Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Benedek Elek
Toldi Miklós : Arany János műve nyomán
Keletkezés ideje
1911
Fejezet
5
Bekezdés
1126
Mondat
4044
Szó
41594
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
Negyedik könyv
Az ország címere
Telt, múlt az idő, esztendő esztendő után, nőttnövekedett Toldi Miklós híre, széles kardjával, mázsás buzogányával, szörnyű nagy öklelőfájával tenger dicsőséget szerzett magának, hazájának.
De hír, dicsőség az ő szívét már fel nem vidította, s ahogy telt, múlt az idő , mind morgósabb, dörmögősebb lett a kedve.
Öreg legény lett vitéz Toldi Miklós , semmi sem tetszett neki, amit az udvarnál látott.
Sértette szemét a csillogó fény , a pompa, az ifjú vitézek, az udvarbéliek tarka-barka, olaszos ruhája .
- Micsoda fiatalság! - dörmögött untalan az öregedő Toldi.
- Ruhájában, szokásában, viselkedésében mind az idegent majmolja.
Magyar világ helyett idegen világ !
De nemcsak magában dörmögött, ki-kitört a haragja , méltatlankodása a király jelenlétében is .
- Felséges királyom, szavam meg ne sértse, henye életet él felséged udvara.
Rossz vége lesz ennek !
- Jó, jó, öreg - mosolygott a király.
- Henye élet ? - mondod.
Nem henye, de - finom.
Lovagokhoz illő.
Ideje, hogy finomodjék, művelődjék a szittya magyarság .
- Hiszen művelődjék - dohogott a vén sas.
- Csak aztán el ne művelődjék.
Jöhetnek még idők, mikor hadba kell szállni.
Majd meglátom, mit csinál ez a kényes, finom nép.
Még annak is sorja kerülhet, hogy meg kell védeni a magyar becsületet: vajon ki védi meg ?
Lesz -e, ki forgassa majd a nehéz kardot?
Ki megsuhogtassa a mázsás buzogányt?
Aki felemelje a nagy öklelőfát ?
- Más világ van most már - mondotta a király.
- Hagyjad, öreg , hagyjad .
Hagyta, hagyta, de tovább dohogott, újra meg újra kitört lelke nagy haragja.
Egyszer aztán megmondta magyarán , amire csak célozgatott addig : nem maradok én itt, felséges királyom.
Nem való már nékem az udvari élet !
- Igazad van - fogta szaván a király.
- Eredj haza Nagyfaluba.
Ott már a te helyed .
Eredj haza Nagyfaluba !
A király mondta.
Terhére van hát a királynak.
Nem szereti hallani az igaz szót.
Az öreg vitéz megtette kötelességét, az öreg vitéz mehet.
Nincs többé rá szükség.
Csordultig telt a szíve keserűséggel.
Meg sem állott, amíg haza nem ért.
A vén, a rozoga, az üres udvarházba.
Hej, de üres volt a ház !
Anikó, a ház dalos madara a szalontai sírban .
Édesanyja, a jó nagyasszony már rég porladozik a temetőkertben.
Porladozik régen az öreg Bence is.
Csak ketten maradtak.
A "fiatal" Bence is hogy leöregedett !
Mit is keresnének ők a király fényes palotájában?
Itt a helyük, itt, ebben a rozoga házban.
Ott sem laknak soká: egy esztendő, kettő s kiviszik őket is a temetőkertbe .
Nézzetek csak oda, mit csinál a fehér hajú Toldi .
Kiballagott a temetőkertbe, s ott egy nagy ásóval gödröt ás .
Hossza, szélessége - halottnak van szabva.
Kiballag utána Bence is, nézi, nézi , mit csinál a gazdája .
- Nemzetes nagyuram - szólal meg félénken -, kinek ássa a sírt ?
Nem halt meg itt senki .
Csak ás tovább Toldi, nem ad szót a szóra .
Mit volt mit nem tenni, Bence is kapát ragadott , odaállott a gazdája mellé, vágta a földet.
De egy kis idő múlva mégiscsak megszólalt :
- Nemzetes nagyuram, kinek ássuk a sírt?
Ihol, a nagyasszony már rég porladozik.
Fejfáján az írás immár le is kopott.
Itt fekszik apám is .
Egyiknek sem kell sír .
Toldi fölnézett egy pillanatra, de nem felelt, ásott tovább.
Ám a tekintete biztatta a szolgát: beszélhetsz, nem bánom .
- Avagy talán Lőrinc úrnak ássuk?
De hiszen őkegyelme testét fenevadak szétszaggatták, csontját széjjel hordták ...
Akkor már meg volt ásva a gödör: csak ősz feje látszott ki Toldinak.
És mostan megszólalt :
- Bence!
Hű cselédem.
Figyelj a szavamra.
Kenyerünk javát együtt ettük meg, neked megmondom hát: magamnak ástam ezt a gödröt.
Hej, Lajos király !
Lajos király!
Nehezedre esett az igaz szó, ugye ?
Hűségemet szépen megfizetted .
Gőgös lelked be nem vette az én tanácsomat.
Hát - adjon Isten neked jobb tanácsosokat.
Hívebb vitézeket.
Nekem már elég volt a szomorú élet.
Ha nincsen rám szükség, hát minek is éljek?
Mit lássam, hogy rozsda marja vitézi kardomat ?
Tán csak megkönyörül az öreg vitéznek a jóságos Isten, s mennél előbb magához szólítja.
Érzem, megkönyörül.
Azért ástam e sírt .
Ha meghaltam, ide temess , Bence!
Ne tégy fejfát mellé; elég ennek az ásónak nyele .
Hej, szegény Bence, hogy zokogott a szomorú beszédre!
Kiserkedett a könny Toldi szeméből is .
- Menjünk haza, Bence.
A nap is lepihent.
Pihenjünk le mi is .
De még a gödör fenekén állott Toldi, szemét törülgetve, mikor egyszerre egy lovas vitéz vágtatott feléjük .
- Hol a gazdád? - kérdezte Bencét nagy lihegve .
Bence sírva mutatott a gödörbe .
Ott állott Toldi, nézte, nézte a lovas vitézt, vajon mit akarhat ez tőle.
Az pedig kezdette a szót nagy szaporán :
- Buda várából küldöttek hozzád, vitéz Toldi Miklós !
Régi, öreg barátaid küldöttek, hadd lássam: él -e még?
S ha él - hála az Istennek, hogy él még kigyelmed! -, mondjam meg az üzenetjüket : vége, vége a magyar dicsőségnek .
Hadijáték vagyon Budán.
S hadijátékban egy olasz vitéz pajzsot nyert, pajzson az ország címere!
S nincs, aki kiváltsa, aki visszavegye.
Mind akik kiálltak , kudarcot vallottak.
S minket öl a szégyen .
Kérkedik az olasz, lovát táncoltatja, magát mutogatja, a magyar vitézséget csúfondáros szókkal ócsárolja.
Egyszerre csak elmegy, s címerünket hazaviszi - jaj, de nagy csúfság lesz !
- Viszi a pokolba! - ordított fel Toldi s kiugrott a sírból.
- Eredj vissza s vigyed hírül öreg bajtársaimnak : sír fenekén láttad öreg Toldi Miklóst, de feltámadt, megfiatalodott - ott leszek, ott leszek !
- Bence!
Öreg szolgám.
Láss a lovam után.
Bő abrakot neki .
Takarítsd meg ragyogó fényesre.
Te meg, fiam - fordult ismét a követhez -, jere be hozzám.
Pihend ki magadat .
Bementek a vén házba, de a pihenésből semmi sem lett.
Bort hozatott fel a pincéből öreg Toldi Miklós.
Hadd lám: bírja -e még?
Bírta, de hogy bírta!
Nem verte földhöz a bor, ámbátor ivott egész éjjel.
Csak reggel felé szundított el, de mire felragyogott a nap , talpon volt, lóra pattant , indult Budára, utána Bence nagy készülettel .
Harmadnap reggel értek Budára.
Ott már nyüzsgött tenger nép , várva-lesve, vajon lesz -e ma, ki megvívjon a hetyke taliánnal.
Akadt két vitéz erre a napra is: két testvér.
Ikrek.
A Gyulafi nemzetség két daliás sarja.
Nem hadijátékra mentek ezek, hanem életre-halálra .
Elég volt a játékból, mondták a királynak, halálra kell vívni ország címeréért .
Ifjú, nagyon ifjú volt még mind a kettő.
Egy leányt szerettek.
S az a leány nem tudott választani köztük.
Hát akkor - haljanak meg mind a ketten.
S rohantak a halálba.
Az egyik halva maradt a viadaltéren, a másik sebektől borítva.
És az olasz hetykélkedett tovább , kiabált, csúfondároskodott: van -e még valaki, aki halni akar?
No, csak egymás után !
Volt nagy zúgás, mozgás a tömegben.
Nincs, aki megvívjon .
Sápadtan, bosszúsan feszeng a király a székén .
Háromszor kürtölt, háromszor kiáltott már a bajhirdető is: Magyarok!
Vitézek !
Ki akar küzdeni életre-halálra ?
Senki sem mozdult meg.
Földre sütött szemmel álltak a magyar vitézek.
A király már felállt, indulni készül a szégyenpiacról.
Indul az olasz is.
Megmozdult a nép is, háborogva, zúgva, mint a széltől megkorbácsolt tenger .
Ám, e pillanatban kürtszó harsant a várkapu felől, megállott a király , megállott az olasz, megállott a nép is: vajon ki jöhet most!
S ím, e pillanatban pej paripán vágtat a viadaltér felé egy szőrcsuhás barát.
A csuklyája letakarja arcát, csak éppen a szürke bajusza s szakálla látszik.
Bal kézben a nagy öklelőrúd, oldalán görbe kard, a kápán lóg szekerce, buzogány.
És ballag utána nagy idétlenül, sovány vén gebén a barát fegyverhordozója.
Haj, de furcsa alak!
Amint megpillantják, röhögésre fakad a tenger nép.
Hiszen volt is min röhögni.
Rettentő nagy pajzsot cipelt az atyafi, amegül kikandikált egy rozsdás fejű dárda.
A nyeregkápán kétfelől egyegy szál parittya lógott, akkora kő bennük, mint a fejem.
A nyereg mögött nyilak , s az atyafi jobb kezében két meztelen kard.
Isten csudája, hogy a vén gebe bírta ezt a szörnyű terhet .
No, volt kacagás, volt élcelődés, míg szegény Bence végigcammogott a tömeg között .
- Hogy adja azt az ócskavasat, bátya?
Hát azt a hasadt tekenőt ?
De Bence úgy tett, mintha ügyet sem vetne a csúfondárosságra .
Próbálta összeszedni, kihúzni magát a régi módra , amikor még ifjú volt, erős volt, de bizony nehezen ment, csak idétlenkedett szegény feje, s még jobban kacagták.
Meg-megrántotta a gebe kantárját, hátha tudna az még délcegen is járni, de haj, ez bizony minden rángatásra megállott.
S szakadt a nyakába a csúfondáros szó :
- Vigyázzon, atyafi!
Elragadja a paripája !
De Bence büszkén, megvetően hordozza végig tekintetét a sokaságon , szóra sem méltatva kocog tovább, azaz kocogna, ha egyszerre csak meg nem állana lova s hiába biztatja, nem megy az előre.
Se jobbra, se balra.
Mi baja eshetett a szegény párának?
Hátratekint Bence s hát néhány kamasz legény a ló farkába fogódzott: emiatt nem mozdul .
No, de erre Bencét is elhagyta béketűrése, rárivallt a kamaszokra :
- Zsiványok!
Léhűtők!
Húsz esztendővel elébb próbáltátok volna meg ezt: kirúgta volna a szemetek az én jó paripám!
S csak bírnám én is erővel , mint akkor!
S csak ne volna rajtam a sok fegyver , megtanítanálak !
Egyéb sem kellett a csürhe népének: repült a kő a pajzsra , döngött, puffogott s Isten tudja, mit nem tesznek a jó öreggel, ha hirtelen meg nem fordul a barát.
Nem szólt, csak magasra emelte azt a rettentő nagy öklelőfát: elég volt az.
Lett nagy csendesség , halálos csendesség.
Minden szem a barátra tapadott.
Az pedig perdült egyet a lován, forgott vele körbe-karikába, fel-feldobta a nagy nehéz öklelőfát s kifogta, mint egy könnyű pálcát.
Hej, lett csudálkozás, szörnyű álmélkodás!
Vajon ki lehet ez a csuda ember ?
- Toldi lesz az, nem más - mondja ez is, az is .
- Toldi?
Hisz az meghalt! - mondják többen.
Egyikmásik még ott is volt a temetésén !
- A Toldi lelke lesz ez! - mondotta valaki.
- Kikelt a sírjából !
Kérdi a király is a körülállókat :
- Ki ez az ősz bajnok?
Azt mondtátok, hogy Toldi már nem él .
Márpedig ez Toldi, vagy szakasztott mása .
Mondotta egy úr a királynak :
- Azt hiszem, felség, nem Toldi ez.
Csak ifjú emberben lehet ennyi erő s ekkora tüzesség.
A szakáll, a bajusz oda van ragasztva.
A csuha is arra való, hogy Toldinak nézzék.
Mióta Toldi elment felséged mellől, nem látta őt senki .
Szomorúan nézett maga elé a király .
- Elment, mert küldöttem.
Hányszor megbántam azt azóta, hogy elment.
Lám, igaza volt neki.
Most csakugyan szükség volna két erős karjára !
De ím, megdördült a jó ismerős hang, Toldi hangja !
Hej, hogy felvidult a király szíve !
Igen, megdördült, hogy zúgott-búgott belé a levegő .
- Hát mi lesz?
Hol az a talián?
Azt hiszitek, azért jöttem, hogy lovamat táncoltassam, szőrcsuhámat mutogassam ?
Vagy elszelelt már a talián országunknak címerével?
Oh, hogy meg nem nyílik a föld, hadd nyelné el a csenevész magyart!
Gyáva kezetekből elrablák a címert s én járjak fel a sírból , hogy megvédjem, visszaszerezzem nektek, pulyák !?
De a talián ott volt, csak félrehúzódott s ha teheti vala, el is szelelt volna a barát láttára, ám - lesz, ami lesz! - ki kellett, hogy álljon .
Összeszedte magát s hetykén szólt a barátra :
- Mit akarsz, vén barát?
Talán bizony az életet meguntad ?
- Meguntad te! - dörgött Toldi Miklós.
- Elhoztam neked az utolsó kenetet .
Mindjárt össze is roppantak szörnyű nagy erővel , rettentő nagy dühvel.
Aztán jobbra-balra hajladozik Toldi s nagy ügyesen kikerüli az olasz dárdáját: akkorákat szúr a levegőn az olasz, hogy csakúgy sír, süvölt nyomán a szél .
Szörnyű haragra gerjedett az olasz.
Rákiáltott a barátra: - Mit !
Hát te még csúfolsz?
Nagy öklelőfádat meg sem is mozdítod?
Védjed magad !
S hogy újra célt tévesztett a dárdája, nagy hirtelen kardot rántott s megrepeszti a szőrcsuklyát .
Végigzúg a népen az ijedség, de el is ül hamar, mert a csuklya alatt sisak volt, acélsisak: oda se Toldi az ütésnek!
Mire Toldi kardot ránt , háromszor csendül meg az olasz kardja a Toldi sisakján, a harmadik vágásra kettészakad a kard.
Éppen akkor huzakodott neki Toldi, de hogy látta az olasz baját, visszarántotta kardját s kiáltott Bencének: Kardot neki, szógám !
Hozta Bence a kardot, az olasz markába nyomta s kezdődék most vívás: kard kard ellen, kar kar ellen .
Összecsapnak egyszer, összecsapnak kétszer, de egyik sem enged.
Megpihennek, újra kezdődik, de az egyik sem tágít .
Már Toldi ühmget, nem tetszik a dolog.
- Elé , régi erőm! - mormogja magában s harmadik csapással úgy kivágja az olasz kezéből a kardot, hogy az sivítve repült kőhajításnyira s elterült a földön.
Ha most félre nem ugrik az olasz , menten fűbe harap.
De félreugrott s a nagy nekivágásban szinte lefordult lováról Toldi.
Nosza, kapta buzogányát, az olaszhoz lódította, de megint kikerülte a halált: meghúzódván lova nyaka mögött.
Akkor aztán nagy hirtelen visszafordul, rettentő dühvel vágtat Toldinak, el akarja gázolni a lovával !
Hiszen ha az olyan könnyű volna!
Látja Toldi az olasz szándékát, a nagy öklelőfát a ló szügyének feszíti, s ím, e pillanatban hanyattesik a ló gazdájával együtt .
Most leugrott Toldi a lováról, a király kegyelmet kiált, de Toldi nem hallja, pokolba küldi az olaszt, aztán újra lóra pattan s nagy sebesen elnyargal .
Torkán akadt a szó az embereknek, egy-két pillanatig szájtátva néztek a nyargaló barát után, aztán egyszerre százan, ezren meg ezren beszéltek, kiabáltak összevissza .
- Ki volt?
Ember volt vagy ördög?
Miért nyargalt el ?
Miért nem mutatja magát a királynak?
Miféle ember, hogy nem kell neki jutalom ?
Bántja a dolog a királyt is erősen.
Int egy hírnöknek, mond neki valamit, az kiáll a viadaltér közepére s kikiáltja: Aki az öreg vitézt ismeri , álljon elé s illő jutalmát kapja a királytól .
Elé is állott mindjárt az az ifjú vitéz (Pósafalvi János volt a neve ), aki Toldit viadalra hívta s mondá :
- Felséges királyom, én ismerem az öreg vitézt.
Én vittem hírt neki, hogy idegen vitéz kezébe került országunk címere.
Esküszöm, felség, Toldi Miklós volt ez a vitéz .
No, kapott is Pósafalvi János mindjárt két nemes telket ajándékba s egyben a király rendelé az uraknak, hogy mindjárt menjenek utána, hívják vissza Toldit .
Nosza, mindjárt lóra kerekedtek az urak, elvágtattak Toldi után .
De bezzeg özönlött a nép is gyalogszerrel: nem várhatták, míg visszahozzák vitéz Toldi Miklóst.
Látni akarták, mielébb látni a világhíres vitézt .
Toldi halála
Már a Rákosmezején járt Toldi, lovát itt megcsendesítette, lassan ballagott előre, mintha érezte volna a ló is , hogy gazdája szívét nehéz bánat nyomja .
- Lám, lám, nem ismert meg - dohogott magában a vénember.
- Bezzeg megismert, mikor védtem két erős karommal!
Hej , király, király!
Vagy talán azt várta, hogy lábához boruljak?
Kegyelmet kérjek , mert jó tanácsot adtam?
Nem volt -e igazam?
Elpusztult a magyar , elcsenevészedett.
Volt -e csak egy vitéz , aki visszavívja az ország címerét?
Hová lettek a régi, daliás vitézek ?
Könnybe borult az öregember szeme.
De jó, hogy a szél homokot kavart fel: ráfoghatta, hogy attól könnyedzik .
- Azt hiszed, hogy sírok? - fordult Bencéhez, ki búsan kocogott mellette.
- Nem ismert meg senki?
Hát nem ismertek meg.
Ne is ismerjenek .
Gyerünk, öreg szógám.
Otthon a mi helyünk.
Aztán el ne felejtsd: oda temess engem.
Aztán el ne felejtsd: az az ásónyél lesz a sírom fejfája !
- Oh, drága nagyuram ...
Nem tudta folytatni a hűséges cseléd: zokogásba fulladott a szava .
De nini, mi történt!
Kerekedett Pest felől szörnyű nagy porfelleg .
Vágtatva-vágtatnak király emberei, utánok hömpölyög tenger nagy sokaság .
- Toldi!
Toldi!
Állj meg!
Fordulj meg !
Sok ezer torok kiáltja, zúg-búg a levegő.
Aztán egyszerre csak elejbe kerülnek, közrefogják, elállják az útját s kiválik a csapatból egy , megállítja Toldit s mondja, amint következik :
- Állj meg, Toldi Miklós!
A királytól jövök, ki téged köszöntet .
Nem haragszik ő rád, te se haragudjál.
Azt hitte , meghaltál, máskülönben rég küld vala érted.
Jere vissza, Toldi.
Vár a király kegyelemmel, régi barátsággal .
- Régi barátsággal - motyogja magában, s szeme könnybe lábad.
- Az volt, az, barátom, suttogja magának az ősz hajú vitéz.
Ifjú vala ő is, ifjú valék én is ...
- No, add a kezedet, hogy visszajössz, lovag !
- Visszamegyek - mondta Toldi.
- Király parancsolja , hát vissza kell mennem.
Ámbátor én nem vagyok már odavaló .
Ott az ifjak engem tán meg is csúfolnak...
Mindegy: megyek.
Király parancsolja .
Hej, lett erre öröm!
A nagy sokaság lelkes vivátot kiáltott , lengették a kalapjukat, majd leszedték lováról Toldit: vállukon akarták vinni a király elé.
S no, nézz oda: milyen nagy becsületje van most Bencének is .
Körülfogják, hízelkednek, mindenképpen jóvá akarák tenni, hogy cudarul kicsúfolták.
Még fel is emelték a vén gebéjével , hogy lássa mindenki: ihol, a hű Bence, Toldi vén dárdása !
Hát, azt senki ne csudálja, hogy a vén Bence nyomban elfeledte a mai csúfságot s boldogan törülgette a szemét.
No lám, no lám, kisütött az igazság napja.
De még azt se csudálja senki, hogy Toldinak is megszűnt lelke háborgása, meg-megvillant a mosolygás az ősz bajusz alatt, láttára a nagy örömnek, láttára a tenger népnek, mely hömpölygött előtte, utána, körötte s mind azt kiabálta: Vivát Toldi!
Vivát !
Hát még Pesten, uramfia, mi volt!
Egymás fején , hátán állottak a népek az utcákon végig, merre elhaladtak.
Az utcákon?
Álltak bizony a házak tetején is, még a kéményen is, onnét nézték , csudálták világhíres Toldi Miklóst, aki a sírjából kelt ki, hogy megmentse a magyar becsületet!
Hullott a virág lova lába elé, fejére, mint a záporeső : virágba borítva ért Buda várába , honnét három esztendővel elébb csüggedten , keseredetten támolygott el - haza , Nagyfaluba, meghalni ...
Merthogy csuha volt rajta, nem ment egyenest a király színe elé ( Pedig de türelmetlen várta a király ! ), hanem ment az ő kicsi budai házába.
Úgy volt ott minden, ahogyan három esztendeje hagyta .
Ott üldögélt a kapuban a házőrző varga (Hej, de vén legény lett az is! ), nagy üggyel-bajjal kaput nyitott, a lovakat istállóba kötötték (Volt ott széna, zab elegendő, mind megvolt, amit itt hagytak ! ), aztán csikordult az ajtó rozsdás zára s Toldi belépett a rég nem látott házba.
Ott lógtak körös-körül a falon régi kedves fegyverei.
Haj, de kikezdette a rozsda valamennyit !
- Bence fiam, látod?
Lesz itt dolga két öreg kezednek.
Fényesre súrolod, ragyogó fényesre !
Most megfordult az ódon szekrénynek (De cudarul megliggatta a szú ! ), onnét elévevé mentéjét: Nesze, szógám , porold ki egy kisnyég!
De beletedd az ujjába a kurta buzogányt.
Tudod, hogy nem járok anélkül az utcán !
Ledobta a csuhát, a sisakot, acélinget s kevés idő múltán a régi daliás levente lett az öreg Toldiból.
Megfeszült a dolmány daliás termetén: az volt újra, ami régen.
Hogyha a nap látja, az is megcsudálja .
- Mostan pedig megyek az én királyomhoz!
Hallod , Bence?
Megyek.
Te meg súrold addig az én fegyveremet.
Hadd ragyogjon újra, ne marja a rozsda.
Ád még nekem életet az Isten s lesz alkalom megmutatnom: Toldi most is Toldi !
Azzal kifordult az ajtón, s hogy a bámészkodó sokaság ne követhesse, a hátulsó kapun ment ki, úgy haladott délcegen, nemes büszkén a királyhoz, aki várta, türelmetlen várta legnagyobb vitézét, leghívebb emberét .
Ihol, már föl is ért Toldi a király házába, a ragyogó fényes palotába.
De míg a király elé jut, sok szobán kell átalhaladnia.
S amerre megy , mindenütt lábatlankodnak az apródok, a nagy úri csemeték.
Léháskodnak , ihognak-vihognak, pajkos nótákat dalolnak s ím , mit kell hallania az öreg vitéznek: éppen most dalolnak egy csúfondáros nótát.
Csúfondáros nótát, mit róla szereztek!
Róla, róla, Toldi Miklósról !
S hogy vége volt a csúfondáros nótának, lett nagy kacagás , biztatták a lantost: kezdje újra.
Fújja el még egyszer !
Abban a pillanatban lépett be Toldi.
A nóta megakadt, a lantos torkán akadt, de az úrfiak benne voltak a nagy jókedvben, nekibátorodtak s ha már a nótát másodszor nem hallhatták, csúfolódó szavakat röppentgettek az öreg vitéz felé .
Mondta egyik, orrát fintorítva :
- Piha!
Milyen penészszagot érzek !
A másik azt mondta :
- Ihol a vén molnár!
Hol a liszt, öreg?
A fejeden hozod ?
S még ez sem volt elég, háta mögé kerekedtek, s újra kezdték a csúfondáros nótát .
Hej, rettentő haragra gerjedett Toldi!
Nagy hirtelen kirántotta menteujjából a rövid nyelű buzogányt, nem nézi , merre üt, kit talál, csak üt-vág, hullanak az apródok, mint a kéve.
Három apród menten kiadta a lelkét, a többi nyögött, jajgatott, ordított, hogy csak úgy zengett, zúgott a palota.
De Toldi nem látott; nem hallott, berohant a királyhoz.
Szeme vérben forgott , széles melle zihált, s mennydörögve mondta a királynak, ki elképedve állott , nem tudván, mi történt :
- Király, ha nem nézném vitézi voltomat, a fejedhez verném héttollú botomat!
Másszor megfeddenéd apró kölykeidet, hogy ne csúfolnák vitéz vén fejemet !
Fölemelte buzogányát, rettentően megsuhogtatá, aztán a becsődült udvari népen keresztülgázolva, esze nélkül rohant le a palotából.
A király csak állott, állott, a bámulattól megmeredten, még nem tudja, mi történt .
Megmondták.
Egyszerre tízen is beszélnek.
Most már magához tér a király .
Borzadva látja a szörnyű pusztítást .
- El kell fogni!
Halál reá! - kiált a király .
Mire a király emberei Toldi házához értek, otthon volt már Toldi : szinte beesett az ajtón.
Ott lecsapta buzogányát az asztalra, úgy lecsapta , hogy beszakadt az asztal - hej, szegény Toldi Miklós!
Ez vala az utolsó erőd !
Dereka megroppant, szeme vérben fogott , halántékán az erek vastagra dagadtak , térde roskadozott, s ha Bence hirtelen meg nem öleli, tehetetlenül terül el a szobának földjén .
Támolyogva lépett egyet-kettőt a hű szolga karján s lezuhant a medvebőrös ágyra .
- Ó, drága nagyuram - kapkod szegény Bence -, mi történt, mi baja ?
Megcsömörlött talán?
Feje fáj?
Hideg leli talán ?
Oh, szóljon nagyuram.
Tudom én az orvosságát a csömörnek, a hideglelésnek.
Bort melegítek, jól megborsozva .
Máskor is meggyógyult attól tekigyelmed .
Megszólalt Toldi, halkan, félsuttogva :
- Hagyjad, fiam, hagyjad.
Az én bajomnak nincsen orvossága.
Lejárt az én órám.
Ne felejtsd: oda temess.
Ne felejtsd , az ásónyél ...
Oh, jaj, ezt már sírás nélkül nem állta meg Bence .
Látja, el nem tagadhatja, homályosul a gazdája szeme.
Nincs már itten mentség .
S meg sem halhat csendben.
Kívülről hallatszik szörnyű éktelen zaj .
- Mit történt ?
- Rettentő !
- Igazán ?
- Úgy van, úgy .
- Gyilkolt !?
- Hármat ölt meg !
- S hányat vert véresre !
Nyílik az ajtó, belép a testőrök hadnagya s harsányan kiáltja :
- A király nevében!
Toldi Miklós, kövess !
De egyszerre ellágyul a hadnagy hangja , megpillantván Toldit .
Odalépett, föléje hajlott, könnye is kicsordult .
- Oh, te derék vitéz!
Mért, hogy engem küldtek e szomorú tisztre !
Nem, nem!
Visszamegyek, a szószólód leszek ...
Fölemelte szemét lassan, nagy nehezen a haldokló vitéz s szólt szaggatottan, alig hallhatóan :
- Mondd meg királyodnak, csak egy órát kérek.
Aztán önként megyek az én börtönömbe .
Futva-futott a hadnagy, jelentette a királynak : Uram, királyom , Toldi Miklós halállal vívódik.
Az az ő kérése , utolsó kérése: csak egy órát hagyja őt szabadnak, önként megyen az ő börtönébe ...
- Halállal vívódik!
Oh, derék bajnokom!
Nem, nem engedem, hogy gyalázatban haljon !
Ezt mondá a király s nem volt maradása.
Sietvesietett a Toldi házába.
Szinte nesztelenül lép az ágya mellé .
Halkan megszólítja :
- Toldi .
Felnyílt a haldokló szeme az ismerős szóra s révedezve nézett a királyra .
- Hát nem ismersz engem?
Lajos vagyok.
Régi jó barátod.
Lajos, nem a király.
Oh, add a kezedet.
Ne váljunk haragban .
Megmozdula erre a haldokló vitéz.
Hidegülő kezét nyújtja a királynak.
S megszólala, mondván csendesen , szaggatva :
- A király... a király...
Lajos... a jó barát.
Az én jó barátom .
Ugye, megbocsátasz?
Zsémbes voltam... de a szívem... ha vétkeztem, meglakoltam .
Érzem halálomat.
Keveset szólhatok.
Ezt a hű cselédet reád bízom.
Reád.
Ezt s a magyar népet... szeresd, de a kérgét ne faragd le róla.
Ha le nem faragják , nehezebben törik ...
Itt elakadt szava s egy nagy sóhajtással feje lehanyatlott .
- Oh, hű barátom te, legnagyobb vitézem! - mondá Lajos, szeme könnybe lábadt - ugye, te is megbocsátasz nekem ?
Hű szolgádat ne féltsd.
Lesz őreá gondom.
A magyar népre is.
Hisz mindig szerettem a hű magyar népet .
Erejét, hatalmát folyton csak neveltem.
Hogyha nyesegettem népem durvaságát , szeretetből tettem...
Ugye, abból tettem ?
Gyenge szorítást érez kezén a király: ez a felelet .
Aztán kihull kezéből a hideg kéz .
Meghalt Toldi.
A legnagyobb vitéz.
Világhíres bajnok.
Magyar vitézségnek, magyar becsületnek hatalmas oszlopa .
Zokogás veri fel a kis szoba csendjét.
A hű szolga zokog.
Sűrű könnycsepp hull le Lajos király arcán, keze összekulcsolódik: csendes imát rebeg .
- Én temettetem el - mondotta a király s mélyen megindultan hagyá el a házat .
És hozának koporsót, vaskoporsót, Toldihoz illőt : abba fekteték .
És indula még az este a gyászoló menet: tenger nagy sokaság.
Égen mennyi csillag, annyi fáklya lobog a koporsó után.
Így kísérik Rákosmezejéig.
Ott a fáklyák kialusznak, csendben, néma fájdalomban visszafordul a szomorú gyülekezet.
Csak négy fáklya világít a halotti szekér mellett: így halad lassan, döcögve a sötét éjszakában, Nagyfalu felé.
Ahol megásva már a sír .
Várja a lakóját .
Lefektetik szépen.
Elföldelik csendben.
Aztán feldomborítják magasra, magasra .
.oOo.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE