ELTE regénykorpusz

Az a jelenet, mely Adél és Táray gróf között lefolyt, a lehető legkinosabb hatást gyakorolta Adélra.

Elsötétült, földult arczczal, lihegő kebellel hagyta el Adél Tárayt, és boudoirjába zárkózva, hosszu ideig senkit sem bocsájtott magához.

Még Clarisset sem.

Annyira fel volt indulva, annyira össze volt törve, hogy képtelen lett volna elmondani: mi történt?

Arczáról pedig oly dolgokat olvashattak volna le, melyek gonoszabb föltevéseket ébreszthettek a valóságnál.

Rózsay látta köszönés és búcsu nélkül eltávozni Tárayt, s ez őt annyira méregbe hozta, hogy kedvet érzett valami korhadt kólót dobni utána.

Aztán Adél grófnét kereste, hogy fölvilágositásokat kérjen tőle, de Adélt sem találhatta meg.

Végre megjelent Adél, s erőszakolt hidegséggel s kitelhető önuralommal referálta Rózsaynak a történteket, eszélyesen ügyelve arra , hogy Rózsayban semmi más érzés ne támadjon a sértett hiuság bosszuvágyán kivül, s hogy Táray modorából ne akarjon következtetést vonni az egész arisztokraczia modorára, melylyel esetleg a Clarisse és Oszkár házasságát fogadni fogják.

» De hogy köszönés nélkül ment el! - ez mégis tulságos gorombaság !« - emlité a párbeszéd alatt Rózsay, mire Adél nem késett a dolgot igy világositani fel:

» Bátyámnak raptusai vannak.

Ilyenkor elveszti józan eszét.

E baj gyermekkora óta gyötri.

Ő ellene van e házasságnak, de nagyon jól tudjuk az okát.

Bátyámat a kedves sógorasszony ingerli, a ki gyülöl engem, s a kit én még jobban gyülölök.

E sziszegő kigyó nem tudja elviselni azt a gondolatot, hogy ezután szebb gyémántjaim lesznek mint neki, s hogy a főuri fényben ezután is tul szárnyalom őt.

Irigység, és aljas ármány az egész.

Azért kell siettetni a házasságot.

Most már én is a siettetés mellett vagyok.

Ez lesz az ő büntetésük.

És akarom hogy a büntetés minél hamarabb érje őket.

A kaszinóban majd kideritjük bátyám haragjának igazi okát, s fogadom általánosan kaczagni fognak fölötte.«

» Meg is érdemli !« tette utána Rózsay, s kárörvendő arczán a grófné szavainak helyeslése látszott.

» Legközelebb fényes bált adunk.

Akkor fog megtörténni a jegyváltás.

Meg akarom ismerni a környék aristocratiáját.«

» Az előkészületeket már megtettem.

Mazarin bibornok estélyei sem lehettek fényesebbek.

Az egész ország beszélni fog róla «.

» Csak ne soká késsünk.

Minél hamarabb !«

» Nem fogunk időt veszteni.

A házasság csak azért is meg lesz.

Nem csodálom, ha némelyek irigyen nézik, - mert talán lehet is ezt némelyeknek irigyelni !«

Ekkor jött velük szemben Oszkár, a tiszteletes urral.

Nagyon el voltak mélyedve a beszélgetésben, nem vették észre, hogy szemben jő valaki.

De oly halkan beszéltek egymással, hogy két lépésnyiről sem lehetett volna megérteni őket.

Mindkettőnek arcza izgatott volt, látszott hogy mindketten a lehető legnagyobb érdekkel csüggenek azon , a miről beszélnek.

» Csak arra kérem tiszteletes ur, hogy a sürgönyöket rendben tegye föl, és ha választ kap, arról engem azonnal értesitsen.

Ha Somkövy helyesli tervemet, akkor ne tartsunk semmitől.«

» Alig nehány napig ismerem nagyságodat« - szólt a tiszteletes ur meghatott arczczal , de Oszkár hirtelen közbe vágott:

» Kérem ne czimezzen igy.

Az ur szolgái előtt mindannyian az urnak gyermekei vagyunk.«

» De ez a nehány nap elég volt nekem arra, hogy végig lapozzam lelkét.

Nem ütközöm meg sem a titokszerüségen, sem a gyorsaságon.

Isten akarata előtt nincs mértéke az időnek.

Egy szavával teremté a világosságot, egy percz alatt megvilágosithatja az emberek sziveit is.

Ismerem Margit születésének titkát -«

» Titkát ?«

» Igen, de épen nem válik hátrányára, sőt fokozza bennem a hajlandóságot, hogy mindent megtegyek érte.«

» Oh! drága tiszteletes ur !«

E perczben ők is észrevették a szemközt közeledőket, és hirtelen abbahagyták társalgásukat.

Sem Rózsaynak, sem Adél grófnénak nem jutott eszükbe, hogy gyanusitsák őket.

Adél azonnal Oszkárt vonta magához, Rózsay pedig a tiszteletes urat vitte magával, hogy dictáljon neki neveket, a kiket a legközelebbi estélyre meglehessen hivni az ugy nevezett »intelligentiából.«

A tiszteletes ur készségesen követte Rózsayt, s már utközben egy csomó ismeretlen nevet mondott.

Adél grófné az előbbi megállapodások után szükségét látta, hogy Oszkárnak udvaroljon .

Bár semmi gyanuja nem volt, ösztöne mégis megsugta neki, hogy Oszkárra kiváló gondot kell forditania.

Hizelgő mosolylyal és kecses taglejtésekkel tett Adél grófné szemrehányásokat Oszkárnak, a miért oly keveset mutatja magát, aztán feddőleg kérdé tőle, hogy »még most sincsen menyasszonyánál ?«

Oszkár a saját gondolatait füzve, boldogan sugárzó arczczal felelt a grófné kérdésére: »Nála vagyok grófné.«

Adél nem látott e válaszban semmi czélzást, és kiváncsian kérdé:

» Gondolatban ?«

» És érzelemben« egészitette ki Oszkár.

» Ah! s ön szereti menyasszonyát ?«

» Véghetetlenül.«

» E szerint alig várja hogy neje lehessen.«

» Ugy van.

Alig hogy várom, s már is alig várom !«

» Csodálatos, hogy ezt előbb sohasem mutatta.«

» Mert eddigelé magam sem tudtam.«

» S hogyan tudta meg ?«

» Véletlenül.

Elvesztettem önmagamat, s keresés közt őt találtam meg.«

» Ej! maga elegánsan tudja magát kifejezni.

Hol tanulta ?«

» Nem tudom.«

» Mily kár, hogy én ezt eddig nem tudtam.

- Megvallom szerettem volna ismerni az anyját.«

Adél grófnénak ez óhajában pikáns czélzás rejlett, de Oszkár éppen ugy nem akarta elérteni ezt, mint a hogyan Adél grófné nem tudta elérteni Oszkár rajongását, s igy felelt:

» Vajha én is ösmerhettem volna !«

» Tehát nem ismeré ?«

» Őt nem, csak a sirját.«

» Szegény fiu! hát sohasem mondta ki e szót: anyám ?«

» De igen, csakhogy ő nem hallotta.«

» Mily malheur!

De vigasztalódjék, nemsokára engem fog anyjának nevezni.«

Oszkár, hogy gúnyos mosolyát elrejtse, félre fordult s igy jegyezte meg:

» Köszönöm grófné !«

» De ma még talán nem is látta - leányomat ?«

» Nem láttam, - de épen erre jönnek.«

Ugy is volt.

Clarisse pajzán kaczajjal közeledett Frigyes és Viktor között, - valószinüleg még mindig Rózsay sport-szenvedéseit nevetve.

A mint Frigyes észrevette a közeledő Oszkárt, hirtelen odasugott Viktornak:

» No most kard elé állitjuk.

Jobban fog izzadni mint az apja.«

» Kedvem volna ugy megrakni, hogy lepedőben vinnék fel.«

- Sugta Viktor.

Adél grófné kitárt karokkal lebegett Clarisse felé.

Oszkár szándékosan hátra maradt.

» Ah! mily gyönyörü e park! - nem lehet betelni élvezetével !«

» Láttuk elmenni Nikit.

Hamar elment.«

» Szervusz Oszkár ! «- kiáltott Frigyes.

» Te rád hajtóvadászatot kell tartani.«

» Tudom.

S nem is mondom, hogy hátrább az agarakkal.«

Adél grófné sietett közbe vágni, hogy meg édesitse e válasz érdességét:

» Oszkár az előbb nekem őszinte vallomásokat tett.«

Frigyes, hogy visszaadja a vágást, melyet Oszkár előbbi válasza mért rá, igy kiáltott:

» Ah! talán arról a kis leányról a kit nem régiben megkergetett ?«

Oszkár arcza vérvörös lett, s még az előbbinél is érdesebb hangon kiáltá:

» Rágalom !«

Adél grófné megint békitőleg szólt közbe:

» Oszkárnak igaza van.

Tapintatlanság volt tőled Clarisse előtt ily kérdéssel támadnod meg őt.«

Viktor tréfás komolysággal előlépett, s igy szólt:

» Jól van Oszkár, ha sértve érzed magadat Frigyes gyanusitására, fogjunk azonnal kardot, s adjunk egymásnak lovagias elégtételt.

A hölgyek lesznek a tanuk.«

Clarissenek nagyon tetszett a gondolat, s tapsolva kérte:

» Igazán jó eszme! vivjanak előttünk; ezt ugy szeretném látni.«

Oszkár komor arczczal állt, s szemeit a földre sütötte.

Adél grófné azt képzelte, hogy Oszkár fél a kihivástól, s ujból békitő hangon szólalt meg:

» Az istenért! hagyjatok fel az ily tréfával !«

Viktor gunyos mosolylyal kérdé: »S ön édes grófné nem tud örülni annak, ha két férfiut hős tusában lát ?«

» De csak tréfából ?« - hangsulyozta Adél.

» Ellenkezőleg !« - kiáltott Frigyes, »a legkomolyabb - testgyakorlatból.«

» Igy pompás!

- De ugy -e vigyázni fogtok Oszkárra?- s nem fogjátok őt nagyon megsérteni ?«

» Vigyázzon magára ő !« szólt diadalmas hangon Viktor, s szemeit Clarissera függeszté.

» Ne félj semmit, nem fogjuk levágni az orrát.«

Jegyzé meg Frigyes, - mire Oszkár a sok sértő kihivástól egészen türelmetlenné válva, elfojtott haraggal emelte föl fejét s egy libériás inasra rákiáltott, hogy hozza elé a kardokat és pisztolyokat.

E pillanatban épen nem ugy nézett ki, mintha tréfára venné a mérkőzést, de még kevésbbé nézett ugy ki, mintha félt volna a mérkőzéstől.

Még intéztek hozzá több kérdést, hogy tanult -e vivni? volt -e már kard vagy pisztoly a kezében?

E közben ugy Frigyes mint Viktor a saját bajvivási ügyességeikkel, elmult párbajaikkal dicsekedtek és egymásra hezitáltak.

Adél grófné egész lelkesedéssel hallgatta őket, kiknél nincs jobb vivó az egész kaszinóban, s Clarisse már-már sajnálni kezdte Oszkárt, ha majd e két félelmes viador kezébe kerül.

Egy szóval a hangulat nagyon emelkedett lett, és mire az inasok a kardokat és pisztolyokat meghozták s a czéltáblákat fölállitották, akkorára már a szereplőkben annyira fel volt csigázva az ambiczió, hogy akár czirkuszi játékra mehettek volna koszorut nyerni és mulattatni a czézárokat!

Viktor égett a vágytól, hogy hires mestervágásait először mutassa be Oszkáron .

Gyakorlott mozdulattal megfogta a kardok végét, markolataikat Oszkár felé forditva, a mi azt jelenti, hogy tessék a kardok közül választani.

Oszkár gépiesen elvette a kardok egyikét, s hegyét a földre ereszté.

» Nos kivel kezded ?« kérdé hanyagul Frigyes, mire Oszkár még hanyagabbul azt felelte, hogy neki teljesen mindegy.

Azt gondolta magában, hogy »ha ti azt hiszitek, hogy ti az én bőrömre mulathattok, hát abban érzékenyen csalatkozni fogtok.«

De nem szólt, türelemmel várta mig Viktor, ki elsőnek ajánlkozott, hadi állásba teszi magát, s kezdi fölhuzni a vivó-kesztyüt , melyet Oszkár eldobott magától.

» Hogyan, hát te nem húzol kesztyüt ?« kérdé Viktor, s arczán látszott a kárörvendő remény, hogy most csuffá teszi Oszkárt.

Oszkár csak annyit felelt: »fölösleges.«

S erre Frigyes, mint főrendező elkiáltá magát: en gard! - s a vivók kiálltak.

Adél elragadtatva jegyzé meg: »Ah! mily szépen állanak ki !«

Clarisse tapsolva emlegeté: »mily gyönyörü látvány !«

Természetesen minden szem Viktor felé fordult, mert mindenki benne látta a mestert.

S ezzel összecsaptak.

Viktor támadott, de a támadásból csakhamar megkötött vivás lett.

Oszkár oly biztosan és oly könnyedén védett, hogy már a harmadik csendülésnél éreznie kellett Viktornak azt, hogy nem ő a helyzet ura.

Ez a tapasztalás méregbe hozta, s még hevesebbé tette .

Frigyes hiába nógatta hideg vérre, nem használt.

Oszkárnak egész testét támadta, de nem tudta sehol érinteni, mialatt Oszkár már nem egy ütést mért Viktor karjára, de csak ugy, mintha csak játszott volna vele.

Több perczig tartott már a vivás.

A hölgyek elfojtott lélekzettel tapadtak a látványhoz, és sziveik erősen dobogtak a Viktor érdekében.

Egyszer csak Oszkár nagyot dobbant jobb lábával, előre szökött, s alig észlelhető gyors vágással Viktor kezére ütött.

Viktor e pillanatban leereszté kardját, s arcza szégyentől lángvörös lett.

» Mi ez ?« kiáltá Frigyes összeránczolt szemöldökkel.

» A körmöm !« felelte Viktor végtelen zavarral.

» Nem vivhatok tovább !«

Oszkár erre némán szalutált kardjával, s nehány lépéssel hátra vonult.

Győzelme oly eklatáns volt, hogy Clarisse el nem rejthető bosszusággal fordult el Viktortól, Adél grófné pedig kelletlen örömmel igy kiáltott fel: »brávó Oszkár! - ön a győztes.«

» A patvarba !« kiáltá haragosan Frigyes, és kiragadta a kardot Viktor kezéből .

» Kezdjük mi! - en gard !« s türelmetlenül állt ki.

Adél látta Frigyes haragját, s félt, hogy Frigyes kegyetlenül fog bánni Oszkárral , hogy lemossa a Viktoron ejtett gyalázatot.

Azért igy szólt hozzá: »Mérsékeld magad Frigyes! - azt ugy is tudjuk, hogy te hires vivó vagy !«

» Leghiresebb az egész jockey klubban !« erősitette Clarisse.

» Allons !« - kiáltá Frigyes, és összecsaptak.

Frigyes határozottan jobban vivott mint Victor, de Oszkár is jobban összeszedte magát.

Nagy tüzzel támadta Frigyest, s oly képtelenül gyors és erős vágásokkal halmozta el, hogy Frigyes kénytelen volt hátrafelé vonulni.

Egyszer csak igy kiáltott föl Frigyes »Pardon! - a czipőm sarka félre tört.

- Kezdjük ujra.«

Oszkár gépiesen engedelmeskedett, s előbbi helyére ment .

- A hölgyek a legkomolyabb csodálkozással kezdtek eltelni.

» Frigyes csak játszik ! « sugta Clarisséhez Adél, mire Clarisse komoly tekintettel felelte: »Nem egészen .

Oszkár rendkivüli vivó.«

» Kezdhetjük ?« - kérdé Oszkár, mire Frigyes válasz helyett kinyujtotta kardját.

Ujra összecsaptak.

Most Oszkár még nagyobb hévvel támadt, - már érezte fölényét, s benne is égett már a vágy hogy e dicsekvő s önhitt urfiakat megalázza.

Egyszerre a leghevesebb támadás közepette visszahuzódott, - mire Frigyes szabályszerün előre tüzte kardját, s e pillanatban Oszkár villám gyorsan három oly erős vágást mért egymás után Frigyes kinyujtott kardjára, hogy a harmadiknál a kard messze kirepült a Frigyes kezéből.

A mint a kard Oszkár csapásától kiröpült a Frigyes gróf kezéből, abban a pillanatban az egész kékvérü társaság complet le volt fegyverezve.

Igy még nem vallott szégyent aristocraticus előitélet, s ezért esett mód nélkül keservesen.

Hogy a demokratikus nevelés tulszárnyalja az aristocraticus nevelést tudományban, hogy a közpályán háttérbe szoritja őket a plebejusi ész és szorgalom, mindez az aristocratikus világnézet előtt megszokott dolog.

De hogy egy parvenu jobban vivjon mint egy született gróf vagy báró, sőt játszva üsse ki kezéből a kardot, ez épp oly megalázás , mintha lóversenyen vagy rókavadászaton ragadná el tőlük egy lateiner a pálmát.

Mert mi marad akkor az aristocratiának, ha már a kardot, gyeplőt és kantárt is kiütik a kezükből?

Oszkár győzelme oly eklatáns volt, hogy ahhoz nem férhetett sem mentegetődzés, sem magyarázat.

Nem lehetett egyebet tennie mint jó képet vágni a rosz játékhoz, és letenni arról a gondolatról, hogy Oszkárt esetleg komoly kard-párbajra provokálják.

Clarisse lángoló arczczal, melyen azonban inkább a harag lobogott mint a lelkesedés , futott Oszkárhoz, s kezet nyujtva neki, igy üdvözölte:

» Brávó! brávó! ez mesteri volt !« - s visszafelé jövet pikáns hangon sugta az ajkát harapó Viktorhoz: »Járjanak Oszkárhoz vivó iskolába.«

Adél grófné folyvást csak ezt hajtotta: »Ezt igazán nem hittem.

Gratulálok , gratulálok.«

» No én régen nem vivtam már ,« szólt végre, erőt véve fölindulásán Frigyes gróf: »de azért szivesen bevallom, hogy Oszkárhoz hasonló kard-vivót még sohasem láttam .

Valóságos talentum !«

Viktor igy folytatta: »Nem volna csoda, ha kijöttünk volna a kardvivás gyakorlatából , mert hisz ez mai napság már nem divat többé a kaszinóban.

Ma már csak jogászok és journalisták verekednek kardra, - mi folyvást a lövésben gyakoroljuk magunkat .

Lövésre jót állok, hogy kiállom Oszkárral a versenyt.«

S ezzel vette az egyik pisztolyt, és a czéltábla felé fordult.

» Elég lesz 25 lépésről ?« kérdé Oszkártól, ki udvariasan hagyta helyben.

Erre Viktor czélozott és lőtt.

Minden szem a czéltáblához tapadt.

Frigyes odafutott, s aztán zajos örömmel kiáltott: »Nagyszerü lövés! - éppen a fekete pontba lőttél.

No Oszkár ezt csináld utánna !«

Oszkár nyugodtan bevárta, mig a hölgyek is a czéltáblához futnak, hogy saját szemeikkel gyönyörködjenek Viktor lövésében, s mikor már szünni kezdett a diadalmi lárma, oda lépett a hol Viktor állott, czélozott és lőtt.

Frigyes izgatottan futott a czéltáblához, de aztán diadaltól sugárzó arczczal futott vissza, s ünnepélyes hangon hirdette ki: »Elment! nem talált !«

Viktor Clarissehez sugta: »Le van főzve !« s minden arcz kárörvendő sajnálkozással tekintett Oszkár felé , ki mosolyogva nézte végig az egész jelenetet, s aztán vagy négy lépést menve a czéltábla felé igy szólt: »Fogadjunk, hogy találtam!

Megszámlálták hány golyó van a fekete pontban ?«

» Könnyü megszámlálni !« szólt Frigyes, és egy töltő vesszővel kivájta a golyót.

» Itt csak egy golyó van !« - ezt akarta mondani, de már a mondat közepén megállt benne a szó, mert észrevette a kivájt golyó alatt a másik ólomdarabot is.

» A manóba ! « morogta, s tovább vájt.

Nem sokára ki esett a második golyó is, s Frigyes kénytelen volt constatálni, hogy: »itt csakugyan két golyó van.«

» Lehetetlen !« kiáltá elkomorodva Viktor, s maga is a táblához sietett.

» Hitemre! ez szebb lövés volt mint a Viktoré !« - szólt Frigyes.

» Oszkár te ebben is győztél.

Meg kell kezedet szoritanom.«

Ezt Frigyes őszintén mondta, s őszintén tette meg.

S e percztől kezdve komolyan tisztelni kezdte Oszkárt.

» El vagyok veszve !« gondolta magában Viktor, s busan nyujtott Oszkárnak kezet.

E perczben nagy lélekszakadva jött Rózsay.

» Micsoda harcz háboru folyik itt ?« kérdé ijedt arczczal, legyőzhetetlen ellenszenve lévén ugy a kard mint a pisztoly iránt.

» Barátom! a fiad megszégyenitett bennünket kardban és pisztolyban egyaránt .

Becsületemre mondom első vivó a continensen.«

Mondá Frigyes.

» Csak szerencse !« szabadkozott Oszkár.

» No akármi, de annyi bizonyos, hogy nem örömest állanék akár a kardod akár a pisztolyod elébe.«

Válaszolta Frigyes.

Adél grófné pathetikusan folytatta: »Ha ennek hire megy, Oszkár első tekintély lesz a Kaszinóban.

De hol tanulta a vivást ?«

» Mindenütt.«

» S mióta ?«

» Gyermekkorom óta.

Ha a szellemi munkában kifáradtam, testgyakorlatokkal pihentem ki magam.«

» Ez az én systémám !« - dicsekedett Rózsay, pedig dehogy volt az ő systemája.

Nem is tudott felőle.

De talán éppen azért lepte meg annál kellemesebben, s alig győzte ismételni: »Ez pompás! igazán boldog vagyok.«

Clarisse e perczben hirtelen Oszkárhoz sietett, s igy szólitá meg:

» S velem kezet sem szorit? az én gratulátiómat el sem fogadja ?«

Oszkár udvariasan meghajtotta magát.

» Jutalomnak tekintem.«

Viktor megsemmisülve sugta Frigyeshez: »Látod ?«

- De Frigyes válaszra sem méltatta.

Ezután hangos csacsogás következett.

Rózsay épp oly mértékben hizelkedett, mint előbb dicsekedett.

Oszkár csömört kapott és észrevétlenül elosont.

Nem sokára eljött a dél , a hölgyek öltözködni siettek, s a férfiak egyedül maradtak.

A kérdés rögtön az lett , hogy mivel lopják el az időt ebédig?

» Mig a nők öltözködnek, addig mi tarokkozhatnánk egyet.«

Inditványozta Frigyes.

» Elnyertétek már minden aranyomat.«

Panaszkodott Rózsay.

» Vigyázz jobban, és visszanyerheted.«

Bátoritotta Viktor.

» Inkább a fiammal játszatok.

De hova lett ?«

» Hült helye !«

» Megszökött.«

Körül néztek, sehol sem látták.

Nevét kiabálták.

Semmi válasz.

» Ennek a fiunak valami titkos járata van.«

Jegyzé meg Frigyes.

» Nem rég egy leányt kergetett meg.«

Szólt Viktor.

Rózsayt, ki a leánykergetésben aristocraticus bon tont látott, rendkivül érdekelte ez, és semmi rosszat nem gyanitva kérdé: »Egy leány? és tudják már a hölgyek ?«

» Ha kivánod megmondhatom nekik !« előzékenykedett Viktor arra számitva, hogy ezzel Clarisset felbőszitheti Oszkár ellen.

» Jó lesz! - ez bizonyosan érdekelni fogja őket.

De valaki jön.« - szólt Rózsay szemeit előre meresztve.

» Micsoda figura ez ?«

» Nevezetes alak !« mondá Frigyes, és jobb szemére illeszté monocliját.

És az alak, a ki rettentő hajlongások közt közeledett, mint az igaz hivő a próféta sirja felé, csakugyan nevezetes alak volt.

Arczkifejezésre egészen kedélyes róka .

Nagy pofacsont, apró szemek, és alázatos rókamosolygás.

Aránytalanul szük vállak, s jól kifejlett gyomor, kurta, de ruganyos lábak, s a természettől comikumra destinált mozdulatok.

Öltözéke tetőtől talpig distingvált, de mindenrészben kirivó.

A szalonkabát fizetőpinczérre emlékeztetett, a nyakkendő szabólegényre, a fodros haj borbélylegényre, a kimázolt czipők, miniszteri ajtónállóra.

- De bár minden kirítt rajta, semmi sem rítt le róla.

Mert mindaz a mi részlet gyanánt szemet szurt, a maga egészében összhangot képezett az egyéniséggel, s attól elválaszthatatlanul alkotta annak eredetiségét.

Minden változtatás nélkül mehetett volna szinpadra, s a közönség tapsolva fogadta volna őt, mint kitünő alakitó müvészt.

Ilyen alakok az életben megbecsülhetlenek.

Társaságban pedig pótolhatatlanok.

» Rigó Elemér Alfréd a nevem !« kezdte mély hajlongások közt önbemutatását a nevezetes alak, de bár megnevezte magát, mégis a három arczról mely feléje bámult, nem vonult le a kérdőjel.

Rigó még mélyebb hajlongások közt igy folytatta: »Rigó Elemér Alfréd a nevem, helybeli kis birtokos, ki mellékesen, és legtöbbször csak a szegények iránti jóakaratból, ügyvédséggel is foglalkozom.

Mint az előbbi nagybirtokosnak testi-lelki jó barátja, kötelességemnek tartottam tiszteletem tenni méltóságtok előtt is, és fölajánlani szolgálataimat.«

» Örülünk «, válaszolta lenéző mosolylyal Rózsay, s megnevezte (a nélkül, hogy ez bemutatás akart volna tenni) gróf Alszeghyt és báró Tenkeyt.

» Oh! nincs szükség a bemutatásra !« - szabadkozott alázatos hajlongások közt Rigó : » Ily kiváló férfiakat ismer az országban minden gavallér.

( Uj kérdőjelek az arczokon , melyek azt kérdik: talán te is gavallérnak tartod magad?

- De Rigót e kérdőjelek nem zavarják meg, s nagy önérzettel igy fejezi be szavait:) szégyelném, ha mint igazi gavallér már régen nem tartoznám tisztelőik és bámulóik közé.«

Frigyesnek kezdett megtetszeni a nevezetes alak, helyet mutatott neki, s melléje ült .

Rózsay észrevette ezt, s ő is udvarias akarván lenni Rigóhoz, mint egykori üzletember, a ki semmiféle látogatást nem tud képzelni valami magán érdek nélkül, e kérdést intézte Rigóhoz.

» Van talán valami dolga is velem ?«

» Azt hiszem hogy nincs !« - felelte Rigó nagy választékossággal: »De ha méltóságtok akarják, akkor lehet.

Mert én, minden dicsekvés nélkül mondhatom, mindenhez értek.

Ne méltóztassanak engem csak olyan közönséges kapaszkodónak tartani, a ki csak ugy ragad a főuri körökhöz, mint a birkához a kullancs.

Én tudok mindent a mi a környéken történik.

Tudom, hogy a környéken hol léteznek a legtökéletesebb lovak, legjobb kutyák, és a legbájosabb fehér-személyek.

Ki tudok fürkészni minden utat, és minden fáradságot magamra vállalok, hogy zavartalanul nyujtsam a megszerzett élvezeteket.«

Frigyesnek most már kezdett még jobban megtetszeni Rigó, s jókedvvel a vállára ütött : » A lovakat és a kutyákat átengedjük Rózsaynak.

Mi beszéljünk a nőkről.

Mondja csak miféle szép leányok vannak a vidéken ?«

» Válasza azonban a szép asszonyokra is kiterjedhet !« tette hozzá Viktor.

Rigó Alfréd egyszerre a helyzet ura lett.

Poziturába tette magát, s igy kezdett beszélni:

» Ó! itt nagyobb a választék mint a török szultán háremében.

- A nap minden órájának , a kedély minden hangulatának, az egyéniség minden árnyalatának megvan a megfelelő faj, szin és character.«

» Character? talán bizony csupa Lucrétia és Virginia ?«

» Lucretia absolute nem, de Virginia talán itt-ott.

Tetszik érteni?

Ki kell azonban jelentenem hogy a térdig érő ruhásokról nem beszélek.

Kivánják hogy előbbi állitásomat bebizonyitsam ?«

» Halljuk! halljuk !«

» Nos tehát kezdjük a reggelen.

Mert tetszik tudni, mi itt faluhelyen már csak a reggelen kezdjük, noha tudom hogy a fővárosban leginkább a reggelen végzik.

De ezt a körülményt is bevonom a combinatióba.

- Nos tehát föl tetszik ébredni reggel, s igy szól hozzám: Alfréd, szerelmes vagyok.

- Én megkérdem: hogy aludt?

- Feleli: mint egy zsák.

Kérdem a házi koszthoz van -e szokva vagy vendéglőből él?

Feleli: Mindkettőt ismeri.

Ekkor kitekintek az ablakon s ha az idő szép, igy szólok: haja ragyogó fekete, szeme sötéten lángoló, szine creol, arcza piros mint az alkonyi ég ha szelet jövendöl.

Nem magas de telt, járása közben egész teste rezeg, szüntelenül mosolyog , vidámsága kedves, beszédes és kitünően szenvedélyes, fogai »veszedelmesen« üdék és erősek.

Hol van ő? - hipp kopp, egyet fordulok és: itt van ő.

- De ha nem tetszik felébredni reggel, mert nem tetszett aludni az éjjel, akkor a szerelemben szerepet játszik a frizura, a ruha, és a czipő.

Igéző a sóhaj és a némaság.

Az idő szép, s igy a főszinek ugyanazok, csak bőre fehér és az alak magasabb, jelleme alattomosan szende, pirul, de pirja nem a nyilt szemérem, hanem a titkolódzó szerelem.

- A középosztályhoz tartozik, s mozdulatai müveltek, finomak és sok regényt elolvasott.«

» De okosan beszél !«

Mekegte Rózsay.

» Fölségesen !« kiálta Frigyes.

Rigó diadalmasan igy folytatta:

» Ha reggel az idő csunya, esős, ködös, szeles - mert az időnek csak reggel van befolyása a szerelemre, azontul a körülmények és az egyéniség dönt, akkor ha tetszett, ha nem tetszett aludni, a helyzet ugyanaz.

- Mintha szerelmes lennék Alfréd! - igy szól hozzám, s én felelem; haja világos szőke, szeme kékes, s ugy fénylik mint a nap a ködben, tekintete kissé ostoba, s egész lénye nagyon prózai .

Járását lomhának lehetne mondani, de testén feszül a ruha Kedélye olyan mint az idő : ha szól bolondot mond, vonakodik de védelemre ügyetlen, - jelleme passiv, nem szeret csak szeretteti magát.

Fajára német.

- Ilyen kell nekem! - én füttyentek, és ő itt van !«

» Barátom maga Lavatér.«

» És don Juán! mind ezt én praxisból ismerem !« szerénykedett Alfréd.

» És létező nőkről beszél ?« kérdé némi kételylyel Viktor.

» Izről izre létezőkről.

- De hát kikről beszéltem még eddig?

Ez még csak a reggeli .

Hol van az ebéd, a vacsora és az éj?!

Hol vannak ők, a tiszta fajok és a keverékek?

A karcsuk, sáppadtak és fekete szemüek, kikre a pezsgő mámorában gondolunk?

Hol vannak a vakmerő kalandvágy alakjai, az előkelő, jó hirü szép asszonyok?

Hol vannak a kifáradt sziv villany-telepei, a párducizmu zsidónők?

Hol vannak a bálok tündérei, a templomok sylphydjei, - és hol vannak a borbélyok, szabó és csizmadia legények szeretői, kiket elütni tiszta üdv!

Ó én ezeket mind szinről-szinre ismerem, - kitanulmányoztam velük a nő udvarlás ezer alakját, - a fortélyokat, kacsintásokat , ajk- és orr fintoritásokat, ki a kezek és lábak fontos szerepét, - kitanulmányoztam a női jellemek sokszerüségét, és meg tudom itélni azt egy mozdulatáról egy tekintetéről.

Tudom kiket kell szeretve, kiket megvetve, kiket epedve, kiket gunyolva, kiket rajongva, kiket dühöngve meghóditani, mert mint Zampa énekli: »nekem csak a nők minden szenvedélyem !«

» Bravó! bravó !« lelkesült Frigyes, és tapsolt.

» Hisz maga paradicsomot igér !« kaczagott Viktor.

» A kópé, még engem is tüzbe hozott« kiáltá Rózsay.

Frigyes is hozzátette: »Alfrédnak a legközelebbi bálon mindenesetre jelen kell lennie !«

» Ugy van ezennel meghivom !« kedveskedett Rózsay.

Mire Rigó mélyen meghajlott, de ugyanakkor elkomolyodott.

A rejtélyt nemsokára ő maga igy fejté meg:

» El fogok jönni.

De előadásomat még nem végeztem be.

Bármily hihetetlennek lássék is , de be kell vallanom hogy én ismerem a tiszta szerelmet is.

Nem ugyan praxisból, de jól ismerem.

Onnan ismerem hogy van Mezőhegyen egy leány, a ki legszebb a világon, de oly jó, oly ártatlan, hogy bár bizalmas vagyok vele soha semmiféle rosz gondolat nem jutott mellette eszembe.

Ez a leány tönkreteszi minden tudományomat, mert vele szemben széles praxisomnak egyetlen egy fogását se alkalmazhatom.

Ártatlansága lefegyverez, jósága ügyetlenné tesz.

Ebből azt következtetem, hogy ez a leány egyedül képviseli a mai világban a tiszta szerelmet, mely hozzáférhetetlen.

- S megvallom , noha magam sem értem, én örülök ennek.

Éppen ez okból fájna nekem nagyon az - ha ez az ártatlan kis leány olyan sorsra jutna mint a többiek, a kik más sorsot nem érdemelnek.

Van itt száz meg száz akit szeretni, a kivel mulatni lehet, - ezt az egyet minek bántsuk?

Higyjék meg, hogy nem lehet a világon gazember, - én már csak elég nagy vagyok - a ki meg ne bánná, ha ezt a kis bolond teremtést tönkre teszi .

Azért kérem méltóságtokat, vessék magukat közbe, hogy a nagyságos urfi hagyja abba czélzatait e szegény gyermekkel.«

» Az én fiam ?« kérdé Rózsay, s rosz sejtelem ragadta meg.

» Igen Oszkár ur.

Ne kerülgesse, ne kisérgesse.«

» Kisérgeti ?«

» Most is mikor jöttem, ott találtam az ablaka előtt.«

» No, ugy -e megmondtam, hogy a te fiad szerelmes?

Itt van ni !«

Tréfálkozott Frigyes.

» Micsoda leány az ?« kérdé Rózsay izgatottan.

» Az uradalmi kasznár leánya, Margit.«

» Az a! a kertészed is azt mondta.

Azért nem kártyázott hát velünk, mert oda szökött .

Most már minden világos !« gunyolódék Viktor.

» Többet is tudok ennél, - folytatta Rigó - mert hát én, a mi itt történik, mindent megtudok, azt is tudom, hogy Oszkár sürgönyzött Pestre valakinek, mintha titokban akarna megesküdni Margittal.«

Rózsay elsápadt.

- Rigó igy folytatta:

» Persze ez csak arra van számitva, hogy a leánykát elbolonditsa, azután valakit papnak öltöztessen fel, ismerem én az ilyen fogásokat !«

» De már ennek fele se tréfa.

Köszönöm barátom.« dörmögte Rózsay, s gondolataiba mélyedt.

» Semmi hasznom sincs belőle, de bizony isten a szivem fájna, ha sikerülne.« esengett Rigó, s igazán meg volt hatva.

« Nem fog sikerülni.

Megakadályozzuk.«

Incselkedett Viktor.

» Elütjük az orra elől !« gondolta Frigyes.

Rózsay sokáig nem tudott szólani az izgatottságtól, végre igy szólt:

» Ne féljen, csak tréfa.

Bizonyosan rosszul értette a sürgönyt.

Kérlek barátim, ne tegyetek emlitést erről Oszkár előtt.

Van okom miért.

Ha gunyolnátok vele, csak rontanátok a dolgot.«

Frigyes és Viktor egészen tréfára vették Rigó ijedt hangu leleplezését, de Rózsay csaknem belebetegedett.

Mintha minden actiája felével esett volna, s általános panique állt volna be a börzén, olyan kétségbeesett zavar ült ki az arczán; az egész világ elsötétedett körülötte, de ő ebben a sötétségben tisztán látta azt a mi fenyegette.

Mint a mily tisztán lehet látni a vak éjben a villámot, mely fejünk felett a tetőt gyujtja meg.

Rózsay előtt világos volt, hogy Rigó Alfréd nem a világba beszél.

Rózsay előtt már régen gyanus volt Oszkár rejtélyes modora.

Nem tudta érteni fia kedélyének gyors változásait.

Nem a komor gőgöt, majd ismét a gunyos közlékenységet.

Nem tudta összeegyeztetni azt, hogy fia martyrnak mondja magát, - de legtöbbször ugy tünik föl mint titkos ellenség, a ki csellel akar győzni.

Most mindez megvilágosodott a Rózsay fejében.

Megértette Oszkár eltűnéseit.

Egész nagyságában felfogta a benső viszonyt Oszkár és Somkövy közt.

És érezte azt is, hogy ha ő most dühös indulatára hallgatva , erőszakos csapást akar mérni ama hálóra, mely ellene szövetett, akkor talán ő is fogva maradhat e hálóban a nélkül, hogy azt széttéphetné.

Mert Somkövy van olyan gazdag, hogy Oszkárt fiául fogadhassa, ha netalán Rózsay kitagadná.

És meglehet, hogy a kitagadást Oszkár köszönné meg legmelegebben.

» Félix mi lelt? be vagy savanyitva ! « kiáltá Frigyes kaczagva, a mint elnézte Rózsay megnyult ábrázatát, de Rózsay most nem értett tréfát senkitől.

Nem is felelt, csak nézett mint egy gutaütött.

Frigyes és Viktor nem értették, hogy micsoda veszély lehet abban, ha Oszkár esetleg el tudja csábitani a kasznár leányát, s még jobban kaczagtak Rózsay fölött.

De jöttek a hölgyek.

Lovagló toilettet vettek magukra, s amazonokhoz hasonlitottak .

» Nekem Cleopatra kell! én másra nem ülök !« kiáltott Clarisse már messziről, és kecsesen suhintott lovagostorával.

» Oszkár nincs itt? nem jő velünk? kérdé Adél grófné, mire Rózsay a grófnéhoz suhant, s csaknem elsodorta magával.

» Grófné! nehány bizalmas szóra kérem!

- Végünk van ha valami okosat ki nem találunk.«

Adél elhült , félrevonult Rózsayval.

Ezalatt Frigyes bemutatta Clarissenak Rigót.

» Bemutatom neked Rigó Elemér Alfrédet.«

S oda sugott Clarissehoz: »El ne nevesd magad.«

Clarisse ajkait harapta s Frigyesig végezte: »Valódi minta-gavallér és kapaczitás.«

» Velünk jön lovagolni ?« kérdé Clarisse, mire Rigó nagy lelkesedéssel kiáltott föl:

» Ha kell gyalog !«

» Gyalog lovagolni? - ezt még nem láttam ;« szólt Clarisse kaczagva, s szabadon öntötte ki az előbb elfojtott nevetést.

» A kasznár háza előtt haladjunk el !« mondá Viktor, arra számitva, hogy Oszkárt ott fogják találni, a mi Oszkárra nézve bizonyosan hátrányos lesz Clarisse szemében.

» Miért ott ?« kérdé Clarisse kiváncsian.

» Majd meglátja !« felelt Viktor, és sugva kérdé Rigótól: »Ugy -e most is ott van ?«

» Több mint bizonyos !« felelte Rigó fontoskodó bizalmassággal.

» De siessünk! mama kérlek máskor suttogjatok, én nem várlak !« türelmetlenkedett Clarisse.

» Menjetek magatok! én itthon maradok !« felelt Adél grófné, s az ő arcza is olyan zavart volt mint a Rózsayé.

» Menjünk !« kiáltá Viktor örülve, hogy a mama nélkül lovagolhat Clarisse oldala mellett, s erre mindnyájan elsiettek.

» Meg vagyok győződve, hogy Oszkár szándéka komoly.«

Szólt Adél grófné, mikor végig hallgatta Rózsayt.

» Most már előttem is tisztán áll a dolog, a mit eddig nem értettem.

Most már értem, miért szólt előttem is oly igazi lelkesedéssel mennyasszonyáról.

Esküdni mernék, hogy a pap is benne van a complotban.

Emlékszik , mikor szembe jöttek velünk, mily bizalmasan suttogtak együtt?

Elborzadok a gondolatra, hogy Oszkár terve sikerülhet!

Mily szégyen, mily gyalázat lenne mindkettőnkre!

Tennünk kell valamit!

Nem! - mindent meg kell tennünk, hogy elháritsuk e csapást.

S hogy ön ezt előbb be nem látta!

De mi is hibások vagyunk.

Mindig mondtam, hogy nem szabad elhanyagolnunk Oszkárt.

Hizelegni kellett volna neki.

Mindig mondtam.

De ezentul egy lépésre sem engedjük el magunktól.

- Még nem késő.

- Még nem lehet késő.

Ha Oszkár szereti azt a leányt, ez nekünk nem baj.

Ha szereti hát szeresse.

Ha kivánja legyen övé!

- Ah! megvan! meg vagyunk mentve!

- Ez remek , csalhatatlan terv !«

És a grófné arcza kividult, ragyogni kezdett.

Éppen ugy ragyogott mint a sátán arcza, mikor elboritja a pokol tüzének izzó vörös fénye.

A grófné kaczagott, mint Mephistó a kertben, mikor Faust már a sötét bokrok közt Margitot üzte.

Itt is Margit volt a játékban.

Érted -e már Rózsay mi készül?

- Nem akarsz Mephistóvá lenni? azt hiszed talán nincs kezedben a szükséges ördögi hatalom?

- Már hogy ne volna!

Nincsenek -e millióid?

Van -e ördögibb hatalom a pénznél?

- Még most sem érted?

Nézd a grófné arczát, nézd diadalmasan repkedő tekintetét.

Igy repked a sötét kánya, mikor lecsap a szelid galambra.

Ah! ez remek, ez csalhatatlan!

Meg vagyok mentve.

A vásár nincs elrontva.

Csakhogy most már nem csupán egy, hanem két ártatlan lélek van biztositva a pokolnak.

Hamar a szerződést megirni.

Kerül a mibe kerül.

A pénz nem kérdés, a hol a kérdést csak pénz oldhatja meg.«

» Szóljon grófné! remegek a vágytól« - s habár még mit sem értett, már bizott a sikerben Adél grófné bátoritó tekintetétől.

» Nem ismeri Oszkárt?

Lám, én nem vagyok apja, mégis jobban ismerem őt mint ön.

Tele illuziókkal! - szegény ifju!

- Kaczagnom kell ártatlansága felett!

- Nem érti?

- És mi meg tudtunk ijedni! - pedig hát ő titkolódzik.

Ő cselt forral.

A ki alattomoskodik az vagy legyen róka, vagy ne alattomoskodjék, mert bizton tőrbe kerül.

Hisz Oszkár titkolódzása azt mutatja, hogy ő maga sem érez erőt arra a mit ki akar vinni.

Érzi , hogy czélja oly vékony szálakon függ, hogy a legkisebb érintés is eltépheti.

Azért fordul támaszért Somkövyhez.

De ügyesen kell föllépnünk ellene.

- Ugyanabban a veremben kell megfognunk őt, melyet ő ásott nekünk.

De ön még most sem ért!

- Bocsássa meg, ha egyszerre nem mondok el önnek mindent.

Azt akarom, hogy feltétlenül engedelmeskedjék nekem.

A bált már holnapután meg kell tartanunk.

Meg kell hivni a kasznárt családostól.

A leánynak okvetetleuül el kell jönnie a bálra.

A gyürük készen vannak?

Helyes.

A meghivókat azonnal küldje el mindenfelé.

Rögtön?

- Egy percz sincs elveszteni való.

A részleteket később közlöm önnel, mert most sokkal inkább inspirálva vagyok, hogysem kellő figyelmem lehetne a részletek előadása iránt .

Előttem csak a czél lebeg, és a diadal érzete foglal el.

Mondom, remek és csalhatatlan a terv!

- Csak küldje szét a meghivókat, s hagyjon engem magamra, mert mindennel tisztába akarok jönni!

- A házasság meglesz!

Nem fog senki kárörvendőleg kaczagni fölöttünk !«

» El vagyok ragadtatva !« kiáltott örömtől bódultan Rózsay, és rohant expediálni a meghivókat.

Egy fertály mulva minden cseléd lovon vagy szekerén ült, és vágtatott a szélrózsa minden irányában.

Adél grófné pedig összeszoritotta öklét, s megfenyegetett valakit, a ki nem állt előtte. - s vonagló ajkkal suttogta: csak azért is!

Ábrányi Kornél

Régi és uj nemesek : Eredeti regény

Az érdekes titok.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Ábrányi Kornél

Régi és uj nemesek : Eredeti regény

Az érdekes titok.