ELTE regénykorpusz

- Hát a Rozika?... - kérdezte Erzsók asszony Andrást, amikor az egyedül érkezett haza.

- Pesten van.

- Ott maradt?

- Ott.

Erzsók asszony értetlenül nézett Andrásra.

- Mikor jön vissza?

András lehajtotta a fejét, mert a szeme előtt egyre sűrűbb és sűrűbb köd kezdett harmatozni.

Elhomályosodott körülötte minden.

De azért tartotta magát.

A gyengeség férfiatlan.

Csak amikor Erzsók asszony másodszor is tudakolta: "Mikor jön?"... - legyintett lemondólag a kezével s egy, a lélek mélyéről fakadó sóhajjal kilökte magából:

- Soha!

Erzsók asszony kitágult szemmel s visszafojtott lélekzettel kérdezte:

- Meghalt?

András megingatta a fejét.

Azzal magyarázta, hogy "nem".

De amikor édesanyjának mosolygósra húzódott a szájaszéle, akkor azt mondta:

- Nekünk azonban... meg!

Nagy csend nehezedett a kis házra.

András, mint akibe belefagyott a lélek.

Ült egyhelyben s hol a szoba földjét nézte, hol meg az ablakon át az ég alját, melyet cik-cakos felhőfoszlányok tarkáztak.

A lebukó nap visszamosolygott rájuk s fényes sugaraival sejtelmes színeket pingált a fodraik aljára...

De András az ég alján is csak azt látta, amit a szoba földjén: ködbevesző sötétségeket.

Erzsók asszonyba is belefagyott a szó.

Csak hangtalanul lüktetett benne:

- A Rozika nekik... meghalt.

Ide többet... sohase jön...

Hát ezt érdemli ő?...

Már fakadozni akart, amikor Andrásra vetődött a tekintete s tudatára ébredt annak , hogy az ő vesztesége semmi Andrásé mellett.

Ő már panaszolni tudná, de Andrásnak nincs egy szava, úgy vérzik a lelke.

S most ő még feszegesse ezt a nyitott sebet ?

Tépje, szaggassa?...

Lelketlenség volna.

Szegény András...

De az a Rozika is!...

Ugyan hova tette az eszét?...

Az az, mi történhetett vele?

Csak valami rettentő nagy dolog...

Na, majd megtudja, ha az András kissé ülepedik.

Most hiába faggatná: Mért halt meg nekünk?

Nem eresztik ide?...

Ki nem ereszti?...

Vagy ő nem akar ?...

Bizonyosan megtudta odafönn a minisztériumban , hogy ő kicsoda.

Valami nagyon-nagy úri-lány...

S most már nem akar tudni róluk.

Se róla, se Marikáról, se Andrásról...

Megingatta a fejét.

Nem.

Az lehetetlen.

Ilyen még a mesébe sincs!

De elképzelhetetlen már azért is, mert a Rozika nem olyan lány!

Hisz a szívét mindig a tenyerén hordozta!

Valami más oka lehet!...

Na, majd megmondja az András.

Csak az a hiba, hogy arra kissé várni kell!

Hangtalanul sürgött-forgott a szobában.

Tett-vett.

Igazgatott.

Hol a sublótot rámolta, hol az almáriomot.

De a vizeskancsó se volt a helyén.

A kis vánkus meg éppen félrecsúszott az ágyterítőn.

András meg ült mozdulatlanul az asztal mellett, tenyerébe hajtott fejjel.

Erzsók asszony rá-rápislantott.

Vajjon most hol jár gondolatban?...

De kell azt találgatni?

Kidolgozott, érdes tenyerét szerette volna rátenni a fia fejére...

De milyen szóval tudná megvigasztalni?

Másnap is csak így.

Semmise változott.

András hol az udvaron ténfergett, hol a kertben...

Erzsók asszony a konyha üvegajtaja mögül vigyázta, kissé félrehúzva a függönyt...

- Őrlődik... - suttogta.

De mindjárt meg is biztatta magát:

- Majd az idő!

Mert az idő a legnagyobb orvos.

Az mindent ledarál s aztán eltemet.

Másnap estefelé András mindent elmondott az édesanyjának.

Úgy, ahogy történt.

Nem hagyott ki semmit.

Hogy ismerte föl Rozika az apja gyilkosát... az hogy oldott kereket...

Rozika ájulását, betegségét... a rendőri herce-hurcát... sétáit az Andrássy-úton... a Hex-palota előtti tilódását... a látogatását...

Azt se hallgatta el, hogy ki akarták fizetni...

Erzsók asszony nem győzte a fejét csóválni:

- Bárólány...

Baronesz...

Palota...

Sok százezer hold föld...

Azt hitte, abba élte bele magát, hogyha nagyúri lány is, hát legfölebb valami gazdag bankáré vagy nagyobb tisztviselőé.

De hogy bárólány ?...

Ezt nem hitte volna!...

Így a közönséges emberek közül nagyon kiszületett.

Szegény András!...

Vajjon mikor heveri ki ezt a csalódást?...

Majd az vert gyökeret a lelkében, hogy a Rozikának se apja , se anyja... s most betegen fekszik...

- Hallod-e? - szólt oda Andrásnak.

- Hátha én fölmennék hozzá ápolni?

András megingatta a fejét:

- Vannak ott elegen!...

Bátyja, nagynénje, orvosok, ápolónők...

Erzsók asszony fölvetette a fejét:

- De az egyse édesanya!

András ráhagyta:

- Igaz...

Csakhogy...

Azt akarta mondani, hogy be sem eresztenék az inasok...

Amire Erzsók asszony bizonnyal azzal replikázna:

- Majd föllökném őket!

Ezt hát nem mondhatja.

Elégnek vélt annyit:

- Nem lehet!

De ezt úgy mondta, olyan nagy bizonyossággal, hogy annak a végén ott volt a pont is.

Napok, hetek, hónapok multak...

A föld hozadékát betakarították az emberek.

Csürbe , magtárba, verembe, pincékbe, kamarákba.

Ezen a nyáron a föld nem fösvénykedett .

Bőségesen ontotta az életet.

András eleivel feléje se nézett a tanyának.

Nem mert kimenni.

Érezte, tudta, hogy minden bokor, minden fűszál csak az elveszettre emlékezteti...

Ott szakította neki az első búzavirágot... amoda fogta meg először a kezét... itt hallgatták a kis pacsirta csattogását... ott álltak egymás szemébe nézve...

De azért nem volt semmi hiba.

Az öreg tanyás-gazda elintézett mindent.

Rendben .

Aratást, cséplést.

A kaszák csak úgy suhantak a búzatengerbe, mint azelőtt... a rendek dőltek, a keresztek szaporodtak, a legények, lányok daloltak, a gép búgott , ontotta a magot s a rakott szekerek nyöszörögve döcögtek a falu felé...

András meg otthon.

Legtöbbször a szobában, hogy ne lásson senkit.

S őt se.

Csak nagy néha ment ki a kertbe egy rövid kis időre.

Oda is leginkább akaratlanul.

Erzsók asszony sopánkodott.

Nem jól van ez így!

Nem jól!

De ennek hangot nem adott , csak a fejét csóválgatta.

Ennek meg az volt a csapóvége, hogy értette Andrást .

Megértette.

Hisz ővele is megtörtént nemegyszer, hogy szinte kiesett az egész világból, úgy elgondolkozott.

Csak arra rezzent föl, hogy a leves kifutott vagy a rántás odaégett.

Ezért hát maga elé motyogta:

- Szegény András...

Már az őszi szántásokhoz fogtak, amikor András egyik napról a másikra nagyhirtelen megváltozott.

Mintha kicserélték volna.

Kiment az istállóba, végig vizsgálta az állatokat: teheneket, lovakat, szerszámokat, szekereket, kocsikat a színben s hallatta a hangját.

Még ugyan hallatta!

Úgy teremtettézte a bérest, mint még soha:

- Fogod mindjárt azt a vakarót, kefét, te világ lustája!

Valamit szólhatott a béres, mert rácsattant:

- Azonnal!

Aztán:

- Föl is út, alá is, ha még egyszer!...

Nálam nem lopod a napot!

Erzsók asszony olyan nagy lelki gyönyörűséggel hallgatta ezeket a szokatlanul kemény szavakat, hogy a könny csak úgy ömlött a két szeméből...

- Az András...

Két kezét a feje fölé emelve összekulcsolta:

- Hála neked Te jóságos...

Lábai reszkettek, alig bírt rájuk állni.

Leborult hát a konyha-asztalra... sírni , örömkönnyeket ontani.

Azontúl András úgy forgatta magát, mint akinek semmi gondja, baja.

Jött, ment.

Ki a tanyára, vissza.

Veszekedett a tanyással, munkásokkal.

Mindenben hibát talált.

Abba is, amibe egy szikra sem volt.

Ez se jó, az se!

Otthon is ott volt mindenütt : kertben, udvaron, félszerben, padláson.

Hangoskodott.

Ezt így, ezt úgy!

Ha az idő nem engedte ki, akkor a szobában foglalatoskodott.

Írt, számolt, olvasott.

Néha-néha még a Marikával is játszadozott...

Csakhogy az Erzsók asszony hamarosan átlátott a szitán!

András csak áltatja a világot, meg maga-magát.

Álorcáskodik.

Félre akar vezetni mindenkit a buzgólkodásával, a nagy hangjával, kiabálásával...

Markírozza, hogy neki kutyabaja .

Őt nem bántja semmi.

Gombház!

De az édesanya szemét nem lehet bekötni.

Pár nap, s Erzsók asszony már látta, hogy András úgy jön-megy a kertben, mint a vak.

Nem látja a veteményeket, a leesett gyümölcsöket, a giz-gazt, a dudvát... azt, amit azelőtt mindig észrevett...

Írásának, számolásának sohase ér a végére.

Az olvasást is csak mimeli.

A könyvet kinyitja, nézi órákon át, de a leveleket nem forgatja.

Nem látja a betűket.

Vagy ha látja is, nem tudja, hogy azok mit tartalmaznak...

Mikor a kis Marikával játszik, el-elhomályosul a szeme s aztán mintha nem ő tartaná kezei között, a kis csöppséget, hanem valaki más...

Az ételt meg úgy forgatja a szájában , mintha keserű orvosság volna.

Pedig mindig azt főzi, amit szeret...

Hát ez már ezután mindig így lesz?

Eltelt valahogy az ősz.

Nagynehezen.

A télből is öt-hat hét...

Erzsók asszony nagy dologra határozta el magát.

Egy délután, amikor egyedül volt otthon a Marikával, András íróasztala fiókjából kivett egy ív papirost, meg kopertát... kötője alá rejtette a kalamárissal, meg egy pennaszárral együtt s letipegett az alsó kis-házba.

Marikának odaadta a " Julcsa-babát", akit ha lefektetnek, behunyja a szemét s ha a haskójára nyomnak , sír...

- Játsszál vele galambom...

Ő maga leült az asztalhoz s ami igen régen történt vele, íráshoz fogott némi fejcsóválgatások és hümmögések után...

Levélíráshoz...

Csak az indulás volt nehéz...

A többi már szinte magától folyt ki a pennaszárból...

"...hál Istennek, nincsen semmi baj, melyhez hasonló jókat kivánok mind közönségesen .

Csupáncsak az én jó fiamnak.

Andrásnak van változása.

Őrlődik.

Napról-napra összébb és összébb esik.

Valami rágja a lelkét.

De ennek nincs patikája.

Ez ugyan volna, de az lehetetlen...

Ellenben a Marika, mint a virág!

Ha látná, talán meg se ösmerné , akkorát nőtt.

De szépült is!

Olyan aranyosan beszél, hogy az már egy nagyvilági tudósnak is sok volna!

Minden este azzal fekszik... engedelemmel legyen mondva: Ugye , reggel itt lesz a kisanya!

De hát ilyen a kis gyerek.

Meg lehet neki bocsájtani..."

Beletette azt is, hogy mindenki nagy szeretettel gondol rá a faluban.

Bizony, ha erre járna vagy egyszer, még a ruhája szegélyét is csókolnák...

Elsősorban egy örökké zsörtölődő öregasszony, aki azóta sokszor megsiratta...

Hogy ki az az öregasszony , azt nem teszi papirosra, mert azt amúgyis kitalálja, bizonyosan...

- E hát megvolna! - sóhajtott Erzsók asszony.

Csak még azon töprengett valameddig , hogy mit írjon a levél alá?

"Erzsók asszony?"

Nem!

Igazság szerint azt kellene odavetegetni: "Édesanyád."

Hiszen ha nem történik az a borzasztóság!...

Eh, jó lesz az aláírás nélkül is.

A levélborítékra ráírta:

"Méltóságos Hex Edit bárókisasszonynak, saját kezébe.

Budapest."

Aztán, hogy soha senki az égvilága alatt ne tudjon erről a merényletről, nem a falu póstáján adta föl a levelet, hanem várt vele a legközelebbi városi hetipiacig.

Akkor bekocsizott vásárlás ürügye alatt s ott egy alkalmas pillanatban, amikor senkise látta, bedobta a "posztkisznibe".

Edit szeme előtt a köd jobban-jobban fölszakadt s egyre tisztábban látott.

A zavaros képek kialakultak a lelkében...

Ezt az orvosnak köszönhette:

- El kell mondani neki mindent!

Semmit se szabad előtte takargatni.

Gyógyulásának ez az egyedüli orvossága!

Így tudta meg, hogy mikor és hogy került Kékfüre s meddig volt ott.

A többit is : Utazásukat Pestre...

Apja gyilkosának fölismerését...

De már a köd ritkulni kezdett előtte akkor, amikor András ott járt náluk elköszönni...

András belépett...

Nem volt idegen előtte.

De hogy ki lehet, azt nem tudta.

Csak ismerős.

Arca, alakja...

A hangja is.

Mintha csak valamelyik álomképe volna...

Amikor András azt mondta: "Rozika...", úgy érezte, mintha őt szólította volna ... amikor meg ez a szó ütődött a füléhez: "Marika...", akkor már látta is a kislányt .

Szöszke a haja, gödrös az álla, a szeme nevet...

De András is kezdett előtte kibontakozni a homályból...

András, Erzsók asszony, Marika...

Megelevenedett előtte a kékfüi ház, kert, tanya...

Ott álltak a búzatáblák között ...

András fogta a kezét... egymás szemébe néztek... összesímultak...

Bejött az ápolónő... s hiába tiltakozott:

- Nem megyek!

Már a másik szobában volt.

- Mért hozott ide?

- Parancs... - mondta, magát mentegetve az ápolónő.

- Visszamegyek!

S fölállt a kerekes-székről.

Az ápolónő visszanyomta:

- Nem szabad!

De ekkor már a nénje is ott volt mellette s ő is nyugtatta:

- Ne izgatódj!

- Itt van még?

- Ki?

- A Marika apja.

- Nincs.

Már elment.

Ettől kezdve rohamosan gyógyult, mert az orvos, úgy beszélgetve elmondott neki leplezetlenül mindent... mire az álomképek valóra váltak előtte s az volt a legkedvesebb órája, amikor megelevenedtek előtte a kékfüi kis házak, az ott élő emberek...

Erzsók asszony, András, Marika...

Vissza-visszaidézte az ott töltött napokat: ...virágokat ültettek a kis kertbe , gyomláltak, palántáztak... bujócskát, kergetősdit játszottak a ribizli- , pöszmétebokrok között...

Később Edit megtudta azt is, hogy Andrást a bátyja ki akarta fizetni, de az kereken visszautasította.

Olyan jó volt ezt tudni...

Visszautasította: "Nekem önök nem tartoznak semmivel!"

Így!

Ezt a nénje sokszor fölhánytorgatta: "Önök".

A bátyja, meg a nénje: "Nekem nem tartoznak!"

Ők nem tartoznak.

De ebbe az is benne van, hogy valaki tartozik.

Erre mosolyogva gondolt: "Én tartozom neki".

Csak "én".

Más senki.

Majd azt is megtudta Edit, hogy akkor András egy százast adott az inasnak, aki kinyitotta előtte az ajtót.

- Ur...

S e mellé egy kis sajnálkozó mosollyal odagondolta: a nénje, meg a bátyja mégis úgy beszélnek róla, hogy paraszt.

Ekkor már ki-kijárogatott az utcára is.

Hol a bátyja, hol meg a nénje vitte sétálni , színházba, moziba, előadásokra.

Szórakozzon, felejtsen.

Simuljon bele az életbe.

Barátok is koptatták a Hex-palota küszöbét.

Barátnők.

A barátokat Henrik báró invitálta.

Előkelő mágnás-familiákból, akikkel közvetve tudatta azt is, hogy Editnek kerek egymillió a hozománya... aranykoronában.

Afféle csendes házimulatságot is rendeztek Edit kedvéért.

Mulasson, játsszon , táncoljon...

De Edit, mint a fagyos szent...

Szinte taszította maga mellől a hajbókoló fiatalembereket.

Henrik nevetett Editen.

De az eltessékelt barátain is.

Egyik-másikat még ki is figurázta.

Nem így a nagynéni!

- Mire vársz?...

Mit akarsz?... - támadta meg végül is Editet.

- Ha így folytatod, ha nem hagysz föl ezzel a kiállhatatlan modorral, úgy elmarsz magad mellől mindenkit!

Erre a prédikációra Edit csak annyit mondott egy vállrándítással:

- Te itt maradsz...

A nagynéninek ez a kemény szó a veséje közepéig hatolt.

- Gondolod?... - húzta össze a szempilláit.

- Hátha én is megyek?...

Mi?

- Ha mégy, akkor nem leszel itt!

- Neked csak annyi?

- Annyi.

Azzal Edit hátat fordított s lassan ellépkedett a szobájába...

- Nekem rettenetes gyanum van! - mondta Stanci néni egy nap az öccsének.

Henrik csodálkozva nézett rá.

- Gyanud ?...

Nem értelek...

Miféle gyanud?

- Az, hogy...

Edit szerelmes!

- Annak csak örülhetsz! - mondta Henrik.

A nagynéni, mint egy hatalmas felkiáltójel kiegyenesedett.

- Örüljek ?...

Azt mondod, hogy örüljek ?...

De ha meghallod, hogy kibe szerelmes ?...

S úgy nézett Henrikre, hogy annak egyszerre hülni kezdett a vére.

- Én már régóta gyanakszom... csak nem akartam említeni.

Te nem vettél észre semmi különöset Editen?

Henrik mondhatta volna, hogy mostanában minden különös a nővérén.

A szótlansága , zárkózottsága, ahogy jön-megy, beszél...

De nem szólt.

Gondolta, így hamarabb kibujik a szeg a zsákból.

Hallgatott.

Csak a szemöldökén rántott időnként egyet-kettőt.

Úgy is történt.

Hogy a nagynéni választ nem kapott, egy kimért félsóhajjal azt mondta:

- Amióta az az ember itt járt... nekem sehogyse tetszik ez a lány!

- Melyik ember?

- Az a paraszt, akinél ott volt hat-nyolc hónapon keresztül...

Henriknek mély ráncokba szaladt a homlokbőre.

- Te a testvéremet akarod megsérteni?...

Ezt kikérem magamnak!

Kettőt lépett az ajtó felé.

Ott hirtelen megállt s visszafordult:

- Ezt vedd tudomásul!

Azzal ki a szobából...

A nagynéni kapkodva szedte magába a levegőt.

Ezt nem várta az öccsétől.

Őtőle éppen nem.

Ilyen hangot?

Ilyen gesztussal?

Amikor kissé magához tért, két tenyerét egymásba csapta:

- Hát már ez is megbolondult?

Edit eleinte megtette, már csak illendőségből is, hogy amikor vendégek érkeztek s hívták, megjelent közöttük.

Később, amikor már belelátott a nénje, meg a bátyja kártyáiba - engem nem adtak férjhez - mindig kimentette magát.

- Nem jól vagyok.

Vagy:

- Fáj a fejem...

S ült nap, mint nap a szobájában, s feszegette a mult pántjait.

De már nem is kellett feszegetni.

Engedett az magától is.

Egyre élesebben, egyre tisztábban állt előtte a kékfüi kép.

Az alsó kisház, a felső nagyház.

A szobák.

Benne az egyszerű bútorok.

Az udvar, a kert.

Az alsó kisház meghitt kedves melege.

Benne Erzsók asszony, kinek mindig nevet a szeme, akinek ő az első naptól kezdve szentem, galambom volt.

Később meg Rozikám.

Milyen szépen, milyen kedvesen tudta mondani: Rozikám!

Benne volt a szíve, lelke...

Aztán a Marika...

Hogy csempült a kis szája, amikor azt mondta : " Kisanya".

Erre ő tanította.

Titokban:

- Én vagyok a te kisanyád!

S aztán mindig csak úgy hívta:

- Kisanya.

Ő meg:

- Marikám... kislányom.

S minél több időt töltött gondolatban Kékfün, annál jobban megérlelődött benne az , hogy olyan egyeneslelkű, talpig ember nincs több a világon, mint az András.

A becsület csak úgy sugárzik róla.

A jóság is, a szeretet is.

Vajjon most mit gondol róla?

Ugyan mit is gondolhat ?...

Úgy indultak el, mint vőlegény és menyasszony ...

Erzsók asszony a kiskapuból utánuk lengette a keszkenőjét.

Mintha most is látná lobogni...

S András egyedül tért vissza.

Vajjon mit mondott Erzsók asszonynak, meg Marikának?...

Azok bizonyosan követelték: "Hol hagytad a Rozikát... a Kisanyát?"

Azóta már sok idő elmult.

Nyolc hónap.

Több.

Majdnem kilenc.

Talán már el is felejtették.

Most már csak annyi, hogy volt itt egyszer egy beteg lány... aztán elment.

De András arra a napsütéses délutánra csak emlékszik ?...

Ő, ha behunyja a szemét, szinte érzi a nap tüzét, a föld-párától átitatott levegő balzsamos illatát , András szíve dobogását...

Akkor suttogta először a fülébe:

- Rozikám...

Egy egész világ muzsikája zengett a hangjában.

De az öregasszonyéban is, amikor azt mondta szívéről fakadt szóval:

- Tudtam!

Ő már előre tudta.

Mit meg nem érez az édesanya?!

Édesanya.

Neki nem volt édesanyja.

Azaz volt, de nem ismerte.

Csak most tudja, most érzi, hogy mit vesztett.

Az édesanya soha senkivel nem pótolható szeretetét, simogató, jóságos , meleg kezét, megértését.

Ha most elmondhatná neki azt, ami a szívét nyomja, ami rágódik a lelkén, ha kiönthetné előtte a vágyát, a keservét...

Bizonyosan megértené és segítene rajta.

De nincs.

Más meg nem érti meg.

Ezek itt ?...

A bátyja?

A nénje?.. .

Kinevetnék.

Vagy ami még rosszabb, szanatóriumba tennék azzal, hogy megbolondult.

- Szégyent akarsz ránk hozni?...

Az őseidre ?...

Ezeknek nincs szívük, csak pénzük, rangjuk, meg gőgjük.

Élettelen fadarabok.

Bábok.

S neki itt, ezek között kell leélnie az életét, itt kell neki elsorvadni, elpusztulni a fényes, de hideg nagy palotában szeretetlenül...

Ez a sorsa, mely ellen nem lehet tenni semmit.

Egy délután Edit egyedül ült otthon a szobájában.

Képeket festegetett az albumába .

Tájképeket, melyek a lelki szemei előtt tükröződtek.

Nyárfákkal szegett dülőutakat , fehérfalú kis tanya-házakat, szőke búzatáblákat, melyek közül itt-ott egy-egy piros pipacs, meg egy-egy kék búzavirág virított ki hivalkodva.

Messze-messze, a szürkésbe játszó láthatár szélén egy kis falu sudár tornya kapaszkodott a napsugárban fürdő égbolt magas azurja felé...

Edit a munkájával nagyon elégedett volt, mert egy-egy tört mosoly játszadozott a szájaszélén.

A komorna csendesen belépett s az asztal sarkára egy levelet tett.

Mondta is:

- Egy levél...

Edit bólintott a fejével.

Azzal jelezte, hogy tudomásul vette.

Még egy-két ecsetvonást tett, aztán az albumot kissé eltartva magától, összehuzott szempillákkal vizsgálta a festményét.

Megvan benne az összhang?

A színek hármóniája?

Érezni lehet rajta a júliusi meleget?

Könnyen, szinte játékos kedvvel ugrott föl a székről.

Nem mondta, de minden mozdulatáról látszott, hogy úgy érzi, sikerült.

Az albumot nyitva odatette a könyvállványra s hátralépett az ablakig...

Hát így messziről?

Csak egy pillantást vetett a képre, aztán hátat fordítva kinézett az ablakon...

Lenn az utcán sürögtek-forogtak az emberek.

Ki a városliget felé igyekezett, ki meg be a város szívébe.

A csípős hidegtől kipirosodva haladtak előre olyan nagy iparkodással, mintha az életük függne attól, hogy a másikat megelőzzék.

Mi hajszolja őket ennyire?

A széles úttesten autók nyargaltak őrült irammal, egyik a másik sarkában.

Hajrá!

Ez az élet.

Törekedni, törtetni.

Kora reggeltől, késő estig.

Milyen jó annak, akinek van miért!

A tulsó oldalon egy fiatal gyerek-ember ugrált ide-oda a sokadalomban.

Könnyű kis kabátban.

Fején micisapka, hóna alatt egy csomó ujság.

De a kezében is lobogtatott egyet, kettőt s nyujtogatta a járó-kelőknek, miközben torkaszakadtából kiabált : " Szenzáció!

Szenzáció!"

Erről jutott az eszébe, hogy a déli lapokat még nem nézte át.

Ugyan hova tette a lány?

Na, megkeresi...

Mikor az asztal mellett el akart sietni, szemébe ötlött a levél.

- Nini a levél!...

Erről meg majd megfeledkeztem!

Utána nyult.

Fölvette s a keze között forgatni kezdte.

Bizonyosan segítséget kér valamelyik elesett családapa vagy anya...

Ilyen levelet minden héten kap kettőt , hármat.

Zsebpénze nagyobbik részét ezeknek szokta adni.

Kinek öt pengőt, kinek tizet...

Ez is az lesz.

Segítséget kér.

Élelemre, tüzelőre.

Hogy milyen sok az elesett szegény ember csak itt a fővárosban is!...

Hát még az egész országban!

Amint a levelet ide-oda forgatta, tekintete a postabélyegre esett s egyszeriben látta, hogy ezt vidékről küldték...

Neki?

Ugyan kicsoda?...

Csak... nem talán ?...

S a szíve sebesebben kezdett dobogni.

A borítékot fölszakította...

Amint ránézett a levélre, mindjárt tudta...

Csakugyan onnan jött.

Kékfüről.

Erzsók asszony küldte...

A girbe-gurba sorokon szökdécselve szaladt végig:

"... Marika... kisanya...

Reggelre ugy-e itt lesz?

Az András azóta összébb és összébb esik..."

Hirtelen összeszorult a torka s szaggatva szedte a levegőt.

- Szegény...

Majd, mintha kicserélték volna.

Egyszerre féktelen jó kedve kerekedett.

Nevetett s végig keringőzött a szoba hosszán.

Két karját a feje fölött tartva, forgott, pergett , mint az orsó...

- András...

Marika...

Erzsók asszony...

Leült a zongorához.

Öt-hat erős akkordot fogott...

- Melyik is az András nótája?...

Fölvetette a fejét.

"Ne menj rózsám a tarlóra..."

S lágyan csengő fuvolahangján kísérni kezdte a zongorán kivert, futamokkal tarkázott dalt:

"Gyenge vagy még a sarlóra..."

A komorna vigyázva benyitott...

Bedugta a fejét.

Azt hitte a jámbor, hogy valami baj történt.

Újra rájött a kisasszonyra...

Edit magához intette:

- Kati!...

Jöjjön csak!

Kati odabátortalankodott.

- Megvan még magának az a ruhája, amelyik az enyém volt?

Az a szép feketeselyem!

Meg a kendő!

Az, amelyiket a nagynéném az én tudtom nélkül magának adott!

- Meg!

- Adja nekem azokat vissza...

Adok helyette másik kettőt.

Hármat!

Amelyiket akarja .

Választhat.

Edit másnap délelőtt elment a kerületi elöljáróságra.

Egyedül.

Ott fölkereste az anyakönyvi hivatalt s kiváltotta az írásait...

Harmadnap a Hex-palotában össze-vissza szaladgáltak a cselédek.

De a báró is, meg a nagynéni is:

- Hol van a baronesz?

Keresték.

Tűvé tették az egész házat.

Nem találták.

Szobájában minden rendben volt.

Ékszerei az asztal fiókjában, ruhái a szekrényében...

Talán valamelyik barátnéjához ment?

Ebben reménykedtek.

De hiába.

Nem került elő.

Másnap se, harmadnap se.

Sohase...

Szép téli nap volt.

A hó vastag bundával takarta be a föld hátát.

Mintha csak féltette volna a hidegtől.

Az ég királya ott ragyogott az égbolt tetején...

Az utca-ajtó csapódott.

- Jön az András!... - gondolta Erzsók asszony.

- Végzett a faluházánál.

Lassan, vigyázva kinyílt a kisszoba ajtaja s Erzsók asszony nem akart hinni a két szemének.

- Galambom...

Összecsapta a két tenyerét:

- Te vagy az?...

De nyomban a szájára ütött:

- Bocsánat!...

A kis Marika sikongva gurult le a kemence padkájáról:

- Kisanya!...

Kisanya!...

Edit fölkapta:

- Marikám!...

S csókolta a szemét, száját, a kis kacsóit...

A csöppség átölelve tartotta a kisanya nyakát.

Buksi fejét odaszorította hol az egyik, hol a másik vállához.

Tapsikolta a nyakát, hátát.

Sírt, nevetett.

Edit is.

Az aranyost eltartotta magától.

Majd a karjaiba szorította.

Meg-megforgott vele.

Erzsók asszony ott topogott körülöttük.

Editnek hol a kezét, hol meg a ruháját csókolgatta:

- Én éreztem...

Tudtam...

Törülgette a szemét:

- Ha ezt a szegény András...

Edit arcáról az öröm letörlődött.

Ijedten nézett Erzsók asszonyra, miközben Marikát leeresztette a földre:

- Mi van az Andrással?

Elfehéredett.

Erzsók asszony sietett megnyugtatni:

- Semmi, semmi...

Csak azóta...

- Na?

Erzsók asszony megtörölte kötője sarkával a szája szélét, hogy az igazmondásnak semmise álljon az útjába.

- Ugy mondom lelkem, ahogy van.

Azóta... mintha nem is ő volna!

Legyintett a kezefejével:

- Mint a holdkóros!...

Nem eszik, nem alszik...

Mindig keres valamit vagy valakit...

S egy kényszeredett mosollyal hozzátette:

- Tudom is, hogy kit?

- Most hol van? - kérdezte Edit.

Erzsók asszony az ablakon át kitekintett az udvarra:

- Éppen jön...

András a községházáról igyekezett haza.

Amint az utcaajtót kinyitotta s azon belépett, megtorpant.

Apró kis lábnyomokat látott a frissen esett hóban...

Valaki jött hozzájuk.

Vagy lány vagy asszony.

Összehúzta a szempilláit s kutatva nézte, méricskélte a nyomokat...

Apró kis cipők nyoma.

Az elmult nyáron látta a párjukat kinn a tanyán, a puha földben, meg egy kis eső után a kis ház előtti homokban...

Nem is egyszer.

Egyszerre feszülni kezdett a dolmánya.

- Ha ő volna ?...

Ellegyintett maga előtt a jobb kezével:

- Eh, bolondság!

De azért a formás kis nyomok után egészen az alsó kis ház pitvaráig haladt...

Ott megállt.

Figyelt.

A szobából hangok verődtek ki.

Olyan hangok, melytől a forróság futott rajta végig.

- Rozika...

S úgy kezdett kalapálni a szíve, mint a bomlott óra.

Lehet az?

Történhetik ilyen csoda a világon?

Keze reszketett, amint a kilincsre tette.

Egy-két pillanatig tétovázott, aztán lenyomta a kilincset...

A küszöbön gyökeret vert a lába s a lélekzet szakadozva bugyborékolt föl a melléből , miközben sápadt arca bíborba pirosodott.

Valamit akart mondani.

Azt, amit a szíve lökdösött föl a torkába, de ott megszorult:

- Rozika...

Nem merte kimondani.

Félt, hogy amint hangot ad, azzal a varázs megszűnik s az álomkép elrepül.

Állt...

Nézett.

Nézte a Rozikát, az édesanyját, meg a kislányát...

Azok mosolyogtak.

Arcukról boldogság sugárzott.

Hát nem álom ?...

Igaz volna?...

Itt van ?...

Eljött ?...

De mi hozta vissza?

Két érzés birkózott benne.

A szívé, meg az észé.

A szív azt dobogta:

- Visszahozta a szeretet...

Az ész azon nyomban rátromfolt:

- Csak a hála!

Amaz ellenkezett:

- Láthatod a szeméből, a tekintetéből, hogy nemcsak a hála.

A ruhája is azt tükrözi .

Az van rajta, amit te vettél neki.

A fekete selyem szoknya, derék...

Vállán a nagy rojtos kendő...

- Mit tudod te azt - nyomakodott előtérbe az ész -, hogy miért külsőzte így föl magát?

Egy olyan magasrangú lány, aki mellett te törpébb vagy a legkisebb törpénél ...

Paraszt meg bárólány ?...

Csak nem nevetteted ki magad?

András teste megrándult.

- Nem!

Felszegte a fejét.

Arcára mosolyt erőltetett.

Biz az kényszeredettnek sikerült.

- Bárónő... örülök, hogy szerény hajlékunkat... minket... édesanyámat, kislányomat ... akik méltóságodat...

Ötölt, hatolt...

Edit oldalt eresztette a fejét s úgy mondta oda nevető szájjal, szemekkel:

- András!...

De e tiltakozva ejtett szó mellett egy cseppnyi szégyenkezés is ott parázslott:

- Hát ki vagyok én magának?

András már mondta volna az igazat, de a büszkesége nem engedte.

Ez a lány Henrik bárónak a húga s ki tudja?...

Mély tiszteletet parancsolt magára s azt mondta, ami ellen minden porcikája tiltakozott:

- Edit baronesz...

Méltóságos...

Edit tudta, hogy mi megy végbe Andrásban, hogy mi tartja benne vissza az igaz szót s ezért megrázta a fejét úgy, hogy két vastag hajfonata jobbra-balra csapódott a vállra vetett nagykendője fölött:

- Nem!

Toppantott a lábával s azzal is bizonyította:

- Nem!

Egy pillanatig mosolyogva nézett Andrásra, aztán hirtelen lehajolt a kis Marikához:

- Gyere!

Felemelte.

- Marikám édes...

Mondd, ki vagyok én?

Tanítsd meg rá az édesapádat!

Marika két kis tenyere közé fogta Edit égő arcát s úgy mondta oda az apjának:

- Kisanya!

S csöppnyi kis szájával mindjárt meg is pecsételte a mondását.

Edit kérőleg nézett Andrásra.

Nem szólt, de a tekintetében benne volt az egész lelke.

Ekkor már András se tétovázott tovább.

Megfogta az elébe nyujtott kezet, miközben önfeledten szaladt ki a száján:

- Rozika!...

- Az vagyok én, András... s ezután az is maradok...

Nézze!

Elhoztam azt, amiért akkor együtt elindultunk...

S átnyujtva az írásait, odabújt András két erős karja közé.

VÉGE.

Péczely József

Rozika visszajött

ÖTÖDIK FEJEZET

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Péczely József

Rozika visszajött

ÖTÖDIK FEJEZET