Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Halálfiai
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
18
Bekezdés
3538
Mondat
12000
Szó
186103
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
A VONAT LETÉR A SÍNRŐL
1
Gyula vasárnapig nem mutatkozott Sátordyéknál, de Erzsi annál gyakrabban fordult meg, hozva a híreket: ezeket többnyire magától Gyulától hallotta, aki szinte kéjelgett abban a gondolatban, hogy a csúnya lepkék röpködnek körülötte, és valósággal játékból iparkodott magára terelni az ijedt gyanúkat gyenge szívű női társaságban, amit azonban senki sem vett nagyon komolyan.
A csúnya lepke azonban, amaz elejtett szó, nem veszett el, hanem, mint a legenda beszéli, föltámadt még egyszer, éspedig éppen a szombati temetésen, ahol Borzsák tiszteletes - ugyanő, aki tósztban a Múzsa csókját kente a minap Gyula homlokára - most szokatlan szavakban áradt ki, melyek beszédének szónoki hatását a fantasztikus érdekességig csigázták:
- ...jóllehet a gyilkos éppen közöttünk áll...
Gyanútlan arccal áll közöttünk ... hallgatja beszédünket, és bólint fejével... a Fájdalom álorcáját öltözi magára , s cinikus részvéte Júdás csókjaként leng áldozatának koporsója körül...
Ezek a szavak, mint Ibükosz darvai, sokáig maradtak balladásak Sóton, de krúgatásuk nem röpítette föl sötét fészkéről a Lelkiismeret madarát, mint Ibükosz darvainak hangja.
A gyilkos személye egyelőre titok maradt, a rendőrség hiába vallatta a cigányokat, és Gyula néhány napig zavartalanul tetszeleghetett a különös szerepben, amelybe részben a körülmények, részben a maga bolondos feje állította.
Gyula viselkedése csakugyan olyan volt, hogy ha nem is a Hivatal, de a szóbeszéd méltán megütközött rajta, s síkos nyelvek, mint mohó halacskák, kapkodtak a csalétek felé, melyet sok titokzatos mosolya elhullatott.
S Miska lelki nagysága e napokban tűnt ki igazán.
Messziről hessegette el ő a csúnya madarakat, s úgy viselkedett, mint igazi barát, akire minden körülmények között számítani lehet.
Gyula romantikus ember volt a sóti szemekben, s mindent feltételeztek róla, inkább, mint bárki másról, aki jelen volt amaz ezeregyéjszakai éjen.
Mindenkit ismertek kívülről-belülről, de Gyulát sohasem lehetett egészen kiismerni.
Miska azonban csak legyintett a kezével, s elhajtotta a szimbolikus füstöt, mely az övénél zavarosabb agyakból itt-ott fölgőzölgött.
Végleges határozatba ment ez időben az is Miska pártatlan fóruma előtt, hogy a vasárnapi kirándulás nem marad el.
Miska eldöntötte magában, s ezúttal Nelli előtt is előhozta az indokokat, amik miatt ezt lehetetlennek érezte:
- Azt akarom, hogy eztán ne legyünk mindig sülve-főve együtt... de mégsem volna szép ezt most kezdeni...
Isten neki, még ez egyszer legyen meg a kívánsága!...
Mit szól hozzá, Nelli?
- Imruska alig várja már a vasárnapot - felelte Nelli kitérőleg, mert ő maga sem tudta volna megmondani, óhajtja -e ezt a napot, vagy fél tőle?
E hét Nelli életének apokaliptikus hete volt, gondolat nélküli rémülettel engedte magára jönni az eseményeket, mint a gép szíjához kötözött szerencsétlen nézi a zúzó kerekek mozgását, melyek elől már nem tud kitérni: holott igazán nem lehetett tudni, mitől remeg?
A vasárnap, mint egy nagy apokaliptikus Sabbath állt előtte; úgy érezte, hogy annak el kell jönnie, végzetes sorsszerűséggel ...
Máskülönben mi értelme lenne mindannak, ami történt?
De hát mit várhatott?
Körülötte senki se várt semmit.
Tán Gyula maga sem.
Tudniillik, Gyula egyik pillanatban nagy regényeket szőtt, a másik pillanatban mindent elfeledett.
Bizonyos, hogy Gyula ebben az időben sok tekintetben szorult helyzetben volt, nem a pletykák miatt, hanem olyan valami okból, amit Sót városa csak nagyon tökéletlenül ismert: pénzbeli nehézségei voltak, sőt egy-két, nem egészen szabályos dolgot is csinált.
Ahogy Döme bácsi mondta, a Kamara elé is elkerült egynéhány suskusa.
Gyula csakugyan könnyelmű volt, s azonkívül valami többre vágyott, mint amit Sót adhatott neki.
Az az idő, amelyekről írunk, még a meggyőződések ideje volt Magyarországon, s Gyulának rendíthetetlen meggyőződései voltak.
Hitt a zsenijében.
Meg volt győződve, hogy az élet tartozik neki, s nem volt hajlandó várni, míg az élet a tartozást elismeri, ami különben sem akart megtörténni.
Egyszóval: nehézségei voltak - de evvel ő nem sokat törődött.
Az utóbbi időben különben, úgy látszik, összeszedett minden készpénzt, amit innen-onnan, akár szabályosan, akár szabálytalanul, magához kaphatott; mert míg azelőtt néha alig volt a háztartáshoz szükséges összeg a kezénél, most állandóan nagy summákat mutogatott, furcsa és kacér csalétkül a síkos nyelvek halainak...
Egyszóval különösen viselkedett, valósággal úgy, mint valami sikkasztó, aki szökni akar.
Mindig magával hordta a pénzeket.
De a kedélye nem változott semmit.
S vasárnap ő volt az első, aki kiugrott az ágyból, mikor Püspök ostorának nyele kocolt a kerti ablakon, szónoki hangja átzengett Sátordyékhoz, ahol Nelli elemózsiát csomagolt, kávét töltött üvegbe Imruskának, míg Döme bácsi, örök korán kelő, rosszallólag vizsgálta a két nap óta megint makulátlan eget s fenyegetően jósolta:
- Vihar lesz.
2
A Csörge-tó apró kis pocsolya volt a Sót melletti lapályon, egyik részén lovak és tehenek itatója; itt meneteles volt a part, és a parasztok szekerestül hajtották bele gebéiket a sáros vízbe, víg ugrándozással szaladván utánuk a csengős csikó ; parasztfiúk és cigánylányok szoktak fürödni itt; a fiúk, parasztszemérmükben, a medici Vénusz mozdulatával takargatva kényes részüket, szaladtak bele az iszapba , a lányok ellenben szemérmetlenül csillogtatták barna testüket a napon.
Sötétzöld nádbokréták és vén füzek adták a hátteret ehhez a mitológiai képhez, melyet lopva bámultak meg egy-egy pillantással a másik oldalon fürdőző illedelmes úrilánykák , viaszkosvászon fürdőkalapjaik alól.
A sótiak kocsikkal szoktak ide kirándulni , amikben két-három família is volt összezsúfolva, a fürdőház néhány fakabinból állott, s mellette a parton nagy halászcsárda nyúlt, sok híres, nagy murinak színhelye.
Egy csörge-tói nap szép és nagy dolog volt.
Az ember azt hihetné, hogy a sótiak, a városuk mezőváros lévén, lelkileg is közel voltak a mezőhöz, s a "szabad természet" érzései emelték keblüket.
De szó se volt erről : New York, London, Berlin lakosai több közösséget tartottak Pán istennel, mint ők .
Aki nem kényszerült, nem ment a földekre, még a szőlőbe se.
Életük szobákban folyt, s Gyula rajongását egy-egy szép estéért, kevesen osztották.
A Rajongás idegen volt Sóton s nem is oly megbecsült, mint Schiller "idegen leánya "; inkább kissé lenézték, mint valami érzelgős német bonne-t.
A sóti magyar viszonya a Természettel üzleti volt s nem szentimentális.
Sót mellett Duna is folyt, de oda csak halászok látogattak; a sóti hegyek útjait csak diákok járták.
Sót lelke a lapály felé orientálódott, ahol a Csörge-tó nyúlt; vadászok, méla vetéseken hajszolva a fürjet, ottan pihentek meg; szürke por fátyolozta a vidéket, belepte a szegény akácokat, s megsűrűsödött messzebb a város felé: ez jobban illett a sóti kedélyekhez, mint a hegyek tiszta és zöld csillogása: itt jobban érezték magukat .
Nem a Természet drága szabadsága volt ez, hanem valami úri fürdőélet félszeg paródiája - de mégis:
változás és fölszabadulás,
amilyen csak Sóttól telhetett.
Már mindjárt az úton kezdődött, a tömött kocsiban , ahol a fiatal térdek minden rázkódásra összeértek, s a testek melege egybeolvadt a könnyű ruhákon át.
Értelmetlen és be nem vallott okú kacagások feccsentek szét a surranó porkoszorú közepéből, tikkadt villogások, melyek jól illettek a csillogó szemhez és kipirult archoz.
Nelli rendesen félt ezektől, megzavarta őt a többiek fesztelensége, ami maga is már telítve volt eltitkolt zavarral: s Gyula örök jelenléte növelte a zavart.
A sóti gavallérok félénkek voltak még merészségeikben is, programszerű és alkalomhoz mért kis betyárságaikban - s minthogy szabadságuknak folyvást túlzott tudatában voltak, nem is volt az igazi szabadság .
De Gyula merészsége természetes volt és szinte öntudatlan; házasember létére úgy viselkedett, mint akinek minden szabad, és csakugyan minden szabad volt őneki.
Gyula most sem feszélyezte magát egy csöppet sem, a szép hölgyek arca, a vágtató jegenyék, a napban csillogó por, az édes és sima gyorsaság, még helyenként a vidám zökkenések is, fölvillanyozólag hatottak rá, tréfált, nevetett Miskáékkal, mintha mindent elfelejtett volna, vagy nem is történt volna semmi, vagy mintha nagyon is sok történnék, s ő ezekkel a szép asszonyokkal s a Püspök pompás lovaival és pénzektől duzzadó zsebbel mindörökre itt hagyná most Sótot, és röpülne kalandos és dicső jövő felé, örök és bolondos gyerek, nem kevésbé képes gyönyörködni egy ily kocsikázásban, mint akár Imruska, aki a bakon ül, s oly áhítatosan nézi az ide-oda csapkodó lófarkakat, mint egy kis janicsár.
De minden élénksége mellett Gyula, mintha valamivel tartózkodóbb lett volna, mint rendesen: volt benne valami különös lovagiasság, diszkrétség, ami meglepte Nellit.
Miska nyugodt és derült volt, mint mindig; mint a jó öntudat embere, aki azt teszi, amit kell és ha már így van, nem mulasztja el élvezni sem az egészséges kocsizást és fürdést.
A fürdéstől távol volt minden pikantéria, mert abban az időben a hölgyek még rendkívül illedelmes fürdőkosztümöt viseltek: csupa fodor és szalag lévén, a nedves ruha tapadása csak keveset árult el a test idomaiból.
Nellike csak a kosárban fürdött, amely külön az úszni nem tudó nők számára volt elkerítve, Erzsi azonban kimerészkedett Gyulával a nyílt tóba, amely ezen a részen egész mély volt , s ahol állítólag kis örvénykék teszik veszedelmessé a fürdést.
Legalább a helyi pletyka azt tartja, hogy oda minden évben belefúl valaki: a víz megveszi adóját , mint zöld sárkánytorok.
Nelli egyre rémüldözött Imruskáért, még a kosárban is féltve; alig akarta átadni Miskának, aki apai diadallal vitte a csöpp hőst a " férfiak" közé.
Nelli a fürdés után a kis fahídra ment, mely a fürdőépítményt a parttal kötötte össze, s ott várta, míg a többiek is készen lesznek.
Ő hamarább abbahagyta a fürdést, borzongott a vízben, Gyuláék még javában lubickoltak.
Miska öltözött Imruskával.
Nelli egyedül és kissé mélán állt ott.
Lenézett a piszkoszöld csillogású tóra, ahol a kis kabócák ezrei, mint apró Szent Péterek lépkedtek a víz sima és tükröző felületén, különös méltósággal feszítve szét pókhálóvékony lábaikat.
A túlsó parton a sűrű nádak mártogatták bele sárga bokrétáik képét a tompazöld csillogásba, s látszott a szép asszony messziről, piros napernyőjével , a fehérre meszelt halászcsárda s néhány vén, lombos diófa hátterében.
Odébb, poros téren, Püspök fogta ki lovait, hogy úsztatni vigye.
Nellike a fürdőház mellé tekintett, ahol Erzsi a falépcsőn ült, Gyula pedig a kislányait tanította úszni: kivitte őket a nyílt szabad vízre, mindenik karján egy gyerek.
A kislányok nagy sikongást csaptak vékony hangjukon; egyszer pedig a kis Noémi kicsúszott az apja karjaiból, és nagy kiáltással lemerült a vízbe.
Erzsi majd elájult a lépcsőről, Gitta pedig, akit ijedtében Gyula szintén eleresztett , gyorsan és okosan megfogózott a fürdőház egyik faoszlopába, nagyokat prüszkölve , mert ivott egy kicsit, s tágra nyílt, komoly szemekkel nézte ijedt és kapkodó apját.
Noémi rögtön megjelent újra a víz színén, s Gyula kifogta a kis élettelen testet, s nagy, erőltetett nevetésekkel vitte ki a partra, ahol hamar magához tért.
Aztán maga úszott be a vízbe, mutatni, hogy ahol ő van, nincs ok félelemre : egy ugrással messze lódult el a parttól, szép, barna, férfias tagjait mutogatva , kivetve néha karját vagy combját a fölhabzó vízből, aztán bemártva ismét fél arcát és sörényét, belesimuló mozdulattal, s előre, előre, lüktetve a puha vízen, egész a túlsó partig, ahol a sás és káka hátterében lengett nemsokára, rezgő, világos folt, diadalmasan uralkodó a habok között, mint egy vízi isten.
Nellike nézte sokáig, s úgy tűnt föl neki, hogy ez az alak a bizonytalanba úszik, a határtalanba; aztán lenézett a vízre, ahol a kabócák, mint a varázslat szökelltek jobbra-balra, a felhők árnyéka fehéren lengve tétovázott, a hullámok, mint földrengésben ingó kövezet kockái hintáztak, s a beugrott béka körgyűrűje , tágulva, egyre tágulva, lassú ritmusban a végtelenbe nőtt.
3
Egy pillanatra kiszakítva érezte magát mindenből, lelke elúszott a tavon, a nádon , a felhőkön.
Tudta, hogy valami történni fog.
Az a különös érzése volt, mintha messze, nagyon messze lenne egész eddigi életétől, egyszerre ráébredt mindennek a véletlenségére és csodálatos álomszerűségére, az egész világ megingott előtte, mint egyetlen nagy hajó a Semmi tengerén, úgy tetszett neki, mintha Miska, Cenci néni, sőt Imruska is, nem volnának közelebbek és fontosabbak, mint ez a tó, ez a nád, ezek a fellegek...
Ákosra s bátyjára, Imrére gondolt, akik úgy eltűntek, mintha nem is lettek volna : minden így eltűnik...
Most Gyula kapaszkodott meg a síkos, zöld hínárú lécben, s földugta nevető fejét , hosszú és csapzott fekete fürtjeit Nelli felé:
- Már elég volt a fürdés? - kérdezte, kissé cikákolva a víztől, bajusza a szájába lógott.
- Ó, elég! - hangzott a piros napernyő alól.
- Pedig nagyszerű a víz!
Az ember alig akar megválni tőle.
De hol van Miska ?
Megyek innen, mert Miskának megígértem...
Egy kicsit furcsa dolog...
Képzelje , megígértem, hogy nem fogok magával beszélni az ő távollétében!...
Nono...
Pedig hát...
Egyet rúgott, és nagy hullámban tűnt el, új meg új rúgásokkal távolodva; még visszakiáltotta tréfásan:
- Majd beszélünk előtte, ugye, Nellike? - és már messze úszott, emlékül hagyva néhány gyorsan száradó vízcseppet a Nelli világos ruháján...
4
Beszéltek előtte, vagy legalább Gyula beszélt; s ez délután történt a csárdában.
A szomszéd asztalnál nagy vadásztársaság ült: Borzsák tiszteletes, Várkonyi tanító és mások.
Sátordyékat melegen üdvözölték, de Gyulát nem látszottak észrevenni .
Ellenben összesúgtak.
A pap már vörös volt, előtte egy nagy csutora állt , díszcsutora, amit ajándékba csináltatott neki a dalárda, melynek oszlopos tagja volt.
A tanító lelkendezett.
- Te is ott voltál - mondta valaki.
- Én?
Én nem... - felelt a tanító.
- Nem -e?
- Akkor már nem.
És dicsőséggé fordítva, amit alapjában igen rühellt - hogy dzsinnek és bárók útjából párologni szokott, s Sót éjeinek "magas óráit" nem adatott az istenek társaságában töltenie -, magyarázni kezdett:
- Örülök, hogy már nem voltam ott...
Mert, kérem, én nem hiszek semmit, nem gondolok semmit... de azért mégiscsak jobban érzem magamat, hogy nem voltam ott ...
Mert kérem, azért mégiscsak valami mindig...
Mégiscsak kényelmetlen érzés az , tessék elhinni...
- Semper aliquid haeret - mondta a pap is.
Nelli önkéntelenül érezte, hogy Gyuláról beszélnek, s összerezzent, mintha csak róla, magáról volna szó.
Gyula hangosan rendelkezett a pincérrel, elhallgattatta Miska takarékoskodó aggodalmait, hosszas utasításokat adott, aztán megragadta poharát, és így szólt:
- Úgy érzem magamat, mint Napóleon Szent Ilona szigetén.
- (Elég hangosan beszélt , de a helyzet olyan volt, hogy a szomszéd asztalnál egy szót sem érthettek.) - Körülzajongnak a dühös hullámok - mondta -, és én lassankint egészen egyedül maradnék az Árvaság szirtjén, ha nemes barátságod nem volna, édes Miskám, mely lehetővé tette mindannak ellenére, ami köztünk történt, hogy még egyszer együtt lásson a világ, hogy még egyszer, ha utoljára is, élvezhessem ezt a kedves , meghitt, szinte családi kört, melyben annyi boldog órát töltöttünk el testvéri édességben...
- Utoljára? - kérdezte Nelli alig hallhatóan és remegve, míg Erzsi érthetetlen buzgósággal másfelé akarta terelni a beszélgetést:
- Nekem valamikor egész gyűjteményem volt Napóleonról - kezdte.
- Valósággal szerelmes voltam Napóleonba... összeszedtem mindenféle képet, hímzést, edényeket , amiken Napóleon-fej volt...
- Egy szobrunk is van! - kottyant közbe kéretlen az okos kis Gitta nyelvecskéje.
- És volt egy képem, különösen érdekes - folytatta Erzsi -, amely Beauharnais Joséphine-t ábrázolta, Napóleon elvált feleségét, akit a császár elhagyott, hogy elvehesse Mária Lujzát, az ausztriai császár leányát...
- Szegény asszony!
Igaz ez? - kérdezte Nellike.
- Nem tudod a történelemből?
- Ó, mi tanultunk világtörténetet Gádoroson, a Mary néninél, csakhogy németül, és nem értettünk egy szót sem...
Szegény asszony!
Borzasztó lehetett!
Napóleonnak ezt nem lett volna szabad csinálnia.
- És miért nem? - felelt Erzsi.
- Egy olyan embernek minden szabad!
Ó, az asszonynak félre kell állnia az útból... nem szabad, hogy gátja legyen a nagyszerű pályának...
Ez az egyetlen, amit tehet az emberiségért, hacsak meg nem próbálja , hogy maga is ember legyen, erős és magányos...
Joséphine tudta ezt, és nem sírt ; vagy csak magában sírt, és nem lázadott...
És én is így tennék...
Te tudod , Nellikém, hogy én így tennék... erős lennék és magányos... - mondta bizonyos pátosszal - te nagyon jól tudod...
- Tudjátok, gyerekek, ha így hallgatlak benneteket - szólt egyszerre Gyula -, valami különös van a mi beszélgetésünkben...
- Micsoda?
- Az, hogy ez a beszélgetés, hogy úgy mondjam, egészen alá van aknázva... nem tetszik ez nekem.
Minden szó, amit mondunk, valami régebbi szavainkra vonatkozik , amiket külön-külön mondtunk volt egymásnak, ketten-ketten, és titkoltuk a többiek előtt; nagyon jól érzem, hogy Nellike és Erzsi is beszéltek már ilyenekről egymás között...
És nagyon jól tudom, hogy Miska is különös értelmet lát az Erzsi szavaiban...
- Én? - kérdezte Miska, csatasorba vonva homlokán a ráncok hadseregét.
- No igen, mert én már beszéltem előtted Erzsiről.
És tudjátok, gyerekek, miután már ennyire alá van ásva minden, én nem látom értelmét annak, hogy tovább is titkolózzunk egymás előtt... nagyon is sok robbanóanyag halmozódott össze... és én, mint már jeleztem a múltkor Miskának, el vagyok készülve, hogy itt előbb-utóbb úgyis robbantani kell... már képleges értelemben véve; ne ijedjenek meg , hölgyeim...
Én a tiszta helyzetek kedvelője vagyok...
Kínos csönd állott be, mely alatt csak a kések és villák csörgését és egyszer a szomszéd asztaltól kitörő, vörös, végérhetetlen hahotát lehetett hallani.
A poharak csöngtek, a csutora kotyogott.
Imruska, aki nem értette a szavakat, de érezte a feszült levegőt, homályos rémmesékre emlékezett: a tó, melybe Noémi csaknem belefúlt, s melytől őt úgy óvták, mint egy kis herceget, talán varázsló volt, sötét bűbájjal.
- Nézd, api! - kiáltott egyszerre, elbámulva az akácokon át a messze levegőbe.
- Milyen színű az ég!
- Vihar lesz - szólt Miska, és valóban, az ég, mint meleg, lila ólom eltömődött , és furcsán, idegesen meg-megrángtak a falevelek.
- Már én is azt hiszem, hogy nemsokára hurcolkodunk! - kiáltott át Borzsák tiszteletes a szomszéd asztaltól, nagyot legyintve a kezével, mint a szószéken szokott.
Gitta, miért, miért nem, elkezdett lassan, hangtalanul kuncogni, s ez olyan volt , mint valami sokat tudó, ördögi kacagás.
- Mit nevetsz? - kérdezte az anyja.
- Csak.
- Ez a kislány néha még nekem is talány - mondta volna Erzsi, de ekkor Gyula újra átvette a szót.
- Az élet tragikus - kezdte -, és nemcsak Joséphine-t kell sajnálnotok, hanem Napóleont is.
E földi lét minden fűszere közt az érzelmek fűszere az, amire leginkább szüksége van ínyenc lelkünknek, s Napóleon ezeket a fűszereket tagadta meg magától.
Ő a hideg ész embere volt, igazi aszkéta, csakhogy nem testi, hanem lelki dolgokban aszkéta, mert a lélek bujaságára mondott anatémát, az érzelmekre és ideálokra, amit ő egy szóval ideológiának nevezett.
Vannak azonban másféle Napóleonok is...
Kis szünetet tartott, mint aki áttér a tulajdonképpeni fontos tárgyára.
- Igen, vannak másféle Napóleonok is, akik nem az ész emberei.
Ok egy érzés Napóleonjai; s ez az egy érzés minden más emberi érzést elfojt bennük; úgy értem, hogy készakarva elnyomnak magukban minden, mégoly természetes érzést is, amely ezzel az eggyel ellenkezik.
Az ilyen számára nem létezik se becsület, se részvét, legalább azt mondják - de én ezt nem hiszem.
Maga hiszi, Nellike?
Én tudom, hogy nem így van; tudom, hogy minden érzést jobban érez az ilyen más embernél: hűbb, becsületesebb , részvétteljesebb; csakhogy mindezeket legyőzi magában, és feláldozza annak az egyetlen érzésnek, mely uralkodik rajta.
S ez a legnagyobb áldozat a világon - nem hiszi, Nellike?
- Én... nem értem, mit mond...
Gyula...
- Milyen rekedt a hangja!
Csak nem hűlt meg a fürdőben?
- Nem, nem; csak olyan hirtelen kérdezett!
- Én azt hiszem, hogy ez a legnagyobb áldozat.
Szeretni Joséphine-t, és mégis odaadni azért, akit még jobban szeretünk, akire vérünknek, egyéniségünknek szüksége van, akit a Sors reánk parancsol, mert egy magasabb Sors rendelkezik velünk.
Egy isten vezeti a Napóleonokat is: dicsőek ők, akik követni tudják istenüket, és egyúttal sajnálatosak is; mert szomorúság és tört szívek vére - már képleges értelemben - marad az útjukon.
Bocsáss meg, Miskám, csak befejezem.
Én azt mondom, bármily paradox ez: a Napóleonokat illeti a részvét, s a Joséphine-eket a dicsőség; igen, a Joséphine-ek!
Ők tulajdonképpen a szentek, a nagyok, előttük le kell borulni.
Bocsáss meg, édes Miskám, de miután már így utoljára együtt vagyunk, engedd meg, hogy elmondjak mindent, amit jólesik, és szívem hajt ebben a kedves körben elmondani...
- De miért utoljára? - kiáltott fel Erzsi a kínos csöndben.
Ebben a pillanatban hirtelen szélroham rázta meg a fákat, s egy csomó sárga akáclevél - a távoli ősz előreszaladt, ideges hírnökei - ugrott az asztalra, a Miska vállára, a Gyula poharába.
Gitta kuncogott még, lebukva szinte az asztal szintje alá, mint halk és gúnyos hegedűk a színpad deszkái alól, s Imruska ijedt szeme világított.
- Igen, utoljára - felelt Gyula -, mert én ura vagyok ígéretemnek.
Különös és fájdalmas ígéretet tettem az általam mindig nagyon tisztelt s becsült Miska barátomnak, s ő meg fogja engedni, ha itt előttetek, akik életünk társai vagytok , virágok a mi bús karóink mellett, előttetek, akiket legfőképp érdekel , előttetek...
S így, mondatok emeletein hágott a szónoki Pátosz magassága felé.
Miska azonban , csak a homlokráncok csöndes hadait szögezve a mondatok e lelkes csapatai ellen , lakonikus rosszkedvvel szórta szét az emeleteket:
- Jobb arról nem beszélni.
- Ó - mondta Gyula -, ebben a különös világításban, ebben az elborult, vihar előtti hangulatban úgy hangzik mindez, mint valami végső leszámolás, mint valami gyászos és különös búcsúzás; minden egészen egzotikus és elködösült színt kap ; hiszen Nellike tudja, hogy mit mond Reviczky: "A világ csak hangulat ! "
A világ csak hangulat!
Nem, Nellike nem tudta, nem hallotta még soha, de ebben a pillanatban olyan erővel csapta meg gyenge lelkét a költői mondás igazsága, hogy szinte megrázkódott; egyszerre napnál világosabban látta, hogy ez így van, és hogy mindaz, ami változatlannak, örök érvényűnek látszott, csak semmi, egy szín volt , és elmerült most ebben a valószínűtlen fényben, mely eget és földet hirtelen átfestett - hangulat! micsoda nagyszerű szó volt ez annak a semmiségnek kifejezésére, amit önmagában érzett!
- Hangulat!
- Ez korunk szava - mondta Gyula, nem is sejtve, mennyire igazat mond; mert csakugyan: azoknak a céltalan éveknek szava volt ez.
- Bolond idegszálaink érzékenyek a hangulatok iránt.
De meglehet, hogy ami nekünk gyászos búcsúzásnak látszik, az új életek és új találkozások kezdete; valami újnak kell jönni: nem érzi ezt, Nelli?
Korunk olyan, mint a római császárság évei; s holnap talán minden apokaliptikus robbanásokban fog széthullni.
Miért élünk itt, kisvárosi pletykák bénító hálóiban, unott és tespedt életet?
Ó! évek vannak, amiket föl kell használni, percek, amik várnak!
Én elmegyek innen.
Miska szemöldöke catói arányokat öltött.
- Igaz ember elereszti a pletykát füle mellett, mint a légyzümmögést.
Tespedő tóban is vannak fürge halak; aki férfi és munkás, azt nem lohasztja el semmilyen hangulat.
De a bölcs szavak nem is hallatszottak a nagy sárga fényben.
- Évek vannak, amiket fel kell használni, percek, amik várnak!
Én elmegyek innen .
Elutazom.
- Elutazik? - sikolt föl Erzsi önkéntelenül.
Ebben a pillanatban megint Imruskának a hangja csendült fel.
- Villámlott!
Villámlott!
Oly percek egyike volt, amilyenek a Természet nagymiséjén az Úrfelmutatást jelképezik; amikor az orgonák elhallgatnak, a hivők zúgása megszűnik, és az ünnepélyes csöndbe egy-egy éles csöngettyűhang hasít...
A Természet elnémult, és az Ember hangja valahogy messziről hallatszott, mintha pincéből jönne, vagy szordínó fogná föl; a szomszéd asztal lármája, mely előbb még oly szabad és hangos volt, most valami különösen lenyomott és távoli lett...
A szomszéd asztal már mintha csak vízió lett volna: a pap, vörös arcával és megfagyott kacajjal, a sárga fényben...
Csönd volt.
És egyszerre csak megszólalt a csöngettyű.
A rettenetes mennyei csöngettyű, mely mély és megtagadott félelem ösztöneit sajdítja meg bennünk: hogy hulljunk a földre, és verjük a mellünket...
Nelli összerázkódott a fültépő hangra.
- Mindjárt itt lesz a zivatar!
- Elutazom! - kiáltotta Gyula.
- Új életet kezdek.
Elmegyek Itáliába vagy Indiába !
Miért ne?
Ha utolsó garason is.
Az én istenem a Szabadság - kiáltotta, s Gitta nagy, okos szemei rátapadtak az apai szájra.
- Ha ti tudnátok mily rabszolgák vagytok valamennyien!
És minden bajnak az oka ez.
Miért ne lehetne szabadságban , nyíltságban, szeretetben élni?
Legyünk őszinték egymás iránt, és vegyük le egymásról rozsdás láncainkat.
Én elhatároztam, hogy ez utolsó alkalommal egészen nyíltan fogok beszélni előttetek.
Mindent ki kell végre magyarázni.
Halljátok hát először is a következőt: Mi Erzsivel barátságosan megállapodtunk, hogy visszaadjuk egymás szabadságát.
Igen, igen, hangsúlyozom, mi szeretjük egymást, és barátságunk nem változhatik meg.
De egymás köreit nem érintjük többé.
És fölegyenesedve ülőhelyén, mintegy a pillanat fontosságának tudatában, teljes ünnepélyességgel tette hozzá a hatásos végszót:
- Elválunk egymástól.
5
- De Gyula!
A gyerekek előtt! - kiáltott Erzsi, amint végre szóhoz tudott jutni .
Erzsi sápadt volt, és halántékai lüktettek.
Nellinek szinte a torkába dobogott fel a szíve.
- Hagyd, anya! - kiáltott Gitta, Erzsihez simulva: - Apa jól teszi, ha előttünk beszél.
Mi már mindent tudunk.
És ne sírj: nem érdemes sírni.
A másik oldalon pedig Nellike simult Erzsihez.
- Ugyan, Gyula... nem beszél komolyan... - akarta mondani, de a hangja elakadt a torkán.
- Ez nem alkalmas idő és hely ilyesmit megbeszélni - szólt Miska komolyan.
Egy pincér az asztalhoz lépett.
- Mindjárt eső lesz, kérem, leszedem az abroszt.
- Hogy megyünk haza? - kiáltott át a szomszéd asztaltól Borzsák tiszteletes.
- Kár volt hazaküldeni Püspököt.
- Hazaküldted Püspököt? - kérdezte Miska Gyulától, kissé korholólag.
( A vasúti állomás jó darab út volt innen, sáros és hepehupás mezőn.)
- Ó, semmi, nyári zivatar, mindjárt vége lesz! - iparkodott megnyugtatni Gyula , különös készséggel.
- Maradjatok még, kérlek, ne idegeskedj, hiszen még nem esik.
Itt is, ott is meghasadt az ég, s a hasadékon éles fény ömlött ki, s rögtön fölivódott.
A világítás csakugyan kísérteties volt, a levegő tele elektromossággal, a dörgések és roppanások egymásnak feleltek, mint egy mennyei hadsereg ágyúi, s a hangulat olyan volt, mint kis táboré, nagy ágyúzás között : senki sem őrizte meg természetes józanságát.
- Elválunk - ismételte Gyula.
- Bocsáss meg, de én azt hiszem, hogy éppen előttetek kell ezt elmondani.
Mától fogva új élet kezdődik , s azt szeretném, hogy ez mindannyiunk számára új élet legyen: megkönnyebbülés és fölszabadulás.
Valami hibának kell itt lenni.
Hiába mondod, hogy tespedő tóban is vannak fürge halak.
A környezet úr rajtunk.
Az ember akarata nem szabad.
Föl kell szabadítani.
Ezért mondjuk mi egymásnak: Légy szabad, mintha sohasem is ismertél volna!
Asszony, férfi, külön ember, külön egyéniség!
Külön egyéniség!
Tudod mire törekszik a modern szellem, a társadalmi tendencia, a modern világnézet, Weltanschauung? - kiáltotta.
- Az emberi egyéniség mentül szabadabb, mentül korláttalanabb kifejtése felé!
Az egyéniség érvényesülésére !
Élni - harsogta - a magunk életét!
Korlát nélkül!
Hangja túlzengte a mennydörgést.
- Szordínó kell a fiskális szájára - szólott át Borzsák pap, már az italtól feledve sok mindent.
S más hangok vakkantak a vadászasztalnál.
- Vagy szájkosarat!
- Hogy ne harapjon.
- Véresszájú ...!
Az ágyúzás pedig folyt tovább, süketítőn, észvesztőn.
- Félek - sírt Imruska.
- Korlát nélkül! - kiáltott Gyula.
Miska indulatos lett, nem tűrte tovább.
Korlátra szükség van!
Államra, törvényre ; társas kötelékekre; ami nem bénít, hanem összeköt s erősít!
Egyéniség?
Ugyan !
Firkászok frázisai!
- Nagy szellemek... - kezdte Gyula.
- Nagy szellemek megelőzhetik korukat, de az Állam...
És ágyúzott az ég.
- Az állam rabság! - kiáltotta Gyula.
- Ma már minden gondolkodó ember anarchista...
S az ég bombákat hányt.
- Magyarország szabad állam.
Itt nincs szükség az anarchizmusra.
- Magyarország egy posvány, Kárpátoktól az Adriáig!
Társadalmi átalakulásra van szükségünk!
Olvastad azt a könyvet?: A nő és a munkás ...
Megállj csak!
Én most fölszólítalak, igen, itt az isten szabad ege alatt, ebben a templomban, ennek a zivatarnak a hatalmas orgonája alatt és itt, igenis, éppen itt, mikor utoljára vagyunk itt így együtt...
Minden gyorsan történt, összevissza, különös perc volt ez, lehetségessé vált a lehetetlen is.
- ... most fölszólítalak...
Különös sötét volt, az ég szinte az asztalig ereszkedett.
- ...és be kell vallanod, hogy van jogom erre a fölszólításra... bizonyos belső jogom, mivel én megtettem... mivel én a szabadság elvei szerint megtettem Erzsivel...
És ismét, és tovább!
- ...nem válásról van itt szó, hanem szabadságról, ami a nőt is kétségkívül megilleti...
Egy kövér esőcsepp hullott az asztalra.
Miska intett a pincérnek, de az nem vette észre.
Nagyon, nagyon gyorsan történt mindez.
Imruska anyjára borult, Noémi kissé távolabb ment, és a kezét kinyújtva vizsgálgatta, esik -e már?
Ó, istenem! - gondolta magában Nelli - ha mama itt volna, hogy lehordaná Gyulát !
Ha mama itt volna!
De mama nem modern asszony!
Modern tendenciák!
Élet szabadsága !
- Valami égő káosz bizsergett benne Gyula szavaiból és az égzengésből összeszőve.
- Bolond beszédek!
A nő szabad - kiáltott Miska ingerülten, de még eszmei magaslaton.
- Mindjárt zuhogni fog.
- Szabad?!
És ha Nellike... én nem tételezem föl, de elvégre, per possibilitatem , [ 7] ugyebár?... ha Nellike vágyai, álmai egy új élet felé... tegyük föl, mondom, hogy éppen Nellike ... gondolj csak múltkori beszélgetésünkre...
Nelli szabad ?...
- Elég! - robbant ki Miska, és fölállott.
A ritkás, öreg csöppek egyre követték egymást, a vadásztársaság már behúzódott a csárda viskójába, nagy kavarodás volt , s szinte úgy látszott, hogy itt vége lesz a párbeszédnek.
De ekkor Nelli, aki ülve maradt, és szorosan Erzsi mellé bújt, egyszerre egészen váratlanul megszólalt és ezt kérdezte:
- Igaz, hogy megígértette Gyulával ...?
Hogy mama utoljára vagyunk együtt ...?
Cikázó tünemény, vak roppanás állította el a hangját.
- Nem! - kiáltotta Erzsi, magához vonva barátnéját.
- Ne, hagyj el, Nelli... mi együtt maradunk... nekem szükségem van rád... én jó barátod leszek, akármi történjék is... és én mondtam már, mindent neked adok!...
Mindent, mindent neked adok!...
Te szabad vagy! - tört ki egzaltáltan.
- Én is szabad vagyok, két szabad nő, én dolgozni fogok, menjünk együtt, vagy kövesd, akit szeretsz!
És ha már így van: igen, igen, Gyula!
Őszinteség!
Nyíltság! - szólt, szemeiben tükrözve a villámokat.
Neki most játék volt az egész, színjáték.
- Igen, igen! - kiáltott.
- Hagyjuk szabadon egymást, én nem állok utadba, Miska nem fogja akarni, hogy egy asszony szerelem nélkül rabja legyen...
Szabadság!
Egyéniség!
Megbocsátás !
Szeretet !... - s a menád, előtte még az édes boros pohár, míg hirtelen szél, a vihar szele, lebbentette meg kibomlott hajait, patetikus szavakat sikoltott bele a különös, földre szállt felhő szürkeségébe, a sűrű, nyugtot nem hagyó mennydörgések közé, számon kérve Miskától asszonya szabadságát.
- Nelli szabad, nem rab - szólt Miska komolyan, örök udvarias az asszonyokkal szemben.
- Senki sem tartja vissza vágya ellen.
Ez a kettőnk dolga.
Nellinek gyermeke van, s azt hiszem, semmi ok sem lehet föltételezni, hogy ő ne tudná, mit kell tennie.
Mondom, a kettőnk dolga ez - kiáltott újra, versenyt a zivatarral , mert egy nagy dörgés majdnem elnyomta a szavát.
Ismétlem, nagyon gyorsan történt mindez, gyorsabban, mintsem el lehet olvasni.
- Már be kell menni! - kiáltotta Miska.
- Nem beszélhetünk tovább... de egyáltalán, hogy is kerülhetett szóba ilyesmi?
Az istenét neki! - fakadt ki egyszerre.
- Nelli az én feleségem! - és mintha megvilágosodott volna előtte egyszerre: - Nelli mondhatott valamit!
Vagy tehetett valamit!
- És már nem mérsékelte magát többé.
- Nelli szabad, de ő tudja , mivel tartozik irántam, és ha egyszer...
Az istenét neki!
Az Ég hangos csattanással felelt a káromlásra.
Imruska félve borult anyjának nyakába, s Nelli ijedt és vad szenvedéllyel szorította magához fiacskáját.
S ebben a pillanatban leszakadt a zápor, oly rettenetes erővel és hirtelenséggel, mint a zuhanó kövek - mint iszonyú, mennyei tűk, ezer kis, hegyes tölcsér az asztalokon , új özönvíz!
És mire a csárda viskójáig szaladtak, öt lépést, csuromvíz lett minden ruhájuk.
6
A csárda belsejében egyetlen szoba volt, sötét, kis ablakkal, és máris fülledt szagú az átázott ruháktól; egy petróleumlámpa lógva a mennyezeten, nagy sárga holdudvart mimelt a füstös párában, s a borízű hangok zaja talán még vastagabban betöltötte a teret, mint a darabos füst.
Ember ember hátán szorult ide, és nem volt mindenkinek ülőhelye; de mikor bejöttek az asszonyok, Várkonyi tanító és mások hangos szolgálatkészséggel ugrottak fel helyet csinálni.
Nelli az első pillanatban szinte elszédült a bűztől, de szorgalmas asszonyként rögtön a ruhájára gondolt, próbálta kidörzsölni az eső csinálta foltokat, s egészen beletemetkezett ebbe a munkájába.
Közben különös gondolatai voltak, úgy érezte magát, mintha vonaton ülne, vagy váróteremben, életének egy félelmes és idegenszerű utazásán; idegen útitársak vagy olyanok közt, akikkel véletlenül találkozott, s akiktől mindjárt el fog válni.
A szoba rembrandti gőzében, a bor félhomályában torzzá idegenedtek az ismerős arcok is, s kivált a pap vörös , kicsattanó arca, homlokának hajtott ékezeteivel, Rembrandt mellett Jordaens emlékét is fölidézte volna, ha lett volna a csárdában valaki, aki tudta volna, ki az a Jordaens.
Ilyen azonban nem volt, még Gyula sem; s ez a kis emberi tanya a sötét zivatarban messzebb volt az európai kultúrától, mint Kína és Szudán.
Víz a ruhákban, és bor az agyakban, meleg kigőzölgésekkel uralkodtak.
Csak Gyula szeme csillogott, két éles pont a fülledtségben, mint két ideesett csillag, két szentjánosbogárka a sárban - mert nem közönséges szemek voltak ezek.
És Nelli finom idegzete reszketett, félt, zenélt, csakúgy, mint akármelyik dekadens művészettel kivirágzott párizsi dámáé, aki a Kor csúcsain libeg, mint villó fény az árbocokon.
Egy cigánygyerek nyekergett a sarokban valami hegedűn.
- Nem fáznak meg? - kérdezte Miska, gyors harag, de biztos és meleg gyengédség embere; mert az egyik ablakon nem volt üveg, és a szél messze beverte a hideg záport.
Miska komoly férji gonddal iparkodott feleségét óvni a légvonattól; ám Gyula tolakodó szolgálatkészséggel bort akart forraltatni a hölgyeknek, és az összeszorult tömegben kereste a pincért.
Miska, aki nem volt a társadalmi könnyűség embere, mint Gyula, és nem tudta egykedvűen játszani azt, hogy semmi se történt, kissé türelmetlen hangon tiltakozott az anakronisztikus szándék ellen.
- Nyár van - szólt dühösen és lakonikusan, amihez a becsapó zivatar kissé különös glosszát zengett.
Gyula mindenképpen, nem is hallgatva rá, kiment a konyhába , rábeszélt, vesztegetett - mert nem akartak tüzet rakni -, saját utasításai szerint fűszereztette a bort, szegfűszeggel, fahéjjal, és hozta nagy szalvétába csavarva , mire Miskában is végképp elszakadt a nyugalom nyúlós fonala, és hirtelen hátfordítással jelezte, hogy sem maga, sem családja részére nem kér a pompás , gőzölgő italból.
- Annál jobb: megisszuk magunk! - vágott Gyula jó képet a dologhoz, s a kis Noémi már tartotta poharát, míg Gitta érdeklődő szemekkel bámulta a szoba belsejét s az emberek arcát.
- Apa, ugye ez csárda? - kérdezte, kicsi sznob.
Gyula nagy grandezzával töltött Erzsi poharába, s a papot invitálta, s a tanítót, akik az édes illatra közelebb húzódtak.
Forralt bor illata: alkalmas valóban, hogy elfedje a gyanú halk bűzét.
S már cimborahangok hallatszottak, a közelgő dalárdaturnéról , Gyulát is invitálva.
Gyula nagy, forintos borravalókat adott a pincérnek, még a szolgálónak is küldött ki, a cigánygyereknek hatosokat dugott, hogy ne húzza , megcsillantotta tárcájában a nagy csomó pénzt, amely mintegy hanyagul volt odagyömöszölve, és utazásokról kezdett el beszélni, szinte kihívóan.
Erzsi ajkához emelte a forró poharat, amely még égette a tenyerét, Nellire nézett, és lassan szürcsölni kezdte a fűszeres italt.
Az az érzés, amit Nelli ebben a pillanatban az ura iránt érzett, nagyon hasonlított a gyűlölethez.
Egészen váratlan és különös érzés volt ez, amely hirtelen kerítette hatalmába, amint ott ült gyermekével, s Miska mellette, hátat fordítva az egész társaságnak, ahol most Gyula volt a központ, s a forralt bor és Erzsi, akitől félt ugyan, de akivel most mégis jólesett volna talán asszonyosan kibeszélni magát.
Nellit az a természetes és nagyon is asszonyi indulat fűtötte, amely néha a legjobb nőkben a férj ellen keseredik: hogy aki fölszabadítónak és világba-vezetőnek ígérkezett, az áll most köztük és az egész világ között.
S míg Gyula csillogó szemekkel beszélt messze országokról, neki eszébe jutott a francia Dictionnaire, amely otthon hevert a zongorán, s amelyre annyiszor nézett vágyva lánykorában, mint titkos világok kulcsára, ígérgetve magának: "Tán majd ha férjhez megy !"
Messziről fájó vonatfütty hallatszott, s oly bizarr volt e nedves félhomály!
Igen! gyűlölte Miskát; aki annyi évi együttélés után még el tudta róla hinni vagy képzelni, hogy ő "szólt vagy tett valamit ", ami nem volt helyes.
Szűk és naiv kis asszonyeszében egyszerre fölmerült a férfiak egészen különös ostobasága és vaksága.
S itt egy sajátságos ellentmondásra kell rámutatni.
Bizonyos, hogy Nelli bűnösnek érezte magát, s ez az érzése egyre erősbödött.
A Büntetések poklait járta ő, s úgy ment jövője elé, mint aki szörnyű dolgokat érdemelt.
Ennek ellenére valóságos felháborodást és dacot érzett arra a gondolatra, hogy Miska is bűnösnek találhatja valamiben; mintha Miskának nem lehetne és nem szabadna megérteni az ő bűnösségét... a kemény szikla megüthet, és mi tekinthetjük az ütést egy magasabb Sors büntetésének: de a szikla csak eszköz , s joggal fölháborodnánk, ha a szikla megszólalna, s bíránkká tolná föl magát .
Azonkívül ez a rejtelmes bűntudat nemhogy növelte volna Nelli természetes félénkségét: ellenkezőleg, valami haragot és dacot költött benne, valami "úgyis minden mindegy" hangulatot, amely most, ebben a kiszakított környezetben, ebben a furcsa, ostromlott hangulatban, kitört.
A zápor tusokban lökődött be az ablakon , és tócsáit, mint egy előretolakvó, piszkos támadást, hideg nyomulással küldte előre a padlón.
Ó, már úgyis minden mindegy!
Nelli ott ült életének zajos, ködös, olajlámpás várótermében...
A peront zivatar önti el, és az ajtók zárva, és Nelli izgatott szeme meredt gyűlölettel néz ijedten...
Pedig Miska jó ember és okos ember, és Nelli bámulta s majdnem tökéletesnek tartotta őt.
Lelke titkos mélyeiben mindenképp neki adott igazat: de ez valahogy csak növelte még dacát és gyűlöletét.
S ez a dac most abban nyilvánult, hogy Miska minden, szemmel látható ellenzését semmibe se véve, mindenképp Erzsihez közelebb húzódott, asszonyosan hozzásimult:
- Fázom! - mondta, és kért a forralt borból; közben érdeklődéssel figyelt Gyula elbeszélésére, sőt közbe is szólt egy-két kérdéssel.
Gyula szemei csillogtak, és Nelli máskor oly félénk szemei is dacos fényt nyertek.
Imruska azonban lassanként elszunnyadt anyja mellett, drága kis jószág, kimerülve a csodálatos élményektől.
- Alszik! - mondta Erzsi.
- Ó, kis bogaram! - s Nellit egyszerre oly erővel rohanta meg az anyai érzés , szinte testi érzése annak, hogy az ő húsából való hús és véréből való vér piheg ott mellette, mint még talán soha; valami egészen új, forradalmi érzés ez is, mert még soha ilyen testi módon nem merte ezt érezni s elképzelni.
Az utolsó napok fojtott féltései kitörtek a forró bor és dac e lázában.
És hirtelen magához szorította a kis alvót, nem törődve avval, hogy fölébred; csókolta, mintha féltené, mintha vétett volna ellene, mintha el akarnák szakítani tőle, csókolta , míg a gyermek ijedten és az álmok visszamaradt salakjától zavartan nyitotta bele nagy, sötét szemeit a valóságba, mely nem volt kevésbé zavaros és ijesztő, mint egy álom.
7
A zápor nem állt el.
Pedig már közel volt az óra, amikor a vonatnak indulni kellett, és kocsit itt nem lehetett szerezni.
Csakugyan kár volt hazaküldeni Püspököt.
A vadásztársaság elhatározta, hogy itt töltik az éjet, kártyában s bor mellett, s már el is készítették az asztalt, s letelepedtek, mint egy táborban.
A gyerekekkel és asszonyokkal azonban bajos lett volna itt éjjelezni.
Gyuláék végre föl is kerekedtek, hogy kigyalogolnak az esőben a vasúti állomásig.
Erzsi alaposan bebugyolálta magát furcsa, alkalmi sálokba.
A gyerekek úgy néztek ki, mint apró mumusok.
- Maguk nem jönnek? - kérdezte Gyula.
- Jöjjenek, mert aztán hogyan jutnak haza?
Az ajtót kitárták.
Az eső mintha csakugyan valamelyest csillapult volna.
- Itt az idő, most vagy soha!
És Nelli menni akart.
Tulajdonképpen nem is volt más választás.
Menni kellett , Hintássékkal vagy külön.
Nelli belefogózott Erzsibe, kendőbe bugyolálta arcát útra készen, s barátnője vállán át pillantott vissza az urára, mintha jelezné, hogy nem lehet őket elválasztani.
- Hozza a gyereket? - kérdezte.
Miska a karjára emelte Imruskát, akinek a kocsmárosné adott valami nagy flanelltakarót; az alól nézett ki, nem szenzációéhes jókedvvel, mint a Hintáss gyerekek, hanem csodálkozó és ijedt belenyugvással mindabba, ami vele történhetik.
S megindultak a sikamlós sáron.
Két lépésre sem lehetett látni, lámpásról sem volt szó, mert az eső eloltotta volna; a láb minden pillanatban megcsúszott az úton, s az asszonyok hangosakat sikoltottak.
- Majd én segítek! - szólt mögöttük Gyula, s közibük furakodva, jobbról Nellit , balról Erzsit karolta át.
- Már bocsáss meg, édes Miskám, de a szükség törvényt bont, és itt nem lát senki.
Miska hátramaradt, és el volt foglalva: nehézkes testével roppant óvatosan kellett járnia, hogy a gyermek terhével el ne essék.
Minden lépést külön ki kellett számítani.
Nelli összerezzent, és némán nekitámaszkodott a Gyula karjának.
Az egész úton alig esett szó.
Nelli, aki Miska karjainak nyugodt keménységéhez szokott, különös lüktetéssel érzett maga mellett egy idegesebb és bizonytalanabb elementumot.
S ment a sötétben sorsa felé.
Ideges villanások futkostak az állomás táján; amelyből különben csak néhány lámpást lehetett látni, óriás udvarral, az esti eső köreiben; egyet-egyet dobbant valamely tolatott lokomotív, egyet-egyet nyilallt a csöndbe a nyikkanó gőzsíp.
Két szembejövő vonat találkozott ebben az órában a Sóttal szomszédos apró állomáson, s meglehetős élénk volt az élet.
De a sötétben egymásba botlottak a csuklyás őrök , izgatott jeleket adtak a lóbáló lámpások, néhány fölszálló fejveszetten kereste vonatát, ijesztően zengett a megütött kerék, az egyik vonat már útra készen pöfögött, és vakított két nagy fény szemével.
- Majdnem lekéstünk! - kiáltott Gyula, és izgatottan sietett előre.
Erzsi hátramaradt, a gyerekeit keresve, Miska azonmód, álmos, didergő fiát még karjain tartva, futott a jegypénztárhoz, a nagy sötétben alig látták egymást.
- Beszállni ott!
Beszállni! - kiáltotta egy kalauz sípját már az ajkához illesztve.
- Hamar!
Üljön föl ide! - tolta föl már Gyula karja Nellit egy másodosztályú kupé lépcsőin.
- Foglaljunk helyet, majd megtalálnak bennünket!
A kocsi régimódi volt, nem folyosós, s alighogy Gyula Nelli után ugrott, a kalauz rácsapta az ajtót, lekattintotta a reteszt, és füttyentett.
A vonat rándult egyet, és lassan elindult.
- Jesszus! - kiáltott Nelli.
- Lemaradtak!
- Üljön csak le nyugodtan - szólt Gyula.
- Biztosan beszálltak hátul valahol.
Nelli kihajolt az ablakon.
A szél szemébe verte az esőt.
Elvakult.
Kétségbeesetten hullott az ülésre.
Egyedül voltak a fülkében, egy rossz olajlámpa világánál.
Gyula nevetett.
Kézmozdulattal jelezte, hogy nincs átjárás, és a legközelebbi állomásig, amely már Sót, még csak keresni sem lehet az eltűnteket.
- Már bele kell törődnie, hogy együtt utazunk haza.
- De hátha lemaradnak?! - ijedt meg Nelli egy pillanatra a páros hazaérkezéstől, a sótiak kíváncsi és rosszakaratú szemeitől; de rögtön vállát vonta volna: - Mit bánom én? - ha egy tragikus és leküzdhetetlen balsejtelmekkel teli hangulat el nem szorítja szívét: - Imruska!
Imruska!
- Sose búsuljon Imruskáért: Miska majd vigyáz rá... s itt az állomáson a legrosszabb esetben majd csak találnak valami kocsit vagy járművet...
- De meghűl, istenem!... - s már látta a kis sápadt arcot a betegágyban, a ravatalon...
- Nem!
Nem!
Meg kell őket keresni!
Keresse meg! - parancsolta követelően.
- De ha nincsenek itt - nevetett Gyula.
- Átmenjek az ütközőkön?
És úgy tett, mintha nyitni akarná az ajtót, hogy végigsétáljon a deszkákon, amerre a kalauz jegyeket szedni jár.
Ebben a pillanatban azonban a szél megint oly záporkévét vert be a még nyitott ablaktáblán át, hogy Nelli összeborzadt, és megsajnálta:
- Ugyan, Gyula!
Hagyja!
Csukja be az ablakot!
S amint Gyula hiába erőlködött, hogy fölvonja a megvetemedett fakeretet, Nelli maga is felállt és segített neki, szinte kimelegedve és akaratlanul hozzátapadva.
- No látja, mégiscsak sajnál! - szólt Gyula.
Az ablakot nem sikerült fölhúzni, s kimerülten ültek vissza a párnás ülésre, mely félig már csupa nedvesség volt a behullt esőtől.
És Nelliben fölújult az az érzés, hogy most már minden hiába, s ez a vonat megállíthatatlan viszi őt szörnyű bűnhődése felé.
- Látja, Nelli - mondta Gyula rezgő és patetikusan gyöngéd hangon, melléje ülve, s hideg kezét szinte észrevétlenül a kezébe fogva -, most én vigyázok magára, mintha én lennék az ura...
Ó, fázik?
Szegény Nellike!
Egészen átázott...
Tegye magára az én kabátomat... nézze csak...
Nellit a hideg rázta, kezét tehetetlenül a Gyuláéban hagyta, szinte ezt is a bűnhődés egy részének érezve, s kinézett az ablak felé, de csak éjet és esőt láthatott.
A kicsi, minden zökkenésre lobogó olajlámpa alig világította meg a fülkét annyira , hogy egymás körvonalait láthatták.
Egyszerre csak nagyot rázkódott a kocsi, s az eső kévéje egyenesen a szemükbe fordult.
A vonat kanyarodott.
- A hídnál vagyunk - mondta Gyula.
Éles füttyentés hallott, és a fel-felcsillanó esőszemek közt röpülő szikrák aludtak ki.
Szembelüktettek a hídrács vasai, mint megannyi nagy kalapácsütés.
És most olyan dolog történt, ami Nelli ereiben megállította a vért, és térde izmait ijedt ugrásra feszítette.
A vonat, ahelyett hogy a jól ismert irányba, jobbra hajlott volna, amerre Sót felé megy, váratlan fordulattal balfelé görbült el, s ez a pesti útvonal volt.
- Az istenért! - sikoltott fel Nelli.
- Hisz ez a pesti vonat!
Gyula először nevetett, hangtalanul és jóízűen, de aztán, látva Nelli módfölötti izgalmát, nyugtatni próbálta.
- De ugyan, Nellike, az első állomásnál kiszállunk, és...
- Nem, nem! - kiáltott Nelli.
- Az lehetetlen!
Mit fognak mondani?
Ó, istenem ! istenem!...
Sírva borult le a nedves párnára.
Gyula rátette kezét finom, zokogástól hullámzó vállára.
- De, Nellike, kérem, ne izgassa magát, nevetséges az egész...
Még elcsípjük a sóti vonatot, s együtt megyünk haza Miskáékkal...
Meglátja, még ma nevetni fog nagyot...
Nelli hirtelen felegyenesedett, és szeme szembevillant a Gyuláéval.
- Hazudik!
- Hazudom?
- Hazudik! - kiáltotta.
- Miért hazudik?
Jól tudja, hogy az a vonat már régen elment...
Gyula mosolygott.
- Ó, ki vehet rossz néven goromba szót egy bájos női ajkról?
Engedje meg, hogy ezt a legyet elnyeljem a mézben, amit a maga édes beszéde egyáltalán képvisel számomra...
Nelli szeméből arkangyalok nyilaztak, egy fényes és bosszús hadsereg, szörnyű tüzeket vetve a sötétből.
- De Nelli! - kiáltott Gyula.
- Látom, hogy haragszik... én igazán ártatlan vagyok... látta, hogy milyen zűrzavar volt... csak nem gondolja, hogy készakarva szállattam rossz vonatra...
Nelli összeszorította ajkait, mint dacos várkaput, s csak az arkangyalok kiabálták szeméből:
- De igen! de igen!
- Kérem a jegyeket! - mordult közbe egy új hang keménysége, durván kattant az ajtó, s mintegy megerősítésül az arkangyaloknak, különös segédcsapat, barbár hátvéd gyanánt, két boros férfiszem és egy ellobbanó lámpás jelent meg a beszálló esőtől körülcsillagozva.
- Mikor érünk a legközelebbi állomásra? - kérdezte Nelli, titkon könnyeit törülgetve, a kalauztól.
- Tíz perc, kérem alássan - felelt az ember, és már tartotta markát a Gyula borravalója felé, aki a jegyváltásról tárgyalt vele.
- És mikor megy onnan a vonat Sót felé?
- Az már elment, kérem.
- És a következő?
- Sótra, kérem?
- Sótra.
- Az csak holnap reggel.
Amint az ember elment ingó padlóin kapaszkodva, Nelliből kitört a zokogás.
Kitört óhatatlanul, görcsös erővel, ritmusosan, és elfoglalta magának az egész asszonyt , testét és lelkét, hogy nem maradt ott, az átázott, piszkos kocsipárnán egyéb, mint egy nagy, lüktető, semmire sem gondoló, keserű zokogás.
Az egész test egyetlen , erejét vesztett, tengődő, elomló hullámlás lett, könnyű prédául Gyula könnyű és önkéntelen ujjainak, melyek úgy simogatták haját és ruháit, mint csélcsap szelek az élettelen hullámokat - s ő hagyta tiltakozás, dac, akarat nélkül...
- De Nelli - szólt végre Gyula -, nézze, legyen okos, min esik tulajdonképpen annyira kétségbe?
Hiszen semmi ok a nyugtalanságra: ha volt is, megszűnt már .
Imruskát féltette?
Imruska már most Sót felé közeledik, puha vonat baktat vele , talán jobb kocsi, mint a mienk, nemsokára otthon fog aludni, a jó meleg ágyban ...
Nincs már oka félni, hogy lemaradtak...
Inkább úgy kellene, hogy ez megnyugtassa magát...
És megpróbálta erőszakkal fölemelni fejét.
- Nem nyugtatja ez meg?
Nem!
Nelli kiragadta magát, és olyan mozdulatot tett, mint az első pillanatban , mint aki ki akar ugrani a szaladó vonatból; Gyula lefogta karjaiba.
- Eresszen!
Eresszen! - kiáltott Nelli.
- Kiszállok! kiszállok! engedjen! állítsa meg a vonatot! - mondta volna, de megint zokogásban tört ki, mert szívéig nyilallt kívánságának lehetetlensége, szívéig nyilallt a rettenetes éjszaka, mely rá várt .
És goromba szavak fojtogatták a torkát, de nem tudta őket kimondani; megakadtak ott, s csak úgy buggyantak ki a zokogás árjában, felismerhetetlen és rögtön szétpattanva, mint a levegő szűk edényből, honnan különös és drága nedv ömlik.
- Meghúzzam a vészféket? - kérdezte Gyula mosolyogva, és már nyúlt is felé.
- Mért ne, ha kívánja?
Fizetem a büntetést is... de figyelmeztetem, hogy a botrány...
Ó, botrány, skandalum, legszörnyebb szava a pokolnak, varázsszó, mely azt a rémet jelenti, aki az élet legutolsó szobájában ül, ahol már vége mindennek...
Nelli úgy érezte, mint aki mind mélyebbre csúszik egy ellenőrizhetetlen ingoványba, s ha visszarántja lábát, csak annál mélyebbre...
Egy pillanatra ösztönszerűleg kapott levegőért, de most megint megadta magát sorsának...
S egyszerre megint Miska ellen támadt fel lelke mélyeiben a gyűlölet: végre is neki kellett volna tennie valamit... végre mégis ő az oka, hogy eddig mehetett... hogy ilyen helyzetbe juthatott...
És a vonat ment lassan, döcögve, a messze főváros felé, az eső zúgott ott künn, és a kis olajlámpa lobogott, pislogott, sötéten, kétesen...
És Gyula egyszerre csak beszélni kezdett:
( A lélektan tudománya gyenge kinyomozni, így volt -e vagy nem?
De később Gyula maga is sokszor mondta féltréfásan, amint már az őtőle kitellett, hogy minden csak ebben a pillanatban jutott eszébe, és tulajdonképpen minden csak véletlenség volt , és ő hazudott Nellinek, és csak a perc ihlete mondatta vele e szavakat.)
- Hát jó, Nelli, figyeljen most ide... ha már akarja, és ha már én úgyis aljas , hitvány fráter vagyok, hát bevallom: készakarva szálltam fel magával a pesti vonatra... hogy miért? ne is kérdezze! vannak megmagyarázhatatlan dolgok... de ha akarja, maga előtt áll még az út, a híd nincs fölégetve... az első állomáson kiszállhatunk... én nem mondok ellent...
Gyula mérhetetlen eksztázisban volt ebben a percben, amit különben nála nem is lehet rendkívüli állapotnak nevezni; zsebében dalolt a pénz, egy kártyajátékos izgalmát élvezte, és amint ő maga mondta mindig, pszichológiai kísérletet akart csinálni, semmi mást, csak egy pszichológiai kísérletet...
Első pillanatra persze bizonyos volt, hogy Nelli a következő állomáson le akar szállani.
Ezt el nem lehetett képzelni másként.
De ki számíthatja ki a sorsot , melyet magunkban hordozunk?
Semmi sem bizonytalanabb, mint az, ami előre bizonyos , s a mag maga csodálkozna legjobban, hogyha a fát látná.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE