V.
A délutáni órák folytonos, szorgos készülődés között teltek el és igen lassan fogytak egymásután.
Mindenki érezte, hogy »lesz valami «.
Miképen, hogyan lesz, arról természetesen senkinek sem lehetett még csak megközelitőleg biztos fogalma sem, az elkövetkező nehéz idő sejtelme azonban benne volt a levegőben is, a szivekben is.
Vihar előtt a villamos feszültség érzése ilyen .
Hatása emberre, állatra egyaránt rendkivüli; Balassa azonban mindenütt jelen volt , mindenütt jó példával járt elől, s fütyörészve osztogatta utasitásait, mintegy ezzel is kimutatva, hogy nem tart a veszélytől, mert bizik a »Szabad székely csapat « erejében, hadi virtusában és bizakodik magában a »vár « -ban is, melylyel állani, vagy bukni fognak.
Esti fél nyolcz óra tájban az a két legény, kik Opre Simon kézrekeritését tüzték ki maguknak czélul, jelentkezett Balassánál, hogy immár elindulnak.
Egy órával hamarabb kelnek utra, mert időközben kifundálták, hogy kerülőt tesznek a hegyre a sziklák mentén; ott bizonyosan nem fogja utjokat állani senki, mert a móczok föl sem teszik anyaszülte emberről, hogy a sziklák között kapaszkodjék föl a hegyre, oly uton, mely legfölebb a zergének bátorságos, de annak is csak száraz időben, ha könnyü lábait meg tudja vetni az egymásra nehezedő sziklakövek nyaktörő hajlásain.
- Tehát megyünk, vitézlő hadnagy uram, - jelentette Balassának az idősebbik, ugyanaz , a ki délelőtt a koczkázatos tervet fölvetette.
- Isten veletek, fiaim - válaszolt jóindulattal a fiatal vezér, s a másik legényhez fordulva, megkérdezte: Kend Varga Estók?
- Járjatok szerencsével és ügyeljetek magatokra.
- Meglesz, Balassa uram! vette át a szót az idősebbik, - s hiszem, hogy ha csak egy kicsi szerencsénk lészen is ebben a dologban: lehuzzuk onnét a hegyrül azt a gonoszt.
- Helyes, de - mondom - ügyeljetek!
- Nem lódulunk fejjel a falnak...
Estók testvérrel akkép ókumláljuk, hogy mivel azért a gonoszért nem kár... és mivel a harapós hörcsögöt akármiképpen meg szabad fogni , ha se kifüstölni, sem kiölni nem lehet az ő lyukából, a kibe belevette magát... tehát ugy fogjuk lebirni, a hogy lehet.
- Mit értsek ez alatt, hogy a hogy lehet?
- Azt tessen érteni Balassa uram, hogy az Estók testvérrel késsel is dolgozni fogunk.
- Már ugy, a hogy lehet...
- Azt mondom, instálom, hogy nem fogjuk nézni az Estókkal, hogy képpel fordul-é felénk a gonosz, vagy a hátával...
- Hátulról akarjátok megtámadni?
- Ejnye, fiam - csóválta a fejét Balassa, s tekintete rosszalló szigorral nyugodott a legény elszánt vonásaira - ez nem magyar becsület.
Orozva támadni - nem magyar virtus.
Tudod -e, hogy ez szégyen!
- Tudom én - bólintott készségesen a legény - nem is tennők mink ezt az Estókkal senki jóravaló ellenséggel ezen a világon - de ezért a lóháton bujkáló himpellérért , a ki is olyan czudar volt, hogy még Balassa uram öreg édes szüléjét sem kimélte ... bizony nem kár.
Mert a ki kutya meg vagyon veszve, azt előlről-hátulról ugyan szabad verni, különben az bánja, a ki nem cselekszi.
- Nekem fiaim, különb okom van, hogy halálát kivánjam annak a gazembernek, mint nektek, de bizonyomra mondom, hogy rákiáltanék, ha háttal állana felém, hogy forduljon meg és védje nyomorult életét, ha tudja.
Ti is eképen cselekedjetek!
- Jó lesz, hadnagy uram! intett fejével a legény s titokban összesanditott pajtásával, ki vállait vonogatta, s éppen nem látszott nagyrabecsülni ebben az esetben a magyar virtust.
- Majdan tehát aképen cselekszünk... ha lehet.
- Ugy is legyen, fiaim, ugy is legyen!
- Istennek ajánljuk, Balassa uramat!
A legények megemelték fövegeiket, s az északi sánczok irányában eltávoztak.
Midőn a kapuőrség kibocsátotta őket a szabadba, az idősebbik odafordult pajtásához, s csendes, de határozott hangon igy szólt:
- Ugy keritjük kézre a czégérest, a hogy lehet.
Ugy-é, komé?
- De ugy ám! hagyta rá a »komé «, s vastag, barna ökle hevesen összeszorult.
- Se pardon annak, se gráczia...
Megragadom, ha lehet, puszta kézzel is ott, a hol kapom , de bizony nem nézem én - hogy háttal vagyon-é felém, vagy a képivel...
Balassa uram vitéz egy urfi, az bizonyos, de nem tudja, hogy az ilyen istentől elrugaszkodott mócz még a hörcsögnél is jobban harap, ha ideje vagyon rá és nem kap egyet a fejire rögvest, a mint csak lehet.
A két legény néhány percz mulva eltünt a közeli erdő sürüségében.
Nem fogott rajtuk a fiatal Balassa nemes nagylelküsége és bizony nem is igen lehetett hirtelenében eldönteni, hogy a legények felfogása volt -e helyes az adott esetben, vagy az övé.
A leggyönyörübb emberi erény sincs mindig a maga helyén, ha szerencsétlenség származhatik belőle arra, a ki gyakorolja.
Esti nyolcz óra után sötétedni kezdett.
A nyugati égen lebukott a nap, a homály mindinkább terjedőben volt a völgyek mélységében, - röviddel később azonban feltünt a keleti égen a hold, s halavány ezüstös fénye annyira-mennyire eloszlatta a sötétséget.
A »vár« védői ekkor már minden ponton rég a maguk helyén voltak.
A kiállitott őrszemek kettőzött éberséggel tartották szemmel az erdőségből kivezető valamennyi ösvényt és vizárkot, nehogy valami kellemetlen meglepetés érhesse őket.
Főleg a helyenként igen mély vizárkokat és vizmosásokat (vagy a mint népiesen hivják : » sárkánytorkokat «) figyelték erősen a földsánczok tetejéről, s ez a nagy vigyázat föltétlenül helyén is volt.
A vizárkok egy része elég mély volt arra, hogy a bennök előrelopódzó ellenséget ne lehessen egykönnyen észrevenni.
A móczokról pedig föl lehetett tenni annyi hadi-taktikát, hogy ki fogják használni az árkok természetes védelmét és nem riadoznak fedezet nélkül, bolondjába a sánczok ellen.
Az oláh különben is szereti a meglepetéseket.
Faji sajátsága, hogy nyilt ütközetbe csak végső kényszer esetén menjen bele - a titokban való támadásnak azonban annál nagyobb és ügyesebb mestere.
Róka-virtusnak hivják az ilyent.
Hadjáratokban nem szégyen az ilyesmi.
Ha jó - jó minden eszköz, mely sikert biztosit és rossz mindaz, a mi kudarczczal jár, s ha még oly nemes hadi erényből fakadt légyen is: nem ér semmit , sőt határozottan hiba.
Elég szomoru, hogy az emberiség önmaga állitja feje tetejére mindazt, a mit békében helyesnek, jónak és követendő példának hirdet, ezen azonban mindaddig, mig a felvilágosodott századok örökre meg nem semmisitik a háboru rémeit , nem lehet változtatni.
Alkalmazkodni kell a viszonyokhoz, különben elpusztul maga a legnemesebb »Pax « -ot hirdető próféta is a szenvedélyeiben fölkavart emberiség fegyveres haragja által.
Háromnegyed kilencz órakor Balassa éppen az északi sánczok erőditvényeire lépett föl , hogy a székelyek elhelyezkedését - ezen a leginkább veszélyeztetett ponton - még egyszer szemügyre vegye, midőn az erdőség felől lehuzódó vizárkok valamelyikéből magányos puskalövés dörgött bele az estéli nyugalmas csendességbe.
A golyó éles fütytyel csapott át a fiatal vezér válla fölött.
Az öreg Kaszás, ki ágyui közelében ült egy lőporos hordón, elszörnyedve kiáltott fel:
- Csepp hijján ellövi vala kegyelmedet az a pernahájder, ha jobban czéloz!
Tessen lejönni onnét, hadnagy uram!
Balassa mosolyogva intett.
- Ne bánja, Kaszás uram!
Az a golyó, mely csak egy hajszállal is eltéveszti a czélját, épen annyit ér, mint az, a mely a fegyver csövében maradt.
Azután odafordult a legényekhez.
- Ugy czélozzanak kendtek, atyámfiai, hogy fél hajszál hijja se legyen a czélnak.
Az ellenség ugy látszik, végre rászánta magát a támadásra - vigyázat!
Nyugalom és bátorság!
Aképen fogadjuk, a mint megérdemli.
Jó lesz azonban nem elfelejteni, hogy odatúl kétszer annyian vannak, mint mi és időközben még meg is szaporodhatnak.
- Igaz a! helyeselte az öreg Kaszás, - a hol egy csikasz elvonitja magát, oda vetemednek mindenünnen a többi csikaszok is.
- Hányan vannak itt kendtek, Kaszás?
- Puskások hetvennyolczan, meg a két álgyu, kiket én komendérozok.
- A déli sánczokon többen vannak.
Balassa nyomban magához rendelt egy fürgelábu legényt és megparancsolta neki, hogy szaladjon le a déli várművekhez, s az oda beosztott száztiz emberből százat azonnal szólitson ide az északi sánczokra.
A táncz - ha a jelek nem csalnak - itt indul meg.
A legény elsietett, hogy a kapott parancsot rendeltetési helyére juttassa.
Néhány percz mulva futva érkeztek meg a székelyek a déli várművekről az északi sánczokra, a hol eképen - az ágyukhoz beosztott tüzéreken kivül - mintegy száznyolczvan ember helyezkedett el, hogy a kilátásban levő ellenséges támadást visszaverje.
A mintegy háromszáz lépésnyi távolságban levő vizárkokból hol itt, hol ott villant meg a lőpor sárga fénye, s dördültek el a lövések eleinte hosszabb időközökben , később azonban már sűrübben - de még mindig csak próbaképen.
A móczok nyilván a hatást akarták kipróbálni, melyet puskáik elérhetnek, mert még azzal sem látszottak tisztában lenni, hogy megjárják -e golyóik a sánczokig levő távolságot vagy nem .
Félórai szakadozott tempóju tüzelés után belátták, hogy a távolság fegyvereiknek túlságosan nagy.
Fegyvereik egyszerre elhallgattak.
Balassa erre az időpontra várakozott.
Midőn észrevette, hogy a tüzelés a vizárkok mentén hirtelen - mintegy adott jelre - megszünt, ajkaihoz emelte jelző sipját, s gyors egymásutánban két rövid füttyöt hallatva, igy szólt a rátekintő székelyekhez:
- Most ügyeljenek kendtek!
Az ellenség belátta, hogy közelebb kell jönnie, ha azt akarja, hogy golyói sánczainkat elérjék.
Mindenki ügyelje az árkokat, s ha az ellenség kibujik, hogy közelebb nyomuljon - tüzeljenek kendtek félhajszál hijján , pontosan, nyugodtan, hidegvérrel!
- Ugy leszen, - bólintottak az atyafiak.
Az előrenyomulás sokáig váratott magára.
Miért késtek vele az oláhok, miért nem, azt lehetetlenség volt kitalálni, - bizonyos csak annyi volt, hogy már elmult tiz óra , midőn a legszélről álló vizárkok táján egy csapat kibukkant és futólépésben igyekezett a kastélyt övező park törpe kőfala felé.
Balassa éles sipjelet adott.
- Tüzelj! kiáltotta messze csengő hangon.
Abban a pillanatban száznyolczvan fegyver dörgése rázta meg a levegőt, s az esti homály megtelt jajgatással és átkozódással.
A sánczokról látni lehetett, mint rogynak össze egymásután az előre szaladó báránybőr-kucsmás alakok, s mint bomlik fel az imént még egységes csapat, hogy a bokrok és kövek mögött védelmet találjon a székelyek fegyvere ellen.
Mennyi esett el belőlük, pontosan látni nem lehetett, a szerterebbenő emberek száma azonban harmincznál nem volt nagyobb.
Balassa sipja most megint végighasitotta a levegőt.
A fölszálló sürü lőporfüst, melynek sajátságosan izgató hatása minden katonaviselt ember előtt régóta ismeretes, mód felett fölizgatta a székelyeket is.
Főleg az ifjabbakat.
Az öreg Kaszás alig győzte őket csittitani.
Hol ide sietett az öreg, hol oda és mindenütt csillapitgatta a fölizgatott székelyeket szép szóval is , gorombasággal is, a hol mi hirtelenében eszébe jutott.
Midőn látta, hogy a leginkább nekitüzesedett ifjakkal élőszóval nem boldogul, fölmarkolt egy puskavesszőt és bizony odasózott vele a tüzeskedő fiatalság forditott felire, hogy csak ugy csattant.
- Hogy az ördög vigyen el, öcsém az Urban... előveszed a jobbik eszedet, vagy nem veszed elé?
Miféle ugri-bugri rongy munka légyen ez azzal a puskával... hé!
Lelohadj , azt mondom, különben ugy végig dirigálok még rajtad ezzel a puskavesszővel, hogy csupa fájn debreczeni kóbász lészen tőle az böcstelen feled... ebugatta az ilyen rongy munkába, - ezt fogadtátok?
S haragudott, perelt, korholt és ütött is az öreg, mig valamelyes nyugalmat tudott a nekihevült fiatal emberek között teremteni.
Balassa nem vette észre ezt a lohasztási műveletet a puskavesszővel.
Minden figyelme a vizárkokra összpontosult.
A »Vigyázz !« sipjel abban a pillanatban hangzott el , midőn a vizárkok egész vonala megelevenedett, s a támadásra készülő móczok messzehangzó, viharos hurrá! orditása egyszerre harsant föl valami négyszáz torokból oly erővel, hogy a közeli erdő kétszeres visszhanggal verte vissza.
Az öreg Kaszás hirtelen abbahagyta a regulázást és visszarohant ágyuihoz.
- Ide mellém komék, a ki lelke van! kiáltotta kissé elhalványodva a benső izgalomtól , - ma kell kivágni az emberséget, nem holnap!
A pattantyusok odaugrottak az ágyuk mellé.