NEGYEDIK FEJEZET
arról, hogy ment szüreti vakációra Barla Jóska s minő szomorúsággal tért meg hazulról. E fejezetben szó van azonfelül Nadrágszíjról, természethervadásról, Barla Jóska csúfságáról s a rohamjegyről.
Barla Jóskát egy természetrajz-óra végével maga után szólította Buza tanár úr.
A természetrajz tudós professzora öregedő korban volt már azidőtt : halkszavú, jóságos lélek.
A folyosón aztán így szólt Jóskához:
- Te Jóska, nem volna-e kedved délutánonkint eljárni Tatárokhoz?
Ott laknak a vár alatt.
Nem tudom, kik azok, tanár úr kérem szépen, - mondta meglepetve Barla Jóska , miközben visszafogott lélekzettel állt meg a tanár úr előtt.
- Hát Tatár Miskának a szülei, aki egyosztályba jár veled.
Miska kicsit gyengén halad s arra gondoltam, hogy együtt készülhetnétek a másnapi leckére.
Miska szüleitől kapni fogsz majd valamit: nem akarják ingyen.
Jó lesz?
- Igenis, tanár úr kérem szépen - hálálkodott a mendikáns.
- Igen szépen köszönöm tanár úrnak, hogy teccett rámgondolni...
A tanár úr indulóban volt már, de hirtelen megállt s úgy félszögletből , jósággal nézte végig a komolyszemű mendikánst:
- Úgy-e, szegény emberek a szüleid?
- Nagyon szegények, tanár úr kérem szépen - s a szemei egyszerre megnedvesedtek.
- Jól van no, jól van.
Csak igyekezz ezután is, nem fogunk megfeledkezni rólad.
Fehér István jogászelnök úr beszélt nekem rólad.
No, szervusz!
Barla Jóska a folyosón maradt, egészen megzavarodva.
Azt hallotta már, hogy az elnök úr az elmult héten odahaza járt s gondolta mindjárt, hogy biztosan beszélt az édesanyjával is.
S lehajtotta mendurfejét.
Két hete mult már , hogy levelében vagy egy koronát kért hazulról a szüreti hazautazás költségeire s a pénz mindmáig nem érkezett meg.
Sejtette ennélfogva, hogy pénzhijján lehetnek otthon s arra a föltevésre, hogy levelével igen meggyötörhette az édesanyja fejét, elszomorodott.
Elhatározta, hogy még ma föl fogja keresni Fehér urat.
Délután nem találta a Fellegvárban s mivel a református templom órája négyet ütött, gyorsan Tatárékhoz indult, hogy még ma ott legyen a közös tanulásnál , Tatár Miska osztálytársa segítségére.
A kollégium előtt azonban megállt félpillanatra.
A kollégium északi sarkában ugyanis, a széles járda legszélén, szemközt a Cziczu boltjával ott állt Stüszi másodéves teológus, az ünnepélyek vezérszavalója s szívmegejtőn fütyörészgetett magának.
Villabajusza volt Stüszi úrnak, keményen megpomádézva s mindig fekete magyarban járt (mint egykor Kossuth Lajos) és hetyke tartásban.
A szél őszi dalokat duruzsolt Újhely felől, de Stüszi azért csak állt ott egymagában, panyókára lökött mentében s trillázva és csattogva fütyölt, szebben talán a fülemilemadárnál is.
A járókelők akaratlanul megálltak Stüszi mögött egy-két pillanatra s elgyönyörködtek ujjongó füttyművészetében.
Ám Stüszi nem törődött velük, ő csak fütyölt tovább zavartalanul, megejtő-szépen, versenyt a keményedő széllel.
Talán valami kislányra gondolt.
Barla Jóska mélységes tisztelettel hallgatta egy darabig, aztán nekivágott a vár irányának.
Viseltes zekéjét összébbhúzta a nyaka körül, mert a hidegben többször megdidergett.
Az Aranyszarvas előtt a vásártérnek csapott át s megkerülve a katolikus templomot, a vár régi előudvarába ért, hol a Bagolyvár környékén fázékony bogáncsok dideregtek a Rákóczi-falak omladványain.
A várkert keleti részén áthaladva a három bástya alá ért , amelyek rézszínben oromlottak a meredek legcsúcsán.
Akadozó szívvel pillantott föl néhányszor a kastélyra és a tornyokra, amelyek mellvédeiről a fejedelem tekintett le valamikor, mialatt a tájon porfelhőben masiroztak szétzüllött katonái a német elé...
Hallgatag és rejtelmes volt a vár három tornya s riadtan várt az enyészetre, mialatt keserves szél sipolt a tetejükön...
A mendikáns eltünődött közös mulandóságunkon, meg a maga vackolódó kis sorsán s a várkert mögött megállt a Tatár-ház kapujában.
Terebélyes eperfa alatt kuriaszerű épület állt a kert legelején, amelyet zöld stafétli kerített el az utca felől s a stafétlin túl orgonabokrok fáztak.
A kert csaknem meredeken esett le a Bodrog partja fölé.
Barla Jóska benyitott az udvarba.
A házból Tatár Miska szaladt eléje:
- Szervusz, Jóska! - és kezet adott neki.
- Hát most már együtt fogunk tanulni!
- Hát igen - felelt Jóska némi zavarral.
- És pedig mindennap délután.
Buza tanár úr mondta.
Miska maga után vezette a saját szobájába.
Két kis kócoshajú lány öltöztette odabent a babáját: a Miska húgai voltak.
Miska rájuk kiáltott:
- Sipirc, kifelé!
Semmi közötök hozzánk!
A két kislány furcsán nézett Barla Jóskára, összekapkodták a babák színes rongyait s kifelé pakoltak.
De az ajtóból visszaszóltak azért, kedvesen elfintorított szájjal:
Barla Jóska elpirult.
Nagy zavarában elővette Miska könyveit és lapozgatni próbált bennük.
De hallotta, egyre hallotta, hogy a szomszéd szobában fesztelenül kuncog a két fruska.
Sejtette, hogy rajta nevetnek s szégyelte magát.
Olykor rövid csend állt be odaát.
Jóska tudta, hogy a két nyughatatlan leányzó a kulcslyukon át hallgatózik minden bizonnyal...
Miska észrevette Jóska szórakozottságát s nyomban kész volt az ajánlattal:
- Akarod, hogy átmenjek?
Adok nekik egy csárdást.
Tegnapelőtt is úgy kivágtam őket, hogy vagy félóráig nyivákoltak, mint a macskák.
Hát szétvágjak köztük?
- Ne, Miska, kérlek szépen...
Inkább tanuljunk.
Egészen belemélyedtek már valami számtani feladat megoldásába, ami persze nem ment simán, mert Miska előbb a lépet szerette volna bemutatni, amellyel cinkéket fogdos a kertben - amikor belépett az édesanyja:
- Hát maga lesz a mi új fiúnk?
Barla Jóska felállt s meghajtotta magát a Miska mamája előtt:
- Igenis, kérem szépen, kezét csókolom...
- Majd nálunk fog uzsonnázni mindennap s adunk magának két forintot egy hónapra.
Jó lesz?
- Igenis, kérem szépen, kezét csókolom...
Amikor megtanulták a másnapi leckét, megozsonnáztak ketten.
A Miska két huga is velük akart ozsonnázni , de Miska megfenyegette őket, hogy majd ad nekik egy csárdást...
Barla Jóska távozóban egy forintot kapott a Miska mamájától.
Leírhatatlan boldogsággal sietett hazafelé.
A váratlanul jött támogatás nagy hálával s a tudat, hogy most már maga is keresni fog, önérzettel töltötte el.
Az iskolakert kapujában, a Manci néni narancsos, fügés, valamint berekinyés kosarai előtt megpillantotta Kóréh Lacit, amint éppen pattogatott kukoricára alkudozott.
Barla Jóskát néhány héttel előbb megkurálta már Kóréh Laci.
Jóska tehát elhatározta, hogy most visszakurálja őt.
Odalépett Manci nénihez s a pattogatott kukoricára mutatott:
- Hogy a patti, Manci néni?
- Literje egy krajcár, úrficska - mondta Manci néni, aki akkor már vénebb volt talán a kollégium épületénél is.
Barla Jóska két litert vásárolt nyomban.
Manci néni az egyik litert a Jóska , a másik litert a Kóréh Laci sapkájába öntötte.
S visszaadott kilencvennyolc krajcárt.
Mialatt a két mendur a pénzt számolta össze, az iskolakert főkapuja felől ott termett Deák Geyza rajztanár úr.
Késő délután volt, estébe-hajló s így a tanár úr minden föltevés szerint ijesztő-erejű kurucait pingálgatta előzően kis műtermében.
Ahogy észrevette a két lencsést, rájuk szólt:
- Mit műveltek itt, csirkászok?
- Kuráljuk egymást, tanár úr - mondták azok kissé megszeppenve s teli szájjal.
A tanár úr elkergette őket:
- Majd adok én nektek közösbe potyázni s elverni minden petákot!
Mars haza , lajhárok, aztán biflázni azt a rajzológeometriát!
Legközelebb szekundát kaptok!
Kóréh Laci erre hazafelé indult, Barla Jóska pedig a Fellegvárnak vette útját.
A kilátásba helyezett szekundát egyikük sem vette szigorúan, mert tudták, hogy a tanár úrnak sok szíve van, csak hát szeret olykor ráijeszteni az ádáz mendurokra.
Esteledett már.
Deák tanár úr ott maradt még egy kicsit s az erezett-orrú Manci nénivel néhány szót váltott az üzlet menetére s a nettó-nyereség összegére vonatkozóan.
A vén kofa nagy készséggel felelt a tanár úr kérdéseire, különösen egészségi állapotát illetőleg, mert a tanár úr koronkénti érdeklődésében foglalkozásának méltánylását látta.
Közeledett az ősz szürkülete s a szél mind hevesebb rohamokban lökődött a kollégium sarkának.
És a kollégium északi sarka előtt, a széles járda szélén, szemközt a Cziczu boltjával még mindig ott állt Stüszi, panyókára vetett mentében...
És fütyörészgetett, fütyörészgetett...
Istenem, de szép volt!
Barla Jóska a Fellegvár szűk tekervényű lépcsőin topogott ezalatt fölfelé.
Az ódon toronyszerű épületet valamelyik Vay-gróf emeltette régen, lakásul a diákfiainak s mikor a Vay-úrfiak elbúcsúztak a kollégiumtól, a terpesz-torony az Alma Materé maradt.
Második emeletén a jogászelnök úr lakott egymagában.
Barla Jóska lábujjhegyen nyitott be a szobába.
Az egyetlen széles ablakon befelé gomolygott már az őszi este, a tető-eresztékek sóhajtozni kezdtek a szilajodó szélben.
Ketten voltak a szobában.
Fehér Pista karosszékben ült az ablak mellett.
Czompó szerkesztő pedig fölturkált hajjal járt körbe, mint a nyomtatóló.
Módfölött idegesnek látszott:
- A dolgok veleje mindenképpen az, nagyrabecsült barátom, hogy megelégeltem az Orémusz garázdálkodásait.
A Közlöny következő számába be akarta nyomni második versét is, amelyben leplezetlen pofával szerelmet vall.
Mondanom sem kell, hogy a költeményt visszavágtam.
A helyett a magam elégiáját adom ki.
Azt hiszem, ehhez jogom van.
Igaz-e?
- Valószínű - mondta rá a jogászelnök, de látszott rajta, hogy a gondolataival egészen másutt járhat.
Czompó figyelmét nem kerülte ki ez a szórakozottság s egyszerre iszonyatos gyanu rohanta meg.
Odaállt az elnök elé:
- Barátom, István!
Lenne hozzád egy igen-igen őszinte kérdésem...
- Mondd meg nekem, de igazán, jártál-e azóta Fodoréknál!
Fehér Pista ránézett a szerkesztőre:
- No, hallod, minek ennek ilyen nagy feneket keríteni!
Hát persze, hogy jártam, háromszor is.
Sőt tegnapelőtt náluk voltam vacsorán.
Nincs ebben semmi...
- Hogy nincs? - kiáltott fel nyöszörgő mosollyal Czompó.
- Kedves vagy !
Hallatlanul kedves vagy!
Hát barátom, István, megsúghatom neked, hogy mi ketten Orémusszal igazság szerint fantasztikus ürük vagyunk.
Mert mialatt mi a tollszárból rímeket rágunk ki az imádott lényhez, te az ő oldalán vacsorázgatsz.
Meg is mondom Orémusznak, hogy akassza le nyakából a lantot s nézzen más foglalkozás után.
Várj barátom, István, tudom mit akarsz mondani : hogy a dolog nem komoly.
Nanana!
Ismerjük már az ilyen kifogásokat.
Arra felelj, kérlek, ha nem találod indiszkréciónak: tetszik-e neked ez a leány?
- Nekem minden csinos leány tetszik...
- Úgy! - bókolt Czompó s a kalapja után nyult.
- Mivel pedig a szóbanforgó leányzó föltétlenül csinos...
De minek folytassam?...
Nem, barátom István , én nem vagyok elkeseredve túlságosan, csupán megállapítom szimpliciter, hogy engemet még nem hívott meg vacsorára Fodor néni őnagysága, se Orémuszt, azt az esztéta-juhot.
De garantálom, hogy nem is fog...
No, ég veled és gyöngyharmat! - s becsapta maga után az ajtót.
Barla Jóska, aki mindeddig aggodalmaskodva állt az ajtószögletben, most óvatosan köszönt:
- Jóestét kívánok, Fehér úr!
- Szervusz, Jóska! - neszelt föl az elnök.
- Hát te hogy jöttél ide?
- Nem akartam szólni hamarabb, Fehér úr, kérem szépen, mert beszélni teccettek Czompó szerkesztő úrral.
Oszt avégett jöttem, hogy mivel otthon teccett járni, tessék megmondani, mi van édesanyámékkal, mert már harmadik hete nem írtak, oszt ma délelőtt Buza tanár úr mondta, hogy Fehér úr szólt neki valamit, oszt most már tanítom is ebből kifolyólag Tatár Miskát, aki egy osztályba jár velem, két forintért egy hónapra s ozsonnát is adnak.
Hát ebből gondoltam, hogy valami baj lehet odahaza s ne tessék haragudni, kérem szépen, hogy zavarom miatta Fehér urat...
- Dehogy is haragszom, Jóska - mondta Fehér Pista.
- Előbb azonban gyújtsd meg a lámpát, a gyufa ott lesz a könyvesállványon.
Barla Jóska meggyujtotta a talpas asztalilámpát s szelíd fény ébredt a kőfalú, kényelmes szobában.
Fehér Pista még mindig mozdulatlanul ült az ablakban.
A szemközti székre mutatott:
A mendikáns a karosszékbe ereszkedett nagyóvatosan s komoly, kerek arcát sok figyelemmel csüggesztette az elnök úrra.
Fehér Pista egy darabig elnézte a mendur búskomoly szemét, aztán így kezdte:
- Hát otthon voltam, kisöreg s meglátogattam az édesanyádékat is.
Nem kell megijedni, nincs semmi különösebb baj.
Apád most keveset keres, ezért nem tudtak küldeni pénzt, édesanyád pedig beteges.
De hiszen ez minden ősszel elő szokott jönni nála.
Kistestvéreid megvannak egészségben.
Hát ezért beszéltem Buza tanár úrral...
- Igen szépen köszönöm Fehér úrnak, hogy teccett szíves lenni szólni az érdekembe - szólt remegve Barla Jóska.
Akkor már könnyes volt a szeme.
Fehér Pista cigarettára gyujtott:
- Hallom a tanár uraktól, hogy a legjobb tanuló vagy az osztályban.
Hát csak becsüld meg magad ezután is, a tanár urak gondolni fognak reád.
Az Alma Mater sok szegény fiút fölnevelt már.
Aztán ezentúl, ha szükséged lenne valamire, csak gyere hozzám, én majd kisegítlek...
- Köszönöm igen szépen a jóságát Fehér úrnak - szipogott Barla Jóska s könnycseppek estek le a kövérkés arcán.
- Csak amiatt félek, hogy meg tanál halni az édesanyám...
Fehér Pista csitítani próbálta:
- Ne légy már gyerek!
Édesanyád meghűlt egy kicsit, mikor a kukoricát törték , azóta már föl is kelt talán.
Karácsonykor valószínűleg legációba megyek s akkor te leszel a szublégátusom.
Ne felejtsd el, hogy szombat délután szüreti vakációra indulunk, a vonatban te vigyázol a kofferomra.
No , szervusz és igyekezz!
Kezet adott neki.
Jóska a szemét törölgette:
- Igen szépen köszönöm Fehér úrnak, hogy teccett gondolni rám...
Vacsora után, ahogy hazasietett, leült s levelet írt az anyjának.
A két Zólyomi még nem volt odahaza.
Szipogva írt:
"Kelt ezen levelem Sárospatakon 190... évi október hó 13-án.
Tudósítom ennélfogva kedves édesanyámat, kedves édesapámat, Jancsi öcsémet, Mariska hugomat és Juliska hugomat sorsom és állapotom felől.
Már nem kell a pénz , mert ma kaptam egy forintot Tatár Miska édesanyjától, aki velem jár az I. B-be, mivelhogy Fehér úr beszélt Buza tanár úrral szegénységi sorsomról az érdekembe, hát Buza tanár úr megcsinálta.
Én most együtt tanulok Tatár Miskával, hát ezért kapok tőlük koszt fejében ozsonnát mindennapra, meg két forintot egy hónapba.
Ez két hónapban négy forint s a kvártélyköltséghez ezek szerint csak egy forintot kell pótolni, de ezt is megkapom, mert minden hetedik brugó az enyém, én pedig hat brugót hordok a magamén kívül s ha ezt mind eladom, csak a magamét nem, hatvankét krajcárt kapok egy hónapba .
Tudósítom mindnyájotokat sorsom és állapotom felől, hogy az osztályba én tanulok legjobban, hát ne búsuljon miattam kedves édesanyám.
Aztán most szombaton éjszaka érek haza szüreti vakációra, hát édesapám legyen olyan szíves és gyöjjön ki az állomásra, mert Fehér úrral fogok megérkezni, aztán én fogok vigyázni a pakkjára, de Fehér úrék a dombon laknak, mi pedig az alvégen, és akkorára éjszakai féltizenkét óra lesz.
Fehér úr azt mondta nekem ma, hogy karácsonyra magával visz a legációba, én leszek a szublegátus, hát biztosan keresek vagy öt forintot.
De kedves édesanyámék úgyse értik, hogy mi az, mert ez mind latin szó, hát majd otthon elmagyarázom.
Pénz nem kell, mert van egy forintom, az útiköltség csak húsz krajcár a harmadikon s viszek azonfelül fütyölőt meg cukrot Jancsi öcsémnek , Mariska hugomnak, meg Juliska hugomnak.
Tessék megmondani nekik, hogy várjanak, mert már igen régen nem láttam őket.
Most már ne tessék búsulni , mert félévtől kezdve talán elengedik a tandíjat, meg a tápintézeti-díjat .
Igen szeretném látni már kedves édesanyámat s kívánom tiszta szívemből, hogy egészsége megjavuljon minél hamarabb.
Hát ilyen az én sorsom és állapotom , kedves édesanyám.
Mindnyájotokat sokszor csókolja szerető fiok,
Mire befejezte volna, meg is enyhült.
A két Zólyomi, meg a többi nagyobb diák akkor jött hazafelé a konviktusból nagy zajjal.
Az idősebb Zólyomi, akinek ezen az estén különösen jó kedve volt, mert öt forintot kapott hazulról , vállonveregette Jóskát:
- Hallom, testvér, hogy már nevelőnek csaptál fel!
- Igenis, Zólyomi úr, kérem szépen - restelkedett az ágy lábánál Barla Jóska.
Zólyomi másodszor is vállon veregette:
A mendikáns, mielőtt lefeküdt volna, pakolgatni kezdett a ládájába: lepedőt , fehérneműt, amelyek mosatásra vártak.
Hat nap alatt hatszor kirakott s megint visszapakolt mindent.
Igen válogatott, hogy csak a legszükségesebb dolgokat vigye.
Nem akart terhére lenni az anyjának.
S azalatt izgatottan készülődtek a városka összes diákkamaráiban, különösen a konyák, kik a keserves szülei búcsú óta most mentek első szabadságra .
Mielőtt azonban útnak kerekedtek volna zsibongó karavánjaik, Barla Jóska és még néhány mendurtársa olyan egy-két botot kaptak a lábszárukra, meg a lapockaközre, hogy attól vakarózhattak legalább.
A szóbanforgó kampósbot a főiskolai orvos úr kezében zúgott, kalimpált és csattogott.
És pedig a brúgók miatt.
Két nappal a vakáció előtt, jókor reggel, a Kutyaszorító bejáratánál vígan állt a brugó-börze.
Barla Jóska is ott kínálgatta a maga hét brugóját, mert ezúttal, tekintettel a holnaputáni elutazásra, a sajátját is el akarta adni .
Tíz-tizenkét krajcár közt hullámzott az árfolyam.
E reggelen valóságos zsidóiskola volt a Kutyaszorító eleje: kispataki meg hécei asszonyok s néhány mezítlábas csiszlik minden erővel le akarták szorítani a kurzust, a mendurok viszont közös erőfeszítéssel tartani igyekeztek az árfolyamot .
Barla Jóska eladott immár öt darab brugót, a zsivajban a megmaradt kettőt kínálgatta még teljes rábeszélőképességével, mikor a háta mögött hirtelenül vad rikoltozás támadt, eszeveszett futkosás és lábaknak kapkodó dobogása.
És amire meg tudott volna fordulni, egy jót húzott valaki a hátára s ugyanakkor egy másodikat is odateremtett, végig a lábszárain, miközben rekedten kiáltozott és prüszkölt:
- Az ebadták teremtésit!
A kenyeret elkótyavetyélik s aztán hozzám jönnek , hogy ég a gyomruk!
Hát persze, amikor nem esznek!
Nesztek, ebadták!
A főiskolai orvos bácsi dolgozott a középen egy görbe bottal: csihipuhi!
A megzavart mendurhad tágult szemgolyókkal menekült, ki amerre látott, a kampósbot pedig forgott és zengett a légben s csapkodott kegyetlenül .
Egy-két csiszlik is kapott a fenekire s még az asszonyok sem kerülték el, ha nem tágítottak idejében.
Sok mendur a brugót is elhajította, csak súly nélkül iszkolhasson.
Két-három perc alatt üres volt a csatatér.
A doktor úr még utánuk is fenyegetőzött:
- Majd adok én nektek gyomorszűkülést, gazfickók!
A főiskolai orvos úr fölgerjedését teljes mértékben igazolták az előzmények .
Alig volt olyan reggel, hogy óra előtt tizenöt-húsz mendur ne jelentkezett volna a kórházban gyomorbántalmak címén.
A doktor úrnak nagy prakszisa volt már e csalárdságokkal szemben s eleinte abból a föltevésből indult ki, hogy a mendurok mindenre elszánt cselszövő hada nem készült el a tananyagból s fugálni akar.
Ezért, - elrettentő például - sorba ecsetelte a torkukat, hogy valamennyi lencsés düllöngve krákogott.
De mivel a gyomorbajosok tömeges jelentkezése a járványszerűség tünetét öltötte magára, a doktor úr nyomozni kezdett.
Ilyen módon csakhamar konstatálta, hogy a mendurok potom néhány pénzen elvesztegetik a brugót, früstökre nincs mit enniök s ezért vannak égésszerű gyomorfájdalmaik.
Először atyai jósággal intette az összes konyákat s a mendursereg egyetemét, hogy ne tegyék próbára továbbra is a türelmét, hanem egyék meg azt a brugót, mert különben szétvág köztük.
Amikor azonban sem szép szó, sem a belterjes ecsetelés nem használt, a doktor úr csakugyan ott termett a brugótőzsdén s szétvágott a bandában.
Úgy kellett nekik!
A doktor úr határozott föllépése azonban nem támasztott különösebb emóciót , mert akkor már itt volt a vakáció.
A doktor úr egyébként föllépett már így tavaly is, tavalyelőtt is nem egyszer, de legalább abszolút hatástalansággal.
Szombat délelőtt a nagyobb diákok közül sokan szivárogni kezdtek már az állomás irányába és amikor délben Barla Jóskáék is előtörtek az I. B-ből, karavánok haladtak már az iskolakert főútján - hazafelé.
Zaj , énekszó, készülődés, csapkodás volt minden udvar.
Az I. B-és konyák egy csoportja hadonászva igyekezett a Rákóczi-utcán s a Templom-köz előtt észrevettek egy száradt öreg zsidót, akin csak kijárt cugoscipője tartotta a furulyanadrágot, a fején ellenben két kalap volt.
Alul egy pincs, azon egy cilinder.
A zsidó csontdarabkákat, elhult patkószegeket keresett az utca közepén és ha talált valamit, először a szeméhez vitte, aztán köpött rá s akkor hirtelen bedugta a zsákba.
A mendikánsok, ahogy meglátták a duplakalapos alakot, csúfolódva kezdtek kiabálni:
- Szíj!
Szíj!
Nadrágszíj!
Nadrágszíj megfordult, fölemelte jobböklét s annyi méreggel fenyegette a mendurokat, hogy reszketett a szakálla:
- Ezt tanultátok a tekintetes tanári kartól?
Lurcones impudentes!
A szemtelen lurkók annál viharosabban ismételték:
- Szíj!
Szíj!
Tyetyetye!
Nadrágszíj!
A zsidó letette a zsákot s most már két ököllel fenyegetőzött, de úgy, hogy teleköpködte a szakállát:
- Diaboli vos perdant, paniperdae!
Az ördög persze azért nem hordta el a kenyérpusztítókat, siettek azok maguktól is.
Nadrágszíj fölkapta a zsákot s továbbkeresgélt az utcán , mialatt latinul dörmögött maga elé.
Mert az öreg, aki Lissauer lett volna becsületes neve szerint, csaknem úgy beszélt latinul és görögül, mint Zsoldos Béni bácsi.
Ő pedig Thukididesz ama bizonyos tíz kemény soránál a Tudományos Akadémiát is kisegítette súlyos zavarából.
A német nyelvet perfektül bírta Lissauer úr s ha az ötödgimnázisták megkörnyékezték az utcán, hogy segítsen nekik lefordítani a "Loreley" -t, az öreg hátrataszította kettős kalapját, lecsapta a zsákot s karjait széttárván a menny-égnek, remegő hangon, önkívületben kezdett szavalni: "Ich weiss nicht , was soll es bedeuten: dass ich so trauring bin..."
És szívesen segített mindenkinek, ha nem csúfolódtak vele.
Mert Lissauer úr ügyvéd lett volna valamikor, igen-igen régen, ám valami találmányon kezdte törni magát, amitől megcsusszant az egyik kereke.
Azóta zsákbagyüjtögetett minden utcai vackot , a pincskalapra cilindert tett föl s latinul hadakozott a diákokkal.
Kovácsy tanár úr egyszer megkérdezte tőle, hogy mi voltaképpen az a legalsó értékhatár, amelynél a szemétből válogat.
Nadrágszíj így válaszolt:
- Mindent föl kell venni, tanár úr, ami többet ér egy tetűnél.
Azalatt pedig karavánok indultak meg az iskolakert főútján át, minden vonathoz újak s a városka egyre inkább halottá vált.
Délután öt óra körül Barla Jóska is kézcsókra ment Vitkóczyné asszonysághoz, elbúcsúzott a két Zólyomitól s hátáralökvén kézitáskáját, nekivágott szuszogva az állomásnak .
Az iskolakert kapuja előtt csoportok torlódtak össze s a pakkok, kofferek , batyuk alatt mendurok tömegei lihegtek.
Végig az iskolakerten százan meg százan hullámzottak előzködve, búcsúzkodva, jókedvvel, mialatt Hersli, a város egyetlen hordárja a jogászelnök két bőrtáskája alatt nyöszörgött , vonszolta magát sóhajtozva, tántorgott, (különösen ha löktek rajta a lencsések), megint megállt, letette a táskákat, törölgette a homlokát s jajgatott, hogy az elnök úr rokkantságba kergeti őt ezzel a disznó súllyal , mindjárt a bokrok megé hajintja mind a kettőt.
És míg Hersli komolyan szenvedett s a mendurok "pikoj" -t kiabáltak feléje, az imbolygó tömegben egymásután mentek kifelé a kollégium nagy alakjai.
Sétapálcával nagyrészt s könnyedén (hiszen kofferjeiket a dülledtszemű menduroknak volt kutyakötelessége a vonatra cipelni) és mindenekfölött olyan tartással, mely a komolyság előfeltétele némi rátartisággal keverten.
Ott ment Zajdó teológus a hasával, Baczó Balázs új sárcipőben, aztán a Tariskák hárman , Kánya Gyula kantáros szivart szítt s néha átnyujtotta egy-egy slukerre Sérának is.
Baczó Balázs kivetett mellel igyekezett Osztricza János társaságában s arról beszélgettek, hogy Újhelyben, az egyik hecskei kucsmában kiváló forralt bort lehet kapni, fahéjjal...
Ott igyekezett kifelé Bolha Endre zsakettben.
Cugéber Mihály a két Kásával, miközben Tengely Orbán, a Korpa puszipajtása, pipázva sétált magának, lassú dignitással...
Az iskolakert tulsó kapujában Gutmán úr állt strázsát s valahányszor egy-egy kliensét látta meg, emelt hangon kívánt szerencsés utat, ami körülbelül annyit jelentett, hogy visszajövet igazán illenék behozni már azt a többszörösen kilátásba helyezett összeget.
Ahogy Tengely Orbán is feltűnt volna az állomás hátában, Gutmán úr kétrét hajolt, sunyin pislogva hozzá:
- Az Isten hozza vissza szerencsésen Tengely urat, kívánom tiszta szívemből!
- Én is kívánom magának, öregem! - szólt feléje Tengely Orbán, elértvén, hogy Gutmán úr a tavalyelőtt óta esedékes gyatra összeg miatt kívánja azt a szerencsés megtérést.
Az állomás perronján, ahol már kigyúltak a villanylámpák, Fehér Pista meglátta Barla Jóskát Magához intette:
- Ha majd Hersli kiér, vedd át tőle a táskáimat.
Te felelsz értük hazáig.
Ezt a koronát add neki!
- Igenis, Fehér úr - állt haptákba a mendikáns.
Az állomás környéke feketedett tőlük.
A sinek legszélén Korpa János intézkedett a saját első személyében, hogy a vonat el ne taposson majd valami lábatlankodó mendurt.
Rövid ködmönben volt Korpa János, mely alól félrőfre kilengett a zrinyi, nagy görcsös bot a markában s kajla kalap a fején.
Harsány orra az utóbbi hetek szeles időjárása miatt akár a kiszívott tajték.
Korpa János, akinek előhaladott kora miatt őszes idősebb rokonai elhaláloztak már s emiatt Tengely Orbánokhoz indult vakációba, ott parancsnokolt fel és alá, mikor az Amerikához címzett közeli kocsmából liter borral közeledett Tengely Orbán s ekset ittak néhányan.
Megérkezett áldomásra Bathó János tanár úr is, hörpentett keveset s a tömeg élén megadván a négy alaphangot, így szólt:
- Fiaim, ti bőrcserzők s egyéb harmadosztályú utasok, búcsúzóul énekeljük el a "Szánt az ökör, recece..." kezdetű Bathó-nótát!
S felharsantak valamennyien.
Amikor vége lett, a tanár úr így szólt:
- Most pedig, fiaim, ti vargák, vigyétek szét dalaimat, hogy legalább a dicsősége nőjjön Bathó Jánosnak, ha már a pénze fogy!
A diákok dörgő éljent kiáltottak.
De mivel ugyanakkor belihegett a személyvonat, szempillantás alatt megmozdult az összegyömöszölt tábor s olyan roham zúdult a kocsik ellen, hogy recsegtek a hágcsók.
Három perc mulva füttyentett a mozdonyvezető, ám Korpa János, aki lent intézkedett , megemelte görcsös botját a masiniszta felé:
- Herstellt!
Öt mendur még nem szállt fel!
Mikor aztán az öt mendur is felkapaszkodott volna, Korpa másodszor is intett a mozdonyvezetőnek:
A vonat elindult, miután Korpa is felfúródott egy harmadik osztályba .
Harmadikba, mert negyedik nem volt.
Barla Jóska is ott szorongott a kocsi perronján.
Leült a kofferjére, úgy vigyázott a jogászelnök két táskájára.
Az egyiken hamarosan fölfedezte a Fodor Bandi úr névjegyét s gondolta mindjárt, hogy az alelnök úr is az elnök úrral utazhatik.
Biztosan náluk lesz az egész héten.
Aztán hazagondolt.
A ruhái közé nagy gonddal csomagolta be a fütyölőt , amelyet Jancsi öccsének vitt s két papírzacskóba tette a cukrot, mellyel a két hugocskáját akarta megörvendeztetni.
Izgatott volt, hogy annyi idő után otthon lehet megint és boldog, hogy jól tanult idáig.
De a gondolatra, hogy valami baj lehet odahaza, elszomorodott mélyen.
Nem először az utóbbi napokban.
S ez a konya kis gond emésztette az újhelyi állomás harmadosztályú termében is, mialatt a mezőlaborci vonat indulására kellett várakozniok .
Nehezen és későre készült el az a vonat!
Ott gunnyasztottak a harmadosztályú váróteremben a batyuk és kofferek hátán, hazasajgó mendurok valamennyien , mert a teológus és a jogász urak valami közeli kiskocsmába néztek el forralt borra, melynek tetejére fahéjat szokás hinteni.
Ment az éjszaka, ment...
A portás olykor végigcsengetett a perronon, hogy Csap felé indul a vonat, a mendikánsok egyrésze fölkerekedett s jómulatást kívánva a többi felé , tolongva mozdult kifelé, a sötétbe.
Később, de nagyon sokára, Kassa felé csöngetett beszállót a portás és újra egy sereg mendurral lett kevesebb a váróteremben.
Távoli utasnépek mentek-jöttek az egyre árvuló termeken át , már a restiben is eloltották a lángok felét s Barla Jóska még mindig ott bóbiskolt a Kóréh Laci társaságában.
Olykor messzi sípszó sikoltott át az éjszakán; talán valami tehervonat közeledett Tőketerebes felől.
Másztak a percek, meg negyedórák, de olyan nehezen!
Már Fehér Pista is visszajött Fodor Bandival s vékony sétapálcáikat jókedvűen forgatták.
A jogászelnök Barla Jóskát kereste:
- Mindjárt indulunk, kisöreg.
- Igenis, kérem szépen - ugrott fel szolgálatkészen a mendikáns.
Aztán csak benyitott a portás és meglóbálva szélesen a csengőt, elkiáltotta magát: "Legenye- Alsó- Mihályi, Velejte, Upor, Tőketerebes, Bánóc felé beszállani!"
Barla Jóska felszökött s mivel a magáén kívül még két koffert kellett kicipelnie, Kóréh Laci segített neki a súlyos munkában.
A kocsi perronján lekuporodtak ketten s alig szóltak egymáshoz, mialatt a váltókon át-átdöccent a vonat s attólfogva kísérteti-egyvégben prüszkölt és dohogott a kapaszkodókon...
Hazafelé!
Hazafelé!...
Ment-ment a vonat, hideg sötétség neszelt odakint, olykor őrházak sétáltak lassan visszafelé a vonat ablakai alatt, olykor egy-egy halott állomás közeledett, ők ketten pedig gubbasztottak a koffereken, gondoktól telítve.
Nehéz sors a mendur sorsa mindenképpen!...
Aztán, mikor már közel lehetett az éjfél, Barla Jóska feltápászkodott álmosan s kezet fogott Kóréh Lacival.
Komolyan, mint férfiakkal szokás:
Ahogy leszállt, édesapja jött eléje a sötétben.
Esett bajuszú, zömök ember , kurta zekében:
- Isten hozott, fiam!
Nincs semmi bajod!
- Megvagyok, kedves apám.
A két jogász is kezet adott az öreg Barlának, aztán bricskába ültek, amely - mikor már messze zörgött a vonat - lépést indult velük a falu tetőrészének .
Mert ott állt a Fehér-ház, dombon.
Barla Jóska pedig bandukolva ment az alvégnek, mialatt édesapja hátára lökte fel a koffert.
Egy-két szót váltottak eleinte, de aztán elhallgattak mind a ketten.
Botorkálva mentek .
Aludtak a földbesüppedt házacskák, olykor fellélekzettek a jegenyék , különben csönd volt.
Kísértetváró csönd.
A bárói kert fái furcsán elhajolva dültek ki a kerítés fölött s meztelen gallyaik félig az országút fölé borultak a magasból.
Lépéseik visszakoppantak már a negyedik ház faláról s egy kutya sem ugatott.
Jóska annyit kérdett egyszer:
- Hogy vannak édesapámék?
- Hát úgy, fiam - köhentett az öreg s nem folytatta.
Aztán elérték az alvég utolsó házát is, mely a falun túl feküdt, az országút szélén, kőhajításra a szélső házaktól, egyesegyedül.
Beteg világ sávosodott az egyik apró ablakon, amely oly alacsonyan mélyedt a falba, hogy napközben bekukucskáltak rajta a libák.
Átkapaszkodtak a mély utcai árkon, melynek tetején, a virrasztó viskó előtt egyetlen sovány akácfa dűlt el kajlán.
Az öreg letette a koffert.
Egy mélyet sóhajtva beléptek a mélyenfekvő pitvarba s onnét az egyetlen szobába.
Kormos lámpa sípolgatott lehúzva s a hátulsó ágyban három gyerek aludt.
Fülledt volt.
Barla Jóska bizonytalanul állt meg a földes szoba közepén.
Édesapja srófolt valamit a lámpán, melynek már fenekén járt a petróleum.
A bátortalan fénynél meglátta ekkor az édesanyját, amint megmozdult az első ágyban s félkönyökre hajolva megszólalt fáradtan:
A mendikáns alig ismert rá a kedves vonásokra: beteg, nagyon beteg volt már az édesanyja.
Homloka ecetesrongyok közé tekerve, szőke haja kócokban hullt ki, keskeny arca még keskenyebb, csak a barna szemei lángoltak.
Barla Jóska az ágyhoz lépett s mialatt édesanyja átölelte a félkarjával és sírni kezdett, igen-igen erőt kellett vennie magán.
Megsímogatta az anyját:
- Majd jobban lesz, édesanyám.
...A ház, amelyben Barla Jóskát élete legnagyobb szomorúsága érte egyszer, ma is áll még talán az országút mellett.
A kajla akác még nagyobbra nőtt, ha ki nem vágták azóta.
Hány furmányosszekér, mennyi úrifogat haladt el azóta a lesüppedt ház előtt, amelyben késő novemberi éjszakákon túlvilági lények dobbantgattak a lábaikkal?
Mindig hármat egymásután...
A ház állhat még.
De hol a régi gazda, aki az asztallapra dűlve órákig elnézett maga elé egyfolytában, mikor nehézre fordult a sorsa!
Hol a Barla Jóska három kistestvére, akik zsenge szárnyaikon oly hamar szétszálltak a világba!?
És hol az édesanya, ki a testvérkék minden lépésére vigyázott, amikor még pöttömnyi emberkék voltak s amikor még ő maga nem esett ágynak!?
Régen volt...
Idegen arcok nézhetnek ki ma az apró ablakok táblácskái mögül...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Nehezen mult el az az egy hét.
Csak olyankor enyhült meg, ha eljátszadozott a három testvérével.
Jancsi öccse kíváncsian faggatta a diákokról, a kollégiumról s mindenről, ami oly távoli és csodálatos világnak tűnt föl előtte.
És ha Jóska mesélni kezdett , Jancsi meg a két kócos hugocska elbámult szájjal figyelt rá.
Hihetetlen szép dolgok voltak azok!
De Barla Jóska egyre inkább elszomorodott.
Két kis hugáról foszlott már a ruha, Jancsi pedig kimaradt az iskolából, mert nem volt cipője.
Édesapja befogta olykor a két bunyik lovacskát, de mindig kedvetlenebbül tért meg haza.
Kutyavilág járt a fuvarozásra.
Aztán csak otthon maradt, ő maga főzött valamit, mert az édesanyjuk nem tudott fölkelni.
Az oldalát fájtatta, a feje égett s éjszaka köhögött.
Barla Jóska látta a szegénységet s olyankor nyelt egyet.
Egész héten alig ment ki kétszer a házból, de azt is megbánta.
A parasztfiúk (tavaly még osztálytársai az elemiben) ahogy meglátták , csúfolódva kiabáltak utána:
Erre nem ment ki többet a házból: fájt neki a gúnyolódás.
Az apja szótlan küzködése, édesanyja hanyatlása s a három kistestvér sorsa korai búval töltötte el mendurfejét.
Egyszer, a hét vége felé, Fehér úr is benézett hozzájuk Fodor Bandi úrral.
Jókedvűen jöttek s eldiskuráltak fesztelenül .
Barla Jóska megérezte, hogy csak azért viselkedtek így, mert nem akarták keseríteni az öreget.
A jogászelnök még biztatta is az édesanyját, hogy jobban lesz: mások is meghültek már a mezőn.
Jóska miatt pedig nem kell aggódni: esze van, aztán a kollégium nem szokott megfeledkezni a szegény diákokról.
De az aggodalom mégsem maradt el.
Jóska észrevette, hogy az utolsó napon nagy nyugtalanságban forgott az édesanyja s ijedten nézte Jóskát többször is , mikor azt hitte, hogy az nem látja.
Este lett, a három testvérke lefeküdt már, a kovácsszomszéd felesége néhány pogácsát sütött az útra, már indulni kellett volna az állomásra s Jóska odament az ágyhoz.
Édesanyja felkönyökölt s elnézte sokáig.
Barla Jóska összevágta a fogát, mert érezte, hogy könnyek kezdenek serkedni a szempillája alól.
Az öreg Barla az asztalnál ült, maga elé könyökölt s a lámpára meredt, széttúrt hajjal.
Édesanyja még mindig nézte:
- Fiam, azt akartam mondani neked, hogy jövő két hónapra öt forint kell a lakásért...
Barla Jóska megértette, hogy édesanyja takargatni próbálta a szegénységüket .
Megvigasztalta:
- Nem baj, édesanyám.
Majd kérek pénzt előre Tatár Miska mamájától s megfizetem én azt.
Csak édesanyám legyék jobban...
A beteg asszony sírt, nagyon.
Magához húzta a mendikánst:
- Ha nagyobb leszel, gondolj a testvéreidre.
Istenem, mi lesz belőletek!
Visszaesett a párnára.
Barla Jóska nagyon nehezen tudott elindulni.
Édesapja már a szoba közepén várt, hátán a kofferrel, Jóska pedig az ágy mellett állt.
Ráborult az anyjára:
- Isten áldja meg, kedves anyám!
A pitvarban még hallotta, amint utánakiáltott a szegény asszony:
- Isten áldjon meg, fiam...
Gondolj a testvéreidre!
Aztán semmit nem hallott.
Az állomáson elbúcsúzott az édesapjától.
Hogy aztán mimódon került vissza Patakra, maga sem tudta.
Mintha álomban multak volna el az első napjai...
Emlékezett, hogy amikor pénz nélkül nyitott be Vitkóczyné asszonysághoz, a néni barátságtalanul nézett rá s nem is marasztalta sokáig.
De másnapra már előteremtette az öt forintot .
Aztán nekifeküdt a könyveknek, mert a testvérkéire gondolt, akiknek bús árvaságát előre látta.
Minden erejét megfeszítette: pontosan eljárt Tatár Miskáékhoz, ott volt a vegyeskari próbákon, a cibere-fachban, hűségesen kiszolgálta nemcsak a két Zólyomit, hanem mind a három kamara nagydiákjait , cipelgette a brugókat minden negyednapon, egy-két gyengébb társának segített a rajzlapok elkészítésében (darabját öt krajcárért), de a gürcölődő konya-esze mindig másutt járt.
Pedig egyéb munkakör is az ő vállaira volt nehezedőben rövidesen.
Közeledett a nap, amelyen hozzá kellett kezdeni a fűtéshez s Zólyomi Barna úr jóelőre jelezte neki, hogy az ő kötelessége lesz majd a peckási teendők ellátása is.
Jóska egykedvűen vette tudomásul az utasítást: legalább kevesebb ideje maradt hazaszállni gyötrődő gondolataival.
Csak akkor enyhült meg valamit, mikor - a második hét vége táján - levelezőlapot kapott hazulról, hogy megvannak valamennyien.
Néha, vacsoraidő előtt, fölkereste több mendurtársa s e mendurok módfelett érdekes történeteket tudtak a teológus meg a jogász urak viselt dolgairól .
Ezek a történetek, mire a Vitkóczy-udvar apró diák-kamarájáig jutottak el , körvonalaikban fölszélesedtek s mint a távoli dolgok általában, sokat nyertek jelentőségükben.
Beszélték, hogy Csigorin, a peregrinus, tegnapelőtt szavalóestét rendezett a Héczén található Gyöngytyúk című kocsmában, saját eredeti költeményeit interpretálván sok pátosz között.
Az irodalmi estén Korpa elnökölt s Csigorinnak tündökletes hatása volt.
Különösen amaz idilljének, amelyben leírta, mimódon udvarolt tavaly nyáron egy postáskisasszonynak.
Tizenhat kilométert kellett gyalogolnia a postáskisasszonyig, ahol is ebéd után, mivel a forró úttól valósággal áttüzesedett a lába, lehúzva cipőjét, harisnyáját s úgy próbált hűsölni valami keveset.
Csigorinról azt is tudták, hogy amikor hetedikben megbukott a fizikából, a szeptemberi pótvizsgára - az apja parancsára - köteles volt bemagolni az egész fizikát, amitől meglazult az egyik kereke s azóta egyre többször kóborolt a határban.
Csak a hideg évszak kergette be a diákok közé...
Azt is beszélték a mendurok, hogy Gutmán úr alighanem csőd előtt áll, mert a határidőre és becsületszóra adott kölcsönökből egy petákot sem látott viszont eddig.
Az adósok azzal kecsegtették, hogy majd post festa , azaz ünnep után, mikor a karácsonyi legáció hoz valamit a konyhára.
Gutmán úr csaknem kétségbeesett emiatt, mindazonáltal ha akadt valaki (már pedig akadt), aki pillanatnyi pénzzavarban szenvedett volna, Gutmán úr nyomban ott termett s közbejárt a szanálásnál.
Gutmán úrnak szíve volt s azonfelül soha eddig nem fizetett rá...
Érdekfeszítőbb volt azonban ennél az az eset , amikor Talpas (a koma) tettleg inzultálta Patzok Benjámint és viszont .
Talpas (a koma) ugyanis még szeptemberben nyakára hágván az első félévi tápintézeti díjnak, szüreti vakációig csak kihúzta valahogy pergelt levesen .
(Reggel, délben, estve!)
Mikor azonban az állandó pergelt levesek következtében elől-hátul homorú formába kezdett átmenni, a mozgókosztosi intézményt hozta be magára nézve.
Minden ebédnél és vacsoránál akadt ugyanis valaki, aki elmaradt a konviktusból.
Talpas (a koma) ilyenkor elfoglalta az üres széket és evett a szék gazdája helyett.
Ez volt a mozgó-koszt.
Patzok Benjáminnál, aki köztudomás szerint malomkő révén fűtött a szobájába , hasonló volt a helyzet.
Valamelyik délben aztán összekerültek az egyetlenegy üres szék mögött s mivel mindkettő enni akart, összeakasztottak, tettleg pedig...
Sok ilyen érdekes dologról tudtak a mendikánsok, amelyek aztán napokon át szóbeszéd tárgyai voltak.
Az élet is megváltozott sok tekintetben.
Nem voltak már csoportosulások a kollégium előtt, meg a Pletykadomb táján.
Mindenkit beszorított az ősz .
Esténkint a Kürtben vagy a Központban jöttek össze két-három deci forralt borocskára, délutánonkint az Olvasó-Egyletben gyülekeztek, vagy a kamarákban találkoztak a nagydiákok.
A folyosók csak délelőtt zsibongtak tőlük az első emeleten, mialatt a földszint tantermeiben a felsőgimnázisták , mendurok és egyéb konyák figyeltek kinyujtott nyakkal a szárnyaló előadásokra.
S nagy volt a zajgás az egyletekben is.
A joghallgatóknál Fehér Pista elnökölt, ahol is tartalmas viták rendeztettek s minden kérdést összes oldalairól megvilágítottak, tehát pro et kontra.
A teológusoknál Tengely Orbán volt az elnök, ahol pályadíjak tűzettek ki s a beérkezett pályaművek színvonaláról tüzetesen taglaló bírálatok olvastattak föl.
A gimnázisták Erdélyi-Önképzőkörében szokatlan mennyiségben futottak be a lírai költemények és novellák, öldöklő roham indult meg az ötforintos díjakért ...
És mindezek fölött állt az Ifjúsági-Egylet, melynek látogatott ülésein - a szénior elnöklete alatt - az Alma Mater egész Muzsa-seregét érdeklő közügyeket volt szokás megvitatni, nem egyszer szenvedelmes kirobbanásokkal .
Innét indultak ki a hazafias jellegű tüntetések, mely alkalmaknál beverték az országgyűlési képviselő úr összes ablakait.
Dehát a képviselő úr helyben lakott, a kormány ellenben Budapesten.
A képviselő úr ősztől-tavaszig nem is csináltatta be az ablakokat.
Hanem ezalatt történt valami, amelyhez fogható eseményre még Korpa János sem tudott visszaemlékezni.
Hogy ím november lett volna, megjöttek a színészek .
A vándortruppal kapcsolatban két szokatlan eset adódott elő.
Az első miatt lázadásszerű tünetek kezdtek mutatkozni az alsóbb diákok soraiban, a második miatt viszont a trupp volt kénytelen hanyatt-homlok menekülni Patakról.
Megjövén a bohémcsapat, isteni deszkáit nyomban felütötte a vásártéri állásban, mint addig is minden ősszel.
Szokás volt, hogy az akadémisták a széniori hivataltól post festa kapták színházjegyeiket, amelyek árát a szénior karácsony után, mikor megtértek a legációból, beszedte rajtuk .
Szokás volt másfelől, hogy az ádáz mendurok, akik elestek minden ilyen kedvezménytől, közös akarattal s pompás kivitelben "utánarajzoltak" néhány színházjegyet, amely "rohamjegy" néven volt ismeretes sok nemzedék óta.
A rohamjeggyel az első mendur a pénztár előtt ügyesen besurrant s az állás oldalán aztán, a bedeszkázott kapu alsó résén kidugta a jegyet a következő mendurnak.
Hatvanan is berohamoztak ilyenformán egy estén.
Most is, hogy új társulat érkezett, egyszerre felfordult minden békesség .
Orémusz, a Közlöny színházi referense, az isteni nők körül taposott minden délután, a primadonna lakása előtt meg, mielőtt az előadásra indult volna, a rajongók csoportja gyülekezett s ha feltünt a diva, diszkrét éljenzés hallatszott.
A színház tömve volt, ám Pilisi Lajos igazgatónak, egy szőke , nyúlánk és mozgékony fiatalembernek hamarosan szemet szúrt, hogy noha telt házat vonz minden előadás, a jegyek alig fogynak.
Pedig nagy hatással játszottak bohózatot, operettet és klasszikusokat vegyesen, miközben a nemzeti tárgyú tragédiákhoz diákoktól kölcsönözték a csizmát, a kollégiumi régiségtárból a kardokat és egyéb öldöklő eszközöket.
Pilisi Lajos, e feledhetetlen bohém, az aránytalanul apadó jövedelmen nem sokáig törte a fejét, mert a tanár urak, akikkel néhány víg estét rögtönzött , megmagyarázták neki, hogy alighanem a rohamjegyes rendszer idézi elő a csekély heti kimutatást.
Pilisi Lajos másnap kiadta a titkos utasítást , hogy este senkitől sem szabad elvenni a belépőjegyet, amit a mendurok nem is sejtettek s persze ezúttal is megtöltötték a házat.
Előadás előtt aztán az igazgató úr a drámai hős meg a naturbursch kíséretében végigjárta a padokat s mindenkitől jegyet kért.
Az első mendur, akit elővett, éppen Barla Jóska volt.
Kedélyesen ütött a vállára:
- Odaadtam a jegyszedőnek, kérem szépen - lapított Jóska.
Az igazgató úr erre kiemelte Jóskát s a levegőben átadta a naturburschnak:
- Tegyétek ki, de előbb csapjatok a fenekére!
Példátlan izgalom rohanta meg a lelkeket.
A mendurok abban a pillanatban felugráltak s egymást taposva törtek a kijáratnak.
Jajszó töltötte be a léget, mert Pilisi egy nádpálcával dolgozott közéjük hátulról.
Öt perc mulva félig üresen ásított az állás, mialatt a mendurok nagy lábdobogással menekültek odakint.
Az előadás aztán megkezdődött, a mendurok viszont csaknem lázadásban törtek ki egy-két napig.
Soha még ilyen szégyen nem esett rajtuk!
Ám a bosszúállás sem késett sokáig, bárminő ostoba véletlen folytán következett is el.
Mert mialatt az ifjúság serdültebb fele szerelembe bódult a színésznők miatt s a Közlöny legfrisebb számában - eltekintve az Orémusz széles alapon lefektetett kritikai szemléjétől - feltűnően sok költemény látott napvilágot és mialatt a Vitkóczy-udvar borbélyműhelyében Dobozy úr , az ifjabb segéd, egész nap sütővassal dolgozott, de a saját hajában s a Bob herceg áriáit fújta mély mellhangon, azalatt fantasztikus eset adódott elő a színházban.
A Bánk bánt adták.
Elkövetkezett ama lélekzetelállító jelenet, midőn a földrebukott Gertrudist tovább döfködi Bánk a tőrrel: "Nesze, nesze , nesze... még egy... még egy... még-e...", amikor is...
Amikor is a kakasülőn egy kispataki legény, nem győzvén nézni a véres cselekedetet, belekiáltott a borzongó csendbe:
- No, most beadta neki a kócsot!
Be ám, de az előadásnak is.
A közönség olyan hahotában robbant ki, hogy mindenki hátraesett, Bánk megroggyant a pódiumon, kihullt markából a tőr, a kortina leszaladt...
Az állás rengett.
Másnapra pedig nem volt előadás.
A társulat még reggel megszökött.
Ezekben a hetekben híre ment, hogy Gutmán úr felutazott Pestre.
Valami tranzakcióról beszélgettek, amelynek az lett volna közvetlen célja, hogy a nyúlbőrüzletet szélesebb alapokra fektesse le.
Korpa János ezzel szemben úgy értesült, hogy Gutmán úr a három Tariska-testvér közül a negyediknek s azonfelül lakótársának, Hörcsik Antalnak látogatására készülődött fel , akikről Gutmán úrnak sikerült megtudnia valami módon, hogy az Üllői-út egy bizonyos házában van szállásuk.
Mivel harmadéve voltak már a műegyetem hallgatói s mivel két és fél év óta nem igyekeztek törleszteni, Gutmán úr végül is jegyet váltott a vonatra.
Az állomáson összeütődött Korpa Jánossal:
Gutmán úr szemérmesen hunyorgott:
- Megyek a fővárosba, Korpa úr.
Meglátogatom a gyerekeket.
Öt nap mulva otthon volt.
Kissé mintha szórakozott lett volna.
Amikor faggatni próbálták, megkapta-é a követelést, szinte zavartan mentegetőzött:
- Nem, Korpa úr.
De olyan szívesen fogadtak, mint családbelit.
Hát szégyeltem kérni tőlük.