Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Fülöp házassága : Regény
Keletkezés ideje
1891
Fejezet
10
Bekezdés
1325
Mondat
3157
Szó
29390
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
V.
A temetés után meglátogatta bérlőjét és kijelentette neki, hogy a szerződést nem fogja megújítani többé.
Maga veszi kezébe a birtokot.
Ez az elhatározás egyetlen nap benyomása alatt pattant életre és állandónak látszott .
Fülöp sajátságos érzelmekkel csodálta azt a leányt, ki lebilincselte a maga szilaj fájdalmával és azzal az utánozhatatlan bájjal, a mely egész lényén elömlött és lekötötte érdeklődését.
Bevallotta, hogy ime ő is belekerült az örökkévalóságot fentartó emberi szenvedély erőteljes lázongásába, a mely alól nem vonhatja ki magát erőszak nélkül senki.
A teremtés hatalmas labdajátékában csak áldozatok, őrültek és játékszerek vannak.
Megszűnik a méltóságos agyvelő gőgje, a férfi büszkesége, a nő ellentállása.
Elpusztúl minden, a mi fönséges, és minden, a mi becstelen.
Nem marad semmi, csak a rettentő akaratnak vakon engedelmeskedő nyulékony emberi labda, a mely megalázkodva járja a maga szolgai tánczát és nagyra növeli önmagában a vérből fakadó rossznak összes vétkeit és összes hazugságát.
Sibil azonnal észrevette azt az indulatot, a melyet Fülöpben keltett, s az első napokban nem is mutatott iránta valamely észrevehetőbb idegenkedést.
Hallgatta a szavát, engedte, hogy a templomba kisérje és fejét rázta, a midőn az ifjú tartózkodva azt a kérdést intézte hozzá, hogy nincs -e ellenére, ha naponként meglátogatja.
- Nincsen, uram.
A szerencsétlen halott története sohasem került szóba.
Fülöp mindössze futólag említette, hogy a hölgygyel három év előtt a fővárosban ismerkedett meg, de ez az ismeretség hétköznapi és közönséges.
Száz és száz olyan gyors érintkezési pont van a társasági életben, a melyeket nem szokás elkerülni, de a melyeket figyelembe se szokott venni senki.
Udvariassági formulák, kölcsönös bókok és magát kellető finom nyájasságok.
Ez minden.
Többet ő sem tud, mint összevéve azok, a kikkel a megboldogult asszony valaha érintkezett.
A leány figyelmesen hallgatta ezt a mentegetődzést és nem kérdezett semmit.
Egy délután, - Fülöp ekkor már a plébánosnál, egy szeretetreméltó, jó, öreg modorú embernél foglalt el ideiglenes lakást, - ismét átment a kastélyba, hogy nehány szükséges utasítást adjon.
Ott serényen folyt a munka.
A kastély körül levő elvadult parkot kertészek rendezték siető kézzel.
Az útakat újra kivágták, a bokrokat megnyesték, virágágyasok, formás gyep és színeslevelű törpe fűminták keletkeztek a csak két hét előtt is fölismerhetlen vadságban levő terrasokon.
Benn a kastély boltozatos termei kifényezve, díszes külsővel várták a kitünő izléssel összeválogatott nehéz, faragott bútort, a melyet most bontogatnak ki gyékény burkából a kárpitosok.
A verandán vén szolgája Miska zsörtölődött.
Az öregnek sehogy se tetszett az ebédlőbe függesztett régi művű bronz függő-lámpa.
- Lepottyan onnét, instálom, aztán mi lesz?
Egy kárpitos legény mosolyogva nyugtatta az öreget.
- Ne féljen, bátya.
Erős ez!
- Lyukat ver az úr fején, annyit mondok.
- Dehogy ver!
- Nono!
Tréfáljatok csak...
Fülöp belépett; az évelődés abban maradt.
A kárpitoslegény dolga után látott.
Magában azt gondolta, hogy ő már látott hideg embert egy párt, - de ilyen fagyos arczú urat , mint a milyen Gerendi Fülöp, még soha.
Az ember megfázik, ha rá néz.
Ebben nem tévedett.
Fülöp csodálatos átalakuláson ment át, a mely külsején is észrevehető nyomokat hagyott.
Nyugodtabb és hidegebb lett.
Alakja büszkébb és parancsolóbb.
- Van valami újság, Miska?
- Nincsen, instálom, semmi, - felelte nagyokat szippantva pipájából az öreg, - a nótárius úr ma is csak olyan csendes mint tegnap...
De hiszen nem is adok én az életéért egy fabatkát se.
Nagyon búsul szegény.
Ül az ablak mellett és néz.
A semmit nézi instálom és az üres levegőt.
A kisasszony vigasztalta az imént, de semmit érő már neki minden.
Egyebekben pedig fekete pecsétes levél jöve.
- Adja ide!
- Tessék.
Azt hiszem, hogy az öreg nagyságos asszonytól való lesz.
Fülöp átvette a levelet és elolvasta.
Nagynénje írta.
Röviden, kimért hangon adta tudtára, hogy beszédeket hallott, a melyekről azonnal értesíteni akarja, nehogy tápot nyerjen az itt-ott máris élczelődésbe induló pletyka.
... »
Nem adok hitelt semminek, a mit hallok.
Fölteszem rólad, hogy ismered azokat a kötelességeket, a melyek neved és családod fentartása érdekében férfias józanságra köteleznek.
Mindaddig, a míg külömböző ismeretségeid a kaland megbocsátható színezetével birtak, nincsen és sohasem volt megjegyzésem arra, a mit teszel, vagy a jövőben tenni akarsz.
Most azonban, a midőn több oldalról, - saját bérlődtől is, - azt hallom, hogy egy falusi jegyző leányrokonával kötöttél ismeretséget, s ez az ismeretség könnyen válhatik komolyabb jelentőségű ballépésnek a forrásává , szükségesnek tartom, hogy óvjalak ettől a lehetőségtől és figyelmedbe ajánljam azokat a keserű következményeket, a melyek egy ily képtelen viszony terhe alatt a társaságban sújtani fognak.
Jegyezd meg magadnak, hogy családunk tiszta multját soha semmiféle ballépés nem homályosította el és azt a házat, a melyben e családnak valamely tagja lakott, parasztvér még nem vallotta otthonának soha.
Ha azt akarod , hogy a rólad keringő kellemetlen találgatásoknak egyszer s mindenkorra végük szakadjon, legjobban teszed, ha azonnal elhagyod a falut.
Ne vedd tanácsnak ezt a megjegyzést, - tégy belátásod szerint, - de én a magam részéről úgy vélem, hogy az elfogulatlan vélemény-nyilvánítás sohasem fölösleges akkor, a midőn családi neved és egész jövődnek nyugalma forog koczkán.
Nagy megnyugtatásomra szolgálna, ha aggodalmaimat már a legközelebbi napokban eloszlatva látnám.
Feliczia.«
Fülöp zsebébe rejtette a levelet, keresztül ment a kastély középső termén, s kilépett a kertbe.
A munkások tiszteletteljesen köszöntötték és utasításaira vártak; ezúttal azonban hiába, mert az ifjú jóformán észre sem vette őket.
A park vége felé tartott, a hol egy szétterjengő, százados tölgyfa alatt nyulánk leányalak ült a kerti padon.
A szürke kis jegyző védencze: Sibil.
Piros vonallal szegélyezett vászonruha simult finom vonalakkal hajló testére, a melynek tökéletes arányait egyetlen oda nem tartozó feltűnőbb vonás sem zavarta meg.
A leány kezére hajtott fejjel ült.
Gazdag szőke haját könnyű szalmakalap takarta, a melynek piros szalagját kiváncsian lebegte körül egy feje fölött szállongó pettyes lepke.
Fülöp udvarias köszöntéssel állott meg a pad közelében és megjegyezte, hogy kivánsága szerint ím készen áll; indulhatnak.
- Mást gondoltam, uram, - felelte csendes hangon a leány; ne nehezteljen reám, de az ön kiséretét többé nem fogadhatom el.
- Száműz?
- Oh nem!
- Akkor hát bocsánat, de azt hiszem...
- Ne kérdezzen, uram, ne kérdezzen!
Lássa, mindenkinek vannak bogarai.
Nekem is.
- Azt hiszem, hogy itt falun nem azzal a mértékkel szokás mérni, mint a parkettes padlón.
- Ki tudja!
- Ön mondta tegnap.
- Tegnap?
- Vagy tegnapelőtt.
A leány szórakozottan intett.
- Nagyon régen...
Két nap hosszú idő, - mondotta félre nézve, - azóta gondolkoztam a dolog fölött és úgy találtam, hogy a mérték az egész világon egyenlő.
- De hisz ön azt mondotta -
- Azt mondottam, hogy volt idő, a midőn senkinek a véleményével nem törődtem és rendesen mindig azt tettem, a mit az emberek megtiltottak.
Azt mondottam, hogy makacs, önfejű teremtés voltam, sokkal durczásabb és vadabb, mint Lőrincz, az unokabátyám, a kivel együtt jártam az erdőt és építettem papiros malmocskákat az érre.
De mindez régen volt, uram, igen régen...
Akkor még kis leány voltam és tudatlan.
» Vadvirágnak« hívtak, s az első jelzőben igazuk volt.
Azóta olvastam és tanultam annyit, a mennyit tudtam.
Ügyeltem magam körül az embereket és megjegyeztem sok olyan dolgot, a miről annak előtte természetesen fogalmam sem volt.
Többek között arra is reá jöttem, hogy önnek jobb, ha velem nem találkozik többé.
Fülöp kissé indulatosan felelt.
- Megbocsát, de legalább is furcsának találom ezt a fölfedezést.
- Nem tehetek róla.
- Őszintén érzi?
- Azt hiszi, hogy én ámítani tudok?
- Nem azért...
- Nos?
- Ne beszéljünk erről, Sibil.
Én kijelentettem önnek, hogy haszontalan, tunya életet éltem.
Olyannak tudtam magamat, mint a többiek, a kik a véletlen különös kedvezése folytán nem szorúltak arra, hogy mindennapi kenyerüket a sors kezéből tíz körmükkel tépjék ki.
Ismeretlen senki és semmi voltam a társadalom számottevő tagjai soraiban és az vagyok ma is.
De én azt is megvallottam önnek, hogy undort érzek ez iránt az ifjú emberhez méltatlan élet iránt.
Rosszul érzem magamat ebben a ködben, a melyben élek.
Kivánom a tiszta levegőt, a munkát és az eleven harczot!
Egész lelki örömmel szembe tudnék szállani mindazokkal, a kik előre való futásomban megbuktatni akarnának és szívem összes szenvedélyeivel azon volnék, hogy egyszerre ragadjam ki magamat ebből a gyülöletes tétlenségből, a melylyel mindörökre jól vagyok lakva.
A leány kételkedve ingatta fejét.
- Regényben könnyű ez, - mondotta halk sohajjal.
- Akarja, hogy bebizonyítsam?
- Nem.
Hiszek önnek és tudom, hogy minden úgy lesz, a hogy ön mondja.
Jó azonban, ha számot vet az emberek véleményével, mert ezt az ellenséget nem szabad kicsinyleni.
- Nem érdekel...
- Meg fogja bánni.
Egy ember ellen könnyű...
Az emberek ellen való erőszakos harczban azonban még sohasem győzött senki.
Kivánom, hogy elérje azt a szép czélt, a melyet maga elé tűzött.
Ennek a czélnak az érdekében szükséges főleg az, - hogy ezután ne foglalkozzék velem többé.
Én nem ámítom magamat, - érzem, hogy mit érnék akkor, ha csak egyedül ketten volnánk élő emberek ezen a földön, és tudom azt is, hogy mit érek így, a többiek között, az általános felfogás szokásos itélete szerint, - fejezte be szavait merész hangon a leány és odanézett egyenesen Fülöp szeme közé, ki türelmetlenűl hallgatta és azonnal felelt.
- Ismétlem, kedves Sibil, hogy én semmit sem adok az általános felfogásra; én -
- Ön meg kell, hogy hajoljon, uram, mert nem szállhat szembe az emberekkel, csak egy esetben...
- Azt akarja mondani nemde, hogy csak akkor, ha önként száműzöm magam a társaságból.
- Azt.
- Csalódik!
- Nem, nem, - felelte a gúny gyorsan tovavesző árnyalatával a leány, - összes könyveimben így olvastam és hiszem is, hogy így van, mert ez egészen természetes.
Nem szeretem azonban, ha csak messziről kerülgetjük azt a dolgot, a miről szó van .
Nyiltan kimondom tehát, hogy én például sohasem lennék az ön neje.
- Gyűlöl?
- Különös kérdés...
- Találja természetesnek, mert én részemről legalább nem látok más akadályt.
- Gondolkozzék, uram, gondolkozzék!
S a leány felállt gyors mozdulattal a padról.
- Isten önnel!
- Hallgasson meg, Sibil.
- Szivesen! ha megigéri, hogy másról beszél.
- Erről akarok beszélni önnel.
- Erről nem érdemes.
Lássa, mi egyszerű falusiak nem tudunk olyan könnyen és éles ésszel gondolkozni, mint a nagyváros leányai, - bizonyos dolgokban azonban többet pótol az ösztönszerű sejtelem, mint az ész.
Én például ösztönszerűen érzem, hogy ön szeret engem -
- Sibil! kiáltotta kipirúlt arczczal az ifjú.
- Ne szóljon! őszinte vagyok, - folytatta izgatottan, hevesen a leány, - ez is egyik előnyünk a városiak fölött...
De éppen azért, mert érzem, hogy ön vonzalmat érez irántam, tudom azt is, hogy ennek a vonzalomnak semmi értelme sincs, mert nincsen czélja.
- Van!
- Oh nincs, nincs!
Tudom, hogy nincs...
Megvallom azt is, hogy idegen emberek figyelmeztettek erre -
- Kicsoda ?...
- Mindegy!
Magam is arról vagyok meggyőződve, hogy igazuk van.
Ha visszariasztó példát akarnék találni arra, hogy hol végződik az ilyen egyenlőtlen szövetség, mint a milyen a kettőnk házassága volna, - nem kellene messzire mennem...
Künn a temetőben még nem verte föl Róza sírját a fű -
- Az egészen más! felelte indulatosan Fülöp, de azonnal elhallgatott.
Ajkain lebegett a szerencsétlen titok.
- Kimondja?
Soha.
Egyes rosszúl végződő esetet könnyű találni, kedves Sibil, - folytatta nyugodtabban, - ez azonban nem elég ok arra, hogy őszinte vonzalmamat kétségbe vonja.
- Nem vontam...
- És megalázzon.
- Bocsásson meg.
Istenem, hiszen én becsülöm önt és elhiszem, hogy ön meg tudná védeni nejét a társaság ellen; de milyen sorsa van annak a nőnek, a ki védelemre szorúl?
- Erre nem volna ok.
- De mennyi volna!
Hasonlítsa össze az én viszonyaimat az ön viszonyaival.
Nem vagyok elfogúlt önmagam iránt és talán nem itél szerénytelennek, ha azt mondom, hogy nekem jó eszem van.
Tudok itélni és tudok következtetni is.
A magány megtanítja ilyen apróságokra az embert.
Meg vagyok róla győződve, hogy ön egy ideig mindenki ellen fölvenné a harczot, mert eddig még nem próbálta, hogy milyen küzdelem az, a melyet valaki a tulajdon társadalmi osztálya ellen folytat; később azonban elfáradna , elvesztené kedvét, s lassanként belátná, hogy az a szellem, a melyet ön is magába szívott, legyőzi önt.
- Soha!
- Büszke mondás...
- Ugy mondom, a hogy érzem, - felelte türelmetlen mozdulattal az ifjú, - senkinek sem tartozom felelősséggel azért, a mit teszek.
Ön rémeket lát, kedves Sibil.
Regényei után következtet a valóságra.
-
- Téved!
- Nem tévedek!
Igérje meg, hogy elfogadja ajánlatomat és én be fogom bizonyítani , hogy aggodalmai hiábavalók.
Sibil!...
Én nem tudok hizelegni és nem tudok kérni .
Kimondtam nyiltan, hogy szeretem önt.
Rosszúl esik, hogy származását emlegeti és ürügyeket keres, - mert ezzel azt érezteti velem, hogy gyöngének itél.
Nem vagyok az !
Most ébredek a sötétségből és kimondhatatlan vágyat érezek az után a napfényes , tiszta világ után, a mely az ön világa!
A társaságot említette és az embereket.
Mi köt engem az emberekhez?
Én volnék a legmegvetésre méltóbb teremtése ennek a földnek , ha az emberektől kérnék engedelmet a boldogságra!...
Ez a lealázó szerep a pulyák és a gyávák szerepe, a kikhez nincsen és sohasem volt közöm.
Ma levelet kaptam a nagynénémtől, de én nem említettem önnek...
- Beszéljünk másról... mondotta szórakozottan a leány.
- Feleljen nekem, Sibil.
Ha gondolkozni akar ajánlatom fölött, tűzzön ki határidőt és én szivesen várok.
Fülöp kezébe vette gyöngéden a leány kezét.
- Egyedül állok a világon, - folytatta lassú, unszoló hangon, - éppen mint ön.
Meg akarom osztani önnel az életemet...
Fogadja el.
- Szerencsétlenségbe döntöm...
- Boldoggá tesz!
- Istenem, de hát én - és ön...
- Sibil!
Esküszöm, hogy én nem hallom azt, a mit ön mondani akar.
Feleljen nekem, - szeret?
- Ne kérdezze...
- Ettől függ minden, a mi az élethez köt.
Öntől várom a jövőt és a boldogságot .
Szegénynek és gyámoltalannak érzem magamat, - folytatta kilobbanó izgatottsággal az ifjú, - hogy nem tudom úgy megmondani azt a súlyos aggodalmat, a hogy érzem, de higyjen nekem!
Nem akarok és nem fogok gondolni arra, hogy ön visszautasítsa ajánlatomat, a mely gyönyörrel tölti el az én lelkemet és magában foglalja mindazt, a mi bennem jóság és reménység a jövendő verőfénye iránt.
Sibil, feleljen, feleljen nekem!
Mondja, hogy szeret...
Valahol becsaptak egy ajtót.
A leány összerezzent, s a következő pillanatban kedves mosolylyal nyújtotta Fülöpnek a kezét.
- Megmondom...
- Édes Sibil, - suttogta boldog pírral az ifjú, s ajkaihoz vonta a leány kezét.
- Vigyázzon!
- Miért?
Nemsokára mindenki meg fogja tudni...
- És nevetni fognak.
- Ne kínozzon!
- A valót mondom.
Gerendi Fülöp és a szegény, egyszerű erdész árvája...
Vallja be , hogy ez sehogy sem illik össze...
S a leány kiragyogó tekintettel intett.
- Engem irígyelni fognak, önt sajnálni fogják, - azután elfogják ítélni önt is, a nejét is...
Ez a jövő!
Ki törődik most a szívvel ?...
Uram!...
Én nem vagyok az, a kinek ön tart.
Nem vagyok jó, nem vagyok gyermek, nem vagyok alázatos.
Makacs és kevély voltam: az vagyok ma is.
Sohasem tűrtem a lealázást: nem fogom tűrni ezután sem.
Elég nekem egy intés, egy hang, egy lehellet, - hogy erőt vegyen rajtam a szívem és ne kiméljek senkit.
Gondolja meg...
Istenem... gondolja meg és hagyjon engem...
Ne találkozzék velem...
Arra nem vagyok elég erős, hogy visszautasítsam, de arra igen , hogy bosszút álljak önön, ha megalázna...
Lássa, rossz vagyok, már fenyegetem; ne higyjen a külszínnek, a mely meg fogja csalni...
- Szeret?
- Nem hallgat reám...
Fülöp nem eresztette el a leány kezét.
Láng csapódott a leányi szemekből az ő szemébe, láng a szívébe és kihegyeződött szenvedélyes szikrákkal a vére.
Ah! mámor ez és az ember isteni bolondsága, a mely társat keres és inkább összetöri, semhogy elereszsze...
- Szeret?
- Fülöp!
- A nevem!
Oh mondja...
- Nem!
S a leány majdnem erőszakos mozdulattal szabadította ki a kezét.
Egész testében reszketett.
Félénken, fázódva húzódott vissza.
Az arcza égett, pilláira fényes, meleg könycsepp szivárgott ki, de már mosolygott és mentegetőzve mondta:
- Bocsásson meg...
Olyan szokatlan ez.
Nem tudom elhinni, hogy ön éppen engem akar...
- Szeretem.
- Szeret...
Még nem is ismer.
De jól van....
Kérdezzen meg még egyszer, holnap... egy hét mulva... és én felelni fogok.
Istenem! hiszen én nem akarom, hogy ön boldogtalan legyen -
Fülöp nem felelt erre.
Megjegyezte az egy heti határidőt és kijelentette, hogy egy hétig nem fogja előhozni ezt a dolgot.
Akkor majd ismételni fogja ajánlatát és nem fog tagadó választ kapni.
Ezzel más tárgyra tért.
Előhozta terveit a legközelebbi jövőre, a mely ide köti.
A kastély három nap mulva rendben lesz.
A kert szintén .
Holnap érkeznek a kocsik és a lovak.
Holnapután újra fényezteti a kupolát is, hogy ismét úgy csillogjon a napsugárban, mint régen.
Itthon ülő, megelégedett, boldog ember lesz, a ki nevetni fogja a világ összes komédiáit és soha egyetlen egy pillanatig sem fog rá emlékezni arra a multra, a mely szégyenletes semmittevésben és czél nélkül való, üres vegetálásban telt el.
A leány hallgatta és mosolyogva, kedvtelve nézte.
Félóra mulva visszatértek a kastélyhoz.
Fülöp azután hazakisérte a leányt és elbúcsúzott.
- Egy hét mulva, édes Sibil.
- Majd meggondolja, - felelte könnyű pírral a leány.
- Nem tudok gondolkozni addig, a míg ön szabad.
Elváltak.
Fülöp a plébánia felé sietett és emlékébe idézte mindazt, a mit hallott.
Beismerte , hogy Sibil sok igazat mondott.
Kissé epés, de helyes érzéke van az élet és az emberek iránt.
Hol szerezte?
Kérdezte önmagától csodálkozva, lelkes elismeréssel az ifjú, - hiszen egy tetőtől talpig nagyvilági, finom rafinnement-al való, kiváló asszony sem ítélhetne tisztább meggyőződéssel, mint ez a bájos, nagy gyermek, a kinek félénk mozdulatai a legfeltűnőbb ellentétben vannak azzal az érett felfogással, a melyet szavaiban és megjegyzéseiben tanusított.
A plébániára érkezve azonnal levelet írt.
Kitérő szavakkal adta tudtára nagynénjének , hogy nem veszi figyelembe a róla keringő mendemondákat, a melyeknek alaposságát, vagy alaptalanságát nem tartja érdemesnek megerősíteni, vagy megczáfolni.
Ő olyan kicsiny pontnak érzi magát a világon, hogy csodálkoznia kell azon, ha a kedves tante jóindulatú környezete és a társaság ily nagyfokú kiváncsiságot árulnak el az ő jelentéktelen dolgai iránt.
A mi pedig az emberek véleményét illeti, ez a vélemény senkire sem lehet kötelező.
Régi igazság az, hogy a távollevőnek soha sincsen igazsága, s a társaságnak senki sem tesz kellemesebb szolgálatot, mint az, a ki nem állja útját a szellem csípős röppentyűinek, hanem udvariasan tűri, hogy ez a tiszteletre méltó szellem az ő rovására éleződjék egészen a fullánk csípősségeig, a melylyel azonban sohasem lehet ölni.
Igy.
Ez elég.
A levelet lepecsételte és postára küldte.
A plébános viszont nyájas arczczal kérdezősködött estefelé a kertben, hogy igaz -e az a meglepő hír, a mit a nyugalmazott kapitány házában hallott, mert ő a maga részéről ugyan nagyra becsüli a fiatalság őszinte indulatait, de -
- De?
S Fülöp mosolyogva nézett a zavarba jövő öreg pap szemei közé.
- Folytassa, plébános úr.
- Ne méltóztassék zokon venni...
Itt falun mindent elferdítenek az emberek, a minthogy ez már úgy szokott lenni, rogo...
Domine spectábilis olyan illustris persóna községünkben, hogy minden érdekli őket, a mit mond, vagy tesz.
Azt remélik, hogy állandóan körükben fogják tisztelhetni, s az úri kastélynak Phönix gyanánt poraiból megélemedett régi fénye majdan az ő fazekukba is juttat hébe-hóba, rogo, egy-egy kis pecsenykét, hehehe...
Nagy hunczutok!
- Számíthatnak reám, - felelte jókedvűen Fülöp.
- Teszik is, teszik!
A vén kapitányné különben, - per amorem, - nagyon irígy természetű asszonyság.
Három gyermeke van, leányok a lelkeim, ergo folyton lamentál .
Rossz idők, rossz emberek... hehe...
Szeretné férjhez adni csibéit, de nem kérik őket...
Nem arra való az időjárás.
Szárazság van...
Az én szénámat se kéri senki...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE