Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1930
Fejezet
22
Bekezdés
2039
Mondat
3909
Szó
38374
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
IV. (A MURKULÁB)
Minap reggel, miután annak rendje szerint köszönt nekem, ahogy azt egy illedelmes fiutól el is várhatja az apja, lecsuszott a kis ágyából, átszaladt a hálószobán s mellém bujt be, a paplan alá.
Ott elhelyezkedett s akkor, lelkendezve kezdte ujságolni:
- Apukám, nomoklim van!
- Mi az?
- Nomokli, - magyarázta tágranyilt szemmel.
- Olyan, mint a kalika...
- Csak nem monokli?!
- De az, apukám.
Nomokli!
- S minek az neked?
- A szememle teszem.
Tegnap láttam a váloszba egy huszált, neki isz volt a szemén nomokli...
Egyszerre elhallgatunk.
János bizonyára ama titokzaton tünödözve el, mirevaló lehet az a monokli, melyet a szemén viselt az a bizonyos huszár s amilyennel állítólag ő is rendelkezik már.
Én viszont azon kezdem törni a fejemet, honnan szerezhette a monoklit?
A dolog, mint tünet, annál aggasztóbb, mert János idei nyáron lesz négyéves mindössze s máris a huszártiszteket utánozza.
Hiszen tagadhatatlan, hogy ő is huszár.
Van piros lovassági sipkája, amelyet hegyesen szokott a fejébe biggyeszteni és van kardja is, amelyet azonban ritkán szokott hüvelyébe dugni.
Ha ugyanis valaki egész nap macskákat üldöz a ház körül, ahhoz okvetlenül szükséges, hogy kihuzassék hüvelyéből az a kard.
Mert a kutyák elől megretirál, annál keservesebb napok következtek el azonban a macskákra, mióta az egyik királyuccai boltban megvettük a kardot .
Reggeltől-estig kergeti őket, a macskák eszük nélkül menekülnek a hadonászó huszár elől s végső szorultságukban a háztetőre futnak föl rendszerint.
A tető párkányáról visszanéznek Jánosra, János viszont szétterpesztett lábakkal s nem kevés kárörömmel kiált fel utánuk:
- Féltek tőlem, mackák?
A kérdést megismétli még néhányszor, de mert a macskák nem felelnek neki , legfeljebb kiváncsian néznek le felülről az ádáz kis emberre, kardját hüvelyébe taszitja s nagy elégtétellel indul el a ház mögé, hogy ujabb macskát verjen föl valahol.
Egyelőre azonban a monokliról legyen szó.
Nem faggatom tovább, hiábavaló lenne : János ugysem vall.
Érzem, hogy rövidesen kiderül anélkül is minden.
S csakugyan , alighogy a dolgozószobámba lépek, máris megfogtam a fiatalembert.
Valamit keresve, kihuzom a középső asztalfiókot s első tekintetem a zsebórámra esik , amelynek üvegét tegnap délelőtt levettem, mivel a számlapot akartam megtisztitani.
Aközben valami dolgom akadt, az órát betettem a fiókba, a kerek üveget ellenben kintfelejtettem az asztalon.
János, aki - teljes felelőtlenséggel - mindennap rendszeres motozást fejt ki az asztalomon a radirgumik, ceruzák s egyéb ilyen praktikus tárgyak után, meglátta persze az üveget s nyomban lecsapott rá.
S abban a szempillantásban el is emelte.
Igy jutott hát a monoklihoz.
Ágnes nénje a szomszéd szobában készíti elő könyveit.
Odaszólok neki:
- Hozd csak be a Jánost!
Félperc mulva előttem áll már haptákban.
Fölvetett fejjel, lábait szorosan egymáshoz illesztve s olyan arccal, amelyről előre le lehet olvasni, hogy vallani sohasem fog ez az ifjuember.
Én azalatt hátul-összefogott kézzel járkálok előtte föl és le.
Az elszánt ember ijedten pillog.
Egyszer aztán hozzákezdek:
- Hát hol is vetted azt a monoklit?
- Én nem vettem, apukám, s egy nagyot nyel.
- Én cak láttam a nomoklit...
- Aztán hol láttad?
- A szobában...
- De a szoba nagy!
Azt szeretném tudni, hol volt a monokli, mikor zsebrevágtad?
Makacsul néz velem farkasszemet:
- Én nem zeblevágtam, apuka, én cak láttam az asztalon ész megnéztem...
- És elvetted!
Mi?
Hogy tegyem most zsebembe az órámat, amikor hiányzik az üvegje?
Erre felelj!
Nem felel.
Ahelyett másodszor is nyel egy nagyot.
Azalatt még mindig fel és alá járok előtte, hátul összefogott kézzel:
- Hallod -e, te ember, én igazam nem tudom...
- Én még nem vadok embel, csak kiszfiu! - vakkant bele váratlanul.
Erre már, komolyan rendreutasítom:
- Ne kotnyeleskedj, mikor az apád beszél!
Igenis, soha rendes ember nem lesz belőled, ha igy folytatod!
Hogy mennyi gondot okozol te nekem, hallod -e ?!
Sokszor már aludni se tudok, ha eszembe jut, milyen rendetlen vagy!
Haszontalan ember!
Előttem áll, a szempillája se moccan.
Rászólok:
- Menj előlem és javulj meg!
Átszalad az ebédlőbe s odaát egy nagyot lélegzik, hogy ezt az ujabb bajt is sikerült megusznia.
A monokliról nem esik szó többé.
Ha már elemelte, maradjon nála.
Az iróasztalon babrálgatok azalatt, régi leveleim között.
Elmulik egy negyedóra .
Akkor egyszerre arra figyelek föl, hogy János a szomszéd szobában fenyeget és abriktol valakit.
Éppen azt hallom:
- Haszontalan embel!
Óvatosan az ajtófüggöny mögé lépek s onnét lesek át az ebédlőbe.
Persze, persze : hiszen gondolhattam volna...
János ezúttal is leutánzott s ami szidást előbb az ő fején halmoztam össze, azt most János a mackójára testálja át.
Az ebédlőben ugyanis ez történik:
János hátul összefogott kézzel, homlokán nehéz gonddal járkálgat föl és alá az asztalnál (szószerint ugy, mint negyedórával előbb magam is ), a mackó pedig a sarokbatámasztva feszeng és drukkol.
Látszik rajta, hogy egészen odavan, mialatt János ugyancsak mossa a fejét:
- Hol vetted magadnak a nomoklit?
Moszt beszéjjél!
A mackó a sarokban szurkol és hallgat.
János megáll előtte, súlyos szemrehányások özönével:
- Halgasszál, mikol én beszélek!
A mackó szorongva áll a sarokban.
János végül is megfenyegeti:
- Majd eccel kikapol, haszontalan embel!
S hátatfordit a mackónak, aki - ugy látszik - monoklit szerzett valahonnét és semmi szin alatt sem akar megjavulni.
Nesztelenül elhuzódom az ajtófüggöny mögül s elgondolkozom ezen az apró emberen , aki időközben az előszoba felé indul el, de hirtelen a mackó felé fordul vissza s rendreinti:
- Most cak maladjál a szalokba, melt lossz vagy!
S kimegy az ajtón.
Én a régi levelek közt kezdek tovább böngészgetni, de nem sokáig maradok nyugton.
Mert egyszer csak hallom, hogy János ijedten kopog fölfelé a lépcsőházban, félperc mulva már a szobámba ront, megáll előttem falfehéren s szájaszéle meg-megrándul az izgalomtól:
- Apukám, itt van valaki...
- Kicsoda az a valaki?
Alig tudja kimondani, annyira futott valaki elől.
Csaknem elfulva mondja:
- A Mulkuláb talán...
Igy már értem.
Mert a Murkulábbal igazán nem tanácsos kikezdeni.
Még Jánosnak sem.
Sejtem, hogy alighanem a kéményseprő jelent meg a láthatáron.
Hogy megnyugtassam némileg, kinézek az előszobába.
Csakugyan ott áll a kéményseprő: a könyvét hozta föl, hogy aláirjam.
Azt mondom neki, de ugy, hogy János is meghallja odabent:
- Maga az, Murkuláb bácsi?
- Én vagyok, - mondja a kéményseprő elváltoztatott hangon, mint aki jóideje be van már avatva a dolgokba.
- Aztán minek jött, Murkuláb bácsi?
- Azért, hogy elvigyem a rossz gyerekeket!
Azt mondom erre:
- Hát csak menjen vissza, Murkuláb bácsi, mert a mi házunkban nincsen rossz gyerek.
János nagyon jól viseli magát mindennap!
A Murkuláb erre morogva elégedetlenkedik, hogy neki azt beszélték az uccán : Jánoska sokszor nem hallgat az anyukájára.
Utoljára is elmegy, más rossz gyerekek után kutatva s aközben még a lépcsőházból is fel-felmorog.
Amire visszamegyek a szobába, Jánost nem találom hirtelen.
De aztán előkerül, az iróasztalom alól.
Azaz csak a fejét dugja ki szörnyű szorongás között.
Alig mer suttogni:
- Elment mál a Mulkuláb?
- El.
De azt mondta, visszajön megint, ha rossz fiu leszel.
Egyelőre azonban más érdekli, mint a Murkuláb üzenete.
Susogva faggat:
- Hány gyeleket vitt a zákba?
- A zsákba?
Két makrancos fiu sirt benne és be voltak mázolva feketére...
- Mivel voltak bemázolva?
A nagy kefével?
- A nagy kefével bizony, amelyet vállán visz a Murkuláb!
Ez a kefe nyugtalanitja leginkább.
Most már bizonyos, hogy félóráig nem fog tágitani a szobámból.
Mert hátha a lépcsőház alján megbujva mégis csak ott leselkedik rá a Murkuláb!
Ceruzát, papirt kér, leül a kisasztalához s rajzolni kezd, széles nekifészkelődéssel.
A Murkuláb tudvalevően bizonyos ijesztőkülsejü alak, akinek hivatása, hogy a rakoncátlankodó fiukat bedugja a hátán fityegő zsákba, miután az arcukat feketére kormozta be előzően a nagy kefével.
A Murkuláb eredete ma már valóságos mithoszba vész el.
Vagy két esztendővel ezelőtt (ma már ezt sem lehet földeriteni) a szemetes embert vagy a kéményseprőt nevezte el igy először.
Ez az alak fokonkint átalakult a János fantáziájában: haja megnőtt s a vállára csüngött le, foga kilógott a szájából s az álláig ért, vörös szeme pedig forgott.
Tavaly nyáron, mikor az ujhelyi hegyek közt tanyáztunk néhány napig, személyesen is találkozott félpillanatra a Murkulábbal.
Az egyik szőlőben észrevette a madárijesztőt, amint rongyokbafoszlott karjaival kalimpált a szélben s a lyukas kalapjához tüzött tyuktoll is egyre integetett feléje: »gyere no, ha mersz !«
János karikáratágult szemmel meredt rá félpillanatig, aztán trappolva kezdett menekülni s nem is állt meg, csak az anyja szoknyája megett.
Ott lihegve kezdett magyarázni:
- Anyukám!
A Mulkuláb igy cinált nekem a kezével!
El akalt vinni!
Általában a Murkuláb tetemes ideig hathatós eszköznek bizonyult a János fékentartására.
Este, ha nem akart elaludni, a Murkuláb egyszerre csak morogni kezdett az előszobában.
János abban a szempillantásban - zsuppsz! - a paplan alá s onnét suttogott felém dobogó szivvel:
- Takald be az alcomat!
Fő, hogy az arca legyen betakarva: a láb csupaszon lóghat ki a paplan alól.
Nem számit.
Azonban ez az állapot sem tartott sokáig.
Mert Jánosnak lassankint gyötrő gyanúja támadt a Murkuláb egyéniségét illetőleg.
Igaz másfelől, hogy ennek is a cselédleány volt az oka.
A leány ugyanis vagy három héttel ezelőtt, amikor már minden képzeletet megcsufolt a János fegyelmezetlensége, nagykendőbe burkolta a fejét, aztán - elváltoztatott hangon - belépett a hálószobába:
- Hol van az a rossz gyerek?
Mind-járt vi-szem ma - gam - mal!
A számitás az volt, hogy János nyomban paplan alá buvik...
Azonban nem ugy történt.
János előtt ismerősnek tünt föl a hang és noha egész testében reszketett, odanézett a Murkulábra s meglátta a szoknyát.
Egyszerre iszonyú világosság gyult ki az agyában s nem lehet meglepődni ezekután, hogy amikor másnap délelőtt a szobámban irtam, hirtelen csak megjelent az ajtóban egy apró Murkuláb, fejéreboritott nagykendővel s cérnahangját elmélyitve kezdett morogni , mialatt lépést közeledett felém:
- Én vagyok a Mul-ku-láb...
Ha nem gyösz já - cod - ni, min-gyált be - dug - lak a zák-ba!
A fenyegetés nekem, szólt s a törpe Murkuláb János volt persze, aki ilyenformán akarta kicsikarni belőlem, hogy tegyem le már a tollat s menjek le keveset az udvarra, ahol is a ház körül pompás bujócskát lehet játszani.
A Murkulábot illetőleg bajos már ráijeszteni többet.
Kivétel csupán a kéményseprő.
Mert ha e murcos embert pillantja meg, vállán a karikábahajtott kefével, esze nélkül trappol be hozzám s ha történetesen nem lennék bent , elrejtőzik a kéményseprő elől.
Nemrég a szekrényből húztuk ki, ahol guggolva lihegett nagy szurkolásában.
Ezidőszerint szobámban ül a kis asztala előtt s rajzolgat valamit.
Nem sokat törődöm vele, mert régi levelekben böngészgetek.
Ám ennek is vége lesz egyszer s fölállok.
Abban a pillanatban rámkiált János:
- Ne mozdujjál meg!
Üjjél vissza!
- Minek üljek vissza? - nézek rá meglepetve.
- Melt moszt tégedet lajzollak!
Szóval, készül a portrém.
Visszaülök hát s szembenézek vele.
János szaporán rajzol aközben: hol a papiron fut a ceruzája, hol fölnéz s összehúzott szemmel figyeli egyszer a fülem állását, másszor a nyakkendőmet.
Később annyit mond:
- Moszt mál lelajzoltalak...
Ájjál fel!
Fölállok s szemügyreveszem a rajzot.
Legsikerültebb a két kar: a hasam közepéből indul ki mind a kettő.
A balkezemen hat ujj van, a jobbkezemen csak négy jutott ennélfogva.
Megkérdezi:
- Jól lajzoltam?
- Jól, - nyugtatom meg komolyan.
Eltöpreng maga elé, majd rámnéz:
- Ugy -e, apukám, nem vagyok lossz fiu?
- Nagyon jó fiu vagy, - s megsimogatom. - örülök, hogy szót fogadsz mindig...
Sajnos, e hitemben hamarosan meg kellett rendülnöm.
János ugyanis kimegy a szobából s jóideig nem látom azután.
De ugy negyedóra mulva (dél lehet körülbelül) az Ágnes nénje riadt hangját hallom a nyitott erkélyajtón át.
Ugy látszik, a kisasszony most jön haza az iskolából.
Rémülten sikolt fel:
- Hát te mit csinálsz, Jánoska?
Hiszen ha leesel, meghalsz!
János fölényesen kiált vissza:
- Szemmitsze nem cinálok, cak nem tudok lemászni.
Szalaggyál a házmesztelnéhez , hogy vegyen le!
Ijedten lépek ki az erkélyre s lenézek.
De eláll a szivem attól, amit látok.
János ugyanis a másfélöles fonott drótkerítés tetejébe kuszott fel, odafönt azonban a fonatba akadt bele a ballába s most nem tudja kihuzni.
Igy aztán apró két markával görcsösen fogja a kerités tetejét s labdává gömbörödve vár, mig segitségére siet valaki.
Ezer szerencse még, hogy éppen akkor jött haza a nénje s meglátta.
Ágnes különben már szalad is visszafelé a házból s utána magából kikelten a házmesterné:
- Jánoska, hogy került maga oda, az Istenért?
- Ne beszéjjen mindig, - torkolja le onnan felülről.
- Tegyen le mál a földle!
A házmesterné leszedi nagykeservesen.
A pöttömlegény ott áll már előtte s fölnéz az asszonyra:
- Házmesztelné, meg ne mongya apukának, melt akkol meghalagszok magála!
Föntállok az erkélyen, nézem-nézem az elszánt embert s komoly zavarban vagyok .
Mert fogalmam nincs, mit csináljak vele?
( 1927.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE