk, mindannyiszor mindannyit másféleképpen szeretjük.
De még mindig keveset mondtam.
Hisz ugyanazt az egy lényt is másképp és másképp szerethetjük különböző időben!
A szerelem, tisztelt uram, maga az örök változás, s ha ön bölcselkedni szerető lélek, nem mondhatja azt, hogy amit ön ennek a levélnek a küldője iránt érez, az nem szerelem.
- Pedig erről alaposan meg vagyok győződve.
- Ej, kedves uram, ha ön azt akarjamondani, hogy ez nem az a földöntúli érzelem, amelyről a költők beszélnek: akkor én nem is mondok ellent.
Annyival kevésbé, mert én nem hiszek ebben a földöntúli érzelemben, s ön bizonyára meg fogja engedni, hogyha létezik is ilyen szerelem, az nem valami mindennapi dolog.
- Semmi esetre.
- De viszont, ha már mindenáron köti magát a szavaihoz, engedjen meg annyit , hogyha az az érzés, amelyről beszélek, nem szerelem, úgy bizonyára valami olyas, ami nagyon közel áll a szerelemhez.
Elhiszem, hogy nem halna bele, ha ettől a szép kis hölgytől meg kellene válnia, de be tudom bizonyítani, hogy : igenis, ön szereti őt, a maga módja szerint.
- Kíváncsi vagyok erre a bizonyításra.
- Ó, nincs semmi rendkívüli mondanivalóm.
De tudom, hogy ön nagyon jól érzi magát , ha kettesben van vele, sőt ilyenkor fel is vidul egy kissé, ami a gyermekszobán kívül nemigen szokott megtörténni önnel.
Tudom, hogy nincs senki az ismerősei között, akit kedvesebbnek találna, akit többre becsülne, akivel örömestebb volna együtt; s tudom azt is, hogyha kényszerítenek, hogy élettársat válasszon: a szíve szerint őt választaná.
Többet mondjak, kedves barátom?
Ön azt hitette el magával, hogy az érzékeit sikerült elaltatnia, és íme nemrég, amint a keskeny gyalogúton egymás mellett mentek hazafelé, egy olyan gondolatát leptem meg önnek, amelyet most szeretne letagadni.
De látom , hogy ön egyre türelmetlenebb.
Nem zsákmányolom ki tehát ezt az apróságot , hanem csak azt kérdezem öntől: nem védelmezné -e meg őt bajtól , szerencsétlenségtől, rossz emberektől, hogyha ez egyedül önön állana?
Nem volna -e képes áldozatokra, hogy neki örömet okozzon, s hogy őt boldoggá tegye ?
Nem tudna -e neki barátja, testvére, igaz híve lenni, hogyha a sorsa önre volna bízva ?...
Ön nem felel, tehát: igen.
Nos, kedves uram, az meglehet, hogy ez még nem az a földöntúli érzelem, amelyről a költők beszélnek, de higgye el, tudok szerelmeket, amelyek távolról sem érnek fel ezekkel a tiszteletreméltó indulatokkal.
- Lehet, csakhogy egy egészen fiatal leány nem ezekről a tiszteletreméltó indulatokról álmodozik, hanem egészen másféle érzelmekről.
- Csak nem akarja a vénembert játszani?
Ej, kedves uram, ön nem az az ember , akiben egy akármilyen fiatal leány csalódhatik.
Különben, bízza a dolgot a fiatal lányokra; elég jó szemök van azoknak, ha nem is tudják mindig, hogy mit látnak...
Tréfán kívül, megint rosszhiszeműséggel kell vádolnom.
Ön éppoly jól tudja, mint én, hogy akiről beszélünk, nem a nagy indulatok és féktelen szenvedélyek képzelődő bolondja, hanem egy nagyon okos, s amellett nagyon jóságos kis személy, aki idegenkedik a drámai érzelmektől és a szavalástól , ellenben meg tud becsülni egy olyan embert, amilyen ön.
Honnan gondolja, hogy ez a leány, aki csupa okosság és csupa mélység, éppen egy Romeo után epekedik , honnan gondolja, hogy másnak képzeli önt, mint aminő?!
Eh, kedvesem, ez a kislány tudja, hogy ő egy özvegyembernek nyújtja a kezét, s tudja, hogy nem azok a legjobb, legnemesebb férjek, akiknek még nincsen történetök.
Aztán meg sokkal mélyebb kedély, semhogy azt képzelné, hogy ami következik, az egy örök farsang, s biztosítom, hogy ha ön néha el fog gondolkozni, azért még nem lesz boldogtalan.
De hisz ez önnek nem is a legkomolyabb aggodalma, s én nyitott ajtót török be, mikor nagy hévvel bizonyítom, hogy efelől nyugodtan alhatik , mert ha igent mond, akkor boldoggá is fogja tenni ezt a kedves teremtést , akinek nincs egyéb hibája, mint hogy gazdag, rettentően gazdag.
Biró Jenő úr hallgatott.
- Ellenben, mit gondol? - ingerkedett a kísértő - valami nagy hőstettet követ el, ha a mellét verve kijelenti, hogy: ön nem eladó, s visszautasítja ezt a finom kezet?!...
Nem, nem találom, hogy ez valami fényes cselekedet volna.
Ó, a leány mindenesetre túlélné a csalódását, s keserűségében nem csinálna drámai eszeveszettségeket.
Talán később, egy pár esztendő múlva, el is felejtené, hogy valaha másfélének képzelte az életet.
De higgye el, eleinte igen rossz napjai volnának, és megsértődve a leggyöngédebb érzéseiben, nem szegődnék az ön ércjellemének a bámulói közé.
- Nem törődöm vele, hogy bámulnak -e vagy sem.
Sohase kerestem, hogy közönségem legyen; nem a mások, hanem a magam kedvéért cselekszem.
- Ó, ön maga se lesz büszke erre az elhatározására.
Hőstettének örömét alaposan meg fogja rontani az a tudat, hogy nagyon rossz napokat szerzett egy szép és jó kislánynak, aki nem ezt érdemelte öntől.
A nagy lelki megelégedés csak egy pár óráig fog tartani; a bánat megmarad.
- Láttam már másféle viharokat is.
Ezt a lelkifurdalást is csak el fogom viselni.
- Eggyel több emléke lesz, ugye, amivel emésztheti magát?
Eh, higgye el, ennél az élvezetnél többet érne az az érzés, amelyet elmulaszt.
Mondja, egy cseppet se csábítja önt a sorsfordulat érdekessége?
Nem kíváncsi magamagára ebben az új, ismeretlen helyzetben?
- Egy idő óta nem szeretek magamban fölfedezéseket tenni.
Veszíteni szoktam vele, nyerni soha.
- Pedig hát ezt az egy fölfedezést érdemes lesz megtenni.
Akarja, hogy a próféták mesterségébe kontárkodjam?
Nos, tehát, olyasvalamit fog fölfedezni magában, aminek már a létezésében se hisz: egy kis elégedettséget.
Dicsérni fogja az eszét, hogy hajlandóságai ellenére nem viselkedett úgy, mintha holdkóros volna.
Be fogja látni, hogy ez volt az egyetlen okos dolog, amit cselekedhetett: megragadni a kínálkozó szerencsét az üstökénél fogva.
Be fogja látni, hogy előbb-utóbb úgy is meg kellett volna házasodnia; hogy a gyermekének többet ér egy második anya, mint akárhány nevelőnő, s hogy ez a szép összeköttetés méltóbb önhöz, mint a kósza szerelmek.
Azt fogja kérdezni magától, hogy hát kit vehetett volna el, ha nem ezt a leányt, aki imádja önt, s akit a legkedvesebbnek talál minden eleven női lény közül?
És nem fog tépelődni.
Volna is miért!
Mondja kérem, kinek tesz kárt vele, ha kinyújtja a kezét ezért a szerencséért?
Akik ebben a dologban érdekelve vannak, azokra nézve csak ez az elhatározás kívánatos, így lesz a legjobb a leányra nézve, és így lesz a legjobb önre nézve.
Igen, önre nézve is.
Mert hisz ön elvenné ezt a leányt akkor is, ha egy szál perkál-szoknyában jönne úri színe elé; a különbség csak az volna, hogy akkor nem haboznék olyan sokáig, mint most.
De hát akkor miért ennyit tépelődni?
Hisz még csak nem is gyanúsíthatják érte, hogyha elveszi!
Szép is, jó is, kedves is; mindenki boldog volna, hogyha elvehetné; s bizony mondom, ilyen különös lénynek kellett a világra jönnie, amilyen ön, hogy legyen valaki, aki csak egy óráig is tűnődhetik azon, hogy igent mondjon -e?
- Eh, jogtudós uram, beszélhet ön akármit, azért mégiscsak hitvány dolog volna , hogyha megtenném.
Nem tudom, hogyan gondolkoznám az ajánlatról akkor, ha az a bizonyos nagy vagyon nem szerepelne a játékban; mindenesetre gyanúsítom önt , hogy nem tartotta volna érdemesnek idefáradni.
Különben, igen helyesen, ön mindjárt azzal kezdte, hogy erre a nagy vagyonra figyelmeztetett, s azóta természetesen ez a nagy vagyon szüntelen jelen van mind a kettőnk gondolatában .
Gonosz álokoskodás volna tehát most egyszerre agyonhallgatnunk.
Nos, én ezzel a csábító szerencsével szemben csak azt felelhetem önnek, amit eddig mondtam.
A mi társadalmunk úgy van berendezve, hogy a férfi tartsa el a nőt, s ne fordítva legyen az állapot; ha elfogadnám ama bizonyos milliókat, ugyanannyi értéket veszítenék magamból.
Nekem pedig már nincs sok veszítenivalóm.
- Az önök társadalma! - szólt a sátán vállat vonva.
- Ugyan sokat tett önért ez a kedves társadalom, hogy ennyit törődik vele!
Ha önnek volnék, megvallom, nem sokat adnék rá.
Egyébként ön maga sem olyan rajongója a tanainak, mint mutatja ; önt olyan törvények aggasztják, amelyeket maga alkotott magának.
De hát, kérem szeretettel, nem tapasztalta -e eddig is lépten-nyomon, hogy a magunk törvényei éppoly tökéletlenek, mint a többi törvények, s hogy milyen másvilági dolog : következeteseknek maradnunk?!
A természet (a gondolkozás kincseiben ), szíves megadni önöknek a módot, hogy nagyon szép törvényeket csinálhassanak maguknak , de sem a dolgok rendjét, sem önöket nem úgy alkotta, hogy mereven ragaszkodhassanak is ezekhez a törvényekhez.
Bizonyára ön még a jobb fajta és lelkiismeretesebb emberek közül való; de kérem, csak nem akar előttem hivalkodni az egyéni méltóságával?
Hol van már önnek az egyéni méltósága !
Hisz, kedves uram, ön régen ki van kezdve!
Ön már akkor kezdett költeni az egyéni méltóságából, mikor elfogadta a mai jólétét, kényelmét, vagy bárminek nevezzük is az ön bizonytalan jelenét.
Persze, a fejével nem mehetett a falnak , de ha már alkuszik, alkudjék okosan; ha elfogadta a rossz vásárt, ne utasítsa vissza a jót.
Egy kicsit többet vagy egy kicsit kevesebbet áldoz fel az egyéni méltóságából, az már körülbelül egyre megy; de ha ennek mindenképpen csak kopnia lehet, legalább mentse meg azt, ami még megmenthető.
Ha hajlandó volt áldozni a méltóságából akkor, amikor cserébe alig kapott érte valamit, ne riadjon vissza még egy kis áldozattól most, mikor olyan cseretárgyról van szó , mely érdemes arra is, hogy egy egész, ép, érintetlen egyéni méltóságot adjunk érte.
Ha már az le van írva, ne riadjon vissza attól, hogy rátegye a pontot ; gondolja meg, hogy amit veszít, az egy veszett fejszének a nyele, s gondolja meg, hogy ezzel szemben a legeslegfontosabb érdeke: gyermekének a jövője forog a kockán.
- Nem akarom, hogy a gyermekem így jusson vagyonhoz.
- Eh, higgye el, nem fogja rossz néven venni öntől, hogy elszánta magát erre a kis megalkuvásra.
Ha majd felnő, s körülnéz a világban, hamarosan be fogja látni, hogy minden történeti névnél többet ér az a név, amelyet a bankokban kalaplevéve említenek; be fogja látni, hogy a világok eme legjobbikában, ahol minden jóllakottra tízezer éhező esik, mégiscsak legkényelmesebb fekvés kínálkozik az aranyzsákokon.
És ha véletlenül nem tetszenék neki kényelmének az eredete, vigasztalódni fog, mihelyt észreveszi, hogy nincsen egyedül.
Látni fogja, mily kevéssé háborítja meg a barátjai álmát az a tudat, hogy a nagynevű ős egy kis hazaárulásért kapta az uradalmait, mily mélységesen érdektelenné válik idővel az az emlék, hogy az ősmama nagyon szerette a gyémántokat, mily tökéletes gentleman lehet valaki attól, hogy olyan vagyont élvez, melyet a néhai szerző egy kis csalással, uzsorával vagy másféle embernyúzással sietett öregbíteni, s mily jelentékenyen megkönnyíti az erkölcsbírálást, ha a nagyapaelég előrelátó volt minden erkölcsi elvet szegre akasztani.
Majdnem minden nagy vagyon eredetében van valami, ami nem jó illatú, aminthogy a nagy vizek mindig sodornak magukkal egy kis szennyet; de ez csak a holdkórosokat zavarhatja, az okosok tudják, hogy minden ember csak a maga tetteiért felelős .
Ha aztán az ős bűneit elviszi a tisztítótűzbe, hogy beszámoljon velök , ellenben a vagyonát itt hagyja az ivadékainak, további használatra: annál jobb az örökösökre nézve, a vagyonuk és a társadalmi állásuk megengedi, hogy emelkedett erkölcsi világnézetre tegyenek szert, s megvetéssel vegyes hálával gondoljanak érdemes őseikre.
Ez a két érzelem szépen megfér együtt; én legalább nem ismerek olyan örököst, aki a helyzetével meg ne békélt volna.
- Ön rágalmazza az egész világot.
Vannak olyan nagy vagyonok is, amelyek eredetében nincsen semmi, ami nem jó illatú; olyanok, amelyeket munkával szereztek.
Én is óhajtom, mint minden apa, hogy a fiamnak ne kelljen a kenyérért küszködnie, de olyan vagyont óhajtok neki, amelynek eredetében ne legyen egyéb, csak a becsületes, a verejtékes munka.
- Micsoda álmodozás!
Nézzen szét a világban, és lássa be, hogy a vagyont lehet örökölni, a vagyonba bele lehet házasodni, szerezni is lehet vagyont szépen , becsületesen, lassan, nagyon lassan, vállalkozással, szerencsés vállalkozással , szerencsével és megint szerencsével, de munkával vagyont szerezni nem lehet.
Vagyont gyűjthetünk a föld kivételes kegyelméből, vagyont szerezhetünk okos kereskedéssel, vállalatokkal, üzletekkel, de munkával , puszta, verejtékes munkával vagyont szerezni nem lehet.
Céres és Merkúr rá-rámosolyognak egy-egy halandóra; de Vulkán a koldusok istene.
Különben a vagyonszerzésnek mindig az lesz a legbiztosabb módja, amelyet előbb említettem ; s úgy tartom, nem méltányos, ha az örökösök erről megfelejtkeznek.
Remélem, az ön fia éppoly értelmes ember lesz, amilyen ön, s azt az apróságot, hogy a második házassága okos házasság volt, meg fogja önnek bocsátani.
- Nem lesz rá alkalma.
Nem adom el magam még őérte sem.
Ha munkával csakugyan nem szerezhetek neki vagyont: hát úgy is jó.
Legyen inkább szegény, semhogy kénytelen legyen megvetéssel vegyes hálával gondolni az apjára.
Majd meg fog élni valahogy, amint megélt az apja.
- Ejha!
Küszködjék ő is, élje végig ugyanazt a nélkülözésekben és lelkiismereti csatákban bőséges életet, amely önnek adatott, s aztán bukjék el a küzdelemben , ha a végzet így rendelte.
De hátha ő nagyobbat talál bukni, mint ön, akinek csak maga előtt kell pironkodnia, hátha őrá több megpróbáltatás vár, mint önre , hátha neki nehezebb lesz megállnia a küzdelemben, mint önnek, aki már kicsi korában beleszokott a nyomorúságba ?...
Ej, kedves uram, hagyjon fel ezzel a rideg beszéddel; nem önhöz valók az ilyen lélektelen szavak.
No, ugyan szépen gondoskodnék róla, hagyván neki egy jóhangzású nevet, sok, sok erkölcsi fogadalmat, a csillagos égboltozatot éji szállásul, s egy szép ajánlólevelet ahhoz, aki amezők liliomait ruházza!...
Eh, semmi önzés, kedves uram!
Ha hivalkodni tetszik vele, hogy a gyermekéért képes volna minden áldozatra, ne riadjon vissza mindjárt a legelső áldozattól.
És tegyen róla, hogy neki módjában legyen olyan finom lelkűnek, olyan kifogástalannak, olyan büszkének lenni, amilyen ön volt egykor, s amilyen szeretne lenni még ma is, amikor már késő, késő.
- Nem, nem, és százszor nem.
- Jól van, nem erőltetem tovább.
Tudom, hogy nem ez az utolsó szava.
- De ez az utolsó szavam.
- Ma igen.
De holnap, holnapután gondolkozni fog arról, amit szerencsém volt előadni.
Visszajövök.
Lenyúlt a széke alá magastetejű kalapjáért, s mosolyogva folytatta:
- Mindenesetre nagyon igazam volt, hogy magam jöttem.
Teringettét, önt csakugyan nem könnyű mesterség megpuhítani.
Egészen kiszáradt a torkom.
Mondja , kérem, nem kínálna meg egy pohár pálinkával?
Biró Jenő úr elővett egy konyakos üveget, töltött a vendégének, s aztán töltött magának is.
- Az ő egészségére! - szólt a sátán szemtelen mosollyal.
Koccintottak.
Biró Jenő úr felhajtotta a konyakot.
Mire a pohárkát elvette az ajkáról, a kísértő már eltűnt.
Fölébredt.
A gyertyái még pislákoltak, s a villamos lámpa körtéi is égtek, de a nap már benevetett a fogadó fejedelmi, széles ablakain.
A karosszékében találta magát; a szolga nem merte fölébreszteni.
Körülnézett.
A sátán nem volt sehol, hanem a levél, az ott hevert előtte, egy ezüst tálcán.
3
Mikor először szólalt meg a hír, hogy Masa grófnő férjhez megy valami Biró Jenő úrhoz, a kaszinóban senki se találkozott, aki komolyan vette volna az újságot.
Viktor gróf éppen a kártyaasztalnál ült, mikor a dolgot, tőle két lépésnyire , szóba hozták.
Hallania kellett Simi gróf értesülésének összes részleteit.
De mindaz, amit hallott, oly kevés hatással volt rá, hogy hátra se fordult, pedig a kártyaasztalnál éppen osztottak, tehát ráért volna egy percig beszélgetni.
A következő játékban Viktor gróf harmadik kettest vett fel, s csupa figyelem volt, hogy megnyerje a játékot.
Meg is nyerte, ami általános feltűnést keltett , mert a körülálló szakértők a játékot megnyerhetetlennek tartották.
A játék után nagy vitatkozás támadt; Simi grófnak a története kárba veszett.
Az, hogy a hír Viktor grófot ennyire közömbösen hagyta, többet mondott minden hivatalos cáfolatnál.
Simi gróf maga se hitt a történetkéjében; csak azért bocsátotta szárnyra, hogy Viktor grófnak, akire még folyvást haragudott Aszfalt Betti miatt, borsot törjön az orra alá.
Még a második társaságban sem ugrott be senki a képtelen újságnak.
A Henrik gróf szép miniszteri tanácsosnéja, aki mindig együtt érzett az arisztokráciával, s aki, megszokásból, félig-meddig grófnénak tartotta magát , megbotránkozva fogadta a hírt, s kijelentette, hogy az ilyen otromba meséknek csak az adhat hitelt, aki sohase nézett körül a világban.
A hír azonban nem hagyta magát; nem lehetett egykönnyen agyonütni.
Valaki, aki Cannesból érkezett, szintén hallott a dologról; s rögtön rá , hirtelen mindenütt kezdtek beszélni róla.
A láthatatlan beavatottak azt is hozzátették a hihetetlenül hangzó újsághoz, hogy az esküvő Pesten lesz, s hogy az ifjú párt maga az érsek-nagybácsi fogja összeadni.
Akármilyen meseszerűnek tetszett is az egész, s különösen az utóbbi részletek , a »negyedik rend «, mely szívesen hallja az ilyesmit, elvégezte, hogy okvetetlenül kell valaminek lennie a dologban.
A kaszinó közvéleménye az volt, hogy Masa grófnő valami ostobaságot követhetett el.
A szép miniszteri tanácsosné is ebben a véleményben volt, csakhogy ő azt is hozzátette az ítéletéhez, hogy az effajta ostobaságok éppen nem állanakjól egy olyan kisasszonynak, akinek huszonöt millió a hozománya.
Egy szegény leánynak sok szabad, de egy sokmilliomos kisasszony illetlenül cselekszik, ha nincs kellő tekintettel a komoly kérőkre.
Viktor gróf se fogadta a kósza hírt a felsőbbségnek azzal a biztosságával , melyet először láttak rajta.
Nem állt a beszélgetők közé, s tökéletesen úgy viselkedett, mint kormányválságok idején.
Két nap egymásután egy sort sem olvasott az angol parlament naplóiból, ellenben sokat járt fel s alá, az unalomig fütyörészve Siegfriedets különösen a Siegfriedet biztató Erdei Madárka dalát.
Ez már komoly tünet számba mehetett, mindamellett a nagy többség még most sem adta meg magát.
Masa grófnő ugyan meglehetősen kiszámíthatatlan hölgy, de vannak dolgok, amelyek kívül esnek minden számításon és minden lehetőségen.
Hanem amikor a meghívók, amelyeken világosan olvashatók voltak a nevek is, és az esküvő napja is, elárasztották az egész társaságot, akkor már igazánnem lehetett helye semmi kételkedésnek.
Ez kissé sok lett volna ízetlen tréfának .
A meghívókból kaptak az erdélyi szegény rokonok is; s ez a körülmény már éppen megpecsételte a dolog komolyságát.
Ha az erdélyieket is meghívták, akkor a házasságnak meg is kell lennie; az erdélyieket hiába kizavarni az otthonukból már több volna vétkes könnyelműségnél .
Masa grófnőt már hetek óta élesen bírálták; arról, hogy ballépést követett el , nem lehetett többé vitatkozni.
Hogy ki az az ember, akinek a kedvéért megfelejtkezett magáról, közömbös volt az egész világ előtt.
De most, hogy a világ immár befejezett történettel állott szemben, Masa grófnő egyszerre háttérbe szorult.
Ahogy a meghívókat, az erdélyieket és az érseket nem lehetett többé letagadni, a szegény Masáról alig volt szó, csak egy kérdés volt minden ajkon: kicsoda hát az a vakmerő conquistador, vajh' ki ő, és merre van hazája?!...
Először úgy találták, hogy a botrány rémséges.
Egy festő, egy ismeretlen festő !
Mi jutott eszébe annak a szerencsétlen lánynak?!
De valaki aztán fölfedezte, hogy az a festő nem is olyan ismeretlen, mint hiszik.
Odakinn jobban becsülik, mint itthon; s ez már valami.
Az illető hozzátette a legfrissebb értesüléshez azt is, hogy akár ismeretlen, akár nem , mindenesetre ügyes ember, mert igaz ugyan, hogy Masa grófnő tökéletesen meg van bolondulva, de legény kellett a gátra , aki ezt a bolondságot fel tudja használni.
Az ötlet szerencsés volt, legalább bejárta egész Magyarországot.
Rövid idő múlva mindenki tisztában volt vele, hogy Biró Jenő úr: kétségtelenül vakmerő kalandor, aki pokoli ügyességgel hálózta be a beteg képzelmű leányt .
Egész regényeket tudtak róla, hogyan babonázta meg, hogyan bilincselte le magához, s hogyan ragadta vissza, mikor a lány, egy világos pillanatában , menekülni akart.
A mesélők valóságos Petrucchiónak festették.
A kételkedők tagadták ezeket a meséket, de azt ők is megengedték, hogy a festőnek kemény gyereknek kell lennie.
Amit tett, az egyszerű, mint a Kolombus tojása, de végre is, azt az érdemet, hogy eszébe jutott, amire mások nem gondoltak, lehetetlen volt tőle elvitatni.
- Bah! - jelentette ki Simi gróf a Viktor jelenlétében - hírbe keverte, hogy elvehesse!
Istenem, a hadicsel nem új.
Simi gróf ugyan, akinek a nyelve gonosz, de a lelke hermelin volt, még sohase kevert hírbe senkit, sem önzésből, sem önzéstelenül (Aszfalt Bettit nem lehetett hírbe keverni ), de elméletben igen értette a dolgot.
Igazat is adott neki mindenki, s nemsokára ismeretesekké váltak a részletek is.
A leghitelesebb elbeszélés szerint, Biró Jenő úr elég ügyes volt meglepni Masa grófnőnek egy szerencsétlen pillanatát, s elég vakmerő magához láncolni a szegény leányt olyan barbár módon, amely csak kalandornak juthatott eszébe.
Ettől a becstelenségtől lehetetlen volt megtagadni az elismerést.
S bár még jóformán senki sem ismerte, egyszerre sűrűn kezdték emlegetni a nevét .
Jelképévé lett azoknak a nagyratörő zsiványoknak, akik korunkban a Borgia Cézárok vad akaraterejét és férfiasságát a gondolkodás, a ravaszság és a mély emberismeret fegyvereivel teszik még veszedelmesebbé.
Általánossá vált róla a nézet, hogy olyan ember, akivel számolni kell, s aki meg fogja csinálni az útját.
Elvégezték róla, hogy félelmetes, lelkiismeretlen , mindenre képes fickó, s elkezdték tisztelni.
4
Az esküvőt csakugyan Pesten tartották meg, s csakugyan az érsek adta össze az ifjú párt.
Alisz és Gina grófnők nem is bocsátottak meg az érseknek soha, pedig a nagy alapítvány, melyet Masa grófnő esküvője alkalmával tett, megértethette velök, hogy az érsek nem hívságos, hanem szent érdekekre tekintett, mikor magát legyőzte.
A rokonságból csak Henrik gróf s az erdélyi rokonok jelentek meg a szertartáson, de az erdélyi rokonok sokan voltak.
S ha az öreg grófnők meg a Viktor gróf távolléte kellő színpadi hatással volt is, az esküvő mégse vesztette el az előkelőség minden jellemvonását.
A kíváncsiság erősebb volt , mint a botránkozás.
Három vagy négy fiatalasszony, akiknek a megjelenése elhatározó volt, teljessé tette a Masa győzelmét.
A kíváncsiak úgy találták, hogy a látványosság megérte azt a kis szóbeszédet , amibe került.
Masa grófnőnek a ruhája valóságos csoda volt, s a vőlegény méltó arra az érdeklődésre, mely mindenfelől fogadta.
- Egészen jól fest a piktor - suttogta Juliska grófnő Dóra grófnőnek, azzal a nyugodt lélekismerettel, hogy ezeket a szavakat visszhangozni fogja az egész társaság.
- De nagyon - felelt Dóra grófnő, aki nem számíthatott ekkora sikerre - s én úgy találom, hogy a szegény Masa nem is olyan szerencsétlen, mint képzelné az ember.
Nem, nem volt szerencsétlen.
Sugárzott, és tüntetett vele, hogy sugárzik.
Úgy, hogy voltak, akik megbotránkoztak ezen a merészségen.
A dolog közel járt az illetlenséghez.
Ellenben a vőlegény mindenkinek tetszett.
Csak egy nézet volt róla: az, hogy meglepően kifogástalanul viselkedik.
S ez a kifogástalan magatartás élét vette a Masa ügyetlenségének.
A megjelenése is elég jó hatást tett.
A botrányos frigy kezdett kevésbé botrányosnak tűnni fel.
- Határozottan igen jó arcot csinált magának - jegyezte meg az öreg Linka, aki le nem vette róla szemcsíptetőjét.
Úgy beszéltek róla, mint egy színészről.
Alakja nemességét, termete szép arányosságát, érdekes arcvonásait, tekintete tüzét és hangja csengését mind érdemül tudták be neki, mint ügyesen kiszámított hatásokat.
- Azt az egyet meg kell adni neki, hogy végig kitűnően játssza a szerepét.
S nem vették észre, hogy már nemcsak ezt az egyet adták meg neki.
Azok a fiatalemberek, akiket a kíváncsiság elvitt a lakodalmi ebédre, teljesen lefegyverezve tértek vissza.
Egész lovagregényeket tudtak mesélni erről a lakomáról.
Biró úr olyan szerepet játszott ott, mint a színpadi hős a népség és katonaság között.
Maga volt a szeretetreméltóság, a finomság és az előkelőség.
A szegény erdélyiek, a kopott Dusi, az irodalmi hajlandóságokban bűnös Béni és Endre (az örök képviselőjelölt) között olyan volt, mint egy kis princ.
Sírni gróf határozottan kijelentette, hogy ilyen nagyszabású kalandort nem látott még soha.
Másnap elutaztak, de azért a kalandor tovább is foglalkoztatta a közvéleményt .
Az újságok kiadták az arcképét, s fölfedezték, hogy Biró Jenő úr, amilyen ismeretlen nálunk, olyan kedvelt Párizsban, ahol a nagy Darzens legjobb tanítványának tartják, s ahol, egyszóval, tudják róla, hogy művész isten kegyelméből.
A reklám, amily önkéntes, olyan ügyetlen volt.
Csakhogy ekkor már az egész világ tudta, hogy Biró Jenő úr kemény legény, s ez a rosszul pukkant rakéta sem árthatott meg neki.
Később aztán összezavarták a dolgokat.
Akik ismerősek voltak Párizsban, úgy emlékeztek, hogy Birónak, mint művésznek, nagy hírneve van itthon; akik ezt tagadhatták volna, szentül hitték, hogy Párizsban rózsaágyakon hál s tenyereken sétál.
Ettől már csak egy lépés volt, hogy nemzeti nagyságnak kiáltsák ki.
Megtörtént ez is, még akkor, amíg Biró a nászútján volt.
Az elégedetlen művészek egyik vezérének eszébe jutott, hogy a falánk Barta ellen, aki a sógorság révén minden freskó-megrendelést lefoglalt magának, nagyon ügyes és nagyon könnyű dolog volna Birót játszani ki.
Biró nagyon kényelmes ember, először mert messze van , másodszor mert, ha visszajön, akkor se fog vadászni a megrendelésekre.
A versenytársak ugyan jobban hittek a Biró tehetségében, mint maguk a kürtösök , de egy fél esztendő múlva nem volt többé kétség, a trombitások megvadították egymást, s ekkor már esküdni mertek volna arra a mesére, melyet maguk találtak ki.
A társaságban nem volt senki, aki természetesnek ne találta volna, hogy Biró Jenő urat egyszerre így elárasztják borostyánnal.
Hogy Birónak különb művésznek kell lennie, mint amilyen az a szerencsétlen Barta, akin még soha senki se látott egy pár rendes kesztyűt, az világos volt, mint a kétszerkettő.
Biró Jenő úrról ekkor már mindenki tudta, hogy rendkívül elmés ember.
Valaki , aki Firenzében találkozott velök, szertehordta a világba Biró Jenő úrnak egy élcét, mellyel ez a szegény Galanthay Mukit fizette ki, s minthogy a szegény Galanthay Muki arra volt hivatva, hogy holtáig nevessenek rajta, a gyilkos elmésségnek óriási sikere volt.
Muki egyik nagybátyja, a miniszter, maga is szenvedélyes adomázó, a könnyezésig nevetett rajta, s ettől fogva Biró Jenő úr tudtán kívül »benn volt« a legjobb társaságban.
5
Mikor a monte-carlói eset ismeretessé vált, már nem volt ember, aki Biró Jenő urat kalandornak merte volna mondani.
A monte-carlói esetet egy szemtanú így adta elő a kaszinóban:
Masa grófnő sohase látta még a játékot.
Puszta kíváncsiságból nézett be a terembe; az ura azzal a megadással és nyugalommal követte, amely sohase tűnik el az arcáról, s amellyel mintha örökösen várakoznék valamire, ami sohase következik el.
Masa grófnőt tíz perc múlva tökéletesen megejtette a játék mámora.
Mindenáron nyerni akart egypár aranyat, ami olyan furcsa volt, mint mikor Saint Paul herceget, Franciaország legszebb parkjának tulajdonosát, egy közkertben viráglopáson érték.
Természetesen nem volt egy vörös garasa sem.
Az urához fordult egy kis barátságos kölcsönért.
- De, kedvesem, nekem nincsen pénzem - szólt Biró és összekutatta minden zsebét.
- Nézze, ez az egész vagyonom.
Olyan szegények voltak, hogy az ember megszánta volna őket.
De Biró nagynehezen mégiscsak összehalászott vagy ezer frankot papírban.
Megkínálta vele a feleségét, aki ijedten csapta össze a kezét.
- Hová gondol?
Csak nem fogok ezer frankot eljátszani!
Mindenáron aranyat akart.
Kijelentette, hogy a világért se tenne többet egyszerre egy aranynál, s ha kétszáz frankot elveszít, sohase játszik többet.
Biró kiürítette a nadrágzsebeit is.
Tizenhét darab aranya volt, mint később kiderült.
Masa grófnő leült, s az asszonyok hatodik érzékével azonnal kitalálta, hogyan lehet a legcsúnyábban játszani.
Mint a félénk játékosok legtöbbnyire, egy-egy számoszlopra tett, mégpedig nem mindig, hanem lesve a valószínűséget, mint azok a lutrizó kávénénikék, akik az évek óta ki nem jött számokon csüggenek makacs , kitartó szerelemmel.
Ha nagy szerencséje talál lenni, nyerhetett volna mégegyszer annyit, mint amennyit kockáztatott.
De nem volt szerencséje.
Elúszott a három első arany, aztán elúszott a negyedik és az ötödik is.
Majdnem megsiratta őket.
És ettől fogva még óvatosabban, még takarékosabban játszott.
Igazán , nagyon kedves volt.
Akárhányszor láttam házmester-kisasszonyokat - értekezett a monte-carlói eset szemtanúja - akik azelőtt soha még csak nem is képzeltek egy rakáson száz forintot, s akik két polka között, a bac asztalnál, a legnagyobb hidegvérrel vesztették el az ebül szerzett ezreket, s mondhatom , kedveseknek találtam azokat a tarkatollú kis madarakat, akik égi öntudatlansággal és derült szemtelenséggel csipegetik fel az elibéjük került apró gyöngyszemeket.
De ezt a nábob-ivadékot, jó gazdasszony-rémületével, még kedvesebbnek találtam , mint azokat a pompázó csatorna-virágokat.
Istenem, azt, hogy a szemétdomb koronkint megelevenedik, s gőzeiből apró tündérek szállanak szerte, láthatjuk mindnyájan; s mindennap látni azt is, hogy ezek a hegyes fogú kis tündérek »a rágcsálók és őrlők« tökéletességével tudják megenni a leghatalmasabb vagyonokat is.
De olyan hölgyet, aki minden esztendőben építtet egy templomot , s akinek legforróbb vágyakozása, hogy vagy százhúsz frankkal lefőzze a monte-carlói bankot, ilyen hölgyet még keveset láttam.
Mondhatom, önöket is mulattatta volna ez a ritka látvány.
Szóval odagyökereztem a hátuk mögé, és nem bántam meg.
Biró mosolyogva nézte a feleségét, de meglátszott az arcán, hogy nagyon szeretne odakünn lenni és szivarozni.
Az asszonyka végtelen komolysággal merült a számítgatásaiba, de minél okosabb akart lenni, annál jobban vesztett; megpróbált számsorra, megpróbált számnégyszögre játszani, hiába.
Elúszott bizony a tizenhetedik arany is.
- Tizenhét arany! - kiáltott fel olyan hangon, hogy a játékterem kalandokat leső vén hiénáiban édes reménységek kezdtek sarjadzani (azt hitték, hogy mindenét elvesztette) - tizenhét arany!
Egy egész vagyont játszottam el!
- Hja, kedvesem - szólt Biró mosolyogva -, akit annyian és annyira imádnak , mint önt, annak nem szabad játszania!
- Milyen ravaszság! - botránkozott az asszonyka.
- Észrevette, hogy most már magára kerülne a sor (mert nekem határozottan szerencsétlen kezem van ), s hogy megszabaduljon ettől a robottól, nem átallja belekapaszkodni az özönvíz előtti közmondásba, csakhogy meg ne kérhessem rá... de azért is megkérem.
Kedves , kedves férjem-uram, nyerje vissza a pénzemet!
Ugye, visszanyeri?
De megígéri , hogy ha száz frankot elveszít, nem játszik tovább?!...
- Szívesen - felelt Biró mosolyogva, és engedelmeskedett.
Igazán , ha véletlenül nem ismerem őket, azt hittem volna, hogy az egész jelenetet kieszelték előre.
Biró úgy tett, mint aki csak azért siet teljesíteni egy asszonyi szeszélyt , hogy annál hamarabb véget vessen az egész gyerekességnek, de engem nem csalt meg.
Én arról a módról, ahogy a száz frankját az asztalra vetette, rögtön felismertem benne a nagy játékost.
Ilyen lehet az a jelenet, mikor Plunkett kiveszi a Nancy ügyetlen kis kezéből a gyeplőt és maga kezdi hajtani a lovakat.
Előbb csak támolygott a kocsi, a négy ló négy felé húzott; de ahogy megérzik a mester kezét, a csengős, operett-lovak paripákká változnak át, s a kocsi pokoli biztonsággal repül előre, mint a Phaëton szekere.
A játék istene megérezte, hogy most az ő embere lépett az asztalhoz, és úgy fogadta, amint illik, hódolattal.
Bezzeg , nem krajcároskodott ez!
Számra tett, mint az igaziak.
A kettesre játszott.
A gonosz szerszám perdült.
Masának alig volt ideje, hogy megkérdezze, mire tett az ura, már kiáltották:
- Kettő, fekete, páros, innen!
S még el se hangzott ez a pár szó, a háromezerötszáz frank már ott hevert a száz frank fölött.
Más embernek ilyen esetben az öreg napjai jutnak eszébe; szükségét érzi annak , hogy félretegyen, s nem tud okosabbat, mint zsebre gyűrni a váratlan nyereséget, aztánszépen hazakocogni.
Azok már hősies jellemek, akik a nyert pénzzel színre vagy »innen « -re- » túl « -ra játszanak tovább; olyat, aki teljes nyereségre megismételje a tétjét s még egyszer számra játsszék: csak két embert ismertem.
Az egyik a szegény Barcsi volt, aki, mint emlékeznek, elrulettezte az egész örökségét, a másik Biró Jenő úr.
Csakhogy Biró Jenő úr nem pusztán a tétjét hagyta az asztalon, hanem az egész nyereségét is.
Voltak, akik azt hitték, hogy hirtelen megbolondult; s a közelben sokan megvárták ezt a nevezetes tétet, csak azért, hogy az ellenkező esélyekre vessék magukat.
Biró Jenő úr a harmincasra tett.
Mindenki a feketét, a páratlanokat és az » innen « -t rakta.
- Nem lehet tenni többé!
Nem, nem volt megbolondulva.
Olyan hideg és közömbös maradt, mintha nem is őt érdekelte volna a legerősebben az a szeszélyesen szaladgáló kis játékszer , melynek ugrándozását annyi szem kísérte.
Udvarolt a feleségének, pedig ennél az asztalnál az ég leggyönyörűségesebb angyalainak se szoktak udvarolni.
Csak akkor fordult meg, mikor hallotta, hogy kiáltják:
- Harminc, vörös, páros, túl!
Képzelhetik önök a meglepetést!
Ami pénz volt az asztalon, az természetesen mind hozzá vándorolt.
Úgy hiszem, a bank maga is megérezte ezt a kis érvágást.
Hozzá se nyúlt.
- Ez a harmincas nagyon derék szám - szólt a feleségéhez.
- Megérdemli, hogy még egyszer tegyünk rá.
Nem, ezt az őrült izgalmat nem tudják elképzelni.
Akárhányszor láttam, hogy egy-egy leégett játékos ott a teremben puffantotta agyon magát, illedelmesen visszavonulva valamelyik sarokba; mondhatom, a kutya se törődik velök.
Láttam azt is, mikor miss Moore, akit önök mindnyájan ismertek, ott az asztalnál bolondult meg, s kibontott ősz hajjal szaladgált a teremben, mint egy vén Ophelia.
Ezt már nézték, de nem sokáig, mert hamar kidobták szegényt.
Láttam végre, mikor Webb, kétszer egymásután fosztotta ki a bankot.
Ez már derekas izgalom volt.
De ahhoz hasonló jelenetet, amilyen ezután következett, úgy hiszem, ebben a században már nem lát Monte-Carlo.
Egy ember, aki csak számra játszik, aki kétszer egymásután nyert, s aki másodszor tesz ugyanarra a számra, nem száz frankos, hanem százezres tétet: ez az ember vagy kötöznivaló bolond... vagy ez az ember nem ember, hanem maga az ördög.
Persze, hogy az ördög.
Nekem legalább a Mefistofele zenéje zúgott a fülemben , mikor a kísértetes zörgésre következő pillanatnyi síri csöndet megtörte a játékbank egyik tisztviselőjének a szava:
- Harminc, vörös, páros, túl!
S mintha hallottam volna a basszista kacagását.
Természetesen, nem tudták kifizetni.
A banknak különben is rossz napja volt; a pénzkészletből nem telt ki az óriási összeg.
Biró Jenő úrnak tehát várnia kellett, míg a főpénztárból elhozzáka neki járó , és a játék folytatásához szükséges pénzösszeget.
Elég hamar megtörtént, de mégsem oly gyorsan, mint Biró kívánhatta volna.
Nem kerülhette ki, hogy neki ne essenek.
A babonások - pedig ki nem babonás ebben a teremben? - megrohanták minden oldalról.
Könyörögtek neki, hogy tegyen még egyszer, legalább egy , egyetlen egy aranyat ; csak még egyszer, csak egy aranyat, hogy ész nélkül kapaszkodhassanak bele a kabátjába.
- Nem - szólt Biró Jenő úr - egy aranyat se teszek többet.
Tessék elhinni, ő volt az egyetlen ember a teremben, aki józan maradt.
Mi többiek, mindnyájan meg voltunk bolondulva.
Szentül meg voltunk győződve, hogy ezután már világ végeztéig mindig a harmincas fog nyerni.
A játék persze nem akadt fenn s a Biró vezérlete híján a harmincas számravetettük magunkat.
Én is elvesztettem egy ezrest.
A zéró jött ki.
- És Biró Jenő úr? - kérdezte valaki a monte-carlói úr hallgatói közül.
- Biró Jenő úr úgy tett, amint beszélt.
Egy garast se tett többé; nem tett egy szerencse-aranyat se.
Karjára fűzte a feleségét, hátat fordított a bűnbarlangnak és talán vissza se nézett.
Bejárta San-Remót, Bordigherát , Ospedalettit, Mentonet, s mindazt, amit érdemes megnézni, és nem törődött többé a játékteremmel, amint mi nem törődünk egy elhasznált kesztyűvel.
A monte-carlói urat sokan hallgatták, akik közül néhányan a sors kiválasztottjai közé tartoztak.
De ebben a sok fejben ugyanegy dolog történhetett: mert mikor az elbeszélés véget ért, senki se szólt semmit.
Ez annál nevezetesebb volt, mert sok emberen egy és ugyanaz az érzés is különböző hatásokban szokott nyilvánulni.
A fájdalom az egyiket bőbeszédűvé, a másikat némává teszi, a szerelem hol fecsegővé tesz, hol szótalanná, a harag néha tombol, néha magábazárkózik.
Csak egy érzés van, mely minden embert minden körülmény között egyformán hallgataggá tesz: az irigység.
Az irigység igen rossz hírben álló érzelem, pedig ennek a sanda cégnek sokkal nagyobb közönsége van, mint képzelné az ember.
És nincs az a bőség, amely megóvjon a csábításaitól.
A társaságban akárhány ember volt, aki jóval nagyobb vagyonnal rendelkezett , mint amekkora a monte-carlói asztalnál verődött össze, hogy megalapítani segítsen egy új pénzkirályságot.
De, istenem, mekkora különbség a szerzésben !
Mennyi ősre kellett nekik szert tenniök, milyen gondosan kellett megválasztaniok a szüleiket, míg ez az ember öt percnyi előkelő viselkedéssel ott van, ahová ők csak annyi körültekintés után érkeztek!
Az izgalom is mámorító lehetett, ha a nagy kalandor nyugalmat színlelt is.
És ez a hatalmasan rideg kijelentés, hogy egy garast se tesz többé!
Ez az akaraterő, hogy a szerencse-aranyat sem adta ki a kezéből!
Bizonyára, ez az » egy aranyat sem« méltó rá, hogy helyet foglaljon a történelem aranykönyvében amellett a nagy mondás mellett, hogy: »Szó nélkül halál !«
Legelőször Simi gróf kapta vissza a szavát.
Ő volt a legszűzibb lélek a társaságban.
- És ha meggondolom - szólt - hogy nekem egy külvárosi jelenetem van ettől az embertől, egy külvárosi jelenetem, amelyet ötven forintért vásároltam!
- Az a külvárosi jelenet is abban a műhelyben készült, amelyből a múltkori Van Ostade került ki - felelt a monte-carlói úr.
Simi grófnak a képvásárlásban való szerencsétlensége közmondásos volt .
Külvárosi jelenetével is kinevették.
Egy valódi Birót nem vásárolnak ötven forintért.
6
Simi gróf meg volt sértve.
Azért se hagyta a dolgot annyiban.
Megvizsgáltatta a képet egy szakértővel.
A szakértő megállapította, hogy a munka eredeti.
Megjegyezte ugyan, hogy a mester első korszakából való, de nem hunyhatott szemet a fiatalkori mű szembeszökő szépségei előtt.
És hogy megerősítse az ítéletét, nyomban felajánlott érte ezer forintot.
Simi gróf néma megvetéssel felelt, s még aznapkiadta a rendeletet, hogy vigyék át a képet az előszobából a nagyterembe.
A következő héten aztán, mikor az Illustrated London News és a párisi Illustration egyszerre adták ki a Biró Jenő úr arcképét, Simi gróf a szokottnál gyakrabban nézett be az olvasóterembe, s mint ragadozómadár vetette rá magát azokra a gyanútlanokra, akik az említett képes lapokon szenderegtek.
Nem engedte el nekik, hogy az ő gyűjteményében van egy külvárosi jelenet, mely kétségtelenül a nagy Biróé, egy valódi Biró, mely a mester első korszakából való.
S a fáradsága nem is veszett kárba, mert szép lassan kiköszörülte azt a csorbát, melyet szakértelmének hírén régi balsikerei ütöttek.
- Jobb orra van, mint hittük - mondogatták eleinte, ha a képeiről beszéltek.
- Egy párszor lefőzték ugyan, de, istenem, kit nem lehet egyszer-kétszer megtéveszteni?!
A szakemberek is megbotlanak néha, kivált képdolgokban.
És azt meg kell adni neki, hogy fölismerte Biróban a nagy tehetséget.
Ez már valami.
Később aztán elfelejtették a csalódásait, csak azt tudták róla, hogy ő volt az első, aki Birónak a tehetségét fölismerte.
A tréfa élét vesztette; nem akadt többé, aki műérzékét fitymálta, kicsinyelte volna.
Egy szép nap arra ébredt , hogy az elsőrangú szakértők között emlegetik.
Hogyne!
Mikor ő volt az, aki a nagy Birót fölfedezte.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Nem volt két ilyen nevű festő.
A nagy Biró a mi szegény barátunk volt.
Ha valaki azt kérdezné, hogy miképpen jutott Biró a »nagy« jelzőhöz, erre csak azt lehetne felelni, amit az olvasó már úgyis tud.
A London News kiadta az arcképét, mint a monte-carlói szerencsés játékosét, az Illustration, mint Darzens kitűnő tanítványáét, akiről mostanában annyit beszélnek, végre kiadták a magyar képes újságok is, amelyek már mint kitűnő hazánkfiát emlegették.
S ha valaki ezt kevesellné, ha azt vetné ellen, hogy az újság-elismerésektől a nagyságig még egy nagy lépés van, ezzel szemben csak arra lehet hivatkozni , hogy méltóztassék megszámlálni: hány nagyságot ismerünk, amely nem az újságok egybehangzó dicséretein épült?
7
A szerencse, attól fogva, hogy Monte-Carlóban hozzászegődött, hű maradt Biró Jenő úrhoz.
A szerencse is asszony; s nem azok alegmulandóbb viszonyaink , amelyeket a legkésőbben kötünk.
Ez a kései szerető, akárhová lépett Biró Jenő úr, mindenütt ott járt a nyomában.
Elválaszthatatlanok voltak.
A játékterembe ugyan nem kísérte többé, de talált más alkalmat, hogy a hűségét bebizonyítsa.
Biró Jenő úr nem játszott többet; okosabbat csinált ennél : üzleteket.
És minden vállalkozásának mesés sikere volt.
Ha az egész környéket elverte a jég, az ő földeit kikerülte a csapás; ha a szél kifútt a tárcájából egy ezrest , hazatérőben ott találtameg a pénzt a park kapujánál, egy bokron fennakadva.
A legőrültebb vállalatok aranybányákká váltak, ha ő állt az élükre; a bot kivirágzott volna a keze között, hogyha virágszállításra adja magát.
Amihez hozzányúlt, arannyáváltozott a keze között, mint Midás királyról beszéli a mese.
Az ilyen embert a világ mindig meg tudja becsülni érdeme szerint; megbecsülte Biró Jenő urat is.
Elhalmozták tisztességgel, kitüntetésekkel; válogathatott a méltóságok között ; mindenféle rangú szolgahad leste a parancsszavát; mindennap bebizonyították neki, hogy milyen végtelen nagy ember, s még életében tudta az egész világ , hogy hol fog majd a szobra állani.
Nagy ember volt, kétségtelenül, nagy, kiváló ember.
Voltak az élet játékasztalánál sokan, de csak ő találta ki, hogy másodszor is a harmincas fog kijönni.
8
Eleinte úgy látszott, hogy Biró Jenő úr meg tudja becsülni, amit a tűnő pillanat ad, s ki tudja színi minden virágnak a mézét.
Nem mintha az apró anyagi örömökre vetette volna magát, de a szeméből, mely néha-néha a régi fényben ragyogott fel, ki lehetett olvasni, hogy neki is megvannak a maga gyönyörűségei.
Így fel-fellángolt néha a szeme, ha egy-egy régi ismerőse magasztalni kezdte előtte valamelyik halhatatlan alkotását, mellyel szíves volt megajándékozni a világot.
Ilyenkor aligha a bóknak örvendett oly nagyon; mert bókban , hízelgésben ugyancsak volt része.
De, úgy tetszik, annak is van valami titkos öröme, ha az ember mélységesen megvetheti egy-egy felebarátját.
Ezekben a szerencsés napokban, mikor az áldás csak úgy ömlött a fejére , nagyobbára viszontlátta a régi ismerőseit.
Vezekényi, Weinberger úr, az egykori jury-tag O betűvé görbülve jelentek meg előtte, kérvén egyben-másban a kegyes pártfogását.
Sietett teljesíteni a kívánságaikat, s meglátszott rajta , hogy szívesen adja az alamizsnáját.
Ilyenkor valósággal jó kedve volt.
Néha még mosolyogni is látták.
Megérhette azt az örömet is, hogy jelentékeny szolgálatot tehetett egykori pártfogójának, a gardénia-hercegnek, akinek társaságában valaha annyi kellemes , gondolattalan órát töltött.
A gardénia-herceg ugyanis, hosszas várakozás után elfoglalta ősei trónját, de alig foglalta el, nemsokára kénytelen volt ismét elhagyni, s kivonulni székvárosából, mely különben se tartozott a hajlandóságainak megfelelő helyek közé.
Nyugalomba tették, amibe a gardéniaherceg némi húzódozás után, bele is törődött.
Ez a kis húzódozás azonban - polgári háborúnak nem lehet mondani, legfeljebb polgári csetepaténak - sok pénzébe került a gardénia-hercegnek, s a fegyvergyárosok, akik tudvalevőleg több pénzt tudnak elnyelni, mint a világ összes hölgyecskéi, pillanatnyi zavarba sodorták.
Ebből a pillanatnyi zavarból Masa grófnő és Biró Jenő úr segítették ki a nyugalmazott királyt, néhány millió frank barátságos kölcsönnel, melyet a virágok barátja, ki a királyságból csak az udvariasságot őrizhette meg, olyan gardéniák kíséretében sietett megküldeni, amilyenek sem azelőtt, sem azóta nem termettek ezen a szép világon.
9
Akármit mondanak is a költők, jobb selyemmel párnázott kocsiban járni, mint gyalog, fel a hegyre, déli egy órakor; jobb Derbyt nyerni, mint olyan költőnek lenni, akit minden omnibuszló legázol; végre jobb, ha az embert az egész világ süvegeli, mint hogyha folyton oldalba lökdösik.
De akármilyen jó dolog is a kényelem, ha az ember sokáig jár selyemmel párnázott kocsiban, végre ezt is megunja, s ha valaki háromszor egymásután megnyeri a Derbyt, utoljára ezt az örömet se tudja méltányolni.
Azonképpen, ha a szerencse gyermekét folyton-folyvást, mindig süvegelik, többnyire elfelejti , hogy őt oldalba is lökdöshetnék.
Így történt Biró Jenő úrral is.
Beleszokott a selyempárnákba; nem tűnt fel neki többé, milyen jómódban él, s ettől fogva úgy kezdte találni, hogy ő voltaképpen igen sajnálatraméltó ember.
Akinek megvan mindene, amit az ember maga körül kívánhat, az rendesen magában keres valamit, amit aztán nem lehet megtalálni.
Biró Jenő úr is magában kereste, amije hiányzott, és ő is hiába kereste , aminthogy ez mindig így szokott történni.
Eszébe jutott, hogy eddig, ha szomorú élete volt is, ha meg kellett is ízlelnie minden emberi szerencsétlenséget, fájdalmat és nyomorúságot, volt egy vigasztalója, az, hogy magát nem vádolhatta soha.
Eddig mindig volt egy jóbarátja, aki őt szerette, s akiben megbízhatott: önmaga.
Azóta elvesztette ezt a jóbarátot.
S ha azt mondjuk, hogy elvesztette, csak szépítjük a dolgot.
Mert a rideg igazság az, hogy : feláldozta, eladta.
10
Attól a naptól fogva, amikor eszébe jutott, hogy áldozatot hozott, a fejébe vette azt is, hogy tulajdonképpen semmiért áldozta fel lelkének a békéjét.
Mióta fiának a sorsa biztosítva volt, úgy tűnt fel előtte, mintha a gyermek jövőjén aggódni sohasem is lett volna oka.
Ha túl vagyunk valami bajon, az első dolgunk, hogy kicsinyelni kezdjük a veszedelmet, amelyben forogtunk.
Miért áldozta fel tehát az énjét?
Egy kis bőségért, mint az utolsó szédelgő .
Olyan bőségért, melynek örömét nem tudta élvezni.
Ez a bőség pedig egyre növekedett.
Biró Jenő úr már régen összetette a kezét , de a vagyona csak nőtt magától, és egyre rohamosabban, mint a hógörgeteg.
Csinálhatott akármit, minden birtokából új birtokok támadtak, s Biró Jenő úr úgy tekintett erre a nagy áldásra, mint a Bűnre, melynek mindig új bűnöket kell szülnie.
Az emberek nem tudták megérteni, hogy ennyi szerencse kegyeltje mért jár mindig olyan arccal , mintha az orra vére folynék.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE