Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Jósika Miklós
Abafi
Keletkezés ideje
1836
Fejezet
38
Bekezdés
1313
Mondat
3234
Szó
53425
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
ÖRÖM
Miként háláljam ezt ?
Voltaire
Akkor hagytuk el az ismeretlen nőt Alvincen, midőn a sarkából kiemelt ajtót félrevetvén a pitvarba lépett.
Ekkor hatá meg füleit a kapu nyikorgása; a házi eb csaholt, s az est csendén keresztüldörge egy durva, de ércteljes férfiúhang: - Itthon vagyunk -e már?
Ajtót nyissatok!
A nő a sötét pitvarban állt, melynek ajtaja zárva volt még, mintegy levarázsoltan a hangtól, mely inkább veszély-, mint örömjósló látszék lenni.
Az öreg Timárnénak sikoltása hallatszék kívülről, azon neme a sikoltásnak, melyet asszonyokban hirtelen öröm vagy ijedség, szóval valami váratlan szokott előidézni.
- Itt la, emeld le, öreg, a nyeregből! - mond az elébb hallott férfiúhang .
Alkalmasint gyaníthatjuk már, kié a hang s ki a leemelt.
Valóban az a lovag, kit a fehérvári úton találtunk, hozta magával a lelt gyermeket, ki nem más, mint Zsiga volt.
Azon örömkiömlést, mely itt egyszerre minden arcot úgyszólván felbuktatott , csak képzelni lehet; ez kinek-kinek vér alkata szerint, kiözönlésének hevében vagy lanyhaságában, egészen egy természetű volt az azt megelőző bánat, fájdalom , kétségbeesés és unalom hullámzásaival.
A nő szenvedélyes mindenben, az volt örömében is; a lovagot szívéhez szorította, amit az, szokott egykedvűséggel eleinte, azután a tűz világánál a meg nem vetendő hálaadót jobban szemügyre vévén, durva szívességgel fogadott.
Sírt, nevetett a nő, őrültnek vélné, ki most látja először.
Az öreg, bár hibásnak hiheté is magát, megjövén a gyermek, némi bántódást színlett, s bocsánatkéréseivel fukarabb lőn; mint oly sokszor történik, hogy a hölgyek szándékos hibáikat is mentve hiszik történetes orvoslás által; itt pedig az öreget szándékos bűn nem terhelé.
Legszívrehatóbb a kis Zsigának színletlen égi öröme volt.
A gyermek szinte angyallá szépült így az öröm bíborától körülhajnallott arccal; s bár anyjának karjai közé futott s ismét-ismét futott, bár két kis kezét örömtől részegülten s szótlan nyújtá az öregnek: mégis azon elragadtatás s a hév, mellyel a durva lovagon függöttek szemei, tolmácsai forró hálájának, felülmúlt mindent.
Ezt látni kellett; toll nincs , mely leírhatná.
Vegyük ezekhez a lovagnak feszes tartását s azon kapkodás nemét , mely a neveletlent oly helyzetekben szokta önkénytelen meglepni, melyek újak előtte , s bizonyos elegyéket arcvonásaiban a megelégedés, az unalom s azon óhajtás közt, bár mindennek vége lenne már: akkor bírjuk azon színeket, melyekkel ezen érdekes rajzot bevégezhetjük.
A fiatal nő ölében tartá fiát, simogatta homlokát, könnyeivel áztatá sebeit, s megigazítván az ágyat, abba helyzé gyöngéd gonddal.
Nemsokára sebei be voltak kötve , s tálacskában forró leves párolga számára.
Minő irtózatos haragjában s szenvedélyes örömében, oly bájjal teljes, nyájas s egészen női volt anyai foglalatosságában: szeme részegülten függött gyermekén, minden nyögésire elsápadt, minden kívánatára élénk hévvel ugrott fel, azt rögtön teljesítő.
Valamennyire lecsillapodván az indulatok, a nő hév részvéttel tudakolá a lovag nevét , ki több ízben már távozni akart, de kit a szép hölgy kérései marasztának.
A kérdett egyszeriben felelt: - Nevem Abafi1 Olivér!
Nem sokat ér a név - mond durva kacajjal -, annyit, mint gazdája!
- Ah - felelt a nő -, Abafi Olivér!
A név szép, édesen hangzik fülembe, mint a tett szívembe, mely azt velem megismerteté.
- Mi vagyok én? - folytatá, élénken ragadva meg kezét Abafinak, s szívéhez szorítva azt.
- Egy nyomorult, ki ennyi jót soha meg nem hálálhatok.
Ó, szóljon, mit tegyek, mit tehetek?
Egy életem van, az a kegyedé holtig, minden perce ennek, minden dobogása szívemnek!
- No, szép asszonyka, én háládat elfogadom, s ha minden perce életednek enyém: úgy enyém vagy te is, ugye? - mond Abafi körülöltve karját a nő derekán, s kebléhez szorítva őt, ki nem ellenzé.
- Igen, igen - kiált fel ez, nyaka körül fonva karjait.
- Elég boldog vagyok, ha éltednek egy óráját tehetem szerencséssé.
A lovag hevülni kezdett, s ölébe húzván a csinos amazont, kinek arca lángolt, forrón olvadtak össze ajkaik.
Ekkor a kis Zsiga megszólalt:
- Anyám, itt a mellemen nagyon sajog a seb.
A nő felugrott hirtelen, s a gyermek ágyánál termett.
- Hol - kérdé elhalaványodva -, kedves kis angyalom?
A gyermek hevesen szorítá fejecskéjét anyjának keblére.
- Itt - felelt, mellére mutatva -, édes jó anyám!
De már nem fáj úgy, mióta mellettem vagy.
A hölgy azonnal leoldá a köteléket a sebről, s azt könnyes szemekkel tekintve meg , újra megmosá s bekötözé; kifejezhetlen gyöngédséggel s szeretettel szavaiban vigasztalván kis fiát, ki mellől nem mozdult többet.
Abafi bosszúsan toppantott lábával.
- Nem tudom - mond mormogva magában -, mikor lelem ily melegen a menyecskét többé!
- Végre eltávozott, s a fiatal nő kikísérte.
- Mi még látjuk egymást? - mond ez, nyakába borulva.
- Igen, igen - felelt a másik -, látjuk, mégpedig sokszor.
Suttogva szólottak még darabig, Timárné asszony nem kis bosszúságára, ki örömest hallotta volna, mit beszélgetnek.
Heves kézszorítás után lóra ült Abafi, a szép nő fiához sietett.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE