Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gárdonyi Géza
Pöhölyék
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
5
Bekezdés
1735
Mondat
3397
Szó
22504
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
A tej.
Az inaska a cipőket kefélte a konyhai lámpás mellett.
A szakácsné valami fehér réklit varrt.
Ásított és az órára nézett.
Korállotta még a lefekvést.
Beszédet kezdett az inaskával.
- Mér hinak téged Zsaninak?
Micsoda név az a Zsani?
Én még sohse hallottam ilyen nevet.
Az inaska kezében megállt a kefe.
Félénk kék szeme a szakácsnéra fordult.
- Nem tudom.
- Nem tudod?
Hát igazi neved az?
Vagy csak úgy rád-akasztották?
Az inaska felvonta a vállát:
- Nem tudom.
- Hát hogy hínak' a másik neveden?
- Blé.
A szakácsné nevetett.
- Furcsa név!
Zsani megszokta, hogy nevessék; hogy vagy szidják vagy nevessék.
Álmosan kefélte tovább a széles orru gödölye-bőr cipőt.
A gazdája cipője volt az, a doktoré.
A szakácsné öltött vagy hármat a varrásban, aztán ismét lebocsátotta:
- Hát hova való vagy?
Zsani ismét elbámult:
- Nem tudom.
- Nem tudod?
Hogy' lehet ilyet nem tudni?
Hát ki volt az apád?
Hol lakott?
A fiu a fejét rázta:
- Nem tudom.
- Anyádat se tudod?
- Nem.
- Hát hogy' kerültél ide a nagyságos urékhoz?
Zsani fölemelte a kefét és a szemöldökét:
- Elhoztak...
- Honnan?
- Apámtól.
- Apádtól?
Hiszen az imént mondtad, hogy nem tudod ki volt az apád!
- Az más apám volt, akitől elhoztak.
Nevelt csak.
Faluban.
A szakácsné sajnálkozva nézett a soványka buta fiucskára.
Aztán szótlanul varrta tovább a hálóreklijét.
Zsani a másik pár cipőt vette fel: keskeny lakk-félcipőt, a doktornéét.
S mély gondolatokba ereszkedett.
Csakugyan-hát ki is volt az ő apja?
Hogy került ő faluba, parasztok közé?
Ködhomály.
Emberárnyékok.
Egy nagy ócska ködmen.
A ködmenből fönt emberi fej nyúlik ki.
Fehér bajszu.
Jó ember.
Nyujt neki egy kis lapos palackot.
- Zsani igyál.
És Zsani iszik egy kortyot.
Olyan neki, mintha folyékony tüzet inna.
De a vén ember mellett egy vénasszony is megjelenik.
Ráncos és sárga, mint a töpörtő.
Rikolt, mint a bagoly:
- Zsani!
Kutya!
S veri őt.
Nem lehet elbujni előle.
Ágy alatt, istálóban, bokorban, boglyában, mindenütt rátalál.
És veri, veri.
Hol bottal veri, hol kötéllel, hol csak puszta kézzel .
De jaj és jaj minden kezelecsapása.
Aztán egyszercsak városba kerül, a doktorhoz.
Hogyan?
Mikor?
Ködbe oszlott emlékezetek.
Időtlen idők óta ott van ő már orvoséknál!
Nem veri többé senki, csak szidják olykor, mikor elhibáz valamit.
De ki tudná mindig eltalálni?
A doktorné olyan, mint a néma ponty.
Csak akkor szól, ha szidja őt.
- Te mulya!
Te fafejü!
A doktor úr is kevés-beszédü.
Az is csak akkor szól, ha Zsani elhibáz valamit:
- Hova tetted az eszedet?
Te birka, te!
*
Zsanival egyszer egy másik inaska beszélgetett:
- Mi a fizetésed?
Zsani csodálkozott:
- Semmi.
Hát neked?
- Nekem öt forint minden hónapra.
Zsani hetekig forgatta az öt forintot az elméjében.
Példázgatolódzott is a szakácsnénak:
- Lám más inas...
A szakácsné aztán egyszer előemlítette a doktornénak a konyhán:
- Zsani panaszkodik, hogy ingyen szolgál.
A doktorné megbotránkozva nézett Zsanira:
- No lám! - mondotta.
- No lám!
- Más inas beszélte, hogy... - mentegetődzött Zsani.
Akkor már tizenhárom éves volt, nagykezü, nagylábu és hosszunyaku melák.
Csak a feje maradt kicsi, mint valami szőke medvéé, és a szeme maradt a régi aggodalmas nézésü, mintha mindig valami gyertya lángjába bámulna.
A doktor a rendelő órája után beszólitotta:
- Zsani, - mondotta neki zord-nyugodtan.
- Te, amint hallom, fizetést emlegetsz.
És szinészesen beretvált arcát simogatta, mintha egy láthatatlan szakált simogatna.
Zsani elvörösödött.
Életében először történt, hogy a doktor beszédbe állt vele.
Pofon-villámot sejtett a borus nyugalom mögött.
Hebegett:
- Csak a szakácsné...
A doktor változatlan nyugalommal folytatta:
- Felnyilt a szemed.
Érthető.
Abban a korban vagy, amelyben az ember számítani kezd.
Hát számoljunk össze.
Leült és cigarettára gyujtott.
- Öt éves korodban hoztalak el a faluból.
Könyörületből.
A nevelő-szüleid kenyérhéjon tartottak, és rászoktattak a pálinka-ivásra.
Vertek is.
Láttam , hogy elpusztulsz.
A feleségem megszánt.
Magamhoz vettelek.
Először az volt a szándékom, hogy fiammá fogadlak.
Dehát nem látszottál rá alkalmasnak.
A szülőid multját sem ismerjük.
Ki tudja micsoda tejet szoptál?
S föltette a székre a lábaszárát.
Megvakarta.
Zsani valóban nem emlékezett semmiféle tejre, s nem is sejtette, micsoda aggasztó kérdése az az életnek, hogy az ember micsoda tejet szopott valamikor?
A doktor folytatta:
- Ki tudja micsoda ősöknek micsoda bűnei lappanganak benned?
Zsani valóban erre se gondolt soha.
Elképedten hallgatta a nagytudományu ember további szóáradatát:
- Próbáltalak iskolába járatni.
Két év alatt alig hogy irni-olvasni megtanultál .
Bizonyos, hogy az őseid kulturátlan agyu emberek voltak.
Hiába járattalak volna tovább.
Házi szolgálatra alkalmaztalak.
Nem gondolod talán, hogy a munkád ért valamit?
Az utóbbi két-három évben talán.
Hát számitsd ki...
Zsani azonban nem számitott semmit.
Csak állt némán, vörösen, és aggodalmas szemmel.
Másnap egy asztalos politurozott a doktoréknál fakult bútorokat.
A doktor megszólitotta:
- Nem volna -e szüksége inasra?
Zsani még aznap belépett a műhelybe.
*
Az iparosok élete csupa vidámság kisvároson.
Mikor a mesternek napja van, s estefelé hazakeringél a kocsmából.
A kalapja félfülön.
Jelszava: Búsúljon a tordai ló!
Persze az első, mikor belép a műhelybe, hogy pofon üti az inast:
- Az apád teremtésit, mért nézel olyan keservesen, mint rostélyon sült Szent Lőrinc?
Mikor a mesternének napja van, s úgy hozzávágja az inas fejéhez az enyves lábost , hogy az enyv a haján csöpög alá.
- Az apád teremtésit, minek teszed az étel közé?!
Mikor az öreglegénynek van napja s nem talál valami szerszámot...
Mindig az inas, mindenben az inas!
S ha tréfálkozó kedvök kerekedik is, az inason köszörülik az eszüket.
- Zsani Pestre megy mihelyt fölszabadul.
- Thékhez, munkavezetőnek.
- Zsaninak uj nyakkendője van.
- Tegnap találta a szemétdombon.
- Abban megy Irmához vasárnap.
Mindezen megjegyzéseket vihogás, röhögés követi.
Még a mesternek is rázkódik a pocakja.
Hát még mikor nem is szólnak, csak röhögnek!...
Olyankor szorongó ovatossággal nyúl mindenhez.
Megnézi a ritkán csöppent borravaló-fillérjeit: nem lopták -e el?
Tapogatja a ruháit: nem dugtak -e bele békát, vagy egyéb nemodavalót?
S aggódva gondol Irmára is...
Ki az az Irma?
Egy betüszedőnek a leánykája.
Egy serdülő cigányszin barna leány, aki az előbbi évben egy-udvaron lakott velök.
A fiu az első hónapokban nem is beszélt vele, sőt az első hetekben nem is látta .
Sokkal inkább el volt foglalva a munkájával, meg a szenvedéseivel, hogysem másokra is irányulhatott volna a figyelme.
A leányka rövidke skót szoknyájában mindig sietve lépdegélt át a nagy kövezett udvaron, az udvar belső szöglete felé, ahol laktak.
Ha künn gyalult valamelyik legény, méginkább sietett: a nyakát összehúzta, s árnyékként surrant el a fal mellett.
Mintha attól tartana, hogy a legény megüti.
De nem sürün járt át az udvaron.
Csak mikor iskolába ment, és mikor hazatért .
Otthon többnyire a szobában ült, vagy a konyhaajtóban állt, és könyv volt a kezében.
Egy májusi vasárnapnak a délutánján asztalkát tett ki a szedőné az ajtójuk elé.
A szedő kiült és pipázott.
A felesége is odaült meg a leányka.
Zsaninak otthon kellett maradnia, mert asztalosék elmentek valahova látogatóba, s rábizták a bölcsőt.
Ült hát ő is az ajtójuk előtt, és rengette a bölcsőt.
S távolról nézte a csöndes családot.
A szedő sovány és fakó arcu ember.
Hosszú uras kabátja lig-lóg rajta, mint szőlőkarón a madárijesztő-lepel.
Haragos szemmel néz mindig.
De ha beszél valakivel, fanyaran mosolyog.
A szedőné vastag-dereku szőke asszony.
Duzzadt tokás arca őszibarackszinü.
Mintha elette volna az urának az egészségét is.
Nehézkesen mozog, mint a lúd, és jólelküen mosolyog mindenkire.
A leánya nem hasonlit rá.
Barna és soványka, mint az apja.
Szavát sohse hallani .
Még a járása is olyan halk és óvatos, mintha az udvar köveitől is tartana, hogy rákiáltanak, ha rájok lép.
Mindig fehér csipkés kötény van rajta otthon, s a kezében iskolai könyv.
Hát ott ülnek és beszélgetnek szedőék.
A szedő meggyfa-száru cserép pipából pipázik és a lányára mosolyog.
A szedőné harisnyát köt.
Egyszercsak nyílik az udvarajtó, s megjelenik egy idegen őszes úr, térdig kabátos görnyedt.
- Szervusz! - kiáltja eléje vigan a szedő.
- No csakhogy itt vagy!
Már attól tartottam, nem jösz el.
A vendég bizonyára munkatársa a szedőnek, - látszik az ujjai feketeségéről.
Leül az asztalhoz.
Az asszony bort tesz eléjök, s folytatja a kötést.
- Irma! - kiáltja egy perc mulva az apa az ablak felé.
- No nézd ezt a nyúlat !
Azonnal gyere elő!
A leány azonban nem jelentkezik.
- Irma!
Megharagszom!
A leány végre fülig pirosan sompolyog elő.
A fejét szeretné eldugni mint a csirke a szárnya alá.
- Köszönj azonnal Miklós bácsinak!
S a társához fordul:
- Ilyen gyáva leányt te még nem láttál!
Ennek rémület az, ha valakivel beszélnie kell.
Itt maradsz! itt ülsz! - parancsolt rá a leánykára.
- Ez sohse megy férjhez, - mondja a fejét csóválva a szedőné.
És a lányához fordul:
- Ki vesz el téged, ha megnősz?
A leány röstelkedve pislog maga elé.
Zsani akkor kezdett Irmára figyelni.
Ez a leány az akit senki se vesz el.
Szegény leány...
Aznaptól ahányszor végigment a lány az udvaron, a szeme ráfordult, és nézte , nézte, a félénk fekete szemét, a libegő skót szoknyáját, mígcsak el nem tünt a fehérre festett ajtóban.
Egyszer, hogy mindnyájan ott dolgoztak az udvaron, odapillantott a szedőék ablakára, s látta hogy a leány, az örök-leány az ablakban áll.
Beletakaródzik a fehér csipke-kárpitba, és nézi őt, nézi azzal a csillogó két fekete szemével .
Hogy a tekintetök találkozik, visszakapja a fejét.
Kis idő mulva Zsani megint odapillant.
A kárpit ismét megmozdul.
Különös.
Egy őszi napon Zsaninak kicsorbult valami szegben a gyaluja.
A mester persze megrázta érte.
A fiú érezte, hogy nagyobb volt a rázás a hibánál.
Rítt.
Pergett a könny a szeméből.
Még délben is, mikor kiadták neki a maradék krumplilevest.
A rivást is nyelegetve kanalazgatta a műhely előtt.
Egyszer félrepillant.
Meglátja, hogy a leány ott áll az ajtóban.
Abbahagyja a sirást, csak a szeme marad könnyes.
A leány nézte.
Evett ő is.
Pogácsát evett.
S közben a szeme a rongyos kabátu bús inason állt.
Egyszercsak fogja a könyvét, és arra sétál a tornácon.
Darálja a leckét.
Elsétál Zsani mellett kétszer is.
Végre megáll.
Megszólal félénken:
- Kell pogácsa?
Nyujt egy pogácsát.
Zsani kitörli a könnyet a szeméből.
Néz a lányra: nem tréfál -e vele?
A leány szeme sajnálkozást sugároz.
- Kell, - feleli Zsani.
A leány odaadja a pogácsát.
Zsani csodálkozva pislog rá.
- Jó pogácsa, - mondja a leány biztatón.
- Jó, - feleli Zsani, - köszönöm.
S melegen néz a leánynak az arcára.
*
A műhelybeliek csakhamar meglátták, hogy Zsani érdeklődik a leány iránt.
Vasárnap délutánonkint kimegy az erdőre, s hangyatojást és virágot hoz haza.
Irmának van egy fürjecskéje, zöldhálós kalitkában tartják az ajtó fölött.
A hangyatojás a fürjnek kell, a virág Irmának.
Be nem bocsátják szedőék a fiut, mert ringyes-rongyos, boglyas, maszatos, de nyári estéken, mikor az ajtó előtt ülnek , Zsani is odabátorodik, ha van ideje szabad.
Leül az ajtó előtt a lépcsőre; leül mint valami alázatos kutya.
S beszélgetnek vele.
Még tán csontot is vetnek neki.
Persze a műhelyben azonnal megindult a figurázás:
- Zsani már kibazsalta magának a menyasszonyt.
- Csak felszabaduljon, mingyárt oltárhoz vezeti.
- Kurizál!
- Nem adnám egy lóért, ha hallanám, hogyan kurizál?
- Hogyan?
Hát ő aszongya: Bhe - e - e!
Irma meg aszongya: Pitypalatty!
S ihogtak-vihogtak.
A fiu máskor maga is elmosolyodott, ha a legények figuráztak vele.
De most már , hogy a leányt is belekeverték a tréfáikba, kedvetlenül szipogatta az orrát.
Szinte megkönnyebült, mikor szedőék elköltöztek a házból.
Mintha bizony mással nem is lehetne őt figurázni!
Egyszer sört kivántak a legények.
Összeadták a pénzt, de még négy krajcár kellett volna:
- Adj bele te is, Zsani!
Ihatsz aztán te is.
Zsani a fejét rázta.
Nem kivánta a sört, de különben is elitták volna előle.
- Nincs pénzem, - felelte a földre pislogva.
- No majd megnézzük.
Két legény lekapta a lábáról.
A harmadik megmotozta.
Volt egynéhány krajcárja .
Elvették, kinevették.
Attól fogva különféle rejtekekben tartotta a pénzét: deszkák mögött, földben , kalapja bélésében.
S úgy érezte, hogy neki mindenki ellensége.
A félénksége, a magába-zárkózottsága csak növekedett.
A tekintete mindig aggodalmas volt, mintha minden percben ütést várna.
Ha beszéltek vele, a beszélőnek a cipőjére pislogott.
- Csak egyszer felszabaduljak! - mondogatta magában.
- Ha legény leszek, segéd úr lesz az én nevem is.
Irmáék is mindig a felszabadulás képét szinezték ki neki.
- Az első az legyen, hogy jó ruhát végy magadnak, - tanácsolta az asszony.
Ez neki magának is a legnagyobb vágya volt.
Minden gondolata ezen a kérdésen forgott.
Ha neki szép ruhája volna...
Akkor nem bánnának vele úgy...
Úgy...
Mert még mindig abban a ruhában járt, amelyet az orvosnál viselt, - az indigószinü rézgombos posztó-ruhában.
De haj, mivé vált lassankint az a szép ruha!
Elrövidült, feszült rajta.
A fényes K. P. betüs rézgombok helyére különféle nagyságu és szinü csontgombok költöztek.
S a ruha szine...
Vigyázott ő rá amennyire lehetett; különösen mikor a keze enyves volt; - sohse elől törülte bele, hanem hátul.
Csodálkozott aztán, mikor azt látta, hogy hátul a ruhája olyanná vált, mint a fakéreg.
A haját esztendeje nem nyiratta.
Husvét vasárnapján a szedőné adott neki egy öltözet elviselt szürke ruhát, inget és gallért.
A szedő meg adott neki két hatost:
- Eredj a borbélyhoz: nyiratkozzál meg.
Aztán eljöhetsz hozzánk ebédre.
Életének első boldog napja volt az.
" Ebédre ! "...
Aznapig csak az udvaron vagy a konyhán beszélhetett Irmával.
A leány szivesen is szólt vele, mikor magukban voltak, de idegenek előtt tartózkodó volt irányában.
Aznap délben először léphetett be a szobájokba.
A leány kezet nyujtott neki s örömmel nézett reá, noha a fiu tövig lenyiratta a haját, s éktelen volt a hajatlanságával.
- Isten hozta Zsani.
Zsani akkor említette először, hogy nehezen várja az inaskodása végét.
A legények rajta éreztetik a rossz-kedvüket, jókedvüket.
A mester is...
- Magad vagy az oka, - felelte nyugodtan a szedő.
- A féreg is szembefordul, ha rátaposnak, te meg mindenkinek a lába alá hajtod a fejedet.
Zsani csodálkozott ezen a beszéden.
Hogyan fordulhatna ő szembe?
Hiszen rögtön agyonütnék!
Álmában persze azon éjjel Irmával sétált.
Irma minden fordulónál igy szólt:
- Isten hozta Zsani!
Cukorgyárban sincs annyi édesség, amennyit ő a szivében érzett.
De volt rossz álma is.
Azt álmodta, hogy az uj rendes ruhájában lép be a műhelybe, s a legények megbotránkoznak rajta.
- Hogy mer ez úgy öltözködni mint mink!?
S leteperik a földre, beletörülik a sáros lábukat a kabátjába, nadrágjába , zsebkendőjébe.
Aztán egyszer csodálatos állatokat lát maga körül: nagy sárga macskát, amely akkora, mint a tehenek szoktak lenni; aztán egy háznyi magasságu nagy négyszög szürke állatot, amelynek az orra a földig lóg; aztán egy zöldes-fekete kigyót , amely olyan hosszu, mint a leghosszabb pózna.
S egy gyönyörü kék-sárga tollu nagy madár, akkora mint a tyúk, megszólal az állatok feje fölött valami különös károgó hangon:
- Jónapot!
Köszönöm!
Gyakorta álmodott ő efféle csoda-állatokkal.
De azt gondolta, az álmok olyanok.
Másnap a tavaszi nap meleg sugarakkal árasztotta el a kis várost.
A kövezet szikkadt, száradt, megfehéredett.
A fák a rügyeiket bontogatták.
Az ablakok mindenfelé tártan álltak s a fikuszok és pálmák a prépost úr ablakában a verőfénybe állitódtak.
S az ablakból különös torokhang rikoltozott:
- Eleónóra!
Nóra!
Kávét kérek!
Kérek!
Zsani meglepődve pillantott az ablakra.
Még a lába is megmerevült.
Az álombeli kék-sárga nagy madarat látta élő-eleven valóságban.
Ugyanezen napokban más is történt vele olyan különös.
A szedőnek a helyére egy tanitó költözött.
A tanitónak hat éves fiacskája képes könyvvel játszott az udvaron.
A könyvet megunta, félredobta, a kő között áskált.
Zsani fölvette a könyvet és belenézett.
Nagy ámulatára ott látta benne az álom-állatot, amelynek az orra a földig ért; ott látta a kigyót, amely zöldes feketeszinü és hosszú mint a pózna; a sárga macskát, amely ha nem is olyan nagy , mint a tehén, de legalább is akkora, mint a borju.
És mindazok a különös állatok ott voltak, amelyek neki meg-megjelentek álmában.
De leginkább megállt a szeme egy sörényes erős állaton, amely alá ez a szó volt irva: az állatok királya .
Azzal is álmodott már.
Micsoda szép hatalmas állat!
Hát az a király köztük?
No látszik is rajta!
S napokon át tünődött a könyvön, amelybe bele voltak festve az ő különös álmai.
Másnap megint megnézte a képeskönyvet.
- Az állatok királya, - mormogta tünődve, - az állatok királya...
Végre elérkezett a sóvárogva várt nap: Zsani felszabadult.
Senki nem ünnepelte.
A mester átadott neki egy bélyeges papirost, amelyre rá volt irva, hogy a mesterségét érti, s értesítette, hogy ha akar, maradhat: hat forintot kap hetenkint egyelőre, mint a kezdő legények szoktak.
De Irmáéknál vacsora volt aznap a Zsani felszabadulásának örömére.
Zsanit Irma mellé ültették, és a poharába bort töltöttek.
- Most már ember vagy, - mondotta ünnepiesen a szedő.
- Senki nem rugdoshat , senki nem lökdöshet.
Ha a mester fennen parancsol, csapd le a szerszámot, eredj más helyre.
Ha pedig valaki a legények közül úgy szól veled, mint az inasokkal szokás, csak szorítsd össze az öklödet és csak az orrát a kutyának!
Zsaninak dagadozott a melle e biztató szavaktól, de sehogyse képzelhette el , hogyan fogja ő bárkinek is az orrát...
- Tessék Zsani, - kinálta a leány a káposztából.
És fekete szempillái alól meleg sugarakat eresztett Zsanira.
Irma már akkor kifejlett, mint a virágzó leander-bokor.
Arcának sötét-barna szine gyönge pirossá finomult.
Üde volt és ringadozó járásu.
A félénksége leányos szemérmetességgé vált.
Bárki szólt hozzá, elpirult, és csak a fejét lehajtva, a szemöldöke alól pillantott rája.
Csak Zsaninak mert a szemébe nézni, mint ahogy apjának, anyjának szokott: bizalmasan, melegen.
Az iskoláit már akkor elvégezte.
Bokáig érő kék lüszter-szoknyában járt.
S benn dolgozott az apjával a nyomdában: papirost eregetett a gépbe.
Zsani úgy nézett rá, mint ahogy oltárképekre szokás nézni.
Álmélkodott, hogy mennyire szépül, és csodálkozott, hogy szedőék még mindig szivesen látják.
- Az asztalosság jó mesterség, - mondta a káposzta után a szedő, - jobb a mienknél is.
- Irma szivesebben menne asztaloshoz, mint akármiféle más iparoshoz, - toldotta az asszony.
S arcának barack-szinei megpirosodtak.
Zsani repeső szivvel hallgatta ezeket a mondásokat.
A leányra pillantott a szeme szögletéből.
Irma lesütötte a szemét.
Aztán mikor fölemelte, mosolygott Zsanira:
- Tessék Zsani, vegyen hát ebből a kalácsból.
Én magam sütöttem.
- Csak meg kell nézni a különbséget, - folytatta a szedő, - milyen emberekké válnak a mi inasaink? és milyenekké az asztalosinasok?
A miéinkből görbe-hátu , sápadt legények lesznek, az asztalosokból erős piros emberek.
Az ólom levegője betegít.
A fenyőfa levegője balzsam.
Zsani is igazolta a nyomdász mondását: erős vállas legénynyé fejlődött.
Csak a feje maradt kicsi, mint a medvéé és a nézése maradt gyáva.
Valóban olyan volt mint egy szőke medve.
A felszabadulása napján látta ujra a keresztlevelét is.
Azt a levelet gyakorta említették Irmáéknál is, hogy jó volna megnézni.
Zsani kérte is nem egyszer a mesterétől, de az nem adta oda.
( Hogyisne!
Hogy elszökjön vele !)
Zsani tudott olvasni, de a keresztlevelében nem értett egy szót se.
A szedő még jobban tudott olvasni, de az se okosodott ki az irásból.
- Rácul van ez, vagy tótul, - tünődött a fejét rázva.
Annyit azonban mégis kivett, hogy Zsán helyett Jean van írva, és hogy a szülők közül csak egynek a neve áll a levélben.
De nem szólt róla semmit.
- Árva vagy, - mondotta, - annyi bizonyos.
A többi mellékes.
- Mégis jó lenne megtudni, - vélekedett az asszony, - hogy kik voltak a Zsani szülői?
Kik adták parasztokhoz tartásra?
Hátha valami örökség is vár rá?
Ezt maga a szedő is helyeselte.
- Legjobb ha elmégy az orvos pártfogódhoz és megkérdezed tőle: honnan hozott?
Oda is elmégy.
Addig tudakozódol, mígnem végtére is megtudod, hogy honnan eredtél ?
Hátha pénzt találsz ott?
- Elmegyek, - felelte megörvendve Zsani.
- Csakugyan, hátha...
S a legközelebbi vasárnapon el is ment az orvosnak a házáig.
Ott ácsorgott a kapu előtt.
- Mit is mondjak?
Hogy is kezdjem? - töprenkedett hosszasan.
- Hátha azt mondom , hogy beteg vagyok?
De nem, azt mégse lehet mondanom, hiszen rögtön látja rajtam , hogy nincs bajom, és megharagszik.
Egy óra hosszánál is tovább bámulta ott hol a kövezetet, hol az ujjait , amelyekről az enyvet sohse birta tisztára lemosni.
Egyszercsak az orvos kilépett.
Ránézett Zsanira.
- Nini.
Te vagy?
De megnőttél?
Zsani elvörösödött.
Pislogott, mosolygott, a földre nézett.
Az orvos tovább ment.
Zsani azt hazudta nyomdászéknak, hogy beszélt az orvossal: az orvos nem emlékszik már a falu nevére.
- Hogy lehet ilyesmire nem emlékezni! - mondta boszusan a szedő.
Zsani helyét aznap uj inas foglalta el.
Lakásról már előbb kellett gondoskodnia .
Nézegette már az előbbi héten is a kapukra ragasztott cédulákat, de sehova se mert bemenni.
Végre is a tejes-asszonyukat szólította meg:
- Borcsa néni, én vasárnap felszabadulok, hát nekem lakás kellene.
- Gyüjjön hozzám Zsani, van minálunk egy üres ágy.
- Mennyiért adja?
- Négy forintér egy hónapra, magának.
Olcsóbban is odaadta volna, de Zsani nem mert alkudni.
Este már odavitte a hóna alatt a kis motyóját.
Ócska parasztház volt az a város végén, jó egyórányira tőlük.
Az udvar hátulján istáló.
Az asszony bevezette a szobába.
Földes volt persze a szoba, és dohos szagu.
Két ágy állt benne és bölcső.
A gyerek éjjel gyakorta nyekergett.
Zsani mindannyiszor fölébredt rá.
A tehénbőgés, borjubőgés meg hajnalban zavarta.
De nem volt bátorsága arra, hogy a helyet mingyárt elhagyja.
Másnap visszatért a műhelybe.
Illendőségből ott kellett még dolgoznia legalább is egy hónapot.
A legények csakúgy figuráztak vele mint inaskorában.
Még a mester is egyszer csaknem megpofozta.
Hát alig várta, hogy a hónap leteljen, más helyre ment.
Csakhogy azon a másik helyen már ott dolgozott egy ismerős legény, Cserey Pali .
Alig hogy belépett a műhelybe, mingyárt elmosolyodott az a legény.
S rákezdte:
- Bhe - e - e!
Pitypalatty!
Zsaniban fortyogott a harag.
De mintha be volt volna varrva a szája, nem bírt szólani.
A műhelyben négy másik legény is dolgozott.
Azok persze érdeklődtek, hogy mi az a pitypalatty?
- Nyilas szedőnek a lánya.
Zsaninak a szeretője.
Zsani nem tud egyebet beszélni vele, csak annyit, hogy bhe - e - e.
A leány még csak annyit tud mondani, hogy pitypalatty.
Igy társalognak.
A legények ránéztek Zsanira.
Micsoda vállas erős legény?
És szó nélkül engedi , hogy ilyen bolondságot beszéljenek róla!
Nevettek.
Az inas-gyerek is a szájra tapasztotta a tenyerét, és a szeme szögletéből Zsanira nézett.
Vihogott.
A mester is, - egy két lábon járó elefánt, - Zsanira emelte a fejét és mosolygott.
- Ejnye öcsém, hát...
Kinek a lánya az?
Zsani elpirult.
A szemét lesütve felelte:
- Nyilas Ignácék...
Betüszedő...
- Ösmerem.
Szegények azok, Zsani.
Vizben főzik a tejes kását is.
És a fejét rázta.
Zsani addig is gyülölte Cserey Palit, de aznap, hogy úgy elárulta, végképpen elkeseredett iránta.
- Hogy dagadna be a szája! - mormogta keserün.
- Hogy a guta ütné meg!
Hogy enne mérges gombát jóféle helyett.
Gyülölte, de mégis utánozta.
Az első havi keresetéből olyan fekete térdig-kabátot vett, mint amilyet Cserey Pali viselt vasárnaponkint; és olyan zöld vadász-kalapot hozzá, olyan pillangó szárnyu piros nyakkendőt.
Inkább kenyéren és töpörtőn élt, de a ruhának meg kellett lennie!
Azt gondolta, hogy a ruhájának szegényes volta miatt forog ő örökös csúfságban.
Igy indult nagy-nyalkán Irmáékhoz, és már előre édesnek érezte a csodálkozásukat.
A júniusi napfényben inas-gyerekek játszottak krajcáros vetősdit a torna-kert kőfala mellett.
Bámulva néztek Zsanira.
Aztán hogy tovább haladt, az egyik megszólalt.
A hangját tréfásan remegtetve kiáltott:
- Pitypalatty!
A másik rá:
- Bhe - e - e!
S egyszerre öten is rá:
- Pitypalatty!
Bhe - e - e!
És nevettek.
Zsaniban lángot vetett a harag.
Az arca elvörösödött, a keze ökölbe szorult.
Arra gondolt, hogy visszafordul, és szétüt a gonosz kölykek között.
De a lába csak vitte tovább.
Se meg nem fordult, se szét nem ütött köztük.
Egy ebéd után műhelybe menet fügét pillantott meg a füszeres kirakatában.
Cifra skatulyában volt a füge.
Az ára 30 kr.
Sokáig nézte, aztán bement a boltba s megvette.
Persze Irmának vette meg.
Valamelyik legénytársának a szemébe ötlött a szögre akasztott kabát, hogy abban valami domborodik.
Zsani az udvaron dolgozott.
Nem látta, hogy a legények kilopják a kincsét, felbontják, s persze megeszik, - a helyébe meg vakolat-darabokat és más-efféle szemetet tesznek.
Bekötözik a skatulyát gondosan.
S következik az elfojtott röhögés.
Zsani egyszerre a skatulájára gondol.
Csak magában dühöng.
S hogy ujra kifordul, hallja az ablakon át:
- Hogy vágja majd Irma a fejéhez!...
S kacagnak napokig.
*
Zsani egyszer szögbe lépett.
Nem sokkal előbb meghalt egy ácslegény ammiatt, hogy szögbe lépett, s a szög rozsdája megmérgezte a vérét.
Zsani megijedt.
Bement a mester nógatására a kórházba.
Az orvos, az ő volt első gazdája, éppen helyesítette a kórházi főorvost .
Barátságosan fogadta Zsanit.
- No csak feküdj le, - mondotta.
- A seb nem látszik veszedelmesnek, dehát délutánig meglátjuk.
Délutánra a seb csakugyan nem mutatkozott aggasztónak.
Az orvos azt mondta, hogy haza mehet.
Zsani akkor merte megkérdezni, hogy mi is a neve annak a falunak, ahol őt az orvos fölszedte?
- Gencs.
Zsani jól megjegyezte ezt a nevet.
Már akkor húsz éves volt.
A félénkségéből kibontakozott már annyira, hogy mert egyet-mást kérdezni.
A szedő meghordozta már a francia keresztlevelet a városban.
Kivilágosodott, hogy Zsani francia eredet: nem hivják be katonának.
S kiokoskodták, hogy Zsani eszerint házasodhatik akár húsz éves korában.
Egy évet mégis várniok kellett, hogy valamicske pénz gyüljön össze.
Azon egy év alatt történt, hogy abban a házban, amelyikben Zsani dolgozott , megüresedett egy lakás.
Szedőék odaköltöztek, hogy a fiú hétköznap is közel legyen a menyasszonyához.
Zsani örült is, nem is, ennek a változásnak.
Örült, hogy Irmát mindennap láthatja, s aggódott, hogy előtte figurázzák majd a legények.
Cserey Pali még mindig ott dolgozott a műhelyben.
Egy új legény meg, Barna Imre nevü szétálló fülü és fitos orru kópé még Csereynél is jobban rákapott Zsanira.
Kifogyhatatlan volt a képzelődése.
A legényegyletben elmondta egyszer: hogy vallott szerelmet Zsani Irmának?
A fiatalok nevettek rajta.
A következő vasárnap megint kérték Barnát olyanok, akik még nem hallották, hogy mondja el.
A legény méginkább kiszinezte a jelenetet.
Játszotta már a leány félénkségét is .
Megtoldotta azzal, hogy a jelenet konyhán történt, s egy vizes dézsa volt ott , amelybe Zsani zavarába beleült.
Zsani nem járt a legényegyletbe, merthiszen a vasárnap-délutánokat a menyasszonyánál töltötte.
De hallotta amikor másnap ezt mondták:
- Te, igaz volt az a szerelmi vallomás?
És röhögtek.
Egy vasárnap délelőtt valami sürgős munkát kellett befejezniök.
Ahogy ott fényeznek az udvaron, egyszercsak rákiált az Imre legény:
- Szólalj meg Zsani!
Itt a fürjecske!
A nevetésre Zsani megfordul, Irmát látja az apjával.
A kibérelt lakást nézték , hogy kell -e meszeltetniök?
Zsani elpirult.
Irma is fülig pirosan nézett reá.
S hogy Zsani egy percre abbahagyta a munkát, s velök lépett be a már megüresült lakásba, Irma boszus szemmel pillantott ki az ablakon:
- Mit beszélt az a legény?
- Semmit, - felelte Zsani pillogva.
- De valami csúfszót mondott rám...
- Dehogy is.
- Azt mondta fürjecske.
Mit jelent az a fürjecske?
- Tréfálkoznak, - felelte röstelkedve Zsani.
- Tudja, hogy a vőlegényeket figurázni szokták.
A szedő ezalatt körülnézte a szobát, s az volt a véleménye, hogy meszelni kell .
Különösen a konyhát jól meg kell meszelni.
- Szemtelenek, - dohogott Irma boszusan.
- Milyen szemtelenek!
S rájok se nézett, hogy visszatértek az udvaron.
Alighogy elmentek, a fitos orru legény azt az ismert nótát kezdte, amely a fürjecskéről szól.
A többiek nevetve fujták vele.
Zsani hallgatva dolgozott tovább.
De az arca sápadozott a haragtól.
Mikor a beköltözés napja elérkezett, Zsani maga említette elő, hogy megkeresi ő azt a falut, s megtudja, nem hagytak -e rá a szülői valami örökséget?
Nem az örökségben bizott a jó fiu, hanem abban, hogy odalesz vagy két hétig, s azalatt a műhely két ördöge elmegy onnan, vagy legalább is más témákat találnak a tréfálódzásra.
De hátha örökség is csöppen?
Ha pénze lesz...
A pénzes embert nem szokták gúnyolni.
Mikor elbúcsúzott szedőéktől, Irma a nyakába borult és megcsókolta.
- Ne sokáig maradjon oda; - mondta szemérmes kérleléssel.
Ekkor történt először, hogy megcsókolták egymást.
A két gyáva lélek nem mert addig csókot váltani.
Zsani hát elutazott.
No a faluban nem találta meg a nevelő szüleit.
Meghaltak azok mind a ketten.
De beszélt a jegyzővel, aki előforgatott holmi régi irásokat, s kisütötte belőlök , hogy Zsanit Szombathely városa adta tartásra a két öregnek.
Bizony jó lesz, ha tudakozódik az árvaszéknél.
Zsani ment Szombathelyre.
Egy nagy-tajtékpípás öreg árvaszéki tanácsost talált a hivatalban.
Az is előkapart holmi régi jegyzőkönyveket.
Nézi egyenkint a nagy okulárén át a lapokat.
Végre egy lapon hosszan olvas, aztán a nagy okulárén át Zsanira mosolyog:
- Nini, hát maga az? oroszlánoknak barátja!
Zsani csak bámul.
Nem érti a szót.
Az öreg jókedvüen tömi a pípáját.
- Láttam én magát öcsém mikor ilyen pici vót.
( A szék ülőlapjánál is lejebb mutatta a picit.)
No jól megnőtt.
Nem hiába, hogy oroszlántejet szopott.
Fene ember maga öcsém!
S mosolyogva és becsüléssel nézett Zsanira.
Zsani méginkább bámult reá.
Az öregúr aztán elmondta, hogy Zsani egy állatsereglettel került Szombathelyre .
Az anyja az oroszlánokat ugratta.
De csak alkalmazottja volt a menazsériásnak.
- Az hát fene kuruc asszony volt, - folytatta az öregúr.
- Emlékszem rá, hogy a fejét is bedugta az oroszlán torkába.
Maga akkor öcsém olyan kétéves forma kisgyerek lehetett.
Egy oroszlán-kölyökkel játszott a ketrecek előtt.
A kölyök olyan kicsi volt, hogy ki és bejárt a vasrudak között.
Egyszer, déltájban, hogy bement az oroszlánkölyök szopni az anyjához, maga is bebujt öcsém valahogy , aztán ott szopott vele: egyik tőgyit szopta az oroszlán-kölyök, a másikat maga , öcsém.
Zsani kábultan ment ki az irodából.
Hogy az anyja nem hagyott rá örökséget, az nem foglalkoztatta.
Hanem, hogy ő oroszlánt szopott, - azt hitte álmodik.
Órákig kóválygott az utcákon.
Ki is ment a városból, meg visszatért.
Egy inges kirakat előtt megállt.
Mansetta gombok csillogtak ott.
Az egyik gomb zöld oroszlánfejet ábrázolt.
Zsani hosszasan nézte.
- Hm.
Aztán egy füszeres bolt vonta magára a figyelmét.
A bolt címere oroszlán volt, s ki volt rá festve egy sziklán álló sárga oroszlánnak a képe, amint az ormon a távolba szegezi a tekintetét és ordít.
Zsani elnyilott szemmel bámulta.
- Hát ilyen az oroszlán?
S kezdte érteni, hogy mért álmodott ő olykor olyan különös állatokkal?
- Oroszlántejet szoptam, - mormogta a fejét rázva.
- Hm...
Állatok királya...
A bolt mellett egy pap haladt el.
Zsani köszönni szokott a papoknak, de annak nem köszönt.
Ránézett keményen.
A pap csodálkozón nézte vissza.
Zsani e nézésében üveges boltot pillantott meg az útca tulsó ház-során.
A bolt ajtaján tükrök fénylettek.
Zsani oda ment át.
Megállott az egyik tükör előtt, s elgondolkodva bámulta magát benne.
- Olyan sárga a hajam, épp olyan sárga, mint az oroszlán sörénye.
Egyszercsak összevonta a szemöldökét, mint a bolton látott oroszlán, s mereven nézett, hogy a szeme fehére is kitetszett.
Ebéd ideje elmult már akkor.
Zsani belépett egy kisvendéglőbe.
A vendéglőben néhány iparos-forma úr üldögélt, meg egynehány paraszt az ajtó mellett.
Zsani félénken körülpillantott.
Csak két asztal volt ott.
Az egyiknél az iparos-forma urak ültek.
Zsani a parasztok közé telepedett.
- Mit rendel? - kérdezte a kocsmáros.
- Van gulyásleves, pörkölt borju, és disznóoldalas.
- Hát, - szólt Zsani szokása szerint való halk hangon és tartózkodón, - levest kérek.
Aztán egyszercsak a szemébe nézett a kocsmárosnak, és szinte orditva folytatta:
- És pörrrkölt borrjút!
A kocsmáros meghőkölt:
- Nono...
Zsani a parasztokra eleinte nem ügyelt.
De hogy valami verekedésről beszéltek , rájok fordult az érdeklődése.
Hát valami törvényszéki tárgyaláson jártak a falusiak.
A legidősebb köztük egy ősz görhes ember, a fiáról beszélt, hogy hogyan keveredett a bajba.
- Ha énnekem szót fogadott vóna a Jani...
De sohse vót engödelmes szófogadó.
Mer én mindig mondtam neki: Fiam, ha vereködésbe keverödöl, ne bicskázz, se furkós bottal ne üss meg senkit, hanem mingyán az elejin, mihent egy haragos szót szólnak, csak neki ököllel az orrának a kutya teremtésit!
Akkor osztán nincs ideje se késre, se botra.
Osztég nem kerülsz törvénybe.
Hát most itt van: két ökröm fizeti.
Én is vótam fiatal.
De én engödelmes gyermöke voltam az apámnak .
Csak az orrát! - mondta az én apám is.
Hát ha én afféle petekbe kerültem, csak neki az orrának!...
De nem is láttam én börtönt bévülről soha.
Zsani ámuldozva hallgatta ezt a beszédet.
Ime a paraszt is azt mondja, amit a szedő mondott egyszer hogy: Csak az orrát!
Ez tehát nem a szedő ötlete, hanem ősi tapasztalat.
Hogyan van, hogy azelőtt nem értette meg?
A paraszt aztán ismét az ökrein kesergett, hogy két szép ökre rámegy a kórházi költségekre.
Hogy Zsani álmélkodva hallgatta, neki is beszélt:
- Olyan két ökör az, fiatal uram, hogy nincsen olyan a faluba.
Kivált a Szegfü .
Annál erősebb barom Bécsbe se tanálkozik.
Zsani megvetőn mosolygott:
- Hát az oroszlán? - mondotta.
- Az oroszlán sokkal erősebb.
- Nálunk nincs afféle, - felelte elcsodálkozva a paraszt, - csak ökör meg ló.
Aztán arról beszélgettek, hogy hétfőn vásár lesz Sopronban.
Oda hajtják a Szegfüt.
Zsani gondolatokba mélyedt.
Eszébe ötlött, hogy egy vásáron állatsereglet járt nálok, de ő nem nézte meg: sokalta a húszkrajcáros belépő díjat.
Pedig beszélték, hogy oroszlán is volt benne.
Egyszerre nagy érdeklődés fogta el az állatsereglet iránt.
Emlékezett rá, hogy egy vásárkor a menazséria napokkal előbb ott volt már náluk.
Hátha a soproni vásárra is ?...
Kiment az állomásra és megtudakolta, hogy harmadik osztályon mennyibe kerül a Sopronba-utazás?
És elment Sopronba.
Este érkezett oda.
Alig hogy kiszállt, megkérdezett egy gyereket:
- Te fiu!
Van -e a vásártéren valami látnivaló?
- De van ám, - felelte a gyerek, - ringlispi meg az óriás, meg sok mindenféle vadállat egy helyen.
Zsani szeretett volna még aznap este bemenni, de már sötét volt.
Hát csak kivülről hallgatódzott, és szagolta a nehéz rossz szagot, amely a menazsériából szétterjedezett.
Egyszercsak egy nagy nyers ordítás hangzott belőlről.
- Az oroszlán! - mondotta Zsani örömmel.
És reszketett felindulásában.
Reggel ő volt az első aki bement.
Látott papagályt, elefántot, majmokat, s két vén oroszlánt.
Órákig ott állt az oroszlán-ketrec előtt, s bámulta a két komor vadállatot.
Hím volt mind a kettő, s vadtekintetü.
Fel és alá koválygott szüntelen mind a kettő a ketrecben, s mikor etették őket dühös falánksággal rohantak a húsra.
Zsani vasárnap érkezett haza.
A menyasszonya ismét megcsókolta.
A szedő azt kérdezte:
- No van -e pénz?
A szedőné vigasztalta:
- Majd csak megéltek, mint más szegény ember!
- Két hét mulva meg fogtok esküdni, - szólt ismét a szedő.
- Csak azért is!
És a leányához fordult:
- Három hétre itthon maradhatsz.
Készítsd a fészketeket.
Az igazgatónál majd bejelentem.
A két szerelmes boldogan tanácskozott.
Másnap Zsani hogy a műhelybe ment, valamivel később érkezett mint társai.
Már javában folyt a munka: a fűrész-harsogás, gyalucsiszogás.
A kis Kálmán inas ránézett és elmosolyodott.
Cserey Pali fölemelte a gyaluját, és kiszedte belőle a forgácsot.
Jobban csak azért, hogy szólhasson:
- No csakhogy megjöttél.
Búsult ám a fürjecske.
Nevettek.
Zsani boszúsan taszitotta gyaluját a deszkára.
A gyalu lármája elnyomta néhány percre a beszélgetést.
De a következő kis szünetben Barna Imre szólalt meg, a fitos orru pajkos:
- Fel akarta magát akasztani a menyasszony.
Ujra nevettek.
Zsani megfordult és ránézett.
Ránézett haragos merev nézéssel, hogy a szemefehére is kilátszott.
A legény nem nézett őrá, különben meglepődött volna a Zsani nézésén.
Zsani nem szólt semmit.
Visszafordult a munkájához és nagyhosszúkat lökött a gyaluján.
Sivitva futottak alá a gyalujából a forgács kigyók a lábához.
Szinte térdig állt már bennök.
De csak gyalult-csiszolt tovább, mintha azt akarná, hogy a gyaluja lármájától ne lehessen beszélni.
Ahogy közben oldalt pillant, látja, hogy a kis Kálmán inas a markába takarja a száját, s úgy sunyít feléje.
Az is őt nevette.
Arra se szólt semmit.
Csak megvetőn pillantott reá.
Valami bolti állványt csináltak.
Künn kellett dolgozniok az udvaron.
Ott álltak a deszkák is a főállványhoz támasztottan.
Azokból a deszkákból majd polcokat kell fürészelniök.
A műhelyben nem volt hely arra, hogy összeállítsák a rengeteg asztalos-alkotmányt.
Az udvaron később ott dolgozott Irma is az anyjával.
Az anya porcellán-edényeket mosott egy dézsában.
Irma törülgette, s ahányszor felpillantott, mindig Zsanira pillantott.
Zsani azonban nem viszonozta a pillantásait.
Sápadt volt.
A fejét mélyen lehajtva nyomta a gyaluját.
Az őszi nap odaeresztette rézsutos sárga sugarait az udvarra, az Irmáék ajtajára .
A fürj a zöld hálós kalitkában ott lógott már az ajtó fölött.
Egyszer csak nagy eleven kiáltással megszólal:
- Pitty-palatty! pitty-palatty!
A fürj szavára megáll a munka.
A Kálmán inas elfordul és a markába röhög.
A legények is egyszerre nevetésre fakadnak, s gonosz örömmel sandítanak Zsanira.
Zsani fölemeli holtszinre vált arcát és rájok néz.
A kezében festékes fazék van.
Kékfestéket kever benne az inasnak az asztalon .
Hogy a társai tovább dolgoznak, ő is ujra lehajol és kever.
Keveri-kavarja a fazekat, csakúgy locsog ki a festék.
Közben Irmára pillant.
Látja hogy a leány piros, még a füle is piros szegénynek.
- Pitty-palatty! pitty-palatty! - kiáltja ismét a fürj.
- Felelj hát! - rikoltja kacagva a fitos legény.
- Felelj! - biztatja nevetve Cserey Pali is.
Zsaninak akkorát fordul a szeme, mint a malomkerék.
A fazekat fenékre csapja , hogy kilottyan a festék.
Két izmos karján feljebb gyürinti az inget.
- Feleljek?
A fitos arcán kővé mered a mosolygás.
Hogy Zsani, az örökké birka Zsani a mellét kivetve, ingét gyürve, dühös fujással bőszül ellene?!
Azonban csak egy percet bámulhat: Zsani az öklét összeszoritva ront át a forgácsokon, deszkákon.
- Felelek! - ordítja, mint a vadállat.
- Nono... - hebegi meghökkenve a fitos.
S hogy Zsani egyenesen neki-robog, ő is szembe fordul nagyvirtusosan.
Hátha Zsani megszeppen?
- Nono...
Vigyázzunk.
Nem vigyáz már Zsani: puff! úgy sujtja ököllel orrba a fitost, hogy a vére méternyire preckel a falra, s őmaga hanyatt kalimpál el.
Még a papucsa is félrerepül.
Cserey elhülten lép utánok, hogy védje a társát, de Zsani megfordul, mellen ragadja azt is.
- Felelek kutyák!
Felelek!
Már régen akarok!...
Oroszlántejet szoptam én, az istenfátokat!...
Dől az állvány.
Borul a festékes fazék.
Recsegnek a deszkák.
A szedőné sikolt.
Az asztalosné is sikolt.
Az asztalos káromkodik.
Csak az Irma lány áll öröm-égő szemmel a viharban.
A nyakát kinyujtva rikoltoz , rikoltoz mint a vércse:
- Üsse!
Üsse a kutyákat.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE