Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Aszlányi Károly
Brentford rendet csinál
Keletkezés ideje
1937
Fejezet
5
Bekezdés
1285
Mondat
3880
Szó
48299
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
NEGYEDIK RÉSZ: A Brentford-legenda
A miszióstelep.
Ha Emmahaven és a Bariszán-hegy között gondolatban vonalat húzunk, akkor, ezt a vonalat gondolatban meghosszabbítva, negyvenhét mérföldnyi távolságban keletre , találjuk Mejang misszióstelepet.
Van Whool lelkész özvegy ember volt; aránylag fiatal.
Leányát Júliának hívták , huszonhét éves volt s húsz éves korában érkezett Szumátrába, miután összeveszett a nagynénjével, aki Júlia hozományát bélyeggyűjtésre fordította.
Van Whool Júlia néhány évvel később a kissé nagyképű "Emlékirataim" címmel adta ki első írásművét.
Az anyaországon kívül sehol se jelent meg ez a könyv és így nyugodtan használhatom fel azokat az adatait, amelyek Brentfordra vonatkoznak.
Mejang lakói atjehek és malájok voltak, a misszionáriuson és leányán kívül; számuk a kérdéses időben mintegy 110-re rugott.
Háziállataik voltak: baromfi, néhány kecske és két hátasló, Van Whoolék birtokában.
A bennszülöttek pompás szinezésű kézimunkáiért jó pénzt adtak a minden évben egyszer megtartott padangi vásáron.
Délről Mejang lábánál kezdődött a sziklás Melingin-fennsík, amely enyhén lejtett a járhatatlan és fenyegető hírű belföld: dzsungelek és ősvadon felé.
A bennszülöttek - fekete tyúkjaik húsán kívül - pizángon és mangógyümölcsön éltek ; a férfiak foga fekete volt a bételrágástól, a nőké ellenben vakító fehér.
Van Whool Bernát magas, sovány, barna férfi volt, aki hitt az ember fennsőbbségében az állat felett; a fehér ember fennsőbbségében a színes ember felett és végül Istent úgy képzelte el, mint egy, mindezek felett uralkodó irodafőnököt.
Elégedett, komoly és becsületes ember volt, akit hívei szerettek s aki nem csak ezen a szellemileg könnyű, fizikailag nehéz poszton, de bárhol megállta volna helyét, mert tájékozott és megfontolt ember volt, aki még a katolicizmus nagy íróit se volt rest elolvasni...
Leánya, Júlia eleinte remekül érezte magát ezen a telepen, amely meglehetős élességgel különbözött a svájci intézetektől, amelyekben felnőtt.
Később pedig veleszületett kötelességérzete akadályozta meg benne, hogy akár önmagának is bevallja csalódottságát és vésztjóslóan növekvő elégedetlenségét, amelyet a világgal való kapcsolatuk hiánya idézett elő.
Minél tovább hiányzott ez a Kapcsolat, annál szebbnek tünt és annál jobban hiányzott a Világ.
Különösen akkor , amikor Emmahavenből megkapták az első rádiókészüléket s a Világ, minden hamis csillogásával, mesterkélt szépségével és hazug mélységével bevonult a nagy, lapos , erdei ház falai közé.
Csodálatos volt, hogy egy-egy érzelgős színdarab mennyire felkeltette Júlia vágyát a nyugati világ iránt s ha utána Beethovent hallgatta , mennyire függetlenné vált a Tértől s milyen jól érezte magát Mejangban is.
A rossz színdarab hazug dolgokat igért; a jó zene igaz dolgokat adott.
Júlia belső türelmetlenségét, napközben energikus fellépés, mindennapi kifakadások alá rejtette.
Nem volt már olyan barátságos, mint eleinte, de nem volt igazságtalan se.
Kivárta és megkereste az okot, amelyért joggal civakodhatott.
Van Whool Bernátnak lelkiismeretfurdalásai voltak a lánya miatt, de attól is félt , hogy egyedül marad.
Ha Padangba küldte, akkor Júlia így felelt:
- Nem vállalkozom egy kéthetes útra csak azért, hogy néhány üresfejű fickó bókjait meghallgassam s aztán visszajöjjek.
Az igazság az volt, hogy ezekre a reménybeli bókokra éppúgy vágyott, mint bármiféle élményre, ami női mivoltával lenne kapcsolatos.
És ezért tudjuk fenntartás nélkül megérteni, hogy Van Whool Júlia életében olyan nagy és egyedülálló élmény lett Brentford megjelenése.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Találkozásuk magában véve is rendkívüli volt, de még inkább azzá tette a tény , hogy Brentford számára egészen mást jelentett Van Whool Júlia, mint amit Júlia látott benne.
Egy húszéves lánynak még semmiről sincsenek illuziói, csak a férfiről; de egy huszonhét éves lánynak már mindenről vannak illuziói, csak a férfiről nincsenek többé.
Brentford, félig-halottan s ijesztő külsejével nem mint férfi hatott Júliára, de ennek a hatásnak mégis az volt az oka, hogy hét év alatt ezúttal találkozott harmadszor fehér férfivel.
Brentford számára nem volt vitás , hogy, amint magához tért, mértéktelenül és megrázóan hatott rá Júlia friss és erőteljes nőisége, de amint ő egyre jobban és kétségtelenebbül férfivá vált a lány számára, úgy mosódott el benne ez az első, érzéki benyomás a betegségének és lelkiismereti vívódásainak hatása alatt.
A találkozás napján Van Whool Júlia megnyergeltette lovát; s Remingtonját keresztbefektetve maga előtt a nyeregben, vaddisznóvadászatra indult.
A kistermetű, gyors szumátrai vadkan, amely kopogva fut a kiégett földön, nagy számban élt a pálmaerdőben, amely Mejangtól felfelé húzódott a fennsík felé.
Júlia két disznót lőtt, a harmadikat megsebezte.
Miután az elejtett kanok rejtekhelyét megjelölte, felfelé lovagolt a bozótban, amely lova szügyéig ért, de nem volt tüskés és lágyan hajlott a vágtató ló alatt.
Júlia kétszer is talált vérnyomokat , de elvesztette és később babonásan gondolt a makacsságra, amellyel a megsebzett állatot üldözte s amelynek köszönhető, hogy végül is Brentfordra bukkant .
Közvetlenül a pálmaerdő szélén, ahol már csak néhány magányos arékapálma állt , találta meg Brentfordot, akiről az első pillanatban azt se tudta, ember -e?
A tűző napon feküdt, nyakszirtjét, fejét és arcát piszkos, rőt bozont nőtte be .
Csak csupasz orra és szinte áttetsző, sárga, lapos szemhéjai ébresztették Júliát annak a tudatára, hogy ezen a rettenetes helyen fehér ember fekszik, - még pedig beteg, vagy halott.
Leugrott a lováról, kipányvázta; a nyereg mellől leakasztott egy kis aluminium-kulacsot s a mozdulatlan test mellé térdelt vele.
Lecsavarta a kulacsot s félrehúzva Brentford ínyét, a fogai közé csöpögtette a brandyt.
Az erős alkoholnak meglepő hatása volt.
Brentford pillanatok mulva remegni és borzongani kezdett; felnyitotta szemeit és különös, cseppet sem emberi pillantást vetett a mellette térdelő lányra.
De ez a zavarodottság is eltűnt a tekintetéből , amikor kinyitotta a száját és Van Whool Júlia kínálására még néhány kortyot ivott a brandyből.
A lány többféle nyelven szólt hozzá s Brentford végül angol nyelven válaszolt; megmondta a nevét s azt, hogy éhes.
A lány kétségbeesve nézett rá.
- Dehát hogyan tévesztette el ennyire az utat?!
És hol van a felszerelése?
Brentford kissé felemelkedett és úgy felelte:
- Én nem arról jövök, - mondta s nyugat felé intett ép jobbkezével, - hanem a dzsungelből.
- Az lehetetlen! - csóválta a fejét Júlia és bizonyos volt benne, hogy ez az ember félrebeszél.
De a külseje és ruházata nem arra vallott, hogy eltévedt, vagy, hogy valamely expedicióhoz tartozott volna.
- Mindegy, - mondta - felrakom a lóra és beviszem a telepre.
Nincs semmi baj; van orvosságunk és minden, ami kell.
Apám Van Whool Bernát, hittérítő és Mejang-telepen lakunk.
De ekkor, a lány nagy csodálkozására, az idegen férfi fejét csóválva felelt:
- Én nem mehetek... azaz... nem vagyok egyedül.
Júlia felemelkedett.
- Bocsásson meg, - hol vannak a társai?!
Brentford bólintott.
- Nem társaim.
Ott vannak a bozótban.
Kissé meg lesz lepve, Miss...
Miss Van Whool.
A sziamangokat gondolom, akik velem jöttek idáig.
Júlia megrettenve nézett rá!
- Sziamangok?!...
Majmokra gondol?!
- Igen, - felelte Brentford határozottan és nagy erővel - de civilizált és szervezett majmok.
Igen, Miss, az én népem és én az ő vezérük vagyok.
Júlia a fennsík felé futott és csakhamar visszatért, kipirulva és izgatottan .
Valóban látott fekvő, vánszorgó, vagy kuporgó sziamangokat és valóban, némelyiknél bambuszrúd volt s az egyiken párduc-bőr táska.
- Most nincs idő rá, hogy alaposan megbeszéljük, - mondta Brentfordnak - be kell vinnem magát a telepre, aztán majd meglátjuk, mit tehetünk a majmokért.
Brentford azonban határozott volt.
- Nem megyek a telepre nélkülük.
A lány bosszusan nézett le rá.
- Dehát - mondta - nem csődíthetek egy csapat majmot a telepre.
A bennszülöttek utálják a majmokat és agyonverik őket.
Velem kell jönnie, mert elpusztul itt.
- Akkor elpusztulok, - felelte Brentford - de nem hagyom cserben őket, mert ők se hagytak cserben engem.
Júlia válaszolni akart, de akkor Brentford balkarjára esett a tekintete.
Ez a kar élettelen volt, véres rongyok takarták s könyöktől lefelé ijesztő mértékben duzzadt lehetett.
- Jól van - mondta a lány, - nem vitatkozhatom magával.
Maradjon itt nyugodtan , egy félórán belül visszatérek.
Megkérdem az apámat, hogy mit szól a majmokhoz.
Gyors és határozott mozdulatokkal oldozta el a lovat, felkapaszkodott rá és elvágtatott.
Brentford fátyolos szemekkel nézett utána és még sokáig látni vélte széles vállát és karcsú derekát.
Van Whool véleménye.
Júlia rövid akart lenni s ez nem sikerülhetett neki: roppant körülményesen adta elő a dolgot.
Van Whoolban felbuzgott a segíteniakarás és hálát adott a Gondviselésnek, hogy lánya megmenthetett egy emberi életet.
Mindez azonban csak addig tartott, amíg a fehér ember különös kíséretéről is nem szerzett tudomást.
Majmok!
Magában véve Brentfordra se vetett jó fényt a dolog , majmokat meg egyáltalában nem volt hajlandó megmenteni Van Whool Bernát, - legkevésbbé azon az áron, hogy embereinek nehezen szerzett eleségkészletét ossza fel közöttük.
Lánya sürgetésére kiment a telepre és megkérdezte Kuolangát, a főnököt és még néhány bennszülöttet, hogyan vélekednek a dologról.
Az eredmény egyhangú volt.
Egyesek nevetve, mások bosszankodva utasították el a feltevést , hogy akár istállóikból, akár eleségükből bármit is átengedjenek egy majomcsapatnak; vagy, hogy egyáltalán beengedjék őket a telepre.
" Ilyesmit még nem is hallottak az én embereim" mondta Kuolanga "és az illető fehér ember vagy rosszindulatú varázsló vagy pedig nem is fehér ember, hanem maga is majom."
A lelkész tehát visszament a házába és így szólt a lányához:
- Menj el Mr. Brentfordhoz és mondd meg neki, hogy szeretettel várom.
Házam , éléskamrám és orvosságos-üvegeim az övék; boldog vagyok, hogy segíthetek rajta.
De a majmait nem hozhatja ide; és ha megkísérelné, én meg fogom akadályozni ezt a merényletet.
Júlia tehát lóra ült és némi eleséggel és itallal a tarsolyában, elindult Brentfordhoz, akivel közölte apja üzenetét.
Brentford evett, ivott és kissé magához tért.
Júlia segítségével felült és - meglehetősen keresgélve a szavakat, - így szólt:
- Embertelenség lenne kitaszítani őket azért, mert majmok.
Ha nem kilencven sziamanggal, hanem kilencven, éhségtől haldokló emberrel jöttem volna ide és ezt a választ kapnám, akkor megtámadtam volna a telepet s utolsó erőnkkel és utolsó lehelletünkig küzdöttünk volna az életért, amelyhez jogunk van.
Ezen senki sem ütődhetett volna meg.
Nos, az élethez nekik éppannyi joguk van, mint nekem.
- Mit akar ezzel mondani?!
- Azt, hogy meg fogom kísérelni a lehetetlent: felkelek és életet öntök beléjük szavaimmal.
Közlöm velük az igazságot.
Az ennivaló itt van a szomszédban.
Meg kell szereznünk.
- Hogyan, hát értik az ön szavait, Mr. Brentford?!
A férfi végtelen távolságból nézett a lányra... szinte nem is értette a kérdést.
- Természetes - mondta végül - ők éppúgy értenek engem, mint én őket.
Katonák , bajtársak és alattvalók.
Van köztük olyan, aki az életemet mentette meg és olyan , aki az életét nekem köszönheti.
Júlia ismét felkelt s a lovához ment.
Bizonytalan érzések küzdöttek benne.
- Mégegyszer beszélek az apámmal - mondta, - de nem tudom, hogy lesz -e eredménye...
Elvágtatott s amikor eltűnt a bóbitás fák között, - Brentford feltápászkodott és elindult a sziamangok felé.
Tántorogva és szédülő fejjel ért közéjük: az akarat vitte.
De amikor elkiáltotta magát, - ugyanilyen tántorgó léptekkel és szédelegve, de egytől-egyig megjelentek a szine előtt.
Brentford remegő hangon szólt hozzájuk:
- Bízzatok bennem; hamarosan minden jól lesz.
És a sziamangok megfogták a karját és gyenge hangon, becéző szavakat kiáltottak felé.
Akkor Brentford figyelmeztette őket, hogy ne kószáljanak szét; várjanak türelemmel rá.
Mire visszament a helyre, ahol Júlia rátalált, ismét elfeketedett előtte a világ; leült a földre, csodálkozó szemekkel nézett körül s elvesztette eszméletét.
Júlia nem vette észre ezt, amikor megérkezett.
Leült mellé, megfogta a kezeit s így szólt hozzá:
- Mr. Brentford, a falu népe fegyverekkel várja a majmokat.
Lemészárolnák őket.
De önnek velem kell jönnie és...
Akkor látta, hogy Brentford mindebből semmit se hall.
Bizonyos kérdések tisztázódnak.
Brentford négy napig volt eszméletlen.
Ezalatt sok minden történt vele.
Négy bennszülött, Van Whool kisasszony vezetésével, hordágyra emelte Brentfordot s a telepre vitte.
Ott a lelkész vette gondjaiba.
Lehúzták róla fantasztikus öltözékét, amellyel szinte összenőtt már s amely helyenkint még londoni eredetű , máshelyütt őserdői nyersbőrökből álló volt.
Van Whool felvágta a balkaron keletkezett gennyes duzzanatot; fertőtlenítő szerekkel mosta le az egész testét , - azután a kinin-adagok és injekciók is megtették hatásukat.
Az ájulás mély és nyugodt álommá szelidült.
Ugyanakkor Van Whool Júlia, apja tudtán kívül, élelmiszeres-kosarakat vitetett ki az erdő szélére s a szolgák elújságolták, hogy a pálmaerdőből visszatekintve , láttak néhány sziamangot, amint a kosarak felé közeledett.
Brentford eszméletlenségének harmadik napján jelentették a lelkésznek, hogy az erdőben sziamangok járnak.
Van Whool maga ment ki az erdőre, hogy meggyőződjön az igazságról.
Hosszadalmas sétája azzal végződött, hogy egy narancsligetben furcsa kiáltozást hallott, amelyből a "Pepong ", vagy "Beppong" szavakat hámozta ki s amely néha úgy tünt neki, "mintha egy tehén beszélne angolul."
Ő maga is kiáltozni kezdett, amikor rémülten - és felháborodva - vette észre, hogy nagy csapat sziamang rohan felé a sűrűből.
Gondolkodás nélkül futni kezdett, de menekülés közben hátranézett s ekkor első impressziója megerősítést nyert.
Ezek a sziamangok sok tekintetben különböztek azoktól, amelyeket Van Whool ismert.
Egyenes tartásuk , gyorsaságuk és főleg az a körülmény volt szokatlan és meghökkentő, hogy szabályos sorokban futottak és legtöbbjüknél dárda volt.
- Pepong!
Pepong! - kiáltoztak és már most mindegy, azért futottak -e Van Whool után, mert Brentfordnak vélték, vagy pedig támadó szándékkal -e?! - elég a tény , hogy Van Whool korát és állását meghazudtoló fürgeséggel ért a telepre; fegyverbe szólította a benszülötteket s mivel úgy érezte, hogy a halál torkából menekült meg, - bizonyos dühvel sorakoztatta fel embereit a telep déli határán.
- Ha közelednek, - mondta remegő szakállal - csak lőjjetek közéjük.
S a sziamangok közeledtek.
Mi mást tehettek volna?!
Éppen abban különböztek az emberektől, hogy jóllakottan lelkesebbek voltak, mint korgó gyomorral.
Nem akartak mást, mint követni vezérüket.
Nem tudták, hogy vezérük egy másik világhoz tartozik, amely éppen azért elérhetetlen az ő számukra, mert pontosan olyan, mint az övék.
Közeledtek az embercsoporthoz, amely messziről azt az érzést keltette bennük, hogy csupa Brentfordból áll.
Ha elérték volna, nyilván zűrzavar támad közöttük és egyik embertől a másikig futva kerestek volna magyarázatot kétségeikre.
Dehát erre nem került sor.
Moaka bíztatta őket, bár nem kerülte el figyelmét, hogy most nem ragadozó állatokkal állnak szemközt, hanem magukhoz hasonló lényekkel, akiknek éppúgy dárda volt a kezükben, mint nekik.
De ezek a dárdák világítottak és dörögtek a végükön és sok sziamang felfordult, halálos sebbel, - anélkül, hogy bárki is hozzányúlt volna.
Riadalmuk és menekülésük vontatott volt, mert nem értették meg, mi történt velük .
De, mert a puskagolyók amúgyis megbontották soraikat, nem volt értelme, hogy rendet tartsanak és valóságos értelmi pánik tört ki közöttük.
Hiszen értelmük aránylag bámulatosan fejlett, de teljességgel gyökértelen volt.
Eszméletüket egyenes irányba terelte egyetlen Brentford, de tökéletesen visszavetette sok Brentford, aki ismeretlen fegyverekkel támad rájuk.
Visszavonulásuk, állapította meg Van Whool később, nem kevéssé duzzogva, a legjobb időpontban következett be, mert a bennszülöttek jobban féltek ezektől a hypersziamangoktól, mint azok tőlük.
A felsőbbrendű sziamang nehéz dió lett volna az alsóbbrendű ember számára, akit ez a felfedezés furcsa helyzetbe hozott.
Van Whool a történtek után hazaküldte szolgáit és híveit.
Nem tartotta lényegesnek, hogy a menekülő sziamangok üldözésére induljon.
Elképzelhető, hogy összeverődnek és ismét megkísérlik a telepre való bejutást, de a tapasztalatok szerint ez se jelenthetett veszélyt.
Minek halomra öldösni őket, gondolta Van Whool, amikor ezek is élő lények és végeredményben még ártalmatlan lények is, ha nem akarnak többnek bizonyulni, eredeti rendeltetésüknél.
Hazatérvén, a nagy, fehéroszlopos verandán ebédelt s megkérdezte a lányától:
- Hogy van Mr. Brentford?
Júlia méltatlankodva felelt:
- Miért kérdezel ilyesmit, amikor tudod, hogy aggódtam érted?!
- Semmi az egész - mondta Van Whool, a húskivonattal bibelődve - meghátráltak.
- Szóval eleinte szembeszálltak veletek?!
- Igen! - felelte a lelkész megfontoltan.
Júlia fejcsóválva nézett az ajtóra , amely a vendégszobába vezetett.
- Attól félek, hogy megzavarodott - mondta és Van Whool bólintott.
- Nem lenne csoda, - dörmögte.
- A láz teljesen legyöngítette és annyira elkéstünk a kezeléssel, hogy megítélésem szerint bármelyik roham végezhet vele.
- De ez nem bizonyos!? - kérdezte Van Whool kisasszony, tartózkodóan.
- Nem bizonyos.
De lehetséges.
- Pedig sokkal jobban van, mint eleinte volt.
- Ez természetes.
De azért óvatosan kell felfognunk a dolgot, Júlia.
Nem tudhatjuk, ki volt és hogyan került a dzsungelba.
Olyan közel van az Andaman-i fegyenctelep...
- Igen, igen, de nem valószínű - mondta a lány - akkor nem ragaszkodott volna annyira a majmokhoz...
Van Whool Bernát lecsapta az asztalkendőt és felállt.
- Ami a majmokat illeti, Júlia - mondta jellegzetesen lágy baritonján - ami ezeket a majmokat illeti, az én véleményem változatlanul az, hogy a dolog inkább ellene szól, mint mellette; és ez a véleményem alapos megfontolás eredménye, ha tudni akarod.
Tiszta ágy.
Meszelt falak között ugyanaz az ember is egészen más, mint mohos fák alatt.
De Brentford, még első, gyenge napjaiban is következetes maradt.
Annyit tudott csupán, hogy a "sziamangok megtámadták a falut s a bennszülött lakosság elkergette őket."
Ez aggodalmakat ébresztett benne; de nem tehetett semmit, olyan gyenge volt .
Ismételt, sürgető kérdéseire Júlia kénytelen volt kegyes hazugsággal felelni: a sziamangok a teleptől nyugatra eső szelíd és dús erdőkbe vonultak vissza és valószínűleg szétszéledtek ott...
De Brentford megkérte, hogy hozzon tollat és papirost, mert diktálni akar...
Első beadványát a kormányzósághoz címezte s a következőket mondta benne:
- A vezetésem és irányításom alatt álló rendezett erkölcsi felfogású és eléggé képzett belső-szumátrai sziamang-nép aláveti magát a Holland - Szumátra - i kormányzóság parancsainak és fennhatóságának.
Természetesen védelmet és elismerést kér ezért.
Harci és erkölcsi erényeit egyetlen nagy cél szolgálatába kívánja állítani: az összes sziamangok megszervezése és civilizálása szolgálatába.
Dátum.
Brentford s. k.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A második memorandum sokkal hosszabb volt s azt a brit Foreign Office címén Sir Malcolm Arthur Luddall számára fogalmazta Brentford.
Leírta benne jelentését Walker haláláról, a "Wales" pusztulásáról.
Megírta, hogyan menekült a Védtelenség és a Magány elől, társakat keresve a rengetegben; hogyan fedezte fel a sziamangok tanulékonyságát, valamint:
"... az átmenetet az ember és a kevésbé-ember, vagyis a majom között...
Méltóságod csodálkozással tapasztalta volna, hogy kifejezőképességük olyan, mint az átlagos angol polgár szóbőségének köbgyöke.
Érzéseik és hajlamaik elárulták közös eredetüket az emberi uralomvágy nemes ösztönével.
Nem taníthattam meg őket a számok összeadására és Shelley erkölcsi felfogására: képtelenek lettek volna megtanulni, mert nem volt szükségük rá.
Az angolnak sincs szükség arra, hogy számolni tudjon és megértse Shelleyt.
Az általános védkötelezettségre volna szükségünk a brit szigeteken éppúgy, mint Szumátrában; és ez az, amit könnyen megtanultak sziamangjaim.
Felfedeztem bennük a legnemesebb emberi erények csíráit : a bátorságét, a bajtársiasságét, határozottságét, - valamint azt a képességet , amellyel felismerték és gyűlölni tudták ellenségeiket.
Ön, Sir Malcolm, nem tudja elképzelni, miken mentem keresztül én, a városi ember és mennyire nevelésemnek és a családunkban öröklődő katonás szellemnek köszönhettem életbenmaradásomat.
Ha mérleget csinálok, azt kell látnom, hogy olyan helyzetben, amelyben gyöngébb lelkek magukon se tudtak volna segíteni, én még másokon is segítettem.
Ismétlem, az lebegett előttem, hogy a kultúra nem számok és rímek összeadásából áll.
Az őserdő szelleme lengett körül, és ez az egészséges szellem, higyje el.
Azt kérdeztem: tudod -e, milyen nap van ma?
És azt feleltem : nem tudom.
Nem tudtam, mert nem volt fontos; és nem volt fontos, mert nem tudtam .
Ha magamban kimondtam egy számot, éreztem, hogy nem mondok vele semmit.
Tíz ?!
Vajjon milyen lelkiismeretű ember lehet az, aki a sziamangokkal elhiteti, hogy ez a szám valóban jelent valamit?!
Tíz dekát jelent?! - vagy tíz égitestet, vagy pedig tíz hernyót?!
Nem tudom.
És az se tudja, aki meg van győződve róla, hogy tudja.
Mert ha azt mondom: tíz nap, - akkor kétszáznegyven órát mondtam és egyik más, mint a másik és mégis ugyanaz.
Van Whool lelkész leányának diktálok Mejangban.
Minden vágyam, hogy keretet és támaszt adjak a sziamangnépnek, mielőtt visszazüllene állati sorsába, s elvesztené büszkeségét és öntudatát, amelynek megszületésénél jelen voltam ..."
Ezekután arra kérte Luddalt és rajta keresztül a Külügyi Hivatalt, hogy adjon bevándorlási engedélyt az általa vezetett sziamangoknak valamely brit kolóniába .
Hangsúlyozta, hogy tervei nem az emberi fajok ellen irányulnak, de igenis , támogatni és táplálni akarja a sziamangok faji önérzetét a többi majom- és állatfajtákkal szemben; és mindent meg fog tenni, hogy a sziamang-lakta területek egyesüljenek.
Fejlődőképes, nagy és erős néppé akarja tenni őket, mert kiválóbbak minden fajnál, kivéve az embert.
Van Whool Júlia megmutatta ezeket a leveleket apjának is és együttesen úgy határoztak, hogy becsapják Brentfordot, a saját érdekében persze.
Most már tisztában voltak a történtekkel; de azt is tudták, hogy Padangban éppúgy őrültnek fogják tartani Brentfordot, mint Londonban.
Hiszen még Van Whoolék is őrültnek tartották.
De ők az őserdő határán éltek és így sok minden világos előttük, amit a Foreign Office és a kormányzóság emberei éppúgy badarságnak tekintenének, mint a világsajtó.
Aki csak állatkertben látott eddig majmot, az képzelődésnek fogja tartani az egész rendszert és történetet.
De Van Whool lelkész sokkal rosszabbnak tartotta annál: mert tudta, hogy igaz.
Látta a lándzsás majmokat és hallotta Brentfordot "népemről" beszélni.
Nem volt kétséges előtte, hogy Brentford államfőnek hiszi magát és ellenségeinek tekinti azokat, akik el akarják választani a "híveitől ".
- Nincs más szó rá, gyermekem - mondta, amíg apró darabokra hullottak Brentford beadványai - nincs más, mint, hogy bűn ez, bűn az emberi méltóság ellen és bűn Isten ellen, aki egymás fölé és nem egymás mellé rendelte a fajokat.
Júlia felkapta a fejét:
- Nem veszed észre, mennyire téves az, amit mondasz?!
Hiszen ugyanazt mondod , apám, amit Brentford!
Van Whool hevesen tiltakozott.
- Visszautasítom! - mondta.
- De igen - felelte a lány - mert ez valóban bűn; valóban bűn az emberi méltóság és bűn Isten ellen, aki nem egymás fölé, hanem egymás mellé rendelte a fajokat.
Ha eggyel kivételt teszel , felborítottad az egész világ egyensúlyát.
Ha az ember nem csupán fejlettebb és nemesebb, hanem monopolizált példánya a Gondviselésnek, akkor igaza van azoknak , akik különbséget tesznek ember és ember között és ellenségei a kereszténységnek.
- Én is különbséget teszek ember és ember között és nem vagyok ellensége a kereszténységnek! - felelte büszkén Van Whool.
- Te ilyen különbséget teszel, más meg másmilyen különbséget tesz és te vagy a hibás, mert te kezdted! - felelte Júlia kipirult arccal és apja csodálkozva nézett rá, mert ilyen merésznek és határozottnak még sohase látta.
- Te kivételes véleménnyel vagy bizonyos emberfajokról - folytatta.
- Brentford kivételes véleménnyel van bizonyos állatfajokról.
És majd lesz más, aki egy állatot az emberek fölé helyez és az éppolyan új pogányság lesz, mint amilyen régi pogányság egy embert a másik ember fölé helyezni.
- Szóval - mondta Van Whool lelkész bizonyos iróniával - te Brentfordnak adsz igazat.
- Én nem adok neki igazat, mert a majmokat képtelenség sorbaállítani és ezzel felborítani a természet rendjét.
De ezt az ötletet az emberi társadalomból vitte magával és ezért én nem ítélhetem el őt az emberi társadalom nevében, amint te teszed.
Az emberi társadalom nevében csak helyeselhetem, amit tett és amire törekszik.
- Szóval te a jó kereszténységet úgy értelmezed, hogy nyugodtan férjhezmehetsz egy bennszülötthöz?! - mondta Van Whool önuralommal.
De Júlia felkészült a válaszra:
- Nem!
A krisztusi egyenlőségnek semmi köze nincs a férjhezmenéshez, amint hogy semmi köze nincs az evéshez.
Krisztus nem azt akarta, hogy mindenki ugyanazt egye , hanem, hogy mindenki egyék.
Krisztus nem azt akarta, hogy egy maláji férfi fehér nőt vehessen feleségül, hanem, hogy minden férj szeresse a feleségét és minden asszony azé legyen, akit szeret.
Krisztus nem azért ítéli el Brentfordot, mert szerette a sziamangokat, hanem azért, mert nem szerette a nemsziamangokat.
Van Whool kedvetlenül kelt fel az asztaltól, mert az a homályos érzése volt, hogy vereséget szenvedett.
- Hozd be a pipámat, - mondta mogorván és bosszantotta, hogy lánya vidáman és gyorsan engedelmeskedik.
Júlia megtömte a hosszúszárú pipát, lángot tartott föléje és Van Whool szippantásai nyomán nagyokat ugrott a kis láng...
Júlia jókedve nem egészen onnan eredt, hogy könnyen és sikeresen védelmezte meggyőződését, amely véglegesen csak az utóbbi napokban alakult ki benne.
Valójában Brentford nem lehetett olyan gyenge, olyan idegen és olyan őrült, hogy ne legyen sokkal inkább az egyetlen fehér férfi Júlia utolsó hét esztendejében, az első fehér férfi, aki a gondjaira bízta magát.
A legérettebb és legszelídebb asszony is ellensége kissé a férfinak , aki határozottan és erélyesen áll előtte; de semmiesetre sem ellensége annak a férfinak, akit vízszintes helyzetben ismert meg s aki nem képes felkelni.
Az ilyen férfi az ő magánügye; átvette a sorsa irányítását és felelős érte.
Az ilyen férfi nem kalandot jelent, hanem elfoglaltságot; és az elfoglaltság mindenkor fontosabb a nőnek, mint a kaland, mert a kaland nem mindig köti le, de az elfoglaltság mindig leköti.
Egy férfi, aki nem áll a lábán, minden nőt le tud venni a lábáról; és én okvetlenül hiszem, hogy Casanova és Don Juan azért hódított meg naponta más nőt, mert egyet se sikerült két napig megtartania.
Kétségtelen, hogy ezek az érzések megvoltak Júliában és kétségtelen, hogy nem voltak meg Van Whoolban.
És mégis, tökéletes egyetértésben semmisítették meg Brentford beadványait és tökéletes egyetértésben állították Brentford előtt, hogy a beadványokat továbbították Emmahaven postahivatalába.
Mert hiszen az igazságban nagyon nehéz megegyezni, de annál könnyebb megegyezni egy hazugságban.
Elv és nő.
Brentford és Van Whool kisasszony vonzalma nem volt különleges és meglepő se volt .
Természetesen, símán adódott a két ember neméből és helyzetéből.
A sietség zavart okozna valamely vonzalom alakulásában, ha az a vonzalom Kensingtonban, Potsdamban , Heiligenstadtban, a Canale Granden, Zuglóban, a Wörtherseen, a Maximilianstrassen, vagy a Calea Victoriein keletkezett.
Mejangban pedig éppen ez a sietség volt természetes.
Lázas és ösztönös sietség volt; valódi, mérhető lázzal és valódi, leegyszerűsödött ösztönökkel.
Benne volt, röviden és elkülönítve mindaz, ami bármely hasonló vonzalmat széppé és rúttá tehet.
Ha valamely nagyvárosban valamely férfi meglát az uccán egy nőt, aki csinos , karcsú, kívánatos és fiatal; s a férfi minden idegszálával elérni kívánja ezt az elérhetetlent, - akkor arra kell gondolnia, hogy ez a csinos és üde nő, akit követ, magában véve nem is létezik.
Csak életének szövevényes teljességével , családjával, rokonaival, pletykáival, étvágyával, varrónőjével és különleges igényeivel együtt válik megfoghatóvá.
Ha meg akarjuk szerezni, akkor elsősorban le kell mondanunk arról a képről, amit az uccán láttunk; tehát arról , amit meg akartunk szerezni.
Mert ez az alapvető különbség férfi és nő között:
A férfi testének és lelkének egyetlen, elválasztható, külön fajsúlyú és vegyjelű része a nő iránti vágy, amely semmi kapcsolatban nincs törekvéseivel, akaratával , tehetségével és világszemléletével.
Ezzel szemben a nő vágyai, szerelme, odaadása és odanemadása tökéletesen azonos a teljes önmagával .
Megírtam egy könyvemben azt a különös igazságot, hogy ha egy nőt boldoggá teszek, ő lesz boldog; és ha boldogtalanná teszem, akkor én leszek boldogtalan .
Azért van ez így, mert a nő legkisebb felületén is életprogramjának teljes egészével érintkezem; és amikor megkaptam tőle, amire vágytam, akkor már arra vágyom, hogy eldobjon, míg ő azt akarja, hogy újra vágyjam azt, amit az imént; mert közben kiderült, hogy ő vágyott arra, amire én vágytam.
Különösen a mai nő gesztióin látható szépen, milyen végtelenül bölcs és erőszakos, mint maga a természet, amelytől megtanulta jogait, de nem vette át kötelességeit.
Azt akarja, hogy gyereke legyen és ezt úgy éri el, hogy provokálja a férfi lényének egy tizedrészét, amelyre e célból szüksége van; de végül a többi kilenc tizedrészt tartja meg és legvégül nem akar gyereket.
A férfi szerepe a legszánalmasabb ebben a "természetes" folyamatban, amelyből néhány legutóbbi évszázad kiherélte a lényeget és felfújta a formát ; elsikkasztotta a célt és helyébe csempészte az eszközt, mint egy cigánygyereket , amely a család nyakára nőtt.
A hormonális folyamat alig változott, a szekszuális rengeteget.
Az a pillanat az uccán, amikor a férfi meglátta a nőt és megtetszett neki: még ma is ugyanaz, mint volt az őserdőben.
Onnan kezdve aztán tisztára elrajzolódott minden: nászéjszaka következik, amelynek az após, a háziorvos és a menetjegyiroda a főszereplői; s amelyben az történik, amit a férfi akar, de csak , mert azt akarja, amit a nő akar, - aki viszont nem akarja azt, amit kíván és nem kívánja, amit akar.
Tehát az egész, természetes folyamatból csupán a folyamat maradt meg; de nem természetes.
A mejangi körülmények között ez is könnyebben volt felismerhető, mint a kultúrális központokban.
Brentford egyidejűleg vette tudomásul, hogy jobban van, hogy ezt egy nőnek köszönheti, hogy a nő szeméből a szerelem rövidhullámai áramlanak át belé, - és hogy ez tökéletesebben lefegyverzi , reménytelenebbül gátolja akaratában, mint a pokol, az őserdő és a vadállatok együttvéve.
Nem volt szabad felkelnie, azután pedig nem sétálhatott messzire, nem maradhatott egyedül; és mindezt gondoskodásból, amiért hála és köszönet járt, még hozzá.
Brentford, akit lelke mélyéig átjárt a sziamangok sorsán érzett aggodalom , határozottan érezte ingerültebb pillanataiban, hogy: vagy meg kell ölnie szép és kívánatos őrét, vagy bele kell szeretnie, hogy elfelejtse a sziamangokat.
Vagyis , mint minden férfinak, választania kellett a Világ és a Nő között.
Ez a választás sohasem szimbólikus; a költők hitették el, hogy az.
Valóban le kell mondani a világról, vagy pedig valóban le kell mondani a nőről.
Brentford a legtriviálisabb példára gondolt: az embernek vagy a kártyában van szerencséje, vagy a szerelemben.
Igy is volt.
De mind a kettő elviselhetetlenül nehéz.
Brentford nem az az ember volt, aki életprogramjától tágít; de a sziamangok fontosabbak voltak, Júlia viszont közelebb volt.
És az akarat, amely átvette a parancsnokságot a fogyó erő helyett a dzsungelban : itt a puha és vászonillatú ágyban s az evőeszközök mérsékletet hirdető csöngésében elvesztette jelentőségét.
Brentford már csak gyenge volt és nem akart erős lenni , mert nem volt szüksége rá.
Egy beteg sohase hal meg akkor, amikor harcolnia kell az életéért más életekkel szemben.
A beteg akkor hal meg, amikor már nyugodtan élhetne.
Ez természetes.
Napi sétáikban Brentford türelmetlenül magyarázta álláspontját és kalandjait ; Júlia pedig türelmesen helyeselt.
Gyakorlati érvei kelepcék voltak, amikbe Brentford minden esetben beleesett.
- Mi történik akkor - kérdezte egyízben - ha maga, Isten őrizz, meghal?!
- Van már helyettesem, Moaka.
Ő volt az első hívem s a legtanulékonyabb.
Ő már nemcsak engedelmeskedni tud, hanem parancsolni is.
- Rendben van, - felelte Van Whool Júlia - és ha Moaka is meghal?!
A magától szerzett közvetlen tudást nem lesz ideje továbbadni és mindegyik kevesebbre fogja megtanítani az utódát, mint amennyit ő tudott.
Brentford türelmetlenül felelt:
- Nem hiszem, de ez nem is fontos.
Vajjon az emberi közösségek fejlődése folyamatos?!
Mekkora lenne ma Nagy Sándor birodalma?!
Az ilyesmi személyekhez van kötve.
Én a jelennek dolgozom.
- Ugy - mondta a lány - de a diktátorok mind azt mondják népeiknek, hogy minden tettük a jövőért van, a nép jövőjéért.
Ők a holnap emberei.
Ma lemondást követelnek a holnapi boldogságért.
De a történelemben ez sohase következett be.
A vonuló harcosok, a piramisépítő rabszolgák s a légiók sanyarú élete csak évszázadokkal későbbi könyvekben szerepelt, mint Nagyság, Hatalom és Gyönyör .
Közelről nézve csak egy ember nagysága, hatalma és gyönyöre volt.
Brentford éppolyan dühösen hallgatott, mint Van Whool lelkész, néhány nappal előbb.
Ha Júlia érvei igazak voltak, akkor ezt önzésének köszönhette, mert ki akarta egyenlíteni az ellentéteket apja és Brentford között.
A Vallás és Diktatúra ellentéte volt ez, amelyben a Nő álláspontja győzött, aki egy képzeletbeli Vő és egy képzeletbeli Após ellentétének látta ezt az ellentétet.
A láp meséi.
Nagy eső utáni nap volt.
Az új Nap sugaraiban szinte hallhatóan forrt és párolgott a miriád vízcsepp a leveleken, fűszálakon és gyümölcsön.
Van Whool méhesében Brentford úgy érezte magát, mintha Európában lenne.
Megvékonyodott ujjai között cigarettát tartott, amely rohamosan fogyott mohó szippantásai nyomán .
Percről-percre melegebb lett; bodzaillat lengett körülöttük s Júlia arca a fehér sisak alatt olyan rózsaszínű volt, mint egy hízelkedő festmény.
Brentford a sziamangok társadalmi és erkölcsi haladottságáról beszélt ; egynejűségükről s Dud-Dar csábításáról.
Ez a kérdés határozottan érdekelte Júliát .
Brentford szárazon és fülledt tárgyilagossággal magyarázott, de a lány azt hallotta belőle, amit akart.
- És maga, hogy bírta ki ilyen sokáig, magához hasonlók nélkül? - kérdezte .
Brentford nem értette a kérdést.
- A sziamangok hasonlók voltak hozzám - felelte.
- Óh, nem úgy gondolom.
Mi hiányzott legjobban magának a rengeteg idő alatt, amit a vadonban töltött.
Brentford összehúzott szemekkel nézett maga elé, a reggeli sugárzásba.
- Nem tudom, - mondta.
- Különös, de ha visszagondolok arra az időre, nem jut eszembe semmi, ami rendkívüli módon hiányzott volna.
A lány csöndesen felelt:
- Szerencsés ember.
Nekem hiányzott volna... a maga helyzetében... egy férfi , akivel így elbeszélgethetek.
Brentford bólintott.
- Igen, - mondta - az hiányzott, egy nő, aki...
- No látja, erre gondoltam.
Bizonyos mértékig a...
Csönd támadt.
Brentford kellő szavakat keresett.
- Az ember nem is hinné - kezdte.
- Igen...
Ezt a témát be is fejezték ilyenformán.
Júlia bement a házba és Brentford utánanézett.
Minden vér a fejébe szállt, amint a lány karcsú derekát s alakjának harmónikus ringását nézte.
Aztán feltápászkodott és szinte kisurrant a kertből.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A díszes tetejű házikók között elsietve, csakhamar ültetvények közé ért.
Lihegett s szíve hevesen, egészségtelenül dobogott.
Legalább egyetlen irányban, találomra , át akarta kutatni a környéket.
Bizonyos volt benne, hogy a sziamangok nem mentek el messzire.
Hallotta, hogy Júlia ennivalóval telt kosarakat vitetett ki nekik a határba.
S most az erdő mentén sietett felfelé.
A napfény erősen tűzött le s Brentford a szívére szorított kézzel állt meg időnkint.
A talaj süppedőssé és szürkévé vált s a fák helyét alacsony , ragacsos-virágú cserjék vették át.
És Brentford ismerős nyomokat látott a lápon.
Tovább sietett, kiáltozva.
De teljes némaság fogadta kiáltásait.
Csak egy hosszútestű, szürkészöld madár ugrált a cserjék közt; fehértövű csőrét a lápba döfködve.
Brentford növekvő izgalommal ment tovább.
Körülötte egyre szürkébbé vált a táj.
Az ég nem volt elég tág és kék, a sugárzás elég erős, hogy felvidítsa ezt a lápot, amelynek növényzete terjengős, tüskés , ragadós és mérges volt s amely magához húzott minden életet.
A bokrok között, amelyek, virággal telve, nehéz, émelyítő illatot árasztottak , Brentford egy jó barát hullájára bukkant.
Homahi volt az; hátán feküdt, vicsorgó fogakkal, mereven s az ujjai görcsös erővel kulcsolták körül törött lándzsáját .
Szeme rebbenés nélkül tudott már a Napba nézni; nyelve szederjes és duzzadt volt , de táskája ott feküdt a válla mellett.
Brentford tovább sietett.
Tíz lépéssel arrább két harcos teteme hevert, aztán , arcával egy tócsára borulva, Gutta; Moaka és Szi-Huhu gyereke, aki annyira szerette Pepongot...
Ennyi volt az egész, Brentford bejárta a környékét, de nyomot se talált, amely arra mutatott volna, hogy többen is jártak itt...
De az kétségtelennek látszott , hogy Homahi és társai itt aludtak egy éjjel; hogy sebesültek voltak és halálosan fáradtak; hogy körben topogtak, tanácstalanul és reménykedve, talán órákon át...
Brentford legyengült szervezete nem bírta már ezt a gyors kapaszkodást.
Leült a lápra és sírt.
Megfogta Homahi fejét; ujjait a fehéresszürke hajkorona közé fúrta.
- Gyenge voltam - motyogta - és az én gyengeségem volt a ti halálotok.
Az erő minden.
Erő és bátorság.
Ugylátszik, gyenge és gyáva lettem.
Talán már soha meg nem találom a többieket.
Nagy erőfeszítésbe került, hogy felkeljen a puha és iszapos földről.
Elindult lefelé a lápon; remegő szájszéllel, borus homlokkal és botladozva, mint egy megvert hadvezér.
Homahi üveges szeme az ízzó Napba nézett és talán több bíztatót látott ott, mint Brentford a virágzó rizsföldeken, amelyek mélyen a liget alatt, ezüst tavakban álltak.
Homahi értette meg legtökéletesebben Brentford lelkének bátor és emelkedett szárnyalását; Homahi tudta legtisztább szívvel gyűlölni az ellenséget és Homahi értette át leginkább, hogy a dárda csak szimbóluma az erőnek, amely belülről kell, hogy jőjjön: hiszen megölni valamely támadót korántsincs akkora erény, mint eleve és öntudattal vállalni a gondolatot, hogy ölni fogunk.
És most Homahi is halott; és a legszomorúbb, hogy igaza van a lelkész lányának: a hatalom is születik és meghal, akár az egyes ember; mert a gyávaság tartósabb , mint az erő.
Az ellobbanó láng.
Éjszaka volt; bársonyos és szomorú, mint egy Mahler-szimfónia.
A síma és kövér pálmalevelek feketén hajoltak a vakítófehérre meszelt házfal fölé, amelynek komor ablakai egy sápadt arc árnyékolt szemgödreire emlékeztettek.
Valahol egy kutya vonított esztelenül.
A hosszú és lapos ház szélső ablakánál állt Brentford , vállába húzott nyakkal, szinte meggörbülve láthatatlan korbácsütések alatt .
Befelé nézett a szobába, amelyben égett a villany s amelyet nagy, széles függöny takart el a külvilág elől.
De ez a függöny finom szövésű volt és könnyű, mint a köd.
Brentford előrehajolva tisztán látta a szobát és benne a lányt, amint rövid hálóingben járt és tett-vett.
Brentford nem is tudta, hogy került tulajdonképpen ide.
A ház belső udvarán bennszülött nem járhatott, csak Kalaingai, egy öreg asszony-cseléd.
Három nappal ezelőtt történt először, hogy Brentford álmatlanul járt a belső kertben, amelynek szanaszét heverő kertiszerszámai ezüstté és ébenfává varázsolódtak a holdsütésben.
Akkor látta meg az ablakot, amelyből lobogó világosság látszott; s benézett rajta, azt hívén, hogy a saját szobája az , amelyben égve hagyta az olajlámpát...
De nem, Júlia szobája volt s a lány már az első alkalommal is finom anyagból készült, furcsán rövid hálóingben járt-kelt és aztán is, minden este félóránál tovább talált tennivalót, amíg végre lefeküdt és eloltotta a lámpát.
Ez a három este nem rokonszenves, de teljességgel érthető változást idézett elő Brentford magatartásában.
Homlokát az aránylag hűvös falhoz szorítva, úgy érezte , hogy halántékereinek lüktetése alapjában rázza meg az egész házat.
Sok volt neki a testi szépségnek ez a pompája; mint ahogy a halálra éhezettnek sok, ha egyszerre kedves ételeinek dús halmával találkozik egy kirakatban.
Brentford is így volt vele: embertelenül vágyódott a kirakat mögé, de tudta, ha bezúzza az elválasztó üveget, minden reménye elveszett.
Amikor ezen a napon a szoba sötét lett, Brentford sokáig állt még mozdulatlanul az ablak alatt.
Hallani akarta Van Whool Júlia lélegzését s nehéz, helyezkedő mozdulatait az ágyban.
De nem hallott semmit.
Akkor ellopózott a kertből s kiment az útra, amely fehéren és nyurgán tekergett a görbe, szines házak között.
A bennszülöttek nem érdekelték egyáltalán; amint hogy általában, megcsappant az érdeklődése az emberi nem iránt.
Éppen ezért volt nehéz a szíve s lázadt fel önmaga ellen.
Tökéletesen elfeledkezett arról a becsvágyó és határozott énjéről , amelynek kalandos megmenekülését köszönhette s amely nem hagyta cserben a Halál küszöbén.
Ugylátszik, az ember csak akkor tud igazán férfias lenni, ha nő nincs a közelében.
- Ó, egek! - sóhajtotta - milyen szerencsétlen vagyok.
Derekasan küzdött ösztönei ellen, amik követelték ezt a nőt.
De hasztalanul vitázott önmagával:
- Amint az őserdőben nem gondoltál nőre, ugyanígy csodálkozol majd önmagadon, ha valamikor Londonban, vagy Párisban eszedbe jut mostani problémád.
Akkor rengeteg nő lesz körülötted és csaknem mind elérhető; és nem fogod megérteni, hogyan hihetted egy percre is, hogy nem tudsz meglenni Van Whool Júlia nélkül...
Mindazonáltal a negyedik nap délelőttjén, míg szokott pihenőhelyükön, a méhesben üldögéltek, éppen Júlia kérdése robbantotta fel a helyzetet:
- Mi van magával napok óta, Brentford?! - kérdezte a lány.
- Már kezdtem hinni , hogy egészségileg rendbejött, elfelejtette azokat az átkozott sziamangokat; és most megint azt látom, hogy búskomor, szórakozott és ingerült...
Brentford torka hirtelen kiszáradt; nyögve felelte:
- Nem a sziamangokról van szó.
A lány arca felderült.
- Akkor nincs baj.
Talán az otthonára gondolt?!
Mihelyt rendbejött...
- Nincs otthonom! - szakította félbe Brentford szárazon.
Van Whool kisasszony szürke szemei felragyogtak:
- Mi más lehet?!
Árulja el nyugodtan, Brentford.
A férfi ránézett, vörös szemhéjai alól.
- Igen?! - mondta hevesen - elmondhatom?!
Jó!
De ne felejtse el, hogy én Szumátra belsejéből jöttem és nem a Piccadillyről.
A helyzet az...
A lány kiváncsian nézett rá; gondatlanságot tettetve, bár erősen dobogott a szíve , hiszen a bevezetés körülbelül megszabta a dolog várható irányát...
Brentford utálta, hogy most szavakra kell bíznia magát; gyenge és hibás szavakra erős és elháríthatatlan indulatait...
- A helyzet az, ha meg kell mondanom, hogy... nem tudok sokat teketóriázni.
Nem úgy kerültem ide, mint egy lovag, vagy udvarló, vagy nőcsábász, akinek feltett szándékai vannak.
A fene egye meg, mindenre számítottam, csak arra nem , hogy...
- Mire?!...
Brentford sóhajtott.
- Nézze, nem olyan könnyű ez.
Én mindig hittem a hivatásomban, pedig ma már tudom , hogy nem is volt hivatásom.
Mert repülni bárki repülhet, például.
De az erdőben megtaláltam a magam helyét és megtanultam, hogy mi az, amit csak én végezhetek el, más nem.
És ez a hitem megmaradt abban az órában is , amit az életem utolsó órájának hittem... és ez a hitem nincs meg most , amikor...
- Én nem hiszek ebben a hitében - mondta Júlia őszintén.
- Az nem baj! - felelte Brentford, heves mozdulattal - az a baj, hogy én nem hiszek már ebben a hitemben ...!
- És ki tehet róla?!
- Maga.
Van Whool kisasszony vállat vont és mosolygott.
Az ilyesmit könnyű megérteni, de azért mégis feltette a kérdést:
- Hogyan?!
Nem értem.
Brentford sötéten bámult maga elé.
- Az történt, hogy meglestem magát.
A lány felnézett.
- Engem?!
Ho...
- I... igen.
Már három este, az ablakán át.
Nincs rá mentség, ne is mondja meg a véleményét.
Az enyém ugyanaz...
És nem azért vallottam be ezt, hogy enyhítő körülménynek tudja be, hanem egyszerűen azért, mert nem bírom ki maga nélkül, mert meg fogok őrülni, ha... ha nem történik valami, amivel betetőzhetem ezt a bűnömet.
Hirtelen megfordult.
Nem értette a dolgot, nem hitt a fülének s ezért szemeit meresztette a lányra, aki hangosan nevetett...
Nevetett ...!
- Ó, milyen igazi férfidolog ez! - mondta, míg nevető szájából kicsillantak a fehér, nedves fogak.
- Csoda, hogy még nem akasztotta fel magát, bánatában!
Dehát , mondja el, mit látott tulajdonképpen?!
Brentford együgyű arcot vágott.
- Elmondani?! - kérdezte.
- De hiszen...
- Nem olyan nagy eset, - mondta elkomolyodva és nagylelkűen a lány.
- Fő, hogy nem volt magánál fényképezőgép.
Brentford felegyenesedett és tragikus arccal állt meg a lány előtt.
- Dehát nem érti meg, hogy...
- Mit?! - kérdezte Van Whool Júlia nyugodt mosollyal.
- Nem érti meg, hogy ez nem beszédtéma és nem egy kis, frivol történet, ennek következményei vannak bennem és valamit tenni kellene.
Nem tudok szavalni.
Értse meg, én...
A lány is felkelt.
- Mért nem tud szavalni?! - kérdezte iróniával - gondolja, hogy a sziamangoknak szaval és próbáljon meggyőzni...
- Miről?! - kérdezte Brentford.
- Ez az, amivel nem vagyok tisztában, - mondta a lány - mert mindent megmondott , csak azt nem, hogy mit akar.
Elment a kavicsos úton és Brentford kétségbeesve nézett utána.
Éjszaka.
Brentford egész nap nem találta a helyét.
Komolyan foglalkozott a gondolattal , hogy megfelelő felszerelést szerez és visszaszökik az őserdőbe.
Egy jó puskával valóban az őserdő ura lehetne.
És miért nem szerezhetne több puskát?!
És miért ne taníthatná meg a sziamangokat a lőfegyver használatára?!
És miért ne tanulhatnák meg, hogy arany- és ezüstércet keressenek; amelynek birtokában csakúgy vásárolhatnának fegyvereket, mint az emberek!
Ezek a gondolatok elterelték a figyelmét Júliától, de cseppet se hatottak megnyugtatóan felzaklatott idegeire, amelyeknek minden ellenállását felemésztette a többhónapos láz.
Szíve is rendetlenül működött.
Gondolatai éppolyan lázasak voltak, mint az érverése.
Egész nap járt-kelt és kerülte az embereket.
Látta Van Whool lelkészt, aki egy nagy könyvvel a karja alatt sietett végig a napos uccán.
Egy asszony vajat vitt kétkerekű talicskáján.
Öt apró, csokoládészínű gyerek egy tenyérnyi nagyságú orrmányos-bogárral játszadozott.
Hátára fektették a bogarat, amelynek lábai úgy jártak a levegőben, mint valami megbolondult gép.
Brentford káprázó szemekkel járt ebben az éles, hangos és sugárzó világban , amelyet teljesen idegennek érzett.
Nem érdekelte Van Whool lelkész, sem a hóna alatt levő könyv, sem a gyerekek.
Aránylag leginkább még a bogár érdekelte, amely ott kínlódott, megalázva és szégyenletesen a visítozó gyermekek között.
Valósággal megszökött a közös ebéd elől és Van Whool meg is kérdezte a lányát:
- Mi van a vendégünkkel, Júlia?
- Sétál, - felelte a lány - már jobban van és nehezen szokja meg a tétlenséget .
Szerencséje ez a kényelmes átmenet: ha mindjárt Angliában tért volna magához , talán meg is bolondult volna a különbségtől...
Ugy megszokta a harcot, hogy képtelen abbahagyni.
Most önmaga ellen harcol.
Utóvégre másfél évig élt a pokol közepén.
- Ő nem hiszi el - mondta Van Whool, a fogait piszkálva - nem akarja elhinni, hogy másfél év volt.
Azt hiszi, csak pár hónap...
Pedig emlékszem, hogy tavalyelőtt a Telegraph írt a két angol repülő eltűnéséről... az Andaman-szigeteken keresték őket, eredménytelenül...
- Igen, igen, - mondta Júlia türelmetlenül - sok mindent nem képes megérteni , amint hogy mi sem értünk benne mindent.
Az embernek nincsenek évgyűrűi.
- De van időérzéke, - mondta Van Whool.
Júlia hevesen rázta a fejét.
- Az évgyűrű sokkal megbízhatóbb dolog, mint az időérzék, - mondta.
- Sokat foglalkozol vele - jegyezte meg Van Whool később - de legalább nem unatkozol.
És végre is, jót teszel vele, amire itt ritkán nyílik alkalom.
- Jobb is így - felelte távozóban Júlia - mert egy ember, aki folyton jó, olyan, mint a vastagon megcukrozott rostélyos.
Ő maga is erősen a délelőtti "leleplezés" hatása alatt állt, amint azt becsületesen bevallotta magának.
Csakhogy ez a hatás az ő esetében egészen más volt.
Tudta, hogy a dolog nem marad ennyiben, de nem látott problémát benne.
A körülmények kiszámíthatatlanok, - ez az érdekes.
A végeredmény nem kétséges, - ez a megnyugtató.
Az ember vár és megy a dolgok elé.
Brentford késő estig járkált a faluban, mint egy alvajáró.
A bennszülöttek elbújtak előle s elkerülték a lábnyomait.
Brentford Moakára gondolt és szíve csordultig megtelt keserűséggel.
Mire gondoljon, ami elérhető, nemes és reményteli?!
Vagy szép valami, vagy elérhető .
Vagy elérhetetlen, vagy csunya.
Észre se vette, hogy este lett, felragyogtak a csillagok.
Hazament.
Szobája asztalán hideg sültet, bort és gyümölcsöt talált.
Keveset evett, szórakozottan .
Kint szél támadt, porral tele szél, amely olyan kopogással szórta szúrós tartalmát az ablakokra, mintha eső verné őket.
- Hiszen a vége úgyis az lesz, - gondolta Brentford - esni fog.
- Jó a sziamangoknak, amelyek a fákon ülnek és a lombok betakarják őket.
Ezek nem tudnak rólam, nem tudnak az ígéret földjéről és így nem tudnak önnön nyomorúságukról sem .
Jobb lett volna, ha semmi se történik abból, ami történt.
Senkin se lehet segíteni, mert egyik lény megakadályozza, hogy a másikon segítsenek.
És mi végre volt az egész?!
- Hogy beszélhetsz így, - torkolta le magát, - egészen megváltoztál.
Gyáva vagy és megalkuvó; ki akarod magadból irtani a gondolatot, amely utadban van, amikor a nőhöz mennél.
Igen, te vagy az oka, hogy nem lehet segíteni rajtuk.
Vissza kellene menned, hogy újra és újra felrázd őket tespedtségükből; össze kellene szedned a megmaradtakat, beszervezni a többieket, mert nincs rosszabb munka a félbemaradt munkánál.
Csakhogy ebben a világban, felelte magának, úgylátszik minden munka félbemarad , mert az élet rövid és az erő kevés.
Mi az ördögnek kezdünk bele egyáltalán valamibe?!
Kiment a kertbe, de a szélvihar megállította.
Szembefordult vele, dühödten és keserűen, mint egy megfoghatatlan és földöntúli erejű ellenféllel.
- Szigong! - kiáltotta - látod ezt a szemét világot?!
Megyünk libasorban a szél ellen és süt a Hold, ez az egész.
Megborzongott a láztól; csattanás hallatszott s utána tompa dörgés.
Nem hallotta a hangját s szinte ököllel támadt a szélre, amint előrenyomakodott.
A ház fala fehér volt és ferdének látszott a rongyként rácsapódó árnyékban.
Vonítás hallatszott, de elnyelte a szél búgása és távoli füttye, amely a hegyszorosból hangzott ide .
Brentford beletaposott a szélbe s az árnyak után kapkodott, tántorogva és csikorgó fogakkal.
Az ablak, amely felé igyekezett, sötét volt, de nyitva.
A hosszú, fehér függönyt a vihar kirántotta a szobából s most úgy lobogott fehéren és szederjesen , mint egy haldokló nyelve.
Brentford elérte a falat s megkapaszkodott az ablaktáblában.
Kiáltani akart, de újra erős csattanás hallatszott s az eső olyan mennyiségben s olyan hirtelen zuhant le, hogy a fehér és lobogó függöny egy pillanat alatt csuromvizesen és feketén bukott le, a falhoz tapadva.
Brentford felhúzta magát a párkányra.
Szavak a viharban.
Ott kuporgott a sötétben, hátát verte az eső, amíg egy villám meg nem világította .
És akkor hangot hallott a szoba belsejéből:
- Brentford!
Ez a hang nem volt ijedt és nem volt haragos; barátságos se volt, - csak megállapító.
Brentford beugrott a szobába és becsukta maga mögött az ablakot.
Egy újabb villámcsapás fényében meglátta Van Whool Júliát, aki fekete, vagy kék köpenyben állt egy íróasztal-féle bútor mellett, amelybe két kézzel kapaszkodott.
- Nem bírom tovább - lihegte Brentford - ne törődjön vele, mit beszélek; de nem bírom tovább.
Nem a szépségére és nem az okosságára van szükségem; nem akarom boldoggá tenni és nem akarom boldogtalanná tenni.
Magát akarom.
Igy, ahogy van és most.
Júlia szemei már megszokták a sötétséget, amelyben úgy lobogtak Brentford zöld szemei, mint két imbolygó lámpa a Styx felett...
A lány elgondolkodva nézett maga elé; nem volt nyugodt és nem volt nyugtalan.
- Júlia - suttogta Brentford; de ebben a suttogásban nem volt semmi gyengédség.
- Júlia, én elvakult, kevély ember voltam és az őserdőben hatalmasan kifejlődött minden rossz tulajdonságom.
Talán mégis az az erős, aki megalázkodik.
Hosszú ideig csak az ég dörgése hallatszott, aztán megint a zápor verése és megint a dübörgő fellegek...
- Igen - mondta Brentford, valahol Júlia baloldala mellett - meg akarok alázkodni .
Meg akarok alázkodni, maga előtt.
Júlia felsóhajtott.
- Miért nem Isten előtt, Brentford? - kérdezte kiáltva.
- Istent én már nem találom meg.
Mert nem hiszek benne.
Én az emberben hittem és esküszöm, hogy a malária spirohétái győztek le, semmi más.
Én hajlandó vagyok nem hinni magamban többé.
Az elmúlt napokban úgyis arra gondoltam, hogy talán a gyöngeség a világ ereje.
Az abszolut Erő elpusztítaná önmagát.
Bennem volt valami az abszolút Erőből; különben nem repültem volna Londonból Mandzsuriába és Manilából Szumátra közepéig, minden ok nélkül...
Én elpusztítottam magamat a saját erőmmel és elpusztítottam a sziamangokat, a saját erejükkel, amelynek tudatára ébresztettem őket... és elpusztítottam volna bármely népet, amely a kezembe került volna, mert nem hagytam volna őket eltespedni és úgylátszik csak két út van: a tespedés lassú halál, a küzdelem gyors halál.
Más nincs.
- Élet is van, - mondta Júlia.
- És Istenről beszéltünk.
Brentford leroskadt a földre, erősen dobogó szívvel és úgy mondta:
- Jogom van eldobni egy hitet és az ellenkezőjében hinni tovább.
De mi Istennek az ellenkezője...
- Az ördög, - mondta Júlia - és maga az övé volt.
Brentford felkelt a sötétben és szinte megkönnyebbülten mondta:
- Tényleg!
Milyen egyszerű.
Előrenyujtotta a karjait és megérintette a lány nyakát.
- Minden nagyon egyszerű! - kiáltotta, túlharsogva az égzengést.
- Isten és Ördög , ez az egész.
Magyarázza meg ezt a majmoknak!
Én abban hiszek, amit meg tudtam magyarázni nekik.
Amit egy sziamang nem tud megérteni, az nincs is.
Mi is sziamangok vagyunk és nem tudjuk megérteni Istent.
Tehát nincs Isten.
- Magunkat se tudjuk megérteni, - felelte Júlia csendesen - tehát mi se vagyunk...
De Brentford nem figyelt rá.
Egész testében remegett.
Homloka tüzes volt , tekintete fátyolos.
Tántorgott.
- Magának láza van, - mondta Júlia, - le kell feküdnie.
- Nem akarok, - kiáltotta Brentford.
- Nincs lázam.
Magát akarom és meg fogom kapni, ha addig élek is; van még valami akaratom és az elég.
- Csak a maga akaratán múlik? - hallotta Júlia hangját s ez olyan volt, mintha egy láthatatlan lény szólna hozzá valahonnan.
De Brentford határozottan felelt:
- Igen!
Az én akaratomon múlik minden!
Pokolba mindenféle elmélettel, amely elveszi az ember hitét önmagában!
Én meg akartam menekülni, az őserdő nem akarta , hogy megmeneküljek: az én akaratom győzött, megmenekültem.
Én magát akarom, maga nem akarja, de az én akaratom erősebb, - még most is, amikor gyönge.
A mennydörgés elcsitult, a zápor egyenletesen verte az ablakot.
Brentford leroskadt az ágyra és Júlia mellette állt, mint egy fehérfejű fekete szobor.
- Én nem mondtam, hogy nem akarom, - mondta lassan, - de talán a végzet nem akarja...
- Hát az mi!
Ki az?! - kiáltott Brentford, lobogó vörös hajával - hol van , micsoda?!
Mit tehet az ellenem és ellenünk?!
- Ne kiabáljon, - mondta a lány - például azt teheti, hogy maga kiabál és őrjöng , ahelyett, hogy kedves volna és méltóságteljesen udvarolna...
Ezt például én sem akarom, maga se akarja és mégis így van.
- Igaz.
De tekintse, hogy milyen állapotban vagyok és mit szenvedtem; és hogy azt a nőt, akit szeretni tudtam volna, akkor ismerem meg, amikor már... már mindegy , hogy ki... csak nő legyen.
Csönd támadt s a lány kissé elérzékenyült.
- Talán... annál jobb, nem?!
- Nem, - felelte Brentford rekedt hangon.
Kissé lecsillapodott, de ekkor is két malomban őröltek.
Júlia leült mellé az ágyra.
Brentford megfordult és, mintha tüzet érintett volna az ujjai hegyével , felkiáltott.
A fekete, selymes pongyola szétnyílt és Brentford valami forró és síma és rugalmas húshoz ért, amelyről nem tudta, micsoda, csak görcsösen összehúzta az ujjait és föléborult.
A lány mély lélekzetet vett és ülő helyzetében is kiegyenesedett.
Tudta, hogy nem tudja, mit tesz.
Öntudata lebegve figyelte cselekedeteit, amelyeknek csak kritikusa volt már, ura nem.
Azt érezte, hogy forró lehellet éri az arcát és két sovány, erős kéz ragadja meg a derekát, amely, mintha az érzékenysége felfokozódott volna, pontosan és egyenkint érezte a ráfeszült kezek kidagadó ereit.
Azután egy hosszú és szikár test borult fölé és egy pillanatig elcsodálkozott , mert semmit sem érzett, se vágyat, sem ellenkezést.
De egyszerre csapkodni , marcangolni, fojtogatni kezdte a parancsoló ösztön, amely a pórusain ömlött át belé.
Torka elszorult s úgy érezte, mintha valami bogár lenne, teljesen különálló alsótesttel, amely függetleníti magát a központi, mérsékelt akarattól és eszelős táncra vágyik.
És ez az eszelős tánc megkezdődött.
De alig, hogy megkezdődött, hirtelen hidegséget érzett, amely sejtelmesen megelőzte a következő pillanatban történteket.
Brentford lefordult az ágyról, mint egy fadarab és ugyanúgy koppant.
Júlia felugrott, tágranyílt szemmel meredt a sötétbe.
Hörgést hallott, két mély sóhaj között.
Az asztalhoz lépett és remegő ujjakkal meggyujtotta a lámpát.
Kint elkésett , távoli dörgés hallatszott.
Brentford a földön feküdt, szederjesen és alig észrevehető módon rángatózva.
Júlia mindjárt arra gondolt, hogy ez szívattak lehet.
Nem törődött önmagával, úgy ahogy volt, egy szál ingben berohant apja szobájába.
Brentford nem tudott a végső küzdelemről, amelyet teste folytat a végső ellenféllel.
Pillanatokra tökéletesen felszabadult az idegeinek minden befolyása alól.
Szelleme az őserdők lombja közt járt és Moakát kereste; de nem a hős Moakát , hanem a szerelmében csalódott Moakát.
Látta Homahit a Liang partján ülni; Homahi a halakat nézte a vízben; de ez nem a bátor Homahi volt, hanem a vidám.
És az egész őserdő megváltozott, pillanatok alatt.
A virágok illatoztak s a vadállatok sétáltak és nyoma se volt a karmos és tépő tülekedésnek; és Brentford szelleme nem is emlékezett rá, hogy itt valaha különböző erők ütköztek meg és nem is tudta, miért tették volna ezt?!
Olyan természetesnek látszott minden; mert hiszen mi látsszék természetesnek, ha a Természet nem az?!
Ebben a csodálatos világban még sohasem járt Brentford, - holott eleddig csak ebben a világban járt.
De most, felszabadult szelleme nem vitte magával a lázt; sem azt a lázt, amit az őserdőben szerzett, sem azt a másikat, amit magával hozott a világra.
Tudta, hogy a tigrisek gonoszak, de tudta, hogy ez így van rendben; és ha így van rendben, akkor nem is gonoszak.
Tudta, hogy a sziamangok valójában cseppet se különbek a többi majomfajtánál; és csak akkor lesznek különbek, ha elismerik, hogy egyáltalán nem különbek náluk .
Tudta, hogy a Nap nem azért meleg, hogy a csillagászok felfedezzék, hanem ez a felfedezés csak parányi hála a Fényért.
És hirtelen azt is tudta, hogy van Isten .
Nem tudta, honnan tudja, de egyszerre csak tudta.
Szerette volna elmondani Júliának, hogy tudja, de az ilyen kései felfedezéseknek éppen az a sajátsága, hogy nem mondhatók el senkinek.
Van Isten, igen, aki ugyan saját képére teremtette az embert, de ez nem jelenti azt, hogy az ember is saját képére teremtheti Istent .
Nem tudjuk elképzelni, milyen: és éppen ez mutatja, hogy milyen.
Nem tudjuk megérteni, hogy van; és éppen ez bizonyítja, hogy lennie kell.
Ugy képzeltük el, mint önmagunk tökéletesebb mását s ezzel kezdettől fogva elhibáztuk a dolgot; megaláztuk Istent és felmagasztaltuk önmagunkat.
Egyszerűen, ahogy a szél fúj a hideg, hajnali felhők felett, úgy tudta mindezt Brentford és elhatározta, hogy ezentúl más ember lesz.
De ezentúl semmilyen ember nem lett; mert meghalt.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Amikor Van Whool lelkész belépett a szobába, lánya már ismét ott állt Brentford teste mellett.
És Van Whool végignézett ezen a testen és végignézett a lányán is .
Egész lényében megrendülve állt ott, de lelkében fennhangon mondta:
- Én most orvos vagyok, azután lelkész leszek s csak legvégül lehetek apa.
És megszólalt:
- Hozzál vizet.
Azután letérdelt Brentford mellé és megnézte.
Visszaszólt:
- Ne hozzál.
Már meghalt.
Lehúnyta a szemeit és imádkozott.
- Nem is tudom, milyen felekezethez tartozott, - mondta azután, homlokát ráncolva .
De Júlia így felelt:
- A halottak felekezetéhez tartozik.
Van Whool felkelt és lassú léptekkel kiment a szobából.
Júlia pedig ott maradt, lezárta a halott szemeit, keresztberakta a karját , elsimította rendetlen haját és még fél óra multán is ott foglalatoskodott vele , mert hiszen éppen azt szerette Brentfordban, hogy gondját viselhette és munkát adott neki.
A Brentford-legenda.(Függelék.)
A Brentford-történet - amelyet egyidejüleg két másik nyelven is feldolgozok - pontos és megbízható és igaz.
A Brentford-legenda már kevésbé.
A Brentford-történet siváran és egyszerűen bontakozott ki előttem az adatok alapján, amelyek Voorhoof listája és Van Whool kisasszony naplója, valamint C. X. Brentford eredeti feljegyzéseiből származtak.
Nem kellett mást tennem, mint alapos búvármunka és kellő tanulás útján megismerni a környezetet, amelyben Brentford élt s már kiszámíthattam a történtek Hogyanját s a Hogyanok Miértjét, anélkül, hogy önmagamnak túlzott szerepet juttattam volna.
Csakhogy ez a történet egyáltalán nem arra való, hogy élénkítse a vállalkozó kedvet és derűsebbé tegye az olvasó világszemléletét.
Ezért egészítettem ki kutatásaimat a Brentford-legendára vonatkozóan is.
Az itt következő megállapítások már lényegesen hiányosabbak magánál a történetnél; inkább afféle szemelvények egy nagy műből, amely - ismeretlen előttem.
Egy Johnson nevű állatkereskedő azt írja a Palembang-környéki gyüjtőhely vezetőjének, hogy a kilenc sziamang között, amelyet elfogott, kettő angol szavakat gagyog.
Amikor a gyűjtőhelyre ért velük, elhívták Wallon professzort, a neves zoológust, aki heteken keresztül megfigyelés alatt tartotta ez értelmes állatokat .
Wallon professzor, az Állatok Nyelve című ismert munkájában a következőket írja:
- Megállapításaim szerint az antropomorf-majmok közül a sziamangok nyelve a legfejlettebb, de mindannyian egy ősnyelv-családhoz tartoznak, amelyből az emberi beszéd is származott.
Az átmenet elmosódott már, de csak olyan értelemben, hogy ez az ősnyelv nem fejlődött tovább.
Elég, ha a szanszkrit alapzöngéjű pari (apa) és momo ( anya) szavakra utalok.
Ragot és képzőt nem ismernek, a fokozást (és szenvedélyt) szóismétléssel fejezik ki.
A megfigyelés céljából rendelkezésemre bocsájtott kilenc sziamang közül hat észrevehetően tompább és érzéketlenebb volt, mint a másik három, de valamennyi egynek engedelmeskedett.
Ez az egy időnkint önmagára mutatott és "Moaka" névvel illette önmagát.
Legsürübben használt szavuk a "Pepong" volt, amellyel valami bálványt, vagy őst jelöltek meg, aki a Holdban volt, vagy onnan fog leesni .
" Moaka" gyakran valóságos szónoklatokat tartott a többiekhez és időnkint összecsapta a tenyerét, amely mozdulat egészen szokatlan errefelé.
Néhány mondatát sikerült megértenem és feljegyeznem:
- A sziamangok ereje szétfolyt az esővel, (mint az eső ) de Pepong leugrik (leesik) és nagy, erős nép lesz - (a sziamang-nép.)
- Pepong fehér volt és méz csurgott a szájából, Szigong karja volt ő és Szigong a Hold sugaraiból fonódott.
De Pepong ismét visszatért Szigongba és Szigongból ismét Holdsugár lett.
- Ennek a feltűnően homályos mítosznak, amely azonban mégiscsak mítosz volt, nagy lelkesítő ereje lehetett, mert ilyenkor mindig ugrálni és kiáltozni kezdtek...
Van der Lhine, a neves tigrisvadász, Szumátra hét, egymástól távol fekvő pontján , különböző törzsekből származó hét sziamangot fogott össze és mind a hét ismerte a " Pepong" szót.
Különböző tapasztalt és öreg vadászok egybehangzó vallomása alapján megállapíthatjuk, hogy a szumatrai sziamangok viselkedése az elmúlt évben általánosan megváltozott.
Gyakran lehetett a földön ülő és járó sziamangcsoportokat látni; ezek a csoportok nem menekültek hanyatthomlok, hanem szembenéztek az emberrel és öklüket rázták...
Igen sokszor faágakat és bambuszpálcákat hordtak s azzal döfködtek maguk köré.
Mindez érthetően meglepte a vadászokat, akik soha eddig ilyesmit nem tapasztaltak a sziamangok részéről.
Porhauw padangi fűszerkereskedő öttagú expedícióját hetven sziamang támadta meg , kövekkel és botokkal felfegyverkezve.
A botokkal nem ütöttek, hanem szúrtak.
Egy szolga lágyékába döfték a bambuszrudat és mindnyájuk élete veszélyben forgott, de Porhauw kiáltásaira szétfutottak.
Porhauw maga volt a legjobban meglepve; és én sem értettem a dolgot, amíg meg nem tudtam, hogy Porhauw fűszerkereskedőnek lángvörös haja van és véletlenül bőrkabátot viselt.
Saját előadása szerint:
- Majdnem elájultam az undortól, amikor körülöttem nyüzsögve összefogdostak.
De nem bántottak.
Mások megfigyelték, hogy a sziamangmajmoknak még egy új szokásuk van: élelmiszert halmoznak fel és őriztetik éjjel-nappal.
Egymással szemben is különös módon viselkednek.
Veszély esetén nem hagyják egymást cserben , de viszont botokkal támadnak egymásra, csekélységekért...
Végeredményben nem mondhatjuk, hogy ez minden, ami Brentford álmaiból és tanításából megmaradt, mert nem ismerjük a sziamangok gondolatait.
De a fentiek is felkeltik a reményt bennünk, hogy nem felejtették el az összetartás gondolatát ; nem tévesztik össze a jóbarátot az ellenséggel; és generációról generációra erősödik majd bennük az érzés, hogy a legerősebb gondolat is gyengébb, mint a leggyengébb ütés.
Ha elég életrevalóak, akkor akad majd köztük kivételes egyéniség, aki egyesíti őket a győzelem akarásában; aki nem hagyja békén élni őket, mert hiszen a béke: tespedés.
Nem hiszem, hogy Brentford hiába élt.
Minden háború véget ér egyszer, de a legelső háború sohasem ér véget; mert ha győzelem volt, akkor új győzelemre csábít, ha pedig vereség volt, akkor bosszúra kötelez .
Brentford a sziamang-történelem első háborúját jelképezi, amely sohasem ér véget és feledhetetlen.
A tigris, ha embervért kóstolt, embervért fog ontani, amíg lehet.
És az ember, amióta megkóstolta saját vérét, azóta saját vérére szomjas.
És végül, nem inkább ember -e a sziamang, mint tigris?!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Néhány héttel ezelőtt a W ... -i állatkertben jártam és sokáig ácsorogtam egy kivénhedt sziamang-majom ketrece előtt.
Már jó ideig bámultunk egymásra, amikor tekintetem a ketrec fölötti táblára esett:
Hylobates syndactilus F. Cuv.
Gibbon.
Neve: Moaka.
Bevallom, hevesebben vert a szívem, amikor újra felnéztem, ennek az öreg , fájdalmastekintetű emigránsnak a szeme közé.
Egyszerre úgy éreztem, hogy a ketrecnek történelmi levegője van.
Ime, Moaka, aki a Liauang-tó feletti fekete sziklán ült Brentford mellett, lelkesen és fiatalon és új, csodálatos harci kedvvel telve...
Később beszélgettünk egymással; az őr, aki arra sétált, meg is rőkönyödött ezen , mert úgy találta, hogy a sziamang-majom angol kiejtése lényegesen jobb, mint az enyém.
Moaka szívesen beszélt Brentfordról, aki meg fogja őt szabadítani szenvedéseitől; de amikor Dud-Darról és néhai feleségéről érdeklődtem, látszott rajta, hogy már nem emlékszik rájuk.
Ugy láttam ebből, hogy szerelmi emlékeink kevésbé tartósak, mint politikai emlékeink.
Talán a politika fontosabb része életünknek, mint a szerelem?!
Nem, mert hiszen a szerelem szaporítja a fajt, a politika pedig fogyasztja.
Dehát, érdemes szaporítani ?...
VÉGE.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE