ELTE regénykorpusz

- Nos, hogy tetszem, Sándor?

- Elragadó vagy, mint mindig - de ebben a vadászkosztümben istenibb vagy magánál Dianánál!

- Hallod -e, ma kikérem a bókokat!

Vadászpajtásod vagyok - s részt akarok venni a vadászat minden hevélyében és fáradalmában...

- Igazán?

- Kikérek minden elharapott mosolygást és gunyolódást.

Ugy akarom a vadászatot élvezni, mint ti férfiak és megizlelni az annyira dicsért vadászrészt...

- Vanda, az nem lehet!

- Nem lehet?

De ha én akarom!

- Hiába... itt még a te bűbájos hatalmad is megtörik, a vadászrészt csak az izlelheti, ki maga fáradt és ejtette el a vadat...

- Elég!

El fogom tehát ejteni!

- Segitsen Szent Hubertus!

- Te fogsz segiteni és pedig minden vadásztudományoddal...

- Kész köteles szolgád vagyok, kedves cousine, de csak egy feltétel alatt...

- Semmi feltétel.

Feltétlen hódolatot követelek! - s a granátfekete szemek parancsolólag felvillantak.

- Más esetben igen - de most... e feltétel nélkül nem tehetek semmit...

- No...

Isten neki - engedek tehát valamit.

Mi az a feltétel?

- Alá kell vetned magad a vadászszabályoknak.

- Csak ez?

Ezt készségesen megigérem! és a piczi svéd keztyübe bujtatott kacsók férfiasan kezet szoritottak az engedelmes bátytyal... azután a kecses női Nimród csókolni való kedves módon füttyentett a pompás angol vizslának.

- Tudsz -e gyalogolni?

- Micsoda kérdés ez megint?

Azt hiszem ismered kitartásomat...

- Ugy tehát induljunk - a tegnapi lesen, az omlás helyén pompásan rigyettek a szarvasok!

Mint egy-egy harangkondulás, oly érczesen zengett az erdők fejedelmének hivó bőgése.

De mit látok...

Hectort is el akarod hozni ?.. .

Nem, Vanda, vizsládnak itt kell maradnia!

- Merre megyünk?

- A Tüskés felé, az a szarvasfalka még ott időzik, mi után tegnapelőtt cserkésztem.

- Egy egész falkát láttál?

- Igen! és szivecskéd dobogni fog a hevély és izgalomtól, ha elárulom, hogy ennek a falkának hatalmas ura és vezetője egy pompás királyi tizennyolczas , miről vadászainknak sejtelme sincs, mert a hideg kilelné őket - és valamennyi - mind ez után leselkedne.

- Istenem, ha mi ejthetnők el e királyi vadat! s a hölgy szemei felvillantak és szive sebesebben dobogott az izgalomtól.

A férfi csendesen mosolygott erre a merész gondolatra, mert ilyen szerencsét - csak kivételes ritka esetekben szokott osztogatni Szent Hubertus, s még ritkábban a véletlen.

- Régen lesem már én ez agancsár királyt, de lehetetlen még csak meglátni is , mert mig falkája napkeltéig künn legelész, addig ő bevonul a sürübe, vagy mint a kerülők mondják, - az alkonyat aranyos ködében délczegen kiáll arra a szikla-oromra, s mintha érczből volna öntve, néz alá komor szemeivel a vidékre és onnan konditja alá a völgybe mély zugással hivogató rigyetését.

Egy régi, elhagyott fahordó út mellett megálltak s a férfi egy szál gyufát lobbantott el.

- Mit csinálsz? - kérdé társnője.

- A szél irányát puhatolom!

Ah... oldalt fúj!

A szál erdőt tehát el kell hagynunk és fel kell kapaszkodnunk a Tüskésre...

Csak aztán meg ne bánd e sétát, mert ez egy kicsit nehéz út lesz...

A bájos női Nimród eperajkait daczosan felvetve, rázta kaczkiás vadászkalapos fejecskéjét - s bátyja példáját követve, gyökérbe, bokorba fogódzkodva , kapaszkodott az omlás meredek oldalán felfelé, melyen tul terült el a " Tüskés ", ezen bozótos szakadékoktól szaggatott völgykebel, majdnem áthatolhatlan tüskés bozóttal, fa- s bokorcsoportok és kőomlásoktól megszaggatva.

- No, most oly csendesen viseljük magunkat, amint csak lehet... suttogá a férfi, amint felértek az omlás szélére, melyen túl egy fával benőtt magaslat emelkedett és éppen ide akartak felhatolni, hogy szétnézzenek a Tüskésen , midőn a hölgy finom hallása halk lombsuhogást hallott...

Élénken szoritá meg kisérője kezét, kinek avatott füle a lombokat suroló agancsok csörtölődésére ismert e hangban s alig huzódtak a bokrok közé... a halk lombsuhogást erőszakos rezgés követte és a fővad szökéseinek nehéz döngölése hallatszott - az agancsok erősebb csörtöléseitől követve.

- Agancsár van a közelben! - lehellé a férfiu, mire a hölgy szemei felvillantak s keble nyugtalanul hullámzott a feszes vadászzekécske alatt.

A hang az omlás felől hallatszott, mindjobban, folyton erősebben, egyszerre azonban elhallgatott és méla csend honolt a napfény aranyozta szakadékos völgykebelben - csak egypár rigó füttye felelgetett egymásnak, mibe a messze szálerdőből ütemesen kopogott bele a zöld-harkály kopácsolása.

Mindketten lélekzetfojtva hallgatództak... felvont fegyvereiket lövésre tartva és a hölgy még apró alabástrom fogacskáit is ajkára szoritotta, - nehogy egy erősebb lélekzet elárulja őket...

A vadászláz már minden idegszálukat hevélyesen rezgeté...

Semmi hang, semmi nesz!

- Mi ez?

Tán elriadt a vad? gondolkodék a férfi és huga is feszülten függeszté rá izgatott tekintetét.

Nem... nem adtunk rá okot... minden eshetőség ellen fedve vagyunk a szinfalszerüen álló bokorfalazattól s kedvező széllel jártunk, tehát neszt sem fogadhatott tőlünk az óvatos fővad...

Lehetetlen... az agancsár nem távozhatott, hanem csak falkáját terelte be a sürübe.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Eh... ebben a kétséges situatióban mindenre szabad, sőt kell is vállalkoznunk... ezzel az út és a lejtő közötti sürü bokor falazat egy nyilásán óvatosan átbujva - mindketten a lejtő bokrokkal szegett szélére álltak ki.

Mohón kutatták mindketten az átellenes sürüséget szemeikkel.

Mintegy hatvan lépésnyiről hangzott az elébbi csörtölés, a vadnak tehát még ott kell lenni , különben hallották volna lépteinek távozó döngölését.

Halk, de gyors szoritással ragadá meg Vanda bátyja karját, mire ez villámgyorsan követé tekintetének irányát a lombfalon keresztül és ime, úgy rémlett neki, mintha az ágak setétzöld tömege között... egy szarvasfő árnya setétlenék.

Oly közel... oly igen közel... hogy szemeiknek alig mertek hitelt adni...

Gyors mozdulattal - kissé hátrább huzódtak s felvont fegyverrel vártak...

Noha e mozdulat alig egy másodpercz villanása volt, az agancsár mégis meglátta a kettős árnyék imbolygó rezgését s lassu léptekkel indult meg meggyőződni arról, vajjon falkájának egyik szökevény tehene, vagy tán egy vetélytárs árnyéka volt, ami ott mozgott!...

Szabályosan lassu suhogással zörögtek a lombok az agancsok csörtölésétől , ünnepélyesen döngött, dobogott a talaj a léptek neszétől s részletenkint villantak ki az agancsok, a fej, a szügy, amint a lejtőn feléjük közeledett.

Fakóderes szine, pofája redői, fodrosszőrü homloka át, kivillant a lombokon... majd hirtelen megállott s szemeit merev élességgel szegezte leshelyükre...

Ezen izgalomteljes pillanatban jól ki lehetett venni agg pofájának deres , mogorva szinét, szemeinek éles, daczos villogását... alakját azonban egészen elfedék a bokrok... s most aczélizmu nyaka előre nyulva, idegesen kidagadt , megfeszült, hogy megkonduljon mélyen, érczesen, párviadalra hivó bőgése, ha vetélytárs az, mi közelben rejtőzik...

Taszitó dörrenéssel csattant el Vanda fegyvere s közvetlen utánna bátyjáé , úgy, hogy a szakadék visszhangja egy kettős durranást zúgott, dörgött vissza...

Erre az agancsár villámgyorsan visszavetette magát és hanyatt-homlok rohant a sziklás part mentében s éppen csak azt lehetett még látni, amint megvetett háttal és alávágott fejjel tört, rohant vissza a sürübe, honnan szökéseinek nehéz dobbanásai s agancsainak pusztitó szaggatásai hallatszottak elő... majd egyszerre rettenetes zuhanástól rendült meg a "Tüskés" és sulyos szikladarabok gördültek alá csattogva , ropogva, törve, zúzva maguk előtt a bozótot... és ez irtóztató zajtól remegett a magány, több perczig morajlottak, visszhangzottak a hegyek.

A férfiu és hölgy diadalkiáltással szökelltek alá a meredeken, bár a szarvas még nem esett el, hanem csak az omlás rughatta ki maga alól rohantában ... mert folyton remegett a föld a futó döngöléstől... s csak nagysokára halt el a halkuló visszhang morajában.

Mindketten lihegve törtettek a futó vad nyomán.

Egyik se szólt, nem is kereste a sebvért, sebszőrt, csak mohó tekintettel nézett, kutatott.

Vanda elegáns vadászkosztümjét finom svéd keztyüit megtépték, szaggatták a tüskék és az embermagas giz-gaz; de mit törődött ő azzal és messze hátrahagyva bátyját, mintha valami sugta volna neki, a szakadék felé sietett...

Hangos örömkiáltás csendült fel ajkairól s piczi kürtjének ezüstös harsogását... diadallal verték vissza a hegyek... azután, mint egy zerge szökellt alá a szakadékok oldalán.

A fenék bársonyzöld mohpárnáján, egy vén bükk tövében hevert dermedten az erdők királya.

Egy ugrással mellette termett.

Roppant vén szarvas volt s félig a mohba temetett agancsai Vandának egész pihegő kebléig felértek.

Piczi kezével megfogá a gyönyörü lombárállásu agancsokat.

E perczben ért oda bátyja.

- Tizennyolczas! - kiáltá az örömtől és izgalomtól fulladt hangon.

A legkisebb koronaág is jó hüvelyk hosszu!...

Vanda, Szent Hubertus meghallgatá óhajodat, mi az agancskirályt ejtők el... s többé nem fog az esti nap aranyozta oromra szoborként kiállani!

Hurrah, Hurrah! - rivallt fel és belecsendült Vanda diadalkiáltása is.

- De melyikünk golyója ejté el?

Erre Vanda is szerfelett kiváncsi volt s valóságos lázzal várta a vizsgálat végét.

- A tied, Vanda, - mondá a vizsgálat után s letörve egy cserágat - azt huga kaczér kis kalapjára tüzte... a nyirfajd- és kerecsen-szárny mellé...

Aztán vig csevegés között indultak vissza a vadásztanyára, hogy még napszállta előtt odahozathassák a királyi zsákmányt.

Vanda vadászsikerének hire leirhatatlan furorét keltett... mikor pedig a tizennyolczas agancsár a zöld galyakkal koszorúzott szekéren a vadásztanyára érkezett, olyan viharos üdvriadal keletkezett, hogy csak úgy zúgott bele az erdő visszhangos csarnoka.

Lobogó tüzek lángoltak fel az alkonyat szürke homályában a fák boltozata alatt és a tüzek fénykörében hevert az erdők fejedelme.

- Igéretedre emlékeztetlek! - kezdé a szerencsekivánatokat csábos mosolylyal és elragadó büszkeséggel fogadó Vandához lépve a fivér.

Ilyen zsákmány után - mely hozzá még első is - a vadásztörvények különös kötelességet rónak ...

Vadászszá lész avatva...

Nos ?...

Semmi vonakodás... meg kell lenni , különben nem kapod meg a vadászrészt...

Erre a szigoru fenyegetésre - Vanda a zsákmány mellé ereszkedett, s gyönyörü karjaival átölelve a büszke hajlásu nyakat, kecses állásban dőlt az agancsár testére.

A többi női Nimród irigykedve nézte e festői képet.

Ekkor bátyja leszakitva egy hosszu, egészen a csucsáig rózsaszin virágokkal benőtt réti füzényt és ezzel a virágos pálczával, a társaság üdvriadala között, "vadászszá" avatta a nap hősnőjét.

A zöld fák alatt és lobogó tüzek mellett elköltött izletes vacsora fejezé be a napot, melynek elején az egyik vadászlegény vadszőlőlevelekre tálalva hozta minden vadásznak kedvencz és irigyelt falatját, az izletes " vadászrészt ", mely úgy készül, hogy az apróra vagdalt tüdő, lép, máj, sziv és vesék egy csipetnyi bors és sóval lesznek lassu tüznél párolva az elesett vad annyi zsirjában, mennyit kés nélkül, a hasüregből kézzel könnyedén ki lehet kaparni.

És e vadász-nyalánkság felségesen izlett a női Nimródok e legbájosabb tagjának.

Ugyanis a rossz nyelvek azt beszélték, hogy a főtálnokmester uram ő kegyelme viharos, hánytvetett fiatalságában Törökországban egy ideig, mint eunuch szolgált egy renegát pasánál.

Idegeneket.

Caprimulgus vociferus (amerikai lappantyu ), mely a lappantyu-félék családjába tartozik s panaszos jajkiáltásokhoz hasonló kiáltásaival óra pontossággal jelzi az éjfél óráját Amerika rengetegeiben.

A telepitvényesek e madárhoz épp annyi babonás regét füznek, mint a mi köznépünk az európai lappantyuhoz.

Victoria regia.

Igy nevezik Braziliában általában az alligátorokat.

Rövidnyelvü, szélesvasu hajitó dárda, melylyel a zuluk ép oly pontosan czélba találnak, mint mi a lőfegyverrel.

Schlangenkunde.

Memoires sur l'instinct et l'intellegence des animaux.

Lacassagnac: "A criminalitás az állatvilágban."

Rémületet keltő.

- Egyik neve a 31 közül az oroszlánnak, melyekkel az arabok a sivatag királyát felruházták.

A nyájak ura.

Tanya.

Elauus guaco.

Az ind vallásnak ép oly szent és misztikus ékszere, mint az egyptomiaknál a kemkem és a sistrumok voltak.

Igy nevezik a tengerészek a fekete viharmadarat (Procellaria pelagica ).

A hajósok a hojszákat még Szent Péter madarainak is nevezik, s bűbájos erővel felruházottaknak hiszik.

Szerintük e madárkában a tengerbe fulladt matrózok lelkei élnek, s szárazföldre sohse szállnak, és a setétség urával összeköttetésben állva, vihart és veszedelmet tudnak a hajósokra hozni.

Sub rosa ide jegyzem, hogy ezt a rókakoma irta, ki inkább a leirásokban excellál - ami százszorta könnyebb, mint a bölcselkedés.

Hiszen kérem, tessék összehasonlitani ezeket az ide-oda csapongó könnyelmü scurrilitásokat az én stylus curiálisommal!

Donászy Ferenc

Őserdőkön, tengereken

A „vadászrész”.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Donászy Ferenc

Őserdőkön, tengereken

A „vadászrész”.