ELTE regénykorpusz

Kamuthy Elza ez idő tájt többször volt látható az egyetem diákgyűlésein.

Azelőtt ezeket fölényes megvetésével tüntette ki.

Magyarországon tradíció a zászlókat lengető ifjúság, akár a politikus csizmadia.

Mióta főleg lányoké lett az egyetem, ők folytatták ezt a tradíciót.

Gyűléseik egyre sűrűbbek s hangosabbak lettek, amint jelszavaikat utca és parlament is echózni kezdte .

De Elza minden új gyűlés hírére csak gúnyos szájvonással reagált.

- Megrendelték a libaparlamentet!

- Elza utálta a folytonos locsogást, úgyis mindenki csak azt kiálthatja, amit a Háború mitologikus hatalmai súgnak .

Szabad és spontán szó úgysem eshetik ma.

Margit viszont csak nevetett mindenen.

- Képzeld el, ha az ifjúság szabadon előadná az igazi és spontán vágyait!

A fiúk azt szeretnék, ha valamivel később mehetnének frontra: hogy ne olyan hamar kelljen meghalni a hazáért!

Mi lányok pedig, Elzuskám, talán mi sem vágynánk oly sürgősen hadba, ha több hímecske volna itthon.

Erről szavaljatok a gyűlésen, ha mertek!

- Én nem szavalok, én el se megyek.

- Jobb lenne pedig néha eljárni, barátom!

Furcsa híreket hallok az "ifjúsági hadfegyelmiről ".

Nyilván tartják a lelkességünket: nem árt azt a keveset , ami van, kirakatba tenni...

- Te beszélsz?

Akit minden második szavadért hadfegyelmi elé lehetne állítani?

- És kit nem, manapság?

Ha valaki a szavakkal törődne...

- Igazad van: a szó nem számít már.

- Mért mondod ezt olyan melankóliával?

- Senki sem veszi komolyan.

Akármit beszélünk: mit változtat?

Azon panaszkodunk, hogy nem szabad a szó.

Bátran lehetne szabad is.

Nem számít .

Tele vagyunk háború előtti frázisokkal, amik már úgy elvesztették minden erejüket, mint a kimerült villanytelep.

Margit ezen is nevetett.

- Át kéne alakítani az egész emberi nyelvet, háborús használatra.

Például nem szabadna a "régi, boldog békeidőkről" beszélni...

Hogy illik ez az örök harc öntudatos gyermekeinek szájába?

Pedig ezt még Doby Ágnes is mondja.

Doby Ágnes típusa volt a szigorúan háborús világnézetű kollégának; bennült a hadfegyelmiben is.

Ezért mindenki egy kicsit válogatta előtte szavait; csak Margit nem.

Sőt, Margit kedvét látszott lelni benne, hogy ellentmondásokat fedezzen fel Ágnes szavai közt.

Ilyenkor meginterpellálta, valósággal kérdőre vonta.

- Bizony, a békeidőknek sok öntudatlan csökevénye él még - védekezett Ágnes , összehúzva apró szemeit.

- Nyelvben és gondolkodásban egyaránt.

- De mindig zavarban volt, mert nem nagyon tudta: komolyan kérdi -e Margit, vagy ugratja?

Margitnál ezt nehéz is volt tudni.

Ő felelőtlenül szólt hozzá mindenhez , jókedvű csúnyaságának területenkívüliségében...

Őszinte volt és szabadszájú: őrá mégse haragudott senki.

Talán mert nem volt rajt mit irigyelni.

Annál több irigyelnivalót találtak társnői Elzában.

S Margit nem is volt olyan gondtalan barátnőjére, mint önmagára nézve.

- Legalább a gyűléseiken mutathatnád magad!

Lehet, hogy én sokat beszélek: te viszont sokat hallgatsz.

Te, Elzuskám, egy sötét alak vagy, nem barátkozol , nem engeded magad a pad alatt simogatni, sőt egy fiúval járkálsz, talán a fiút is irigyeljük tőled.

Mindig mondom, hogy férfi kell nekünk, a többi szurrogátum!

De a gyűlésekre járj el, Elzuskám!

Kezd nagyon ránk fordulni a figyelem, kezdenek számon tartani bennünket, mint a leölni való tyúkokat , mióta szó van, hogy mi is katonák lehetünk.

- Bár az lennék már! - óhajtotta Elza.

- Az sem rossz gondolat.

Ha már a fiúkat elviszik, hadd menjünk mi is utánuk .

Ki tudja? a harctéren talán még szegény Margitkádnak is jut valami megszorult vitéz.

Dezsőnek mikor kell újra bevonulni?

- Elsejére.

- Mind bevonulunk, Elzuskám, és agyő!

Én minden gyűlésen ott vagyok, és magam kiabálok legjobban a frontjogokért.

Mégiscsak disznóság, hogy nem engednek bennünket igaz honleányok módjára megdögölni az árokban, hanem itt kell gürcölnünk a könyvek fölött.

De tréfán kívül: akarsz katona lenni , Elzuskám?

- Mért kérded ezt?

- Tudod, hogy a Doby mit híresztel?

Hogy aki nem vesz részt a közlelkesedésben, azt leghamarabb viszik be, külön, mint renitenset.

- Ostobaság...

Legfeljebb rosszabb beosztást kap.

- Szóval, akarsz, vagy nem akarsz?

- Én?

Ha már kérdezed: igenis akarok!

Sokkal őszintébben és komolyabban akarok, mint az összes Doby Ágnesek...

- Akkor, édesem, mi okod van távolléteddel föltűnni?

Nyugtasd meg Margitkád barátnői szívét!

Eleget megmutattad, hogy nem engedsz a terrornak...

- Én engedek a terrornak!

Ennek az egynek engedek, és semmi másnak!

Igazad van: elmegyek a gyűlésekre.

Együtt fogunk eljárni, Margitom, együtt lelkesedünk a dicső frontjogért!

- Úgy mondod ezt, mintha bomba volna a retikülödben.

- Talán nem tudnám jobb módját az öngyilkosságnak!

Akkor már inkább a front !

Legalább mozgunk egyet, kimozdulunk innen, mielőtt meghalnánk...

Ez a rabság az, amit nem állok...

- Fiam, téged idézni kellene, mint a női állhatatlanság példáját.

- Hogy érted ezt?

- Nemrég még tudni sem akartál háborúról.

Háború, front, rád nézve egyáltalában nem létezik!

Semmi, ami a XX. század óta lett, nem létezik!

Te nem törődsz semmivel, amíg csak nem kényszerítenek rá!

Te más világban élsz , a régi könyveid közt!

Hagyjanak neked békét! semmihez sincs közöd a könyveken kívül...

Mi van a könyvekkel?

- Te mondtad, hogy minden szurrogátum.

- A könyv is?

- Olyan, mint az ablak a raboknak...

Jobb nem is látni az ablakot!

Én nem vagyok rabnak való.

Ha börtönbe csuknak, egy darabig nézem az ablakot: de aztán megszököm, még az életem árán is!

- No szép kis szökés!

Szép kis szabadulás!

A tunnelekbe, a front árkaiba!

Ahonnan aztán nincs több szabadulás , életfogytig!

- Jobb a fronton, mint az árnyékában életfogytig!

- Ott legsötétebb az árnyék, Elzuskám.

- De legközelebb a széléhez.

Az ellenséghez, a halálhoz, pokolhoz, mit bánom !

A végső dolgokhoz, a háború "végső dolgaihoz "!

Tudod, mi az, amit eschatológiának neveztek a régi vallástudományban?

- Sejtelmem sincs.

- Mindegy.

Én talán nem is megyek lövészárokba, tudok aviatikát.

Ha egyszer gépet kaphatok alám, már úr vagyok!

- Ahogy te ott úr volnál, Elzuskám!

- Mikor röpülni tanultam, most két éve, folyton az volt az érzésem: egyszer meg kellene fordítani a kormányt, és elszállni találomra, itt hagyva mindent és mindenkit, valami váratlan irányban, ismeretlen veszélyek felé...

Te nem érezted soha ezt az érzést?

- Én, Elzuskám, nem részesültem olyan előkelő sportnevelésben, és nem tanultam aviatikát.

- Én is rég nem ültem kormány mellett.

Apám az elsők közt volt, aki beszolgáltatta a gépét hadicélokra.

Azóta igazán nem maradt más nekem, mint a könyvek.

- Szóval, neked a könyv is aeroplánpótlék.

- Te nem tudod, mi az: egy szenvedélyes pilóta gép nélkül!

Az apámnak divat és proccság volt, hogy én aviatikát tanuljak; de nekem ez volt minden, a legtöbb, amit nyújthatott ez a dicső kor...

- Nagy tettek és feszülő energia kora!

Mit szólna Doby Ágnes, ha hallana?

- Barátom, ha Doby Ágnes egy kicsit foglalkozna régebbi korokkal, és nem vetné meg az ilyen tanulmányt, akkor nem bámulná ezt az utálatos és szimplex kort, ahol még a születés és halál is hivatalból és parancsszóra megy !

Érdemes itt élni?

Innen csak menekülni érdemes, ahova még lehet: könyvekbe , régiségbe vagy a levegőbe!

A tiszta és szabad levegőbe, egypár bombával , amit úgy dobnék a földre, mint megvetésemet!

- Kezdesz megijeszteni.

- Inkább megnyugodhatnál.

Mától okos leszek.

Éljen a frontjog, éljen a háború!

Margit azonban nem volt nyugodt.

Elza eljárt a gyűlésekre, de csak hogy ott Dezsővel találkozzék.

Vagy hogy csúfolódjon a szónokokon.

Ez nem látszott nagyon alkalmasnak a megnyugtatásra.

Elza szörnyen unta a gyűléseket, Dezső ellenben, mint frontra menendő, kényszerült ezeket látogatni, nehogy kellemetlen minősítést kapjon szabadsága alatti magatartása felől.

Az egyetemi szervezet ezt szigorúan ellenőrizte, s jelentéseket tett.

Némely napokon azonban Dezsőnek katonai hatóságánál kellett jelentkeznie, s ilyenkor nem mehetett az egyetemre.

Ha a gyűlés ilyen napra esett, Elza is elmaradt, s ez különösen aggasztotta Margitot, éppen most, mikor a frontjog ügye fordulathoz ért.

A folyosókon nagy plakátok hirdették, hogy az ifjúság azon melegiben állást fog foglalni a parlament döntésével szemben, mely még nem is volt ismeretes.

Margit álmos volt és kimerült, mint minden légbarlangi éj után.

Fejfájósan hallgatott egy históriai tárgyú előadást , mely önmagát látszott unni, s végül is maga tagadta meg a saját értékét.

- A jövő órára - mondta a tanár, egy finom arcú, disztingvált, idős hölgy - nem csinálunk tervet és szillabust.

Kérdéses, hogy mennyien leszünk együtt még, s mily keretek közt lesz érdemes folytatni előadásunkat.

A tudomány érdekeit föl kell áldoznunk a harc érdekének, mely mindig az első; s ami különösen a történelem tanulmányát illeti, jövőben bizonnyal egyre kevesebb figyelmet szentelhetünk a múlt kutatásának, mert egyre fokozottabban kívánja minden testi és lelki erőnk koncentrálását a jelen küzdelme.

A História szelleme mégsem veszít ezzel.

Ami a tudásból és elméleti műveltségből óhatatlanul elmarad s lecsökken, dúsan kárpótolja a tökéletes átélés , amellyel egész lényünk beleolvad az eleven történelem harcos energiáiba.

Ne feledjük soha, hogy históriát tanulni szép dolog, de históriát csinálni még sokkal szebb és nagyobb!

És mihelyt csöngettek, szinte a mondat közepén szakítva félbe az előadást , sietett ennek az eleven, aktuális történelemnek hírei iránt érdeklődni hallgatóitól.

- Reméljük, délig megjönnek a hírek!

- Fél egyre volt hirdetve a gyűlés , melyen neki is beszélnie kellett.

- Addig már biztosan fogjuk tudni, amit most lelkesen sejtünk: ott mind találkozunk...

A hang nyomatékos volt, s mindenki beszélte, hogy a gyűlésen névsort vesznek.

Margit hiába kereste Elzát szemeivel.

A várt, ismerős alak sem az órán, sem a folyosón nem jelent meg.

De Dezső sem volt látható, s Margit ijedten eszmélt rá, hogy kedd van, s a fiú rendesen ezen a napon szokott jelentkezni a térparancsnokságnál.

Margit nyugtalan lett, s az ő nyugtalansága azonnali aktivitásban nyilvánult.

Fürkészve, feszülten ment a lépcsők felé, mint egy szerelmes, aki párját lesi; de ő azokhoz a lányokhoz tartozott, akikben a szerelem is anyai érzés és felelősség formáját ölti föl.

Tizenegy óra volt, még éppen annyi idő , hogy eljuthatott Kamuthyékig, s magával hozhatta Elzát.

Inkább ezt választotta, mint a telefonon való kapacitálást, mely nem kecsegtetett biztos eredménnyel.

Különben is utálta a telefont, ahol minden szót meg kellett válogatni a cenzúra miatt.

Elfulladva állt meg az előszobaajtó előtt.

Kamuthyné maga jött ki a csengetésre.

Szemhéja vörös volt, szinte megdagadt az álmatlanságtól , hajában a tegnapi frizura nyomai, ziláltan, mintha most érkezne a légbarlangból.

- Rosszkor jövök? - kiáltott Margit kissé ijedten, mert eszébe jutott az izgalom, amivel az asszony tegnap leányát kereste.

Margit azóta sem tudott Elzáról...

- A személyzetet el kellett eresztenem valami gyűlésre - hebegte Lívia.

- Azért nyitok magam...

- Azt hittem, hivatalban tetszik ilyenkor...

- Ma hivatal sincs...

Ott is a frontjogot ünneplik...

- Már megvan a frontjog?

Az asszony sápadtan intett igent.

Ő most kapta a hírt a kórházirodából, ahova betelefonált, mert úgy érezte, hogy képtelen megjelenni hivatalában...

- Hát bakák leszünk, annál jobb! - kommentálta Margit.

- Mi is ünneplünk az egyetemen.

- Éntőlem nem lehet kívánni...

Én... én nem jól vagyok...

- Persze, a tegnapi éjjel után - mondta Margit szánalommal.

- Milyen későre nyúlt!

- Elza itthon volt már?

Nem, Elza még nem volt otthon, és Kamuthyné reggelig nem hunyta le a szemét .

Elza már nappali fényben érkezett meg, s nem volt hajlandó elárulni, hol késett.

Kamuthy úr minderről nem is tudott; ő azonnal mély álomba merült, s reggel késetten, riadva, mogorván rohant el.

- Nem kell Elzát félteni - nevetett Margit.

- Mi már bakák leszünk, kár velünk törődni!

Odabenn van?

- Margitkám! - kiáltott az asszony, váratlan.

- Maga a legjobb barátnője !...

Magára hallgat, maga tud vele beszélni...

- Faggassam ki?

Nekem se felelne.

- Margit megpróbált viccelni, kedélyes mackó módra.

- Ilyen apró garszontitkokat nem szokás csúf barátnők orrára kötözni.

- Nem, nem, másról van szó, jöjjön!

Nem akarom, hogy a hangunkat hallja.

- Kamuthyné egy kicsi szobába vonta a lányt, hol a széles sezlongon vetett ágy fehérlett, gyűretlen, ahogy este kibontották.

- Ne nézze a rendetlenséget , ma minden csálén megy...

Neki nem szabad tudni ezt...

- Miről van szó?

- Tegnap beszéltem Schulberggel...

Az orvosprofesszorral...

A légbarlangban...

Elzáról beszéltem...

Maga okos lány, s neki a legjobb barátnője... maga nem fogja ezt elmondani senkinek...

Maga tudja, milyen veszedelmes lenne erről szólni...

- Kamuthyné úgy érezte, hogy egyre jobban belekeveredik abba, amit közölni akar, mintha szavai elé titkos akadályok tolulnának.

Előbb még minden egész egyszerűnek tűnt föl...

Hisz voltaképp amit ő és Schulberg beszéltek, azt bátran hallhatta akárki...

És mégis most , mindjárt az első szavaknál, mindez egyszerre olyan kényes, tilos és fenyegető lett!...

Igazában mit is akart ő Schulbergtől?

Még ezt sem tudta pontosan megmondani.

Elza nyilvánvalóan sokkal egészségesebb, erősebb , kisportoltabb leány volt, mint Margit.

Hogyan vallhassa be Margitnak ... hogyan beszéljen egyáltalában Margit előtt...

És oly valószínűtlen is volt , sorozáson, felülvizsgálaton, a sokszoros, modern ellenőrzés és repülőbizottságok korában, hogy egy orvos valamit csinálhasson, még ha a leghatalmasabb is!

Miről lehetett hát szó?

Kamuthyné még azt sem tudta elég érthetően elmondani, miről volt szó?

Amit Margit kiértett, oly fantasztikusnak látszott, hogy a leány elutasította magától mint hihetetlent.

Schulberg magához kérette Elzát a rendelőjébe.

Mit jelenthet ez?

- Mire gondol?

- Margit önkénytelen elképzelte a sugár alakot, melyet az imént oly türelmetlen várt az egyetemi folyosón...

Csak nem lehet ezzel a felnőtt, viruló, ép lánnyal azt csinálni, amit a csecsemőkkel szokás?

Margit szíve elszorult a gondolatra, tiltakozott belül, lázadott önkénytelen.

- Ez lehetetlen!...

Ez veszedelmes!...

Erre Elzát sem lehetne rábírni soha!...

- Csak arról volna szó, hogy eljöjjön velem az orvoshoz...

Az orvos várja ...

Ebben még semmi sincs...

- S nem akar elmenni ?...

- Nem és nem!

Kijelentette, hogy nem, hát akkor nem!...

Olyan, mint egy gyerek...

S én hiába beszélek neki, énrám egyáltalában nem hallgat ...

Ismeri, ha egyszer valamit nem akar...

- Mindig ily makacs volt.

- Én könyöröghetek neki térden állva, kiadhatom a lelkemet: nem és nem !...

Pedig ha már saját magára nem gondol, az anyjára gondolhatna.

- Bizony, akiért annyit aggódnak...

- És ő ezt az egyet sem teszi meg!...

Reggelig vártam rá, és mit gyötört már azóta is!...

Tehetek én róla, hogy egész éjjel kellett várnom ?...

Még ő haragudna, ő büntetne engem!...

Ugye fog vele beszélni?

Megígéri?

Istenem , talán minden ettől függ...

Margit nyugtatni próbálta, de Kamuthyné csak annál izgatottabb lett.

- Még talán megmenthetném, még lehetne remény, és az ő makacssága és hiúsága nem engedi!...

Mit tegyek, mit tegyek ?...

Maga ráveheti, maga az egyetlen...

- Mit csinál ő most?

Hol van ő most?

- Tudni sem akar semmiről.

Bezárkózott.

- Szobájába?

- Nincs külön szobája.

Most ellenőrzik a lakásrendet...

Hármunknak csak három szoba jár, és az övé egyúttal ebédlő.

- Szipogva szárította könnyeit.

- Folyton zavarjuk és idegesítjük egymást...

Margit a maga anyjára gondolt, az ő szegényes lakásukra.

- Háborúban mindenkinek szenvedni kell, a gazdagoknak duplán - mondta a közszólás, egy kissé hazugul.

- Elza szenved ettől legjobban: aki mindig megvetette a gazdagságot.

Néha egészen elkeseredik, hogy nincs egy helye, ahol megbúhasson.

- Szerelmeseivel, a könyvekkel.

- Azóta nem is dolgozik itthon, alig látjuk...

Képzelje: az ebédlőasztalon !

És a könyvei egy sublódba zsúfolva!...

Neki, akinek mindent meg kéne adni , mindenre joga volna...

- Bemehetek hozzá?

- Bezárta magát.

Ezt még sohse tette.

Én nem tudom, mit csinálhat odabenn .

Először azt hittem, sír.

De nem sír, hanem valamit rendezkedik, rakodik , mindent kirak a szekrényből...

- Bekopogok.

De még mielőtt ideje lett volna, Elza megneszelte a hangokat, és kitárta az ajtót.

S Elza ekkor úgy jelent meg a színen, füstfelhőben, mint egy fiatal varázsló, különös romok között.

A füst egy óriási fémtálból jött, mely az ablaknál állt, a földön, a fűtőtest előtt, valami ezüst vagy kínaezüst pecsenyéstál, amit Elza a szoba mélyén terpeszkedő, nagy, régimódi kredencről szerezhetett.

A tál fenekén kunkorodó papírkötegek lobogtak, s a tál körül szerteszét rendetlen halmazokban hevertek a romok, könyvek , füzetek, noteszok, szemmel láthatólag mind elégetésre szánva, mint egy földúlt város, mely helyenkint már ég és füstölög.

Elza mint a pusztulás nemtője állott a romok fölött, s a kifosztott könyvessublód nyitott fiókjaival tátongott.

A füst a tárt ablakon kavargott ki.

A szobában égettpapírszag terjengett .

Elza anyja szédülten nézett a jól ismert tálra, melyben ezúttal valóságos papírgaluska párolgott.

Margit kíváncsian lépett közelebb.

- Titkaid zavarom?

- Nekem nincs titkom.

- Mégis bezárkóztál...

- Nem akartam, hogy rám nyisson valaki.

Nem akartam, hogy lebeszéljenek.

- De hát mit csinálsz itt?

Micsoda füst ez itt? - kérdezte Kamuthyné.

És Elza dacosan, mintegy hérosztratészi cselekedet önérzetében fölnyúlva , kiáltotta:

- Elégetem a jegyzeteimet!

Egy fiatal leány iskolás jegyzetei!

Micsoda különös érték vagy érdekesség?

De hát a kor "szellemi kultúrája" visszamenekült az iskolába, s alig volt már egyéb, mint az ifjúság gyakorlata és játéka...

A "kor kultúrája "!

Nem is volt a koré: csak régibb korokból maradt , könyvdohos örökség.

Tisztelni az "ősök műveltségét ": így kívánta a frázis, s a meglévő dolgok erejénél fogva tovább léteztek a könyvtárak és egyetemek.

A könyvtárakból ugyan sokat elpusztított a háború, kivált az első időkben .

Néhol fanatizmus égette el az ellenséges országok nyelvein írt könyveket .

Másutt bombázásoknak estek áldozatul gazdag gyűjtemények.

Az egyetemekből viszont lányiskolák váltak.

Azok a tudományt is úgy "művelték ": azzal a naiv pedantériával s buzgó önállótlansággal, ami a lánytanulók sajátsága...

Milyen kultúra volt ez?

Tökéletesen improduktív!

A doktori és egyéb értekezések, melyek nyomtatásban már csak igen ritkán jelentek meg, a régi műveltség emlékeinek egyszerű leírását és magyarázatát tartalmazták .

Továbbkutatás csak a háború érdekét szolgáló tudományok területein volt lehetséges.

Minden másra hiányzott a pénz!

Hiányzott az utazás szabadsága .

Könyv is csak az állt rendelkezésre, ami a városban épp található volt.

A külfölddel való kapcsolat minimálisra csökkent.

Az ellenséges országok szellemi életéről még csak sejteni sem lehetett semmit.

Minden egyetemi városban külön kis lánykultúra alakult ki.

Jelentőség nélküli, hagyományos játék, továbbjátszva a könyvek nyomán, melyek véletlenül épp abban a városban akadtak.

S e vértelen, iskolás kultúrával szemben állt a véres, háborús!

Amely hadigépeket gyártott, gázakat állított elő...

Az eleven irodalom és művészet, az egész aktuális szellemi élet , amennyiben egyáltalán még létezett, mind a háború jegyében állt.

S a háború cenzúrája alatt.

És mégis: a poros könyvtáraknak, a megvetett tanulószobáknak, az élettelen , régiségen rágódó leánykultúrának is voltak olykor meglepetései.

A régi könyvekben explozív anyag volt fölhalmozva!

S néha egy-egy lélekben szikrát fogott.

Robbant.

Világított.

Persze csak helyi tüneményről van szó.

A lelki explóziók csak kis körökre vetették fényüket, teljesen ártalmatlan.

Ilyen robbanás volt Elza.

Az ő fiatal tüzében váratlan fények és színek táncoltak ki a száraz, porladt papirosok közül.

Milyen gazdagságig tudott bonyolódni valamikor az emberi lélek!

Milyen távlatokig emelkedett!

Elzának éles szeme volt és visszaütő fogékonysága.

Elza ámulattal eszmélt a szellemi élményekre, amilyeneket már csak a múltak emlékei adhattak.

Ámulatát környezetének is szuggerálni bírta.

Szerette fölolvasni jegyzeteit.

Szemináriumok, diáktársaságok eseménye volt ez.

Még a kompendium is zengést kapott ajkán.

Az excerptumok szinte szárnyra keltek.

Elza a régiség adatait friss naivsággal szűrte , válogatta, értelmezte és félreértette.

Áhítatában volt valami barbár és gyermeteg.

A XIX. századra úgy nézett, mint egy középkori szerzetes a klasszikus időkre.

Jegyzeteiben líra volt, több mint korának költőiben, mert azok csak a Harc és Kollektivitás szimpla frázisait zenghették.

Az egyéni és öncélú poézis műfajai rég elavultak már.

De Elza egyénit szőtt a korok eszmerongyaiból, mint a gyermek, aki tarka rongyokból babát csinál, és művészebb a művészeknél.

S Elza minden léptét, abban a kis körben, ahol élt , rajongás, gyanú, értetlenség és bámulat kísérte, mint egy fiatal költő földi útját.

- Elégeted a jegyzeteidet?- kiáltott Margit.

- Lányom, megkótyultál?

Sohasem tudod őket pótolni.

- Annyi munkád, Elza?

Az egész életed! - nyögött Kamuthyné.

Elza még egy füzetet nyújtott föl, s lobogtatta a kezében, mint egy fáklyacsóvát.

- Mi szükség többé rájuk?

- Hazajössz, mondjuk, szabadságra...

- Akkor ne lássam, ami félbemaradt!...

Ha én egyszer elbúcsúzok valamitől...

- Hányan hasznát vehették volna az adataidnak!

Valóságos bűn ez , Elzácskám!

- Kinek lesz arra még ideje?

Aminek meg kell halni, haljon meg.

Kész vagyok.

S kabátkáját vette és kalapját.

- Tudom, hogy értem jöttél, Margaréta.

Jössz az egyetemre?

Gyerünk ünnepelni a frontjogot!

- S már zuhantak alá a lift tizennyolc emeletén, s elültek a földalatti vasút pincesuhanásában...

Margit csüggedten ült, nem mintha személyileg különösebben gyászolta volna a tudomány veszteségét, de megszokta Elza minden ügyét a magáénak tekinteni, s mennél távolabb állt ő maga az úgynevezett tudományos érdeklődéstől, annál jobban imponáltak neki a híres jegyzetek.

A jegyzetek hozzátartoztak Elzához, s a dolog úgy hatott , mintha Elza a haját borotválta volna le tövig, vagy a legszebb ruháját dobta volna tűzbe.

Elza is érezte ezt a hangulatot, és megpróbálta komolyabban megmagyarázni gyermekesnek látszó cselekedetét.

Milyen érzés foghatja el a katonát, ha hazatérve egy-egy rövid látogatásra, mint sebesült vagy szabadságos, látja félbemaradt békés foglalkozásait, melyeket már sohasem fejezhet be , szellemi szomjak és lehetőségek dokumentumait, melyek nem teljesülhetnek !

Százszor jobb eleve elvágni minden lehetőséget, megsemmisíteni minden kapcsot!

- Föl kellene gyújtani a világ összes könyvtárait!

Hogy senki se tudja, mi minden volt valaha!

Mi mindent eltűnt a világból!

Én nem értem Dezsőt.

Én az ő helyében tájára se mennék az egyetemnek.

- Miattad jár oda - mondta Margit.

- Nem!

Én csak jel és szimbólum vagyok.

Elkésünk, Margaréta.

- A végéhez érünk.

- Dezső is ott lesz már.

- Mikor beszéltetek?

- Ma éjjel.

- A légbarlangban?

- Ott is.

Mért kérded?

- Édesanyád nagyon aggódva várt.

- Mit aggódik értem? - kiáltott Elza türelmetlenül.

- Aggódjon majd, ha a harctéren leszek!

Hagyjon engem a magam útjára!

Most is micsoda ötlete van !

Ha tudnád, mire akar rávenni!

- Tudom - mondta Margit.

- Én ezt nem bírom ki.

Egész gyermekkoromat a bátyámért való siránkozás töltötte be.

Most újra akarja kezdeni énértem.

Ez anakronizmus.

Nem nyugszik bele, hogy a gyermekeket oda kell adni...

- Benned él.

- Látod, ez az, ami megnehezíti az én dolgomat!

Nekem elég a magam életét vinni a frontra.

- Mégis megtenném a kívánságát.

Legalább megtudni, miről van szó...

- Akármiről.

Én megyek a frontra.

Ez az egy bizonyos, és nekem nem is jó máshogyan.

Pilóta akarok lenni, még előttem egypár nagyszerű légi élmény .

Dezső is elmegy a napokban.

Te is bevonulsz nemsokára.

Maradjak itthon, és lessem a híreket?

- Teérted kár volna, Elzuskám.

Magamfajta csúnya lányért nem kár.

Mivel jobb neked, ha te is eltűnsz a balfenéken?

- Saját magát nem félti az ember...

Saját magával együtt van az utolsó percig...

Margit nevetett.

Furcsa altruizmus!

- Szóval, teneked mások fájnak.

S az nem fáj, amit az édesanyád áll ki teérted?

- Nem akarom, hogy fájjon!

Szabad akarok lenni.

Már az utcán voltak, egy régi bombától fejvesztett szobor mellett, az egyetem kapujánál, mikor Margit hirtelen megkérdezte:

- Mondd csak, Elza, szerelmes vagy te ebbe a Dezsőbe?

- Ha az volnék - felelt Elza komolyan -, sietnék ezt a szerelmet kiélni és elintézni magamban.

Szabad akarok lenni!

- És így...

Vele voltál egész reggelig ?...

Igaz ez?

- Vigasztalni kell a frontra menendőket - mosolyogta Elza.

- Magad is frontra mégy, Elzuskám.

- Azt kívánnád, hogy mirtusszal és liliommal menjek?

A lépcsőházban Dezsőre bukkantak.

Margit messziről üdvözölte, mint jövendő bajtárs, imitált katonai tisztelgéssel.

- Nem kell többet hencegni, Dezsőke!

- Biztos?

Megjött a hír? - kérdezte Dezső elfulladva.

- Megjött, édesem, és most már nem vethetünk egymásnak a szemére semmit...

Lassan mentek föl a lépcsőkön, úgyis elkéstek már.

Dezső komoran haladt a lányok oldalán.

Egy nyomorék fiú köszöntötte őket, s hozzájuk csatlakozott .

Ő is hírekkel jött, s "hogy ne csak mindig a nőkről legyen szó ", az ő hírei a tegnapi gázriadalom körül csoportosultak.

- Azt beszélik, nem is volt gáz... egyáltalán, támadás se történt...

- De hisz hallottuk a robbanásokat.

Mifelénk még pánik is volt - nevetett Margit.

- Egy kutya elszabadult...

- Itt az egyetemen pedig egy lányon kitört az idegsokk.

Keserűmandula-szagot érzett.

Megijedt, hogy beszakadt a légkürtő.

A púpos úgy tudta, titkos légbarlangot fedeztek föl és bombáztak össze, mely szökevényeknek és forradalmároknak adott tanyát.

- Azt mondják, több embert végeztek ki tegnap összevéve, mint valaha az egész nagy sztrájk alatt...

- Minek is a frontra menni? - mondta Dezső.

- Itthon is szépen eleshet az ember.

- Kivált ha szökevény vagy forradalmár...

- Tiszta gyávaság, ha nem vagyunk mind azok! - kiáltott Dezső, de Margit sietett más irányt adni a beszélgetésnek.

- A légbarlangról jut eszembe, gyerekek!

Ki ismeri ezt a nevet, hogy Aida?

- Aida?

Wagner egy operája.

Vagy nem Wagner? - tűnődött a púpos.

- Majd minden híres operát Wagner írt...

- Ezt nem - mondta Elza -, ámbár csakugyan opera.

- Mi is az az opera, gyerekek?

- Régi, barbár színielőadás, ahol mindent énekeltek és muzsikáltak.

- Barbár?

- Elza emlékezett néhány adatra.

Harminc éve még eljátszottak egy operát Pesten, s akkor sokan nagyon sajnálkoztak, hogy ez a műfaj kipusztul , mert nincs pénz és ember ilyen nagyszabású játékok rendezésére.

A népnek már akkor se nagyon kellett, nehéz volt.

- Egy opera szörnyen komplikált valami , igen nagy apparátus és sok tanulás kell hozzá.

- Éppen ebben áll a barbársága.

- Valamikor pedig ez a mi modern muzsikánk tűnt föl barbárnak.

- Mert valami néger törzsektől származott...

A négert barbárnak tekintették.

- Nekem az a titkos gyanúm - szólt Elza -, hogy csak hallani kellene egyszer egy ilyen régi operát... végigkövetni és megérteni...

Ha fogalmunk lenne azokról a harmóniákról... arról a csodálatos szárnyalásról...

- Akkor kellett volna születni, Elzuskám - mondta Margit.

- Legalább most nem soroznának...

Szívesebben unnék egy hosszú operát, mint egy hosszú bombázást...

- A könyvtárban vannak ilyen operák... vaskos kották...

- Amiket sohsem adnak már elő...

Minek őrzik még azokat?

- Egyiknek ez a címe: Istenek alkonya.

Kár, hogy csak kotta szöveg nélkül, pedig érdekelne a szöveg - szólt Elza - mint vallástörténészt.

Olvastam egy könyvet, egy régi filozófus írta, a vallás , zene és színjáték összefüggéséről; ezt is talán én vagyok az utolsó, aki olvastam...

Istenek alkonya.

- Gyalázat! - kiáltotta Dezső.

- Így halnak a legremekebb dolgok.

Én , komolyan, nem is azt bánom, hogy mi pusztulunk, hogy minket visznek, és elesünk: az ember olcsó!

- Azelőtt fordítva mondták: vesszen a műkincs, az ember fontosabb!

Közben fölértek a folyosóra s több lány gyűlt köréjük, Elza társasága, mind többé-kevésbé a régi könyvek rajongó kis adeptusai...

Ezek kívül szorultak a zsúfolt termen, melynek tárt ajtói felől foszlányokban szűrődött át a szónokok hangja.

Egy ablakmélyedésbe vonultak...

Az egyik leány egy könyvet mutogatott, egy XIX. századi híres költő művét, melyből nagy nehezen tudott egy példányt megszerezni a városban.

- Sajnos, késő...

Nehéz szöveg, és mire megérteném...

Elza fájdalmas érdeklődéssel nyúlt a könyv után, de rögtön visszaadta.

Dezső előrement bediktálni az újonjötteket, mert a középső teremajtónál egy lány állt nagy ívvel, s fölvette a névsort.

- Kamuthy Elza és Ágner Margit...

- Ők is elkésnek? - pillantott föl a leány, ívéről.

- Nekik nem kellett a térparancsnokságnál jelentkezni...

- Kedves kisasszony - felelt Dezső bizonyos hangsúllyal -, ha majd frontharcos lesz, tudni fogja, hogy harcolni muszáj, de szónokokat hallgatni fölösleges.

- Épp a Frontharcosok képviselője szónokol...

- Tudna ő maguknak olyat mondani, hogy elmenne a kedvük a frázisoktól...

Mi célra írja ezt a katalógust?

- Mi köze hozzá?

Megbízásból.

- Tessék fölírni Kamuthy Elzát és Ágner Margitot! - követelte Dezső, a frontról jött katona lakonikus felsőségével, mialatt odabenn a Frontharcosok hivatalos képviselője meleg szavakkal aposztrofálta az új, női bajtársakat .

- Ez is másképp beszélne, ha őszinte volna! - tette hozzá, visszatérve Elzáékhoz.

- Majd én megmondom, mit szólhatna - mondta a nyomorék fiú.

- Ami ebben a nők ellen megy, az reám is illik...

- Csak bátran! - biztatta Margit.

- Hát ezt: "Negyven évig szenvedtünk, dögöltünk, míg ti kényelmes hivatalokban firkáltatok, vagy jó ételszagú konyhákban főztetek, vagy ágyban, párnák közt ..."

- Mit csináltunk ágyban, párnák közt? - kérdezte kihívóan a kis fitos, aki a légbarlangban is együtt volt Margittal.

- Szóval, menjünk és dögöljünk mi is! - mondta Margit.

- Bár mehetnék én is! - mondta a görbehátú.

- De énrólam a végzet, vagy tán a szüleim, másként gondoskodtak.

Az én sorsom sem élet, sem halál.

Nyomorék vagyok, és nem túlságosan tisztelem magamat.

Sőt rosszabb perceimben az utolsó csitri lányt is irigylem azért a kellemes kilátásért, hogy elmehet egyszer, és megdögölhet.

- Ne féljen.

Az ilyen érzések elmúlnak.

- Elmúlnak, annál rosszabb!

Jól tudom, hogy vénkoromra én is éppoly gőggel fogom ég felé tolni a púpomat, ahogy famíliámban a gazdag nagybácsik viselik az életbiztosító nyomorékságot.

Ha ugyan addig is méltó megvetésemben nem lököm le Pogány urat (ez a nevem, aki nem tudná) a huszadik emeletről, ahol lakom, s ahonnan remélhetőleg már döglötten érek az aszfaltra, mint egy szélütött macska.

Tulajdonképpen disznó tapintatlanság tőlem vénkort emlegetni.

Ha minden nyomorék kivégezné magát, most érkeznék a világ abba a dicső stádiumba, ahol már nincs öregség!

Most, hogy már maguk lányok se vénülnek itthon!

S a harcos emberi faj örök ifjúkor frisseségében váltogatná a generációkat...

- Nem látja, hogy ez mind milyen üres szó? - szakította félbe Dezső.

- A tény az, hogy nem magukat púposokat vetik meg, és nem magukat csonkákat veszik csonkaemberszámba, hanem minket...

Mi máris halottak vagyunk, ki építene miránk valamit ?...

Mi csak olyan megvetendő, elfolyó kis hullámok vagyunk , se időnk, se szabadságunk vagy akaratunk semmire, nem számítunk...

Annak az egypár embernek, aki ki tudja magát vonni a mi sorsunkból, annak kellene legalább teljes életet élni...

- Teljes életet csonkán?

- Szellemileg...

Mit bánnék én egy kart vagy egy lábat, hogyha a lelkem szabad, és ideje van, idő áll előtte, és nem nyomorítja meg a piszok, a kényszer, a félelem!...

Különben tényleg csak döglésre való...

Örülni kell , ha valaki kivonhatja magát! ezt én mondom, én, aki holnapután megyek...

- Holnapután? - kiáltott Elza.

- Csitt! - szólt a kis fitos.

- Hallgassatok!

Doby Ágnes beszél.

- A békeidőknek sok öntudatlan csökevénye él még - hangzott ki csakugyan Ágnes éles hangja a teremből.

Margit nevetve ismerte meg a szavakat.

- Ennek jó bogarat ültettem a fülébe a csökevényekkel.

Azóta másról sem tud beszélni.

- A nők frontmentessége is ilyen csökevény - sivította tovább az éles hang -, aminek korunkban semmi értelme már.

Nemünket sértő avult copf, a múlt lomtárába való poros limlom, akár a régi időszámítás.

- Szót kérek! - kiáltott itt közbe egy katonasipkás ifjú; öltözete mutatta , hogy teológiai hallgató és táboripapjelölt.

- Eláll!

Eláll! - hangzott mindenfelől.

- Le a papsággal és konzervatívokkal!

- Kérem, a vallás nem ellenkezik a háborús világnézettel - vitatkozott a kispap.

- Sőt a hit erőt ad a katonának!

Erőt ad meghalni!...

- Meghal az anélkül is, ha muszáj - felelt egy katona.

- Csak maguk papok hallgassanak! - nyelvelt egy erős, barna lány.

- Akik oly soká kivonták magukat a hadkötelezettségből!

- Nem olyan soká, mint a nők! - vágott vissza a pap.

- Le a papok kalendáriumával! - riadt egy férfihang.

- Egységes, modern , háborús időszámítást követelünk!

- Szegény Ágnes, nem is sejtette, mit kavar föl! - nevetett Margit.

- Pedig igaza van - mondta a nyomorék.

- A Harc korszaka nem számíthatja a maga éveit annak az istennek vagy embernek születésétől, aki a Béke vallását alapította...

Nem vagyunk annyira keresztények...

- Maga beszél? - kiáltotta Dezső.

- Hiszen maga tele a legkeresztényibb érzelmekkel!

Maga még csak nem is nézheti, hogy mi ilyen kereszténytelenül menjünk és öljünk és dögöljünk; inkább maga is meghalna!...

Vagy nem jól hallottam ?...

- Ez nem keresztényi érzés - mondta Elza.

- Hát mi?

- Ez?

Ez annyi, hogy ilyen világban nevetséges és ostoba volna nyugodtan maradni; mondjuk, szűzen - felelt Elza a divatos lánycinizmus nyelvén.

- Ahol ilyen vad játék áll, nevetséges csak úgy kibicelni!

Margit Dezsőt nézte...

A fiú elpirult...

Látszott, hogy Elza szavai sértették; a szavak is, de még jobban a jelentésük...

Hát egyszerűen kibicelésnek nevezte egész eddigi szép, szellemiekbe zárkózott életét, dacos nemtörődését a vad és csúnya játékkal, gazdagabb múltakba való menekvését ?

Mindazt, ami Dezsőnek annyira imponált, ahogy csak a harctér naiv fiának imponálhatnak a Béke és Szellem dolgai, az elérhetetlenség nimbuszában.

A nyugalom és szabadság s a titokzatos, tudós régiség!

- Elza elégette a jegyzeteit! - panaszolta Margit.

Most Elza pirult el ; egyszerre izgatott csoport fogta körül.

- Ma sok mindennek vége, s új világ kezdődik - visította odabenn a szónok .

Elza fölhevülten magyarázkodott.

Ha sok mindennek vége, biztosan vége a tudománynak.

Hogyan akarják még fenntartani és továbbplántálni azt a sok bonyolult tudást, művészetet, ami a régi korok hagyománya?

Szabadságoltak számára adott gyorskollégiumokkal?

- Én levontam a konzekvenciát!

Tisztára komikus még minden intellektuális erőlködés!

A legtöbb lány élénken visszhangzott.

- Eddig is komikus volt.

- Ezredrészét sem értjük annak, amit régen tudtak és értettek...

Csak morzsákat csipegettünk... kiszáradt morzsákat...

- Azt hitettük el magunkkal, hogy valami nagy és komoly dolgot cselekszünk , ha fenntartjuk az úgynevezett "szellemi kultúrát "!

Míg a fiúk a fronton egészen más módon komoly dolgot cselekedtek...

- Pfuj! - vágott közbe Dezső.

- Ahogy az cselekvés!

Ülni a sárban és várni , hogy az ember megdögöljön.

- Ott mégis az életről van szó!

Ölni és halni mindig komoly dolog.

Mi más komolyat lehet még csinálni?

Játéknak is az komoly, ami elég hazárd!

Élet és halál legalább nagy tétel.

Igaza van Pogány kollégának: itthon minden csak szégyen és unalom!

Az anyák persze jobb szeretnék, ha kezünk-lábunk hiányozna!

Az anyák mind kicsinyesek...

Mit alkudozni az élettel?

Ha már nem lehet egészen az enyém, egészen odadobom!

- Ezt mondom én is! - szólt Pogány, a púpos.

- Képzelje, így élni!

Az ember nyomorék; de még ezt a nyomorék életét is lopta...

Pfuj!

Inkább meggebedni a lövészárokban, mint a poshadt légbarlangok padjain fulladozni!

- A hiúság beszél belőle! - fakadt ki egyszerre Dezső.

- Nem látják, hogy ez mind hiúság?

- Az ember elsősorban hiú állat.

- Dobja a fenébe a hiúságát!

Mit panaszkodik?

Szégyellje magát ezek előtt a lányok előtt, akik nemsokára bevonulnak!

Itt egy világ, amiből lassanként nem marad más, mint egy nagy sötétség.

Nekünk nincs időnk semmit alkotni vagy megőrizni.

Potyogunk, mint a legyek...

És maga a maga kis hiúságain rágódik!

Maga előtt egy hosszú élet áll...

Magának valami nagy dolgot kellene csinálni...

- Nekem? - kérdezte a nyomorék fiú, szomorú mosollyal.

- Nekem?

Nagy dolgot ?

- És búcsúzásra nyújtotta kicsi s fehér kezét.

- No, vége a gyűlésnek , megyek már...

Elza, Margit és Dezső szinte automatikus léptekkel kerültek le a partra.

A régi, szabad folyó óriási házak árnyában folyt.

Nagyon kicsinek látszott , mint egy mély csatorna.

Az utcalángok nappal is égtek.

Széles, fekete födelű ernyők alól vetették fényüket a vízre.

Az ernyők, különböző magasságokban egymás köreit metszették, s fölülről nézve szinte megszakítatlan páncélt alkottak, mely mögül alig siklott ki egy-egy fénysáv, jelpontot adni a röpülőknek...

De túlfelől az újsz ... i oldal még mindig nyíltabb levegőt adott.

Egy nagy aviatikai park falkerítése fölött jókora darab ég is látható volt.

Elza gyakran ment ki ide, egyetemi vagy könyvtári munka után, hogy nyugtalan lelke, a két nagy mágnes, az ég és föld között, lebegő egyensúlyban oldódjék föl.

A harci nagyváros gyermeke rendesen csak akkor láthatott eget, ha a földet messze hagyta: röpülőgépről vagy magas erkélyeken s háztetők teraszain.

Elza, mióta az aviatikát kényszerült abbahagyni, nagy sétákban keresett üdülést...

Margit különös céllal követte most, noha már megvolt ebédidő, s józansága egyébként az ebéd mellett döntött volna.

Margit, amint egyedül maradtak , félretett minden diszkréciót, s leírta Dezső előtt Elzáéknál tett látogatását.

Dezső önmagával tusakodott, mindhárman valósággal rohantak izgalmukban, Dezsőt az is izgatta, amit a púpostól hallott.

- Valamennyien gyávák vagyunk - ismételte.

- Én sokszor csodálkoztam: mért nem csonkítanak meg minden gyereket?

Vagy mért nem lázad föl mindenki ?

Biztos halál!

De hisz a front is sokszor biztos halál!

Ki fél a haláltól ?

Mért nem leszünk mind öngyilkosok, tömegesen?

Nem mindegy?

Talán a kínzókamara tart vissza!

A kínzásbüntetés!

Mikor még az öngyilkosság ellen is törvény van, s még a halálnál is rosszabbat tudnak!

" A harc érdekében minden eszközt !"

És aki a kínzókamara borzalmairól beszélne: XIX. századbeli érzelgősség!

- Szép kis hazafi maga, Dezsőke! - mondotta Margit.

- Hazafi!

Éppen az, hogy senki se hazafi!

Mi szükség a hazafiságra?

Mindenki hazafi!

Ahogy a leggyávább is hős lesz a fronton.

A háború megölte a hazafiságot és hősiességet.

- Ez is XIX. századi ideológia - jegyezte meg Elza.

Dezső majdnem ugrott és kiáltott erre.

Már Elza is így beszél?

Igen, XIX. századi ideológia!

Éppen Elza az, aki ezeket a régi vallásokat és ideológiákat tanulmányozta.

Aki hirdette, hogy meg kell őrizni, legalább emlékben, a sok nagyot és jót, amiről az Ember valaha álmodott.

Ez is lázadás!

Mi mást lehet még csinálni?

Gyalázat, hogy Elza is a frontra menjen.

Az ő hivatása különb, nagyobb.

- Már késő - bánta Elza.

- Mindent elégettem.

- Nem lett volna szabad!

Ha az egész világon senki sem volna már, akit ez érdekelne, akit egyáltalában valami szellemi dolog érdekelne, és maga volna az egyetlen, aki csak sejtene is ilyesmihez, és magának is már csak egy napja volna, hogy ezzel foglalkozzon: akkor is, azon az egyetlen napon is , magának, Elza, ki kellene tartani, mint egy hősnek!

- Te vagy a mi őrszemünk, akinek nem szabad elhagyni a posztot! - visszhangozta Margit, jól ismert frázisokat parodizálva, amiket a női nem " kulturális szerepéről" volt szokás mondani.

- Te vagy a Vesta-mécs fő-fő ápolója...

Ezen már muszáj volt nevetni.

De Elza rögtön újra komoly lett.

- Csöpp kedvem sincs ehhez a hősiességhez.

Ne akarjatok belőlem hőst csinálni.

Dezső a hős, nem én.

- Azért, mert rajtam katonaruha van?

- Nem.

Hanem mert ennek a katonaköpenynek könyv van a zsebében.

- Mit ér a könyv az én zsebemben?

Engem a harcra neveltek.

Csak a legkönnyebb könyveket értem meg.

Sohse volt fontos, hogy én tanuljak.

Buta copf, hogy egyáltalán betűvel kínoztak.

Ágyútölteléknek jó az analfabéta is.

Én a fronton voltam, míg te úgy szíttad a tudományt, mintha az egész világ mulasztását kéne kipótolnod.

Te magad mondtad így.

- Elég ostoba voltam.

Ennek vége, Dezső.

Nem fogom a tengert kanalazni.

Mit érnék el vele?

Én a régi, tudós korok hiteit akartam megismerni.

Emberek , akik ezer annyit tudtak és gondolkoztak, mint ma bárki, milyen fogalmat alkottak maguknak Istenről, világról, az ember céljáról és rendeltetéséről ?

Mire lehet és mire kell jutni e földön?

Mennyi minden lehetett azelőtt !

Mennyi minden lehetségesnek látszott!

- Elza megállt és teljesen következetlenül fölkiáltott: - Ó, gyerekek, ha nekem időm volna!

Margit szemével intett Dezsőnek.

Ez fölszólítás volt közös akcióra: hátha most sikerülne rábeszélni Elzát, hogy engedjen az anyai szónak, s mint jó kislányhoz illik, menjen el szépen a doktor bácsihoz...

Nehéz lenne pontosan leírni, ami Dezső lelkében végbement.

Ezt csak az örök harc korának gyermeke értheti meg, kinek szemében a rokkantság, a nyomorék test volt a Hosszú Élet egyetlen árkánuma , amit az orvos már a csecsemőknek osztogatott.

Igaz: a felnőtt korban való csonkítás veszélyes, képtelen.

De Schulberg neve már elég volt , hogy a megcsonkított csecsemők százait idézze a képzettársítás.

A fiatal katona, amint ott látta Elza szép, egyenes alakját kimagasodva a sugaras parton, egy percre valami rettenetes kényszerképzet martaléka lett: mintha hallaná a csontokat törni, látná a tagokat csavarodni.

" És ha a fronton törik kásává ?" - kérdezte hirtelen egy másik gondolat , Dezső megszokott kifejezésével, mellyel a harctéri eshetőségeket a fiatalság erőteljes nyelvén emlegetni szokta.

S most, Elzára vonatkoztatva ezt , egyszerre átérezte a fronthalál egész rémét, jobban, mint mikor mellette szakadt be a tunnel, omlott a véres sár, horpadtak papírként az emberi tagok, fecskelt cafatokban a tépett hús...

Elza testére gondolva, közelebb jött hozzá ez a rém, mint mikor a magáét fenyegette...

Elza azonban ingerült lett, mihelyt barátnője Schulberget szóba hozta.

- Őrültség!

Nem élünk nagyapáink idejében!

Mikor a sorozó orvos jóakarata tarthatott vissza valakit a fronttól!...

Akkor sem rendel magához!

Csak gyanús volna, kockázatos...

- De ha az édesanyáddal megbeszélte...

- Nem ülök föl az anyám naivságának...

- Mondhatom, hálátlan vagy!

Melyik anya szenved ennyit a lányáért ?...

Az enyém hazafias frázisokat ír a leveleiben, s a háborús sorsban való megnyugvásról filozofál...

Mindnyájan megnyugszunk valahogy, csak a te anyád képtelen megnyugodni...

- Én is képtelen vagyok megnyugodni.

De ez egészen más.

Az anyám szépen megnyugodna, ha én otthon ülnék.

Az ő számára nincs is háború.

Azelőtt mindig a békéről álmodott; mikor a bátyám elesett, egyszerre kijelentette , hogy nem lesz soha béke.

Ebből pedig azt a következtetést vonta le, hogy nincs is háború.

- Logikus - mondta Dezső.

- Amiben az egész világ élt, az számunkra nem létezett.

Front, sorozás , szabadságok, ez elesett, annak a lábát amputálták, gáz, bombák , életveszély... folytonos életveszély.

Egyszerűen nem vettük tudomásul.

S a haditechnika újabb csodái: amikről az apám szónokolt!

Ő csak zavaró idegen volt köztünk.

Egymásba kapaszkodtunk, külön életet csináltunk magunknak , rajongtunk mindenért, ami régi, békebeli, kizártunk mindent, ami új és háborús.

A régi könyvek és régiségek őrületét oltotta belém legkisebb korom óta.

Így lettem én tudós és könyvmoly.

De belül egészen más vagyok!

- Egészen más? - ismételte Dezső.

- Ne értsetek félre.

Utálom és gyűlölöm ezt a kort, mindent, amit magam körül látok.

De nem azért, mintha a könyveket, a száraz tudományt és halott dolgokat többre becsülném az eleven életnél.

Hanem azért, mert több szépségre és szabadságra vágyom, mint amit ebben az undok korban találhatok .

Több szépségre és szabadságra!

Nem rabságra és nyomorékságra a halálra ítélt tudományok között.

És nem arra, hogy egy öregasszonynak a siránkozó társa legyek, még ha az anyám is!

Sohase volt kedvem bezárni magamat a múltakon való pityergésbe.

Amit az anyám csinál, az nem rendes dolog.

Ő monomániás .

Egy régi eszmekör őrültje.

Egymás betegei voltunk, mint a szerelmesek és összeesküvők.

Ez valósággal természetellenes már!

Nem ihatom örökké az anyám könnyeit!

Ki kell törnöm ebből!

- Gondold meg, hogy miattad lett ilyen...

- Mért szeret annyira?

Mi lenne, ha minden szülő ennyire szeretné a gyermekét?

És egyáltalán lehet valakit ma még szeretni?

Nem olyan időket élünk.

Mindenki csak magával törődjön; mint a légbarlangban mondják, ha veszély van!

- Ott sem mindenki csak magával törődik...

Van, aki még az álarcát is odaadja, és megfullad inkább, csakhogy megmentsen valakit...

Dezső harctéri élményeire gondolt.

A front bőven termett különös önfeláldozásokat: szerelmes barátok közt, ahogy ott a fiúk szerelmesek szoktak lenni egymásba.

- Ott kinn mindenkinek van valakije...

Akinek semhogy a halálát lássa, inkább meghalna maga!

- Az más, ott másról van szó!... - kiáltott Elza.

- De holmi kis szelíd családi érzelmek, mamai búsongás, gyermeki szeretet!

Lehet ezt ma?

Pityergős kislányok szepegése, akik az anyjukhoz bújnak!

Dezső kissé szégyenkezve, de őszintén ellentmondott.

Dezső soha olyan jámbor kisfiú nem volt, mint mióta a frontot megjárta.

Soha úgy nem vágyott az anyja szoknyája mellé.

Idealista szelídséggel csüggött a családi érzelmeken.

- Hiába csináltak gyilkos masinát belőlünk! - ismételte az ósdi szólamot.

- Az emberbe bele van oltva a szeretet ösztöne!

- A régi könyvek és vallások szerint.

- A XIX. századi ideológia szerint! - csúfolta magát Dezső.

- Hát ha ez igaz - fakadt ki egyszerre Elza -, ha bennem is bennem van ez az ösztön: hogy maradhatnék én akkor itthon, mikor ti mind mentek!

Az anyámnak nincs más baja, engem félt és sirat.

De tirátok ki tudja mi vár!

És hogy csücsülhetnék én akkor nyugodtan a könyvek közt?

Mikor nem tudom, mi lesz tebelőled, Dezső!

- Mi?

Gyilkos masina.

Egy nap még az élet...

- Egy nap...

Elza szótlanul kereste Dezső kezét.

Bajtársi kézszorítás.

Mind a kettőjüknek egyszerre támadt ugyanaz a gondolata.

S Margit felelt rá , pedig ki se mondták:

- Házasodjatok össze, gyerekek!

Talán házaspárt együtt osztanak be.

De erre Elza szeme föllobogott:

- Azt már nem!

Mielőtt a törvény kötelezne?

És hogy azután szülni muszájjon ?

Azt nem! - kiáltotta.

- Majd ha kell, elvégzem ezt a fizikai kötelezettséget egy közömbös emberrel: akinek a gyerekét nem sajnálom a frontra.

- Ha együtt lennénk, ha együtt mehetnénk... - kezdte Dezső.

Azt akarta mondani: bármilyen rövid és rettenetes élet várna rájuk a fronton, mégis élet lenne, dac és emlékezés!

Ki akar soká élni?

De hirtelen torkán akadt a szó.

Csak nem kívánja, hogy Elza is frontra jusson, és elessen?

Margit nézte őket.

Szinte valami anyáskodó vénlány fölényével.

- Disznók vagytok, hogy előttem édelegtek.

Maga elrabolja a barátnőmet , Dezsőke.

De én a rosszért jóval fizetek.

És fölvetette azt az ötletet: Schulberg juttassa Elzát oda, hol Dezső van ...

Ennyit tán mégis lehet...

- Bolond vagy, lányom, ha nem mégy el hozzá.

Úgy látom, egyáltalán nem mindegy, hova osztanak be.

Repülőhajlamaidnak akarsz hódolni?

Vagy ezt a kisfiút kísérnéd le a tunnelbe?

Bízza rám, Dezsőke, én tudom, hogy kell bánni vele...

Elza csakugyan megszokta, hogy a praktikus dolgokban vezessék.

Most is előre tudta, hogy rá hagyja venni magát, noha valami belső ellenállás volt benne , maga előtt is rejtett okokból...

Úgy érezte, hogy nincs eléggé tisztában magával...

Húzódozott, ürügyet keresett.

- Hiszen neked is be kell vonulnod!

És magaddal egyáltalán nem is gondolsz , csak az én ügyeimmel foglalkozol?

- Nekem, Elzuskám, tiszta szerencse, hogy be kell vonulni.

Már arról volt szó, hogy abbahagyom az egyetemi dicső karriert.

Se pénz, se kereset.

Most ez megoldódik legalább.

Meg kell a dolgokat oldani, barátom!

Szóval: most haza, és azután Schulberghez!

- Ma nem.

Dezsővel akarok ebédelni.

- Holnap hát.

- Inkább holnapután.

- Persze: a kisfiú még holnap is itt lesz.

Igazatok van: ki kell élvezni a végnapokat!

Hát akkor én, fiam, most elmegyek anyádhoz, s megmondom neki , hogy bejelentkezhetik a professzornál.

- Olyan sürgős?

- Ne sajnáld ezt tőle.

Könnyebben bírja, ha remél és cselekszik.

S legalább az én becses társaságomtól megszabadultok, gyermekeim...

Elza és Dezső hallgatva ültek egy padon, szemben a folyóval.

- Holnapután - mondta végre Elza.

- Holnapután - visszhangozta Dezső.

- Jó lány ez a Margit - mondta Elza.

- Ti jók vagytok.

Én rossz.

Dezső nem hallgatott rá, nem is látta, egy más Elzát látott, próbálta összeegyeztetni ezt a két diszparát fogalmat: Elzát és a frontot.

- Mindenki a fronton lesz...

Most már igazán mindenki...

- Csodálom, ki marad a hivatalokban...

- A nyomorékok - szólt Dezső megvetéssel.

- Vagy majd beosztják a szabadságoltakat.

- Igen, még a szabadságot is elveszik.

Akkor aztán végleg egy perc sem marad az életből...

- "Mindenre, ami szükséges és hasznos, lesz idő és ember, pontosan beosztva és maradék nélkül" - szónokolt Elza idézőjelek közt.

De mi az a "szükséges és hasznos "!

- Ami az életre szükséges és hasznos...

Csakhogy maga ez az élet miért szükséges, és mire hasznos?

- Most úgy érzem, Elza - mondta még lassan Dezső -, hogy mi vagyunk az utolsó emberek a földön.

Utolsók, akik még tudjuk vagy sejtjük, mi volt az valaha : embernek lenni!

- Hajótöröttek vagyunk...

Maradékok...

Le kellene írni és palackba zárni a jövő számára...

- Hol az a palack ?...

És hol az a jövő ?...

Fölkeltek, és megindultak a folyón át a diákmenza felé.

Ez vendéglőszerű , kicsi helyiség volt, egy mellékutcában, fehér abroszokkal, ahol mindig éhes lánycsoportok váltották föl egymást, és ritkán lehetett üres asztalt kapni .

A lányok közt szórványosan fordult elő egy-egy fiú, s azok egymást keresték , és együvé ültek.

Többnyire félkezűek vagy féllábúak.

De akadt egészséges is .

Katona, mint Dezső.

Egy ilyen nyitott be majdnem egy időben Dezsőékkel.

Tétován nézett körül ...

Dezső az utolsó asztalt foglalta el, s a többieknél csupa lányt látott ...

Nyilván nem akart lányok közé ülni.

- Fél a nőktől.

- Te is így féltél azelőtt...

- Mint a legtöbb fiú, aki a frontról jön...

- Igen.

Csupa megvetés van bennetek irántunk.

És mégis féltek tőlünk.

Dezső azonban jól értette ezt a különös, ellentmondó érzést, melytől a katona félszeggé vált a hölgyek előtt...

Kínokból szövődött az: szellemi alsóbbrendűség és éhes vágyak kínjaiból.

Irigység, gyűlölet megfért benne a vággyal és bámulattal.

A két nem alig volt valaha egymástól távolabb, mint az örök harcnak ezekben az éveiben.

Férfi a nőt többnyire csak durva kalandokban, futó érzéki őrületekben tanulta ismerni; mert másnak nemigen lehetett nevezni a kötelező házasság rövid heteit sem.

Egyébként minden elválasztotta őket!

A nők tanultsága, értelmi fölénye...

S a férfiak sötét élménye, amit a front adott...

Dezső ritka kivétel volt: ő csak lázadó utálattal gondolt erre az élményre, s minden otthon töltött percét oly tanulmányoknak szentelte, amilyenekkel főleg lányok foglalkoztak.

( A lányok szinte úgy beszéltek vele, mint maguk közül valakivel.)

- Engem te már átneveltél, Elza.

- Az a fiú ide fog jönni - mondta Elza.

Csakugyan, a fiatal katona némi habozás után engedelmet kért, s asztalukhoz telepedett.

Jobban megnézve, nem is volt olyan fiatal: Dezsőnél mindenesetre jóval idősebb.

Jobb arcán mély s már nem friss seb nyoma.

Szemei koravének , mint a legtöbb régi katonának.

Harminc év már magas kornak számított a fronton; pedig az újonjött bizonnyal megvolt annyi.

Utcán alig nézték volna diáknak.

Mégis az volt, másképp nem ebédelhetett volna a menzán.

Dezső szemügyre vette szolgálati jelvényeit.

- Szintén vissza?

- Holnapután...

- Én is.

Egy nap megyünk - és kezét nyújtotta az asztalon át, bajtársi részvéttel.

- Nincs kedve még?

- A legcsekélyebb se - nevetett Dezső.

- Mennyi időt töltött odakünn?

- Eddig egy évet.

Első szabadságom.

- Még nem lesz utolsó.

- Honnan tudja?

- Még az elején van.

Még nem fog elesni.

A bizonyosság évről évre növekszik : nálam már sokkal nagyobb.

- Dehogyis - felelt Dezső.

- A valószínűségi számítás szerint ugyanannyi az eshetőség az első évben, mint az utolsóban.

De én nem félek az eleséstől .

Bár elesnék mentül hamarabb!

- Annyira unja az életét?

- Élet az, ami ott van?

- Még nem jött rá az ízére.

Dezső kifakadt: mire lehet itt rájönni?

Mi más van a fronton, mint piszok és unalom?

Férgek, bűz, reuma, megalázások, koplalás, döglődés...

Dezső fölhevült, és kiöntötte szívét.

A hosszú hónapok a sáros barlangokban!

A fulladozás a gázálcák alatt, a süketítő, végérhetetlen ágyúzások!

S legfeljebb egy-két könyvet vihet magával az ember; s amihez ott cserélgetve hozzájut, az többnyire csak a legalacsonyabb tömegirodalom... - tette hozzá , a műveltségnek azzal a naiv sznobizmusával, mely legáhítatosabb hitvallása volt.

- S a főszórakozás és esemény, ha ölsz, vagy ha melletted fölfordul valaki...

- Ez talán nem elég izgató?

- Izgatónak elég izgató.

- De... komolyan mondom...

Tudni, hogy ölök, hogy a magaméhoz hasonló életet oltok ki!...

Van -e feszültebb érzése az aktivitásnak?

Lehet -e nagyobb gyönyöre a hatalomnak?

Nem minden kor adta meg ezt a szenzációt mindenkinek...

Hátha még az ember láthatná mindig, akit megöl, végignézhetné kínjait...

Ha egy bajtársam kiszenved mellettem, arra gondolok, így hal meg az is, akit az én golyóm ért, és akármennyire sajnálom is, be kell vallanom...

- Pfuj!

Vadállati dolog! - szakította meg Elza, nem állhatva.

- Az ember vadállat - felelt az idegen, tárgyilagosan.

- Csak arról van szó , s annyit jelent a civilizáció, hogy vadságunkat kizárólag az ellenség ellen irányozzuk és lokalizáljuk; s a honfitársakkal és szövetségesekkel szemben lehetőleg korlátok közé szorítsuk.

Néha még az is nehezünkre esik.

Magam tapasztalásából beszélek...

Majdnem mindenkit, aki elég sokáig a fronton volt, elfog néha az ölés vágya itthon is...

Szerencsére elég hamar viszik vissza a frontra.

Másképp nem tudom, mi lenne...

Nem bírnók ki soká.

Én bevallom: szinte vágyom vissza oda - fejezte be -, pedig eléggé utálom magam is.

- Rettenetes, amit beszél - mondta Dezső.

- Persze, nem valami jámbor és erkölcsös dolog.

De az élet egyáltalában nem jámbor és erkölcsös.

Maga még kisfiú, maga nem érti ezt.

Olyan ez, mint a dohány vagy alkohol.

Aki még nincs igazán fronthoz szokva, nem is értheti azt a leküzdhetetlen szenvedélyt, ami a vén katonát lenyűgözi.

Abba, amit maga piszoknak és unalomnak nevez...

Mert van valami ebben az unalomban, ami örökké izgat és visszavon.

- Mi vonhat oda vissza? - kiáltott Dezső felháborodva.

- Az, hogy véres.

Vérre szomjazunk, és visszavágyunk, ámbár tudjuk, hogy a saját halálunk is ott vár.

- Ez még enyhítő körülmény...

- Maguk nagyon meg vannak botránkozva, hogy ilyen cinikusan beszélek.

De nem én vagyok cinikus, hanem az élet és a háború.

Nem jobb az őszinteség, mint a frázisok és az álszemérem?

- Kissé különös őszinteség - mondták Dezső szemei, előbb, mint a szája mondhatta volna.

De az idegen már felelt is rá.

Mert hisz nem valami saját egyéni aberrációjáról rántotta ő le a leplet: amiről ő beszélt, azt minden régi katona nagyon jól ismeri...

- Kérdezzék meg akármelyiktől, igaz -e...

Nem volna kibírható a háború, ha nem volna benne szenvedély... ha nem volna benne élvezet is, akármilyen szörnyű ezt hallani.

Nem árt talán a nőknek is tudni erről - fejezte be, Elzára sandítva -, most, hogy már ők is közelebbről meg fogják ismerni ezeket a borzalmakat...

- És az egyetemen mit hallgatott, kolléga úr? - kérdezte Dezső, némi szünet után.

- A műegyetemre jártam.

Géptechnikai tanulmányokat folytattam.

Kicsit vénen...

- Talán műszaki beosztásra pályázik?

- Nem, azt nem remélem.

Voltaképp nem is kívánom már különösebben.

Rajtam már nem segít.

- Akkor mi célja ezzel a tanulmánnyal?

- Hát... érdekel.

A gyilkos gépek érdekelnek.

Valamivel csak el kell tölteni a szabadságot.

Aztán... megszoktam már a fronton, hogy fiatalok közt legyek...

Magamnál jóval fiatalabbak közt...

Akár itt...

- Köszönöm szíves előszeretetét korosztályunk iránt - vetette közbe Dezső élesen.

- Bizonnyal kedves emlékei vannak róla, hogyan potyogtunk és kínlódtunk odalenn.

De ez itt más, itt jóformán csak jámbor lányokat lát.

- Igen... lányokat... - felelt a harmincéves, körülnézve, majd Elza felé lesve, aki teljesen kikapcsolódott a beszélgetésből; sőt tüntetőleg hátat fordított, s a másik oldalon ülő kolléganőkkel diskurált.

- Csakugyan... a fronton eddig nem voltak nők...

Itt legalább lányokat látni...

Ez némi változatosság - tette hozzá a könnyed férficinkosság hangján.

- De hisz kolléga úr fél a lányoktól - mondta Dezső, valami gyermekes heccelődéssel, s különös módon már titkos fölényt érezve ezzel a tétova s kissé elnyűtt idegennel szemben.

- Láttam, hogy nem mert közibük ülni...

Nem is szól hozzájuk...

- Mit szóljak ?...

Elég, ha nézem őket...

Én nem értek ahhoz, ami egy nőt érdekelhet.

De vannak, akikkel nem is kell beszélni...

Dezső most eszmélt rá, hogy az idegen rég túl van a kötelező nősülés törvényben előírt esztendején.

- Nincsen felesége?

- A feleségem beteg, és a szüleinél lakik...

Beteg?

Bár én lennék beteg!

Neki még mindig sokkal jobb a dolga, mint énnekem a fronton...

És ha már az ember szabadságon van, hát élvezze: igaz -e ?...

De azért furcsa lesz, izgató lesz , ha nők is lesznek a fronton... - mondta, közelebb hajolva.

- Képzelje: a lövészárokban...

Vagy mondjuk: egy roham, ahol nők is részt vennének...

Kár , hogy a rohamok annyira kimentek a divatból...

A kemény szurony és a puha lányhús eléggé ingerlő ellentét...

Néha, ahogy mondtam, itthon is elfog a katonavadság... az ölés vágya...

Hozzáteszem, hogy ez leginkább akkor van , mikor nővel vagyok.

A feleségem komolyan félt tőlem.

- Nem csodálom...

- Ne szörnyűködjön, kis kolléga, mit lehet ezen szörnyűködni?

Megyünk a frontra, minket is megölnek...

És már a nők is mennek, már a nő sem tabu ...

Ölni szabad.

Látja!

Csak be kell tartani a játékszabályokat, hogy kit és mikor.

A fronton maga is biztosan jó néhány embert megölt már...

Akikről nem is tud...

Kétszer huszonnégy óra múlt el.

Elza a pályaudvarról tért haza: Dezső menetszázadát kísérte ki.

A búcsúnak szívettépőnek kellett volna lenni!

Hisz könnyen lehetett végső és végleges!

Elza is bevonul!

Ki tudja, összeesik -e valaha, ugyanazon időre, a kettejük szabadsága?

Még ha mind a ketten élnek és hazajönnek is!

S ha különös véletlenből összeesnék: mennyi minden más akadály tolulhat még az ilyen találkozás elé!

Az idő véletlenén túl a hely véletlenei!

Városok pusztulhatnak, utak zárulhatnak, hírek apadhatnak, semmi sem bizonyos ...

Ahol két frontkatona búcsúzik, minden valószínűség szerint örökre búcsúzik.

Hacsak valóban egy helyre nem osztanák be őket...

Mégis be kell vallani, hogy amit Elza érzett, mikor a katonavonat lassan megdöccent s megindult, az nem tisztán a válás fájdalma volt.

Inkább valami ellentétes érzés: az egyedül maradás fölszabadulása!...

Ha őszintén magába tekintett, nem tagadhatta el, hogy valóságos türelmetlenséggel várta ezt a percet.

Megkönnyebbedés volt, mikor a kocsisor mozgása kitépte a fiú kezét az övéből, s Dezső arca nyílegyenes surranással tűnt el a kisebbedő ablakvonal párhuzamosában.

A pályaudvart a búcsúzások hangulata öntötte el.

Szülők vezették ki gyermekeiket, asszonyok pár hetes férjeiket, akiket nem fognak látni többé .

Mégis, noha ez a válás sokkal reménytelenebb volt, mint régibb háborúk idején, távolról sem látszott, hogy akkora fájdalmat okozna.

A megszokás elvette a fájdalom élét.

- Közös sors, és bele kell nyugodni.

Egy gyermekleány, aki nagy szál bátyját kísérte ki, nyugodtan s kissé gúnyosan támogatta könnyező anyját, a meghatódás legkisebb jele nélkül.

- Nemsoká én is megyek - dicsekedett, némi megvetéssel hangjában a nagy melák bátya iránt, aki teljesen elérzékenyedve, föl-fölbuggyanó zokogással lépett a fölhágóra.

Így volt a fiatalabb korosztályoknál: a bús serdülőknél, akik még nem nyugodtak bele, hogy elszakadjanak gyermekkoruktól, a szelíd és otthonos világtól, amelyben felnőttek.

De az idősebb katonák legtöbbje már külön életet élt, frontéletet, s e békés világhoz semmiféle belsőbb kapocs nem kötötte.

Az egész front mögötti országot csak valami kiránduló- vagy szórakozóhelynek tekintették, ahonnan, néha kissé korán és sajnálkozva , gyakran bizony kedvük ellenére, de mégiscsak hazamentek, mikor a frontra mentek.

Ezek szórakozottan hallgatták a kísérő szülő, rokon vagy feleség obligát kesergését, hangos örömmel üdvözölték a kocsiknál viszontlátott csapattársaikat, s lelkileg máris elutaztak, messze voltak.

- Mennek, mint a birkák - mondta Dezső.

De ő is csak ment, mint a birka.

Elza, igazában, alig várta, hogy menjen.

Dezső nagyon derék és szeretetre méltó fiúcska volt; mégis Elza túlságosan is fölényben érezte magát vele .

Naivsága és egyszerűsége valósággal idegesítette.

Ezt a két napot majdnem egyfolytában együtt töltötték.

Elzának észre kellett venni, hogy a fiú egyoldalú rajongása s mindig egyforma kifakadásai fárasztják, és türelmetlenné teszik.

Noha többnyire a saját szavait és nézeteit visszhangozták...

Egyedül akart volna már maradni.

Számot vetni önmagával, reménytelenné vált ideáljaival, fordulóra jutott életével.

Önmagára volt kíváncsi, Dezsőt kívülről tudta már...

Dezsőt valami romantikus nimbusz övezte: a halálra jegyzett fiatal tehetség, a rosszkor született, kiéletlen és pusztulásra ítélt férfizseni romantikája.

Ennek a romantikus varázsnak nagy része szétfoszlott most, hogy Elzának magának is be kellett vonulnia...

És... úgyis válni kell, hát minél előbb!...

Mégis együtt töltötte ezt a két napot a fiúval, jóformán percről percre ; éjjel is vele maradt, szinte reggelig...

Nem lehetett tudni, mennyi dac volt ebben; dac az anyja ellen; az apja nem számított.

Kamuthy úr dohogó, de erélytelen apa volt; kicsiségekért dohogó, de fontosabb és problematikusabb esetekben inkább úgy tett, mintha észre sem vett volna semmit...

A lány úgyis bevonul, s Kamuthy úr szinte már nem létezőnek tekintette, "leírta " , ahogy üzletileg mondják, kihagyta életének számításaiból.

Egyszerűen nem vett hát tudomást leányának feltűnő éjszakázásairól, s ha Lívia másnap panaszkodott, könnyű vállvonással ment túl a dolgon.

- Biztosan valami zsúron volt... valamelyik barátnőjénél...

Hadd mulasson , amíg itthon van...

- De mért titkolja előlem... az anyja elől?

Azelőtt nem szokott zsúrozni ...

Azelőtt mindent elmondott nekem...

- S Kamuthyné egész éjjel ébren várta Elzát, minden figyelmét az előszobaajtó körüli neszekre összpontosítva , olyan szörnyű szorongásban, hogy még Kamuthy úrnak is feltűntek arcán az álmatlanság és sírás nyomai.

- Mit fog majd csinálni, ha katona lesz a lánya?

Mikor már egy éjszakai kimaradásától ilyen boldogtalan ?...

Nagyobb kegyetlenséget nem is mondhatott volna.

Kamuthynét éppen az gyötörte , hogy most, mikor leányától meg kell válnia, talán örökre, még ezekben az utolsó hetekben is alig lehet vele!

Még ezeknek az utolsó napoknak óráit sem kapja meg tőle!

Még este sem, még éjszaka sem...

Elza azonban nem törődött anyja kínlódásával...

Nem sokkal inkább érdemelt -e szánalmat és törődést Dezső ?...

Dezső, aki indult vissza a frontra... az életveszélybe...

S Elza Dezsőnek adta az órákat, melyeket anyjától megtagadott...

Dac volt ez , de egyúttal szánalom, és mégiscsak szeretet...

Mégiscsak szerette ezt a kedves és tehetséges fiút, kire a Természet oly rosszkor és hiába pazarolta a szellemi fogékonyság mindig kétes értékű ajándékát, s akinek minden gondolata meleg viaszként az ő lelkének érintései szerint formálódott...

Egy kicsit anyja volt neki: ingerült és mégis gyengéd...

Bármennyire kívánta a magányt, nem tudott tőle egyetlen percet sem elvonni, sem egyetlen kegyet megvonni...

Az az első emlékezetes éjszaka, mikor Kamuthyné a légbarlangi izgatott est után hajnalig hiába várta haza lányát, sokkal ártatlanabbul folyt le , mintsem Elza sejteni engedte.

A két fiatal az egyetemi könyvtár gázbiztos termeiben találkozott, s onnan kiszabadulva, késő éjjel lekanyarodtak a folyópartra némi friss levegőt szívni a nyomasztó órák után.

Ott, Elza kedves sétahelyén, az aviatikai park mentében jártak föl és alá, heves filozofálásban elmerülve, míg az ég ki nem világosodott, s az első gyakorlatozók ki nem röpítették a szürkületbe aeroplánjaikat.

A másnap esti együttlét azonban már nem maradt ily ártatlanul peripatetikus .

Elza point d'honneur gyanánt tekintette, hogy ne álljon ellen a hadba menő fiú naivul szenvedélyes könyörgéseinek, s ne hagyja őt a kielégítetlen szerelem férfiszégyenével bevonulni.

Némi habozás és tanakodás után beállítottak egy szállodába, ahol Dezső a zord frontkatona s nőt zsákmányoló hím dupla fölényével nyittatott szobát kettejüknek.

Elza sietve vetkőzött le, Dezső szinte vak lett az izgalomtól.

Elfogultan csókolta végig a fiatal, pompás testet; meleg illata átjárta.

A lány húsa idegen volt és mégis otthonos, mintha a saját testének egy darabja volna , melytől erőszakkal választották el, s ismét el fogják választani.

Mily boldogság lehet ezzel a testtel együtt élni, tökéletes intimségben, napokig , hetekig, hónapokig!

Dezső lassan-lassan vált merészebbé.

Dezső szenvedélyes és ügyetlen szerető volt, Elza hideg, de gyöngéd.

Dezsőt átforrósodó indulatok fűtötték, Elzát csak dacos elvek.

S szinte Elza tűnt föl közülük a meggondoltabbnak és tájékozottabbnak; mégis szándékosan mulasztott el minden óvatosságot, azt kívánva, bárcsak megfoganna ettől az első szerelemtől!

- Legalább nem kellene mástól szülni!

- Elza elfeledte, hogy nemrégen még éppen Dezsőtől nem akart gyereket (ágyútölteléknek ).

- Én nem vágyom a szerelemre, Dezső... máséra éppen nem...

Legfeljebb formális házasságot kötnék...

Dezső kicsit meg volt botránkozva ettől a hidegségtől; hirtelen valami dühös vágy öntötte el, hogy kigyújtsa Elzát.

S volt egy pillanat, mikor dühe túlnőtt vágyán, s úgy megszorította a leányt, hogy az fölsikoltott.

Ez a sikoltás teljesen kihozta a sodrából Dezsőt...

Egyszerre lehullt róla mindaz a félszeg szemérem, mindaz a kisfiús félénkség, ami eddig feszélyezte Elza csillogó presztízse előtt.

Fiatal lelkén kéjesen borzongott át a tudat, a látvány, hogy ez a büszke, intelligens és makacs leány tehetetlenül, szinte megalázva vergődik és kapálózik karjaiban...

Szorítása még vadabb lett, dühe valósággal bosszút lihegő...

Már nem törődött Elza kiáltásaival , méltatlankodásával... megfeszült mutatóujja mély, lilás gödröt ásott a mell lágy ruganyába... s ebben a pillanatban a hideg és éles szurony acéla villant föl emlékében, melyről a menzán megismert idegen beszélt ...

Megborzadt, s szörnyű döbbenettel engedte el szorítását, míg Elza sápadtan és ziláltan ült föl, arcba lógó hajjal, tágra meredt szemmel.

- Te is olyan vadállat vagy ?...

- Ha tudnám, hogy ilyesmi van bennem - kiáltott Dezső, mert érezte, hogy Elza is ugyanarra gondol, akire ő -, meg sem várnám a fronthalált, hanem azonnal agyonlőném magam!...

- Táncoljunk! - mondta másnap este Elza.

Egy nagy nyilvános tánchelyiség fényplakátjai estek a szemükbe.

( Foszforeszkáló betűk, fénylő, de nem világító reklám, ernyők alatt.)

És ez volt az utolsó este.

Dezső kicsit csodálkozott, mert Elza azelőtt mindig megvetőleg beszélt arról a táncdühről, mely a nagyvárosok éjeit elöntötte, s a front mögi ifjúságnak fő részegsége volt.

De a lány makacs maradt, mint mindig.

Ő éppen Dezső kedvéért kívánja a táncot.

- Legalább az utolsó este szórakozzál...

Láss fényt és színeket...

Élvezz zenét, ritmust...

- És vad kedvvel vetette magát a forgatagba, szegény Dezsőt egészen kifárasztva.

- Reggelig!... - lihegte, hátravetve fejét, félig behunyt szemmel.

- A büfében állva vacsorázott.

Semmi áron sem volt rá kapható, hogy valami más helyet keressenek, és kettesben, mint tegnap, fejezzék be az éjszakát.

- Nem, ezt nem, akármit, csak ezt ne kívánd, Dezső, nem bírnám !... Együtt maradunk reggelig, és holnap is veled leszek...

Ha akarod, haza se megyek aludni...

Vagy elmegyek, és reggel megint találkozunk...

Mindent megteszek , csak azt az egyet nem...

- De hát miért, Elza?

- Csak.

Ne kérdezd az okát...

Nem bírnám.

Dezső átkozta magában a menzán megismert idegent, mert neki tulajdonította , az ő hatásának, az ő különös beszédeinek azt a hirtelenjött hangulatot, mely a tegnapi első és utolsó pásztorórájukat megmérgezte.

Érezte, hogy nem lehet Elzát rábeszélni, s lelkét elszorította a közeli válás gondolata...

Nem lesz hát az övé, igazán és teljesen az övé soha?

Egyetlen reménye maradt , valószínűtlen ábránd, mégis már egész lénye efelé feszült...

A jövő utolsó ígérete és kilátása...

Újra találkozni majd Elzával, a fronton!

- Ha ezt nem remélhetném, el se tudnék menni... nem, nem tudnék elválni tőled, Elza!

Hogy veled soha többet ne találkozzam!

És téged vigyenek más iszonyatokra, ahol még a kezed se foghatom meg!

Viszont a magam csapatánál Vermes úr legyen az, akivel egész biztosan találkozom!

- Vermes úr?

- Akivel a menzán ebédeltünk...

Őt ugyanoda osztották be, mint engem, egy napon is vonulunk be.

Szép kis kilátások!

- S Dezsőt újra és újra elöntötte az elkeseredés arra a gondolatra, hogy Vermes úrral biztosan találkozik, s Elzával talán soha!

De Margit ötlete naiv reményeket keltett benne, s Elzának még a vonat hágcsóján is újból és újból meg kellett ígérnie, hogy nem mulasztja el fölkeresni a hatalmas Schulberget s szóvá tenni a beosztást.

- Fölírtad a csapattest számát?

A tábori posta számát? - kérdezte minden pillanatban, mert ennyi volt az összes adat, amit jövendőbeli hollétéről nyújthatott.

- Ezeket a számokat add át a professzornak!

- Szavaiból oly forróság áradt, annyi reménykedéssel festette ki elképzelt harctéri életüket: ha majd megvédheti Elzát a veszélyben, ha megoszthatja vele meleg takaróit, a különböző szeretetadományokat, biztosíthatja neki a legjobb helyet a tunnelben, a legjobb rendszerű gázálcát, annyira beleélte magát az egész légvárba, hogy Elzának nem volt szíve ellentmondani, ámbár magában inkább úgy érezte: jobb volna nem találkozni, ne kösse a jövőt semmi szál a múlthoz!

Aztán hátha tényleg aviatikusnak vonulhatna be?

Ehelyett bújjon le a föld alá a kis Dezső kedvéért?

Nem Dezső: hanem az ígérete kedvéért!

De hát ez az ígéret úgyis csak akadémikus jellegű...

Hol lesz addig a Dezső százada, hozzá lehet -e egyáltalán jutni?

Elza tehát teljes hűséggel, mégis különböző fenntartásokkal jelent meg a professzor várószobájában, anyja kívánsága szerint s az ő kíséretében, de ővele szemben is kissé zárkózottan, mert államcsínyt és haditervet szőtt.

A professzor azonban megelőzte, s maga állt elő egy tervvel, mielőtt az övére sor kerülhetett volna.

Ez a terv egész természetesen hajtott ki egy általános társalgásból, mely látszólag a tiszta udvariasságnak tett hódolat volt.

A professzor valami intim reverenciával fogadta Kamuthynét, mint régi ismerőst, igen örült, hogy megismerhette Elzát is, sajnálta, hogy oly soká kellett várakozniuk az előteremben.

- Mért nem telefonáltak?

- Aztán Elza tanulmányai, olvasmányai iránt kezdett érdeklődni, lévén ő is könyvbarát s háború előtti könyvek gyűjtője .

Hosszasan beszélgettek könyvekről, Schulberg mutogatott, előadást tartott .

Látható büszkeséggel szedte elő a dohos bouquin-eket .

- Korunknak megvan az az előnye a bibliofil számára, hogy a könyvek, a régi nagy írók művei, ma ismét nehezen megszerezhető kincsek.

Ahogy hajdan a középkorban volt.

Minden példánynak története van, egyénisége, külön értéke...

- Hány ember számára? - kérdezte Elza, kissé támadó hangon, mert Dezsőre gondolt.

A professzor nem vette rossz néven a tónust.

- Bizony korszerűtlen és reménytelen dilettánsok vagyunk - mondta, Elzát is belefoglalva, bizalmasan, mint akivel jól megértik egymást...

Kamuthyné mind izgatottabb és türelmetlenebb lett.

Más, fontosabb tárgy felé szerette volna vonni a társalgást.

Az előrehaladott órára s a várakozók nagy tömegére emlékezett, akik az előszobában ültek, és bizonnyal éppoly türelmetlen lestek a zöld posztós ajtót...

De Schulberget egyáltalán nem látszott ez izgatni.

- Hadd várjanak!

Az örök harc emberének meg kell tanulni a várakozást...

A légbarlangban is várni kell, a harctéren is folyton várni kell...

Persze erre azt mondanák, könnyű nekem itt a szépen párnázott szobában beszélni .

Igazuk is volna.

De a várószobát is, mint látták, elég szépen párnáztattam , s manapság örülhet, aki még csak az orvos előszobájában vár...

Egyébként én sem maradok soká itt.

- S elmondta, hogy a harctérre készül, rendes inspekciós körútjára, a front egészségügyi intézményeit fölülvizsgálni .

Aeroplánon szokta bejárni kijelölt terepeit, s ezzel kapcsolatban, udvarias emberként, ki nem beszél soká önmagáról, Elza sportélete iránt érdeklődött .

- Hallom, hogy a kisasszony is foglalkozik aviatikával.

- Ó, már nem, mióta apa beszolgáltatta röpülőgépét hadicélokra, nem volt alkalmam gyakorolni...

- S azelőtt sokat gyakorolt?

Mennyit például naponta?

Elza erre nehezen tudott felelni, mert szenvedélyében nem ragaszkodott rendszeres gyakorlóórákhoz.

Minden szabad idejét a gépen töltötte.

S nemcsak a gyakorlótér fölött keringett, mint ahogy a hozzá hasonló fiatal sportolók szoktak, hanem túrákat is tett, kisebb-nagyobb kirándulásokat.

Már amennyire ezt a háborús viszonyok engedték.

Röpülőigazolványa csak a város területére szólt.

- Mégis ki mert röpülni?

- Ki.

A levegőben rendes körülmények között nem üldözik a békés járműveket .

Ez is külön sport volt: ha le kellett szállni, persze igazoltattak, és megbüntettek.

- Meg is történt párszor - mondta Kamuthyné.

- Igen, egyszer le kellett szállnom, mert defektet kaptam.

Elkalimpáltam majdnem a város határáig, minden percben a lezuhanás veszélyével, de a végén mégiscsak le kellett szállnom, és fölírtak...

Egyszer meg ellenséges röpülőket láttam távolból, s féltem, hogy ha a gázbombákat ledobják, nem tudok leszállni többé, s rajtam ütnek; azért siettem földre érni.

Ez jó messze történt.

Nagy sokára és nehezen jutottam csak haza, mert tényleg volt gáztámadás...

- Mennyi aggodalmat álltam ki akkor is! - sóhajtott Kamuthyné.

- S mennyit morgott az apám, mert fizetnie kellett! - nevetett Elza, hogy elterelje anyja figyelmét, mert Lívia elsápadt, s szinte alélni látszott a gondolatra: mennyi aggodalmat állt ki, pedig mi ez még ahhoz ...!

- Túlságosan érzékeny, asszonyom - mondta Schulberg.

- Nincs biztosabb hely itt a front mögött a magas levegőnél, hova sohse jut el a fojtógáz, s Elza kisasszony nyilván jó pilóta...

- Kitűnő!

Egyetemi versenyeken is díjat nyert.

A gépünk is elsőrendű volt.

És én mégis reszkettem, ha egyedül szállt föl, s ha sokáig késett, a perceket számláltam...

Pedig ez csak ártatlan, fiatal sport volt, oktalan, gyermekes aggodalom!

Ezentúl másról lesz szó, és a perceket is hiába számlálnám, és az órákat, és a napokat, és az éveket is!...

- Hát csakugyan oly kitűnő pilóta Elza kisasszony? - kérdezte a tanár: ez volt a pont, ahol az ő terve bekapcsolódott a beszélgetésbe.

Szorgos kíváncsisággal tudakolta a légi tanfolyamot, melyet Elza végzett, a vizsgát , amit letett.

Aztán újra Kamuthynéhoz fordult: - Éppen azért óhajtottam megismerni a leányát, asszonyom, mert hallottam, hogy aviatikával is foglalkozott.

A körülmények összetalálkoznak.

Nekem szükségem van egy hadipilótára, aki hivatalos körutamon mellettem teljesítsen szolgálatot.

Az eddigi bizalmas vezetőmet csapatszolgálatra osztották be.

Több ok szól amellett, hogy az új kísérőm nő legyen.

Elsősorban az, hogy nőket egyelőre könnyebben nélkülöz, s szívesebben átenged, a hadvezetőség...

Mikor Elza kisasszonyról hallottam, mindjárt arra gondoltam, hogy őt osztatom be erre a teendőre.

Ez nekem is kellemes lenne, mert mégiscsak kedvesebb egy ilyen művelt fiatal hölggyel utazgatni, mint valami otromba harcfival.

A kisasszonynak sincs oka félni tőlem.

Ámbár régi nőgyűlölő hírem van , titkárnőm és asszisztensnőm nem panaszkodnak rám.

Ami pedig a veszélyeket illeti, asszonyom, higgye el, sokkal kevesebb a veszély ebben a szolgálatban, mint másutt.

Ahogy mondtam, fönt a magasságban legalább gázmentesek vagyunk.

Másrészt az inspekció sorrendje tőlem függ.

Mindig kiválaszthatom azt a frontszakaszt, amelyen éppen a harc szünetel vagy ellanyhul.

Természetesen így is fogok tenni... s nem kockáztatom feleslegesen ily ritka műveltségű emberek életét - tette hozzá ironikus mosolyával -, kivált oly értékes fiatal életet, mint Elza kisasszonyé .

Legyen nyugodt, asszonyom, jó helyen lesz a lánya.

Tekintse ezt is, mint egy nagyobbfajta sportkirándulást.

A kisasszony kielégítheti aviatikai szenvedélyét, amit itthon bizony meglehetősen kalitkába csuktak a szabályok és rendeletek.

Valószínűleg sok érdekest lát és tapasztal az úton.

Úgy ismerkedik meg a fronttal, mint egy panorámával.

Remélhetőleg nem kell őt egyhamar elengednem, veszélyesebb vagy kellemetlenebb pozícióba.

Persze veszély még így is van.

A sport nem teljesen veszélytelen.

Bele kell nyugodni, asszonyom, ez az élet, kivált manapság.

Valamelyes aggódás vele jár, akinek gyermeke van.

Nos, kedves Elza, engedje meg, hogy így szólítsam , mint jövendőbeli bizalmas pilótámat és titkárnőmet: van -e kedve velem jönni erre a kis utazásra?

- Nem tudom - felelt Elza.

- Nem tudom, jogom van -e ilyen veszélytelen pozíciót elfogadni, mikor annyi ezer és ezer kortársam...

- Mért ejtesz kétségbe, Elza? - vágott szavába Kamuthyné.

- Én hálás vagyok a tanár úrnak, és kell, hogy te is hálás légy!

Gondolj a szüleidre, látod , hogy milyen drága az életed nekem...

És gondolj a tanulmányaidra...

- Annak már úgyis vége!

- Nem okvetlen, kedves Elza - mondta a professzor, felnézve íróasztaláról , ahol közben néhány szót írt egy papírszeletre.

- A front csupa unalom, ha a harc szünetel, s magának pláne semmi dolga, mihelyt egy-egy állomásra megérkeztünk.

Hozhat magával könyveket, ha akar...

- Látod - visszhangozta Kamuthyné, betűvel csábítva gyermekét, mint más anya cukorral -, a tanár úr megengedi, hogy vigyél magaddal könyveket...

Schulberg azalatt a papírszeletet, amelyre írt, észrevétlenül átcsúsztatta Elza elé, aki az asztal túlsó oldalán ült.

Elza önkénytelen rápillantott ; ennyi állt rajta: "Nem is oly veszélytelen."

Elza úgy érezte, hogy a sors döntött helyette: nem kérheti a tanár pártfogását egy más beosztás érdekében, mikor visszautasítja azt, amit ő kínál.

Nem lenne -e bolondság Dezső gyermekes ábrándja nevében elmulasztani a kínálkozó alkalmat, hogy első gondolata szerint az aviatikához juthasson?

Nem, nem , ez így a legjobb!

Anyját is csak így vigasztalhatta és nyugtathatta meg.

Igen: így a legjobb!

Keresztet húzni minden eddigire, és új, légi életre szállani, egész a végső zuhanásig!

- Még hátra van egy rövid kiképzés - mondta Schulberg.

- Gondom lesz rá, hogy az már az aviatikánál történjék; egyenesen ehhez a fegyvernemhez fogják behívni, kedves Elza.

A legjobb lánypilóta se tudhat mindent, amit a hadiröpülőnek tudni kell...

Egy kissé beavatják majd a légi harc és az ellenséges repülők elleni védekezés titkaiba.

Kamuthyné önkénytelenül fölsikoltott a szóra: ellenséges röpülök! légi harc !

De a tanár sietett megnyugtatni.

Mindezt a haditudományt nem árt megszerezni.

Még itt a front mögött is szükség lehet rá, mint ezt Elza tapasztalata is mutatja.

De ez csak óvatosság, ami a jelen esetben fölösnek is bizonyulhat.

- Jólesik tudni, asszonyom, hogy ennyire félt bennünket.

Ekkora aggódás talán már telepatikusan is távol tartaná a veszélyt.

De nincs is kedvünk a veszélyt keresni.

Az ég épp elég nagy, még a front fölött is.

Nem lévén kombattánsok, majd csak kikerüljük az ellenséget.

- És mikor kezdődik a kiképzés, tanár úr? - kérdezte Kamuthyné visszafojtott lélegzettel, mert ez a kérdés azt jelentette: mikor veszik el tőlem a lányomat?

- Ha nem csalódom - felelte Schulberg -, a rádió már hozza a sorozási behívókat.

Jobb, ha nálam hallják meg, mint az utcán.

S egy benyílóba vezette őket, szemben a könyvtárszobával.

- Ez is könyvtár - mondta.

- A szobában gramofon volt és mozigép, és lemezkorongok és filmtekercsek és rádió és televizor.

- Ez a mai könyvtár , az aktuális, a szemét...

Itt az agitatív korongok, itt a technikai filmek ...

Itt a szórakoztató...

Ezen a téren a cenzúra, úgy látszik, csak butaságokat engedélyez.

Itt a régi remekírók hangosfilmkiadásai...

- Pfuj! - mondta Elza.

- Hát bekapcsolom az Esti Rádió diktafonját.

Az ellenszenves hangú készülékből csakugyan a sorozási behívó száraz mondatai kopogtak elő.

Babits Mihály

Elza pilóta

HARMADIK SZAKASZ IFJÚSÁG ÉS KULTÚRA

MARGIT ÉS ELZA

A MÁGLYA

ELZA

EGYETEM

TISZA-PART

AZ UTOLSÓ EMBEREK

KÉT NAP ÉS KÉT ÉJJEL

HOLNAPUTÁN ÉS AZUTÁN

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem