Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mézes hetek
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
19
Bekezdés
1080
Mondat
2269
Szó
27927
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
IV.
Ilyen volt ez az én nászutam egész Velenczéig.
Nem tudom, hogy milyen vidékeken mentünk át.
Nem bántam, ki sem tekintettem.
Reám nézve sivár, gyászos lett az egész világ.
Csak azt tudom, hogy utközben kiszállt a főtisztelendő ur s visszament Nabresinába a holminkért s mi ketten a tiszttartó bácsival folytattuk az utat.
Nagy baj volt, hogy arra sem emlékeztem, micsoda szállodába szándékoztunk beszállni .
Tudom hogy Laczi megmondta otthonn apáéknak.
De hát istenem, gondol is arra egy menyasszony, hogy megjegyezze magának, micsoda szállodába fognak szállni!
Keresgélte a tiszttartó ur a Bädekerében a neveket.
Nem ez?
Nem az?
Talán Italia?
- Az lesz, Italia, - gondoltam én.
S a plébános urnak is azt mondtuk, hogy oda jöjjön.
De most, a mint közeledtünk Velencze felé, mindinkább kételkedni kezdtem.
Mégsem az volt, ugy hiszem, más volt.
A tiszttartó fejét csóválta.
- Ejnye, ejnye!
Most már ő maga sem tudta, hogy találjuk meg Laczit ilyen nagy idegen városban.
Szorongó szivvel, remegve szálltam ki.
Egy perczig az a remény kecsegtetett, hogy itt találom Laczit a vasuti pályaházban, itt fog várni reám.
De végig mentünk a nagy sokaság közt s hiába néztem, Laczi nem volt ott.
Akkor ugy elszorult a szivem, hogy alig birtam a kitörő félben lévő zokogást elfojtani.
- Nincs Velenczében, nincs Velenczében, - susogtam kétségbeesetten.
Mert hiszen ha Velenczében volna, akkor itt kellett volna lennie.
Ott maradt, a hol elhagytuk.
Bizonyára valami szerencsétlenség történt vele s én itt vagyok távol tőle és nem segithetek rajta.
Az öreg tiszttartó csittitgatott:
- Már nem tehetünk egyebet, nagysádkám, be kell menni a városba.
No majd gondolkozunk azután, hogy mit tegyünk.
Egy rakás ember nekünk esett, jobbra balra czibálva s mindenféle hotelek neveit kiabálva.
- Itália, - szólt közbe az öreg ur.
Két ember egyszerre lekapta a sapkáját, megragadtak bennünket s vittek le egy széles lépcsőn, melynek aljában nagy mocskos, fekete viz terült el s a fekete vizben nagy mocskos fekete házak álltak.
Egyebet nem láttam Velenczéből.
Beültettek egy fekete koporsó-forma fedett csónakba, melyből semmit sem láttunk ki , csak a mocskos sötét vizet körültünk s egy-egy mocskos régi falnak az alját.
Soha életemben ilyen szomorú várost képzelni sem tudtam mint ez a Velencze.
Végre egy ócska mocskos fal előtt megállt a gondolánk.
Ez volt a szálloda.
Megnézték , hogy mennyi málhát hoztunk magunkkal s mikor látták, hogy semmink sincs, fölküldtek a legfelső emeletre, a hol két kis szobát nyitottak ki nekünk, nagyon szegényes butorzatu két kis szobácskát, mindegyik egy-egy ablakkal, mely egy alig méternyi távolságra előtte fölemelkedő mocskos falra nyilt, ugy hogy ha kinyujtottam a kezemet, majdnem elértem a falat.
A tiszttartónak első dolga volt megkérdezni, nincs -e a fogadóban valami magyar ember szállva.
Igenis van egy fiatal magyar gavallér az első emeleten.
De a nevét nem tudták kimondani, olyan furcsa neve van, hanem elhozták a vendégkönyvet megmutatni.
Hogy dobogott a szivem, mikor a könyvbe betekintettem!
Ő volt, Laczi volt.
A pinczér bárgyu képpel bámult reám, a mint ajkamon örömsikoltással fölugrottam, hogy rohanok le az első emeletre.
- A signor nincs itthon, - állta utamat a pinczér.
Ugy látszott, hogy nagy zavarban van.
Bizonyára attól félt, hogy valami baklövést követett el a vendégkönyv megmutatásával.
- Én a felesége vagyok, - nyugtattam meg nevetve a szegény embert.
Bocsánatot kért és hajlongott; de azért látszott, hogy kétkedik s nem tud eligazodni , hogy higyje -e vagy ne higyje.
Mint diszkrét ember azonban, mint egy előkelő olasz hotel garçonja, akinek bizonyára voltak már tapasztalatai hasonló kényes természetü ügyekben, óvakodott csak egy szóval vagy egy mozdulattal is kétkedését kifejezni .
Nagyon tartózkodón viselte magát.
- Ha a signora parancsolja, - szólt udvariasan - rögtön értesitni fogom az uraságot , mihelyt haza jön.
Nem tudta vagy nem akarta megmondani, hogy férjem hová ment.
- Csak annyit mondott a signor, hogy a table d'hôte -ra nem jön haza.
- Hány órakor van az? - kérdezte az öreg ur.
- Hatkor.
- Bolond szokás, - mormogta az öreg tiszttartó.
- Nem ehetnénk előbb?
- Bauer urnak van resztaurácziója is ide lenn mellettünk, ha tetszik, - magyarázta a szobapinczér.
Levezettek bennünket s asztalhoz ültünk.
De szomoru ebéd volt az.
Az én kitörő örömem már oda lett.
Mintha jeges lepedőt boritottak volna reám, mely lehütött teljesen.
Hát mind ilyenek a férfiak?
Mi alatt én reszketve, kétségbeesetten keresem, hogy hol van , ő azalatt itt mulat.
Olyan szomoruság fogott el, hogy szerettem volna meghalni.
Minek éljek?
Hiszen Laczi nem szeret.
Talán még örül, hogy elvesztett, s addig élvezheti a szabadságát, a hogy ők szokták mondani, azok a haszontalan férfiak, a kiknek az a szabadság, ha korhelykodhatnak, csavaroghatnak, lumpolhatnak.
Ki tudja, talán meg is ismerkedett már itt valami könnyelmü olasz hölgygyel?
S még ő féltékenykedik.
No hiszen várj csak, majd meglakolsz.
Jaj, csak annyi pénzem volna, hogy most rögtön haza utazhatnám.
Akkor mulathatna itt urasága magában, vagy az olasz dámájával , tessék.
És utánam hiába jönne vissza, fügét mutatnék neki.
Könyöröghetne nekem, hogy : Erzsike, édes Erzsike; kérlelhetetlen maradnék.
Tessék csak visszautazni Olaszországba, tessék csak mulatni; engem nem bolondit el még egyszer.
- Nem mennénk ki egy kicsit, nagysádkám? - kérdezte az öreg tiszttartó; - nem fordulnánk egyet a városban?
Ráfogtam, hogy a fejem fáj, a tiszttartó ur csak menjen ki egyedül.
Én fölmentem kis szobámba, bezártam az ajtót s bus gondolatokba merülve üldögéltem ott és néztem ott az ablak előtt azt a mocskos magas falat.
Mert egyebet nem láttam Velenczéből.
De nem is voltam kiváncsi rá, nem akartam látni ezt a czudar várost, a hová én csak szerencsétlenségemre jöttem.
Még alig volt öt óra s az idő végtelen lassan és szomoruan telt.
Eszembe jutott boldog leánykorom.
Hát miért kellett nekem azt ezzel a nyomorusággal fölcserélni ?
Otthon szerettek, dédelgettek, apa minden kivánságomat teljesitette és most le vagyok lánczolva egy emberhez, a ki nem törődik velem s mulatni jár, mialatt én itt ülök elhagyatva s nézem egész délután és egész este azt a kormos, mocskos falat.
Néha-néha ugy rémlett nekem, mintha lépteket hallanék ajtóm előtt kinn a folyosón s olyankor szivem hevesen megdobbant.
Hátha Laczi jön?
De nem jött.
Óh, dehogy jött !
Neki nem sugta meg a szive, hogy itt várja a felesége, a kinél szerencsétlenebb fiatal asszony talán még soha sem volt a világon s a ki még csak egy csókot sem válthatott a férjével, mióta megesküdtek a templomban.
De nem is kell sem a csókja, sem ő maga.
Komolyan fogok vele beszélni, megmondom egyenesen, hogy haza akarok menni, áttérek az apa vallására, kálvinista leszek és akkor elválasztanak.
Aztán soha, de soha többé férjhez nem megyek.
Már egészen beesteledett, de nem gyujtottam gyertyát, csak ugy ültem ott busan a sötétben, a bágyadtságtól elnyomva, félig elszunnyadva, mikor halk kopogtatás hallatszott az ajtómon.
Fölriadtam s remegve szöktem az ajtómhoz:
- Ki az?
- Én vagyok, nagysádkám, - hangzott az öreg tiszttartó szava.
- Haza jöttem.
Nem parancsol valamit?
Meggyujtottam a gyertyát s kinyitottam az ajtót.
Hát az öreg tiszttartó háta mögül előugrik valaki, a két karja közé szorit s nem törődve azzal, hogy illik -e vagy nem igy más előtt csókolózni, össze-visszacsókol, a hol ér, és én elfelejtem minden haragomat, csak oda borulok reá és csókolom én is.
- Laczi!
Laczi!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE