5
Másnap az öregúr köhögött és tüsszögött.
Az orvos megvizsgálta: baloldali tüdőhűlés a baja.
Napokig nem eresztették ki a szobából.
Az öregúrnak azonban nem tetszett az udvari szoba.
Járkálást hallott az emeleten, és az zavarta őt.
- Adjatok másik szobát - mondotta -, itt a fejemen járnak az emberek.
Mindig azt gondolom, hogy otthon vagyok, és hogy a padlásomon jár valaki.
Hát áttették éjszakára az ágyát a várószobába.
Az már utcai volt.
De ott meg egész éjjel nem aludt az öreg a kocsik robogásától meg a villamoskocsik csengetésétől.
Hát csak visszatették az udvariba.
Azt mondták neki, hogy a tavaszig csak tűrjön, majd akkor átköltöznek a szanatóriumba.
Az öregúr aztán minden este beszólította hol az inast, hol a szobaleányt, és felizentetett az emeletre, hogy tiszteli őket, lent is laknak.
Persze, az izenet sosem jutott fel az emeletre.
Öt perc múlva már megint hallatszott a dobogás, és az öregúr bosszankodott.
Azt kérdi az egyik napon az inastól:
- Te, Józsi, hogy van az az asszony?
Az inas megértette, hogy melyik asszonyról van szó.
Vállat vont:
Az öregúr megbotránkozott ezen a feleleten:
- Ejnye, hogy az ördög rázza meg a füledet, hát így felelsz te nekem!
A doktor erre a szóra toppan a szobába.
- Nézzed már - bosszankodik az öregúr -, azt kérdeztem ettől a kölyöktől , hogy hogy van az az asszony?
Hát csak vonogatja a vállát.
Hiszen ha valakinek a kutyája beteg, még azzal is gondolok.
A doktor összeszidta az inast, hogy vállvonogatással ne feleljen.
- Most azonnal elmégy hozzá, és megtudakolod, hogy hogy és miképpen vagyon az állapotja!
A doktor azonban egy pillantásával visszatartotta az inast.
- Édesapám - mondotta nyugodtan -, azt mink nem tehetjük, hogy minden betegünket számon tartsuk.
Amennyi betegem nekem van, száz inast kellene tartanom, hogy ide-oda szaladgáljanak.
Az itt nem szokás.
Ha rosszabbul van a beteg, úgyis eljön, ha meg jobban van, eszébe se jut az orvos többé.
Az öregúr csak magában mormogott, aztán újra becsöngette az inast.
- Nesze - mondotta megenyhült hangon.
S egy koronát nyomott az inas markába.
- A vőmnek igaz a szava: nem járhattok minden betegnek utána.
- Hászen - felelte az inas a koronától buzgóságra hangoltan -, ha éppen kívánni tetszik... nem messzi lakik az az asszony, csak itt a Práter utcán .
A 77. szám.
- Ösmerem.
Náluk inaskodtam gyerekkoromban.
Az ura órás volt.
- Hát nem járt itt azóta?
- Járt?
Hát nem engem keresett?
- De a tekintetes urat kereste.
- Hát mér nem eresztetted be?
Az öregúr ezen megint megbotránkozott:
- Elküldtétek?
Hát mér küldtétek el?
Az inas a vállát vonogatta; látszott rajta, hogy hazudásra készül.
Az öregúr megint felfortyant:
- Te küldted el!
Hogy mered te elküldeni, aki énhozzám jön?
Hát ki vagy te itt?
Lesz gondom rá, hogy kívül kerülj a küszöbön.
- De nem én küldtem el, tekintetes uram! - mentegetődzött az inas.
- Bizony Isten nem én küldtem el.
És nem is láttam.
Lehet különben, hogy nem is ő volt itt, csak én gondoltam.
- Hát persze hogy nem ő volt - szólt lecsillapodva az öregúr.
- Bizonyosan más volt az, akit elküldtek.
Egy napszámosféle kéregetőre gondolt, akit az ablakon át látott.
A kéregetőt a veje utasította el.
Valami városi tilalmat emlegetett a veje meg holmi jótékony intézeteket.
De az asszony mégis nyugtalanította.
Délben az asztalnál meg is említette , hogy jó lenne megtudakolni, használt -e neki a sült tök?
Valami nyomottság ült akkoriban a családon.
Az öregúr a veje nagy elfoglaltságára értette a nyomottságot.
Hisz szinte jólesett látni, hogy a kérdésén földerülnek.
Ő ugyan nem tréfának mondta, de jobb, ha annak értik.
- A lidérc vigye el - mondotta -, nem megy ki az eszemből az az asszony .
Mégis törődni kellene vele.
Hátha fekszik, aztán nincsen senkije se?
- Mindenkinek van valakije - szólt megnyugtatóan az orvos.
- És ha nincs senkije, hát keres magának, amikor bajban van.
- Hát nem mindig - felelte rá az öreg.
- Lássátok, én is azért jöttem hozzátok, mert nem volt senkim.
Még el se mondtam nektek.
És elbeszélte, hogy az ősz elején egy reggel az ablakra pillantott, és ködöt látott.
Megdöbbenve csönget a cselédjének, s kérdi tőle, hogy fagyott -e az éjjel?
- Dehogy fagyott, tekintetes uram - feleli álmélkodva a cseléd.
- Ki hallotta, hogy már Szent Mihálykor fagyjon?
- Csak a ködrül gondoltam, Kati.
- Micsoda ködrül, tekintetes uram?
- Micsoda ködrül?
Hát csak nem vagyok vak!
Kati se szól többet, kifordul nagy szégyenkezve.
Akkor látom magam is, hogy nem köd a szürkeség, hanem az ablak szennyes.
- Hát ezen bosszankodtam én meg - fejezte be az öregúr.
- Rögtön hívattam is a zsidót: megkötöttem vele az eladási szerződést.
Vesződjék tovább a mennydörgős mennykő a cselédekkel!
Adjátok ide a pipámat.
A Jenő gyerek kereste a pipát, de nem találta.
Akkor az öreg maga állt neki a keresésnek, és rá is talált a sifonér tetején.
Nagy örömmel gyújtott rá.
És amíg szívogatta a pipáját, hasonlított az arca az öreg macskáéhoz, amely a kemence padkáján a melegen, a csendben elnyújtózva, magában dorombol.
Estefelé azonban megint eszébe jutott a beteg órásné.
Fölvette a bundáját , és megkereste a botját is.
- Hová, apuskám?
Csak nem akar tán kimenni ilyen csúf időben?
Mert borongós november végi nap volt az, nem sétálásra való.
- De kimegyek - felelte az öreg.
Darabig maga elé nézett, tűnődött, hogy megmondja -e, hová indul?
De annyiszor megmosolyogták már az asszonyáért, hogy mégse mondta meg.
- Csak kimegyek - ismételte szelíden.
- Járok egyet.
Az utca neve és a házszám az eszében maradt.
Megkérdezte három embertől is , merre menjen.
Odatalált.