ELTE regénykorpusz

Ott bandukoltam az erdő... és bozót között össze-vissza, - midőn egyszerre azon veszem magamat észre, hogy bizony nagy hasznát venném valami mappának vagy kompassznak - de még nagyobbat egy olyan embernek, aki innen kivezetne - mert eltévedtem.

Össze-vissza dőlt, korhadó faóriások, repkény- és szalagfüggönyök mindenfelé ; ha egyiken keresztültörtettem, ott volt a másik; tüske, bozót - úttalan utak... a végtelen erdő örök árnyéku közepén, hová a napfényből csak annyi jut, a mennyit egy-egy csillogó rovarka képes aranyos visszfényt verő szárnyacskáin belopni ebbe az örökzöld homályba...

Leültem egy mohval fedett, évtizedek óta korhadó faóriásra, ami békés tanyája volt a rovarnemzetség mindenféle fajtájának...

Egymás hátán donogtak , zümmögtek és rastogtatták, furták a rohát hosszucsápu czinczérek s darazsak , vékony dereku hangyák futkostak nagy sebbel-lobbal elő az oduból .

Körülnéztek, ágaskodtak - mint késedelmes férjeiket ebéddel váró gondos házi asszonyok - s azután megint frissen beszaladoztak... hogy a leves ki ne fusson - a rántás oda ne égjen.

Egyik nagy lyukból - mintha egy darab nemes opál pattant volna oda, gyönyörü aranyvörösbe szivárványzó smaragdzöld ragyogás csillogott-villogott elő.

Ah, ezt a szép bábrabló ékényt nem hagyjuk itt s mikor bemenekült előlem az odu pincze-sötéten ásitó üregébe... utána csusztam én is...

Már a harmadik szál viaszgyufácskát gyujtogattam, midőn a faüreg végében egy csomó papirvékony hársfakérget találtam, melyek, mint a régi papiruszok , tekercsekbe voltak göngyölgetve.

Kibontva - szemem, szám elállt a csodálattól.

Mindjárt a legelső lapon erőteljes vonásokkal, lapidáris betükkel e czim állt: "Emlékirataim" és a rövid előszóban az iró elmondja, hogy ő az a bizonyos borz... kit jól épült várából az emberi gonoszság kiüldözött - és miután bizonyos ármányos csapdák, éjjeli lesek és kiásási merényletek miatt meghasonlott még saját faja és az egész állatvilággal is - magába vonulva, bölcselővé, szemlélődővé és igy természetesen iróvá is lett... s naplót vezetve mindenről, mit látott, tapasztalt az állatvilágban, ime átadja az utókornak - ha ugyan valaki ráakad.

Megjegyzi azonban, hogy nem szeret idegen pávatollakkal ékeskedni - és megfigyeléseinek egy részét, egy szintén megszürt , megülepedett világnézlettel és kritikai érrel biró, nyugalomba vonult rókakomája irta, kinek bölcsesége nagyobb... ide valami bölcs neve lehetett irva, de kivakarták...

Ez csakugyan pompás lelet... ime, a véletlen hogy meglepett!

Forgatám , forgatám a kéreglapokat: "Január: Zugó szélvihar... tétlen élet - zárdai - magány... őszülni kezdek ..." stb.

Ez, ez nem való augusztusra!... február ...

Kósza, fagyos napsugár... hideg, csalékony, akár csak az emberek szive stb .

Ez se illik augusztusra!

Márczius, április, május...

" E három hó a rügyfakadás és szerelem korszaka!

Nevetlek hideg, fagyos érzéseimmel, hiuság vására: szerelem; nevetlek benneteket holdsugárra üvöltöző, napsugárra czinczogó inczifinczi madársereg... nevetlek bölcs róka koma... ki bölcseségedet sutba vágva, hallom, mint üvöltözöd a csendes éjszakákon szerelmi nótádat!

Vén szamár!

Nem veszed észre, hogy a fiatal ugrifülesek hogy nevetnek, kaczagnak rajtad... a szürke fejü vén szerelmesen stb."

Eh! ez se való már augusztusra.

Junius: "Azt hiszem, a legbölcsebb világnézlet az... ha eszméink mellett epicuri étvágygyal és vágyakkal birunk, mert a jó konyha váltogatja a legjobb gondolatokat stb."

Engem ugy'se... ezt jól kifundáltad, nagy gondolkodó... érdemes lenne folytatni, de hiába, ebből se lehetnek augusztusi vadászképek.

Julius: "Oh, bölcs természet - mélyedék el gondolataimba... megállva egy csipegő fiókokkal telt sármány-fészek előtt... minő fenségesek s változatosak a te munkáid...

Tessék... minő rabjai vagyunk a test szenvedélyeinek... észre sem vettem, hogy a gyengédhusu, sivalkodó fiókákat elmélkedéseim között mind felcsemegéztem stb."

Itt van végre a kivánt hónap.

Augusztus: Itt-ott aranyszinü foltok tarkitják már az erdő egyforma zöldjét, a nyárvégi reggelek lehe barnára csókolja a levelek hegyeit s kékre hamvasitja a zöld kökénybogyókat , pirosra, feketére az áfonyát.

Éjjel-nappal járok-kelek észlelődve : vázlat-könyvem és zseb-noticzom a legtarkább jelenetekkel és skizzekkel van tele, miket röptében kapok le... de azért perczre sem feledem az emberi gonoszságot és leshányást, mert ebben a hóban izen jóformán legirtóbb háborut nekünk rókák, nyestek, görények s más efféle átkos fajzatoknak .

( Átkos fajzatok!

Ugyan - ugy -e?

Óh emberek!

Óh morál!

Csakhogy ti vadászhassatok és ne mi csiperintsük el korábban a puskavég elől a gyenge foglyocskákat és nyulsüldőcskéket, hát nekünk izentek irtóháborut csapó-vas , háló és mérgezett csalétekkel.

Jupiter bicornis Ammon!

Micsoda moralis reciprocitás ez ?!)

Ad vocem mérgezett csalétek!

Gonosz memento mori-ként kovályog fejemben mult éji esetem, daczára a lucullusi vacsorának...

Ugyanis kissé elalvám a napot s már a bucsuzó sugarak lopództak váram elfogadó katlantermébe - midőn felébredék...

Nota bene a legvadregényesebb helyen lakom... rettentő erdős , hegyes vidéken, távol minden emberi laktól... és embermivelte földtől - igy fáradt tagjaimmal nem tudtam volna meglepni és egy-egy ruganyos ugrással nyakon kapni - a holdfényes tisztásokon játszadozó tapsifüleseket... s az ilyen csendes augusztusi éjjeleken a tarlók és kaszálók rejtekeiben oly kedvesen gyügyögő fogoly-mamákat már egészen felnőtt fiókáikkal, mert a helyett, hogy békésen aludnának, folyton jár a szájuk - a lohosodó vadliba , rucza és lilik nemzetségeket - ama bizonyos káka tövén, hol a rucza mama költeni szokott, azért hát fáradtan, de igen békétlenkedő gyomorral, mikor az én kedves erdőm magára öltötte az éjszaka sötét köpenyét - megindultam hát vaktában arra, honnan távoli, elhaló kutyaugatást lengetett felém az éjjeli szellő...

Természetesen... utközben megkapott engem is az augusztusi éjszakák méla csendes varázsa, és orrom hegyére egy Szent-János bogárkát tüztem, hogy ennek szelid fényénél, ha valami magasan szárnyaló, ihletett gondolatom akad, - rögtön noticzomba jegyezhessem...

Utközben megtekintettem a vad váltókat - miket már napok óta nézeget, vigyáz az az öblös hangu... zöld galléros vadászlegény és ha meg nem hasonlottam volna az állatvilággal, hát plakátokon figyelmeztetném az erdők lakóit .

Szarvasok, őzek, nyulak, vadkanok stb. vigyázzatok... közeledik az ősz; e hóban vigyázzák, csapázzák nyomaitokat, rejtekeiteket, a merre jártok , keltek, pihentek, hogy könnyebben megejthessenek.

Hanem hát mit nekem Hekuba!

Csak magamban mosolyogtam azoknak a cziczomás, karcsu őzbakoknak az ostobaságát, kik a vadász csalsipjára egyenesen a puska végire mennek.

Lám , lám!

Csakugyan igaz!

Igy hát nem hiába sincerizált a bölcs borz koma multkor, a szerelem vak, süket és ostoba voltáról!

A mint egy fiatal vágás szélére értem, hogy átcsapjak a lankás hegyoldal sürü bozótjába, mint a moszkvai óriás Vasili harang - akkorát és olyan mélyet kondult egyszerre valami a hegytetőn.

Fenségesen szép és szivreszkettető volt e hang a csendes visszhangos éjszakában.

A zabolátlan erő, a kihivó bátorság, az egyeduralkodónak vetélytársait harczra hivó csatakiáltása volt ez.

Hohó, itt valami készül!

A hegytetőn lombsuhogás, ágcsörtetés zajgott végig a sürüben - s ujra megkondult erdőink fejedelme: a himszarvas tülekedő bőgése.

Ketten, hárman is feleltek neki a kihivott vetélytársak, egy-két oktávával mélyebben és távolság tompitotta hangokon...

Minden filozófiám daczára is, ugy csiklandozott valami, ugy ösztökélt, hogy nekem is bele kellett nyafognom ezekbe a konduló bőgésekbe, mire rögtön elhallgattak a távolban kurtán, rekedten rigyető őzbakok és a csalogatva felelgető suták.

Már épen tovább akartam indulni, midőn döngött a föld, tört, ropogott a cserje és a csendes éjszaka reszketett a ziháló bődülésektől.

E perczben bukkant ki bambán, nevető pofával a telehold is és az ezüstösen fénylő tisztásra, egyik oldalról is, a másikról is méltóságosan dobbant ki egy-egy tizenhatos, büszkén emelve koronájukat.

Mindkettő erős, hizott óriás... s valami ugy végig borzongatott... villogó, mogorva tekintetüket látva, a mint fujva, bőgve körültaposták a tisztást, a galyakat törve, a harasztot szórva agancsaik dühös vágásaival.

Halk léptekkel, mohó, kémlelő pillantásokkal félig az árnyékban, félig a holdfényben állva, lesték az ünők a két fejedelmi vetélytárs párbaját.

A föld rengett, gyep- és haraszt-darabok repültek, mikor e két óriás egymásba szakadt!

Összeütődő szarvaik akkorákat csattantak, mint egy pisztolylövés , körülforogtak egymásnak szegett homlokkal, s ugy kiparirozták a csattogó szarvütéseket, mikor egyik a másiknak oldalába akarta meriteni, mint valami vivómester...

E titáni küzdelmet azonban egyszerre egy lángvörös villanás és egy mennydörgő roppanás szakitá félbe és a küzdők egyike magasra szökött , azután vért okádva vágódott a földre... az ünők és gim pedig hegyomlasztó rohanással menekültek.

Hej, de menekültem ám én is és sebes futtomban - azon reformokról gondolkodám - mint lehetne az ilyen nemtelen emberi cselhányást és orvtámadást megszüntetni és egyszerre csak néhány kunyhó-forma furcsa alkotmány között találtam magamat.

- Óh, gyilkos fajzat , - csikorgám mély megvetéssel.

Ott lelövöldözöd az erdők fejedelmeit, - itt pedig szarvas-etetőket állitasz és télen a nagy hó s fagyban álnokul táplálod, hogy magad szedd puskavégre!

Igenis... az etetők környéke tele volt lekaszált fü, zabbal és óriási galy-halommal teregetve, hogy megszáradva, téli eledelül szolgáljanak a szőrmés vadnak.

Augusztusban kezded már - gyilkos kétlábu faj te, gyüjteni a téli eledelt, dohogám... és hogy megboszuljam a fejedelmi áldozatot - méltó haragomban ezen álnok emberi müvet se nem kut, se nem patakból, de még vizvezetékből sem származott mixturámmal ugyancsak megkeresztelém...

Panaszos hangok, halk pityegés töredeznek alá a magasból, s az éles rókaszem sebesen tovahuzó, tovatünő csoportokat, egyes árnyakat lát elsuhanni a magasság éji homályában.

Oh, ti boldog kakukkok, nádi zenérek, föllengek, kékvarjuk és aranyrigók, ti kora augusztus elején... szebb, melegebb hazába költözködő vándorok ... sóhajtok bánatosan - elköltözhettek könnyü szárnyakon az éjszaka védő leple alatt...

E hónapban már a pitypalattyoló fürj is utra készülődik.

Éppen multkor hallgattam ki egy utra készülődő fürj-pár zsörtölődését a rétszélen...

A férjuram a fiatal, tapasztalatlan egy éves menyecskét korholta, hogy nem hallgatva anyósa bölcs tanácsaira, - nem edzette meg magát eléggé - csak kényeskedett, idegeskedett, mint afféle kis fiatal mama , s most elkésnek az utról.

Szerettem volna ennek a kis reconvalescens menyecskének a szeme közé kacsintani, de olyan szemérmesen bujkált a fü között, hogy már a nyelvem lógott ki a szaladgálásban, még sem tudtam elkapni.

Tessék, ezek is itt hagynak, s az én menűm napról-napra soványabb lesz!

Szégyen, gyalázat, hogy néha már augusztusban megesik rajtam, hogy a gyümölcsöt nem confect, de egész ebédül kelle ennem, s kigyó, gyik, egér s hörcsögre kell fanyalodnom.

Tovább-tovább bandukoltam... s már oly éhes kezdtem lenni, hogy óvatosság , filozófia - minden kezdett elhagyogatni és csak füleimet hegyeztem folyton - valami olyan hang után - a mit meg is lehetne enni.

Csakugyan röffenés!

Aczélos, pompás mélyoctáváju röffenés... és pompás magas C-ju... fiatal malaczka-visitások, oly élesek, mint valami angol borotva...

Arra felé tartottam hát - de haj, éles szemem már messziről észrevette, hogy volna ugyan malaczka - de nem lehet ám elkapni sehogyse... nagyon őrzik őket!!...

Egy iszonyu vén kan őrködött felettük a százados faderéknak dőlve...

Én persze... komoly elmerültséget negélyezve - mintha nem látnám őket , filozofálva haladtam el mellettük... de májam, vesém megrezzent - mert mákos ugyse szikrát hányt az a két sarlóforma agyara annak a vén "Kanbyzesnek " ( egy nyelvtudósunk azt bizonyitja, hogy ez magyar szó: "Kan biz ez !"

Hát nincs neki kérem igaza ? ), olyan dühösen csattogtatta felém.

Végre is Szent Hubertushoz fohászkodtam - ez azután megihletett - és arrafelé vezetett - honnan ebugatás és kakaskukorékolás hangzott.

Csakhogy áldott védszentünk - azt is megsugallta, hogy augusztus hava, a kártékony vadak veszedelme : mindenfelől csapda, tőr, rókavas... és csakugyan... közel a tanyához egy vasfogóba csappanva egy illatárus görényt, - egy másik vasban pedig egy nyestet találtam lábaikkal beleszorulva, Szivszakadva könyörögtek, hogy holtig szolgáim lesznek, ha kiszabaditom őket!

De én - örülve, hogy a gyanu és odium rájuk és nem fajomra háramlik, - azt tanácsolám nekik: harapják el vasba szorult lábaikat!

Hisz tudtam, hogy egyik se lesz Mucius Scaevola!

Egyszerre a lenge szellő valami felséges illatot lengetett felém...

Sült hus és fokhagymaszag - de e mellett... gyanus faji illat is gyanakodtatá orromat...

Mi ez?

Megelőzött már valami kenyéririgy telhetetlen ?...

E közben a hold megint elbujt... és csak orrom kalauzolt...

A családi parfüm folyton erősebben büzlött... de a mozgásnak s rágcsálásnak neszét nem hallom, csak az éj csendje borzongtat...

Elszántan előre megyek... s a sötétségben egy még sötétebb alak körvonalait látom s a hármas szag: rókabüz, fokhagyma és sülthus erősen leng felém.

Össze-összelapulok; csend!

Nem mozdul - pedig már jó látom, hogy egy róka felebarátom guggol ott.

Vészt sejtve, hátrálni akarok!

De az éj csendje mégis felbátorit - s csuszva közeledem, hogy jól nyakon kapkodhassam... s oda érve... homéri kaczaj reszketteti meg bordáimat.

Egy pokoli gépezet áll - előttem, - melynek hármas vasfoga olyan erővel csappant össze vigyázatlan rókafelebarátom nyakszirtjén, hogy formálisan átszegezte - mielőtt a csalétkül kitett pompás fokhagymás ürüczombból csak egy falatkát is haraphatott volna.

Először is jó étvágygyal elköltöttem az ürüczombot, azután, nehogy profán emberi kezek fertőztessék meg fajbelim porhüvelyét, néhány kegyeletes szót parentálva a földi mulandóságról - őt is felpánizáltam!

De a csapda, az a csapda!

Bármily jó volt is az ürüczomb, gonosz memento marad előttem...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Tovább nem tudtam lemásolni az emlékiratot, mert beállt a sötétség - pedig még volt néhány lap... de nekem még az utat is meg kelle találnom, hogy haza juthassak!...

El nem hozhattam a papiruszokat - mert a hátralevő hónapok nélkül az "Emlékiratok" csak befejezetlen csonka töredéket adnának - igy otthagyám... de alkalmilag... megint oda fogok tévedni - és épp oly hiven lemásolom a többit is - ha ez a négylábu Demokritosz megirandja és befejezi bölcselkedő emlékiratait róka komája segitségével.

Donászy Ferenc

Őserdőkön, tengereken

Augusztusi vadászképek.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Donászy Ferenc

Őserdőkön, tengereken

Augusztusi vadászképek.