Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Életünket és vérünket!
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
24
Bekezdés
2714
Mondat
5633
Szó
68723
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
V. FEJEZET
VÉGZETES NAP
Őméltósága pedig ezalatt lassú meggondolt nyugalommal diktált egy hosszú latin idézetet fiának, midőn a könyvtár ajtaja nagyóvatosan kinyilt és Vencel dugta be rajta futástól kivörösödött ábrázatát.
- Seligmann jól adta a komornyik szerepét s midőn átadta a levelet, az úrfi árkon-bokron elrohant vele.
A parkban azonban nyomát vesztettem! - jelentette halk suttogással, azután ura intésére gyorsan visszavonult.
- Akkor már elolvasta a levelet és mire holnap Balázs hazaérkezik, az úrfi már hetedhétországon túl lesz! - ujjongott a kamarás úr magában és hogy a szemeiben szikrázó örömet elrejtse, az egyik ablakfülkébe lépett és kitekintett:
- Akkor hát az én fájós szemeim is meggyógyulhatnak, fiamat pedig felszabadítjuk a vesztegzár alól - gondolta magában és torkát reszelő köhécselés közt fiához fordulva, így szólt:
- Mára elég lesz, Rudolf!
Mehetsz, ha akarsz!
Rudolf tüstént felkelt és távozott.
Apja homlokát ráncolva, sötéten nézett utána:
- Ördög és pokol!
Ez a kölyök többet tud, mint hiszem!
No, majd teszünk róla, hogy megpuhuljon...
Igaza volt Ulriknak!
Az ő tanácsai szerint kellett volna nevelnem!
De még nem késő.
Vagy az én engedelmes fiam lesz, vagy...
Tovább nem folytathatta, mert Vencel lépett be, még pedig olyan sietséggel, ami különben nem igen volt szokása:
- Siessen, méltóságod!
Eckhardt ur, a titkár a megbeszélt helyen várja...
- Mit mondasz?
Ulrik itt van! - kiáltott meglepetve.
- Igenis!
E levelet átadta és nagyon rámparancsolt, hogy siettessem méltóságodat...
A kamarás úr lázas sietséggel kapta ki komornyikja kezéből a levelet:
«Veszve vagyunk! - olvasta káprázó szemekkel, - a hivatalos pénztárvizsgálatot elrendelték.
Tulpenbauer kérlelhetetlen!
Nemcsak azokat a bizonyos váltókat akarja bemutatni, hanem a pokol tudja honnan, veszélyes bizonyítékok vannak kezei között az S... -ügyből is.
Ez a börtön helyett pallóssal és kötéllel fenyeget!
Csupán három napunk van a menekülésre!
Gyere azonnal, mert várlak, de előbb tudd meg bizonyosan , mikor jön haza bátyád?
Csupán egy módunk van a menekülésre!
Ezt azonban papírra nem bízhatom, hanem szóval fogom neked elmondani.
Ha beleegyezel, megmenekülünk!
Ha nem , én még ma szököm s te lásd, hogy menekülsz...»
Őméltósága rettentően elsápadt.
Vencel ijedten nézett rá halmerev szemeivel:
- Méltósága rosszul van! - hebegte hozzárohanva.
Ura azonban csak néma fejrázással felelt és remegő kezekkel nyúlva csipkés sapkája után, kisietett a könyvtárteremből.
A park bokrai között, az útfordulónál, fia bicegő alakját pillantotta meg, aki Elemért keresve, a tó felső vége felé igyekezett.
Úgy tett, mintha nem is látná.
Mit törődött ő most fiával vagy mással, midőn a föld égett a talpa alatt és a szégyenteljes bukás, a megsemmisülés fenyegető fellegei gyülekeznek feje fölött...
Rudolf azonban megállt, hogy bevárja és csak akkor ment tovább, midőn atyja szótlanul áttért a vadaskert felé vezető jegenyesétányra.
A lágy talaj elnyelte mankójának kopogását és amikor a fűzfák alá ért, úgy tetszett neki, mintha az ünnepélyes csendben elfojtott zokogást hallana.
- Elemér, az égre kérlek, mi lelt? - kiáltott, amint látta zokogástól rázkódó barátját.
Elemér felemelte könnyázott arcát és Rudolf alig ismert rá feldult, elváltozott vonásaira.
Mintha tíz évet vénült volna azalatt a pár óra alatt!
Szemeinek tüzes ragyogása kialudt s halottfehér arcának minden vonása kétségbeesésről beszélt.
- Elemér barátom!
Mi lelt?
Mi történt? - kiáltott hozzárohanva.
- Ne kérdezz! - felelte ez tompa, megtört hangon.
- De kérdezlek!
És meg kell mondanod!
Mi dult fel ennyire? - kérdezte részvétteljes , de határozott hangon.
- Egyszerre megpillantotta a földön heverő, könnytől ázott levelet és mielőtt Elemér megakadályozhatta volna, felkapta és beletekintett.
De ugyanabban a percben, mintha mérges kígyó lenne, kiejtette kezéből, mert megismerte atyja titkárának az írását... és eleget olvasott belőle, hogy megértse barátja kétségbeesését...
Pár pillanatig mereven, hang nélkül állt ott s azt hitte, megöli a szégyen és fájdalom.
Jóformán gondolkozni se tudott ebben az észvesztő helyzetben.
Ha hallgat , szíve mélyéből szeretett barátját teszi szerencsétlenné és földönfutóvá; ha beszél , saját atyját állítja pellengérre és dönti veszedelembe.
Remegő kezeit lüktető halántékára szorította.
Életét adta volna egy megváltó gondolatért.
- Nem!
Nem, ez nem történhetik meg!
Történjék vele bármi, de beszélni fog atyjával és kényszeríteni fogja, hogy felderítse az igazságot.
- Elemér!
Igérd meg, hogy megvárod a holnapot! - mondta olyan tompa hangon, hogy szavát alig lehetett érteni.
- Megvárjam, míg hazajön?
Nem, ezt nem tehetem! - kiáltotta irtózva.
- Szerencsétlen!
Csak nem hiszed el ezt az iszonyú vádat Balázs bácsiról.
- Ó, bárcsak ne tudnám hinni!
De mennél többet gondolkozom, tettei és viselkedése annál erősebben vádolják! - lázongott fájdalommal.
Rudolf kezeit tördelve támaszkodott a fa derekához:
- Te látatlanba, meg se hallgatva el akarod ítélni.
A legnagyobb bűnösnek is megengedik a védelmet...
- Nem tudnék ránézni!
Nem tudnám tőle megkérdezni! - szakította félbe rekedten.
- Elemér, az Istenre kérlek, könyörgöm neked, várj holnapig!
Csak holnap estig!
Hátha nem jön meg!
Vagy ha megjön is, hát ne mutasd magadat előtte...
Tedd meg, tedd meg én értem! - esdekelt olyan izgalomban, hogy Elemér nehezen bár, de végre mégis beleegyezett.
- Te érted megteszem, bár nagyon nehezemre esik még egy napot e födél alatt tölteni ! - felelt szomorúan.
- Köszönöm! - suttogta Rudolf csaknem hangtalanul és remegő, forró kezeivel görcsösen megszorítva barátja jobbját, gyorsan elbicegett.
Elemér szomorúan nézett utána a gyászosan aláhajló fűzfagallyak mögül:
- A te résztvevő szíved, igaz baráti szereteted egyedüli vigasz, amit e szomorú emlékű helyről magammal viszek a nagy világba! - sóhajtott csüggedten és tekintete révedezve merült az alkony homályosan aláereszkedő rejtelmes árnyaiba...
Mikor este a kamarás és fia találkoztak, mindketten visszadöbbentek egymástól.
A kamarás úr arca fakószürkébe játszott s ajkai idegesen vonaglottak, szemeiben pedig lázas, baljóslatú fény ragyogott.
- Atyám, mi bajod? - kiáltott Rudolf aggodalmasan, egy percre mindenről megfeledkezve.
- Nekem semmi!
De mi bajod neked, hogy itt őrzöd a gyertyákat?
- Téged vártalak, atyám!
Elemér ma egy levelet kapott Eckhardt Ulriktól...
- És te tudod, mi van abban a levélben? - kérdezte haragosan összevont szemöldökkel.
- A legrettenetesebb vádak, a legiszonyubb gyanusítás a legjobb és legigazibb ember ellen...
Atyám, az Istenre kérlek, tégy valamit...
Hozd helyre!
Ne mérgezd meg Elemér életét, ne hagyd e rettenetes gyanuval a világba futni! - könyörgött lázasan.
- Úgy, hát a világba akar futni?
- Én könyörögtem neki, hogy várjon holnapig...
Atyám, te azt nem tűrheted, hogy testvéredet vádolják és ez a szörnyű cselszövény a világba kergessen egy ártatlant ...
Űzd el magadtól a te gonosz megrontó szellemedet, Ulrikot.
Ne légy részese e bűnnek .
Inkább legyünk földhöz ragadt szegények!
Én dolgozom érted is!
Csak tedd jóvá , akadályozd meg...
A kamarás úr felcsattanó hahotával szakította félbe.
- Miért nem akadályoztad meg te? - kérdezte gúnyolódva.
- Én mit tudok tenni?
Csak könyörögni tudok!
Hiszen némának kell lennem, mert téged el nem árulhatlak!
Ó , szabadítsd meg lelkemet attól a mardosó vádtól, hogy az én atyám tette legjobb barátomat földönfutóvá...
- És mialatt elmondta, milyen kétségbeesésben találta Elemért, mit szenvedett át vele ő is, újra forró, szenvedélyes szavakkal és összekulcsolt kezekkel könyörgött atyjának, aki egy ideig szokott fagyos mosolyával hallgatta, de azután egyszerre durván rárivallt:
- Elég legyen már a nyafogásból!
Hát azt hiszed, te erkölcsprédikátor, esztelen bolond, hogy azért alakoskodtam, azért komédiáztam hónapokon keresztül, hogy most a te bogaraidért felhagyjak mindennel?
És most, mikor a nagy játék végre nyerve van s érett gyümölcsként készül ölünkbe hullani, most hagyjam abba?
Hátha egy pokol állana közbe, nem törnék-e rajta keresztül?!
- Akkor hát én állok gonosz terveitek közé! - kiáltotta Rudolf hevesen.
- Te? - szólt a kamarás metsző gúnnyal.
- Akkor úgy jársz, mint aki két malomkő közé kerül.
- Az ellenségben saját fiamat se kímélem!
- Ha megöltök is, mindent elmondok Balázs bácsinak!
Inkább a halál, mint a kínzó önvád!
- Tehát el akarsz árulni Balázsnak, fiacskám?
Lám, lám, pedig az előbb az ellenkezőjét fogadtad!
Persze, persze, ezt gondolhattam volna...
Mi mást várhatok tőled...
- Atyám!...
- ...de nekem is van ám egy levélkém - folytatta.
- Ma kaptam!
Te kényszerítesz rá , hogy elolvassam veled... akkor aztán elárulhatsz Balázs bátyádnak...
Nesze, olvasd ... - és olyan hahotával, mely inkább fogcsikorgatáshoz hasonlított, odadobta neki a titkárjától kapott levelet.
Rudolf szemei előtt már az első soroknál táncolni kezdtek a betűk, midőn azonban végére ért, tompa jajkiáltással eszméletlenül esett végig a kereveten.
- Most már biztos vagyok benne, hogy fiam hallgatni fog! - mormogta gúnyosan és ráütött a kandallón álló csengetyüre.
- Fiam elájult!
Segíts, hogy ágyába vihessük! - parancsolta olyan nyugodtan a berohanó Vencelnek, mintha egy bútordarab odábbhelyezéséről volna szó.
- Elküldjem a lovászt doktorért? - buzgólkodott Vencel az orvosságos üvegek és gyógyecet után kapkodva.
- Menj, magam is el tudok bánni egy kis ájulással - szólt ura türelmetlenül és amikor éjféltájban kilépett fia szobájából, megnyugtató hangon mondta:
- Már magához tért, csupán nyugalmat óhajt.
Reggelre nem lesz semmi baja!
Te is menj , feküdj le!
Másnap reggel Rudolf csakugyan felkelt, de amikor le akart menni, olyan szédülés és gyengeség vett rajta erőt, hogy ha véletlenül ott nincs az öreg Mátyás, hát összezúzza magát a lépcsőkön.
A jó erőben lévő öreg cseléd karjai közé kapta , szobájába vitte és lefektette a díványra.
- Pedig ma megjön a mi szeretett nagyságos urunk.
Az fog ám búsulni, ha az úrfit ilyen pápistaszínben látja...
De mi a fránya is történhetett?
A pajtása, az Elemér is olyan, mintha a koporsóból keltették volna fel.
Az is, mint mondják, rosszul lett és az ispánlakban, Cseresznyés uramnál hált - rázta fejét az öreg, mint aki semmiképp sem érti a történteket.
- Mátyás, öreg Mátyásom!
Menjen, mondja meg Elemérnek, hogy várjon meg, míg hozzá mehetek!
De megvárja ám!
Én izenem neki! - szólt lassan és láztól remegő ujjaival kérőn szorongatta az öreg kérges kezeit.
- Persze, hogy megmondom neki!
De milyen tüzesek az úrfi kezei, mint a parázs!
Ne küldjem ide Márta nénit egy kis herbateával?
Minden doktornál különben érti a füvek és gyökerek gyógyító erejét.
- Ne küldje és atyámnak se szóljanak semmit! - felelt Rudolf.
- Halvány mosolyt erőltetett arcára, midőn Mátyás, mielőbbi javulást kívánva eltávozott.
De bizony őméltósága az általános nagy sajnálkozásból csakhamar megtudta ezt és egy ezüsttallért küldött ajándékba az öregnek, aki a cselédség általános megbotránkozására és ijedelmére, haragos megvetéssel dobta a fényes jutalmat a szörnyülködő Vencel lábai elé.
- Ha házról-házra koldulnám össze a mindennapit, akkor se kellene abból a kézből semmi! - kiáltotta olyan hangon, hogy őméltósága szobájába is behallatszott.
Vencel nagy méltatlankodva rontott a szobába és hallotta, amint ura elégedetlenségét fejezte ki a tiszttartónak.
- Bátyámnak erősebb kordát kellene tartani cselédjei között!
Különben mi jóban jött , Cseresznyés uram? - szólt fakósárga arccal, szokott mosolyával.
- Csak azt jöttem volna kérdezni méltóságodtól, nem érkezett-e futár, vagy lovashirnök urunktól?
Ma kellene megérkeznie.
- Szeretném megörvendeztetni, kedves Cseresznyés uramat, de mi sem tudunk semmit .
Valószínűleg meg akar lepni bennünket és estefelé vagy az éjszaka egyszerre csak itthon terem... - és mintha a beszéd nagy megerőltetésébe került volna, amint a tiszttartó eltávozott, kimerülten törölgette a homlokát:
- Nagyon fojtó a levegő idebenn!
- Ne nyissak ablakot, Rudolf? - kérdezte kedveskedő hangon.
- Fia felelet helyett elfordította fejét.
Atyja nem neheztelt meg érte, sőt annyira beleélte már magát a gondos apa és betegápoló szerepébe, hogy egész nap nem mozdult ki a szobából.
Öt órát mutatott a kastély nyugati homlokzatára festett napóra, amikor Vencel halkan kopogott az ajtón.
- Elemér úrfi volt itt, de amikor megmondtam, hogy méltóságod nem mozdul fia ágyától , szónélkül eltávozott! - susogta ravasz pislogással.
A kamarás úr helyeslőleg biccentett, magában pedig ezt gondolta:
- Sejtettem!
A két fiúnak nem szabad többé találkozni!
Ha az úrfi hamarosan nem akar menni, hát majd elmenesztjük...
E pillanatban a szomszéd szobában lévő óra hangosan ütni kezdte az ötöt.
A hangokra idegesen összerezzent, azután lopott pillantást vetve fiára, lábujjhegyen átment a szomszéd szobába, homlokát az ablak üvegére szoritotta és kibámult a sűrűségbe.
Látszott, hogy valami nagyon gyötri és nyugtalanítja és ez a nyugtalanság az est közeledtével óráról-órára lázasan fokozódott.
- Nem!
Nem!
Én nem tudok semmit!
Nem akarok tudni! - mormogta és nem mozdult el az ablaktól.
Már hajnalfelé járhatott az idő, mindenki a legmélyebb álomban szendergett, midőn egyszerre csak hangos zaj és baljóslatú lárma verte fel a kastély udvarának csendjét.
A kamarás úr volt az első, aki a lármára felriadt.
Éppen gyertyát gyujtott, amikor megzörgették az ajtaját.
- Mi történt? - kiáltotta a tolózárt félrehúzva.
- A felrántott ajtón Cseresznyés uram rohant be halálsápadt, magából kikelt ábrázattal.
- Oda vagyunk, méltóságos uram!
Iszonyatos szerencsétlenség történt...
A mi jó nagyságos urunk...
- Beszéljen, az Isten szerelmére, beszéljen hát, mi történt? - kérdezte reszkető , elszorult hangon.
- Ó, jaj nekünk!
Nagyságos urunkat haldokolva hozzák!
Jobbágyaink vérében úszva találták meg összetört lova alatt a szakadék fenekén!
- Lehetetlen!
- De igen, méltóságos uram!
Az a nagy fakereszt rázuhant szegény urunkra és a korhadt, gyönge fahidacska nem bírva a szörnyű terhet, a mélységbe szakadt mindenestől...
Ó, uram, én Istenem, minek engedtél ilyet történni!... - jajdult fel fájdalmában a hűséges tiszttartó.
A kamarás urat látszólag megtörte a szörnyű szerencsétlenség híre.
Mintha odaszögezték volna, nem birt állóhelyéből mozdulni és úgy reszketett, vacogott minden porcikája, mintha láz gyötörné.
- Szörnyűség!
Szörnyüség! - ismételte rekedten.
- De talán még lehet segíteni?
Talán csak elájult?
Tán még lehet segíteni...
Cseresznyés uram felemelte fájdalomtól vonagló arcát:
- A legrosszabbtól lehet félnünk!
Őnagysága félholtan fekszik és jobbágyaink a hosszú úton egyetlen hangot se hallottak ajkairól elröppenni - felelt reszkető ajakkal.
- Azután félrefordult, mert könnyei patakként kezdtek ömleni.
- Ha így van a dolog, tiszttartó uram, küldjön rögtön lovaslegényt a városba !
Hozzanak orvosokat.
- Ez már el van rendelve, méltóságos uram.
A férficselédség lóra kapott.
A kocsisok befognak.
Egy-két óra alatt itt lesz a segítség...
Doktor Juventius uramért maga Elemér úrfi fog Pozsonyba vágtatni, csak szerencsétlen urunkat akarja ágyába fektetni...
- Elemér!
Honnan tudja ő a szerencsétlenséget? - kérdezte a kamarás úr fejét szinte ijedten felkapva.
- Ó, Istenem, ennél a szegény fiúnál is kellett valaminek történni.
Már második napja, hogy az én fedelem alatt hál.
S mikor jobbágyaink egy nyomorúságosan összetákolt targoncafélén urunkat házamhoz hozták, olyan volt, mint egy őrült.
Haját tépte, sírt, jajgatott, kihülő kezeit csókolgatta, valamiért bocsánatát kérte!
Majd azt kiabálta: «Nem hiszem, nem hiszem!...
Te nem lehettél az!»
Nagy kétségbeesésemben azonban az én eszem is annyira megállt, hogy ő fogta a targonca egyik végét.
Mindjárt itt lesznek...
Ó, uram, Istenem, már itt is vannak!...
A kamarás úr a borzalom és iszonyat rekedt kiáltásával hátrált.
Arcára szorította kezeit, mintha képtelen volna ezt a látványt elviselni.
- Vigyék szobájába!
Nem bírom szegény bátyámat látni! - hebegte egész testében remegve.
E pillanatban a fájdalom éles síkoltása hasított keresztül a csarnokon és Rudolf bicegő alakja rohant a véres hordágy mellé.
Egy pillanatig halálfehéren, égnek meredő hajjal állott nagybátyja teste mellett , azután lángoló szemekkel egy lépést tett atyja felé, aki riadtan, megdermedve nézett rá.
De mielőtt még remegő ajkai szóra nyílhattak volna, tompa kiáltással végigzuhant a folyosó márványán.
- Mennyire szerette szegény nagyságos urunkat! - zokogtak a cselédek és gyengéden felemelve, visszavitték szobájába.
Ezek a hangok visszaadták a minden ízében remegő kamarás úr lélekjelenlétét.
Mint nagyvilágot látott férfiúhoz illik, aki életében oly gyakran tapasztalta mások hirtelen bukását és emelkedését, legelső gondolata is az volt, hogy a váratlanul közbejött eseményeknek milyen következményei lehetnek számára.
Erre azonnal meg is találta a feleletet:
Bátyja halálosan össze van törve és élete már csak órákra terjedhet, tehát ő az összes Sághvári javadalmaknak egyedüli örököse!
Ez a felemelő tudat biztató gondolatokat ébresztett benne.
Borzongása és remegése egy csapásra megszünt.
Hidegen és eltökélten emelte fel a fejét:
- Ha az orvos urak megérkeznek, vagy bármilyen fordulat állna be bátyám állapotában , itt leszek fiam ágya mellett!
Érted? - parancsolta szilárd hangon a félelmében még folyvást csukló Vencelnek, azután szobájába ment.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE