Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Szeptember
Keletkezés ideje
1897
Fejezet
7
Bekezdés
1000
Mondat
2320
Szó
30615
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
V. LAKODALOM A VIDÁM TARGONCZÁSNÁL.
Egy vasárnap délután, mialatt Fodorné aludt, Czilla egy végzett zsebtolvaj ügyességével, nesztelenül pattantotta fel a Balázs ajtaját, belebbent a szobába, s nagy suttogva megszólalt:
- Hódy bácsi!
- Maga az, Czilla?!
- Csitt, csendesen.
Ha a mama fölébred, s meghallja, mit beszélünk, jaj lesz nekem is, Ellának is.
- Olyan veszedelmes a dolog?
- Nagyon.
Különben mindjárt meglátja.
Tehát: követségben jöttem.
Ella szeretné valamire kérni, de nem meri.
- Ah!
Balázs, akit eddig nem igen zavart munkájában a látogatás, meglepetten forditotta székét a kis leány felé.
Ella senkit se szokott kérni semmire.
Czilla tudatában volt a helyzet rendkivüliségének, s élvezte a hatást.
A világért se adta volna elő a dolgot, csak ugy, bevezetés nélkül.
- Szokott maga tánczolni, Hódy bácsi?
- Én?! - kérdezte Balázs kissé megütődve.
Mintha csak azzal rohanták volna meg, hogy szokott -e tökrészeg lenni?
- Én?!
Nem, nem szoktam.
Nem is tudok.
- De frakkja csak van legalább?
Nem, nem volt frakkja.
Épp oly kevéssé, mint Apollónak.
- Nem tesz semmit.
Van a papának.
Balázs azt hitte, hogy valami hunczfutság fog kisülni a dologból, s gyanakodva nézett a kis leányra.
De a két okos kék szemben ez egyszer nem találta azt a kötődő, gonosz tekintetet, mely már nem egy rossz pillanatot szerzett érzékeny lelkének.
Czilla kisasszony volt tudni illik az egyetlen egy lény a Fodor házban, aki a szegény Vercingetorix iránt nem tanusitott kellő tiszteletet.
Ha az anyai hatalmat nem érezte közel, igen merész tréfákat engedett meg magának Galliára vonatkozólag, s Vercingetorix szomoru hányattatásait néha minden á propos nélkül emlegette.
Mindezt, tekintettel a tettes féktelen kiskoruságára, eddig nem tartottam érdemesnek megemliteni, de e helyütt nem hallgathatom el, hogy Balázsnak titokban sokszor okoztak fájdalmat a Czilla frivol megjegyzései.
Szerencsére, Czillát nem igen lehetett komolyan venni.
Számottevő egyének előtt az ő szava nem járt, a miképpen nem jár a régi kétgarasos, s ami engem illet, kivül is hagytam volna őt minden legcsekélyebb figyelmen, ha erővel bele nem furakodik a történetembe.
De Czillának éppen az volt az uralkodó tulajdonsága, hogy neki mindenütt ott kellett lennie.
Temetés, zászlószentelő, lakadalom, utczai tüntetések, bérmálás, virágkorzó , tüzoltó ünnep, jégpálya-megnyitás - ezek mind nem folyhattak le az ő önkéntes részvétele nélkül.
S ha önök, jelentékenyebb demonstrácziók alkalmával, meglepetve látták, hogy egy fiatal hölgy, (banderillero-kalapban és vörös napernyővel) nagyon élénken abczugolja a miniszterelnököt, avagy rendkivül lelkesen éljenzi Kossuth Ferenczet, előre is ki kell jelentenem, hogy ez a fiatal hölgy Czilla volt.
Mindenütt ott kellett lennie s mindenütt kellett valami kisebb háboruságot csinálnia .
Idősebb asszonyok néha nem is állhatták meg, hogy csipősen ne jegyezzék meg a Czilla füle hallatára: »No, ez a fiatal hölgy se járt ott soha, a hol a szerénységet osztogatták !...«
De Czilla soha se maradt adós a felelettel, s mindig becsületet szerzett a tudós asszonynak, aki nyelvét az élet harczaira kikészitette.
Kiváltképpen jelentékeny sikerei voltak éltesebb, kövér asszonyokkal szemben, akiknek előszeretettel üzent hadat.
A kort egy cseppet sem tisztelte, s a közös hadsereget kivéve, egyáltalán nem respektált semmit, a mi tiszteletre méltó.
Szóval Czilla olyan diszpéldány utcza-gyerek volt, aminőt csak ritkán találni a tizenhárom éves hajadonok között.
Az udvarban rettegtek tőle s Balázs is némi respektussal viseltetett iránta .
A Czilla örök harczra vágyódása meg az ő békeszeretete nem igen vonzották egymást.
De ha tartott is tőle egy kicsit, mégsem volt vele szemben oly fegyvertelen, mint az idegen kövér asszonyságok.
Ismerte a gyöngéjét.
Ennek a félelem és tartózkodás nélkül való, minden tekintélyt és törvényt megcsúfoló izgága egyéniségnek tudniillik volt egy sebezhető pontja, amelyre nagyon érzékeny volt.
Az orrocskája.
Ez a különben szép metszésü, formás kis jószág csak éppen egy gondolattal volt nagyobb egy ideális női orrnál, de nagyobb volt.
Czilla tudta ezt s ez a tudat sok keserüséget okozott neki.
Mit nem adott volna érte, ha hijjával van ennek a gondolatnyi, de haj, el nem tüntethető, örök, visszavonhatatlan, ki tudja, talán végzetes fölöslegnek!
Ugy hiszem, Czilla alapjában véve voltaképpen szomoru lélek volt, aki titkolt, szilaj bánatból okozott másoknak tenger sok boszuságot; ugy hiszem, nem a kis lányokban lakó ördög, hanem a világfájdalom tette, hogy mindig készen állott csatázni az egész világgal s kikötni a piszék boldog seregével...
S mily végzet!
Mindenbe bele kellett ütnie ezt a szegény orrocskát; akárminő vállalkozásba fogott, mindenütt ennek a harczias, de oly könnyen sebezhető orrocskának kellett legelül járnia...
A harczias orrocska vezénylete mellett különben egy eleven, okos, szép kis fej tolakodott előre mindenüvé, ahol egy garas ára vigasságot lehetett sejteni.
Czilla nagyon csinos volt, de soha se bocsáthatta meg a világnak, hogy: csak egy semmiség, a természet egy pillanatnyi szórakozottsága, s ő örökre elesett attól, hogy nagyon szép legyen!
Czillának ezt az érzékenységét az egész ház ismerte, s mindenki visszaélt vele, a tehetsége szerint, és a szükséghez képest.
Ha minden kötél szakadt, s Czillával nem lehetett birni: egy rideg czélzás erre az orrocskára, mely, isten tudja hogyan, egy pillanatra megfelejtkezett magáról, s Rettenetes Iván meg volt szeliditve.
Nem hallgathatom el, hogy Czilla néha nagyon szemtelen volt.
Ilyenkor az anyját is csak Katinak szólitotta, és tanácsokat osztogatott neki.
Fodornét azonban nem lehetett egykönnyen lefőzni, s ámbár Czilla a szive magzatja volt, kegyetlenül torolta meg ezt a szelidebb tiszteletlenséget.
Egyszerüen rá kiáltott:
- Fogd be a szádat, te vasorru bába, te ország csúfja, te Vitéz László!...
És Czilla sietett visszavonulni a legsötétebb sarokba, ahol nagy könyhullatásoknak adta át magát, s néha órákig kesergett Puposka vagy egyéb szerencsétlen regény-hősnők lehangoló társaságában.
A siker, a »probatum, est« mindig rossz példát ad, s Balázs, aki megtámadtatástól tartott, éppen valamely súlyos gyöngédtelenségen törte a fejét, midőn, nagy meglepetésére s kissé szégyenszemre, észrevette, hogy Czilla komolyan beszél.
- Tudja, Hódy bácsi, arról van szó, hogy Ella nagyon szeretne elmenni egy lakodalomra.
És én is, mert ott lesznek: Szántó Miska, Göndöry Béla, Thurzó Aba , szóval az egész egyetem.
Szántó Miska ugyan még csak első éves, de hogy tánczolja ez az ember a hopszpolkát!...
Az már nem hopszpolka, hanem álom!
És Thurzó Aba!
Thurzó Aba huszár.
Igaz, hogy, fájdalom, tartalékos, de látná csak parádékor a váczi-utczán !
Ahogy a kardját végig csörteti az aszfalton, mindenkinek bele kell botlania, s a czivilek csak ugy bukdácsolnak körülötte!
Még a tanárok is előre köszönnek neki.
Balázs elbámult.
- És maga, Czilla, maga honnan ismeri ezeket a fiatal urakat?
Hisz maguk egész nap itthon vannak!
- Honnan ismerem őket?
Természetesen az egyetemi matinée-król.
Tudja, hogy a mama nem visz bennünket máshová, csak a matinée-kra, meg a Petőfi-Társaság üléseire, mert ezek ingyen vannak.
De az nem tesz semmit.
Mióta megismerkedtünk, Göndöry Béla az én kedvemért eljár a Petőfi-Társaságba is.
És ha hosszu verseket olvasnak fel, akkor kuruttyol.
Megismerem a kuruttyolását ezer közül is.
- Ki az a Göndöry Béla?
- Az én flammém.
Nagyon kedves kölyök.
Ugy tud az orrán muzsikálni, mint más ember a czimbalmon.
Fájdalom, nem fog elvenni feleségül, mert hatvanezer forint kell neki, s nekem hatvan krajczárom sincs, amint tetszik tudni.
És e miatt nem fog elvenni... a szamár!
- Akkor nem is érdemli magát.
- De én azért, fájdalom, imádom a nyomorultat.
Tudja, ugy iszik az az ember, mint a homok.
És ha be van csipve, akkor még kedvesebb.
Nem kötekedik, nem illetlen, csak kuruttyol.
Szakasztott ugy tud kuruttyolni, mint a béka.
Olyankor igazán csókolni való.
Fájdalom, valami gazdag zsidólányt fog elvenni.
Czilla annyira tele volt »fájdalom « -mal, hogy Balázs, akit pedig ez a sok léha beszéd kissé megriasztott, nem állhatta meg mosolygás nélkül.
- És ezek a tehetséges fiatal emberek mind ott lesznek a lakodalmon?
- Igen, ha mi ott leszünk.
Mert csak a mi kedvünkért jönnek el.
Ha mi nem, akkor ők sem.
És fájdalom, az még kétséges, hogy mi ott leszünk -e?
Mert ez Hódy bácsitól függ.
- Tőlem?
- Igen.
Tessék csak elgondolni.
Ha mi azt mondjuk a mamának, hogy szeretnénk elmenni a lakodalomba, akkor mindennek vége.
A mama azt feleli, hogy: talán meg vagyunk bolondulva, s Göndöry Béla, Thurzó Aba, mind, mind szépen el vannak intézve.
Nem is szóltunk a mamának egy hangot se, hanem azt eszeltük ki, hogy megkérjük Hódy bácsit , ugorjék be helyettünk.
Ugy -e, nem mond nemet, ha szépen, nagyon szépen kérjük?
- Kedves Czilla, én szivesen beugrom, de azt hiszem, nem lesz sok foganatja...
- Persze, ha Hódy bácsi csak annyit mond, hogy: ugyan vigye el azokat a szegény leányokat, hadd ugrándozzák ki magukat egy kicsit, akkor a siker bizonytalan.
De mi többet szeretnénk ennél.
- Ugyan?
- Teszem fel azt, ha Hódy bácsi igy szól: »E1 kell mennem vőfélynek egy barátom esküvőjére; hadd vigyem el a két gyereket nyoszolyóleányoknak« - ez már egészen más .
Akkor a mama nem mondhat nemet.
Mi majd huzódozni fogunk egy kicsit, azt mondjuk , hogy: »Ugyan, édes mama, minek az a sok költség?
Keztyü is kell, s Ellának uj fehér ruha ...«
A mama erre elérzékenyedik, egyet gondol magában, hogy Kati is volt egyszer fiatal, s a Hódy bácsi kedvéért szépen ránk fog parancsolni.
- Azt hazudjam, hogy vőfély leszek?
- Ez nem lesz hazugság; csakugyan Hódy bácsi lesz a vőfély.
- De hisz azt se tudom, hogy ki a vőlegény.
- Ki a vőlegény?
Pézsma Rajnáld báró.
- Hogy hivják?
- Pézsma Rajnáld báró.
- És kicsoda ez az ur?
- Biczikli-tanár és napidíjas.
Hétköznap napidíjas, nem tudom melyik miniszteriumban , vasárnap pedig a biczikli-tanfolyam igazgatója.
A tavalyi biczikli-Derby győztese , Közép-Európa championja, s tulajdonosa több arany-éremnek.
- És ez az ur azt kivánja, hogy én legyek a vőfélye?
- Különös szerencséjének fogja tartani.
- De hisz ez az ur nem ismer engem, amint én sem ismerem őt...
- Ó, ami a bárót illeti, ő névről már régóta ismeri Hódy bácsit.
Nagy tisztelője az irodalomnak, s igen lelkesül a versekért.
Ő maga is irt egy könyvet; az volt a czime , hogy: A kerékpár jövője.
Hogy Hódy bácsi nem ismeri őt, az nem tesz semmit.
Majd meg fognak ismerkedni.
A báró különben csak egy pár bátoritó szót vár, s aztán személyesen is fel fogja kérni Hódy bácsit, hogy legyen a vőfélye.
- És maguk, Czilla, maguk honnan ismerik ezt az urat?
- Mi tulajdonképpen csak a menyasszonyt ismerjük.
Magával a báróval még én sem beszéltem soha.
A menyasszonyt különben ismeri Hódy bácsi is.
Most vagy két éve gyakran láthatta nálunk.
- El nem tudom képzelni...
- Az özvegy Kleinné.
- Az özvegy Kleinné!
- Igen, az a svájczi hölgy, aki Ellának harmadéve zongora-leczkéket adott.
- Emlékszem rá.
Már nem lehet nagyon fiatal.
Ha nem csalódom, van egy nagyocska lánya.
- Igen, a Fáni.
De ez nem baj, mert a vőlegénynek is van két nagy kamasz fia.
Eleinte ugy volt, hogy a nagyobbik fiu elveszi a Fánit.
De aztán összement a dolog.
Ugy látszik, az se ugrik be hatvanezer forinton alul.
- S az öreg?
Az öreg beugrik?
- Ó, az egészen más.
A báró, azt hiszem, a jövőjét akarja biztositani ezzel a házassággal.
Tudja, Hódy bácsi, az özvegy Kleinné parti.
A bárónak pedig nem csak jó, hanem kitünő parti, mert az özvegy Kleinné kereszt-leánya Veres tábornoknénak, a miniszter anyjának.
- Keresztleánya - a tábornoknénak?!
- Igen, ő is, meg a Fáni is.
A dolog ugy keletkezett, hogy az öreg tábornokné társalkodónőt keresett, s valahonnan az özvegy Kleinnét ajánlották neki.
A tábornokné semmit se gyanitott; a svájczi Kleinok mind jó katholikusok.
Mikor aztán már vagy három esztendeig társalogtak, egyszerre csak kiderült, hogy az özvegy Kleinné zsidó .
A tábornokné kétségbe volt esve.
Hogy ő, vallásos asszony létére, három esztendeig két olyan női lényt tartott a házában, akik soha se fognak üdvözülni!
Mit volt mit tenni?
A hibát csak ugy lehetett helyrehozni, ha az özvegy Kleinné és a Fáni kikeresztelkednek.
Cserében a tábornokné biztosította őket, hogy mindig gondja lesz rájok, s nem vonja meg tőlük a pártfogását.
- Kezdem érteni.
A báró bizonyosan a Veres minisztériumában dolgozik, s némi előléptetést remél ezen a réven.
- Azt gondolom, hogy nem is számit rosszul.
Annyi bizonyos, hogy az esküvőn a tábornokné lesz a nászasszony, s a tábornok a násznagy.
- S ezek mellett a kitünőségek mellett én legyek a vőfély?
- Gondolja meg, Hódy bácsi, micsoda pompás mulatság lesz!
A lakzit a Vidám Targonczásnál fogják megtartani, mert a vidám targonczás rokona a bárónak, s igy kevesebb lesz a költség.
- Maga a mulatság nem csábit éppen, kedves Czilla, de...
- De a mi kedvünkért, édes, kedves Hódy bácsi!...
Ebben a pillanatban a Fodorné hangja hallatszott a másik szobából; az összeesküvők szétrebbentek.
Balázs könnyü lélekkel nézett a lakodalom elébe.
Bizonyosra vette, hogy Fodorné egy Quos egoval le fogja fujni az egész mulatságot, s azért a frakk kérdése, a nyilvános szereplés gondolata, meg a többi nehézségek, mind nem okoztak neki aggodalmat.
Rosszhiszemüségében még azt is megigérte volna a lányoknak , hogy tánczolni fog.
Csakhogy Fodorné sehogy se akart nemet mondani.
Mikor Balázs, igérete szerint , előadta a dolgot, Fodorné először elgondolkozott, s aztán határozott jóakarattal kezdett kérdezősködni az állitólagos jóbarát felől.
Balázs megszeppent.
- Ó, nem éppen a legjobb barátom, szó sincs róla.
Iskolatársak voltunk az egyetemen , ennyi az egész.
De nem volt lelkem azt mondani, hogy keressen más vőfélyt.
- Persze - szólt Fodorné - az effélét nem lehet visszautasitani.
Erre a váratlan engedékenységre Balázs észnélkül igyekezett visszavonulni, de már elkésett vele.
- Ami azt illeti, semmi se könnyebb ennél.
Csak azzal a föltétellel mondtam igent, ha a ténsasszony, meg a lányok is eljönnek.
- Akkor hát el fogunk menni - szólt Fodorné.
Balázs tudta, hogy amit Fodorné egyszer megmondott, az készpénz.
Olyan bizonyosság volt ez, mint a milyennel a greenwich-i csillagvizsgáló számitja ki, hogy ötszáztizenhét év mulva, november 25-én, déli 1 óra 20 perczkor a Biela nevü üstökös ismét el fog haladni portánk előtt.
Azaz hogy ennél is nagyobb bizonyosság volt.
Mert meglehet, a Biela nevü üstökös utközben meggondolja magát, s ki tudja, talán eltér eredeti szándékától; ellenben arra, hogy Fodorné is meggondolja magát, nem lehetett soha semmi reménység.
Fodorné nem értett a matematikához s a hétszer kilenczet, meg a nyolczszor nyolczat mindig csak hosszas tusakodás után tudta megállapitani, de viszont nem volt halandó, aki a cselekvő igék jövő idejét nagyobb biztonsággal kezelte volna, mint ő.
Tudni lehetett előre, hogy: jöhet eső, jégvihar, földindulás, árviz, de Fodorné s a hozzátartozók annak idején ott lesznek a Vidám Targonczásnál.
Balázs tehát mély szomoruságba esett s nem győzte átkozni magát a könnyelmüségéért.
Még csak egy reménysége volt.
Az a halovány reménység, hogy hátha a vőlegény időközben magába száll s lemond az özvegy Kleinné kezéről?!
De fel kellett hagynia ezzel az utolsó reménynyel is.
Egy délután, ahogy kikönyökölt az ablakán s szokása szerint álmélkodva nézte az élni rohanó embereket, az utczán sürgő tarka tömeget, melynek jövése-menése mindörökre oly megérthetetlen maradt előtte, mint akár a tenger-fenék élete: egyszerre észre vette , hogy a kaszárnyaszerü bérház előtt, mely számára az otthont jelentette, egy bicziklista pattan le vasparipájáról, karjára kapja »hű eszközét ,« majd eltünik a kapualjban.
Ez ő!
Csakugyan ő volt.
Két percz mulva kopogtattak az ajtaján, s egy barna dress-be öltözött, barna harisnyás, hórihorgas, ötven esztendős kopasz fiu nyitott be a szobába.
- Nevem Pézsma - mutatta be magát a hórihorgas.
- Én Hódy vagyok - szólt megadással hősünk.
- Ó, kérem, látásból, hirből, névről már régen van szerencsém.
Magam is ittam Kasztália forrásából, magam is járatos vagyok a szent berekben.
Szóval, csekély erőmhöz képest, tettem néhány szerény kisérletet az irodalom mezején.
Ha megengedi , mindjárt át is nyujtok egy tisztelet-példányt A kerékpár jövője czimü müvecskémből.
Balázs nagyon örült a szerencsének.
Helyet kinált a bárónak, s illendőség-tudóan kérdezősködött a hű eszköz felől.
- Shamyl (mert Shamyl nevet adtam neki) Shamyl a folyosón van.
Tekintve az ünnepies alkalmat, mely ide hozott, tapintatosnak véltem a folyosón hagyni.
Ámbár nem szégyellem, mert méltó rá, hogy megszemléljék.
Nem afféle közönséges biczikli, hanem elsőrangu kerékpár, telivér vasparipa, ha szabad igy mondanom.
Shamylon nyertem meg az első Derbyt.
Balázs kifejezte, mily boldoggá teszi, hogy egy Derby-héroszszal foghat kezet, s a báró áttért a látogatás czéljára.
- Nem mondhatom, mekkora szerencsének tartom, ha Uraságod, irodalmunk hirneves bajvivója, nem utasitja vissza mély tiszteletből fakadó kérésemet...
Ettől fogva a társalgás során nem igen volt egyébről szó, mint majd erről, majd amarról a szerencséről.
Hol Balázs érezte magát boldognak, hol kitünő vendége.
A báró megjegyezte, hogy öröme nem volna teljes, ha szélesebb körű ismeretség hijján , valamelyik fiatal kollégáját kellett volna vőfélyül felkérnie.
- A tábornok soha se bocsátaná meg, ha véletlenül egy napidijas barátom szerepel vőfélyként...
A tábornok el lesz ragadtatva, ha szerencséje lesz megismerkedni irodalmunk jeles bajvivójával...
Esküvőjéről szólván, mindig csak a tábornokról beszélt, mintha a tábornokot készült volna feleségül venni.
- Nem lehetek eléggé hálás a tábornok iránt...
Mindent el fogok követni, hogy a tábornok a lakodalmon jól érezze magát...
S lassan, óvatosan, sok ámbár és miszerint között, előhozakodott egy félénk, jámbor óhajtással.
A tábornok nagyon jó néven venné, ha valaki, aki ért hozzá, egy-két strófában megemlékeznék a lakomán jelen levő mexicoi hősről.
Balázs majdnem felpattant.
Ohó!
Ami a poézist illeti, itt már nem értette a tréfát.
Kissé szárazon felelt, hogy ha rá várna ez a feladat, sajnálatára, ki kell térnie a megtiszteltetés elől, mert ő nem szokott üdvözlő verseket irni, csak himnuszokat és bukolikákat.
A báró azonban ragaszkodott a költészethez, s hajlandó volt kiegyezni ötven százalékra.
- Ebben az esetben más valamit kérnék.
Bocsássa meg, ha szerénytelen vagyok, de az a szándékom, hogy az ünnepies lakomát egy kis hangversenynyel kötjük egybe.
Egyik fiam remekül cziterázik (egyebet se tud a gazember ), a menyasszonyom zongora-művésznő: ez már magában véve is kitesz egy fél-programmot.
De Ella kisasszony is megigérte, hogy énekelni fog, magam pedig néhány kerékpár-fortélyt fogok bemutatni.
Csak egy hiányzik a műsorból: a felolvasás.
Igazán restellném, ha tolakodónak találna, de nem hallgathatom el, hogy nagyon kitüntetve érezném magamat, ha kegyes volna becses költészetéből némi izelitővel kedveskedni nekünk.
Talán valamely eposzból, mely esetleg hadviselésről szólana...
Nagyon szeretném, ha a tábornok jól érezné magát.
Önök nem itélik el a fiatal leányt, ha mosolyog álmában, amidőn szerelemről álmodik ; ne itéljék el Hódy Balázst se, ha ebben a pillanatban a hadverő Vercingetorixra gondolt.
Oly régen - ezerkilenczszáz év óta! - kivánkozott szegény Vercingetorix a nyilvánosság elé!
Vajon csodának mondható -e, ha nem vetette meg az első kinálkozó alkalmat?!
Bizonyára, nem éppen a Vidám Targonczás nyilvánossága elé kivánkozott oly hosszu időn át, a szegény hadviselő.
De eget kérni a Vidám Targonczás-ban mindig többet ér, mint az idők végtelenségéig senyvedni a Tartarusban egy sziklához lánczoltan.
Balázs tehát nem tudta kiverni a fejéből, hogy: ime, jobb idők kezdenek járni a hadviselést tárgyazó drámákra, s nem védekezett kellő erélylyel a vasparipán járó ördög ellen.
Egy kicsit szabódott, egy kicsit kérette magát, egy kicsit meg is haragudott, de egy negyedóra multán, mindent megigért.
S mikor Pézsma báró végre-valahára elbúcsúzott tőle, minden kétségbeesés nélkül, szelid rezignáczióval sugta meg Czillának a nagy ujságot:
- Itt volt.
A lakodalom reggelén Balázs Udvarhelyi ur támogatása mellett megküzdölődött a Fodor frakkjával, elhelyezkedett a familiával egy négy-üléses bárkában, melynek kormányzójától Fodorné jóelőre lealkudott minden borravalót, s a koczka el volt vetve; Vercingetorix, elrejtve hátul a frakk-zsebben, megindult a halhatatlanság felé.
Egyelőre természetesen stácziót kellett tartania a menyasszonyos háznál.
Ámbátor a lakodalom első és fő czélja az volt, hogy a tábornok jól érezze magát, mindamellett az özvegy Kleinnét még se lehetett egészen kihagyni a játékból.
Mikor fölértek a harmadik emeletre, a Fáni már jegyben, gyürüben várta őket.
A menyasszony azonban nem volt látható sehol.
Fáni megsugta a hölgyeknek, hogy: most öltöztetik.
Végre megjelent s szemérmes sirással vetette magát a Fodorné keblére.
Gyászoló anyák sirnak igy, a temetés előtt, mintha azt mondanák:
- Ugy -e, a mult héten még senki se hitte volna?!
Balázst nem ragadták el a menyasszony szivós bájai, s maga sem tudta mért, hirtelen elképzelte azt a templomi jelenetet, melynek akkor kellett lefolynia, mikor az özvegyet megkeresztelték.
Hallani vélte a tábornoknét, amint az özvegy nevében kijelenti, hogy ellent fog állani az ördögnek s minden csábitásainak, s arra gondolt , hogy a keresztanyai kijelentések sohase érdemelhettek több bizalmat, mint az, amely a tábornokné ajkairól hangzott el.
Ugy volt, hogy a násznagy és a nászasszony csak a templomban fognak megjelenni; a lakodalmas menet tehát megindulhatott.
A báró kikötötte, hogy ő a templomba is vasparipán megy.
Egyebekben igen engedékeny volt, de ettől a föltételtől nem tágitott.
Egy Derby-győztes bicziklistának végre is kötelességei vannak a világgal szemben.
S ebben a pontban nem engedett semmi rábeszélésnek.
Mikor tehát a násznép kocsiba szállott, a vőlegény felpattant Shamyljára, s azon mód , frakkosan, fehér nyakkendősen elkarikázott.
A sarokról azonban visszanézett, s bucsut intett a társaságnak a viszontlátásig.
Az özvegy Kleinné némi aggodalommal nézett utána, s mikor Balázs elhelyezkedett mellette a kocsiban, nem állhatta meg, hogy fel ne sóhajtson vőfélye előtt:
- Tudja, ha ez az ember most nekiiramodik a világnak, nincs gőzös, a melyik utolérje!
A templomban sokáig kellett várakozni.
A vőlegény ugyan nem karikázott Amerikába, de a tábornok és a tábornokné rangjukhoz képest késtek.
Megérkezésükig kissé lassan telt az idő.
A násznép, kisebb csoportokba verődve , csöndes pletykázásnak adta át magát, s a hátulsó padok felől, ahol Göndöry Béla vitte a szót, fojtott vihorászás hallatszott.
Egy fehér ruhás kis lány, akit senki se ismert, fel s alá szaladgált a templomban, mintha otthon lett volna.
A pap fenhangon türelmetlenkedett; a báró körbe járta a vendégeket, s boldognak, boldogtalannak hosszasan szorongatta a kezét; a menyasszony pedig, akinek a ruháján igen sok volt az igazitni való, minduntalan a leányát kereste.
Balázs kezdte nagyon unni a dolgot.
Sok ember között mindig rosszul érezte magát, s most, hogy a maga kis körét elveszve látta a pojáczák e tarka seregében, valami mondhatatlan kedvetlenség fogta el.
- De hát mit is keresek én itt?! kérdezgette magától.
- És egyátalán miért vagyok a világon?!
Ebben a pillanatban valósággal gyülölte a két lányt, akik ide csalták.
Miért akarnak minden áron ugrándozni, vagy ha ez az egyetlen gondolatuk, miért nem hagyják békében őt, a szomoru képü embert?!
A Göndöry Béla jókedve, maga se tudta miért, mód felett bántotta, s ahogy a zsebében szégyenkező Vercingetorixra gondolt, utálta önmagát és az egész világot.
Egy-két perczig az járt a fejében, hogy megszökik.
De aztán eszébe jutott, hogy ennek súlyos következései lehetnének.
Feltünés, botrány, örök harag, s ki tudja, talán végleges szakitás azzal a körrel, melyet annyira megszokott, megszeretett.
Eh , haladjon a gálya!...
A templom előtt egy kocsi állott meg.
- A tábornok!
Csakugyan a tábornok volt, végre-valahára.
Néhány pillanat multán, karján ő méltóságával, belépett a templomba, végig haladt a tisztelgők két sorfala között s barátságos kézlegyintéssel viszonozta az átalános hajlongást.
- Jól van, nagyon jól van - ismételgette oly hangon, melynek recsegése a trombitára emlékeztetett.
Nem volt egészen világos, hogy: mi van jól, de ki lehetett találni, hogy a tábornok meg van elégedve.
Én azt is hozzá tehetem, hogy elégedettségének megnyilatkozása mindenekelőtt a násznépet illette.
A násznép meghaladta a várakozását.
De hisz ezek mind rendes emberek, akiknek a czipői szépen ki vannak tisztitva!
A tábornok különben kötött marche - route - tal indult el hazulról.
Megigérte a méltóságos asszonynak, hogy ezen a népünnepen mindennel meg lesz elégedve.
A tábornok be szokta váltani a szavát, s azért haladék nélkül hozzá látott a megelégedéshez.
A szertartás rendben zajlott le, ámbátor a tábornok némi zajjal kért felvilágositást násznagyi teendői felől.
Mialatt a pap a mátka-párt kérdezte, harsány szóval tudakozódott a körülötte állóktól:
- Mondjátok meg, hogy mit kell mondanom?
A pap boszus pillantásokat vetett a csendháboritóra, s Göndöry Béla hátul pisszegett .
De az efféle csekélységek nem zavarták a tábornokot.
Ő, viszont, a pappal is meg volt elégedve.
- A pap helyesen végezte feladatát - szólt a riadó hangján.
A szertartás bevégeztével az uj Pézsma báróné illendőnek vélte kissé ájuldozni.
De nagyobb baj nem lett a dologból, s e kedves intermezzo után, az uj pár meg a tanuk átmentek a sekrestyébe.
A tábornok megragadta az alkalmat, s borravalókat kezdett osztogatni.
A sekrestyés , az egyházfi és a ministránsok arcza derüsre vált, Pézsma báró ellenben elhült, midőn a tábornok őt is megkinálta a borravalóval.
- Hogyan? - kiáltott a tábornok zavartalan derüvel - ön a vőlegény?
Ezt már szeretem , ezt már szeretem.
Önnek majd a szivarszipkákból adok.
A báró örült a megtiszteltetésnek, s emlékeztette a tábornokot, hogy már volt szerencséje tisztelegni ő méltóságánál.
- Nem emlékszem, de mindegy - felelt a tábornok - öné lesz a legszebb szivarszipka .
Ne féljen - folytatta Balázshoz fordulva, ki éppen akkor irta alá a nevét - minden vendég kap szivarszipkát.
Mindegyik, kivétel nélkül.
A mai dátummal.
Balázs ijedten nézett a vén emberre, s azt kérdezte magában:
- Vajon honnan szabadult ide ez a boldogtalan?!
A mexicoi hős azonban változatlan barátsággal mosolygott a szemébe.
- Ön kicsoda? - kérdezte nyájasan.
Balázs megnevezte magát.
- Praestanter.
Nagyon jól van.
Kitünően van.
Balázs sietett menekülni s fölkereste Fodornét, hogy a kocsiba vezesse.
- Bemutatta magát a tábornoknak? - kérdezte aggodalmasan a Fodor-család feje.
- Igen, már megismerkedtünk - felelt Balázs kedvetlenül.
- A tábornok jó kedvében van - suttogta Fodorné örömmel.
Balázs elképpedve tekintett háziasszonyára.
- Maga semmit se ért - boszankodott Fodorné.
- Ez azt jelenti, hogy nemsokára hires irók, nagy emberek leszünk.
Balázs vállat vont.
Ma, ugy látszik, az egész világ meg van bolondulva.
A násznép lassan kivonult a templomból.
A báró az egyik templomszolga gondjaira bizta hű Shamylját, s kocsiba ült immáron élete párjával.
A második kocsin a tábornok és felesége helyezkedtek el, aztán a nyoszolyóleányok következtek kisérőikkel, majd a másod rangu előkelőség, s végül a népség és katonaság, a tánczosok meg a szegény rokonok, s megkezdődött a kivonulás a Vidám Targonczás-hoz.
A Vidám Targonczás, a fővárosi epikúrok e kedvelt nyári helyisége, voltaképpen egy csatakos kis udvar volt, melyben a természetet két hektikás, porlepte galagonya-bokor képviselte.
De az udvart határoló kőfalra svájczi tájkép volt festve, s a Targonczás vendégei egy kis fantáziával a szabad természetben képzelhették magukat.
A lakodalmas népnek a kőfalnál, Svájcz közvetetten közelében teritettek meg egy hosszu asztalt.
Benn, a szálában, nem lehetett teriteni, mert ezt a helyiséget tánczteremmé kellett előléptetni.
A vendégeket kedves meglepetés fogadta.
A tábornok, szeretetreméltó figyelmességgel , egy-egy kis emléket helyeztetett a meghivottak teritékeihez, virágot a hölgyek, és fából készült szivarszipkát az urak tányérjára.
A virágok rózsaszin pántlikáin, s a szivarszipkákra rákarczolva, mindegyik emléken ott pompázott az esküvő dátuma.
Balázs Czilla s egy fiatal ur közé került, aki sietett magát bemutatni.
- Pézsma - szólt egyszerüen.
Balázs kezet fogott a vőlegény fiával, s kifejezte, hogy nagyon örül a szerencsének.
- Soha se örüljön - szólt nevetve a czitera-művész - a velem való ismeretség nem szerencse, mert én mindenkit megszivattyuzok.
Önt is meg fogom szivattyuzni, ha jobban megismerkedünk.
Én nem csinálok titkot a szivattyuzásból, ó távolról sem .
Végre is, kénytelen vagyok a szivattyuzást iparszerüleg űzni, mert a vén gazemberből soha egy krajczárt se tudok kivasalni.
Balázs meghökkenve tekintett fel a fesztelen közlékenységnek arra a kivételes magaslatára, melylyel szemtől-szemben találta magát.
Nem merte kérdezgetni, hogy vajon kit ért az ifju báró »vén gazember« alatt.
De az ifju báró rövidesen eloszlatta a kétségeit.
- Óva intem önt az apámtól - folytatta elragadó nyiltsággal a czitera-művész - mert az apám egy közönséges szédelgő.
Tudja, ha megettem ezt a rossz levest, olyan történeteket mesélek róla önnek, hogy a haja szála is égnek mered.
Ezt már nem kellett igérgetnie; Balázs ugy érezte, hogy immár a tetőpontján van minden megpróbáltatásnak.
Ha ezt a kis beszélgetést kibirja, jöjjön, aminek jönnie kell, a többi már nem számit.
Kibirta, jóllehet az ifju báró lovagregéi a pecsenyénél még nem értek véget.
Balázs megkisérlette néhányszor Czillánál keresni menedéket, de Czilla nagyon el volt foglalva Thurzó Abával, s e pillanatban a közös hadsereg különböző szinü hajtókáin kivül nem érdeklődött semmi iránt a világon.
- Elitta az anyám pénzét - folytatta a kérlelhetetlen czitera-művész - elitta az enyimet, elinná a Dárius kincsét is.
Nézze, már most is be van rugva.
A fiatal báró elbeszélése tárgyilagosságra és a részletek pontosságára nézve nem igen állotta ki a versenyt például egy Macaulay előadásával, de most az egyszer alighanem igaza volt.
Pézsma Rajnáld az asztal végén tulságos vigasságnak adta át magát, s az arcza hol bazsarózsa szinü volt, hol meg lilaszinre vált.
A hangulat különben mindenfelé elég derüs volt.
Göndöry Béla már másodszor bujt el a galagonya mögé, hogy szendén s szivrehatóan kuruttyoljon, mint egy szerelmes béka, s ezzel megkezdődött a konczert.
A báró felpattant Ephialtes-re , vascsikóinak legkönnyebbikére, melyet produkcziók alkalmával a legszivesebben használt, s melyen a vidám targonczás fiuk már két nap óta rettegtették az egész környéket.
A nagy művész kerékpár-fortélyai frenetikus hatást keltettek , iskola-lovaglása pedig átalános csodálattal találkozott.
A nagy művész kissé részeg volt; a sima földön talán nem is lett volna biztosságban, de annál biztosabban ült vasparipáján, mint Montmorency, aki élete utolsó éveiben járni már nem tudott, de a lovát megülte.
E szemkápráztató mutatványok közben Balázst az a meglepetés érte, hogy:
- A tábornok kéreti.
Balázs fellélekzett, hogy végre megszabadul a szörnyü cziterástól, s megkönnyebbült lélekkel rohant a tábornokhoz.
Ez legalább nem gonosz bolond, mint az a rettenetes másik.
A tábornok kezet nyujtott neki és leültette.
- Értesültem róla - szólt - hogy ön szabályszerüen gyakorolja a költészetet.
Ez helyes, igen helyes.
- Tábornok ur...
- Örömmel értesültem erről, mert én nagyon szeretem a helyes költészetet.
Mondhatom , semmit se szeretek annyira, mint a helyes és szabályszerü költészetet.
A tábornok oly vigan pislogott, az apró kék szemek, melyek egykor, Mexico térein , annyiszor néztek szembe a halállal, oly barátságosan, annyi jóakarattal tekintettek a költőre, hogy Balázs nem tudott hova lenni meglepetésében.
Ez nem volt puszta udvariasság; ez az őszinte, meleg érdeklődés hangja volt.
Bizonyára, soha se hitte volna, hogy a tábornoknak a költészet az uralkodó szenvedélye, de mit tudja az ember , hogy mi lakik a másikban?!
És képzelmében már látta a tábornokot, amint karddal oldalán s halál-megvetéssel szivében, a tábori őrtüz világa mellett kedves költőjét olvasgatja, egyikét ama csöndes, édes szavu lantosoknak, akikről Longfellow beszél...
- Tábornok úr... igazán... nem tudom...
- A költészet - magyarázta a tábornok - ha szabályszerüen betartja az előirást, igen dicséretes.
Különösen a költészet versekben.
Én mindig helyeseltem a költészetet , fiatal koromban is.
Most pedig, a mióta ilyen öreg fiu vagyok, még jobban helyeslem .
Mert, tudja, barátom, nekem már csak a költészet ad megnyugvást.
Ez nem volt frázis, amint később kitudódott.
- Jelentették nekem - folytatta a tábornok - hogy ön jól űzi a költészetet.
A verses költészetet űzi ön?
- Igen, tábornok ur.
- Ez szép, igen szép.
Egy jó asszony, akinek nem tudom a nevét, jelentést tett nekem , hogy ön produkálni fogja magát, mint költész.
Ezt igen szeretem.
Jelentették nekem azt is, hogy mások mint énekesek és zenészek szándékoznak magukat produkálni.
Ez helytelen.
A lármázás nem jól van; a lármázást le kell fúni.
A tábornok kivánsága az volt, hogy a programm többi pontját ejtsék el, Balázs ellenben tüstént lásson hozzá a felolvasáshoz.
Kiadta a rendeletet, hogy a felolvasó részére keritsenek egy kényelmesebb széket, s hogy méginkább kitüntesse választott művészét, megajándékozta őt egy második szivarszipkával, mely egyébként ugy hasonlitott az elsőhöz, mint egyik tojás a másikhoz.
Nem hallgathatom el, hogy Balázs meg volt illetődve.
Tagadhatatlanul a készséges felolvasók közé tartozott, s ha csak módjában állott, nem mulasztotta el megszerezni magának ezt az élvezetet.
De hogy valaki ennyire áhitozott volna a felolvasása után , arra maga se emlékezett.
S végre is, egy tábornok előtt olvasott fel, egy tábornok előtt, a ki szenvedélyes barátja a költészetnek, s akinek csak egy szót kell szólnia , hogy a szinházak rendre nyiljanak meg a szegény Vercingetorix előtt!...
Egy kicsit kalapált is a szive, mialatt ügyetlen keze előhalászta a feltaláló frakkjának zsebéből Cambra panaszát, Vercingetorix esküjét, s az ötödik felvonás nagy csata-jelenetét.
Ugy rémlett neki, mintha Göndöry Béla vészjóslón vigyorogna, de nem mert arra tekinteni.
Ha a gazember éppen akkor kuruttyolja el magát, mikor Cambra ajkán elhal a csöndes zokogás!
De a bátraké a szerencse.
Nem akarta látni vállalkozása örvényeit.
Még egy utolsó pillantást vetett a tábornokra, a ki, mint a vezércsillagok szokták cselekedni, szeliden, biztatón mosolygott le rá, aztán a meghatottságtól mély hangon, kissé remegő szóval kezdte tolmácsolni Cambra sirámát, s nem nézett fel többet a kéziratból.
A tábornok hátra dőlt karosszékében, s édesdeden, hálás pislogással nézte a felolvasót.
Meglátszott az arczán, hogy immáron semmi se hiányzik se fizikai, se lelki jólétéből, s lecsukta szempilláit, hogy teljesebben élvezhesse a versek zenéjét.
Eleinte egy-egy brávót recscsentett bele a jámbusok szimfóniájába, majd helyeslőleg bólogatott, s utóbb egészen elcsendesedett.
Ugy látszott, teljesen átadja magát annak a varázsnak, melyet a nemes pathosz gyakorol a fogékony lélekre.
Mire Balázs végére ért a Cambra panaszának, a tábornok olyan mélyen aludt, mint Harold Harfagar király a tenger fenekén.
Ha Balázs megütközve s egy halálra sebzett dámvad végtelen szemrehányásával tekintett az alvó tábornokra, ez csak azt jelenti, hogy ismét nem volt igaza, mint már annyiszor.
Mert, ámbátor nem sejtette, ez a hatás, amelyet Cambra panaszával elért , életének egyik legnagyobb sikere volt.
A tábornok tudni illik, a mexicoi hadjárat óta sulyos álmatlanságban szenvedett .
Voltaképpen soha se tudott aludni, s ha egy-egy órát bóbiskolt, már boldognak érezte magát.
Az ágy és ő idioszünkraziával voltak egymás iránt; a tábornok gyülölte a szépen megvetett párnákat, s az ágy azzal állott boszut e gyülöletért, hogy nem türte magában a szegény mexicoi hőst.
Csak a szinházban tudott egy-egy kicsit szenderegni , vagy ha felolvastak előtte.
A versek némileg könnyebbségére voltak, s a jelesebb tragédiák mindig megszereztek neki egy-egy félórai pihenést.
Ilyen édesen azonban, mint most Cambra panaszán, nem aludt már huszonöt év óta.
A tábornok nem volt hálátlan ember, s ahogy a nagy csöndességre felriadt, igen sajnálta ugyan, hogy a felolvasás ily hamar véget ért, de annál szivesebben ismerte el annak érdemeit, akinek rövid bár, de rendkivüli élvezetet köszönhetett.
- Ez már aztán jó szindarab! - kiáltott lelkesülten.
- Ezt már aztán nevezem jó szindarabnak!
Megveregette Balázsnak a vállát, kiválasztotta számára a legjobb szivarját, s nagy érdeklődéssel kérdezősködött a költő magán viszonyai és irodalmi működése felől.
Mikor meghallotta, hogy a szinházak makacsul vonakodnak előadni Vercingetorix-ot, felháborodott.
- Nem adni elő ilyen szindarabot! - tombolt a haragtól - de hisz ez őrültség , ostobaság, gyalázat!...
Ne féljen semmit, ez a szindarab szabályszerü, és én elő fogom adatni.
S többé nem ment ki a fejéből ez a derék tragédia, melynek huszonöt év óta az első álmot köszönhette.
Haza menőben sem szünt meg Vercingetorixszal foglalkozni, s ujra meg ujra dicsérgette a tábornoknénak.
- Ezen szindarab jó szindarab - ismételgette mély meggyőződéssel.
- Meg fogom hagyni , hogy ezen jó szindarabot előadják.
Bizonyára, a tábornokoknak nem tartozik éppen hivatásuk körébe a tragédiák előadatása.
Mindazáltal Balázs meggyőződhetett róla, hogy egy morzsányi véletlen gyakran előbbre viszi az embert, mint minden gigási ambiczió.
Néhány nappal Pézsma báró lakodalma után Balázsnak látogatói érkeztek: egy hölgy és egy kis fiu.
Először Fodorné látta meg őket a Balázs ajtaja előtt, s bár nem állott ismeretségben a váratlan vendégekkel, nem kellett tudakolnia a nevöket, hogy lélekszakadva lármázza fel a házat:
- Durczás Panna van itt!
Mindenki megilletődéssel s valami tisztelettől áthatott szörnyüködéssel értesült erről a nagy ujságról.
A lányok szent félelemmel néztek Balázs ajtaja felé, ahol a vendégek eltüntek: »Hogyan, Durczás Panna ??!! «, s maga Udvarhelyi ur is, akit pedig semmi sem lepett meg, ami az ó- és uj világban történt, kerekre nyitotta a szemét.
- Terringettét, Durczás Panna!
Durczás Pannát mindenki ismerte, még maga Balázs is.
Nem is igen lehetett őt nem ismerni, mert Durczás Panna mindig talpon, s mindig az utczán volt.
Ennek a szép szőke szinésznőnek egész élete a nyilvánosság előtt folyt le; este a szinpadon, nappal, ahol a legtöbb ember járt.
Lehetetlen, lángoló szinü ruháit már kora reggel ott lehetett látni a piaczon, mert Durczás Panna jó gazdasszony volt.
Jó gazdasszony és jó anya.
A bevásárló kosár és Durczás Attila soha se szakadtak el mellőle.
Ez a nyárspolgáriasság, mely hivatásával oly pikáns ellentétet alkotott, meghóditotta az egész világot, s az idősb Durczás ur a maga körében az irigyelt emberek közé tartozott.
Mert Panna jó asszony volt; kissé rossz muzsikus, de jó asszony.
Hogy erénye annyira áhitozta a reklámot, ne itéljük meg érte.
Mindez Durczás Attiláért történt.
A szép asszony azzal lépett be Balázshoz, hogy őt a tábornok küldte.
Biztositani akarja a szerencsét, hogy ő játszhassa Pompéját, ha ugyan Vercingetorix nem lesz a másik szinház zsákmánya.
Megvallotta őszintén, hogy az utóbbi esetben ő igen-igen boldogtalannak érezné magát .
Ha a vetélytársa diadalmaskodnék ebben a szerepben!
A mi magát a szerepet illeti, csak két óhajtása volna.
Elsőbb az, hogy igen szeretné ellejteni benne a Bolerot, vagy ha ez nem volna lehetséges, szurna bele a darabba a tisztelt szerző ur egy rövid orgia-jelenetet, mert a közönség, fájdalom, él-hal a fátyolkosztümökért.
Őt kétségbeejti, hogy ilyen a világ, de istenem, ebbe már bele kell nyugodni Durczás Attiláért.
Ó, az anyai sziv!
A második kivánsága pedig az volna, hogy, a mennyiben lehetséges, tisztelné meg a szerző ur Vercingetorix szerepével az idősb Durczás urat.
Ez az idősb Durczás ur egy kellemetlen fenevad volt, akit vigyázatlanságból szabadlábon hagytak, s aki, ha a szinpadra szabadult, túlbömbölt egy menazséria kiéheztetett oroszlánt.
Egyébként tündöklött a sok mindenféle erénytől; pontosan fizette az adóját, sokat studérozott , s átalában igen kötelességtudó férfiu volt, a kinek rendkivüli gonddal borotvált , húsos lárva-arczát mindig ott lehetett látni a szinházi kávéház környékén, a mint utánozhatatlan méltósággal s egy magános hegycsucs végtelen melankóliájával nézte a bömbölés dolgában hátra maradott emberiséget.
Hazudnám, ha azt erősitgetném, hogy a közönség rajongott a Durczás ur ábrázolásaiért ; hanem azért, hiába, a Durczás ur müvészetét mégis csak le kellett nyelni.
Mert Durczás ur akkora volt, mint egy bölény, s Panna imádta őt.
A borongó kedélyü müvész értett hozzá, hogy ezt a szenvedelmet miképpen lehet fokozni; s minduntalan ki-kitudódott egy-egy viszonya valamelyik statisztáló hölgygyel, a kikkel aztán Panna rendesen össze is pofozkodott.
Szóval Durczás ur tetszése szerint harsoghatott a Panna számlájára; Panna csak ugy szerződött el valahová, ha egyszersmind Durczás urat is angazsálták a hősi szerepekre.
Azok között, akik Durczás müvészetét teljességgel nem birták méltányolni, a tábornokot illette meg a legeslegelső hely.
Az már nem is idioszünkrazia volt, a mit a tábornok e pontban tanusitott, hanem vad gyülölség, bősz ellenségeskedés.
A hányszor Durczás megjelent a szinpadon, a tábornok hangosan morgott páholyában s tüntetően forditott hátat a szinpadnak.
Olyankor pedig, mikor a müvész, az alkotás ihletétől megszállva, kissé megeresztette a tüdejét, s nem látva, nem hallva, nem gondolkozva, csak domboritott, domboritott, s annyi bensőséggel, oly részvétre méltón tombolt, mint egy átnyilazott gyomru Behemóth, a tábornok kihajolt a páholyból s felkiáltott a szinpadra:
- Mars, takarodjál!
A tábornoktól különben az egész szinház rettegett, s a mexicoi hős éppen a félelmetességének és fesztelenül nyilvánitott kritikáinak köszönhette a Panna barátságát.
Panna, ha hóditásról volt szó, nem sajnálta az időt s fáradságot; tábornok és tüzoltó, gróf és szinlaposztó, nagykövet és lóvasuti konduktor mind egyformán becses zsákmány volt neki.
Tudta, hogy a földszint dönti el a sikert, de tudta azt is, hogy a karzat többet tapsol, mint amaz, s nem hanyagolt el egy beteg macskát sem.
Ki tudja?
Ez a beteg macska egykor hálás lehet, s nem fog nyávogni, mikor valamelyik halva született darab premièrejére behozzák véleményt nyilvánitani.
Panna mindenekelőtt a reklámot szomjazta, s csak a szerint becsülte az embereket, amint hasznára vagy kárára lehettek.
Lelke mélyéből tisztelte azokat, akik koronkint intrikáltak a Durczás-család ellen, de legkivált tisztelte a tábornokot, aki ellenségnek oly engesztelhetetlen volt, mint egy indiánus.
Panna hű volt mint maga Penelope, de mikor a Durczás család érdekei ugy kivánták, nem riadt vissza a kevésbbé botrányos kaczérságoktól, s ha megbukott a szirén szerepében , alkudott, mint egy kupecz, vagy siránkozott, mint egy czigányasszony.
S rendesen addig lótott-futott, fáradt, mig elérte a czélját.
De a tábornokot soha se sikerült behálóznia.
A mexicoi hőst Durczással már csak a halál békithette ki.
- A ficzkót ne lássam többet - szólt, ha Panna a férjét emlegette.
Annyit azonban elért a szép asszony, hogy a tábornok nem üldözte többé a tragikust oly tüntetően, mint annak előtte, s ez a félsiker, meg a soha sem valósuló reménység , hogy e két férfiu egykor megérti egymást, folyvást ébren tartotta Panna érdeklődését a tábornok iránt.
A tábornok viszont nagyon kedvelte a Panna dallamos, andalitó szavalását, s hálás volt a rövid, szép álmokért, melyeket a szőke szirénnek köszönhetett.
Ennek a tartós s ismert barátságnak tulajdonithatta Balázs, hogy sokat hányatott tragédiáját végre ölébe kapta a szerencse.
Panna ekkortájt folyton csak szerepek után szaladgált.
Vetélytársa, akit közönségesen csak a nagy lábu Bertának neveztek, egy fényes és lármás viszony révén, kezdett igen sokat beszéltetni magáról, s Panna remegett, hogy a nagy lábu lassankint teljesen elhóditja tőle a népszerüséget.
Ezt a veszedelmet csak uj szerepek segitségével lehetett kikerülni.
- Istenem - magyarázta Balázsnak meginditó nyiltsággal - egy tisztességes asszonynak oly nehéz sora van a szinpadon!
Ha nem pletykáltat magáról minduntalan, folyvást játszania kell, mert különben elfelejtik.
Nekem pedig tisztességesnek kell maradnom , nem igaz?
Balázs is ezen a nézeten volt, s Panna neki bátorodva, tovább fejtegette a témát.
- Mit mondana a férjem?!
Mit mondana Attila, ha majd felnő?!...
Mondd, Attila, ugy -e , anyádnak tisztességesnek kell maradnia?!...
Igazán, ebbe bele kellett nyugodni.
Balázs megsimogatta Attila fejét, s kifejezte , hogy valóban nincs más hátra, mint folyvást játszani, szüntelenül, pihenés nélkül játszani.
Attila egy kis sebet fedezett fel a Fodorné ősrégi kanapéján, s éppen javában huzgálta ki az ócska butorból a lószőr-tölteléket, midőn Panna hirtelen magához rántotta, s a Gracchusok anyjának egy örökszép mozdulatával mutatva rá, igy kiáltott fel:
- Nekem Attila a dicsőségem, és nem az, hogy ha az egész világ rólam beszél.
De éppen ő érte, éppen az ő érdekében kérnem kell önt, hogy ne tagadja meg tőlem Pompeja szerepét!
Ó, mily régen epedett érte, hogy szerepekért nyaggassák!...
De az öröm még nem vette el végképpen az eszét, s tovább tépelődött azon a kérdésen, hogy:
- Honnan ismeri ez az asszony Vercingetorixnak a szerepeit?!
A tábornok beszélt volna Cambráról s Pompejáról?!
De hisz a tábornok aludt, mialatt Pompejáról volt szó!
Nem állhatta meg, hogy ezt a kérdést ne bolygassa; a kíváncsiság kifurta az oldalát.
- Honnan ismerem a szerepeket?
De hisz én olvastam a darabot!
A tábornok ide adta a kéziratot, s tegnap elolvastam egy ültőhelyemben.
Mért néz rám olyan kételkedve?
Egy vörös bőrbe kötött, oktáv alaku könyv... a tábornok azt mondta, hogy öntől való.
A dolog kezdett egyre rejtelmesebb lenni; Balázs semmit se küldött a tábornoknak, de a vörös kötésü kézirat csakugyan eltünt a könyvtárából.
Ki vehette el innen?
A tettes nem lehetett más, csak Fodorné.
Csakugyan Fodorné volt.
A Balázs tizennégy teljes kézirata közül ez már a negyedik lehetett, a melyet suttyomban, pártfogókhoz küldött.
Mért érdeklődik ez az asszony oly melegen a gallus törzsfő iránt?!
Balázs nem volt találékony ember s nem sejtette, hogy Fodorné Vercingetorixot már vejének tekintette...
- És, ha szabad kérdeznem, tetszik a szerep a nagyságos asszonynak?
Mily kérdés!
Panna egyszerüen el volt ragadtatva.
Micsoda szerep!
Igazán semmi se hiányzik belőle egy orgia-jeleneten kivül.
Balázs mindent megigért.
Az orgia-jelenetet, a czimszerepet Durczás urnak, mindent .
Még Attilának is kiszoritott volna egy kisebb, könnyfakasztó szerepet, de Attila egyelőre még nem működött a szinészi pályán.
- Sajnos, okom van attól tartani, hogy a darab előadása nehézségekbe fog ütközni , mint már annyiszor.
- Bizza rám a dolgot - felelt nyugodtan Panna.
- Kijárom én önnek, hogy előadják.
És kijárta.
A nehézségek, melyeket Balázs már jól ismert, ujakkal szaporodtak, de Panna fáradhatatlan volt.
Amit ő ki akart járni, abba előbb-utóbb bele kellett nyugodni.
Mert Pannára nézve visszautasitás nem létezett.
Ha kosarat kapott, eljött másodszor, harmadszor, tizedszer.
Olyan volt ez az asszony, mint a nemezis; vele szemben nem maradt egyéb hátra, mint a föltétlen, teljes megadás.
A szinház-igazgató ideges ember volt, s hogy Attilát végre-valahára lerázza a nyakáról, kijelentette, hogy ha már bele kell törődnie a halál gondolatába, isten neki, bele nyugszik Vercingetorix előadásába is.
Három hónap multán Vercingetorix szinre került s nagy sikert aratott.
Durczás ugy bömbölt, mint egy másvilági szörnyeteg, Panna fölvette a század legemlékezetesebb fátyol-ruháját (csak egy gondolat volt az egész ruha ), a karzati ifjuság lelkesedett, s a szerzőt kitapsolták minden felvonás után, összesen tizenhétszer.
Másnap az ujságok fölfedezték a nagy érdemü költőt, kiadták az arczképét, s e siker hatása alatt a temetkezési vállalat előléptette Vercingetorix jeles szerzőjét aligazgatónak.
Egy félévre rá az ujonnan alakult Első Általános Tüzoltó Szerek Gyára Részvény Társaság Balázst mint ismert pénzügyi kapaczitást megválasztotta igazgatójává.
Önök azt hiszik, hogy ez tréfa?
Ez az élet, tisztelt uraim!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE