Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A fekete kutya
Keletkezés ideje
1880
Fejezet
7
Bekezdés
1226
Mondat
2260
Szó
25370
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
IV.
Az öreg Csikojtó tehát harmadszor találkozott azzal a csodálatos emberrel.
A mint már tudjuk, épen a csőszgunyhót készítgette, mivelhogy már az aratásnak vége volt, sőt egy-két helyen a hordás is megindult; a kukorica kihányta a fejét, tehát már itt volt az ideje.
Szép gyönyörű hajnal volt.
Az aranyos párázat harmatos ködében fürdő tájék szépségeit egy szegény öreg ember kegyes, szelid gyönyörködéssel nézte, ki mindenben az isten áldására gondol.
Egy éles, harsányan sikoltó fütty, mint messziről futó villám, hasította végig a levegőt és sivítva, a végét meg is cifrázva, halt el a messze terjedő rónaságon.
Önkénytelen a kalapjához kapott, hogy hálás fohászkodáshoz levegye.
A legelső cséplőgép kiállt; hozzáfogott a munkához.
Egy sugáregyenes füstoszlopot látott terjengeni a magas ég boltja felé, s mig fentebb egészen a magasban elterülő szalagjának a széleit sárgás fénynyel bearanyozták a nap sugarai, a gyorsan futó és eltűnő füstgomolyokat, melyek nem birtak felhővé alakulni a juliusi sima, tiszta égen, folytonosan egyhangú bömbölés, búgás követte utjokban.
- Ez a Kranczler masinája! - volt rá a megjegyzése.
Azután elkezdte magának és pedig egész alaposan magyarázni.
- Ez a gép szokott legelőször a munkához fogni.
A Garády uré zöhög-buhog, akadozik, a Trumángyié pedig, mint a rossz igás ló, minduntalan meg-megáll.
Csak a Kranczler masinája jár ilyen szépen folyvást; nemcsak azért, mert az a legjobb gép, de annak vannak legjobb, legrendesebb, szemenszedett, erős, fiatal munkásai.
Arról a szép folytonosságról, ahogy jár, már messziről megismeri az ember, hogy a Parázs Pali etet, a vidék legelső etetője.
Közelről meg csupa mulatság, vigság az élet, mert ott vannak a legnótásabb leányok, kik között Matus Tera a legszebb, legderekabb, nem hiába az öreg Matusné leánya.
Oh istenem! hányszor, de hányszor el szokta neki hozni a maradék leveskét, mikor közelében csépelnek.
Az áldott, derék jó leány...
És aztán, mikor kibámulta magát a távolban terjengő füst nézésében, ujra hozzáfogott a munkához, és elmerűlt a munkában s az egyhangú búgásban, mely óriás bogarak zümmögéseként a légnek állandó zenéjévé vált.
És ekkor egyszerre csak ott állt mellette a csodálatos ember.
Az a csodálatos ember, a ki fontos, rejtélyes személyként maradt meg emlékezetében , majd csaknem mint egy emberfölötti rémületes lény, ki titkot, vészt hord magával , kinek megjelenése, hatalma nevezetes következményeket von maga után.
Valami elkésett ritkaságul visszamaradt garabonciás, egyetlen és utolsó táltos, vagy épen maga az ördög a régi mesevilágból.
Sokat gondolkozott róla.
Szeretett is róla beszélni.
Bármi kisebb-nagyobb szerencsétlenség történt a vidéken, mindjárt ott volt megjegyzésével, hogy bizonyosan az a csodálatos ember járt ottan.
Mert hiába, minden bajnak csak az volt okozója.
Azt mondták rá: könnyű igy eset után jövendölni.
Napról-napra nőtt a krónikája.
Históriája volt róla elég, melyeket a csöndes éjeken , a szűrbe huzódva, a mily borzongással elképzelt, kikerekített s később maga is igaznak hitt, épen oly borzongással, félelemmel tudott előadni.
Persze azután kinevették, kikacagták, valahányszor meséibe kezdett.
Hadd nevessenek.
És most nekivetemedett, beszegődött jövendőmondónak, nem is utána , hanem előre beszélt.
Nem ugyan még az egész világnak, mindenkinek, a ki utjába akad , hanem csak annak a jó kis Teruskának, a ki épen a munkához kezdő géphez sietett, az egyetlennek, a ki elbeszéléseit nem nevette ki, érdekkel hallgatta, mintha minden szavából alapot, adatot akarna meríteni tapasztalataihoz az ellen, kinek a szemöldöke nem tetszett neki már az első pillantáskor.
- Meglásd, valami fog történni, valami nagy fog történni, annyi bizonyos, mert itt járt a csodálatos ember.
A mai hajnalon történt.
Épen most volt itt.
A mint épen a gunyhó tetejét készítgette, egyszer csak, honnan honnan nem, a falu felől -e vagy a tanyák felől, nem tudta meghatározni, elég az hozzá, csak ott termett mellette, mintha a földből pattant volna ki, s nézhette is már jó darab idő óta ; azzal kezdte, hogy beleszólt a munkájába.
- Jó vastagra csinálja kend a boritást, mert sok eső lesz a nyáron; az alját meg jó szélesre vesse kend, hogy ketten is elférjünk benne, mert én is itt szándékozom maradni kendnél.
Csikojtó bácsi nagy szemeket vetett rá s majdnem gorombán felelt vissza:
- Mit keresne kend itt nálam?
- Ha másnak nem, legalább jó leszek kendnek kutyának.
Csikojtó bácsi nekimérgesedett.
- Ne beszéljen kend olyan istentelenséget.
Van nekem kutyám.
- Van?
Az én kutyámról beszél kend?
A pumiról?
- A kend kutyájáról?
Már hogy volna az a kendé?
- Hát nem vettem meg kendtől két krajcárért?
- Ugyan ne bolondozzék kend.
- No hát nem bolondozom.
Hát megvan a pumi?
Nem veszett el?
Furcsa!
Hát honnan tudja ez az ember, hogy el kellett volna neki veszni, s majdnem elveszett.
Mi az?
Még azt is tudja, hogy vizkereszt után harmadnapra, hosszas keresés után, az öreg gróf tanyája körűl találta meg.
- Ugy?
- Ezt a Teruska mondta közbe.
- Tudja kend, csak azon csodálkozom, hogy él még ez a kutya, hogy nem ölték el, - mondta a csodálatos ember.
- Már ugyan miért ölték volna el, mikor nem harapós, nem bánt senkit, csak ugat, azt is legjobban csak féltében uzoválja.
- És én mégis azt mondom kendnek: Ez a kutya nem él sokáig.
Ez a kutya meg van etetve.
Nézze csak, hogy köhög, harákol, reszket az istenadta.
S a csodálatos ember egy szót, egy kérdést nem várt tovább.
Térdei közé kapta a pumit, száraz rongyot csavargatott az ujjára.
Mit csinált, mit nem csinált neki.
Elég az hozzá, egy gombostűt vett ki a torkából.
- Ugy -e mondtam!
- No ez nem történhetett, csak tegnap.
- Az volt rá a felelet.
Azért szűkölt hát, azért nyifogott a szegény párácska, azért csúszott-mászott hát lábaihoz, mintha segítségért esdekelt volna.
Megcsóválta a fejét.
Ugyan ki lehetett az az istentelen, az a rossz lélek, a ki nem sajnált egy ilyen szegény, ártatlan állatkát.
Olyan jámbor, még a légynek sem vét, mégis megirigyelték tőle.
Olyan barátságos, nyájas, a farkát csóválja mindenkire, és olyan ragaszkodó , hogy egy ujjcsettentésre elmegy bárki után, legkivált pedig az asszonyok után, mikor ételt visznek.
Nem is lehetett más, mint ételvivő asszony, a ki ezt cselekedte.
Ekkor ő is egyet csettentett ujjával.
Ugy van.
Az a kacki menyecske volt az, kinek piros kendővel volt a feje bekötve , csinos fonású, fedeles fekete kosár volt a karján, s csak ugy lebbent utána tarka rokolyája.
Piros kendő, fekete kosár, tarka rokolya.
És Teruskának, a mint ezt elbeszélni hallotta, eszébe jutott, mikor a mult héten a csendes alkonyon Gábris Marcsát megrettenni látta, valamint az is, a mit az öreg Csikojtó régebben beszélt nagy réműletéről, a Tajna jegén átfutamodásáról Vizkereszt csütörtökének éjszakáján.
Gondolkozott.
Valami rémeset, borzasztót kellett látnia akkor.
S a kérdés, hogy mitől ijedhet meg, mitől félhet az az asszony, lassankint , csöndesen, sokkal határozottabbá vált gondolatában, mintsem hogy tovább ne igyekezzék beljebb hatolni titkainak homályába.
Gyorsan, izgatottan kérdezte az öreg Csikojtót:
- Hát azután mit beszélt tovább az a csodálatos ember?
Csikojtó nagy lélekzetet vett, az egekre emelte szemeit, fejét aggodalmasan csóválta és sopánkodva folytatá:
- Mondtam én, mondtam én mindig, hogy mindig valami nagynak kell történni, mikor ez az ember a vidéken jár... sok, sok szörnyű és réműletes dolgot beszélt...
- De hát mit beszélt?
- Termett gabona sok, de nem lesz a ki learassa, nem lesz, a ki a magját a kalászból kivegye.
Aztán beszélte azt is, a mi már a Tóth Gyura Jánosék Pistájuknak is jött a levélben, hogy túl a gránicon olyan félvad népek támadtak fel, kik még félmeztelen járnak, a szemöldökük vetekedik más becsületes ember bajuszával, még a fülök is szőrös.
Ha a szegény katonát megkaparíthatják, nemcsak az orrát, fülét vágják le , hanem egyuttal a bőrét is lehántják róla.
Szerszámuk van hozzá elég, mert derekukon a tüszőjük a hátuk közepéig mindkétfelől tele van tűzködve késekkel.
Terka elmosolyodott.
- Hát a kinek ott semmi keresete, semmi dolga nincs, ne menjen oda.
- Ugy ám, de muszáj.
A szegény katonának menni kell, ha parancsolják.
S az öreg Csikojtó szétmutatott botjával, a merre látott: a béresre, ki amott szép csendesen fütyölgetve a vendégoldalon, hajtogatta ökreit; a cigánylegényre, ki a szekeret hányta s pajkos figurákkal édesítette magának a napszámos-munkát; a hosszú sor aratóra, mely a gróf földjén az utolsó rend zabba vágta kaszáját.
- Látod, ezek mind még csak nem is álmodják, hogy holnap vagy holnapután már mind elmennek.
Szegények, de sajnálom őket.
- Ugyan ne beszéljen ilyeneket, Csikojtó bácsi.
Nem lehet a. Beszélje el inkább, mit mondott még más valamit az a maga embere.
Terka nem említette Gábris Marcsát, pedig egyenesen csak oda akart érni.
Csikojtó himezett-hámozott, de azután csak kinyögte.
- Elmondhatom; hanem azután meg ne haragudjál, Teruska.
Hát biz azt kérdezte, hogy még sem vettem el az öreg Matusnét?
Meg azt, hogy az a Pali olyan vak -e, hogy nem látja: épen az orra előtt a háznál milyen derék leány van, meg aztán - de már erre azután csakugyan meg ne haragudjál, ő mondta, - vagy pedig az a kis lány olyan tudatlan, gyámoltalan, hogy...
Terka be sem hagyta végezni, ugy elpirult.
- Nem azt kérdem, hanem azt... tudja kelmed, hiszen másszor is mondta, hogy ösmeri ...
Egyszer már itt az ideje, hogy végére járjunk mindennek.
Nem beszélt semmit Gábris Marcsáról?
Nem kérdezte?
- De kérdezte, hogy járja -e még a bolondját?
- Mit mondott kend neki?
- Azt, a mit tudtam, s a mi nagyon nyomta a szivemet, hogy erővel a szegény Pali nyakába akarja magát varrni.
Terka megkapta a kezét.
- Ugy -e, János bácsi, lássa János bácsi.
Ugy -e, kelmed se találná ezt rendesnek ...
Hát aztán mit mondott?
- Azt, hogy vigyázzunk.
Az az asszony soha sem töri jóban a fejét.
Jaj annak, a kit szeret, s jaj annak, a kire megharagszik, a kit meggyűlöl...
Nagyot sohajtott, megszorította az öreg Csikojtó kezét.
- Lássa, János bácsi, még sem olyan rossz ember az a csodálatos ember, mint kelmed gondolja.
Nem veszedelem, hanem jó tanács jár vele.
Az öreg Csikojtó elmosolyodott.
- Miért tűnt el hát?
Hogy veszett el olyan hirtelen előlem, mintha a föld nyelte volna el?
Erre mondd meg, micsodás ember?
Ebben a pillanatban, mint bizonyosan akkor is, midőn az öreg csodálatos eltűnt , egyszerre másfelé szökkent a figyelme.
A dűlő uton egy piros kendő és tarka rokolya villant át sebesen.
- Ahol megy a. Látni akarom az ábrázatját, hogy kicsoda.
Öreg lábaival utána akart iramodni.
Terka visszatartotta.
Csakugyan az volt, a kit gondolt.
- Ne bántsa! - susogta hozzá Terka.
- Ugy is tudom, kicsoda.
Gábris Marcsa.
Hadd járja a bolondját.
Volt oka ezt mondani, mert azt is látta, ki után törte magát Marcsa olyan nagyon.
Nagyon elszomorodott, lecsüggesztette fejét.
Jaj annak, a kit az az asszony szeret, s jaj annak, a kit meggyűlöl.
Nem volt többé szüksége arra, hogy lássa, mitől szokott ijedezni az az asszony.
Tudta már, mit lát olyankor, mikor megréműl.
Azt is tudta, kik szokták azt látni.
Azt is tudta, a menyecske miért látja.
Legalább gyanított már mindent, most már világosan gyanított.
Csak ugy futott , sietett át képzelete előtt az egész dolog, mint egy látott, igaz történet.
Eljött utána idegen földre; itt megtudta, hogy felesége van.
Megismerkedett a szegény Örzsivel, kicsalta a felvégi agyaggödrökbe.
Ott nem volt senki, de senki közel , csak ez a szegény hitvány kis kutya.
Aztán hirtelen felkapta a fejét.
Feltette magában, hogy nem fogja róla senki azt mondani, hogy gyámoltalan, ha százszor jaj is annak, kit az az asszony meggyűlöl.
Mellette lesz, a kit szeret.
Védelmére kel az mindenkor, mihelyt megtudja azt, a mit nem is gyanít, a mitől a szive is olyan nagyon dobog.
Az a gonosz pedig hadd járja a bolondját, mig büntetése utoléri.
S hogy az öreg Csikojtóval folyvást csak csodálatos dolgok történjenek, mig az egyet kerűlt az országut felé, eltűnt, elsietett nagy gyorsan arra felé, a hol a gőzcséplőnek ez évi első füstoszlopa emelkedett az ég felé.
Gábris Marcsa pedig csakugyan a bolondját járta.
Hasztalan volt szivének édes vágya, óhajtása boldogság után; hasztalan adott neki Parázs Pali jó tanácsot, melyet parancsnak, tilalomnak is vehetett, mind hasztalan volt: a bosszúvágyat, azt a kérlelhetlen, emésztő izgatottságot, nem bírta elölni , elaltatni szivében.
Vitte az, mint egy őrület.
Nem volt nyugta soha, szive erősen vert, arca lángolt, szemei szikráztak, izmai feszűltek a lázas, sürgető izgatottságtól, mikor arra gondolt, hogy minden nap közelébb hozza szándéka végrehajtásához.
Mert azt feltette magában, hogy a véletlenséget játszó jó alkalmat, ha a bandába be nem juthatott is, nem szalasztja el.
Mint ételvivő is feltolakodhatik a csép dobjára, kévét vágni is segíthet csupa szivességből.
Ez ellen Parázs Pali sem szólhat.
Azután a sors meghozza a többit .
Akkor kell annak megtörténni.
Csakugyan közel járt a bolonduláshoz, mert előre is örűlt, nevetett a gonosz cselekedetnek, s csak aznap szállotta meg kínos rettegés, ha azt az embert, a Rossz Pált, a minden rossznál rosszabbat, nem látta.
Félt, hogy elveszíti, kisikamlik körmei közűl, még ha elpusztúl is a föld szinéről , de nem az ő keze által.
Látnia kellett mindennap, tudnia minden lépését.
Ma is a nyomán volt, mikor bárki, a ki messziről látta céliránytalan futkározását, nem mondhatott, nem gondolhatott egyebet, mint hogy elment az esze.
Hanem a mint a Csetneki ur földjének a sarkán, a dűlőutról becsapott a gyalogutra a kukoricaföldek közé: egyszerre leszegeződtek léptei, vére meghűlt, majdnem kővé meredt attól, a mit hallott.
Vége volt mindennek.
A mire várt, arra hibásan számított.
Mindent megértett abból a szóváltásból, mely a lapos oldalon folyt tőle csak nehány lépésnyire.
Azok, a kik e tanútlan alkalmatosságban pereltek, a magány egész gyönyörűségének felhasználásával igyekeztek egymást túlkiabálni.
Az egyik Rossz Pál volt, a másik az öreg Kranczler ur, a géptulajdonos.
Rossz Pál magázta, Kranczler tisztelt urazta a másikat.
És ez egyforma gorombaság volt.
Azon veszekedtek, - mert bár tisztességes, de mégis veszekedés volt - hogy a gép megy vagy nem megy Rossz Pál urhoz.
A napot nem tartotta meg.
Négy napot késik.
Rossz Pál nem akar várni.
Mert a búzája már előre el van adva határidőre.
Minden nap négyszáz forintot veszít.
S a vége mégis az, hogy a gép nem megy.
Rossz Pál azt mondja, erővel is elhúzatja s nem engedi, hogy elébb Csetnekihez menjen.
Az azt feleli:
- Azt nem teheti a tisztelt ur.
- Akkor megfizeti az 1000 forint késedelmi dijat.
Kranczler ur felkacagott, de valami keserű, fájdalmas volt megvető kacagásában.
Még Marcsának is szívéhez szólt; vele tartott.
- Három-négy napi késedelemért megtenné velem a tisztelt ur ezt az embertelenséget ?
Velem, a ki hét gyermeknek vagyok apja.
Megrázkódott.
Megundorodott attól az embertől.
- Én megteszem azt.
- No hát én meg azt mondom a tisztelt urnak, hogy nem megyek a rendelt időre és még sem fizetek egy fillért sem.
- De hallja maga, azt már megfizeti, ha addig élek is.
Kranczler ur feltartotta a mutatóujját, olyan egyenesen, a mint csak az egy munkától megviselt becsületes mutatóujjtól telhetett.
- A szerződésben, tisztelt ur, az is áll: hogy ha pedig a cséplőgép a kitűzött határidőre munkába állani, a géptulajdonos hatalmán kivűl eső körűlmények által gátoltatnék, ekkor a szerződés minden további kötelezettség nélkűl megszűnik.
- Nos?
Mit akar ön ezzel mondani? - kérdé Rossz Pál ur elhalványodva.
- Gondoljon csak egy kicsit Boszniára.
- Mit akar azzal mondani?
- Azt, uram, - felelt Kranczler ur keserűen - a mit megérdemel az ur, a ki sem emberséget, sem irgalmat nem ismer, hogy ugy áll a dolog, az én masinám nem megy az urhoz soha.
Marcsa majdnem szétpukkadt, majdnem felkiáltott mérgében; de Rossz Pál valóban fel is ordított.
- Az nem lehet.
- De igen, mert a tartalékosok már mozgósíttattak.
- De a behivás még nem érkezett meg.
- Megérkezik holnap vagy holnapután.
- S fel fogja ön ezt a körűlményt használni ellenem?
- Fel.
Mert örökre megszabadulok az urtól.
Rossz Pál szeretett volna dühös lenni.
Mégis jobbnak látta másképen.
- Beszéljünk hát okosan.
Ha én javítom a feltételeket?
Kranczler ur oda tartotta öklét a Rossz Pál orra alá, s kárörömmel sziszegte:
- Hátha termésének felét nekem adná az ur.
Rossz Pál ur bőszen ordított.
- De hát hol kapok én most már más gépet?
Hallja maga, hol kapok én másikat?
- Az az ur gondja, - felelt Kranczler ur.
- Nem kellett volna velem olyan csunyáúl bánni.
S azzal ott hagyta a faképnél.
Marcsát csak az vigasztalta, hogy az, a kit gyűlölt, üldözött s már körmei között hitt, kínpadon állott előtte; fájdalmas, de egyszersmind nevetséges kínpadon.
Ajkairól boszús szitkok törtek ki, haját tépte, öklével fenyegetett Kranczler után.
Marcsa gyönyörködött rajta.
De a mint a menyecskét megpillantotta, hirtelen gyors változás riadt rajta keresztűl ; mintha annak megjelenése adta volna az eszmét, mely tenyerével a homlokát megüttette.
Egy nagy, - szerinte nagyszerű - gondolata jött.
Egy mentő gondolat.
És hogy lehet majd azt a kárörömet visszanevetni a Kranczler szemébe.
Semmi sem ad gyorsabb, rögtönösebb gondolatot, mint a gyűlölet.
A menyecske is gondolt egyet.
A legelső volt, hogy visszanevetett, és nevetett még jobban magában, a mint látta, hogy van még más egyéb is alkalmas a bosszúálláshoz, mint a kés és a véletlenség.
Az a szó, melyet a Rossz Pál szitkai után a száján kieresztett:
- Kukorikoljon hát a veres kakas, - mindenre megtanította egyszerre.
Arra, hogy egyet gondoltak, csakhogy másképen, és arra, hogy a gyűlölt ember önként , magától a kezeibe, hatalmába adja magát.
A szive megtelt nagy boldogsággal.
Gyönyörűséggel hallgatta minden legkisebb szavát.
- Lám, milyen jó, hogy találkoztam veled.
Csak régi igazság az, hogy szerencse, ha az ember régi szeretőjével találkozik.
Hallod -e, Marcsa, én most mondok neked valamit , mely azután örökre összehoz, összetart bennünket.
Akarod -e?
Okosabb volt, mintsem elhigyje, nem is ohajtotta, de mégis azt mondta:
- Akarom.
- No hát azt kérdezem tőled: ha azok a csépesek amott egy pillantás alatt minden keresetöktől el lennének ütve.
Ha azt mondanák nekik, itt kell hagyni a munkát , keresetet és családjokat élelem nélkűl s egy gyilkoló háborúba kell menniök.
Mit gondolsz, el lennének -e nagyon keseredve, el lennének -e nagyon szánva?
Marcsa a homlokához, a szivéhez kapott, de azért kinyögte:
- Meghiszem azt, hogy el lennének keseredve.
Nekimenne némelyik még magának a pokolnak is.
Rossz Pál folytatta hizelgő rábeszéléssel:
- Ha egyet közűlök megvigasztalna az ember egy marok bankóval, nem egy, hanem két-három nyár keresetét is nyugodtan pótolná, az szép jutalom volna, ugy -e, egy szegény embernek?
Háznépét nyugodtan itt hagyhatná.
Velem jót tesz, soha szemére nem vetem.
Nem is vétek, mert az enyim, és én magam akarom.
Ha mindjárt itt ezt a hatvan forintot foglalóúl oda adnád neki, tudna -e ember lenni a talpán?
A kinek, ha te szépen körűlölelgetnéd, tudhatnál -e a fülébe sugni valamit?
S tette utána nyomatékosan:
- A mit azután se ég, se föld meg nem tud.
A menyecske vidor csalfasággal mosolygott a szemébe.
- Aztán rám mer bízni ilyen rettentő titkot?
Az egész nyugodtan fogadta a kérdést, még vissza is mosolygott.
- Hogyne! - felelt nevetve; - hiszen csak tudom tán a régi időből, hogy azért, a kit szeretsz, még a magad életét is odaadnád.
S az, a kit szeretsz, tudom, hogy én vagyok.
Jól is kivártad.
Most már összehoz bennünket az isten.
A menyecske nekipirult egészen; még jobb kedve lett neki, mikor felcsapott.
Rossz Pál azzal vett tőle búcsút:
- Aztán jól végezz.
Az asztagokat nem fogja őrizni senki sem.
Megcsókolta és elsietett.
Mit volt tenni, mit nem, megengedte; pedig az ajkát szerette volna szétmarcangolni, a szemeit kivájni, midőn érintette.
De hát csak hadd vakuljon egy csóktól is, higyje, hogy azért járt utána olyan nagyon, mert rég szomjazott arra.
Ez az ember bizony azt hiszi, hogy ugy szereti, hogy bele van bolondulva.
Nagyot nevetett.
Most nevetett csak igazán.
S a karján vitt kis gyermeket százszor, ezerszer megölelte és megcsókolta.
- Ez az.
Ez az, a kit én szeretek.
Gyorsan letelepedett a gyepes, lapos oldalon és megpróbálta a gyermeket ölében táncoltatni.
A pici lábak jártak, kalimpálóztak s a menyecske dalolt hozzá.
Ha ezt valaki látta, hallotta volna.
A Gábris Marcsa dalolt.
Bizony azt hitték volna , hogy most már csakugyan megbolondult.
Pedig csak örűlt a szegény Gábris Marcsa, a szegény, rossz, bűnös Gábris Marcsa régen örűlt ilyen nagyon.
Könytől, örömtől, szeretettől ragyogtak szemei.
Csak a kukoricaszár zörrenése juttatja eszébe, hogy a játékot abbahagyja.
Eloson fürgén, vigan.
A kukoricaszár zörrenése sem bántja, hiszen a szél zörgette csak .
Pedig sokszor nemcsak a szél zörgeti; járhat ott más valaki is, a csőszön kivűl is , a kit kutya meg nem ugat.
A varázsló, ki némává és bárányszelíddé teszi azt egy parányi szalmaszállal s megjelenését, távozását a csomborfű illatával, mely a szemet kápráztatja, titokba burkolja.
A varázsló, kinek léptei könnyűk, suhanók, titkosak, mint a szellemé s a hosszan beosont mértföldeken nem hagynak nyomot magok után; ismeretlen vándor, ki észrevétlenűl, bujkálva lopózkodik vidékről-vidékre, mint a hegyi patak, mely egyik völgyben a föld gyomrába tűnik el, hogy azután messze-messze bukkanjon fel egy másik távoli vidék völgyében.
Az árokpart mögött, mely a kukoricát határolta, Marcsa távozása után egy nagy tasla gombáros kalap emelkedett fel a kukoricából.
A csodálatos ember szemei könyben usztak.
Hogy szerette azt a gyermeket, hogy csókolgatta azt a gyermeket, - mondogatta magában.
Kevesebbet gondolt a bűnös szándékra, melyet kihallgatott.
De gondolt arra is, és azt a tajtékpipa-tokot, melyet a kukorica között talált , figyelmesen megnézte s gondosan eldugta zsebébe.
Letette nagy tasla kalapját az árokpartra vánkosul ősz feje alá.
Félig csukott szemmel, egészen nyitott füllel elszundikál igy egész nap; s bámulja a szép fényes csillagokat egész éjszaka és elmélkedik, hiszi, hogy megtanulja az emberek sorsát intézni.
Ma itt, holnap ott és közben az utban nem látja soha senki sem.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE