Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A pavlinoi csoda
Keletkezés ideje
1901
Fejezet
10
Bekezdés
1392
Mondat
2936
Szó
32563
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
ÖTÖDIK FEJEZET.
I.
Nem értvén pedig semmiképpen ezt az ő neki felette oktalannak látszó dolgot , hümmögve haladt tovább a széles erdő árnyékos sátora alatt, a mely azonban jóformán semmi védelmet sem adott a forróság ellen.
Ugy tetszett, mintha itt benn az erdő mélységében még mozdulatlanabb, még tikkasztóbb lett volna az atmoszféra.
Valami különös, pállott, nem éppen kellemetlen, de nem is tulságosan kellemes, édes pézsmaszag párái keveredtek össze a hőséggel.
Radák kapitány orra eléggé hozzá volt már szokva ehhez a sajátszerü kigőzölgéshez, amelynek eredendő okát (élő növényzetből támad -e, vagy a talaj korhadó szerves anyagából ? ) szakemberek is homlokegyenest ellenkező indokolással magyarázgatják, de ezuttal szokatlanul nehezen türte s időnkint némi szédüléssel is meg kellett birkóznia.
Amint azonban kiérkeztek az erdő egy nyiltabb tisztására, a nehéz pézsmaillat is eltünt.
A bosnyák észrevette, hogy a kapitány arcán könnyü elhalványodás rebben végig, de nem szólt.
Gondolta: immár éppen eleget beszélt.
A többi nem az ő dolga .
Ment a maga lomha, de kitartó, egyforma járásával tovább a tisztáson, majd egy fiatal bokros erdőrészen keresztül a csapásig, mely a "Holt szem" tavához vezetett s tele volt farkasnyommal.
Az ember most hirtelen megállt s előre hajolva, nagy figyelemmel kezdte nézegetni a nyirkos talajt, mely e helyen gyönyörü páfránynyal volt benőve.
- Friss nyom? - kérdezte a katonatiszt.
- Az, - intette fejével Stanko s gyorsan körülnézett.
Az erdőben azonban nem mozdult semmi.
A levéltenger mozdulatlanul huzódott tovább a messzeségbe.
Mindössze egy harkály szorgalmas kopácsolása hangzott valahol jókora távolságban.
- Mi baj, fiu?
- Itt járt, uram, a bolond...
- Ezen a csapáson?
- Ezen.
- Lássam a nyomot, - szólt a kapitány és szintén figyelmesen megnézte a talajt, de szeme nem állta ki a versenyt Stanko szemeivel, - semmit sem látott, amiről emberi lábnyomra ismert volna.
- Tévedsz, fiam.
- Nem szokásom, uram, - felelte tagadó mozdulattal a bosnyák, - bizonyosan tudom , hogy itt járt.
- Hol a nyoma?
- Itt, uram!
Lássad...
Stanko leguggolt és félrehajtotta széles tenyerével az egymásra hajló száraz füvet.
- Tekintsd meg magad.
A katonatiszt azonban hasztalan erőltette meg a szemeit, nem birta kivenni a nyomot.
Joan Stanko észrevette a hiábavaló erőlködést.
Beszélni kezdett:
- Lábnyomot hiába keresnek szemeid, uram - olyant én sem látok.
Ha ki végiglép ezen a nyirkos, leveles földön, lába nyomát negyedóra alatt kiduzzasztja a föld és megint olyan, mint volt.
De tekintsd itt, hová ujjammal mutatok, ezeket a morzsákat.
Valami édes tésztának morzsái lehetnek, mert ime, erősen körülállják a hangyák.
Stanko fölvett egy morzsát a tenyerébe, s bütykös mutatóujjával szétdörzsölte.
- Friss morzsa.
Félórája sincs, hogy ide hullott.
- Mondasz valamit, fiu...
- Az igazat mondom, - erősitette biztos hangsulylyal az ember, - az égből nem esik édes morzsa, más pedig nem igen járhatott erre, csak a bolond.
Elvezetlek, uram, a tóhoz - ott van.
- Vezess Joan!
- De ha elbujt, uram, a vihar elől: ne mondd, hogy a vén asszonyok nyelvén beszéltem.
Stanko lesöpörte tenyeréről a morzsát, s szó nélkül előre sietett.
A talaj itt könnyü emelkedést mutatott.
A páfrány-kolónia s vele a nyirkos föld is megszünt : száraz, gyéren füves, lassankint egészen kavicsos természetü talajon csoszogott a sebesen előre törtető bosnyák lába.
A leveles fák is el-elmaradoztak.
Félórai szótlan s a nagy hőség miatt meglehetősen fárasztó séta után előbb egy csomó boróka- és kökénybokron kellett áthaladni, majd a gyalogfenyők következtek, s végül feltünt az első hatalmas vörösfenyő csupasz, vén dereka is, lehámlott kéregpántjaival föl egészen az oldalsugarakig.
Lehetett vagy hatvan láb magas ez a faóriás.
S feltüntek hamarosan a többiek is.
Mindegyik egy-egy mammuth.
A sziklának támaszkodó legfelső óriásnak azonban csak a csonka törzse meredt az ég felé: elperzselt tüs koronája a földön hevert.
Ezt lesujtotta a villám.
Stanko óvatosan kuszott előre az ágak között.
A szikla közelében Stanko megállt és hátra intett.
A kapitány vigyázva közeledett.
- Csendesen, uram... - suttogta az ember és lemutatott.
A sziklától körülfogott festői szépségü katlanban a "Holt szem" tavának gyengén fodrozott tükre sugározta vissza a napnak fényét.
A tó mindössze száz-százhusz méter széles lehetett.
Szemben levő lankás partja csillámló fövenynyel volt boritva, növényzetnek azonban az egész part mentén köröskörül semmi nyoma.
A vizbehajló vörhenyes barna sziklarepedésekben nyomorgott mindössze némi csenevész fonalmoh és ragadós, algaszerü moszat.
Egyéb jelei a növényi életnek nem mutatkoztak.
A bosnyák igazat beszélt.
A tó vize, nyilván kénes vegyi összetételénél fogva - valami kevés kénpárát csakugyan érezni lehetett - nem volt alkalmas az állati, vagy növényi szervezet táplálására, s ezért méltán viselte a találó "holt szem" elnevezést.
A kapitány Stanko mellé telepedett és halkan kérdezte:
- Azt hiszed, itt van?
- Itt.
- Nem látom...
- Mindjárt, uram...
- Miből gondolod, hogy itt van?
Az ember szó nélkül átmutatott a tuloldali fövenyes partra.
A katonatiszt odanézett.
- Látod, uram? - kérdezte Stanko.
- Mit?
- Azt a hosszu botot amott a viz szélinél?
- Nem látom.
- Szemeidben összeelegyedik a homok sárgás szine a bot sárgás szinével.
A bot a bolondé és ákácfából van.
Nehéz szerszám, mert nyers.
Fiatal barátod örülhet, hogy nem fejére kapta, hanem csak lábára.
A bolond erejét Allah megháromszorozza ; szivét -
A bosnyák hirtelen elhallgatott s átintett szemével a másik partra, ahol e pillanatban a pavlinoi "csoda" alakja jelent meg a háttér sziklái mögül.
Radák kapitány nagy érdeklődéssel, kiváncsian, bár minden különösebb izgatottság nélkül vette szemügyre titokzatos lakóját a vadonnak, de már ez első villámgyors szemle után is meggyőződött róla, hogy a valóság meglehetős csalódással jár.
A boldogtalan teremtés kiszinezésében nagy szerepe jutott a fantáziának ezuttal is , mint jórészt a legtöbb esetben, ahol a megszokott banalitásból rikitóbban kiemelkedő rendellenességről van szó.
Számtalan földhöz ragadt szegény ördög él kalibában, barlangban, sátorral fedett földalatti oduban - mint a vándorló cigány , - de senkinek sem jut eszében, hogy e rongyokban kóborló koldusokat csodaszámba vegye.
Ez itt... ez "csoda" volt.
Miért?
A kapitány nem birta elképzelni.
Meg is kérdezte halkan az embert:
- Ő az?
- Igen, uram - intett a bosnyák és azonnal kiérezte a katonatiszt hangjából a csalódást, - ő az, de a mint látod, nincsen ő rajta semmi...
Mondtam, hogy ezért kár megázni -
A kapitány elismerte, hogy Stankónak igaza volt.
Ezért a csodáért csakugyan nem volt érdemes idejönni.
A bosnyák félrehuzta a szája szélét és hümmögetett.
Igy van az, ha nem hisznek az embernek.
- Hát, uram... most már látod...
Hát bizony ilyen félmeztelen, rongyos női alakot a kapitány immár eleget látott életében.
A "csoda" teljes biztonságban érezte magát.
Lassu, nyugodt léptekkel közeledett a tóhoz.
Széles csipői ritmikus mozgásában, nemkülönben szépen formált , erőteljes, barna testének egész magatartásában volt bizonyos nőies kellem, - az összbenyomás azonban éppen nem emelkedett a köznapiasság fölé.
Ellenkezőleg !
Látványnak sokkal inkább lehangoló, semmint érdekes volt.
A sötétszőke, tömött haj csupa kóc.
Egy összekuszált hajcsomó lecsüngött a vállára, melyről valami kávébarna szinü, lerongyolt köpeny - hasonló az arabok giuppájához - lógott le a tagjain, mellét, ágyékát és vastag combjait tökéletesen meztelenül hagyva.
A tó szélén leült a fövényre, s jobb lábát bedugta a vizbe.
- Vér van rajta... sugta a bosnyák.
A leány csakugyan lábát locsolgatta a tó vizével.
A távolság azonban sokkal nagyobb volt, semhogy a kapitány az állitólagos vérzést is ki tudta volna venni.
- Menjünk közelebb - inditványozta Stanko.
- Ne fáradj, fiam.
- Ha már itt vagy, uram, tekintsd meg szemeit is.
- Máskor, Joan...
Az ember csendesen mosolygott.
- Nem fogsz te ide kijönni többet - mondotta szemével hunyorgatva, mint aki tisztában van vele, hogy a "csoda" megtekintése nem érte meg a fáradságot - tehát tekintsd meg most...
- Miért riaszszuk meg?
- Rosszul hiszed, uram, - a bolond nem gyáva, mint a törpe farkas.
Fiatal barátod bizonyságot tehet róla, hogy ebben is igazat beszélek.
Ha hirtelen meglepik , elfut, de ha látja, hogy jövünk - nem ijed meg és nem fut el.
Siessünk, mert mindjárt késő lesz.
- Hadd fusson...
- Nem a leányra értem - magyarázta Stanko, miközben fölintett szemeivel az észak felől rendkívüli gyorsasággal sötétedni kezdő égre.
A láthatár hegylánca fölött nehéz, fekete felhőtömegek nyomultak mindinkább magasabbra.
A nap még tüze egész vakitó pompájával uralkodott a keleti égen, a távoli orkán előfutárjai az érezhetővé váló légáramlások képében azonban már megérkeztek.
Az erdőség levéltengere nyugtalan mozgásban volt.
A kapitány látta, hogy a bosnyák ebben sem tévedett.
A vihar egy félóra mulva okvetlenül itt lesz, s a borzasztó hőségből itélve grandiózus arányokban fogja végig korbácsolni az egész plevljei határt.
- Gyerünk le, uram - ismételte az ember és fölemelkedett a kövekről, - mert , mondom, mindjárt késő.
- Elég volt, Stanko!
Hazamegyünk.
- Most?
- Azonnal, - válaszolta a kapitány és megfordult, hogy visszainduljon az uton , amelyen idáig jöttek.
- Szólhatok, uram?
A katonatiszt megállt és visszafordult.
- Nos?
- Ne hallja füled haraggal, mit szájam kimond, de bölcs férfiu nem beszélhet ugy , mint egy gyermek - szólt kedvetlenül Stanko és nagyokat csóvált fejével a kimondott szentenciára.
- Miképpen gondolod, hogy kivárjad a vihart benn az erdőben, vagy a nyilt mezőn, hol a szélvész boszorkányai ilyenkor a legnehezebb bivalyt is földre dobják?
Ez komoly szó volt.
Radák kénytelen volt beismerni, hogy a derék igazhivő providenciája ezuttal jóval különb, mint az övé.
- Igazad van, Joan.
Vezess!
- Kövess, uram!
Stanko előre sietett és gyorsan csoszogott lefelé a kövek között a tóhoz.
- Ha megjön az ég haragja - szólt hátra az utána iparkodó katonatisztnek - beállunk amoda lenn a sziklák alá és nem ázunk meg.
- Hát a leány?
- Már az az ő dolga...
- Nem akarom, hogy künn rekedjen.
- Ne féltsd azt, uram!
Annyi esze még a bolondnak is van, hogy nem lát ellenséget a jó barátban, - felelte meggyőződéssel Stanko és még gyorsabban szedegette bocskoros lábait.
Néhány perc mulva lenn voltak a tónál.
Az imént még alig fodrosodó viztükör most már könnyü hullámzásban volt, millió sugár csillogásra törve a napnak reá vetődő fényét.
A fény e csodaszép játéka azonban hatástalanul suhant el a kapitány szemei előtt .
Minél közelebb és közelebb értek a hirtelen talpra szökkenő leányhoz, ki hosszu botját markába szoritva, beszivott ajakkal, előrehajolva, ingerült, villogó szemekkel nézte őket - annál inkább lekötötte figyelmét a közvetlen közelről egészen más szinben mutatkozó "csoda ".
A rendkivül szabályos s minden vadsága mellett is klasszikusan tiszta női arcból két nagy, smaragdzöld szinben ragyogó szem meredt rá, a rémület és az öröm oly megrázó kifejezésével, hogy ösztönszerüen megállt és visszarántotta a bosnyákot is.
- Várjunk - szólt halkan - hadd menjen el...
A leány azonban nem ment, hanem csak bámult...
Azután egész testében reszketni kezdett, botja kiesett kezeiből, szája rángatódzott s a következő pillanatban oly szörnyü sikoltással, mely át meg átjárta Radák szivét - előre tántorodott és eszméletlenül bukott végig a fövenyes parton.
- Szerencsétlen... mormogta szánalommal a katonatiszt, miközben hozzásietve letérdelt és ölébe emelte fejét.
- Joan! - parancsolta hevesen a bosnyáknak, - siess, hozz vizet!
- Már itt van, uram! - kiáltotta az ember.
Szava elveszett a mennydörgés harsonájában, mely e percben végig dördült az égen és megsokszorozva csapódott vissza a sziklafalakról.
A hihetetlen gyorsasággal előre nyomuló fellegekből ömlött a zápor.
A nap eltünt.
Sötétség nyelte el az iménti fényességet.
Az első vakitó villám valahová az erdőbe sujtott.
A föld megrendült a csattanás roppant ereje alatt, mely e tropikus égövi orkánhoz hasonló zivatart bevezette.
Stanko, mellén keresztbe rakott karokkal, fejét mély alázattal mellére hajtva, állt és meg sem mozdult.
- Jőjj ide és segits! - rivalt rá a kapitány.
- Itt nem maradhat.
II.
A vihar félelmes erővel száguldott végig az egész völgyön.
Plevlje szük utcáin , girbe-görbe sikátorain és a nyiltabb tereket átszelő árkokban patakokban ömlött a mindenféle szemetet tovaragadó, szennyes áradat, becsapva itt-ott a mélyebben fekvő helyeken az udvarokba, sőt lenn, a Csehotina közelében, a házakba is.
Az alezredes leányát a "Három csillag " -ban kapta a zivatar.
Ott vizitelt a kis Mayer Stefikéjénél.
Mire fölneszelt, már szó sem volt róla, hogy hazamehessen - ott kellett maradnia.
A hirtelen lezuduló hatalmas zápor sok embert bekergetett a "Három csillag " -ba.
A parasztivószoba szorongásig megtelt, annyira, hogy még a pitvarba is jutott belőlük.
Megtelt nemkülönben a nobilisabb vendégek számára rezervált külön helyiség is.
Katonatisztek, császári hivatalnokok, néhány postai tisztviselő , távirdász, finánc-felügyelő egyenruhája vegyült össze a korcsmába szorult előkelőbb mohamedánok szines köntösével, s a hátulbő plundrás, selyemmellényes szerb marhakereskedők dohánybarna és fekete szinü alakjaival.
Pár perc alatt tele lett dohányfüsttel a máskülönben elég tágas szoba.
A fürge kis Mayer örült.
Sovány, szakállas arca ragyogott az elégedettségtől.
A vendégek borokat, söröket, pálinkákat rendeltek.
Javarésze ennivalót is akart .
Alig győzték a kiszolgálást.
Két cseléd, a pincér, a pincérleány, maga Mayer Izidor is három kézzel dolgozott, csakhogy a követelődző vendégek türelmetlen lármáját valamennyire lecsendesitsék.
Az emeleti folyosón a gömböc Stefi megfogta Milcsike kisasszony kezét és a folyosó jobb oldalán levő első ajtó előtt megállva, kihuzott a zsebéből egy kulcsot.
- Gyere csak, Mili, - megmutatom neked a kapitányod lakását.
Nekünk mindenféle ajtóhoz van kulcsunk, mert a lakással takaritás is jár, - kapitányod pedig most nincs itthon.
Megmutatom a fényképeit.
Huh!
Mennyi van és milyenek...
- Nem illik, Stefi, - huzódott a vöröshaju kisasszony.
- Ugyan, hisz senki sem fogja megtudni, - biztatta a gömböc, - hányszor voltam én már benn!
Gyorsan kinyitotta az ajtót és maga után huzta a még mindig szabódó Milcsi kisasszonyt.
Azután nesztelenül betette az ajtót és előre futott a lakásban, mely két kicsiny és egy valamivel nagyobb utcai szobából állt.
Ez az utcai szoba volt tulajdonképpen a lakás, ahol Radák tartózkodni szokott.
A pedans rend, a sötét kék szövettel bevont butorok elrendezése katonára vallott.
Kevés kényelem, sok fölöslegesség; - igazán garcon otthon.
A falak fegyverekkel és fényképekkel voltak megrakva.
Volt egy izléstelen olajnyomat is: "Judith és Holofernes."
Judithnak mind a két szeme hiányzott, az alvó zsarnoknak pedig homlokán volt három apró lyuk.
Ezeket szobapisztolylyal lőtte beléjük a kapitány.
A fényképek száma meghaladta a kétszázat.
Diszhelyen, a szoba közepén álló szalónasztalra helyezett jobboldali fénykép egy nyájas tekintetü, tisztes öreg asszonyt, a baloldali egy gyönyörü fiatal leányt ábrázolt a "Kis herceg" trikós szinpadi kosztümjében.
- Ez az öreg nénike - magyarázta a gömböc - a kapitány megboldogult mamája, ez a másik pedig a szeretője, valami szinésznő.
Fölvette a fényképet és megforditotta.
- Nézd csak, Mili, mi van ide irva: "Dominak - Duci, 1881, a szellemek órájában. "
Tehát éjjeli 12 órakor.
Szép madár lehetett!
Milcsike fölbigyesztette az ajakát.
- Ilyenektől nem féltem a férjemet... szólt kicsinyléssel.
- Nono!
Nézz csak ide...
Ennek a Ducinak a kapitány ur éppen a szivét lőtte keresztül.
Látod ezt a lyukat?
Már most nézz körül, drágám!
Van itt még egy egész sereg mindenféle dáma, de egyetlen egy sincs kilyukasztva, csak éppen ez az egy.
S miért van csak éppen ez az egy itt az asztalon?
A mamája mellett!
Hallod -e, Mili , ha ez nem jelent semmit.... akkor, akkor...
- Mit akkor?
- Akkor szamár vagy!
- De hát mit bánom én? felelte büszkén a vöröshaju kisasszony, s fejletlen , nyulánk alakja szinte megnőtt a nagy önérzettől - a férfiak, édesem, mind poltronok.
Ez az egyik.
A másik az, hogyha férjem megcsal - én is megcsalom.
Óh , én hamar...
A kedves gyermek elharapta a szót, a gömböc azonban igy is pontosan megértette.
Az alezredes leánya és a korcsmáros leánya ugyanannak a szerencsétlenségnek áldozatai voltak.
A katonatiszt leánya talán még inkább, mint a korcsmárosé.
Mit tudta a főtiszt, hogy mi lesz gyermekéből az idegenben?
Nincsen anyja?
Mit tesz az?
Fizet érte, tehát: megtett mindent, ami kötelessége.
S az ilyen "kincstári árvák" száma nagy.
Az apa halála után támasz, nevelés nélkül maradnak a világon , és kikerül belőlük elég az aszfaltra is...
III.
A gömböc most hangokat hallott a folyosón.
Hirtelen visszatette a kezében tartott fényképet az asztalra és előre nyujtott nyakkal hallgatódzott.
Milcsike összerezzent és szorongva tekintett rá.
- Szent isten... a kapitány...
- Nem lehet, - iparkodott megnyugtatni barátnéját a leány, - civil ruhában ment el és olyankor sokáig el szokott maradni.
Bizonyosan a papám.
Engem keresnek.
- Stefi - sugta a vöröshaju kisasszony, s kimutatott az ablakon, - lenn egy szekér áll a kapu előtt.
- Miféle szekér?
- Valami paraszt szekér...
A gömböc szintén az ablakhoz sietett és lenézett.
A "Három csillag" kapuja előtt csakugyan egy ponyvával fedett, apró kerekü albán paraszt szekér állt.
Két borzas lovacska volt elébe fogva.
A két leány a következő pillanatban visszahátrált az ablaktól.
Milcsi kisasszony halvány arca kivörösödött a szégyentől, hogy itt kapták, idegen férfi lakásában, - a gömböc azonban nem vesztette el lélekjelenlétét.
Villámgyorsan kikapta a kályha mögött álló portörlő rongyot, felgyürte karjain a blouse ujját és szorgalmasan csapkodni kezdte a butorokat.
- Az ablakot Mili... az ablakot.
Nyisd ki az ablakot, különben nem hiszik, hogy tisztoga-
Nem fejezhette be.
A folyosóról nyiló ajtó kitárult és a kapitány a lakásba lépett.
Vászonruhája csuron vizesen tapadt hatalmas tagjaihoz.
Baljában hüséges kisérőjét, a halászbotot tartotta, jobbjával egy rongyokba burkolt női alakot támogatott.
Milcsi kisasszony elforditotta tekintetét, s az ajtó felé huzódva hirtelen kiszaladt a folyosóra, - a gömböc nem követte mindjárt a jó példát.
Előbb megállt és tetőtől-talpig jól megnézte a szánalmasan lerongyolt jövevényt, ki összecsapzott, nedves hajjal boritott fejét a kapitány vállára hajtva, aludni látszott.
A gömböc látta, hogy a nagy, barna női test fázékonyan reszket a rongyok alatt, görcsösen összeszoritott ajkai szintelenek, s az egész alak végtelenül szomoru benyomást kelt.
Ez elfojtotta a már-már ajkára kivánkozó gunyt, s helyt adott szivében a szánalomnak.
- Óh, a szegény! mondotta részvéttel, - mennyire oda van...
Azonnal hozok egy csésze forró theát.
- Biz az jó volna, Stefike.
- Rögtön itt leszek!
Addig takarja be szegényt valami meleg pokróccal, mert fázik és... nincs rajta elég ruha...
A gömböc könnyedén elpirult és kisietett az ajtón.
A kemence közelében széles török kerevet állt.
A kapitány odavezette a nőt és leültette.
Az engedett magával mindent tenni.
Feje hátrahanyatlott, félig lehunyt pillái alatt szemei mozdulatlanul, kifejezés, lélek és látszólag minden öntudat nélkül bámultak valamely nem létező pontra.
A kapitány lerántotta ágyáról a gyapjutakarót és gyöngéden betakarta vele.
Csak azután ment át a szomszéd szobába , hogy lefejtse testéről a szorosan hozzátapadó nedves ruhát és átöltözzék.
Mire készen lett, előkerült valahonnan a korcsma hátulsó ivójából a legénye is .
Jóravaló, marosszéki fiu volt a gyerek; hü, mint a kutya, de iszákos az istenadta , mint egy kefekötő.
Nagy Jánosnak hivták, - ura azonban Jánoskának szólitotta, mint pajtásai a kaszárnyában, kik gyerekes, csupasz képe miatt ragasztották rá a kicsinyitő "Jánoska" nevet.
A legény most is be volt állitva, de azért peckesen tartotta magát.
Csak mindent azonnal és egyszerre akart elvégezni.
A kapitány ebből a lelkes buzgalomból szokta kitalálni, hogy "személye körüli minisztere " többet ivott, mint amennyit megbir.
- Teritsd ki a ruhámat! - parancsolta neki, miközben előkereste tárcáját is és szivarra gyujtott.
- Erősen megázott a kapitány ur - véleményezte a legény.
Karjára kapta a viztől nehéz vászonruhát, s szerencsésen befecskendezte vele az egész padlót.
- Jánoska!
Ittál, semmirekellő.
- Igenis, vitéz kapitány uram, ittam!
Merthogy az édes szülémtől éppeg a mai szent napon kapék levelet, akiben egy vadonat uj öt pengő forintost is belé rejtelmeze , hogy - ugymond a leveliben - igyam be friss egészségben a testvérekkel, a kikkel együtt vagyok a cuk-ban.
Egy szál pengőt ennek miatta már be is ittam.
A kapitány leintette a fecsegő legényt.
- Ide hallgass!
- Igenis, instálom, megyek, kifacsarom és egyvelesleg azután kiteritem száradni ezt a civil gunyát, azután ellódulok a kaszinyóba, meggyüvök a kapitány ur ebédgyivel, lemegyek ide -e a zsidóhoz fekete kávéért, átszaladok hadnagy ur Pallwitzhoz, hogy gyün -e halászni...
- Fogd be a szádat és ide hallgass!
Egy nő van itt benn az első szobában .
Beteg.
- A mán baj!
A beteg fehérnép -
- Ha még egyet szólsz, kiröpitelek az ajtón!
A legény megállt a kapitány előtt és rámeresztette zavaros szemeit.
Nem szól immár egy szót sem.
Tessen parancsolni.
- Ezt a nőt, aki ott benn van, éppen ugy ki fogod szolgálni, mint engem.
Amit kiván - azonnal teljesited.
És nem kérdezel tőle semmit.
És semmiféle teremtett léleknek nem beszélsz róla.
Értettük?
- Igenis, értettük, - biccentett fejével a legény.
- Ugy jársz-kelsz, mint eddig, de ha róla van szó: megnémulsz és a tulajdon nevedet is elfelejted.
Értettük?
Olyan leszel, mint a hal.
- Igenis, mint a hal-csuka...
- Mars!
A legény kiment a folyosóra, s az ott álló fogasra egyenkint kiteritgette a nedves ruha-darabokat.
Ide-oda szédelgett a művelet közben, de ilyenkor kitalálta góbé eszének még el nem ivott maradékával, hogy ha nekitámasztja hátát a falnak, nem " rogyódik le liányok csufjára az hátulsó felire, mint az döglődő toportyán féreg. "
Tehát neki-nekitámaszkodott a falnak, midőn érezte, hogy no most az istenfáját ... egyszeriben oda a becsület -
A párolgó theával visszatérő Mayer Stefike éppen ebben a furcsa poziturában kapta.
- Hát magát mi lelte, Jánoska? - kérdezte a leány, s nevettében majdnem kilocscsantotta a theát.
A legény akadozva felelt.
- Itt állingálok, téns kisasszony...
- Mit csinál?
- Nem igen buzoghatok a terécsléssel, merthogy az kapitány ur megtiltotta.
Ezután halcsuka leszek...
Minek megyen be a téns kisasszony?
Van már odabenn egy fehércseléd.
Vitéz kapitány uramnak nem leszen kedvire, ha ilyenkor ráleselkedik valaki a sövény mellől...
- Ostoba maga, János, - riasztott rá mosolyogva a gömböc.
- Jobb lesz, ha kinyitja az ajtót.
- De mán az nem lehet, instálom...
Megfogadtam, hogy itten állingálok e a falnál , nehogy valami bitang elvetemedjék innét a kapitány ur gunyájával.
- Mondja inkább, hogy nem tud a lábán állni, mert részeg.
- Részeg a fene... dunnyogta góbé-nyelven a katona.
A leány kénytelen volt könyökével kinyitni az ajtót, - Jánoska nem akart elmozdulni a faltól, amelyet megtámasztott.
Az ajtónyitás néhány csepp kiömlött theába került, de még bőven maradt a forró italból.
A gömböcöt arra késztette a nagy részvét, hogy a "Három csillag" valamennyi theás-csészéje közül a legöblösebbet töltse tele s ellássa annyi rummal, amennyi egy három kapitulációs lumpnak is elég lett volna.
A kapitány elébe jött.
- Köszönöm, Stefike - mondotta halkan, miközben átvette a leánytól a csészét és az előszoba kredencére tette, - de majd csak később...
- Nem akarja talán?
- De igen, hanem csak később.
- Addig kihül.
- Sajnos, de most nem lehet.
Alszik.
- Ah, szegény...
Elaludt?
- Igen.
- Megengedi, hogy megnézzem? - kiváncsiskodott a leány.
- Tessék, - felelte udvariasan a katonatiszt.
A gömböc lábujjhegyen az ajtóhoz lopódzott és benézett.
A kereveten, kissé féloldalra hajtott fejjel, lecsukott szemekkel, sápadt, vértelen arccal ült - ugyanabban a helyzetben, amelyben hagyták - a gyapjutakaróval letakart pavlinoi " csoda ".
Félig nyilt, kissé duzzadt szája és mellének szabályos emelkedése mutatták, hogy mélyen alszik.
- Alszik szegény... suttogta sajnálkozva a leány és óvatosan elhuzódott az ajtótól.
- Mondja, kapitány ur, ha nem titok - ki ez a nő?
- Ez, Stefike, a "csoda" - felelte a katonatiszt.
A gömböc összerezzent, de gyorsan összeszedte magát.
- Ugy ?...
Hát ez az ?... - mondotta most már a csalódás hangján.
- Ez.
- Egészen másnak képzeltem.
- Én is - felelte a kapitány.
Később még hozzátette: Kérem, édes Stefike , gondoskodjék valamiféle ruháról...
Látta, nemde, miféle rongyok vannak rajta?
- Láttam, - intett a leány - majd szerzek neki ruhát.
Aztán - folyatta vontatottan és felsanditott félszemmel, mosolyogva a katonatisztre... itt is akarja tartani?
A kapitányt rossz időben találta ez a cinikus kérdés.
Hozzá volt ugyan már szokva a leány modorához és kifejezéseihez, - nem is vett tudomást eleddig egyikről sem , s ha még olyan szemenszedett neveletlenséget kellett is hallania, - ezuttal azonban tulságosan meg volt feszülve testében minden aprócska ideg.
Ez a rendkivüli állapot váltotta ki ajkára a választ is, amely éles volt, mint a borotva:
- Nem szerető kell ennek, kicsikém, hanem orvos.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE