Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
13
Bekezdés
1813
Mondat
3820
Szó
49837
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
V.
Néhány nappal később Mudrony Sanyi fölfelé baktatott a falun.
Ott, a felvég felé már, állt a Setéth tekintetes úr nemesi háza, oda vitt el valami három és fél koronát, amelyet édesanyja kért kölcsön a tekintetes asszonytól, amikor nemrégiben igen meg találtak szorulni a haranglábbal szemközt meglapult paticsfalú házacskában.
Koradélelőtt volt ez s Mudrony Sanyi csaknem elérte már a Setéth-portát, mely előtt két topolyfa hallgatott a karácsonyt megelőző enyészeti csöndben, amikor pillanatra megállt s tovább siklott szemével, a felvég irányába.
Mert a falu északi vége táján egy szekér állt s éppen Szücs pátri akart felszállni a szekérbe.
Oldalvást és létrán.
Szücs pátrinak szemlátomást az volt a szándéka, hogy Újhelybe fog hajtatni a Szinyéri Márton szekerén.
Mudrony Sanyi megállt tehát, de nyomban utána meg is indult sietve, hogy szem- és fültanuja lehessen Szücs pátri szekérbeszállásának, amelyről annyit hallott már a nagyobbak évődő beszédeiből.
A falu legfeltűnőbb alakja gyanánt lehetett tekinteni Szücs pátrit.
Igazság szerint Szücs István lett volna, Patakról költözött ide nyugdíjba s a " pátri" becenevet a híres diákvároskából hozta magával.
Ha olykor, nyögő járásmódjával meg egy kampósbottal végiglépegetett az utcán, a gyerekek leesett szájjal kezdték bámulni.
Nem azért, mert állandóan kékszínű magyar ruhában és pörge kalapban járt, hanem mivel olyan hájas volt, hogy ekkora szélességről még mesékben sem hallottak az emberek.
Magyar szabású csizmájának félszára akár egy megfordított kupa, a hasa kerülete meg akkora, hogy két szíjat kellett összevarrni, valahányszor nadrágszíjat rendelt a gálszécsi szíjgyártónál...
A faluban nagyjából annyit tudtak róla, hogy ifjabb éveiben a szépírástan professzora volt a pataki kollégiumban s aki nem tudott kerek és kövér betűket kirajzolni az általa diktált taktusra, annak léniával sózott egyet a két lapockája közé.
Néha azonban kettőt is...
Legnagyobb élménye az volt a falubelieknek, ha szekérbe készült felülni Szücs pátri, mivel egy ilyen fölszállás minden esetben létrának igénybevételével és sűrű nyögésektől kísérve ment végbe, amin valamennyi szemtanu mulatott titokban.
Mert, sajnos, ilyen gyatra hajlamúak ma az emberek.
Most is, miközben a szekér közelébe ért volna Mudrony Sanyi, megállt úgy öt lépésről, miután a professzor úr legalább negyedszer próbálkozott már neki a létrának.
De mert recsegni kezdett a létra, Szücs pátri keserűen nyögött fel , szünetlen szuszogása közben:
- Barátim, ti latrok, csak nem akartok időnekelőtte átsegíteni a túlvilági nyugdíjba?
- Csak türelem, tanár úr, - biztatgatta fuvarosa, az enyhe humorú Szinyéri Márton - Istennek segítségével és a saját megtámasztásunkkal sikerül fölsegíteni majd a tanár urat!
Szücs István pátri sok bútól környezve emelte most a szemeit Szinyéri Mártonra:
- Márton barátom, te lator, megvasaltattad-é a hátsó ülést, amint azt legutóbb meghagyám teneked?
Mert ijesztő mérvben hajladozott alattam minden adandott alkalommal...
Szinyéri Márton fidélisen kanyarított bele a levegőbe a behomorított tenyerével:
- Az ülés meg van pántozva: Nadzon verhói kovács fél napig dolgozott az erősítésén.
Akár el is alhatik rajta a tanár úr...
No, gyerünk csak!
Ez az utóbbi biztatás a körötte nekigyürkőzött embereknek szólt.
Abban a pillanatban a bal-hónalja alatt ragadta meg Szücs pátrit Polyák András , ugyanakkor a jobb hónalja alatt Párnahaj János feszült neki a tanár úrnak , mialatt Futó Mihály meg Szinyéri Márton minden inának megerőltetésével kezdte tolni a hátuljánál fogvást...
Recsegett a létra, fújtak az emberek, veresre dagadt ki a Szücs pátri kerek képe, nagykabátjában gyöngyözött a halántéka ...
Akkor egyszerre nagyot kiáltott Szinyéri Márton:
- Hó-rukk!
S ugyanabban a szempillantásban sikerült a szekérbe lendíteni föl Szücs pátrit .
Az emberek egy fölszakadt sóhajjal csattintották össze a tenyereiket, amelyek mindegyikébe húsz fillért olvasott le a tanár úr, amiért segítségére voltak a fölszállásnál.
Akkor már a pántozott hátsó ülésen dagadozott Szücs pátri s morózusan szólt oda a humorizálgató fuvarosnak, Szinyéri Mártonnak tudniillik:
- Ne komiszkodj, Márton barátom, te lator, hanem suhints a füle közé ennek a két patkánynak!
Mert elszállt az idő, életünk pedig rövidremért köztudomás szerint...
Szinyéri Márton hirtelen az első ülésbe ugrott föl s megrántotta a gyeplőt.
Egyet döccent a szekér s megindult Újhely felé.
A három ember sokáig nézett a szekér után, sűrű fejcsóválgatások között, később pedig maguk is kiléptek a Groszmann Jakab italmérése felé, hogy beigyák az egy hatost.
Mudrony Sanyi darabkát ott maradt még, mert a tanár úrral végbevitt inaszakadt erőlködések megdöbbentették.
Majd megfordult visszafelé, különös gondolatok közt, hogy a három korona és ötven fillér kölcsönt átadja Setéthné tekintetes asszonynak.
Setéth Miklós földbirtokos úr öreg háza ott áll bizonyára ma is még az akkori helyén, mikor maga a tekintetes úr sem él már többet.
Nagy úrnak számított a faluban, mivel volt vagy háromszáz hold földje, amelyet akkor vett át, amikor édesatyja halála után hazajött a nyíregyházi huszároktól...
Sanyi annyit hallott mindössze addigi rövid életében, hogy a falubeli emberek gyakran beszéltek a tekintetes úr jószívéről, amellyel nem egyszer lehajolt a megszorult szegénységhez, meg hogy az egész vármegyében senki úgy nem tudná járni a magyar táncokat, mint ő...
Alig mult három éve, hogy megházasodott , feleségül vévén valami másodunokahúgát s ebben az időben egy kis lányuk totyogott már a régi ház szobáiban.
Márta kisasszonynak szólongatták a cselédek s lehetett úgy másféléveske.
Mudrony Sanyi eközben, összébbvonva magán kopottas ködmönkéjét, befordult a tekintetes úrék portájára s a verandán át rányitott a nappali szobára.
Éppen a tekintetes asszonyt találta odabent, amint a pohárszékben rendezgetett valamit.
Bátran kezdte:
- Keziccsókolom, elhoztam kérem szépen a pénzt, amelyet édesanyám küldött, meg azt is mondta az édesanyám, hogy köszöni szépen és hogy keziccsókolja Setéth néninek...
A tekintetes asszony eléje jött s annyit mondott csöndes hangon:
- Szívesen, máskor is, Sanyi.
Az álla alá nyúlt, magához emelte az arcát s annyit kérdett résztvevő szívvel:
- Aztán hogy vagytok odahaza?
- Péterke meg én megvagyunk, - mondta Sanyi okos szemmel - csak sokszor rí az édesanyám...
A tekintetes asszony, még mindig fogva a Mudrony Sanyi állát, elsóhajtotta magát:
- Szegény!
Mert tiszta szívvel volt mindenkor a fiatal Mudrony Józsefné iránt, akinek szenvedései sokszor meghatották.
Így maradtak jóideig (Sanyi a tekintetes asszonyra csüggesztett arccal ), amikor így törte meg a hallgatást a tekintetes asszony:
- Várj csak, Sanyi, mindjárt adok két darab kalácsot.
Az egyik a tied lesz, a másikat majd Péterkének vidd haza!
- Köszönöm szépen a jóságát Setéth néninek - mondta illendőséggel Mudrony Sanyi.
És míg a tekintetes asszony a kalács után keresgélt, a szomszéd szobából piros szattyán-topánkáiban csak betipegett a ház szemefénye, Márta kisasszony .
Körülbelül abban a korában volt, hogy megtanulta egyik lábát a másik elé rakosgatni.
Szép apróság volt.
Gesztenyeszínű a lenge haja s piros fülönfüggő csillant meg a fehér fülcimpáin.
Bátran tipegett oda Mudrony Sanyi elé s ráemelte szürkéskék , nagy szemeit:
- Hod híjnat?
- Sanyi - mondta a fiú.
A merész kisasszony a következő kérdést adta föl ekkor:
- Szani, mit hosztál netem?
Mudrony Sanyi kínos zavarba jutott, mert hiába tapogatta a ködmönkéje zsebeit, a tekintetes asszony meg boldogan mosolygott föl, mialatt két darab kaláccsal tért vissza:
- Látod, fiam, ilyen haszontalan követelődző ez a kis semmiházi.
A kalácsot pedig neked hoztam...
Sanyi megköszönte a kalácsot, a harmadfélesztendős Setéth Mártához pedig így szólt:
- Legközelebb egy igen-igen szép madarat hozok magának, kisasszonyka!
Márta kisasszony tovább selypített:
- Madajat ?...
Szép madáj jesz?
- Aranymadár - mondta találomra Sanyi.
Az apró kisasszony rábólintott, halálos komolyan:
- Az jó jessz...
S eltipegett Mudrony Sanyitól, mintha valami sürgős és semmi körülmények között el nem halasztható tennivalója akadt volna.
Édesanyja mosolyogva nézett utána:
- Számontartó felesége lesz ez még valakinek valamikor!
És Mudrony Sanyi, miközben a tipegő apróságon mosolygott maga is, dehogy gondolt volna rá, hogy jöhet idő egyszer, amikor ő messzire elkerül szülőföldje tájairól és nem lesz szabad visszatérnie majd arra a szülőföldre.
És a régi-régi kedves alakok közül nem marad körülötte akkorára senki más, mint Setéth Márta...
Dehogy jutott volna az eszébe akkor, hogy neki magának is nagy-nagy utat kell megtennie addig és hogy akkorára számtalanan fognak meghalni békés módon, mások csatákon hullanak el, hogy megtér majd őseihez Setéth tekintetes úr is és Mudrony Sanyi, - messzi városokban élvén életét - ha elnéz egyszer maga körül , nem fog látni senki mást, egyedül Márta kisasszonyt, amint tesz-vesz körülötte , néha lehajlik hozzá s megsimogatja a homlokát.
Mert a hites felesége lesz akkorára Setéth Márta.
Az apró kisasszony akkor már a másik szobába totyogott vissza, Mudrony Sanyi pedig elköszönt a tekintetes asszonytól, aki utánaszólt még:
- Mondd meg édesanyádnak, hogy minden jót kívánok neki!
Igazán megérdemelné már szegény asszony a jobb napokat...
Az utóbbi szavakat azonban inkább sajátmagának mondta.
- Köszönöm szépen Setéth néninek, - hálálkodott a gyerek - át fogom adni édesanyámnak a jókívánságot.
Hazafelé indult.
Odakint felhőtlen volt az ég s a napocska minden erejével sütött.
Ezt a fényt azonban alig-alig lehetett érezni csak.
Mert igen messze járt ekkor a nap: alig három embermagasra tudott fölerőlködni a távoli Bodrogköz határkarimája fölé ...
A falu is olyan ünnepváró hangulatban volt, karácsony előtt: ember, asszony alig mutatkozott a nagyutcán.
A Boldizsár Jánosék kertje alatt ugyanakkor mintha Tóth Antal bukkant volna föl egy szempillantásra, amint leszegett fejjel halad-haladt a kertek végében, félszemű lovát vonszolva maga után kötőféken.
Mudrony Sanyi arra gondolt éppen: ugyan mit kereshet a hótól belepett mezőkön a boldogtalan Tóth Antal, kit a halálból való feltámadása óta valósággal kivetett magából a falu, amikor merengéséből Barczali Gábor riasztotta föl:
- Teremtésit a sok piszoknak, még most sincs annyi becsület a zsiványba, hogy visszaadná az ingit, oszt evégett az én ingemet viseli!
Barczali Gábor igáslegény tudniillik épp az alacsony félszer előtt veszkődött a zsákokkal, mely alacsony félszer szorosan simult hozzá a Boldizsár Jánosék házatájához s így szintén meglátta a kertek alatt tévelygő Tóth Antalt, aki egy idő óta mintha nem lett volna egészen az eszénél.
Ugyanakkor észrevette az utcán baktató ködmönkés legénykét s odaszólt neki:
- Ugyi, meggyött mán az apád?
- Tegnap este gyött meg, Barczali bácsi - válaszolt bátor-okosan Mudrony Sanyi s megállt tisztelettudón.
S hozzátette még:
- Azt hiszem, Isztáncson járt valahol.
- Hát azt mondom én neked, fiatal öcsém, hogy eccer még rosszul tanál járni velem az apád, az a híres!
És míg Sanyi a lábát váltogatva álldogált az út szélén, Barczali Gábor így beszélt tovább, azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy sajátmagát biztassa meg:
- Hogy mér mondom ezt?
Azér mondom, mert kutya-ember az apád, akinek Isteni nincs és csak hányja magát, a helyett, hogy meghúzódna a vackába.
Engemet is fenyeget , hogy majd elláttya a bajomat...
Oszt mér?
Azér, mer nemes létemre törődök ezzel a kivetett Tóth Antallal.
Ez mérgesíti őtet...
Ő pedig csak parancsolni akarna minden magánál kisebb embernek, felfele meg hajladozik, oszt a méltóságos úrnak a talpát nyalja mindig, ha tanálkozik vele és leveszi előtte a kalapját.
De a háta megett rosszakat mond a méltóságos úrra is, mer ilyen piszok természettel verte meg a Teremtő...
Hát csak aszmondom én neked, fiatal öcsém, hogy az apád , ha belém akar kötni, ne felejcse el, hogy marhaerő van a vállaimba...
És itt már öklét rázta fenyegetőzve.
Mudrony Sanyi pedig elnézte a zötyögőhasú, meredtszemű és kurtalábú szolgalegényt, amint az ökleit emelgette és néha szorongott tőle egy kicsit , mégis mosolyogni volt kénytelen.
Mert érezte, hogy apja félkézzel árokba hajítaná Barczali Gábort, ha arra kerülne egyszer sor.
Nagyerejű ember volt Mudrony József, sárgaszinű csálé magyar bajusszal, aki egyetlen embert tekintett csak többre magánál: vőtársát.
Vajda György számadókanászt a Vihorlátban.
Igaz másfelől, hogy Vajda György a két hüvelyk- és mutatóujja között szétrepesztette az ezüst egyforintost.
Mudrony Sanyi épp azon volt, hogy köszön és továbbmegy, amikor így szólt hozzá Barczali Gábor, ezúttal már engedékenyebb hangon:
- Te persze nem felelhetel az apád disznóságaiért...
Hanem láttál -e már fehér egérkét, fiatal öcsém, amelyek táncolnak, ha fütyölök nekik?
- Nem láttam, Barczali bácsi - válaszolt megszeppenve Sanyi.
Megszeppenése érthető volt, mivel fehér egérről soha nem hallott addigi életében , azt pedig még álmában sem merte volna hinni, hogy ezek a fehér kis egerek táncolni is tudjanak.
Barczali Gábor igáslegény ezúttal már csalogatón kacsintott feléje:
- No, gyere csak be!
Mudrony Sanyi ugyan mindig tartott keveset a különös embertől, mindazáltal nem tudott ellentállni a kíváncsiságának.
Az egyik liciumnyíláson át túltette magát a kerítésen s megindult Barczali Gábor után, akinek - úgy látszott - akad ráérő ideje e téli napon, mert az istálló felé indult meg.
Ahogy beléptek volna az ajtón, kissé csípő, lószagú meleg csapta meg őket.
A lovak háta mögötti térköz tisztára volt seperve, az egyik sarokrészben pedig föl lehetett fedezni a Barczali Gábor fekvőhelyét.
A fekvőhely mellett nagyobb ládika, melyben - szemlátomást - az alsófehérneműje lehetett berakva, a fekvőhely fölött viszont , a falról, szögön csüngött az ünneplőruhája.
S abban a pillanatban olyan érzése lett Mudrony Sanyinak, hogy rendszerető ember lehet Barczali bácsi.
Barczali bácsi akkor már - a nagyobb ládika mögül - alig észrevéve csinos kalitkát húzott elő s a kalitkában ugyanakkor két fehérszőrű, pirosszemű egérkét látott meg Mudrony Sanyi.
És csaknem felkiáltott, miközben Barczali bácsi halkan felkuncogott:
- No, mit szólsz hozzájuk, fiatal öcsém?
- Jaj Istenem, de szépecskék! - ujjongott föl magafeledten Sanyi.
Barczali Gábor elmerengve bólogatott maga elé:
- Azt meghiszem!
Igaz is, hogy egy komédiás a tajtpipámat vitte el értük, akit az apámtul örököltem...
És akkor, a nélkül, hogy törődött volna többé a gyerekkel, furcsa danát kezdett kidünnyögni az orrán Barczali Gábor, mialatt jobb-mutatóujjával az egyik orrcimpáját ütögette.
A két egérke váratlanul fölfigyelt, a két hátulsó lábára ágaskodott és úgy tetszett akkor, de álomszerűen csak, mintha az egérkék forogni próbáltak volna körbe.
Barczali Gábor továbbdünnyögött, a két egér ugrált-ugrált s olyan különös volt minden, de minden az istállóban.
A lovak furcsa felhorkanása, a Barczali bácsi dünnyögése és az egérkék önfeledt tánca.
Sanyi egy mélyet lélegzett:
- Istenem, de szép!...
Ám Barczali Gábor ezt már nem hallotta többet.
Mert akkorára otthagyta a kalitkát a két fehér egérkével, akik abban a pillanatban abbahagyták a forgolódást, a helyett két első lábukat a kalitka oldaldrótjainak támasztották és így - álló állapotban - piros szemmel kezdték figyelni, mit csinál a gazdájuk?
Legalább is így hítta Mudrony Sanyi.
Barczali Gábor azt cselekedte azalatt, hogy valami szívfájdító dallamot dünnyögött tovább az orra alatt, miközben egyhelyt topogott, majd nekilendült a lovak mögötti szabad térnek, oldalra tartott lankadt karokkal, akár a fürjmadár...
Táncolni kezdett sajátmagának, azalatt egyre hangosabban dünnyögött, oldalt-tárt két karral, már fel-felrikoltott nyersen, nekifutott a szabad térnek, himbálva magát, visszahátrált káprázatos ügyességgel, zötyögött a hasa, kurta lábaival dobbantott néha s ilyen pillanataiban hátravetette a fejét olyan furcsa mosollyal, hogy Sanyi ijedezni kezdett...
Ám új dallam következett ugyanakkor, amelynek félig-meddig ki lehetett venni a szövegét is:
Késő éjjel nem jó citerázni,
A lyányokkal dubogósan járni...
S már járta is, dobogva a talpaival.
Lábait hol kivágta oldalt, hol toporzékolni kezdett velök, majd ismét nekilendülve szaladt neki darabkát nesztelenül, akár a fürj, mintha kifeszített karjaival a mennybolt alá igyekezett volna fölszállni...
Később dünnyögésbe halkult át újból a különös dalocska.
Mindez oly álomszerűen hatott, akárcsak alvás alatt s amikor végül abbahagyta volna Barczali Gábor s még egy utolsót toppantván, megfordult, mintha másvilági nehéz álomból tért volna magához Mudrony Sanyi.
Akkor az igáslegény először helyére vitte vissza a kalitkát a két egérkével, majd Sanyi elé lépett s vállára eresztvén le széles és kemény markát, így szólt hozzá négyszemközt:
- Hiszem, fiatal öcsém, amiket most láttál, hallgatni fogsz halálod napjáig...
- Igenis, Barczali bácsi - válaszolt elszorult szívvel Mudrony Sanyi , reménykedve, hogy most már szabadulhat a fojtogató levegőjű istállóból, ahová igazán akarata ellenére jutott be.
S indult is már, amikor az igáslegény utánaszólt:
- Tudod, fiatal öcsém, jókedvembe tanáltam lenni keveset nagy szomorúságomba ...
Apádnak pedig mongyad meg, annak a híresnek, hogy ne igen hányja a hátulját, mer nem ijedek meg tüle...
Komisz kutya az apád, csakhogy nekem is marhaerő van a vállaimba!
Az utcán sietett már lefelé Mudrony Sanyi s összegombolta magán a ködmönkét, mert az idő nekikomorodott időközben s úgy tetszett, hogy talán már ebédidőre felsikong a hóvihar.
Az idő is elhaladt aközben, lehetett már féltizenkettő délelőtt s ez okból külön is sietett lefelé Mudrony Sanyi.
Mert gondolta, hogy odahaza esetleg aggódni talál miatta az édesanyja.
Varnyuk rikoltoztak a kertek alatt s nem is találkozott senki mással az utcán , csupán Pék Imrével meg Toronyival.
Pék Imre épp azt magyarázta Toronyinak, hogy azért nem tudták elfogni azt a nagy szürke nyulat, mely az elmult héten tévedt be a falu utcájába, amelyet ők ketten nyomban üldözni kezdtek, mivel a nyúl , noha fáradtnak látszott már, többízben meglepően felpaklizott előttük s ilyenkor ők ketten, akik a nyúl farkában lihegtek közvetlenül, szintén fordultak az oldalt cikkant nyúl után, ámde egymásnak, miközben csúnyán összeütötték a fejüket.
Valami háromszor egymásután...
A nyúl előnyt szerzett ilyenformán , végül is átszaladt az egyik udvaron, a kerítésen át neki a mezőségnek s ez volt közvetlen oka, hogy Pék Imre meg Toronyi aznap nem ehetett nyúlpecsenyét.
Toronyi - fölfelé menet a nagyutcán - egy szörnyűt sóhajtott:
- Nem is lesz mán nekünk szerencsénk soha ebbe a kutya-világba, aszmondom én teneked, Imre!
Pék Imre rásóhajtott:
- Így ver minket az Isten!
Mudrony Sanyi jól hallotta ezt az eszmeváltást s aközben elbaktatott már a Kigyóssyné háza előtt is.
Szeretett volna otthon lenni minél előbb Péterke öccsénél, aki bizonyára várhatta már odahaza.
( Ám az is lehetséges lehetett éppen úgy, hogy mindenről megfeledkezve játszadozott rongyhuszárjával a kucikban.)
De akkor mégis visszafordult s benyitott a Kigyóssyné háza kapuján .
Mert napok óta nem látta Annus kisasszonyt, a szép és okos tanítónénit, már pedig terve volt, hogy elárulja neki mindazt, amit vele kapcsolatban Szikora tanító úr mondott Kónya tiszteletes úrnak.
Persze a maga szavaival s már amennyire meg tudta jegyezni magának.
Olyan érzése volt ugyanis, hogy veszély fenyegeti Annus kisasszonyt.
A pitvarban letopogta csizmájáról a havat s akkor kopogott illedelmesen .
Kigyóssyné asszony megint nem volt odahaza, de bent volt a szobában senki más , mint éppen Szikora tanító úr.
Lefogott lélekzettel állt meg az ajtóban, mert meglepetésében még köszönni is elfelejtett.
Az első pillanatban annyit látott mindössze, hogy a tanító úr elől összefogott két karral járkálgat föl és alá a szobában, Annus néni pedig az egyik utcai ablakban áll szótlankodva és lehajtott fejjel.
Mintha nagy-nagy tanácstalanságba esett volna, avagy mintha attól remegett volna, amit a következő pillanatban kell majd hallania.
A tanító úr megállás nélkül beszélt, szembetűnő izgatottsággal:
- ...Egyszóval oda szeretnék kilyukadni igazság szerint, hogy nem várhatok tovább!
Betöltöttem immár a harminckettedik életévemet s feleség nélkül olyan a férfi, mint felfutó paszuly nélkül a karó, hogy népi hasonlattal fejezzem ki magamat...
Annus kisasszony állt az ablakban és hallgatott.
Szikora tanító úr észrevehető irgalmak között kiáltott fel:
- Beláthatja Annus nagysád is, hogy ilyen állapotban nem bírhatom ki tovább lelki egyensúllyal.
Muszáj asszonyt keríteni a házhoz!...
De itt már beleszólt Mudrony Sanyi is:
- Keziccsókolom, Annus néni!
Mert hatesztendős értelmével megsejtette valahogyan, hogy újabb veszély fenyegeti a szép tanítónénit, akihez annyira ragaszkodott.
Ezért kottyantott közbe.
S a legjobb pillanatban!
Annus kisasszony ugyanis fölrebbent váratlanul s már sietett is az ő kis barátja felé, mintha a megmentője lett volna:
- Isten hozott, Sanyika!...
Teremtőm, de rég nem láttalak!
Nem folytathatta azonban, mert a tanító úr akkor már levette kalapját a fogasról , a sarokból előkereste az ernyőjét (télen, nyáron esernyővel járt !) s odaállt a leány elé:
- Beláthatja Annus nagysád, hogy fölösleges harmadik jelenlétében, - legyen bár éretlen gyermek az a személy! - egyelőre el kell ejtenem a fölvetett téma fonalát...
Ajánlom magamat gráciájába!
S a kis tanítónő nem marasztalta a tanító urat, akinek szemlátomást nagyon komolyak lehettek a szándékai.
A helyett mintha fölszabadult volna egyszerre s a tanító urat feltűnő fesztelenséggel kísérte ki a pitvarba.
Ott a kezét adta neki:
- Isten vele, tanító úr!
Két pillanattal később a szobába libbent vissza Annus kisasszony s mindenekelőtt azt cselekedte akkor, hogy lehajolt Sanyihoz s megcsókolta az arcát.
Kétfelől is:
- Sanyika, Sanyika, sose jöhettél volna jobbkor!
- Annus néni, kérem szépen, - fogott bele hadarva a gyerek, miközben forróság öntötte el minden tagjában - azért gyöttem, mert a tanító bácsi beszélt valamit Annus néniről...
- Ugyan mit, te buksi? - s megcsapkodta kedveskedve az állát.
S Mudrony Sanyi beszélni kezdett ekkor, a maga módja szerint persze.
Hogy négy vagy öt nappal előbb újságot vitt a pap bácsinak, ott volt a tanító bácsi is és a tanító bácsi azt mondta akkor, hogy nem sokáig fog már tanítani, hanem Annus nénit veszi tanítani az iskolába...
- S ugyan minek? - kérdezte fölibehajolva a szép leány, miközben csöndben kacagott föl.
- Annak, - hadarta Sanyi - hogy akkor az iskolába nem ereszti be Pali bácsit, aki erdészúrfi...
Ennyit hallottam.
S Annus kisasszony nem kacagott többet, még csak nem is mosolygott.
A helyett ráborult Mudrony Sanyi buckó fejére és sírni kezdett, de nagyon.
Égő könnyei végig folytak a gyerek arcán, akit újabb forróság bódított el.
Végül kinyögte valahogy:
- Bántotta valaki Annus nénit?
Annus néni azonban nem felelt, csak sírdogált-sírdogált.
És Mudrony Sanyi , bármint jártatta is az eszét, nem tudta, mit gondoljon magában a dolog felől.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE